Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Impress Kiadó (Marosvásárhely)
39 tétel
2009. november 11.
A segesvári szórványkollégium, a Gaudeamus Ház nemcsak az iskolát, az anyanyelvi nevelést szolgálja, hanem a város magyarságának művelődési központjaként is vonzza az érdeklődőket. A múlt héten Segesvár egyik közismert, megbecsült lakosát köszöntötték. Kolozsvári József szalmaképeit állította ki a Gaudeamus Házban, a teremben pedig népes közönség előtt mutatták be A rózsák felelőse című verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2009). A Gaudeamus Házban elkészült a színpad, amelynek faanyagát Antal István parlamenti képviselő ajándékozta. Bölöni Domokos, Kolozsvári József kötetének szerkesztője annak örül igazán, hogy Segesvár és környékének magyarsága ezentúl nem lesz kitéve a hivatal packázásainak, felgyorsulhat önszerveződése, s az egyházak gyülekezeti helyiségei mellett egy ilyen „világi” találkozóhelye is van immár. Bölöni az értelmes élet példáját látja Kolozsvári sorsában: mindannyiszor képes volt megújulni, tanult szakmája mellett olyan tevékenységet talált magának, a szalmaintarziás képek készítését, ami rendkívül türelempróbáló ugyan, de annál hálásabb, hiszen képeit messze földön keresik. Novemberi vándorülését a Gaudeamus Házban tartja a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör. /Büki S. Mihály: A magyar művelődés segesvári szentélye. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./
2009. november 14.
Az utóbbi időben Bölöni Domokos évenként előáll egy új kötettel. Legújabb gyűjteménye /Elindult a hagymalé, Impress Kiadó, Marosvásárhely/ szintén rövidpróza, de elüt az előzőtől, nem novellák és karcolatok ezek az újabb írások, inkább vallomások, visszaemlékezések, szociográfia és történelem együtt. Mindegyikben ott van a szerző féltő aggodalma a közösség iránt, melyből vétetett: a család, a szülőfalu, a tágabb szülőföld, Erdély. Szépírói igénnyel megírt valóságirodalom, minősítette a könyvet Gábor Attila. Bölöni Domokos gondjainak „fészke” a küszködő szülőfalu: a földművelés nem kifizetődő, a falu népe kiöregedett. Jönnek az idegen vevők a földre. Fél évszázad alatt másodszor húzzák ki a falu népének lába alól a földet! A megoldás a szerző szerint: kitartani, kivárni: „Erdély azoké is lesz s marad, akik nyomorúságát is vállalják, talán. Hát nem adom el a földet, urak. ” A szerző szóvá teszi, hogy bizony rosszul sáfárkodunk a ránk hagyott örökséggel. A Hangya Szövetkezetnek nemcsak a történetét kellene megírni, hanem tevékenysége sok tekintetben követendő példa lehetne ma is. /Gábor Attila: Vallomás a szülőföldről. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./
2011. augusztus 13.
Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 27.
Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma
2014. február 19.
Útikönyvek útvesztője
Az igényesség kortünete, hogy az egyre több, Erdélyt és Székelyföldet látni akaró külföldi turista azokat a megye- és városkalauzokat keresi, amelyek helyi, lehetőleg a tágabb régióban élő szerző(k) munkái. Nos, ezek valóban hitelesnek minősülnek, ám megjelentetésüknek egyre több a főleg anyagi jellegű buktatója, s az ilyen kiadványok útvesztőjét jelenti.
Érthető, ha a Csíkban élő Pomjánek Béla, avagy a Marosvásárhelyen lakó Fodor Sándor (S) kalauzolja soraival a messziről érkezőt, a téves információnak helye nincs, s amit például Sepsiszentgyörgy városkalauzában József Álmos jegyez, nem ismer hibát. Az ország határain kívül élő szerzők útikalauzaiban viszont bántóak, bosszantóak a téves információk, tele a más szerzők műveiből való figyelmetlen, olykor a szabályokat meredeken megszegő másolással, elírással. Kálnok két műemlék jellegű templomának leírása például hibátlan, csupán a templomokat cserélte fel a szerző. Az Ojtoz-tetői Lina csárda nevéről azt feltételezték a szerzők, hogy a cégére román nyelvű, s így Gyapjú csárda (lînă) néven jelent meg! Gombamód látnak nyomdafestéket a hitelt vesztett útikalauzok, útikönyvek útvesztőjébe torkollott ez a pontosságot igénylő műfaj. Ebből kiindulva kérdeztük a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó profilját irányító Kozma Máriát: számíthatunk-e a Barangolás a Székelyföldön-sorozat – Hargita, Maros és Kovászna megyét felölelő – köteteinek felújított és bővített kiadására, amelyek, bár eddig két kiadást is megértek, de az azóta lepergett közel fél évtized változásai megújulásukat követelik. A válasz határozott igen volt – de a megújítás főleg a kiadás támogatásának függvénye – válaszolta.
A sorozat felújítását az a tény is sürgeti, hogy egy személy kivételével a három kalauz szerzői – Zsigmond Enikő, Vargyas Antal, Pomjánek Béla, Balás Árpád, Incze Árpád, dr. Jakab Sámuel, Fodor Sándor (S), miként e sorok írója, a Kovászna-kötet szerzője – nem zárkóznak el a munkától. Sajnálattal említjük, hogy a Maros megye egyik tájegységét ismertető néhai Bíró Donát már nincs az élők sorában. Örömmel vettük azonban, hogy gyerekkori emlékei okán a Sepsimagyaróshoz kötődő Fodor Sándor (S) nyugalmazott marosvásárhelyi tanár a helybeli Mentor Kiadó kérésére elkészítette Marosvásárhely felújított és bővített városkalauzát, pótolva így azt az űrt, ami a széltében-hosszában megjelenő egyoldalú, sőt, olykor szélsőséges minikalauzokat jellemzi. Fodor Sándor gyerekkora színtereiről sem feledkezett meg: 2003-ban a marosvásárhelyi Népújság mellett működő Impress Kiadó segítségével megjelentette Sepsimagyarós falufüzetét, állandó munkatársa volt a Népújság tavalyig megjelenő évkönyveinek, számos erdélyi kiadványnak.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. december 24.
A murokországi betlehemezés száz esztendeje
A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, és napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.
Murokország betlehemes határai
Murokországot ne keressük a térképen. A kérdésre, hogy hol van Murokország és meddig terjed, azt válaszolhatnánk: földrajzilag az Alsó- Nyárádmentén, egyébként pedig csak a szóbeszédben létezik és terjed. Egy falucsoportról mondják Székelyföld, az egykori Marosszék egyik legsűrűbben lakott vidékén, ahol az emberek életformáját mintegy háromszáz éve a piacozó zöldségtermesztés alakította és alakítja napjainkban is. Székely humorba oltott népi, néprajzi táj.
Azt nem merem állítani, hogy a karácsonyi betlehemezés is ugyanennyi ideje hozzátartozna e vidék népi kultúrájához, de Murokország határait aszerint is meg lehetne húzni, hogy a 20. század elején, közepén melyik faluban élt a betlehemezés szokása. Az eddigi gyűjtések és a magam adatai szerint betlehemeztek Luka- és Ilencfalván (mai neve: Dózsa György), Teremiújfaluban, Káposztásszentmiklóson, Csibán, Karácsonyfalván, Folyfalván és Somosdon is. Ezek a falvak mind reformátusok, tehát a betlehemezés itt a reformátusok hagyományvilágához tartozott, akárcsak a Mezőségen, Kalotaszegen vagy az Alföldön.
Betiltották, tetszhalottá vált
A diktatúra szorításának erősödése idején, a ’80-as évek elején sorra vettem a fenti falvakat; a betlehemezésről és más karácsonyi népszokásokról érdeklődtem. Káposztásszentmiklóson és Csibán az öregek emlékeztek a gyermekkorukbeli betlehemezésre, de szövegéből és énekeiből csak foszlányok jutottak eszükbe. Somosdon több eredménnyel jártam. Székely Viktor 60 év körüli gazda, akit a faluban szószólói tehetségéért mindenki a megtisztelő "Kossuth" néven emlegetett, gyönyörű karácsonyi köszöntőket mondott, és megígérte, hogy a betlehemezésnek is utánanéz, mert azt már a ’40-es évek vége óta nem gyakorolják. Ez volt a helyzet Lukailencfalván is. Ide pedig már a helybeli betlehemes játék szövegével, leírásával felszerelkezve mentem. Időközben ugyanis megkaptam az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című, 1939-ben Kolozsváron kiadott kötetet, amelyet hetven néprajzi gyűjtő munkája alapján két fiatal teológus, Makkai Endre és Nagy Ödön állított össze. A gyűjteményben Adorjáni Zoltán református igazgató tanító lejegyezte az itteni karácsonyi játékot a részt vevő gyermekek elmondása alapján. "Lehet, hogy volt, de már rég nem járják." "Betiltották, nem szabadott ilyesmivel foglalkozni" – válaszolták érdeklődésemre. De azért útbaigazítottak. Menjek a szomszédos Újfaluba, úgy tudják, ott még betlehemeznek.
A felújított betlehemezés
Teremiújfaluban végre találkoztam az élő vagy felújított betlehemezéssel. De ennek is megvan a története. Vetési András középkorú gazdaember és zöldségtermesztő nem kérdezte senkitől, hogy szabad-e vagy nem. Amikor a legnagyobb fia akkorára cseperedett, András bácsi elmesélte és megmutatta, milyen volt az ő idejében a várva-várt karácsonyi játék. A kalendárium akkor 1975-öt mutatott. Vetési András negyedszázaddal azelőtt, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján járt betlehemezni. Utána náluk is betiltották. Ebben az emberöltőnyi időben a szokás tetszhalottá vált, csak a felnőtt korosztályok emlékezetében élt, a fiatalok egyáltalán nem ismerték. Ezért mondogatták sokáig a faluban: "No, András, ember vagy, mert amit elfelejtettünk, te felelevenítetted". Ahogy meghallották, hogy járnak, hívták őket Lukafalvára, Ilencfalvára is. Vetési Andrást pedig hívták a milíciára. Megfenyegették, hogy elviszik, mert rendszerellenes dolgokra biztatja a gyermekeket. A milíciára hívásnak az lett az eredménye, hogy a következő generáció nem mert betlehemezni. Aztán egy-két évnyi kimaradás után csendben újból elindultak, András bácsi háttérbeli irányításával. A hetvenes évek második felétől megszakítás nélkül, minden évben sor kerül a betlehemezésre.
Mostan kinyílt egy szép rózsavirág
A murokországi betlehemes játéknak – mind a harmincas években lejegyzett lukailencfalvi, mind a felújított teremiújfalusi változatnak – hét szereplője van: a csengettyűs bottal beköszönő Kengyelfutó, a Király, Szent József, a betlehemi istállót vivő két Angyal, és két – az ifjabb és az öregebb – Pásztor. Az előadás azzal kezdődik, hogy a Kengyelfutó beköszönő versével engedélyt kér a gazdától a betlehemi történet előadására; miután bemennek, a Király elmondja jövetelük célját: "Mi nem azért jöttünk, hogy itt históriázzunk, hanem az Úr Jézusról példát mutassunk". A játék két jelenetből áll: a szálláskeresésből és a pásztorjátékból. Az elsőben Szent József bebocsáttatást kér, de a Király elutasítja, a másodikban a pásztorok ajándékokat (bárányt, sajtot) visznek Jézuskának. A játékmenet egyszerűsödött, szinte egybeolvadt a két jelenet, a váltást az énekek biztosítják, szinte több benne az ének, mint a prózai rész. Legjellemzőbb éneke a "Mostan kinyílt egy szép rózsavirág" kezdetű karácsonyi népének, amelyet napjainkig több vidéken ismernek.
1989, amikor terroristáknak véltek
András bácsi az újfalusi betlehemes játék szövegét, énekeit karácsonyi lélekkel úgy "előadta", hogy egyszemélyes szent színházi élményben részesített. Abban maradtunk, hogy 1988 karácsonyán is eljövünk, és néhány helyre elkísérjük a betlehemező fiatalokat, de valami közbejött, akkor nem sikerült, elmaradt 1989 karácsonyára. A huszonöt évvel ezelőtti véres karácsonyra. De járnak-e most a betlehemezők, akik Jézus születéséről példát mutatnak? Járnak, járnak, de kicsiben, nem mennek más faluba, így András bácsi. Bálint Zsigmond fotós barátommal csak mi mentünk "más faluba" karácsony első napján délután. Vásárhelytől Újfaluig legalább háromszor megállítottak a "rend új őrei", gyanúsan nézegették felszerelésünket. Újfaluban is idegenkedve fogadtak, hiába volt velünk Vetési András. Keserűen nevetve mesélte később az okát: elterjedt a faluban, hogy a villanyóráját leolvasni mentünk hozzá, mások azt híresztelték, hogy magunkhoz édesgetjük és elvisszük a gyermekeket, voltak, akik éppenséggel terroristákat gyanítottak a fényképezőgéppel és magnóval felszerelkezett idegenekben. Megértem a falu akkori, álhírekkel táplált és manipulált lelkiállapotát. Többrendbéli találkozással és házi beszélgetésekkel felmelegedett aztán irántunk a falu, megnyíltak az emberek.
Színjáték és szimbolikus szertartás
Meggyőződhettem, hogy itt nemcsak a karácsony gazdag szokáshagyományokban, hanem a farsangi időszak és húsvét ünnepe is. És megérteni véltem azt is, hogy miért itt újították fel egyszerű, értelmes falusi emberek a szent színjátékot, és miért állandósult újból: mert a teremiújfalusiak belső értékrendjének lényegéhez tartozik, sok szállal kapcsolódik a közösség kultúrájához. Ezért jártunk velük ’89-ben, ’90-ben, ’91-ben; próbáltuk megérteni a házról házra járó színházi előadás értelmét. Mert az, színházi előadás, bár csökevényes formában: bekérezés, szövegmondás–párbeszéd, éneklés, megmutatás rögtönzött színpadon (betlehemi csillagos istálló, fehér ruhák, csákók, kendők, csengettyűk, botok, kifordított bundák, királyi korona), elköszönés, adománygyűjtés. És a "színjátszó személyek", a próbák és a minden házbeli közönség, a kocsma közönsége és a templomi előadáson a templom népe. A falu teljes közössége. Maradjunk csak a színjátszó személyeknél. A játékosok nevét, életkorát mindenik évben feljegyeztem. A három év adataiból világosan kiderül, hogy a betlehemezésnek itt szigorú életkorbeli határai vannak: a tizenhárom-tizenöt éves korcsoport jár, járhat betlehemezni. A betlehemezés résztvevői azon fiúgyermekek közül verbuválódnak, akik a következő évben konfirmálnak, vagyis nagykorúvá válnak a református egyházban. A konfirmandusokra tartozik, hogy ki melyik szerepet alakítja. Ha nem telik ki a tizennégy évesekből a csapat, beveszik a tizenhárom vagy tizenöt éveseket is. Belső rangsorolás szerint a fiatalabbak a "pásztorsággal" vagy az "angyalsággal" kezdik, nem lehetnek egyből Kengyelfutó, Szent József vagy Király. Királynak lehetőleg a legidősebb és legértelmesebb fiút választják, ő a csapat vezetője. Így a betlehemezés szokása Teremiújfaluban a gyermekkorból az ifjúkorba lépés szimbolikus szertartásává is vált.
Hagyományozódás apáról fiúra
Bár nem rendszeresen, de azóta is nyomon követem, figyelem a murokországi betlehemezés alakulását. Örültem, amikor hallottam, hogy 2000 után Somosdon is felújították, és néhány évig betlehemeztek a fiatalok. Amikor egyik diákunk révén megszereztem e játék"szövegkönyvét", nagy meglepetésemre az általam publikált játékleírás (Magyar karácsonyok, Impress kiadó, Marosvásárhely, 2001, 130-139.) másolatát hozta, abból tanulták meg. Na tessék, gondoltam, erre is jó a folklórgyűjtő munkája.
Teremiújfaluban az elmúlt negyedszázadban minden nemzedék megélte, napjainkban is megéli – és velük együtt az egész közösség – a betlehemi szent színjátékot. Részletes leírást igényelne, hogy mi változott benne e negyedszázad alatt, és mi nem. 2012 karácsonyán Bálint Zsigmond fotós barátommal újból elkísértük az aktuális betlehemező csapatot néhány házhoz, majd másodnapján a református templomba, ahol szintén előadták, és Szövérfi Zoltán tiszteletes úrral megdicsérhettük őket. A három nap során összesen vagy hetvenszer, hetven helyen mondták és énekelték el Jézus születését. "Az üzenetjét, azt kell megbecsülni. Ez egy ünnepi hangulatot teremt minden háznál, ahová beengedik". Aki erre az üzenetre figyelmeztet, nem más, mint az egyik házigazdánk, Henter József, aki az 1990-es csapatban Kengyelfutó volt, a 2012-esben a fia, Henter Loránd Szent Józsefként vett részt, pedig még csak 12 éves volt. Gyönyörű példája ez annak, hogy mit jelent, jelenthet az, ha a kultúránk, a népszokásaink "apáról fiúra" hagyományozódnak.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
Múzsák vonzásában
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 23.
Elhunyt Kibédi Varga Sándor
Kibédi Varga Sándor (eredetileg Varga Sándor; Marosvásárhely, 1946. október 14. –2015. május 17., Budapest) erdélyi származású újságíró, író, tanár, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakának elvégzése után öt évig falusi általános iskolákban tanított. 1978-ban újságíró lett a Maros megyei Vörös Zászlónál: a művelődési rovat szerzőjeként recenziókat, színikritikákat írt. Négy év múlva a Bukarestben szerkesztett Előre tudósítója lett. 1988. május 1-jén Karlovy Varyba indult pihenni, de nem érkezett meg, mert Budapesten leszállt a vonatról.
Az "új hazában" az újságírói hivatást folytatta, de a Varga Sándor nevet kiegészítette a Kibédi előnévvel, ugyanis meg kellett különböztetnie magát a hasonló nevű kollégától. Más indítéka is volt: közeli rokonai, akik az első világháború után érkeztek Budapestre, szintén ezt az előnevet vették fel. Apja unokatestvére, az 1902-ben Szentgericén született, 1986-ban Münchenben elhunyt Kibédi Varga Sándor a kolozsvári filozófiai iskola neves képviselője volt.
Négy évig dolgozott a Magyar Rádióban, az egymilliós példányszámú RTV Újságnál, majd nyolc évig a Kurír című országos politikai napilapnál. Sokáig parlamenti tudósító is volt. Különböző időszakokban a Mai Nap, az Új Magyarország és a 168 Óra című hetilap állandó külső munkatársának mondhatta magát. 1999-ben az MTI Kiadói Kft. szerződtette, majd hamarosan ismét tanár lett. Nyugdíjazásáig, 2006-ig, magyar nyelvet és irodalmat tanított egy újpesti általános iskolában.
Újságírói pályájával párhuzamosan, 1973 és 1982 között körülbelül száz novellája jelent meg, főleg az Utunk című kolozsvári szépirodalmi hetilapban. 1979-ben színpadi művel szerepelt az Utunk Évkönyvében, 1986-ban pedig rövidprózával szerepelt a Kriterion Könyvkiadó Ajtók című antológiájában. 2001-ben a marosvásárhelyi Impress Kiadó elkészítette A megváltás ezután következik című novelláskötetét. Egy pesti alapítvány felhívására szociográfiát írt az 1990- es rendszerváltás előtt Magyarországra menekült több mint háromszázezer erdélyiről. 1998-ban részt vett a Másság Alapítvány cigányellenes diszkriminációkat feltáró Ácsi! című riportkötetének (Osiris Kiadó) készítésében. Az Üveghegyen túl – Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című kötetét a Mentor Kiadó gondozta és publikálta 2009-ben.
2002-ben megírta munkahelyének, a Langlet Valdemar Általános és Felnőttképző Iskolának centenáriumi évkönyvét (az intézmény névadója a svéd vöröskereszt zsidómentő főtitkára volt Budapesten a vészkorszak idején).
Források: Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2011, Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. Kibédi Varga Sándor, 2001. november 7.
Élet és Irodalom, 2010. május 7. Láng Zsolt: Becsületes antimese. Recenzió Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetéről.
Duna tévé, a Kívánságkosár vendége Kibédi Varga Sándor. Interjú. 2010. május 31.
Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lap. Kibédi Varga Sándor: Rövid szakmai életrajz
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 27.
Szászrégen és Vidéke
A 200. lapszám megjelenését ünnepelték
Pénteken délután a radnótfájai templomban ünnepelték a Szászrégen és Vidéke című havilap megjelenésének kétszázadik lapszámát. Fábián András főszerkesztő, Menyei Ildikó és Fábián Gizella családi hangulatú rendezvényt szervezett, ahol szó esett a lapkiadásról, megemlékeztek egykori munkatársakról, és bemutatták a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által kiadott, a Felső-Maros mente tematikájú Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet.
Először Fábián András főszerkesztő beszélt a lapkiadásról. Elmondta, 1999 márciusában néhány szászrégeni értelmiségi kezdeményezésére jött létre a lap, amely tulajdonképpen felelevenítette a szászrégeni magyar lapkiadást. Már akkor meghatározták, hogy a megjelenő Szászrégen és Vidéke a helyi magyar közösséget szolgálja, a hagyományokat ápolja, többek között helytörténeti, történelmi, kulturális írások megjelenésével, ugyanakkor nyomon követik a város magyar vonatkozású társadalmi, politikai és kulturális eseményeit is. Az 1999 márciusa és 2015 októbere között eltelt kétszáz hónapban volt olyan is, amikor hajszálon múlott a kiadása, de mindig akadtak, akik közbeléptek és megmentették a lapot, így sikerült folyamatosan megjelennie. Sőt, valóban színes, érdekes, nem csak a helyiek számára fontos és kuriózumnak számító anyagokat is közöltek, némelyikkel az erdélyi magyarság szellemi kincstárát gazdagították. Fábián András megemlékezett azokról a munkatársakról is, akik már nincsenek közöttünk: Kunsági István, Darvas Ignác, Bíró Donát, Márk Endre és dr. Horváth Erzsébet – lapalapítók, szerkesztők, akik emlékének egy perc néma csenddel adóztak a jelenlevők.
Végül Fábián András megköszönte a lapalapítóknak, a volt és jelenlegi szerkesztőknek, az Impress Kiadónak és a nyomda munkatársainak, a támogatóknak és az olvasóknak, hogy a lap megérhette a 200. számát.
A lapkiadást felvállaló Impress Kft. vezetőjeként jelen volt Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, aki köszöntötte a "kistestvér" szerkesztőit. Hangsúlyozta, hogy a kiadó, a Népújság örömmel támogatja a lap megjelenését, hiszen fontos, hogy helyi szinten létezik egy ilyen lap, amely a közösségápolást is célul tűzte ki. Vajda György, a MÚRE alelnöke hozzátette, az egyre fenyegetőbb lemorzsolódásban, szórványosodásban egy helyi lapnak kapcsolaterősítő szerepe van, amely összetartja a közösséget, hiszen az információnak nagy hatalma, ereje van. A köszöntők után Karácsonyi Zsigmond szimbolikus ajándékot adott át a szerkesztőknek.
A továbbiakban az esten külön megemlékeztek dr. Horváth Erzsébet lapalapítóról, munkatársról, aki nemrég távozott az élők sorából. Fábián András kifejtette, nagy veszteség érte a szászrégeni magyar közösséget. Olyan személyiségtől kellett végleg elbúcsúzni, aki mind orvosi, mind zongoratanári tevékenysége révén hosszú éveken át kitartóan, hozzáértéssel és odaadással szolgálta embertársait. Mindezek mellett 2000 és 2015 között útleírásaival, esszéivel, a Kemény János családjáról írt naplójával gazdagította a Szászrégen és Vidéke lapot. A "mindannyiunk Zsóka nénije" – mondta Fábián András – jelen volt minden művelődési rendezvényen, író-olvasó találkozón, szimfonikus hangversenyen, zongorakoncerten és nem utolsósorban Marosvécsen a helikoni leszármazottak találkozóin, hiszen számos emlék fűzte a Kemény családhoz. Ezt illusztrálta az a naplójegyzet is, amelyből a szervezők felolvastak. Érdekes – ma már erdélyi kultúrtörténeti kuriózumnak számító –, igen bensőséges történeteket hallhattak a jelenlevők többek között a mecénás Kemény Jánosról és családjának második világháborút követő megpróbáltatásairól.
A rendezvény végén Karácsonyi Zsigmond és Vajda György bemutatták a MÚRE által megjelentetett Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet, s szó esett a következő könyvről is, amelynek helyszínéül az újságírók a Szászrégen–Beszterce és Bethlen közötti, igen érdekes történelmi múlttal rendelkező területet jelölték ki. Kiemelt jelentőséget kap az etnikumok közötti kapcsolat, a megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem, amely nemzetiségre való tekintet nélkül összeköti az embereket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)