Erdélyi és vajdasági fiatal írók részvételével tartottak ápr. 25-én Hazánk, Közép-Európa címmel diáktalálkozót Pécsett. A kolozsvári Kelemen Hunor és a vajdasági Szabó Palócz Attila és Jódal Kálmán tájékoztatták a résztvevőket a könyv- és lapkiadás nehézségeiről. A találkozón elhangzott: a vajdasági magyar nyelvű művelődési intézmények elsorvadása és a háborús helyzet követeztében a fiatal értelmiségiek nyolcvan százaléka elhagyta szülőföldjét. A könyvkiadást gyakorlatilag a magyarországi művelődési tárca tartja életben, s veszélybe került a magyar nyelven alkotók utánpótlása is. Az ifjú erdélyi írónemzedék gondja, hogy a kiadók pénztelensége miatt néha éveket kell várniuk könyveik megjelenésére. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 27./

Kolozskara szórvány református gyülekezete /48-ra apadt a létszámuk/ máj. 9-én emlékezett Imre Lajos teológiai professzorra, aki 110 évvel ezelőtt született és 1914-21. között a falu lelkipásztora volt. Dr. Buzogány Dezső tartott előadást Imre Lajosról, kiemelve, hogy hozzájárult az Ifjúsági Keresztyén Egyesület megalakulásához, 1923-ban pedig az Ifjú Erdély egyik elindítója volt. Az ünnepség másnap folytatódott. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

Az erdélyi IKE kiadásában, az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával új sorozatként megjelent Kolozsváron az Ifjú-Erdély, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület negyedévi kiadványának első /április-június/ száma. Adorjánai Zoltán a főszerkesztő, Brassai Zsombor a helyettese, dr. Buzogány Dezső a felelős szerkesztő. Nem lesz könnyű újraindítani az Ifjú Erdélyt, melyet az egyetemes magyar művelődéstörténet is számon tart, sok kiváló munkatársa volt, köztük Wass Albert, Gagyi László, László Dezső, Jancsó Elemér, Debreczeni László, Szabédi László, Makkai László, Csetri Elek, Szabó T. Attila, Vita Zsigmond, Gellért Sándor és mások. /Makay Botond: Az Ifjú-Erdély - ötven év után. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20-21./ Az Ifjú Erdély 1923 és 1944 között jelent meg.

Nagy esemény a szervezet életében, hogy bővíthetjük székházunkat - nyilatkozta Jakab István, a Keresztény Ifjúsági Egyesület titkára. Még nem sikerült előteremteniük az építkezéshez szükséges teljes pénzösszeget. 1998-ban sikerült újraindítaniuk az Ifjú Erdély című ifjúsági lapot, amit ötven évvel ezelőtt szüntetett be a kommunista vezetés. Nemrég indították újra az IKE-Hírlapot is, amely kizárólag az egyesületen belül terjesztett információs közlöny. Anyagi problémákkal küszködnek. Az IKE munkájának többnyire falvakon van eredménye. /Új ötletek, tervek az IKE-ben. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./

Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum ny. igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Trianon után megjelent Ifjú Erdély című középiskolás lapról. Főként azokról a személyiségekről beszélt, akik ebben az időben, itt kezdték el tevékenységüket /Jancsó Béla, Kardos Elemér, Visky János, Tavaszi Sándor, Vass Albert/. /Vincze N. Melinda: Az Ifjú Erdély - a magyar tudósképzés iskolája. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Budapesten a Bethlen Gábor Alapítvány Tamási Áron-díjban részesítette tavaly nov. 5-én Nagy Pál irodalomtörténészt. A laudációt Sütő András mondta, most olvashatjuk a szövegét. Nagy Pál egyetemi hallgatóként 1946-ban Gálfy Zoltán teológussal együtt feltámasztotta az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóiratot. Sütő Andrástól is kértek lapjukba írást. A jórészt betiltott, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. A népi- nemzeti vonulat nagyjaitól semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait. Nagy Pálnak az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe. Az Úr a Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett Erdélyben. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen. Nagy Pált a eltávolították az egyetemről, a magyar tanszékről. Később magyartanár lett, szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig Sütő lapjánál. Nagy Pál irodalmi tanulmánykötetei értékesek. Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteményét szerkesztett és ellátt a jegyzetekkel. /Sütő András: Örök szolgálatban. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./

Dec. 6-án köszöntötték Gálfy Zoltán teológiai professzort 80. születésnapja alkalmából Kolozsváron. Az ünnepségen átadták az erre az alkalomra összeállított emlékkötetet. Gálfy Zoltán beszédében felidézte ihletőit, példaképeit, egykori tanárait és mostani kedves barátait. Gálfy Zoltán /sz. Mezőbánd, 1924. okt. 6./ Kolozsváron a Református Teológiai Karon tanult, majd a Bolyai Egyetemen tanult tovább magyar–történelem szakon. Vásárhelyi János püspök felkínálta neki a püspöki titkári állást, melynek teendőit 1947–1960 között ellátta. A Protestáns Teológiai Intézet főkönyvtárosa volt, majd tanársegédi állást töltött be. 1974-ben megválasztották a protestáns egyháztörténeti tanszék előadótanárává, emellett latin és héber nyelvet is tanított. 1945–1946 között az Ifjú Erdély irodalmi lapot szerkesztette. 1984–1990 között a Református Szemle felelős szerkesztőjeként is tevékenykedett. /F. I.: Változatlan lélekkel a változó világban. D. dr. Gálfy Zoltán professzor 80 éves. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

Nagy Pál sok esztendős szerkesztői múlttal a háta mögött, nyolcvanadik életévén túl is folyamatosan dolgozik. Jelenlegi munkái közül a leglátványosabb a Mentor Kiadónál megjelenő Wass Albert-életműsorozat szerkesztése. Nincs időm unatkozni, mondta Nagy Pál. Ajándéknak tekinti, hogy öreg fejjel is dolgozhat. A Mentornál megjelenő Wass-sorozat immár harminchárom címet tudhat magáénak. Nemrégiben látott napvilágot Nagy Pál szerkesztésében Wass Albert Éltem: voltam címen a szerző önéletrajzi vonatkozású vallomása. Wass Albertet sokáig a kitagadottak és megbélyegezettek sorába tartozott, akár Nyirő József vagy Márai Sándor, meg más magyar írók, akik a háború után emigrációba kényszerültek. Nagy Pál 1992-ben A mindig hazanéző Wass Albert címmel írt egy hosszabb ismertető cikket az egykori Romániai Magyar Szóban. Talán ez volt errefelé az első „megszólalás” az Amerikában élő erdélyi magyar íróról. Sok könyvét kiadták, ennek ellenére még hatalmas terjedelmű kéziratmennyiség vár megjelentetésre. Az emigrációban keletkezett írásokról van szó, jórészt publicisztikai cikkekről, riportokról, különböző alkalmi szövegekről, vallomásokról, de még színdarabokról is. A Mentor a közelmúltban adta ki az Amerikai emberek című kötetet, ami Wass Albertnek a Szabad Európa Rádió számára készített egykori riportjait tartalmazza. Sokat javíthatna Wass Albert megítélésén az író műveinek román közegben való népszerűsítése. Az Elvész a nyom román fordítása készült el, kiadóra vár. 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány Corneliu Caltea fordításában Langa Scaunul Domnului címmel. Akkor Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondotta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről. A közelmúltban megjelent Kolozsvárt Mircea Tomusnak az Aripile domnului című dokumentumregénye, pontosabban annak első kötete, melyben a mezőségi, mócsi származású szebeni román író részletesen szól Wass Albertről, a Wass-családról, 1940 őszének mezőségi viszonyairól, drámai napjairól. Nagy Pál gondozásában a budapesti Palatinus Kiadónál – Gondolat és árvaság, Szellemi őrség, illetve Emberi szavak címmel – megjelentek a Tamási Áron esszéinek, cikkeinek, interjúinak kötetei. Ugyanitt kiadás előtt áll egy Tamási-leveleskönyv. A Mentor jelentette meg nemrég Nagy Pál Napló nélkül című könyvét, s remélhetőleg idén napvilágot lát – Gond és remény címmel – közelmúltbeli publicisztikai cikkeiből egy válogatás. A Kriterionnál Mosolygó Erdély címmel többkötetes anekdotasorozatot terveznek kiadni. Nagy Pál /sz. Mezőkölpény, 1924/ a marosvásárhelyi Református Kollégium után Kolozsvárra, a Református Teológiára, majd később a Babes–Bolyai Tudományegyetemre került, az Ifjú Erdély című diáklapban kezdte közölni első írásait. Az egyetem elvégzése után tanársegédként dolgozott Kolozsváron, majd 1955-ben Marosvásárhelyre költözött, ahova az Igaz Szó című irodalmi folyóirathoz hívták. Tizenöt év után A Hét, majd ‘73-tól nyugdíjazásáig az Új Élet munkatársa lett. Publicisztikai, irodalom- és színikritikai cikkei mellett számos kötetet jelentetett meg, illetve szerkesztett. /Szucher Ervin: „Nincs időm unatkozni” Beszélgetés Nagy Pál irodalomtörténésszel. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

Kuszálik Péter ezúttal (is) felületesnek bizonyult. Nemrégiben egy helyütt Sütő Andrást Marosvásárhely egykori polgármesterének „nevezte ki”. Kuszálik a vele készült interjúban elmondta, Lakatos Éva megállapította: Nagy Pál közzétette egy 1946-os kiadvány címlapját, és idézett a lapból, Kuszálik bibliográfiájában azonban ez a kiadvány nem szerepel. Kuszálik Péter erre megmagyarázta, hogy az illető lapból egyetlen próbanyomat készült, de nem terjesztették. Nagy Pál most helyesbített: az 1946 őszén, Kolozsvárt kiadott Ifjú Erdély című lapból nem „egyetlen próbanyomat készült”, hanem körlevélnek nevezve, két háború közötti elődje folytatásaként, egy olyan lapszám látott napvilágot, melyet ők, akkori egyetemisták, teológusok, a lap szerkesztői és munkatársai terjesztettek a református diákság köreiben. Az Ifjú Erdély következő számának 1947 januárjában kellett volna megjelennie. Ennek a kinyomtatását valóban betiltotta a korabeli cenzúra. Kuszálik Péter tehát csak ezt látta, erre hivatkozott az interjúban. Nagy Pál ezt még február 20-án, az interjú megjelenését követően megírta, az ÚMSZ azonban csak most közölte. /Nagy Pál: Nem csak próbanyomat volt. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Antal Erika interjút készített Kuszálik Péterrel (Új Magyar Szó, febr. 20), aki Nagy Pál egy cikkét szóba hozta, amely az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap 1946-os felélesztési kísérletéről emlékezett. Nagy Pál kijavította Kuszálik állítását (Nem csak próbanyomat volt. ÚMSZ, Színkép, márc. 13.), sorait így zárva: „Örülnék, ha valamiképpen sort keríthetnének a tisztázásra. A sajtótörténeti hitelesség érdekében. ” Kuszálik nem akarja beismerni, hogy hibázott, hanem a 85 éves irodalomtörténészt kioktatta, ez csak egy interjú, és ha az általa 1946-nak mondott évszámhoz hozzáadunk egyet, máris helyes az információ: a kérdéses próba-nyomat/korrektúrapéldány 1947-ből való. Kuszálik hozzátette, válasza hosszabb változatát nem az újságban, csak az interneten teszi közzé. /Válaszféle Nagy Pálnak. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 2./

Elhunyt Lőrinczi László
Életének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott.
Sokoldalú egyéniség
„Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.”
Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.
Kuncz szerelmese
Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei.
„Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)