Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Horváth Béla Stúdiószínpad (Kolozsvár)
21 tétel
1997. szeptember 18.
"Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE Brassóban született újjá, majd megalakultak a megyei szervezetei is. Kolozs megyében öt éve, 1992. szept. 17-én hívták életre az EMKÉ-t, emlékezet vissza az újraindulásra Minier Csaba, a Kolozs megyei EMKE elnöke. Az öt évi munkájukat csak körvonalazni lehet. Egyedül Kolozsváron két műkedvelő színjátszó csoportot hoztak létre: a Horváth Béla Stúdió Színpadot és a Nosztalgia Színpadot. Öt éve működik Minier Csaba vezetésével a magyar nyelvű idegenvezetői tanfolyam. Minier Csaba Kiss Margit alelnökkel megalakította a Tulogdi János Honismereti Kört, melynek keretben több mint 200 fiatal sajátította el Erdély történelmét, földrajzát. Öt éve a Pro Juventute Egyesülettel közösen szervezik a márc. 15-i és okt. 6-i emlékműsorokat. Jelenleg 29 EMKE-csoport működik a megyében, ezek között van a tordaszentlászlói EMKE, a gyalui Kalotaszegi Üzenet, a Bárdos Miklós Művelődési Kör, a dési EMKE, a tordai Jósika Miklós Kör, a magyarpalatkai Réthei Pr. Marian Hagyományőrző Csoport, Mészkőn a Balázs Ferenc Közművelődési Kör. 1996-ban az EMKÉ-hez csatlakozott a Vakvarjúcska bábcsoport. Az EMKE foglalkozik a külföldi kapcsolatokkal is. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./"
1998. július 20.
Második alkalommal rendezik meg a Zilahi Napokat. Ennek keretében júl. 29-én a városban fellép a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpad. Júl. 31-én emléktáblát avatnak annak emlékére, hogy Zilah városi státusát 525 évvel ezelőtt nyerte el. Aug. 1-jén az EMKE-házban századeleji zilahi szobabelsőt mutatnak be. /Bővülő program. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./
1999. szeptember 23.
"Kalotaszentkirály, Inaktelke, Nyárszó, Bánffyhunyad, Kőrösfő... A Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ műkedvelő színjátszói elkezdik újabb "évadjukat". Ne értse félre című, zenés kabaréjukkal az elmúlt évek során már bejárták Kolozs megyét, és a környező megyék több településére is eljutottak. Előadásaik fő helyszínei az elfelejtett magyar települések, ahol igen kevés azoknak a "megszállottaknak" a száma, akik egy-egy ígéretesebb előadás kedvéért bejönnek Kolozsvárra. /HBS Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./"
1999. október 19.
"Györgyfalván tartotta "évadzárását" a Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/. Az egyik főszereplő ugyanis bevonul, és további tagokat vár a behívó. A megújulásig-kiegészülésig kényszerszünet következik. /Az utolsó állomás Györgyfalva. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 19./"
2000. június 8.
A Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ Csoóri Sándor-estet tartott. A verses műsort Kerekes Edit állította össze. Az eseményt az Erdélyi Magyar Olvasó Egyesület, valamint a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány támogatta. A műsor Kovács Katalin magyartanárnő bevezetésével kezdődött. /Nánó Csaba: A kezed nyoma. A Horváth Béla Stúdiószínpad Csoóri Sándor-estje. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 8./
2000. október 16.
A Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ társulata bemutatta Vörösmarty Mihály költészetét felelevenítő műsorát okt. 13-án a Brassai Sámuel Líceum dísztermében. A verses-zenés délutánra a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány és az Erdélyi Magyar Olvasás Egyesület támogatásával került sor, Albert Júlia színművésznő rendezésében. A vállalkozás apropója a költő születésének kétszázadik évfordulója volt. /Nánó Csaba: Stúdiósok verses délutánja. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./
2002. március 1.
A Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ társulata febr. 27-én is közönségsikert aratott az Apáczai Líceumban bemutatott vidám jelenetekkel. A stúdiószínpad vezetője, Fenyák Magdolna elmondta, hogy 2002-ben bőségesen kiveszik részüket abból az ünnepségsorozatból, amely a magyar irodalom nagyjainak kerek évfordulóit kíséri. Március 7-én Arany János halálának 120. évfordulója tiszteletére a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál tartanak ünnepi műsort. Azt követik a József Attila, az Anyák Napja, a Dsida Jenő, az Ady Endre, az Áprily Lajos tiszteletére megrendezésre kerülő összeállítások. /Ö. I. B.: Tizennégy lelkes színjátszó. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 1./
2002. május 27.
Második alkalommal szervezte meg Mákófalva református egyháza a Nádas menti Ifjúsági Találkozót máj. 25-26-án. Az Imre István Zoltán helybeli lelkipásztor által tavaly kezdeményezett találkozó a Nádas menti völgy településein élő fiatalok találkozóhelye kíván lenni. A mákófalvi templomban fellépett a mákófalvi leánykórus, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet angol fiúkórusa, végül sor került a vendég ifjúsági csoportok bemutatkozására. Az egeresi, kisbácsi, kolozsi, türei, valamint a szórványban élő bodonkúti és magyarmacskási fiatalok léptek fel. Délután kulturális műsorszámok következtek: az Amaryllis reneszánsz zene- és táncelőadása, a szucsági Randevú színjátszócsoport kabaréműsora, majd Sebesi Hripszimé Tündér és Sebesi Karen Attila tolmácsolásában a Kossuth izenete címet viselő összeállítás került színpadra, végül a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpad kabaréelőadása. /Csáki Jutka: Mákófalván találkoztak a Nádas menti fiatalok. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./
2002. július 15.
"Telt ház előtt adta elő a Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ Dsida Jenő születésének 95 évfordulója alkalmából készített verses összeállítást. Fenyák Magdolna, a Stúdiószínpad vezetője szerint Dsida Jenő megérdemli, hogy felelevenítsük verseit. A lelkes csapat többször fellépett Nagyváradon, de Magyarbikalon is, a csoport néhány tagja részt vett a budapesti Mensáros László Nemzetközi Vers- és Prózamondó versenyen. Az amatőr színtársulatként működő Stúdiószínpadhoz ma már kevés a jelentkező. Albert Júlia színművésznő a Stúdiószínpad állandó tanácsadójává vált. /Borbély Tamás: Sikeres évet zárt a Horváth Béla Stúdiószínpad. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./ "
2002. augusztus 19.
"Kettős ünnepség helyszíne volt a hét végén Mákófalva. A Szent István-napi rendezvény mellett az Ilona-napi Falutalálkozót is megszervezték. A IV. Szent István-napi néptáncfesztivált Pillich László, a Heltai Alapítvány ügyvezető elnöke hangsúlyozta: a több helyszínen zajló rendezvény üzenete, hogy addig vagyunk és élünk magyarként a Szent István király által bírt területeken, amíg át tudjuk adni gyerekeinknek és unokáinknak a falvaink, folyóink, hegyeink, dombjaink magyar neveit és a hagyományainkat. Fellépett többek között a szlovákiai Zselíz városból érkezett Kincső néptánccsoport. Pélmonostor hagyományőrző tánc- csoportja a horvátországi Dráva-szög magyar táncait hozta el. A Horváth Béla Stúdió Színpad /Kolozsvár/ versekkel és népdalokkal szerepeltek, a szentmihályi vegyes dalkör népdalcsokorral, a györgyfalviak pedig néptánccal. A mákófalvi Kós Károly népház hagyományőrző csoportja népi vásári komédiát adott elő. /Valkai Krisztina: Kettős ünnepség Mákófalván "Fordítsd arcodat a nap felé, hogy az árnyékok mögéd kerüljenek". = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./"
2003. február 18.
"Aranyosgerenden a Bánffy-kastély mellett megrendezték az első Aranyosgerendi Népfőiskolai Napokat. Görög Ilona és Görög Károly, az RMDSZ aranyosgerendi szervezetének elnöke, valamint egy csapatnyi tenni akaró munkájának eredménye az egész hetet átfogó rendezvénysorozat. A meghívottak között volt Kerekes Sándor, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke és Pillich László Kolozsvár városi tanácsos, eljöttek a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpad tagjai. Közel száz érdeklődőt vonzott a majdnem 30 százalékban magyarok lakta, ám kétnyelvű helységnévtáblával még nem rendelkező faluban az előadás. Két alapítvány /mindkettőt tavaly jegyezték be/, a Bánffy Kastély Önkéntes Alapítvány és a Bánffy István Alapítvány hozta létre az otthont. A Kolozsváron élő örökös, Bánffy István árvaházakból kikerült magyar fiatalok részére kívánt otthont nyújtani. Célja 18 esztendősöket megmenteni az utcára jutástól. /Kerekes Edit: Ébredés az utolsó órán. Árvák a Bánffy-kastélyban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./"
2003. március 18.
"Nagyszabású ünnepéllyel emlékezett meg Arad maroknyi magyar közössége a szabadságharc kirobbanásának évfordulójáról. Az eseménysorozat a vesztőhelyen való megemlékezéssel és koszorúzással kezdődött. Tokay György parlamenti képviselő mondott ünnepi beszédet, majd megkoszorúzták az emlékművet. Délután folytatódott a megemlékezés a Szabadság-szobornál való tisztelgéssel. A szoborcsoport immár negyedik éve áll rácsok mögött a Minorita rendház udvarában. Az aradiak remélik, hogy az idén utoljára kényszerülnek a rácsok mögött felkeresni a szoborcsoportot. Matekovits Mihály, aradi főtanfelügyelő helyettes mondott beszédet. A kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány égisze alatt műkődő Horváth Béla Stúdiószínpad két tagja adott elő egy-egy alkalomhoz illő verset és éneket. A társulat előadására a minorita kultúrotthonban került sor. Az Erdély harangoz című előadást Fenyák Magdolna, a stúdiószínpad vezetője állította össze. /Valkai Krisztina: Tisztelgés a rácsok mögötti Szabadságnál. Aradon lépett fel a Horváth Béla Stúdiószínpad. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./"
2003. július 5.
"Rendhagyó módon az idén Kolozsváron nyitották meg a hagyományos kalotaszegi ünnep, a Vasvári Pál Emléknapok háromnapos rendezvénysorozatát. Júl. 4-én a Reményik Sándor Galériában Péntek László, elismert Vasvári-kutató köszöntötte az egybegyűlteket a Kőrösfői Rákóczi Kultúregylet és a Rákóczi Szövetség által szervezett eseményen. Pécsi L. Dániel jelképtervező Új címerek és protestáns jelképek Erdélyben és a Kárpát-medencében című kiállítását Okos Márton nyitotta meg. Dr. Egyed Ákos történésznek, az EME elnökének Kalotaszeg a szabadságharc alatt című előadása hangzott el, majd a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpad alkalomhoz illő verseit hallgathatta meg a közönség. A rendezvénysorozat júl. 5-én Kőrösfőn, este pedig Magyarvalkón folytatódik. Júl. 6-án, vasárnap Kőrösfőn ünnepelnek, majd a Vasvári Pál sírját kutatják fel a Jósikafalván-Havasnagyfaluban tett kirándulás során. /Kolozsváron nyitották meg a kalotaszegi Vasvári-napokat. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 5./"
2004. május 17.
Szabó Dezső író születésének 125. évfordulója tiszteletére szervezett rendezvénysorozat második előadását tartották máj. 14-én a Református Kollégium Farkas utcai épületének dísztermében. Asztalos Lajos vetítettképes előadást tartott az ifjú Szabó Dezső korának Kolozsváráról, majd a Horváth Béla Stúdiószínpad két tagjának előadása következett, amelyben helyet kaptak Szabó Dezső életregényének reprezentatív momentumai. A Szabó Dezső Egyesület /Kolozsvár/ jún. 10-én, az író születésnapján egy utolsó előadással zárja a rendezvénysorozatot. Akkor fogják bemutatni az emlékkönyvet, amely többek között a Református Kollégium diákjainak Szabó Dezső alakját és a régi kollégiumi életet megidéző írásait tartalmazza. /(ke): 125 éve született Szabó Dezső. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./
2004. november 1.
Thália nyomdokain címmel első ízben szerveztek műkedvelő színjátszó találkozót Mákófalván. A szervező, Kovács Pali Ferenc, a Bokréta Egyesület elnöke elmondta, pályázat útján 70 ezer forintot nyertek a találkozó megszervezésére. A színjátszó találkozó az alig két éve alakult Bokréta Egyesület idei negyedik rendezvénye, a kalotaszegi szépségverseny, a Kalotaszegi csillagok című inaktelki régiók találkozója, a mákófalvi bútorfestő és fafaragó tábor után. A mostani találkozón fellépett a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpad, a mákófalvi Bokréta Színkör, a szucsági Randevú színjátszó csoport és magyarországi színjátszók is szerepeltek. /K. E.: Amatőr színjátszók Mákófalván. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 1./
2006. december 20.
Antoine de Saint Exupéry Kis hercegét tárta a kolozsvári közönség elé a Horváth Béla Stúdiószínpad kicsiny csapata december 17-én, vasárnap, a Heltai Alapítvány konferenciatermében, Albert Júlia rendezésében. A műkedvelő csoport vastapsot aratott. A stúdiósok korábban elsősorban vidám zenés előadásokkal léptek fel, ez az első próbálkozásuk, amely eltér a korábban művelt műfajtól, jelezte a csapat vezetője, Fenyák Magdolna. /Csáki Jutka: Kis herceg a stúdiószínpadtól. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./
2007. március 11.
A kolozsvári Horváth Béla Stúdió tagjai az Antoine de Saint-Exupéry regénye alapján készült A kisherceg című színdarabot adták elő február 24-én. /bm: Lelkigyakorlat a kis herceggel. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 11./
2008. október 24.
Több rendezvény keretében emlékeztek meg október 23-án Kolozsváron az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 52. évfordulójáról. ’56, te lelkünkben lángoló címmel szervezett emlékműsort az 56-os Bajtársi Társaság, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezete, a Világszövetség Erdélyi Társasága, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Ifjúsági Tanács és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei elnöke rendezésében. Az emlékezők András Imre, a VET elnökének kezdeményezésére egy percnyi néma csenddel adóztak az 56-os hősök emlékének. Közreműködtek a Horváth Béla Stúdiószínpad tagjai, valamint a BBTE színművészeti szakos hallgatói, Pálosi Zsuzsa és Vetési Nándor. Az est ünnepi előadója Dávid Gyula irodalomtörténész, 56-os elítélt volt. Részleteket vetítettek Víg Emese 1956 Erdélyben című dokumentumfilmjéből. Részlet hangzott el Dobai István 56-os elítélt ez alkalomra írott leveléből, az ünneplők tapssal köszöntötték a jelenlévő Komáromi József 56-os elítéltet. Az est zárásaként az egykor Szamosújváron raboskodó Fülöp Sándor olvasta fel versét, majd szeretetvendégség következett. A Kolozs Megyei Diáktanács szervezésében gimnazisták és egyetemisták fáklyás menetben vonultak a Mátyás Ház elől a Házsongárdi temetőbe. A forradalomra emlékezett a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten Pap Géza református püspök, Kovács Sándor római katolikus főesperes, Fehér Olivér evangélikus-lutheránus lelkész és Szabó Árpád unitárius püspök. /Ünnepi összeállítással emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./
2009. július 28.
A rendszerváltás után megalakult első erdélyi közhasznú alapítványok egyike a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, ügyvezető elnöke Pillich Katalin. A Kolozsvár belvárosában levő közintézményt egyszerűen csak a Heltaiként emlegetik a kolozsváriak, vagy a városban tanuló magyar diákok, egyetemisták. 1991-ben jegyeztették be a férjével, Pillich László közíró-újságíróval a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványt, amely immár 18 éve működik, és amelynek elsődleges célja az volt, hogy az akkoriban Magyarországról bőségesen érkező könyvadományokból a kolozsvári magyar olvasóközönséget kiszolgáló közkönyvtárat hozzanak létre, emlékezett a kezdetre Pillich Katalin. A könyvtár köré kiépültek a különféle kulturális rendezvények, melyeket ma a Heltai alapítvány szervez és támogat. Az intézmény fontos szerepet vállal a hagyományőrzés, hagyományápolás terén, oktató- és továbbképző programokat, de néptáncoktatást is szervez. Pillich László előrelátásának köszönhetően panzióval, konferenciateremmel és alkalomadtán étteremként is működő kávézóval bővítették az intézményt, ezek bevétele az alapítvány önfenntartását hivatott biztosítani. Az alapítvány konferenciaközpontként is működhet. Egyre kevesebb támogatás érkezik a magyar civil szervezetek számára. Az alapítvány kezdettől támogatta a kolozsvári táncházmozgalom továbbélését, és részt vett a néptánctáborok megszervezésében. „A táncházmozgalomhoz egyébként személyes kötelékek fűznek, hiszen a fiunk, Balázs másodikos kora óta néptáncos, jelenleg pedig ő irányítja a Szarkaláb néptáncegyüttest” – tette hozzá. A Szarkaláb együttes hetente háromszor próbál a Heltaiban, és cselekvő részese az alapítvány egyik legrangosabb rendezvénye, a Szent István Néptánctalálkozó szervezésének. A rendezvényt évente az európai kisebbségek néptánctalálkozójaként hirdetik meg. A rendezvény nyitógáláját minden évben Szent István napján, augusztus 20-án rendezik. A rendezvény látványos momentuma a kolozsvári népviseleti felvonulás, mely a Heltai székhelyéről indul, és a résztvevők a Főteret megkerülve a Szent Mihály-templomban gyűlnek össze, ahol meghallgatják a Szent István-napi ünnepi misét. „Kezdetben gyakran füttyszó kísérte a felvonulást, Gheorghe Funar korábbi polgármester például egy ízben föl is jelentett bennünket, mert a magyar zászlót is végigvittük a menettel, de mivel a magyarországi románok vitték a zászlót, könnyen visszavertük a támadást” – mesélte Pillich Katalin. Az alapítvány közművelődési tevékenysége a jelentősebb évfordulók alkalmával történelmi vetélkedők szervezése, többnyire pályázati pénzekből. Évek óta rendezvénysorozatot indítanak március 15. tájékán, kolozsvári és Kolozs megyei iskolákat, bevonva tematikus rajzversenyt és történelmi versenyt hirdetnek meg. Ősszel az ‘56-os forradalom tiszteletére szerveznek minden évben megemlékezést. Idén októberben is megrendezik a Horváth Béla Stúdiószínpaddal közösen a Kolozs megyei amatőr színjátszócsoportok találkozóját. Az alapítvány következő terve egy kisebbségi dokumentumtár létrehozása. /Varga László: Heltai Gáspár Alapítvány: nagykorú szervezet, kiterjedt feladatkör. = Krónika (Kolozsvár), júl. 28./
2017. augusztus 24.
Egykori stúdiósok második találkozója: színházat játszó örökifjak
Volt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek. Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak. A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért. Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást. Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni. Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra. Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők. Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba. Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. október 13.
A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)