Legfelsőbb bíróság: besúgó volt Fátyol Rudolf hegedűművész
Együttműködött a Securitatéval az ország egyik legismertebb hegedűművésze, Fátyol Rudolf – állapította meg kedden közzétett jogerős ítéletében a legfelsőbb bíróság.
A bukaresti ítélőtábla 2011. szeptember 30-án erősítette meg első fokon a Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) határozatát, miszerint a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia igazgatója a kommunista titkosszolgálat besúgója volt.
A hegedűművész sikerrel fellebbezett a legfelsőbb bíróságon, amely 2012 februárjában visszaküldte a dossziét újratárgyalásra a bukaresti táblabíróságra. A táblabíróság 2013 júliusában érvénytelenített a Fátyol Rudolf besúgói múltjáról szóló CNSAS-határozatot. Ezúttal a CNSAS fellebbezett a legfelsőbb bíróságon, sikerrel, mert 2014 májusában elfogadták az óvását. Ezt az ítéletet támadta meg szintén a legfelsőbb bíróságon Fátyol, ám fellebbezését jogerősen elutasították.
Az igazgatót kerestük szerda délelőtt a filharmóniánál, de munkatársai szerint éppen próbán volt.
A nagykárolyi születésű, 58 éves Fátyol Rudolf Románia egyik legdíjazottabb hegedűművésze. 2011-től az egyik legrangosabb állami elismerés, a Román Kulturális Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa.
"A romániai elit" tagja
A Wikipédia szerint egyetemi oklevelét a Kolozsváron található Gheorghe Dima Zeneakadémián szerezte meg 1984-ben, mestere a nagybátya, Ruha István volt. 1985-ben a szatmárnémeti székhelyű Dinu Lipatti Filharmónia szólistája lett belőle. 1990-ben az intézmény igazgatójává, valamint 2000. január 1-jén főigazgatójává is megválasztották.
Fátyol Rudolf Európa számos országában koncertezett már, mesterkurzusokat tartott több külföldi egyetemen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, jelenleg a Debreceni Egyetemen működik oktatóként.
2000-ben megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat. 2003-ban megszerezte a művészetek doktora címet, valamint ugyanebben az évben Szatmárnémeti díszpolgári oklevelét is átvehette. 2006-ban az „év művésze” elismeréssel jutalmazta a Romániai Zenekritikusok Szövetsége, 2007-ben kitüntették a Bartók Béla-emlékdíjjal is.
2009-ben a Román Kulturális Intézet, valamint a Román Akadémia beválasztotta Románia 150 legismertebb személyisége közé, ezzel bekerült a Cartea elitelor címet viselő kötetbe, melyben olyan személyek találhatók, akik Európa-szerte öregbítik Románia hírnevét és pályájuk során elismerésre tettek szert.
Cs. P. T.
maszol.ro

Közös ismerősök a könyvespolcon
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföldön soha nem fognak románul beszélni az utcán
Jó két éve írtam egy cikket a román nyelv székelyföldi helyzetéről, de főleg az adott egynyelvű térségben élő gyermekek románnyelv-tanulási nehézségeiről, mely személyes állásfoglalások és vélemények sorát indította el. Minden akkor leírt szavamat vállaltam.
Már régóta nem képviselem a Hargita megyei oktatást, egyetlen romántanárnak sem vagyok szószólója, és azt akarom, hogy ez már az elején világos legyen. Egyszerű megfigyelő vagyok, aki a múltban, a román, valamint magyar tannyelvű iskolák katedráján eltöltött tíz év alatt gondokkal szembesült. Nagy gondokkal, egyrészt a tananyag miatt, másrészt azért, mert süket fülekre találtam, amikor nézőpontomat jeleztem, vagy oktatási alternatívákat javasoltam. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy e cikkem után, ahogy az korábban is történt, ugyanazt az ultra-agyon-mega-hangoztatott érvet fogják felhozni: „Tekintettel arra, hogy Hargita megye Romániában van, tudniuk KELL románul”. Amit, természetesen, a szülőkkel szembeni vádak követnek, akik „nem tanítják meg őket”, rosszindulatból, a román nyelvvel szembeni defenzív vagy offenzív hozzáállásból, obskúrus érdekekből stb.
Ez utóbbi kezd bennem is felmerülni, de nem a szülőkkel, hanem bizonyos személyekkel kapcsolatosan, akik hasznot húzhatnak ebből a nyelvi elszigeteltségből. Mert másként nem tudom megmagyarázni a közömbösséget, főleg azok részéről, akik már felkapaszkodtak egy olyan szintig, ahonnan tényleg alkalmuk lenne objektíven bemutatni, illetve kérni ennek a helyzetnek a rendezését, mellyel diákok, szülők és tanárok évtizedek óta küzdenek.
De nem. Nem történik semmi. Tanulmányokat, felméréseket készítünk… És mit teszünk? Egyik nemzedéket áldozzuk fel a másik után. Igen, ezt tesszük, egyszerűen azért, mert senki sem akarja elismerni, hogy Romániában létezik egy alternatív megoldást igénylő egynyelvű térség. Senki sem akarja elfogadni, hogy bár látszólag a két tagozatra (román és magyar) nézve általánosan érvényes tananyag révén alternatívákat kínálnak fel, valójában a többséget megfosztják attól az „esélyegyenlőségtől”, mellyel annyit verjük a mellünket.
Székelyföld nem Kolozsvár, nem Szatmár, de még csak nem is Marosvásárhely, ahol a román–magyar arány kiegyensúlyozott, és kétnyelvűségről beszélhetünk. Székelyföldön nem beszélnek románul az utcán, és soha nem is fognak, mert azoknak az embereknek magyar az anyanyelvük, a kulturális identitáshoz való jogukat pedig nem veheted el harcias vagy hazafiaskodó nyilatkozatokkal. Ezekkel csak tovább mélyíted a szakadékot.
Tekintettel arra, hogy az ottaniak több mint 97 százaléka szerint gond van a román nyelv iskolai oktatásával, nem hiszem, hogy meg lehetne még kérdőjelezni, hogy őket ez folyamatosan foglalkoztatja. Tekintettel arra, hogy a tanárok a saját szakállukra és a saját szabadidejük terhére igyekeznek oktatni azt a román nyelvű kommunikációt, amelyet a tankönyvek és a tananyag semmibe vesz, nem hiszem, hogy rosszindulatról lehetne szó. Amikor magániskolák vagy Magyarország által finanszírozott tanfolyamok indulnak, melyeknek a román nyelv megtanítása a fő vonzerejük, és az emberek pénzt költenek arra, hogy valós esélyeket nyújtsanak gyermekeiknek, akkor nem hiszem, hogy bármilyen ellenséges hozzáállásról beszélhetnénk. Voltak olyan magántanfolyamaim, melyekre 3 és 45 év közöttiek jártak. Vajon ez semmit sem mond?
Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie. Azt fogják majd mondani, hogy vannak kisebbségieknek szánt tankönyvek. NEM a tankönyvek a fontosak, ezek csak OKTATÁSI SEGÉDESZKÖZÖK.
A tananyag az, mely az oktatási célokat és módszereket szabályozza. 1995 óta léteznek román nyelv- és irodalomtankönyvek a kisebbségi tannyelvű iskolák számára (az I–VIII. osztályoknak). A 2011-es oktatási törvényben konkrét és komplex utalások vannak a román nyelv státuszára a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolákban, valamint azok jogaira, akik nem tudnak ilyen iskolába járni, és akik kérhetik, hogy még egy román tannyelvű iskolában is tanulhassák az anyanyelvüket. Egyesek azt mondják, ez szegregáció. Szerintem az etnikai kultúrához és identitáshoz való jog, ahogy az külföldön is létezik, a diaszpóra nagy román közösségei számára (lásd az ICR – Román Kulturális Központ – programját, melynek keretében román nyelvtanárokat küldenek külföldre román nyelvet és civilizációt oktatni).
A tankönyvekhez visszatérve: a tananyag azonos, tehát elméletileg a tartalom is azonos, csak a szövegek kiválasztásában és a szövegértéssel kapcsolatos elvárások hangsúlyozásában van különbség. A vizsgák hasonlóak, ugyanolyan követelményekkel (ami nem negatív dolog, ha az esélyegyenlőségre gondolunk). Egy VIII. osztályt elvégzőnek lehetővé kell tenni, hogy maga válassza ki középiskolája arcélét és tannyelvét anélkül, hogy ez utóbbi korlátozná a képzési lehetőségeit. De nézzék meg, mi áll a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanintézményekben folyó román nyelvoktatás módszertanának általános célkitűzéseiben (58., 59. cikkely). Az eredmény? Művi és bemagolt akadémikus nyelvezet. Amennyi belefér. A többi: néma csend vagy fehér papírlapok… Ezt bizonyítják a legutóbbi vizsgák eredményei is, melyek – sajnos – már túllépnek a szóban forgó térség határain, és melyeknek fel kellene vetniük bizonyos kérdéseket, és a jelenség mélyebb elemzését igényelnék.
Ki a hibás? Természetesen bűnbakra van szükség, és az a tanár. Határozottan NEM! Nem a tanárok, nem a diákok, nem a szülők a hibásak!
Talán a történelem, mely úgy hozta, hogy az ország egy részét többségében olyan emberek lakják, akiknek nem román az anyanyelvük. Ez bűn? Legyenek egy pillanatra csak emberek, előítéletek nélkül. Egy pillanatra felejtsék el, amit állandóan mondtak önöknek. És szívükre tett kézzel válaszoljanak a következő kérdésre: bűnös gyermek vagy, ha nem román az anyanyelved? Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?
Florina Vaipan
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér.ro
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Londonig tartó gyalogútra indult Bartha Ernő erdélyi képzőművész
Kísérőkkel indult el szombaton délután magyarfenesi birtokáról a Londonig tartó gyalogos zarándoklatára Bartha Ernő erdélyi képzőművész.
Amint a hátizsákjára rögzített zászlók felirataival is jelezte, a művészetért, a szabadságért és az igazságért indul útnak. A száznaposra tervezett gyalogos zarándoklat célja, hogy rendezze azoknak a nagy méretű szénaszobrainak a sorsát, amelyek a londoni olimpiai játékokkal egy időben tartott kulturális olimpiára kerültek 2012-ben a brit fővárosba.
A Román Kulturális Intézet által meghirdetett pályázat nyerteseként három szénából készült térplasztikáját vihette el Londonba. Az Időspirál című munkáját – melyet az egyik fő művének tekint – a londoni Pleasure Gardenben állította fel, de a park 2012-ben kiesett az olimpiai érdekeltség szférájából, és bezárt. Az alkotás egyáltalán nem került közszemlére. A Felhőkarcoló és a Madár című alkotását a Victoria parkban a tó vizén állították ki. E művek a mai napig is ott állnak, de ezeket sem mutatták be, nem tüntették fel az alkotó nevét, a munkák címét.
Bartha Ernő békalábakkal jelent meg az indulás előtti sajtóbeszélgetésen. Tréfásan jegyezte meg: a La Manche csatornára is gondolnia kellett. Az MTI kérdésére elmondta, 10-12 kilogrammos hátizsákot visz magával, melybe a legszükségesebb dolgait tette. Megjegyezte, mintegy 2025 kilométeres gyalogos útvonalon haladva tíz ország érintésével jut el a brit fővárosba. Hozzátette, nem kívánta túlszervezni az utat. Az indulás napján a 19 kilométerre levő Magyarkapusig kívánt eljutni, de azt sem tudta, hogy este elő kell-e vennie a sátrat a hátizsákból, vagy lesz hol megszállnia. Elmondta, hogy indulásáig tíz éjszakára ajánlottak fel szállást számára olyan településeken, amelyek az útjába esnek. Megjegyezte, útravalóul hamuban sült pogácsát csomagolt.
Bartha Ernővel gyalogol Londonig Bács Ildikó vizuális művész, filmrendező is, útjukról kisfilm készül. A magyarfenesi induláskor még ketten csatlakoztak hozzájuk, akik a túra első szakaszán kísérik el őket. Bartha Ernő elmondta, hogy útjuk során a lehetőségekhez mérten blogot vezetnek, melyen filmezett anyagokban számolnak be élményeikről, hiszen magát a zarándoklatot is egyfajta művészi kifejezőeszköznek tekintik.
A szobrászművész korábban az MTI-nek elmondta, vállalhatónak tartja, hogy a mulandó világban az alkotásai is mulandók legyenek. Szénaszobrai – ha nem mozdítják el arról a helyről, ahová felállította azokat – mintegy tíz évig képesek dacolni az időjárással. Bartha Ernő szénaszobraiból Budapesten is láthatott néhányat a közönség a 2008-as tavaszi fesztivál ideje alatt a Millenáris Parkban.
Népújság (Marosvásárhely)

Huszadik évfordulóját ünnepelte az Inter-Art Alkotótábor
A Román Kulturális Intézet is felkarolta a nagyenyedi nemzetközi alkotótábor tevékenységét
Fennállásának XX. évfordulóját ünnepelte augusztusban a nagyenyedi Nemzetközi Inter-Art Alkotótábor. A megnyitó ünnepélyes hangulatban zajlott a város polgármesteri hivatalában, ahol a meghívott művészeket Mihai Horaţiu Josan, a város polgármestere köszöntötte.
Ioan Hădărig az alapítvány művészeti igazgatója és Balog István elnök, a tábor megálmodója beszélt az elmúlt húsz évről, amely idő alatt 60 ország több mint 250 művésze fordult meg a táborban. Erről tanúskodik a huszadik évfordulóra készült katalógus is. Az idén 26 ország 42 művésze alkotott és mutatta be a zárókiállításon munkáját. Az eseményen jelen volt többek között Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke és Ioan Dumitrel, a Fehér Megyei Tanács elnöke. Az alkotásokat Ioan Hădărig méltatta, aki elmondta, hogy művészi és humánus nagysága miatt immár van egy Inter-Art jelenség, amelyben az idő sorompóin túl létezik művész és művészet.
Szabadság (Kolozsvár)

Márton Áron, az „emberkatedrális”
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát Budapesten, az Országház felsőházi üléstermében szombaton. Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte, hogy Erdély püspöke szilárdan védelmezte az emberi méltóság és a magyarság érdekeit, és szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával. Hozzátette: hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és a csángó magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták. Ezért írta róla a L’Osservatore Romano szentszéki napilap, hogy Áron püspök fehér lován bevonult már a székely nép legendáiba.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek Márton Áron püspöki jelmondatáról tartott előadásában arról beszélt, hogy a Szent Márton-i mondat: „non recuso laborem” elsődlegesen azt jelenti, hogy nem vonakodom a munkától, a labor szó azonban nemcsak munkát, hanem szenvedést is jelent. Márton Áronról pedig elmondható, hogy jelmondatát teljesen megélte, mind a munka, mind a szenvedés területén – méltatta az érsek. Jakubinyi György szólt arról is, hogy a trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni. Mivel a „visszarománosításuk” nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére. 1938-ban azonban, amikor megüresedett a püspöki szék, a bukaresti pápai nuncius, Andrea Cassulo – akit a székelyek nagyon szerettek – arra kérte a Szentszéket, ne próbálkozzanak ismét német püspököt küldeni Gyulafehérvárra, mert az egyházmegye színmagyar, ráadásul kétharmada székely magyar, akik nehezen viselnének más nemzetiségű főpásztort. Ő maga ajánlotta Márton Áront a Szentszék figyelmébe, garantálva, hogy a román kormány is el fogja fogadni, hiszen soha nem exponálta magát szélsőséges magyar nacionalista tüntetéseken – mondta Jakubinyi György. Andrea Cassulo ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke kifejtette: Márton Áronnak egyházpolitikusként sikerült megőriznie az erdélyi katolikus egyházmegyéket és a romániai római katolikus egyházrészt is. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke hangsúlyozta, a Márton Áronról szóló munkák alapján egy nagy szervezőerejű, hatalmas teherbírású és igen erős akaratú felelős egyházi vezető képe rajzolódik ki, olyan emberé, aki következetes szembenállásával két totális diktatúra árnyékában is példát tudott mutatni. Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Virt László szociológus Németh László és Márton Áron munkásságát hasonlította össze. Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Vatikán elárulta a magyarokat
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áronról Budapesten
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áron erdélyi katolikus püspök (1896-1980) boldoggá avatási peréről az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében október 28-án.
Az Uránia MTI-hez eljutatott közleménye szerint a Maksay Ágnes által rendezett, három részre tagolt alkotás a hitvalló erdélyi püspök boldoggá avatási folyamatának jelenlegi állásáról és jelentőségéről szól. A film többek között kitér az egykori ismerősök, rokonok, paptársak tanúságtételeire, valamint a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate archívumában őrzött Márton Áronról szóló iratanyag tartalmára is.
A film vetítése előtt köszöntőt mond Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Elekes Botond, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. A bemutató után Maksay Ágnes Nagy Mihály történésszel, a Román Kulturális Intézet alelnökével és a film szakértőjével, valamint Kasza László brassói káplánnal, Márton Áron boldoggá avatási perének viceposztulátorával beszélget a filmről.
A rendezvény a Kolozsvár 2015 egyesület, az Igen, tessék! mozgalom, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Mathias Corvinus Collegium együttműködésében, az MMA és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg. A Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilm elkészültét a Médiatanács támogatta.
MTI
Erdély.ma

Híd a román és magyar történetírás között
A szakma jeles magyar és román kutatói képviseltetik magukat azon az államszocializmus időszakához kötődő egyháztörténeti konferencián, amelyet október 29–31. között immár negyedik alkalommal szervez meg a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, és amely egyedülálló módon, évek óta hidat képez a magyar és román történetírás között.
Az első konferencia előadói azt vizsgálták, hogy az állam milyen intézményeken keresztül és milyen módszerekkel próbálta meg ellenőrzése alatt tartani az egyházakat, a második konferencián az egyházak állammal szemben tanúsított magatartását vették górcső alá, a harmadik alkalommal pedig egyház és társadalom viszonyáról beszélgettek. Az idei konferencia címe Historiográfiai mérleg és az egyháztörténeti kutatások új irányai, s ennek megfelelően teljesen új irányból közelíti meg az eddig is tárgyalt tematikát.
„Eddig sok kis helyi történet meséltünk el, most viszont az a célunk, hogy mérleget vonjunk és bemutassuk, hogy a különböző országokban milyen kutatások történtek ezen a téren, és ezeket a kutatásokat milyen módszerekkel végezték” – nyilatkozta a Reggeli Újságnak Nagy Mihály Zoltán főszervező, a Román Kulturális Intézet (ICR) alelnöke. Mint hozzátette, Nagyvárad perifériának tekinthető mind az anyaország, mind pedig Románia szemszögéből, de épp a határhoz való közelsége teszi alkalmassá arra, hogy a magyar és román történetírást összehozza egy fedél alá. Ezért ez a konferencia-sorozat az évek során szakmai műhellyé is alakult.
„Sokak számára kérdés, hogy az államszocializmus időszakában, az állam és egyház viszonyát milyen mértékben diktálta Moszkva és milyen mértékben volt saját egyházpolitikai elképzelése a helyi kommunista vezetőknek. Erre deríthetünk fényt, ha összevetjük a különböző nézőpontokat” – tette hozzá a történész.
Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a konferencia sorozat anyagát minden évben egy-egy kötetbe is foglalják, így az elhangzott előadásokat jó kivitelezésben kézhez is kaphatják az érdeklődők a helyszínen, vagyis a Posticum Kulturális Központban (Teiului u. 26.), csütörtökön, pénteken és szombaton. Különlegesen érdekesnek ígérkezik ugyanakkor Balogh Margit Mindszenty Józsefről szóló monográfiája, amely több kontinens levéltárainak anyagát foglalja össze több mint kétezer oldalon, s amelyet a nyitónapon 18.30-tól mutatnak be egy pódiumbeszélgetés keretében.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Historiográfiai mérleget vontak a Posticumban
Csütörtök délután kezdődött és szombaton ért véget a Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézete által szervezett negyedik, az államszocializmus korszakához kötődő egyháztörténeti konferencia. A rendezvény három napja során, az összegyűlt szakemberek beszéltek többek közt a forrásadottságról, vagyis arról, hogy melyek azok a levéltári anyagok, amelyek ma hozzáférhetők, de szó esett a történészek szerepéről is. Ez előadások nyomán világossá vált, hogy a különböző felekezetek egyháztörténet-kutatói hasonló problémákkal szembesülnek, és hogy az egyháztörténeti kutatások még nem intézményesültek.
„Ahhoz, hogy nagyon szisztematikus kutatások legyenek, szükséges lenne egy akadémiai program elindítása, és szakosodott kutatóintézeteket kellene létrehozni. Ezt az űrt igyekszik betölteni kicsiben a Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézete, amely igyekszik intézményes keretet biztosítani arra, hogy ennek a korszaknak a kutatói évi rendszerességgel összegyűljenek” – nyilatkozta a Reggeli Újságnak Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke.
A nagyváradi Posticum egyre stabilabb pontot jelent a szakemberek számára ebben az intézményi töredezettségben, az évi rendszerességgel megrendezett konferencián elhangzott előadások anyagát ugyanis kötetekben publikálják, a szaktalálkozón pedig egyre szélesebb körben képviseltetik magukat a történészek. Az idei konferencián részt vettek többek közt a Nemzeti Emlékezett Bizottságának és a Pécsi Egyháztörténeti Intézetnek kutatói is, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége (METEM) pedig már rendszeres partnernek tekinthetők.
A szakmai fórumon ugyanakkor új kutatási irányvonalak is megfogalmazódtak: tisztázásra szorul például a vidéki egyház története helyi közösségek szintjén, illetve a nemzeti- és felekezeti hovatartozás kérdése például a magyar görög-katolikus közösségek vagy a nagy búcsújáró helyek kapcsán.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Márton Áron-szobrot avattak Tusnádfürdőn
A tusnádfürdői Kisboldogasszony plébániatemplom kertjében vasárnap felavatták a nagy erdélyi püspök mellszobrát, kapcsolódva a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett Márton Áron Emlékévhez.
Túri Török Tibor keszthelyi szobrászművész alkotása egy kőoszlopon helyezkedik el: a Márton Áron püspököt ábrázoló, magasfokon égetett kerámiából készült mellszobor hatvan centiméter magas. A Tusnádfürdőn vasárnap, az ünnepi szentmise után leleplezett szobor a tavaly augusztus 20-án Balatonalmádon felavatott Márton Áron-szobor mása, amelyet akkor Tusnádfürdő ajándékozott a Balaton-parti testvérvárosnak. „Akkor megígérte a művész úr, hogy a tusnádfürdőieknek is készít egy ilyen szobrot” – fogalmazott Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere a szoboravatási ünnepségen.
Az ünnepi eseményen részt vett Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Tóth László, a nemzetpolitikai államtitkárság területi főreferense, Tessely Zoltán miniszterelnöki biztos, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Potyó Ferenc általános helynök, Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke, Ughy Attila, Budapest XVIII. kerület polgármestere, Szarvas Attila alpolgármester, Keszey János balatonalmádi polgármester, Csillag Péter Hargita megyei tanácsos és Túri Török Tibor, keszthelyi szobrászművész, a szobor alkotója is.
„Márton Áron megtanított bennünket arra, hogy higgyünk, hogy kezeljük helyén a dolgainkat, hogy értékeljük azt, amink van, és küzdjünk azért, amiben hiszünk” – hangsúlyozta Ughy Attila, aki pénzadományt is hozott a tusnádfürdői katolikus templomnak, hogy ezzel a templom fűtésének a megújításához járuljanak hozzá.
Potápi Árpád János ünnepi beszédében elmondta, a nemzetpolitikai államtitkárság azzal a céllal hirdette meg a Márton Áron Emlékévet, hogy széles körben megismertessék a püspök életútját. „Felkértük a fővédnöki szerepre Áder János köztársasági elnök urat és Jakubinyi György érsek urat, akik el is vállalták. Az év során azonban fokozatosan arra kellett rádöbbennünk, hogy nem egy elfelejtett hagyatékot porolunk le. Örömmel tapasztaltuk, hogy milyen sokan kívánnak csatlakozni a kezdeményezéshez, és szerveznek megemlékezést az emlékévhez kapcsolódóan.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Bukaresti helyszínnel indul az Inter-Art vándorkiállítás
Húsz év Inter-Art címmel nyílik kiállítás ma, június 29-én, a bukaresti Országos Könyvtárban a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány húszéves évfordulója alkalmából.
A nyolcvan országból származó művész 130 munkáját tartalmazó kiállítás az Inter-Art Alapítvány, a Román Kulturális Intézet, a bukaresti Országos Könyvtár, az enyedi polgármesteri hivatal, illetve helyi tanács, valamint az enyedi Liviu Rebreanu Kulturális Központ szervezésében jött létre, olvasható a Román Kulturális Központ közleményében.
A festményeket, grafikákat, fotókat, és szobrokat felsorakoztató tárlatot az alapítvány húszéves működésének összegzéseképpen állították össze, bemutatva az alapítvány gyűjteményét.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyháztörténeti konferencia a Posticumban
Történelmi változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciának ad helyet október 27–29. között a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális Központ (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului u. 26. sz.).
Az öt éve megszakítás nélkül megrendezésre kerülő konferencia több mint tudományos ülésszak, mivel hátterében folyamatosan működő kutatói csoport és műhelymunka áll. Az idei rendezvény a történetiség, a változások és az egyházak nagy történelmi fordulópontok alkalmával ezekre adott válaszának kérdéskörét járja végig. A rendezvény ez évben két újdonsággal is szolgál. A neves hazai és magyarországi kutatók a történetiség és változás kérdését interdiszciplinárisan közelítik meg, bemutatva az egyháztörténet, történettudomány, vallás-szociológia és a teológia e kérdéskörben elért legfontosabb vonatkozó eredményeit. A konferencia vizsgálódásainak időbeli kerete is tágabbra szabott a korábbiaknál. Az eddig hagyományosan 20. századra összpontosító műhelymunka most nagyobb időintervallumot ölel fel, hogy a nagy horderejű történelmi változások okai és hatásai megfelelően tetten érhetők lehessenek.
A konferencia a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet és a szintén nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében valósul meg. A részletes program az alábbiakban olvasható.
Október 27., csütörtök:  a konferenciát megnyitja Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke; könyvbemutató következik: Bánkuti Gábor A romániai jezsuiták a 20. században, Csibi Norbert és Vértesi Lázár „A világháború kálváriáját járva…” A Pécsi Egyházmegye és az első világháború. A köteteket bemutatja: Nagy Mihály Zoltán és Bánkuti Gábor.
Október 28., péntek:  Bánkuti Gábor (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék): A keresztény egyházak és a történeti változás problémája – előhang és kérdésfelvetés; Görföl Tibor (teológus, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola): A kereszténység intézményes, doktrinális és vallásgyakorlási változásai a történelemben; Rosta Gergely (vallásszociológus, Westfälische Wilhelms-Universität Exzellenzcluster „Religion und Politik”, PPKE Szociológiai Intézet): Vallási változás Kelet- és Közép-Európában a vallásszociológus szemével; Kiss Dénes (szociológus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Vallási változás Romániában. Felekezeti struktúra, vallási mozgalmak és a vallásosság változásai: Bögre Zsuzsanna; Izsák Anikó-Borbála (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola): A katolikus egyház helye az 1930-as évek erdélyi magyar szellemi életében; Kicsi Noémi (doktorandusz, BBTE Hungarológia Doktori Iskola; könyvtáros, előadótanár, Kántor-Tanítóképző Főiskola, Marosvásárhely): Konfliktusforrások és útkeresések a pap–kántortanító viszonyában két „Református Szemle”-beli cikk/tanulmány alapján; Lőrincz D. József (politológus, BBTE Politológia Tanszék, Kolozsvár): A népszolgálat társadalom- és emberképe; Nagy Károly Zsolt antropológus, református teológus, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Sárospataki Református Teológia): Vakok és látók. A valóság (át)értelmezése a református egyház belső nyelvhasználatában az 1950-es években; Horváth Gergely Krisztián (történész, MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport főmunkatárs): Vallásszabadság a végeken. „Tapasztalati tér” és „várakozási horizont” egy falusi plébános életében (1950–60-as évek); Gárdonyi Máté (történész, teológus, Siófok-Kiliti plébános, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Kontinuitás és változás a plébániai életben.
Október 29., szombat:  Szabó Csaba (történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár): „…rejtett papi életemben végeztem a legtöbb lelkipásztori munkát…”: Egy premontrei szerzetes a 20. század második felében; Gőzsy Zoltán (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék): A katolikus klérus pozíciója és funkciója a 18–19. században – a változások értelmezése; Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE Szociológiai Intézet): Az interdiszciplinaritás előnye és hátránya – módszertani megfontolások a szociológus szemével; Gyarmati György (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék; főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Hit, ráció és a történelmi igazság szentháromsága. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvbemutató: a romániai jezsuiták a 20. században
A történeti változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciát szerveztek Nagyváradon október 27–29. közt.
A szervezők a Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet, a Szacsvay Akadémia és az RMDSZ voltak.
A Posticumban csütörtök este tartott nyitóünnepségen a házigazda intézet nevében dr. Nemes István programfelelős köszöntötte az érdeklődőket. Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia ötletgazdája elégedettségének adott hangot, hogy immár ötödik éve, jeles szakértők jönnek Váradra megvitatva különböző témákat, kialakítva egy olyan műhelyt, mely aztán mindig letesz valamit a kutatás asztalára, kitermelve érdekes dolgokat.
Életrajzok
Az érdeklődőket ezután Nagy Mihály Zoltán, a bukaresti Román Kulturális Intézet alelnök is üdvözölte, bemutatva egyúttal a meghívottakat, majd ismertette Bánkuti Gábor történész, pécsi egyetemi adjunktus A romániai jezsuiták a 20. században című kötetét. A jezsuiták 1924-ben alapított romániai szerveződése a Szentszék geopolitikai és missziós szándékainak horizontján jött létre, távlatilag a görögkeleti románok áttérését célozva meg. (Erdélyben a jezsuiták 1579-ben jelentek meg először, a katolikus Báthory István fejedelem támogatásával). Mint elhangzott, a téma abból a szempontból is érdekes, hogy egy latin szertartású rend úgy döntött, felvesz a soraiba keleti rítusú személyeket Romániában, s ezáltal egy kicsit úgymond román renddé is vált. Felvetődik tehát az etnikai falakon való áttörés kérdése, miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a görög katolikusoknak a Rómához fűződő kapcsolata nemzeti identitásmeghatározó tényezőnek is bizonyult (közös latin nyelveredet), illetve a nyugati kultúrkörhöz való kapcsolódás a társadalmi felemelkedés lehetőségét is biztosította. Emellett a görög katolikusok a kommunista rendszer előtt a román identitás megőrzésének egyik záloga voltak Erdélyben, s a 20. század közepén hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy a román ortodoxia első számú ellenségei lettek, s ezáltal még a nemzeti identitásuk is megkérdőjeleződött, melyre mindig oly büszkék voltak.
Az életrajzokat is tartalmazó kiadványban a szerző olyan kérdésekre keresi a választ, mint például: hogyan viszonyultak a római elképzelésekhez a helyi szereplők? Az elvárások és az adottságok miként alakították a jezsuiták romániai közösségét? Az etnikai és felekezeti ellentétek tűzvonalában milyen válaszokat adtak az impériumváltások és politikai fordulatok okozta kihívásokra?
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Erdélyi magyar kortárs írók román nyelvű antológiáját mutatják be
Erdélyi magyar kortárs írók prózáját tartalmazó román nyelvű antológiát mutat be szombaton a Román Kulturális Intézet (ICR) a bukaresti Gaudeamus Könyvvásáron.
Nagy Mihály Zoltán, az ICR alelnöke az MTI-nek elmondta, hogy a kötet az ICR és a Balassi Intézet bukaresti központja közötti együttműködésnek köszönhetően jött létre, hiszen két műfordítói műhelyt szerveztek (egyet Romániában, egy másikat Magyarországon), amelyeknek témája a román–magyar, illetve a magyar–román műfordítás volt. Ennek a közös programnak a célja, hogy kineveljenek egy új fiatal műfordítói nemzedéket, az elmúlt két évtizedben ugyanis meglehetősen kevés magyar kortárs irodalmi alkotást ültettek át románra, erdélyi magyar írók munkáit pedig szinte egyáltalán nem. Ez a hiány az után keletkezett, hogy a rendszerváltozás után privatizált, egykori állami kisebbségi könyvkiadó, a Kriterion már nem tudja vállalni ezt a „kultúra- és irodalomközvetítő” feladatot. A Singuratate gonflabila (Felfújható magány) című „hiánypótló” antológia E. Ferencz Judit bukaresti újságíró és műfordító javaslata alapján, az ő kitartó munkájának köszönhetően jött létre – mondta az intézet alelnöke. A kötet Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc írásaiból tartalmaz részleteket. Az írók között olyanok is vannak, akik jelenleg Magyarországon élnek, de Erdélyből származnak és munkásságukat is meghatározza az erdélyiség. Az alelnök szerint azért válogattak így, mert azt akarták, hogy az irodalom regionalitása is megjelenítődjön a kötetben. Nagy Mihály Zoltán elmondta, az ICR a Simona Sora román írónő által vezetett könyvkiadói részlegén keresztül törekedett az elmúlt három évben arra, hogy megismertesse a térségbeli országok irodalmát a román közönséggel. Hangsúlyozta, korábban magyar vonatkozású könyv soha nem jelent meg az ICR-nél, ehhez képest az idén három ilyen is napvilágot látott. Az említett antológia mellett Tompa Gábor kolozsvári rendezőnek az elmúlt tíz évben színpadra állított előadásait bemutató kötet, valamint a nagyváradi Tibor Ernő festőművészről szóló átfogó monográfia jelent meg a kulturális intézet gondozásában. Az alelnök reményét fejezte ki, hogy ez a három kötet segít abban, hogy az ICR és a román közönség még nyitottabbá váljon a magyar és általában a romániai kisebbségek kultúrája iránt.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar írók románul
Erdélyi magyar kortárs írók prózáját tartalmazó román nyelvű antológiát mutat be ma a Román Kulturális Intézet (RKI) Románia legnagyobb könyvvásárán, a bukaresti Gaudeamuson.
A kötet az RKI és a Balassi Intézet bukaresti központja közötti együttműködésnek köszönhetően jött létre. Két műfordítói műhelyt szerveztek (egyet Romániában, egy másikat Magyarországon), amelyeknek témája a román–magyar, illetve a magyar–román műfordítás volt. Ennek a közös programnak a célja, hogy kineveljenek egy új fiatal műfordítói nemzedéket, hiszen az elmúlt két évtizedben meglehetősen kevés magyar kortárs irodalmi alkotást ültettek át románra, erdélyi magyar írók munkáit pedig szinte egyáltalán nem – nyilatkozta Nagy Mihály Zoltán, az RKI alelnöke. A Singurătate gonflabilă (Felfújható magány) című antológia E. Ferencz Judit bukaresti újságíró és műfordító javaslata alapján, az ő kitartó munkájának köszönhetően jött létre – tette hozzá. A kötet Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc írásaiból tartalmaz részleteket.
Korábban magyar vonatkozású könyv nem jelent meg az RKI-nél, ehhez képest az idén három. Az említett antológia mellett Tompa Gábor kolozsvári rendezőnek az elmúlt tíz évben színpadra állított előadásait bemutató kötet, valamint a nagyváradi Tibor Ernő festőművészről szóló átfogó monográfia.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthonosságkeresés az idegenség témáján keresztül
Startolt az 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
– Nem csupán a migrációs jelenségek miatt választottuk ezt a témát, az idegenség kérdéskörét, hanem mert önvizsgálatra szólít minket, és egyébként a Paradicsomból való kiüzetés óta foglalkoztatja az embert. Elgondolkodhatunk azon, hogy kik vagyunk mi, és kik a többiek, mi az, hogy idegen, mit jelent valahová tartozni, egyáltalán mi az identitás. Ezeket és még jóval több kérdést vetnek föl az előadások, remélem, hogy egyúttal az otthonosság érzetét is kelti önökben a fesztivál – hangsúlyozta Tompa Gábor színház- és fesztiváligazgató tegnap este, az 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál megnyitóján a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében. A november 24-e és december 4-e között zajló rendezvénysorozaton 14 országból 20 meghívott produkció tekinthető meg, ehhez csatlakozik a házigazda intézmény két előadása. Az előadások és a beszélgetések mellett különböző kapcsolódó eseményekkel is készülnek a szervezők.
Az elmúlt hetekben olvashattak már lapunkban a fesztivál előadásairól, az alábbiakban a kapcsolódó rendezvényeket – kiállítás, könyv- és albumbemutatók, filmvetítések, koncertek – ismertetjük. A TIFF Házban (Egyetem/Universităţii 6. szám) zajló könyvbemutatók sora már ma elindul, délután 2 órától Cristina Modreanu két kötetét ismerhetik meg az érdeklődők.
November 28-án, hétfőn 13 órától mutatják be a Tompa Gábor – Egy rendező életművéből. A Három nővértől a Cseresznyéskertig című háromnyelvű albumot (Román Kulturális Intézet kiadója, 2016), amelyről George Banu teatrológus ezt írja: „Tompa Gábor a művészeknek abba a családjába tartozik, melynek tagjai nemcsak a színpadra figyelnek, hanem építők és építkezők, hely- és emberteremtők egyszersmind. A színpadon egy ember műve mindig közös munkával valósul meg, így egyéni és közös ugyanakkor. És éppen ez az, amit az album állít: a rendező soha nincs egyedül.”
December 1-jén, csütörtökön déli 12 órától Visky András Ki innen című drámakötetét mutatják be, amely a Koinónia Kiadónál látott napvilágot idén. A könyvben szereplő művek többségét (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték. A drámakötetet Láng Zsoltnak a szerzővel készített interjúja egészíti ki.
…
Káprázat és kárhozat a címe Részegh Botond kiállításának, amely november 27-én, vasárnap délután fél 4-kor nyílik meg a stúdióban. Barabási-Albert László fizikus, hálózatkutató írja a tárlat kapcsán: „Részegh Botond festményei finom dimenziókat törnek fel. Olyanokat, amelyeket az ember vagy azonnal észrevesz, vagy amelyek mellett háborítatlanul továbbmegy. Abban segítenek, hogy lehajoljunk és csodáljuk a kifordított világot. Lehetetlen rögzíteni őket, túl sok bennük a misztikum ahhoz, hogy számokkal meghatározhatók legyenek, pénzzel pedig még kevésbé. Ezért van rájuk szükségünk.”
Szabadság (Kolozsvár)

Fejezetek egy rendező életművéből
Manapság nagy erőfeszítést jelent színházi könyveket megjelentetni, létrehozni, ezért is külön öröm egy-egy kiadvány megszületése, vélte George Banu teatrológus azon a tegnapi Interferenciás eseményen, amelyen a fesztiválozók megismerkedhettek a Román Kulturális Intézet kiadója által gondozott Tompa Gábor – Egy rendező életművéből. A Három nővértől a Cseresznyéskertig című háromnyelvű albummal.
– Az előadások sajnos tiszavirág életűek, homokvárként tűnnek el, de ezek a nagy nehézséggel létrehozott színházi könyvek megmaradnak, mint valami kagylótöredékek, amelyek lenyomatán keresztül vissza tudjuk idézni a különböző előadásokat, fel tudjuk eleveníteni egy-egy művész életútját – mondta a kötet előszavát is jegyző George Banu. Hozzáfűzte: nem csupán Tompa rendezői életművét tartja fontosnak, hanem igazgatói, társulatépítési munkáját is, nem utolsósorban pedig az Interferenciák Fesztivál létrehozását. A teatrológus ugyanakkor dicsérte az album minőségét is, és felhívta a figyelmet a fotókra, „amelyeket nézegetve eszünkbe jutnak a különböző előadásélmények”.
Tompa Gábor köszönetet mondott a kiadónak, a kötetet szerkesztő Mirela Sandunak, valamint a fotósoknak. Mint mondta, a fotók nem csak a rendező és a díszlettervezők képi világát őrzik meg, hanem tükrözik a fotósok „szemszögét” is, hiszen egy-egy képet nézve olyan részleteket fedezhetünk fel, amelyekre nem figyeltünk fel annak idején.
Szabadság (Kolozsvár)

Harmincegy előadás az idegenségről – Népszerű volt az Interferenciák
Nagy érdeklődésnek örvendtek a kolozsvári 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál előadásai a kincses városbeli és a világ minden tájáról idelátogató közönség körében – közölte a szervező Kolozsvári Állami Magyar Színház. 
A budapesti Vígszínház Jóembert keresünk című előadásával vasárnap zárult a seregszemle, amelynek tizenegy napja alatt tizennégy ország összesen huszonegy társulatát látta vendégül a színház. A záróelőadást követően Tompa Gábor fesztiváligazgató, színházigazgató megköszönte a közönségnek a kitartó érdeklődést, mint mondta, idén majdnem kétszer annyian érdeklődtek a szemle iránt, mint két évvel ezelőtt, ez arra biztat, hogy két év múlva, a 6. Interferenciák Fesztivált is megszervezze a kolozsvári színház.
A kétévente szervezett találkozóra idén Dél-Koreából, az Amerikai Egyesült Államokból, Németországból, Franciaországból és Oroszországból is érkeztek társulatok. A rendezvénysorozat központi témája az idegen odüsszeiája volt, melynek jegyében összesen harmincegy előadást játszottak Kolozsváron a meghívott társulatok. Legtöbben a Vígszínház, valamint a bukaresti Bulandra Színház Brecht-előadásaira voltak kíváncsiak, a fesztivál OFF-programjai – koncertek, könyvbemutatók, beszélgetések – pedig szintén számos érdeklődőt vonzottak a TIFF Házba és a Tranzit Házba.
A különböző programok a város összesen hét különböző helyszínén zajlottak, melyek közül a Remarul vagongyár, a REACTOR kortárs művészeti tér, valamint az Erdélyi Néprajzi Múzeum először látta vendégül a fesztivál programjait. A fesztiválprogrammal párhuzamosan két workshop is zajlott: Declan Donnellan nagy-britanniai rendező a fiatal színészeknek, Diana Damian pedig a fiatal kritikusoknak szóló műhelyt vezette. Az Európai Színházi Unió (UTE) Konfliktuszónák elnevezésű programja keretében az UTE fiatal újságíróinak találkozójára is sor került.
Tokióban vendégszerepel a kolozsvári magyar színház
A Hedda Gabler című, Andrei Șerban által rendezett nagysikerű előadással vendégszerepel december 10-11-én Tokióban a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A társulat első alkalommal kapott meghívást a Tokiói Nemzetközi Ibsen Fesztiválra. A vendégjáték megvalósulását a Román Kulturális Intézet támogatása tette lehetővé. Mitsuya Mori, a fesztivál művészeti igazgatója szerint a rendezvény célja a kortárs világszínház legjobbnak ítélt Ibsen-előadásain keresztül látleletet nyújtani korunk társadalmáról. A találkozó központi témája Ibsen most.
„A szereplők a mai ember tükörképei, a beteljesületlen emberi teljesítőképesség drámáját mutatják fel. A darab kérdése: lehet-e élni ideálok nélkül?" – nyilatkozta Andrei Şerban a 2012 januárjában bemutatott előadásról. Az előadás főszerepét Kézdi Imola játssza, a szereposztás tagjai: Bogdán Zsolt, Pethő Anikó, Hatházi András, Szűcs Ervin, Varga Csilla, Csutak Réka. Az előadás megvalósításában a rendező alkotótársai voltak: Carmencita Brojboiu, díszlet- és jelmeztervező, Daniela Dima, a rendező munkatársa, Biró Eszter, dramaturg. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Amit látsz, az nem igaz – a helyzet sokkal rosszabb
A román politikus ugyanazzal az ostoba természetességgel teszi meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig. Sabin Gherman írása.
Ezek aztán kemények… Megjelenik a tévében Olguţa (Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter – a szerk.) és a korrepetálás megadóztatásával fenyegetőzik, a Parlamentben pedig Iordache (Florin Iordache volt igazságügy-miniszter, jelenlegi képviselőházi alelnök – a szerk.) akarja törvénybe foglalni, hogy a pártoktól ne lehessen elkobozni az illegális kampánypénzeket. Hasonlóképpen szánakozva zokognak a román szegények sorsán, miközben 130 millió régi lejre kétszerezik meg a saját fizetésüket. Üvöltöznek, hogy nem vagyunk gyarmat, de amerikai adótörvényt akarnak – ez egy 74.608 oldalas törvény és a tengeren túli közgazdászok már évek óta küzdenek a leegyszerűsítéséért.
Rácuppantak az ostobák a marmaládéra, ez történik most. A totális kofák – a fodrászok rémei – vannak most hatalmon.
A legostobábbak megválasztották a legostobábbakat, mert különben nem tudom megérteni, hogyan kerülhettek bukovárisok az ország élére.
Ott van az a bukaresti is (Gabriela Firea főpolgármester – a szerk.), aki a legfájintosabb erkélyt akarja díjazni – miközben ő a haza újgazdagjaihoz méltó díszletben lakik, tengeralattjáró-ablakokkal a kandalló mellett. Amaz a Munkaügyi Minisztériumot uralja, miután Románia legtöbb segélyezettjével bíró megyéjének fővárosában szerezte a tapasztalatát. A Képviselőház munkaügyi bizottságának elnöke egy bizonyos Solomon (Adrian Solomon – a szerk.), aki felvilágosult kommunistának mondja magát – és igen, a híres Vaslui megyében szerzett közigazgatási tapasztalatával érkezett. A PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.)egy (természetesen bolygószintűen sikeres) ruhatervezőnőt (Liliana Turoiu – a szerk.) akar a Román Kulturális Intézet (ICR) élére ültetni, csakhogy ő nem igazán fogja fel, hogy egy jól felvarrt ingujjhoz nem nagyon illik a „meghoztam az apportomat” – ez inkább a román nyelv sliccéhez való, hölgyem. De az illető teleormani (Liviu Dragnea PSD-elnök származási helye – a szerk.), tehát egy meteorit sem robbanthatja ki a helyéből.
Miután látta, hogy mekkora hullámokat vet a progresszív adózás, a teleormani bég (Liviu Dragnea – a szerk.) úgy tett, mint általában: létezik egy szörnyűséges terv, mellyel el akarják érni, hogy az Európai Bizottság túlzott hiány miatt megbüntesse Romániát, összeesküvést forralnak a román szocializmus ellen, mi jót akarunk tenni, de a földönkívüliek nem hagyják. Még a pénzügyest is elküldte, hogy mindenféle zöldségeket meséljen nekünk, este pedig visszatért a képernyőkre a bég: nem vagyunk gyarmat, mi vagyunk itt örökre az urak, mânz-viezure-barză (a dákopatákat kifigurázó felsorolása a román nyelvben állítólag fennmaradt dák szavaknak – a szerk.). Mert amit látsz, az nem igaz…
Ez a banda valójában megérezte, hogy a civilizáció kihívásai itt hosszú távú megtollasodást ígérnek. Ezekben nincs bátorság világosan kimondani, hogy le sem szarják az Európai Uniót, de mindent elkövetnek, hogy kikerüljenek az Unióból: egy 3 százaléknál nagyobb hiány az euró-övezettől, vagyis az EU-hoz tartozás kiteljesedésétől való eltávolodást jelenti. Ezt akarják, a falu szélén a lábát lógató lusta banda gondolatmenetét követve: munkát keresek, de add Istenem, hogy ne találjak. Nem mutatkozhatnak Putyin ideológusaival, de Dugin a Parlamentben és a Bukaresti Főpolgármesteri Hivatal termeiben mutatja be ostobaságait; üvölt bennük a román büszkeség, de szintén ők csinálnak az emberek – egyszerű – ortodoxiájából egy kremli Cárnak megfelelő ideológiát. Szintén Moszkva szállította nekik az ügyeletes ellenségeket is: Soros és a nyitott társadalom, a multik, a külföldiek – arra az esetre, ha az emberek az itteni lopkodásokról kérdezgetik őket.
A román politikusnak egész történelme során nem okozott nehézséget keresztezett ujjakkal esküt tenni. Olyan természetességgel mondott egyet és csinált mást, mintha a világ népei hazugságon, ravaszkodáson, ügyeskedéseken alapulnának.
A román állam így, e politikusok kénye-kedve szerint épült föl
– és még csodálkozunk, ha valaki arra emlékeztet minket, hogy a mieink hazudtak az 1878-as berlini kongresszuson, hogy hazudtak az első világháborúban és hazudtak a másodikban is. Még most is hazudnak.
Úgy-ahogy bekerültünk az európai klubba, bekerültünk a NATO-ba is; így, bice-bócán is, de gyümölcsöző történelmi korszakban élünk – Romániának sohasem voltak ekkora biztonsági és jóléti garanciái, még akkor is, ha idegesít minket, hogy már nem vághatjuk bele a kést a disznóba és muszáj szétválogatnunk a szemetet.
Annak az eurovilágnak vagyunk a részei, ahova mindenki igyekszik, ott vagyunk, amiről a Szabad Európát, vagy az Amerika Hangját hallgatva álmodoztunk; még mindig itt vagyunk, de ezek vezetésével a világon nem lesz egyetlen normális ember sem, aki megbízna a kézfogásunkban – a román politikus pedig mindig ugyanazzal az ostoba természetességgel tette meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig.
Sabin Gherman; foter.ro/cikk

Művészeteket és művészeti értékeket felkaroló fesztivál – újból felcsendült a régizene
Kilenc napon keresztül nyolc országból érkező tizennégy együttes, öt egyéni előadó huszonkét koncerten szólaltatja meg a régizenét: szombaton ünnepélyes keretek között nyitották meg a Mikó-várban a Csíkszeredai Régizene Fesztivált.
Ez az első alkalom, hogy a fesztivál és a Régizenei Nyári Egyetem azonos időben zajlik, ez utóbbin tizenkét mesterkurzust tartanak 85 diáknak. Ugyanakkor a Csíkszeredai Régizene Fesztivál idén is elnyerte az Európai Fesztivál Szövetség Európa a Fesztiválokért, a Fesztiválok Európáért minősítést.
Évfordulók esztendeje
Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője rámutatott, a mostani fesztivál szervezése könnyen adta magát, hiszen sok évforduló van ebben az évben: a reformáció ötszázadik éve, Claudio Monteverdi születésének négyszázötvenedik éve, Georg Philip Telemann halálának kétszázötvenedik évfordulója és Kájoni János halálának háromszázharmincadik évfordulója.
Házi évforduló is van, a nyári egyetemet tizedik alkalommal tartják meg. A programokat is ennek megfelelően építették fel, majdnem mindenik koncert valamelyik évfordulóhoz lesz hozzárendelve. „Tudjuk, hogy reformáció kulturális forradalom is egyben. Ha nem lett volna, valószínű, hogy ma másképp hallgatnánk a komolyzenét. A vallásszabadság ugyanakkor gazdasági felemelkedést is jelentett abban az időben, nyomdák, iskolák jöttek létre. A Biblia tanítására az emberek rövid ideig nem csak úgy tekintettek, mint egy kultúrtermék, hanem napi szinten alkalmazták és ez hozta a nagy változást a mindennapokba. Erről lesz egy kerekasztal-beszélgetés is szerda este. A legtöbb együttes a reformáció eseményéhez kapcsolta a műsorát.
Az összefogás eredménye
A fesztivál a Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita Megye Tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület szervezésében valósult meg, Csíkszereda Polgármesteri Hivatala társszervezésében. Ferencz Angéla, a kulturális központ igazgatója megköszönte a segítséget a támogatóknak, valamint mindazoknak, akik velük együtt dolgoztak, álmodtak, terveztek. A fesztivál egyik partnere a Román Kulturális Intézet, amelynek a megnyitón jelenlevő képviselője, az intézet alelnöke, Krizbai Béla Dan elmondta, bíznak abban, hogy együttesen sikerül megteremteniük egy új nemzeti és nemzetközi fesztiválközönséget, amelynek tagjai ugyanúgy elkötelezettek a művészetek, a művészeti értékek, mint a helyi közösségek és az európai értékek iránt. „Meggyőződésem, hogy minden, amit önök megvalósítottak ebben a gyönyörű városban, elválaszthatatlan mindattól a történelmi hagyatéktól és attól a kultúrától, amelyet mi mindannyian képviselünk, és amelyért szívvel-lélekkel küzdünk és élünk” – fejtette ki.
Lőrincz Csilla megyei önkormányzati képviselő hangsúlyozta, a Hargita megyei önkormányzat tizenkét éve támogatja a fesztivált, de ez a támogatás mit sem érne, ha a fesztivál mögött nem állna egy lelkes, elhivatott csapat, amely évről évre megbízható szakmaisággal szervezi meg Európa egyik legjobb fesztiválját. Értékteremtő, értékfeltáró és értékmentő munka ez. Úgy véli, a fesztivál révén a helyi közösség találkozhat Európával, ihletet, erőt meríthet a közös európai gyökerekből és ő maga is megmutathatja élő kultúrája értékeit a világnak. A hétköznapokban gyakran nehezen megnyíló székely kultúrában nagy szükségünk van a találkozásokra. Művészekkel, hangzásokkal, nyelvekkel, egymással, régi jó barátokkal, múlttal és jelennel, a saját hangunkkal, önmagunkkal.
Büszkeség a csíkiaknak
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere a város kulturális élete ékkövének nevezte a fesztivált. Kájoni János sorai nyomán úgy gondolja, ez a rendezvény hazát, nemzetet szolgál, régi értékeink felelevenítésével, Istent dicsőít a gregorián egyházi énekek színpadra vitelével. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Hadászi Gabriella konzul köszöntőbeszédében kifejtette, a régizene az, ami nem tudott elavulni.
Ezért történhet meg, hogy a több száz évvel ezelőtt műveket játszani, hallani akarjuk. „A régizene kiállta az idő próbáját. Elég szép, elég komoly és elég mély ahhoz, hogy ma is szeressék és élvezzék” – mutatott rá a konzul, hozzátéve, Csíkszereda joggal lehet büszke arra, hogy évről évre otthont ad a rendezvénynek. A megnyitó után a Carmina Renascentia együttes nyitókoncertjét lehetett meghallgatni, majd a Codex együttes és Kiss Noémi lépett színpadra. Vasárnap Gyergyószárhegyen Kájoni Jánosra emlékeztek a fesztivál keretében, a csíkszeredai Millenniumi templomban pedig Erich Türk orgonaművész Luther-korálok feldolgozásai az észak-német barokk zenében címmel koncertezett. Hétfőn a Márton Áron Főgimnáziumban délután három órától a svájci Sam Chapman lantművész az Alexander-technikáról tart előadást, este nyolc órától pedig a Concerto Spiralis koncertezik.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag

Rendszerváltozás óta nem jelent meg ennyi magyar irodalmi mű románul
Rendszerváltozás óta az idén jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű román nyelven, ami azt mutatja, hogy a magyar irodalomnak van piaca Romániában – nyilatkozta pénteken az MTI-nek Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója.
A kötetek többsége a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi Intézetének Publishing Hungary nevű programja keretében jelenik meg. Az intézet a Duna-térség kulturális összefüggéseivel foglalkozó Donau Lounge irodalmi projekt égisze alatt vesz részt a kelet-romániai Jászvásáron (Iasi) vasárnapig tartó Nemzetközi Irodalmi és Fordítási Fesztiválon (FILIT), amely a régió legnagyobb műfordítói szakmai fóruma. A fesztiválon bemutatják a román könyvpiacon idén megjelent, illetve megjelenés előtt álló magyar irodalmi fordításokat. Ezek között Márton Evelin Szalamandrák éjszakái, Bartis Attila A vége, Garajszki Margit Bartók és a fából faragott királyfi, Gárdos Péter Hajnali láz, Rusz Lívia összes képregénye, Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója, Csender Levente Egyszer majd el kell mondani, Kiss Csaba Drámák, valamint A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című műveket. Kósa András László felidézte, 1989 előtt Románia és Magyarország között megállapodás volt arról, hogy a román és a magyar irodalomból rendszeresen készülnek kölcsönös fordítások. Ennek fő hajtóereje a bukaresti Kriterion kiadó volt, amely 1989 után már nem tudta vállalni ezt a szerepet. Megszűntek a műfordítói szemináriumok, a bukaresti hungarológia tanszéken csökkent a magyar órák száma, ezért az 1990-es évek végétől űr keletkezett, magyar irodalmi mű ritkán jelent meg románul – magyarázta az igazgató. A Balassi Intézet eddig háromszor szervezett Balatonfüreden a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködve magyar-román műfordítói szemináriumot George Volceanov vezetésével, de több olyan rendezvény is volt, ahol írók, kiadók és műfordítók találkozhattak egymással.
„Ezeknek a programoknak is köszönhetően megjelent egy új műfordítói nemzedék, és ha sikerül biztosítani a szükséges anyagi támogatást, a jövőben is fenntartható az idei ütem” – mondta az igazgató. Fontosnak nevezte, hogy van érdeklődés a román kiadók részéről a magyar irodalom iránt. Példaként említette, hogy a magyar irodalom közlését eddig is kiemelten kezelő Curtea Veche mellett a két legnagyobb román kiadó, a Polirom és a Humanitas is kezdi megjelentetni magyar szerzők műveit. Bartis Attilának most jelent meg A vége című regénye a Poliromnál, amely az író A nyugalom című regénye második kiadását is megjelentette. szatmar.ro

Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelem
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)