A nyelvtudomány születőben lévő új ága a nyelvrégészet. Lényege – szabatos fogalmazással – „a nyelvben megőrzött fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtetni régmúlt dolgok meg-, illetve hogyanlétére”. Nem a szavak eredetét kutatja, hanem a jelentéseket, a bennük megőrzött szemléletet, összefüggéseket. Czakó Gábor a nyelvrégészet magyarországi meghonosítója a budapesti Hitel szeptemberi számában kifejtette, hogy a módszer alkalmas a hagyományos régészettel feltárt tudás gazdagítására. A nyelvrégészet újabb bizonyítékkal szolgál ezeréves ittlétünkre. A székelyföldi falvak, városok többségének román elnevezése tükörfordítás a magyarból, vagy pedig hatósági úton megállapított. Így lett Nyárádszentlászlóból Sanvasi, Nyárádtőből Ungheni (Szöglakó?), Csíkszentlélekből Leliceni. Gazdagíthatnák vizsgálódási módszereiket a nyelvrégészettel a Székelyföldet kizárólagosan ősi román földnek vélő történészek, írta Borbély László. /Borbély László: Nyelvrégészet. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./

Húsz évvel ezelőtt, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel című független, irodalmi és társadalmi lapunk első száma. Tüntetően és kihívóan Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében. Noha nem volt kerek évfordulója sem a gyásznak, sem a születésnek, de mi lapunkat és céljainkat Illyés Gyula életművéhez kötöttük – írta Csoóri Sándor emlékezve a Hitel indulására. /Születésnap árnyékokkal, Hitel (Budapest), 2008/11./ 1979 telén fogalmazták meg először Németh Lászlóéknál a független lap gondolatát. „A Hitel című folyóiratunkért ezért hadakozunk, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni” – írta Csoóri. „A Hitel húszéves. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom a jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Nem véletlen, hogy az utolsó években Sütő András volt az egyik leghűségesebb szerzőnk” – tette hozzá. /B. D. : Lapozó. Több, mint ami látszik belőle. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./

Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

A magyar nyelv éve rendezvénysorozatának részeként szervezett könyvbemutatót a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Nyelvtudományi Szakbizottsága február 27-én Kolozsváron. Elsőként Bura László, a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában megjelent Szatmár megye helynevei (földrajzi nevei) című kötetét mutatta be Péntek János akadémikus. Elmondta: a könyv szerzője szatmárnémeti tanár, nyelvész és néprajzkutató, aki 1960 és 2005 között diákjaival 135 települést bejárva gyűjtötte össze a két kötetben szereplő helyneveket. – A helynévgyűjtést soha nem lehet befejezni – jegyezte meg a jelenlévő Bura László. Második kötetként a Bálint Emese és Péntek János által szerkesztett Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című kiadványt ismertette Benő Attila. A kötetet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet adta ki. Péntek János a kolozsvári Korunk és a budapesti Hitel folyóirat februári számát mutatta be annak apropóján, hogy mindkét kiadvány a nyelvnek szentelt egy-egy tematikus lapszámot. A legújabb Korunk a Változó kor–változó nyelv, a Hitel pedig a Szavak honvágya címet viseli. Befejezésül Murádin László ismertette a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2008-as esztendejének 1-es és 2-es számát. /Ferencz Zsolt: A nyelvről, különböző kontextusokban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban mutatták be Szász István Tas Beszédes hallgatás, vagyis a hitel című könyvét. A szerzőt méltatta Csávossy Gyögy, életrajzát Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára ismertette, verseit Bajusz Katalin művésznő szavalta el. A könyv szerzője Erdélyből települt át Magyarországra, előtte gyakorló orvos volt Tompaházán, Csombordon, Nagyenyeden és Kolozsváron. Orvosi pályája mellett bekapcsolódott az egészségpolitika és a publicisztika világába is. Nevéhez fűződik az orvosi kamara megalakítása, lapokat, folyóiratokat alapított. Szász István Tas Nagy Pál vásárhelyi irodalomtörténész szavaival: „A gyógyító szavak tollforgató doktorává vált, prózában és versben egyaránt”. Írásai főként az Erdélyi Naplóban, az Átalvetőben és más irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Leányfalvi lakásában az író elkészítette a Hitel folyóirat múzeumát. /Érsek Attila: Könyvbemutató Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 23./

Új hetilap
Csoóri Sándor ünneplése
Új hetilap jelenik meg Budapesten. A Nagyítás főszerkesztője Csontos János, kiadja a Közép- európai Kultúráért Alapítvány megbízásából a Hetilap Kft. A lap ötödik számában köszöntik a 80 éves Csoóri Sándort.
– Öntörvényű, külsődleges mércékkel nehezen "beszabható" alkotó. Költő, esszéista, szerkesztő, emlékezetes filmforgatókönyvek írója, fáradhatatlan irodalom- és társadalomszervező. Kissé fennkölten a haza mindenesének is nevezhetnénk. Csoóri Sándor sokat tett, s még ennél is többet akart tenni a magyarság szolgálatában, s ez a makacs jobbító szándék olykor eltökélt ellenállásba ütközött. Holott nélküle nincs értelme a rendszerváltozást szellemi értelemben megelőlegező Hitelről vagy a sokfelé szakított nemzetet virtuálisan egyesítő Duna Televízió korszakos ideájáról beszélni. S nem lényegtelen, hogy – annyi más önként vállalt misszió mellett – a Nagyítás megjelentetését segítő alapítvány kuratóriumi elnökeként is köszönthetjük. A kerek születésnapra emlékkönyv készült az Éghajlat Kiadó gondozásában, Csoóri Sándor ünneplése pedig méltó körülmények között a Magyar Tudományos Akadémián zajlik. Ezen a jeles napon nyilván korábbi bírálói, olykor nemtelen eszközökkel támadói is feltehetőleg a hallgatást választják, vagy erőt véve magukon, fejet hajtanak az irodalmi, politikai és emberi érdemek előtt. Ezek az érdemek pedig egy vívódó, örök elégedetlen ember érdemei, akár a lírikust, akár az esszéírót, akár az intellektuális közszereplőt tekintjük.
Az emlékkönyvben olvasható temérdek méltatás közül a Nagyítás két életteli levelet ad közre Duray Miklós és Tőkés László tollából, valamint Marsall László és Dobai Péter köszöntő versét. A felvidéki "kutyaszorítóban" sem magára hagyott Duray így határozza meg Csoóri Sándor életprogramját: "A legfontosabb feladatod, ami túllépi költői hivatásod határát is, széthullott cserépvilágunk újjáépítése. A versíráshoz elég egy ember, de ehhez a munkához nagyon sok társ szükségeltetik." Erre rímel Tőkés mondata is: "Te voltál az, aki – ki tudja, hányadszor és hányadikként – elődeidtől átvetted a történelmi stafétát." Dobai szerint pedig "Ez a vitéz nyolcvanadik év / sem volt elfáradt feladáshoz elég!"
Csoóri Sándor a lapunknak adott interjúban nemcsak a népköltészetről, valamint a poézis és a hidrogénbomba titkos kapcsolódásairól beszél, de számos történetet is megidéz. Akárcsak Kodolányi Gyula, aki egyetlen – emberöltőnyivel korábbi – eset leírásával, Király Károly reális romániai helyzetelemzésének a nyugati nyilvánosságba való eljuttatása kapcsán közelíti meg a nehezen megfogható, leírható Csoóri-jelenséget. "Sándor puszta jelenlétének »sodrása volt«, amikor tenni kellett. Kevesen élték végig azzal a közösségi kötelezettségvállalással az elmúlt évtizedeket, hullámhegyen, hullámvölgyben, de mindig a megoldást keresve, mint ő" – írja róla Kodolányi. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Táguló-szűkülő irodalom (E-MIL-tábor Árkoson)
Nem túl rózsás az irodalmi folyóiratok s következésképp az irodalmi alkotók helyzete sem a magyar nyelvterületen, legalábbis ez derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az Árkosi Kulturális Központban zajló táborán az irodalmi lapok bemutatkozásakor. A Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Szőrös Kő, Új Könyvpiac szerkesztői mindannyian felismerik, a papírhordozó alapú folyóiratra egyre kisebb az igény, a virtuális tér nyújt menekvést ― erdélyi példa erre az Irodalmi Jelen, mely többévnyi nyomtatott változat után immár jó ideje csak az interneten él. Tegnap délután Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójának előadásán elhangzott, a kulturális globalizálódó folyamatokban tágul, de ugyanakkor szűkül is az irodalom, a mediatizált kultúra egyre nagyobb teret nyer ― ebből meg érdekes vita kerekedett, melybe kisebb-nagyobb kanyarokkal a világirodalom fogalmának megkérdőjelezésén át a magyar irodalom külföldi népszerűsítésének mikéntjéig (mintegy megelőlegezve a ma délelőttre e témakörben tervezett előadást), a műfordítástól a marketingig s a napilapok irodalomközvetítő szerepéig sok minden belefért. S valószínűleg még érdekfeszítőbb viták zajlottak a Szentkereszty-kastély szomszédságában, ahol sok asztal mellett még több költő és író értekezett. Nyilván, irodalomról.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

K… mint összekötő
Kiegészítés városunk „reneszánszához”
Természetesen tudom, hogy sokféle kiegészítés fűzhető a pár nappal ezelőtt, a Szabadság „Vélemény” oldalán közölt kérdésfelvetésemhez; most csak a tér és idő szorításában kimaradt két, egymástól nagyon különböző területről vett példát próbálok pótlólag hozzáadni a „reneszánsz” vitához, egyúttal pedig a nemzeti önvizsgálat szükségességéhez.
Utaltam a Budapesten sorra kerülő Hitel-konferenciára, ezzel kapcsolatban pedig Szabédi László hetven évvel ezelőtt elhangzott figyelemfelhívására: a magyar önvizsgálatra. Azóta (május végén) a Magyar Írószövetségben lezajlott egy egész napos tudományos tanácskozás a Kolozsvárt 1935 januárjában indult, 1936-ban újraindított és 1944-ig megjelent folyóirat, a meglehetősen elfelejtett, noha igazán jelentős szerzőket és tanulmányokat, felméréseket közölt Hitel éveiről, reális helyéről az erdélyi és az egész magyar folyóirat-történetben. Szó került az egyes előadásokban a felejtés okairól, mulasztásokról és bűnökről. Nem kívánom összefoglalni a rendkívül hasznos rendezvényen elhangzottakat, igazságot téve a közülünk régebb eltávozottaknak Makkai Lászlótól és Venczel Józseftől Tamási Áronig (aki mintha kezdene háttérbe szorulni, messze Nyirő mögé, a médiában és a helyszíni beszédekben átpolitizált múltban-jelenben) s a Hitel-feledtetésben nem alaptalanul elmarasztalt Balogh Edgárig. Mindenesetre szükségesnek tartanám, hogy e 2012. májusi, budapesti kezdetet kövesse majd egy kolozsvári, további tisztázást segítő tanácskozás. A Kolozsvár Társaságban remélhetőleg fogunk tudni erre is vállalkozni.
A másik pótlás a sport világába visz. Lehet, egyeseknek furcsa, de hát a nemzeti önképnek nem akármilyen tartozéka „dicsőségünk” (netán a szégyen) e részlege. Álljon tehát itt a legutóbbi K… mint összekötőből helyszűke miatt kimaradt alfejezet.
Sportpályákon: a nemzet büszkesége vagy szégyene?
A Korunk európai labdarúgásra (Európa-bajnokságra) és a londoni olimpiai játékokra „előzetest” ígérő számának szerkesztése közben az ember folyamatosan figyel arra is, ami már nem fér be a tanulmányok, esszék nyersanyagába. A büszkeség és a szégyen ugyanis természetszerűen újratermelődik. Bukaresti román tévéadón (TVR2) követni a debreceni úszó Európa-bajnokságot (M1 vétel híján), magyarként, ritka öröm volt. Annyi dicséretet a „szomszéd” nemzetről rég nem hallottam, mint ezektől a román közvetítőktől. Hát persze, megérdemeltük. Még azt is – pozitívan – szóba hozták, hogy Magyarország miniszterelnöke adta át Cseh Lászlónak a harmadik aranyérmét. (És van a világbajnok amerikai Sőni-lány vagy unoka után anyai ágon erdélyinek mondott Európa-bajnokunk, Kapás Boglárka. – De ezt már én mondom.)
Egy másik médiás sportélményemről is szólnom kell az elmúlt hetekből. Ellenkező előjelű, noha „autochton” ügy. Talán nem is a sportról szól. A kolozsvári CFR országos bajnoki címéhez, az idáig vezető úthoz kapcsolható. Ismét az ún. magyar futballcsapat a főszereplő, amelynek bajnoki címe a kolozsvári „testvércsapat”, a román nemzeti színeket hagyományosan képviselő-megtestesítő, egyébként most a 7. helyre jó „U”, az egyetemista gárda elleni mérkőzéstől függött. Ráadásul ez a sorsdöntő meccs a most felépült városi stadionban került sorra. Elvben ez a mutatós, modern stadion Kolozsvár minden csapatának egyformán otthona, a gyakorlatban azonban ez nem így van. Mindenütt olvasni, hallani lehetett, hogy az egész ország az „U”-nak szurkol – a Pászkány Árpád tulajdonában levő CFR drukkereit kivéve természetesen egész Kolozsvár is. És amikor az úgymond egyetemisták tettlegessége miatt, CFR-vezetésnél, félbeszakadt a mérkőzés, Bukarestben a hivatalosak egyformán marasztalták el a két csapatot, újrajátszást rendeltek el. A második meccset is megnyerte – immár horvát játékvezető bíráskodása mellett – a CFR. Természetesen a horvát bíró részrehajló volt, netán lefizették, mondta egyik-másik tévés kommentátor. De már nincs mit tenni, nem lehetett a Vasluit vagy a páratlan egykori juhász Gigi Becali csapatát, a Steauát kihozni országos bajnoknak. A BL selejtezőjében a CFR indulhat.
Én csak azt nem értem, hogyan fér össze ez az „U” kontra CFR ügy – ennek a kolozsvári oldala – a városvezetés és a lakosság óhajával, hogy 2020-ban Kolozsvár legyen Európa kulturális fővárosa. Horvát bírót kérünk majd a pályázat elbírálásához?
(Netán a PSD-s miniszterelnök Victor Pontának és liberálisnak mondott szövetségesének, Crin Antonescunak is ajánljunk egy horvát vagy még inkább finn tanácsadót?)
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Újabb Magyar Örökség-díjak
Hét alkotó, intézmény, illetve szakmai műhely életművét, munkáját ismerik el a Magyar Örökség-díjjal, az elismerést tanúsító okleveleket szombaton adják át Budapesten.
Elismerésben részesül a Ferenczy-család alkotóművészete, a martonvásári Óvodamúzem és létrehozója, Harcsa Tiborné, a Ciszterci Diákszövetség kilenc évtizedes szolgálata, a Hitel nemzetpolitikai szemle kolozsvári (1935–1944), illetve a folyóirat 1988-tól működő budapesti műhelye, Bálint Márta egyszemélyes színháza és Molnár V. József néplélekrajz-kutatói munkássága. A kitüntetést posztumusz ítélték oda Szabó Zoltánnak, a népi írók kiemelkedő képviselőjének.
A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság 67. alkalommal döntött az elismerés odaítéléséről. A díjjal korunk, valamint a II. világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményeit jutalmazzák.
A testület 17. esztendeje – évente négy ízben – állampolgári javaslatok alapján, titkos szavazással hozza meg döntését. Elnöke Hámori József neurobiológus, agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia volt alelnöke, volt kulturális miniszter. Szabadság (Kolozsvár)

Folyóirat-irodalom a „magyar világban”
A Kolozsvári Magyar Napok keretében két rendezvény is foglalkozott tegnap az 1940–1944 között megjelent napilapokkal, folyóiratokkal. A Kolozsvár Társaságnál a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak ki irodalmi kiadványokat. A tárlat anyagának többségét Kolozsváron megjelent lapok képezik, és az érdeklődőknek sietniük sem kell a megtekintéssel: szeptemberben is látogatható lesz a tárlat. A kiállítás-megnyitót követően a Minerva-házban ezzel szorosan összefüggő előadássorozatot hallgathattak azok, akiket érdekelt a „magyar világ” kolozsvári lapjainak irodalmi vetülete. Kántor Lajos író, irodalomtörténész moderálásában Dávid Gyula és Vallasek Júlia irodalomtörténész, valamint dr. Szász István Tas orvos, író tartott kiselőadást az irodalmi élet alakításában oroszlánrészt vállaló kolozsvári kiadványokról.
Akkor lenne igazi az élmény, ha tapintani, forgatni is lehetne a tárlóban kiállított gyűjteményt: a Szentimrei Alapítvány tulajdonát képező kiadványokat, az itt-ott megsárgult, patinás könyveket, folyóiratokat.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ezúttal is jutott hely az irodalomnak, az irodalmi lapoknak: kedden délután két rendezvény is foglalkozott ugyanazzal a korszakkal, az 1940–44 közötti magyar kiadványokkal, az ezekben megjelenő erdélyi magyar kultúraképpel. A Kolozsvár Társaság székházában kiállított lapok kapcsán Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője elmondta: mind a családja és az alapítvány tulajdonát képezik, és fontos dokumentumai a korabeli kulturális életnek, hiszen egy-egy iskolai vagy társasági évkönyv, naptár és folyóirat, zenei, népzenei és művészeti jellegű kiadvány beszédesen vall az akkori viszonyokról, a művészeti és kulturális sokszínűségről, gazdagságról. A méltató elmondta: a kiállítás alcímének megfelelően Aradtól Zilahig igyekeztek bemutatni a korszakot felölelő gyűjteményt, a legtöbb kiadvány azonban kolozsvári (Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Múzeum stb.). A szépirodalmi kiadványok is tekintélyes szerzőcsapatot sorakoztatnak fel, Jékely Zoltán, Tamási Áron, Bözödi György és Kós Károly művei az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva kiadásában láttak napvilágot. Ebbe a korszakba illeszkedik Kuszálik Péter jóval bővebb Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 című bibliográfiai kötete, amely ugyancsak megtekinthető a gyűjtemény darabjaként.
A kiállítás kapcsán Szabó Zsolt ismét felvetette az ezúttal is nyitva hagyott kérdést: létezik-e külön erdélyi magyar irodalom, kell-e egyáltalán különálló fejezetként beszélni róla, vagy kiindulva a magyar nyelv és kultúra egységéből, inkább csak erdélyi (illetve vajdasági, felvidéki, kárpátaljai stb.) jellegzetességekről beszélhetünk az egységes magyar irodalmon belül. A költőinek szánt felvetésre valószínűleg nem most születik válasz...
A tárgyalt korszakkal és a kiadványokkal szorosan összefüggött a Minerva-házban tartott irodalomtörténeti beszélgetés. A Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) című előadáson Dávid Gyula irodalomtörténész, dr. Szász István Tas orvos, író és Vallasek Júlia irodalomtörténész szólalt fel a házigazda szerepét betöltő Kántor Lajos irodalomtörténész mellett. Utóbbi felvezető beszédében megjegyezte: örül annak, hogy a KMN is foglalkozik ezzel az irodalomtörténeti vonatkozásban kiemelten fontos és még csak részben feltárt korszakkal, továbbá bízik abban, hogy az elkezdett munka kiterjed a kevésbé ismert szerzők felkutatására is.
Vallasek Júlia az irodalom és a napi sajtó viszonyát boncolgatta, főleg az Ellenzék kapcsán. A kettő kapcsolatát legkevesebb három szempont miatt tekinthetjük – mondhatni – összeforrtnak: egyrészt az irodalmárok jelentős része újságíróként tevékenykedett, másrészt az újság szabadabb mozgásteret biztosított az irodalom számára, harmadrészt pedig a két világháború közti időszak szerzőinek számottevő hányada közéleti szereplő (is) volt.
A professzionálissá váló sajtó „irodalmiatlanodott”. A II. bécsi döntés előtt még vasárnapi melléklet-anyag volt, 1940 után azonban háttérbe szorult a szépírás, majd a háború egyre kiterjedőbb elmérgesedésével 1943-tól ismét előtérbe került. A világháború utolsó éveiben a cenzúra fokozottabban korlátozta a témákat, így a szerzők az aktualitásokat metaforák formájában irodalmi művekbe rejtve közölték – volt rá példa, hogy főoldalon is!
Dávid Gyula az Erdélyi Helikon kapcsán az ebben a korszakban tetten érhető nemzedékváltást ecsetelte. A havonta megjelenő kiadvány írásaiban többek között az irodalmár társadalmi szerepvállalásának válságát fedezte fel, és kutatta, hogy a korábbi, egyre inkább lemorzsolódó helikonosok és az újak milyen irányvonalak mentén indultak el utat mutatni a sötétségben, kezükben az irodalom fáklyájával. Dávid Gyula rámutatott: a 22 éves román adminisztrációt váltó új korszak elején a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély irodalmárai a dél-erdélyi írókért, költőkért aggódtak a publicisztikákban, és járható hidakat kerestek a határ másik oldalán maradt társakkal való kapcsolattartásért.
Dr. Szász István Tas a kevésbé ismert, nemzedéki alapon működő szellemi csoport „termékének” tekinthető, 1936–1944 között megjelenő Hitelt mutatta be. A szellemi vállalkozásba vetett bizalmat hirdető szociálpolitikai folyóiratot rendiséggel vádolták, Szász szerint alaptalanul. A lapban háborúellenes, románságot is támogató hangvételű írások jelentek meg, és arra szólította a felelős értelmiséget, hogy a kockázatvállalástól se rettenjen el a haladó gondolkodás rovására. Az 1944-ben megszűnt lapról a későbbi években jobbára nem is beszélhettek, mégis felnevelte a mai erdélyi értelmiség idősebb nemzedékét, és iskolateremtő szereppel bírt.
„Sokkal bonyolultabb, konfliktusosabb a kép, mint amilyen elképzelésünk van erről az időszakról a sajtó vonatkozásában” – összegzett Kántor Lajos a „gondolatélesztő” előadások után.
K. H. I., S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)

Diákokat díjaztak az emlékkonferencián
A csíkszeredai Kájoni János Szakközépiskola tanulói nyerték el a Venczel József Társadalomtudományi Vetélkedő első három díját.
Az első helyezettek a Venczel József Tudományos Konferencia zárórendezvényén, a Venczel család jelenlétében mutatták be munkájukat kedden, a megyeháza márványtermében.
„Pusztinai „szokás-morzsák” az emberi élet sorsfordulóihoz címmel írtunk dolgozatot. A születéshez, párválasztáshoz és a halálhoz kapcsolódó szokásokat próbáltuk összegezni” – mondta Timaru Carina, a Kájoni János Szakközépiskola diákja, aki csapattársaival, Kedves Orsolyával és Timár Kingával közösen nyert első helyezést. Előadásmódjuk nem volt hétköznapi, pusztinai altató- és siratódalokat hallhatott Carinától a hallgatóság. Második díjat Csíki Zsolt, Kopacz Szilvia, Szőcs Erika, míg harmadik helyezést Nagy Kinga, Datki Anita, valamint Domokos Lívia kapott, szintén a Kájoni János Szakközépiskolából. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjai a megyei önkormányzat különdíját vehették át Burus Siklódi Botond megyei önkormányzati képviselőtől. A vetélkedőre összesen kilenc csapat jelentkezett, minden résztvevő minőségi dolgozatot mutatott be, méltatta Telegdy Balázs, a Sapientia EMTE tanársegédje.
Előadások a második napon
A Venczel József-emlékkonferencia második napján, a tanulók díjazását megelőzően több előadás is elhangzott Venczel József falukutató munkássága kapcsán. Szász István Tas nyugalmazott orvos, író Venczel József, a Hitel alapítója és szellemiségének meghatározója akkor elhangzott – mának is szóló – hiteles üzeneteiből címmel tartott előadást, Darvas Kozma József római katolikus esperes Venczel József eltelt élete, ahogyan felesége látta címmel; Ambrus Tünde, a Kájoni János Szakközépiskola tanára Székely falutízesekről szóló gondolataim Venczel József tiszteletére címmel mutatta be dolgozatát, Telegdy Balázs, a Sapientia EMTE Társadalomtudományi Tanszékének tanársegédje pedig Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola viszonyáról beszélt a jelenlévőknek.
Köszönet a szervezőknek
A konferencia záróünnepségén a Venczel család képviseletében Venczel József, a társadalomkutató fia mondott köszönetet a szervezőknek és mindazoknak, akik megőrzik és továbbadják édesapja munkásságát és szellemiségét. A rendezvény zárásaként Kósa István, a Sapientia EMTE Műszaki és Társadalomtudományok Karának dékánja szólalt fel és osztotta meg gondolatait az erdélyi szociológusról, Venczel Józsefről. Mint mondta: azon körülmények között, ahová került, utalva a tudós börtönéveire, mindig ember tudott maradni.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Nagy Ödön néprajzi gyűjtő
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön református lelkész Sajóudvarhelyen született (akkor Szamos, ma Beszterce-Naszód megye) 1914. május 31-én. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte a Református Kollégiumban, ahova 1925 őszén került. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, magyar–latin–szociológia szakon, majd két év után a Református Teológián folytatta. 1937-ben szerzett oklevelet.
Kutatási területe az egyházi ünnepekhez fűződő népszokások, falusi hagyományok gyűjtése.
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön is szórványlelkész volt. 1995. szeptember 1-jén hunyt el Mezőfelén.
TATAI ORSOLYA
diaszporaalapitvany.ro/
Földes Károly missziós diákjaként, tanítványaként Erdélyben ő írt elsőként számottevő tanulmányt, elemzést a HITEL-ben a szórványkérdésről. Szórványnaplója, a tavaszi néphagyományokról szóló néprajzi gyűjteménye, több kéziratban maradt írása is kiadásra vár.
1990-ben, a nagy lelkesedések, hitek és remények idején mondta: „A szórványmunka utolsó percig helytállás egy süllyedő hajón! Örvendek, hogy te még ilyen optimista vagy: Hajdanán mi is ilyenek voltunk. De vésd eszedbe amit most mondok: meg kell tennünk mindent, de nincs megoldás. Ezek a szórványok mind el fognak tűnni, ez az asszimiláció törvénye.” Szabadság (Kolozsvár)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Új kötete jelent meg Lőrincz Györgynek
Hosszabb és rövidebb elbeszéléseket jelentetett meg az udvarhelyi író, köztük a legelső szépirodalmi írását.
Az új kötet néhány hete jelent meg a csíkszeredai Pro Print könyvkiadónál, összesen hat írást tartalmaz. A könyv Lőrincz György legelső, a hetvenes években írt és megjelent szépirodalmi írásának, A várakozás balladája, címét viseli. Ezzel is kezdődik a mostani novellagyűjtemény.
Az öregasszony című, szintén rövidprózát a közelmúlt szomorú élményei ihlették. A Sóvárgás kisregény már önállóan is megjelent, ez is belekerült a mostani kötetbe, az Éjszaka egy gyerekkori történetből ihletődött.
A Székelyföld havilapban jelent meg már részlet A köztiszteletnek örvendő férfi című kisregényből, ez most teljes egészében ebben a kötetben olvasható – témája egy bolti lopás, ami miatt tönkremegy egy ember élete. A kötet zárónovellája a Zsák a foltját, ebből a magyarországi Hitel folyóiratban jelent meg már részlet.
A várakozás balladája kapható az udvarhelyi könyvesboltokban. Lőrincz Györgynek idén ez a harmadik kötete, publicisztika gyűjteménye Időrendben címmel jött ki a nyomdából tavasszal, A szív hangjai című regényének második kiadását pedig egy magyarországi kiadó jelentette meg.
Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete.
Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat.
Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk.
68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja?
Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik.
Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem.
Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben.
Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban.
Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar.
Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években?
Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig.
Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok.
Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket?
Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki?
Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt.
A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek.
Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat.
Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy?
Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják?
Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit.
A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét.
De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett.
Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is?
Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében.
Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Lőrincz György: a díjak hitében erősítik meg az embert
A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15. alkalmából Lőrincz György székelyudvarhelyi írót, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, az Udvarhelyi Híradó publicistáját.
– Mit jelent önnek, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át?
– Megköszönöm azoknak, akik javasoltak, illetve akik elfogadták a javaslatot és megtiszteltek vele. Röviden azt mondhatom, hogy nagy örömet jelentett. Szerénytelen lennék, ha nem ezt mondanám, hisz minden figyelem, ami a munkánkat övezi, örömet jelent.
– Mit gondol a különböző díjakról, mit jelentenek ezek egy írónak?
– A díjak hitében erősítik meg az embert, hogy amit tesz, arra mások is figyelnek. Hitet adnak. És ez fontos. Az írás egyszemélyes tett, viszont az értelmezése annyiféle, ahány ember olvassa.
– Miért kezdett el írni, mi volt az, ami miatt tollat ragadott?
– Talán egyrészt a belső indíttatás, másrészt a társadalom kihívásai.
– Hogy talált időt az évek során az írásra? Másként ír valaki, aki nem „hivatásos” író?
– Mindenki a tehetsége szerint ír. De én nagyon mélyről indultam. Nem irodalmi körök, nem a baráti társaságok „dobtak föl”, hanem amit vagy ahogy leírtam. Engem mindig ugyanaz a téma érdekelt, azt is mondhatnám, kis eltéréssel ugyanazt írom, amióta az eszemet tudom. Azt, ami a közösségünk gondja.
– A rendszerváltás után, a szabadabb világban más volt írni?
– Más. Több okból is. Egyrészt azért, mert nagyobb lett a hangzavar, másrészt már nem figyeltek annyira az emberek az írott szóra. Részben azért, mert a megélhetési gondok elterelték a figyelmet, másrészt versenyhelyzet teremtődött, s már nem az olvasás, az önmegvalósítás jelentett kihívást – a gazdagodás. Amit soha nem pejoratív értelemben használok. Én örvendek, hogy vannak gazdag emberek a közösségünkben is. Ráadásul megszaporodtak a médiumok, megszaporodott a választás lehetősége is. Ezt többféleképpen is értem. És ez így van jól.
– Miként változott meg az irodalmi élet a rendszerváltás után? Más szerepet kapott az írás, az író?
– Nincs irodalmi élet. Talán senkinek sincs, de számomra sosem volt. Úgy tűnik, mintha lenne, de csak hangzavar van. Nincs könyvterjesztés, ráadásul annyifajta mű zúdul rá az olvasóra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik. És itt még csak nem is arra célzok, hogy aki a nevét le tudja írni, az már ír, könyvet jelentet meg. Nem a Twitter, a Facebook lehetőségeire gondolok. A magyar irodalom mindig is naprakész volt a különböző irodalmak fordításában. Az irodalmi műfajok sokszínűsége csak árnyalja ezt. Megjelentek a celebek és a könyveik. Mondjam tovább? Egy államilag ötven-hatvan milliós reklámmal támogatott íróval lehet versenyezni? Udvarhelyről?! Arról már nem is beszélek, hogy ahol Móricz Zsigmondot vagy Németh Lászlót, Illyés Gyulát el lehet hallgatni, ott milyen lehet a helyzet?
– Miért volt szükség az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványra?
– Azt hittem, Székelyföld gazdasági ereje meghatározó lesz. Kiderült, hogy a régi központok sem akartak lemondani a hagyományos szerepről, és ez jó, de reméltem, sikerül egy újabb lehetőséget teremteni. S ha azt állítom, hogy nagyon sokan, akik ma az irodalmi életben a derékhadat képezik, itt kapták az első figyelmet mind díjakban, mind pályázati lehetőségben, akkor csak az igazat mondom. Gondoljon az olyan szerzőkre, mint például Szakáts István Péter, Zsidó Ferenc vagy Papp Sándor Zsigmond. Vagy a Debütdíjasokra, Máté Angira, Tompa Andreára, és sorolhatnám.
– Mi az író szerepe most, miként hat a mai ember életére az irodalom?
– Nagyon sok tehetséges fiatal van Udvarhelyen és a környéken, aminek nagyon örülök. Nekik kitartást kívánok, s azt, hogy ne csalódjanak a sorsválasztásban. De Udvarhely mindig is gazdag volt írástudókban, írókban. Már többen leírták, Csíkországot a festői tették híressé, Udvarhelyt az írói. De félreértés ne essék, itt nem a magam szerepéről beszélek.
– Hogyan változtak az írásai az évek során? Mi az, ami motiválta korábban, és mi motiválja most?
– Azt is mondhatnám, amióta élek, ugyanazt írom. Persze a műfaj korlátai vagy szabályai szerint. A kitüntetésben is, amit Áder János köztársasági elnök úr írt alá, egyebek között az áll: „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat gazdagító, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásai elismeréseként”.
– Van-e esetleg olyan téma, gondolat, történés, amit még nem írt meg, de szeretne?
– Most egy újabb regénnyel próbálkozom: Bécs fölött a Hargitát címmel. Már több részlet is megjelent Magyarországon a Magyar Naplóban, a Hitelben, nemrég a Hargitában, s most utoljára a Kortárs márciusi számában. Ezt szeretném egyelőre befejezni. Meg akarom írni, hogy akik elmennek, sosem lesznek igazán boldogok. Nézze meg az emigráció magyar íróit! De az emigráció tagjait is. Ráadásul bárhogy is hitegetik magukat, gyermekeik, unokáik már nem lesznek magyarok. S lehet-e boldog valaki úgy, hogy gyermekei vagy unokái nem beszélik az ő nyelvét?
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Az én koromban már nem nagyon tervez az ember. Él és reménykedik. Meg persze dolgozik.
Veres Réka. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író
Életének 87. évében vasárnap éjszaka meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író – közölte a Budapesti Kormányzati Tájékoztatási Központ hétfőn az MTI-vel.
Az alkotót hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A magyar kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. „Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt" – fogalmaz közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. 1953-54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően, 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a Műszaki Egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a MAFILM dramaturgja volt.
1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki. 2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vetette – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat sem munkásságáért. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében.
1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1988 és 1993 között a mozgalom elnökségi tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató" Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

NAGY ÉS SÚLYOS SZOLGÁLATÚ ŐRÁLLÓ
Balog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor
Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől.
A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete.
Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával.
Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia.
Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben.
A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői.
Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is.
Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet.
Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.”
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)
A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre.
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva  a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.
Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.
Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.
Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)
Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?)
Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.
Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...)
Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az  autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”
Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.  
* Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 
SZAKOLCZAY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Őrjárat-mozaik Erdélyből
Márai Sándor ugyan nem írt összefüggő őrjáratot Erdélyről, mégis legalább akkora anyag bontakozik ki Erdéllyel foglalkozó cikkeiből, mint a Kassai őrjáratból, amely mintegy cáfolata a Féltékenyek idegenek által lerontott város megromlott szellemiségének. Ezt bizonyítja a Kovács Attila Zoltán és Mészáros Tibor által összeállított Márai Sándor és Erdély című antológia.
Trianon tragikus következményeivel, Erdély nagy részének elvesztésével már a húszas évek legelején számot vetett és cikkeiben újra meg újra szembesült a tragédiával. Egyik vissza-visszatérő motívuma ennek a sorsközösség érzése, másrészt az erdélyi írók egymás iránt megmutatkozó szolidaritása, amely túlemeli őket az eszmei célkitűzések vitáin. Erdélyi emlék címmel írt erről egyértelműen:
„A kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra, melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is: a régi kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni: »népiek« és »urbánusok« békés egyetértésben szemléltük egymást, s a találkozás valósága megint egyszer meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsvárott találkoztunk, s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét nincsen: ugyanannak a sorsnak viselésére kötelez a közös feladat, a magyar irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik meglepetés: az erdélyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség, melyet mindenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik, az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”
Rónay László
Kovács Attila Zoltán, Mészáros Tibor: Márai Sándor és Erdély /Helikon, Budapest, 2016.
Népszava

Borcsa János új kötete
Megjelent az Írói üzenetek nyomában 
Az idei, november 9–13-a között tartott Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a Kézdivásárhelyen élő és dolgozó dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész új, sorrendben tizedik könyvét, a kritikákat, tanulmányokat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó Írói üzenetek nyomában című kötetet.
A Kriterion Könyvkiadó által gondozott kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő és H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója méltatta a szerző jelenlétében. „Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak” – válaszolta Nagy Attila egyik kérdésére a szerző.
A kritikák és tanulmányok az utóbbi négy-öt évben keletkeztek, irodalmi lapokban és folyóiratokban jelentek meg (Bárka, Forrás, Helikon, Hitel, Kortárs, Korunk, Székelyföld), az irodalmi jegyzetek nagy részét pedig a Székely Hírmondó közölte. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál,  a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál  megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.