Csetri Elek történész, egyetemi tanár kifejtette, hogy a dáko-román kontinuitás elmélete az 1700-as évek utolsó negyedében keletkezett. A reneszánsz kori olasz tudósokra vezethető vissza, akik amikor megjelentek Mátyás udvarában, rájöttek arra, hogy a román hasonlít a latinhoz, illetve az olaszhoz. Ezt újította fel később, a 18. században a latin iskola, amely azt hirdette, hogy a románok a rómaiak leszármazottjai. A vita akkortól vált élesebbé, amikor a románság a politikai színpadra lépett. Ki volt itt előbb? Ki az őslakos? Ez volt a központi kérdés. – Csetri Elek szerint Erdély nem a románoké, nem a magyaroké, hanem azoké a népeké, amelyek lakják. Együtt, valamennyiüké. – A román történészek között is voltak olyanok, akik megkérdőjelezték a kontinuitást. Például Petrovici, a szlávista, még 1989 előtt. Azonban aki kétségbe vonta ezt az elméletet, az már félig-meddig hazaárulónak számított. 1990 után egyre többen vannak, akik azt mondják: mérsékletre van szükség, nem kell kiélezni a kérdést. Van egy román–magyar történelmi vegyes bizottság, de az soha nem tárgyalta a kontinuitást. Most már vannak román történészek is, akik megkérdőjelezik az elméletet. A magyaroknak lényegében hallgatniuk kellett Trianonról és a nemzetiségi kérdésről egészen 1987-ig. Akkor kezdte el Tabajdi és Pozsgay és részben Glatz is ezeket a témákat feszegetni a Históriában. Most lehetne róla beszélni, de ismeretes a Trianon-film reakciója. A kérdésben a két történetírás között nincs megegyezés a mai napig sem. Romániát a franciák juttatták a Trianonban megkapott területekhez. – A román társadalomra és nemzetre kettősség jellemző. A vallása, szókincsének jelentős része /az egyházi és műveltségi/, a kultúrkör szempontjából a keleti világhoz tartozik. Tamás Lajos, a kiváló nyelvész kimutatta, hogy 1790-ben a román szókincs több mint fele szláv eredetű volt. Ezután egy olyan erős nyelvújítás kezdődött, hogy ma már a román szókincs 80 százaléka latin. /Fábián Tibor: A kontinuitás és Trianon. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 7./

Történelmi korszakokra bontva fogják ezentúl rendszeresen tanulmányozni román és magyar történészek a két nép közös múltját – nyilatkozott május 23-án Glatz Ferenc akadémikus a Bukarestben rendezett román-magyar történészkonferencia első napját követően. A bukaresti Magyar Kulturális Intézet rendezésében a magyarországi História és a romániai Magazin Istoric című szakfolyóiratok történészei találkoztak egymással. Elhatározták, hogy rendszeressé teszik az ilyen jellegű találkozókat. Glatz közölte, várhatóan ősszel lesz a folytatása ennek a találkozónak, amikor román kollégáikat Budapestre hívják. Csorba László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese elmondta: azért volt fontos ez a találkozó, mert létrejöhetett a szakfolyóiratok közötti együttműködési megállapodás. Csorba szerint az Európai Unió fel fogja ismerni, hogy az európai öntudat erősítéséhez az európai történelem új típusú ismeretére van szükség. Dorin Matei, a Magazin Istoric főszerkesztője is úgy látja, hogy a közös történelemkönyvnek meg kell születnie. – Itt az ideje annak, hogy végre közelítsük egymáshoz a párhuzamos történelmeket – fejtette ki Markó Béla RMDSZ-elnök a Bukarestben megrendezett magyar-román történészfórumon. /Román-magyar történésztalálkozó kezdődött Bukarestben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

Történelmi korszakokra bontva fogják ezentúl rendszeresen tanulmányozni román és magyar történészek a két nép közös múltját – nyilatkozta Glatz Ferenc akadémikus a Bukarestben rendezett román-magyar történészkonferencián. A bukaresti Magyar Kulturális Intézet rendezésében a magyarországi História és a romániai Magazin Istoric című szakfolyóiratok történészei találkoztak. Elhatározták, hogy rendszeressé teszik az ilyen jellegű találkozókat. Glatz közölte, hogy várhatóan ősszel lesz a folytatása ennek a találkozónak, amikor román kollégáikat Budapestre hívják. Csorba László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese szerint az Európai Unió fel fogja ismerni, hogy az európai öntudat erősítéséhez az európai történelem új típusú ismeretére van szükség. A konferencián felszólalt Markó Béla RMDSZ-elnök is. „Itt az ideje annak, hogy végre egy történelmünk legyen, hogy végre közelítsük egymáshoz a párhuzamos történelmeket, amelyekben éltünk eddig mi, magyarok és románok” – hangoztatta a politikus. /O. M. : Feltárják a közös múltat. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 26./

„A rendszerváltás óta a román történetírás gyorsan nyitott a világra és az új irányzatokra. Ma lényegesen szélesebb spektrumú, mint a magyar. De nyitott fokozatosan a magyarokkal való szakmai vitákra, együttműködésekre is” – írta a Bukarestben, idén májusban tartott román–magyar történészfórum összefoglalásában a História című budapesti folyóirat augusztusi száma. A fórum a két ország történészei közötti vitás kérdésköröket tűzte napirendre: „Éppúgy az ellenségeskedések, mint a békés együttélés, vagy éppen közös állampolitikai fellépések történetét. A középkortól a jelenkorig” – fogalmaz a lap hasábjain Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének (TTI) igazgatója. Glatz Ferenc rámutatott, a bukaresti Magazin Istoric című népszerű történész-folyóirat az elmúlt években többször javasolt találkozót a két szerkesztőség között. Úgy látja, hogy a Magazin Istoric az utóbbi időben nyitott a magyar történeti problémák felé. Glatz Ferenc, aki 1989–1990-ben Magyarországon a művelődési miniszteri posztot is betöltötte, a szóban forgó bukaresti fórum előtt elküldött egy nyilatkozatot résztvevőknek. Egy szakma küldetése című nyilatkozatában többek között megállapította, hogy a magyar és román nemzet érdekei ma jobban találkoznak, mint korábban bármikor. A fórumon előadások hangzottak el a közös múltról a középkorban, az egyháztörténelemről a román–magyar kutatásokban, a nemzetté válás koráról, továbbá a 20. századi nagy szembenállásról, majd a nagy hallgatásról. Román részről Mihai E. Ionescu, Dan Berindei és Dinu C. Giurescu akadémikusok adtak elő. A magyar előadók: Zsoldos Attila, Csorba László, Szász Zoltán és Sipos Péter. A magyar–román történészkapcsolatok alakulásáról írt Szász Zoltán, a román–magyar történész vegyes bizottság magyar elnöke. Az 1971-ben, politikai intenciók alapján létrejött bizottság általában évente ülésezett: „Feszült légkörben, de egészében igényes tanácskozások voltak ezek, amelyekből kitűnt, hogy nem az ismeretanyag netáni hiánya, hanem szemléletbeli különbségek képeznek áthatolhatatlan akadályokat”. Hatása kevés volt a bizottságnak, de segítette a kölcsönös levéltári kutatásokat, amire persze a magyar kutatók voltak jobban rászorulva. 1983-at követően a hisztériakeltés évei következtek. Szász Zoltán emlékezett: „A polemikus történeti írásoknál nem lehetett megítélni, mit írt a tudós, s mi az, ami alá a nevét odaírták. Ami 1987 tavaszán történt, a háromkötetes Erdély-sorozat ürügyén, a politikai abszurd világába tartozik. Ki gondolta volna akkor, az elképesztő publicisztikai-politikai ágyúdörgés közepette, hogy három éven belül teljesen új korszak kezdődik Bukarestben is”. /Bajai Ernő: Végtelen történelem, változó idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./

Magyar és román történészek önálló kezdeményezésére rendszeressé váltak a találkozók, amelyek túlnőnek a szakmai együttműködésen, s nincs bennük politikai kényszer – mondta el Módos Péter, a budapesti Európai Utas főszerkesztője, az utcára kerülő folyóirat két írását idézve. A História magyar és a Magazin Istoric román történelemtudományi folyóirat szerzői az utóbbi években sokat dolgoznak azon, hogy a szembenállást az együttműködésre váltsák. Módos Péter a májusi budapesti történész találkozón végighallgatta az előadásokat és elmondta, hogy sok olyan terület van, amelyet közösen kell vizsgálnia a két ország történészeinek, ilyenek például Magyarország és Románia kapcsolatai a második világháború éveiben. /Magyar-román történészkapcsolatok. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 25./

Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya (1.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.
– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.
– Húsznál is több év eltelte után?
– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek. – Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik?
– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.
– Mint például?
– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.
– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.
– Ez nem igaz?
– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük. A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyáltalán nem gondoltak Havasalföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek megfelelően, pontosan ugyanúgy, mint a Magyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyarországon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!
– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”?
– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi. Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Legfeljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ștefan cel Mare) moldvai fejedelem 1775-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mátyusföldiek a Székely-Mezőségen
Aki kihagyta, bánhatja, hiszen jó hangulatú, pörgős, vidám és színvonalas előadással rukkoltak elő a felvidéki naszvadiak Mezőbergenyében. Mint beharangoztuk, rendkívüli esemény volt, hiszen a fellépők több száz kilométert tettek meg azért, hogy a székely- mezőségi település lakóit megörvendeztessék, és bemutassák nekik mátyusföldi táncaikat, dalaikat, népviseletüket.
A fellépők erdélyi körútjuk során ejtették útba Mezőbergenyét, ahová a Kincsásó Egyesület hívta meg őket, hiszen ezzel viszonozni kívánták a naszvadiak, a Dobosi Róbert által vezetett Csemadok Alapszervezet vendégszeretetét. A vendégek pénteken Széken, vasárnap Bögözben mutatták be előadásukat.
A kultúrotthon udvara megtelt számunkra különleges népi öltözetű emberekkel, jöttek-mentek, forgolódtak, fotózgattak. Mire begyűlt a közönség, minden készen állt, a fellépők, a hangosítás, s főleg a lelkület.
Az egész estét betöltő vegyes műsorban minden korosztály képviseltette magát elemista tanulótól a középkorúig, vagy mondjuk ki, az idősebb korosztályig. Fellépett a Búzavirág női, férfi és vegyes énekcsoportja, a Sústya citerazenekar, a Viza citerazenekar, a Pettyem néptánccsoport, Szabó Julcsi népdalénekes és a História könnyűzene-együttes.
– Naszvadról jöttünk, Mátyusföldről. Az ottani néptáncokat hoztuk el Mezőbergenyébe, de bemutattuk Kismagyarország, Somogy, Kelet-Magyarország táncait, a szatmári verbunkot, a friss csárdást és dél-alföldi táncokat is. A Pettyem néptáncegyüttes 2008-ban alakult, a nevét egy régi naszvadi utcáról kapta. Akkor nyolc kislánnyal kezdtük a munkát, most három korcsoportban dolgozunk, 54 a csoportok létszáma. Egy óvodás, kisiskolás és egy felső tagozatos, illetve középiskolás csoport táncol. Ez nem iskolai szerveződés, hanem a naszvadi Csemadok Alapszervezet működteti a Viza és a Sústya citerazenekart és a Búzavirág éneklőcsoportot. A Csemadok közösségformáló civil szervezet, amely főleg kulturális téren tevékenykedik, fesztiválokat, kulturális eseményeket, koncerteket szervez, olyan eseményeket, amely a felvidéki magyarsághoz kötődik zenében, táncban, képzőművészetben. Nagyon híres a XVI. alkalommal megrendezésre kerülő Tűzvirág, tűzzománc nemzetközi fesztivál, amelynek fő témája a képzőművészet. A Búzavirág éneklőegyüttes Szlovákiában elnyerte a Bíborpiros minősítést. Ez olyan előkelő díj Szlovákiában, mint Magyarországon a Fölszállott a pávában az első hely – nyilatkozta dr. Malomsoki István, aki a Pettyem néptáncegyüttest vezeti és a magyarországi Nagyigmándról jár át Naszvadra, s akit annak idején azért kerestek fel, hogy a mátyusföldi település hagyományait élesszék újra, tudván, hogy Nagyigmándon már régebben működik néptánccsoport. A két település testvérkapcsolatban áll, ami azért is fontos, mert 1948-ban Naszvadról nagyon sok embert telepítettek át Nagyigmándra, a falu egyharmada volt naszvadi, és a családok tartják a kapcsolatot.
A naszvadiak nemcsak tánccal, énekkel örvendeztették meg a bergenyeieket, akikkel együtt nótáztak, hiszen sok népdalt mindkét vidéken énekelnek, hanem kofolával, felvidéki sörrel is megkínálták a helybelieket. Ez el is fogyott, hiszen a hőségben mindenki megszomjazott. A szünet alatt sem áll le az éneklés, a citerások a művelődési ház előtt muzsikálni kezdtek, az asszonyok pedig jókedvűen énekeltek. Igazán jó példával szolgáltak, hogyan kell közösségben szórakozni, mulatni, közvetlenül, barátságosan viszonyulni egymáshoz.
Közben az asszonyok fejkendőjét is szemügyre vettük, megkérdeztük, hogyan kötik olyan kacifántosra. Előbb ajánlkoztak, hogy megmutatják, majd azt mondták, túl nehéz, nem érdemes megtanulnunk, úgysem viselnénk így a keszkenőt.
Szóval ízes emberek kellemes, élményszámba menő előadását láthattuk, hallhattuk. Szünet után a História könnyűzenekar vette át a teret, szórakoztatta a közönséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)