Végre megjelent Seres András-Szabó Csaba: Csángómagyar daloskönyv. Moldva 1972-1988 /Héttorony Kiadó, Budapest, 1991/ című gyűjtése. A két szerző titokban, a hatóságok elől bujkálva gyűjtötte a moldvai dalokat. A kézirat 1988-ban elkészült. A magnókazettákat, a kéziratot évekig rejtegették, majd eljuttatták Magyarországra. Seres András /sz. Krizba, 1935/ néprajzi gyűjtő, a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna megyei központjának munkatársa. Barcasági magyar népköltészet és népszokások /Kriterion, Bukarest/ című munkája 1984-ben látott napvilágot. Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936/ Kolozsváron végezte a Zeneművészeti Főiskolát, 1959-től 1967-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt, 1963-tól 1987-ig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított. 1988-ban áttelepült Magyarországra. Két korábbi könyve: Hogyan tanítsuk korunk zenéjét /Kriterion, Bukarest, 1977/, illetve Zene és szolgálat /Kriterion, Bukarest, 1980./ /Sz. Cs.: Csángómagyar daloskönyv. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./ Seres András néprajzos gyűjtött a csángók között, csatlakozott hozzá Szabó Csaba zeneszerző. A tavaly elhunyt Lőrincz Györgyné Hodorog Luca egymaga mintegy harmadét szolgáltatta a Csángómagyar daloskönyv anyagának. Luca néni annak idején elővette féltve őrzött kézírásos énekeskönyvét és abból énekelt. Nyelvészek számára külön kutatási terület lehetne ezeknek a még meglevő kéziratos könyveknek a vizsgálata. /Szilágyi Aladár: A csángók (még) magyarul énekelnek. = Élet és Irodalom (Budapest), szept. 27./

Seres András /Sepsiszentgyörgy/ néprajzkutató évtizedek óta járja a csángó falvakat. Seres András Szabó Csaba marosvásárhelyi zeneszerzővel közösen írt könyve, a moldvai csángó népköltészetből készült gyűjtemény az elmúlt év nagy sikere volt. Czegő Zoltán beszélgetett Seres Andrással, aki elmondta, hogy 1989 után a csángók helyzete nem változott. Nagyon nehéz ráébreszteni a csángókat saját múltjukra, magyar voltukra. Van, aki ragaszkodik magyar anyanyelvéhez, azonban annyira hisznek a papoknak, hogy nem lehet elmozdítani őket. A hatvanas években egy klézsei pap megpróbált magyarul prédikálni saját római katolikus templomában. Tódult a nép. A papot azután bebörtönözték azzal, hogy ellenséges rádióadót hallgat. A papnak még rádiója sem volt? Sok csángó jár Magyarországra dolgozni. A magyar környezetben ráébrednek anyanyelvükre. /Czegő Zoltán: Csángók az emésztő időben. = Magyar Fórum (Budapest), jan. 16./Az említett könyv: Seres András-Szabó Csaba: Csángómagyar daloskönyv, Moldva, 1972-1988. Budapest, Héttorony Kiadó, 1991/.

A 900 éves Nagyvárad idei Varadinum ünnepségeiből nem hiányoztak az alkalomhoz kapcsolódó könyvek sem. A Szent Lászlóról szóló irodalomból ad válogatást az egyik könyv: Sanctus Ladislaus rex - Kalendarium Varadinum 1192-1992 /Literatus Kiadó, Nagyvárad, 1992/, a másik a régi templomokat idézi fel Marián Antal kiváló fotóival, megjelenését a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány támogatta, a ságvári nyomdából került ki: Magyar egyházak és gyülekezetek Nagyváradon /Kiadja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, szerkesztették: Veres Kovács Attila és Szilágyi Aladár/. Robotos Imre munkájának címe A Vér városa: Nagyvárad /Művelődéstörténeti tükör, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1992/. Szinte emberfeletti munkát végzett Bálint István János, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa, aki korábbi munkájához /Kincses Kolozsvár/ hasonlóan szemelvények tükrében mutatta be Szent László városát, Nagyváradot. Egyedül a felsorakoztatott forrásmunkák száma meghaladja az ezret! Az értékes kiadvány címe: Boldog Várad /Szerkesztette: Bálint István János, Héttorony Kiadó, Budapest, 1992/. /Kelet-Nyugat (Nagyvárad), aug. 6., III. évf. 1.sz./

"Cseke Péter kutatásai az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet "csomópontjaira" irányulnak: a Tizenegyek 1923-as fellépésére, az Erdélyi Fiatalok által felállított modellre, vagyis 1929 nemzedékére és az 1937-es Nem lehet-vitára. Emellett a népiség, erdélyiség és európaiság eszméjét követi az erdélyi magyar kisebbség irodalmában, s kiterjeszti vizsgálódásai körét az 1942-44 között Kolozsvárt kiadott Termés című folyóiratra mint műhelyre és fórumra, valamint alkotóira is. Felelős erdélyi magyar írástudóhoz illő vállalás tehát a Cseke Péteré, akinek új tanulmánykötete /Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kisebbségi létértelmezések, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2003/ összegzését szemlélteti kutatói pályának. A legkorábbi tanulmányt 1980-81 fordulójáról, a legújabbat pedig 2003 március-áprilisából keltezi a szerző.A szerző fontos kötetei: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv, az előszót írta Cseke Péter. Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1989.; Erdélyi Fiatalok - dokumentumok, viták (1930-1940). A kötetet összeállította Cseke Péter és dr. László Ferenc, az előszót írta Cseke Péter. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986/1990.; Lehet - nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937-1987). Sajtó alá rendezte és az előszót írta Cseke Péter. Marosvásárhely, Mentor Könyvkiadó, 1995.; A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete (1923-2003). Közzétette és az előszót írta Cseke Péter. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2003.Ezen kötetek anyagából Cseke Péter által leszűrt "esszencia" a mostani könyv. /Borcsa János: Csomópontok és tendenciák. = Krónika (Kolozsvár), dec. 6./"

Idén lenne hetvenéves Seres András néprajzgyűjtő. Két néprajzi vidék szerelmese, a Barcaságé és a moldvai csángó falvaké, amelyek gazdagságát tanulmányokban, önálló kötetekben mutatta be. Egy korrajznak is beillő interjúval emlékeznek a néprajzgyűjtőről, amelyet Pávai István 1992 tavaszán készített Seres András árkosi otthonában. A téma: Seres András moldvai emlékei és a Csángómagyar daloskönyv születése. 1991-ben jelent meg a Csángómagyar daloskönyv /Héttorony Könyvkiadó, Budapest/, Szervátiusz Tibor rajzaival. A közel 600 oldalt kitevő kottás kiadványban közölt 390 moldvai magyar dallamadat túlnyomó részét 1972 és 1988 között gyűjtötte Seres András. A teljes dallamanyagot, a szövegek tájnyelvi változatát Szabó Csaba jegyezte le. Ugyancsak ő rendszerezte és látta el jegyzetekkel a teljes gyűjteményt. Seres András húsz-huszonöt éve jár gyűjteni, mondta el 1992-ben. A Ceausescu-diktatúra idején magyarországi néprajzos nem mehetett a csángókhoz, mert rögtön felismerték és lefülelték. A falvak át voltak szőve besúgókkal. Klézsén viszont Seres András megismerkedett a falu besúgójával, Kotyor Andrással, nála viszont tudott gyűjteni, ő hívta el azokat, akik tudtak meséket, régi énekeket. Seeres megismerkedett Szabó Csaba zeneszerzővel, aki akkor Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskolán tanított. Szabó Csaba lekottázta a gyűjtött dalokat. Seres András /Krizba, 1935. márc. 23. – Árkos, 1992. nov. 27./ a középiskolát Brassóban végezte. Volt gazdasági technikus, kazánfűtő, majd 1971-től – Sepsiszentgyörgyre költözésétől – a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Központjának szakirányítója. Munkái: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1972; Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1973; Barcasági magyar népköltészet és népszokások, Kriterion, 1984; Szabó Csaba–Seres András: Csángómagyar daloskönyv, Budapest, Héttorony Kiadó, 1991; 1848-as emlékek, 1992; Kicsi Péter, nagy Péter, 1992. Cikkei és tanulmányai a Művelődésben, az Alutában, a Népismereti Dolgozatokban, a Megyei Tükörben, valamint más heti- és napilapokban jelentek meg. /Fekete Réka: Seres András néprajzgyűjtő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 9./

Banner Zoltán és a Kriterion Könyvkiadó volt a meghívottja annak a rendezvénynek, amelyet nemrég tartottak Székelyvéckén (Maros megye), az ifjúsági táborban. A megjelentek Dsida Jenő-verseket hallgathattak meg Banner Zoltán előadásában, a Kriterion által Zarándokút cím alatt megjelentetett kötetből. Az est házigazdája H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója volt, aki ismertette a kötethez kapcsolódó Erdélyi hangok című CD-t, és annak előadóját, a Békéscsabán élő Banner Zoltán művészettörténészt, előadóművészt. Banner Zoltán a vele készült beszélgetésben kifejtette, most lesz 75 éves, unalmas lenne, ha elkezdené az életrajzát mondani, a legfontosabb talán az, hogy erdélyi költő, művészettörténész és előadóművész. Szatmárnémetiben született l932. július 12-én, s nagyon korán mind a három pályán elindult. Kolozsváron volt egyetemista, dolgozott az Utunknál és egy évig a bukaresti Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumban a Nemzetiségi Főosztályon. Ezen állások mellett körvonalozódott pályája három vonulata: a versírás, a versmondás és az erdélyi magyar művészet jelenéről és múltjáról való írásműfaja. Figyelte, hogyan fejlődött, hogyan alakult az erdélyi magyar művészet. Az anyanyelvű irodalom volt a központban. A képzőművészet ugyanolyan fontosságú, mint az irodalom, de ez nem volt benne a köztudatban, ezért Banner elkezdett műkritikával foglalkozni. Eddig harmincöt kötete jelent meg az erdélyi magyar művészetről. Mattis-Teutsch János művészetéről ő írt először könyvet. Bannernek a képzőművészet mellett volt egy rögeszméje: az erdélyi népi művészet és naiv művészet. Bandi Dezsőnek a mozgalmát nagyon nagyra értékelte és mellé állt elejétől kezdve. Csillagfaragók címen írt is egy könyvet 1972-ben. Következtek a monográfiák: Szervátiusz Jenő nevét említené, Bordi Andrást, aki a marosvásárhelyi művészeti központ képviselője volt, és végül Benczédi Sándorról és Mohi Sándorról is írt. 1990-ben jelent meg Magyarországon az Erdélyi magyar művészet a XX. században című kötete. Ezt tartja a főművének. Ez ma már könyvritkaságnak számít. Később írt egy újabb kötetet a naiv és népi művészekről, Teremtő önvédelem címmel, amely 1994-ben jelent meg Budapesten, a Hét Torony Kiadónál. Ezelőtt pár évvel kötetet szerkesztett az erdélyi művészek írásaiból Kép, eszme, látvány (Mentor Kiadó) címmel. E három kötet egy kis mikrokozmoszként magába foglalja 80 év művészetét. Művészettörténeti hármaskönyvének tartja ezeket. /Székely Ferenc: Erdélyt vittem, reménységet hoztam. Beszélgetés Banner Zoltánnal. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 11./

Volt egyszer egy…
…diadalkapu őrtornyokkal, amiből börtön lett: a diadalkapu neve Aurea Porta – Arany-kapu –, a börtönerőd neve törökül Yedikule – magyar tükörfordításban Héttorony. Az Arany-kapu a bizánci császárok diadalíve volt, Theodosius tiszteletére emelték a 4. században. Az Arany-kapu melletti, eredetileg négy torony akkortájt az őrtorony szerepét töltötte be. Ma a Héttorony romos erőd, múzeum Isztambul (régi nevén Konstantinápoly) szomszédságában, hét tornyából hat le is omlott, a 18. században három is megsemmisült földrengés következtében. Volt idő, amikor az oszmán birodalomban a janicsárok szállásaként, a szultáni kincsek kincstáraként, és állambörtönül is szolgált. Egyik hírhedt tornyát Vértoronynak nevezték, amelybe az állam ellenségeiként megbélyegzett foglyokat, a külföldi hatalmak „áruló” képviselőit és az előkelő származású hadifoglyokat zárták be. A lépcsőkön számos feliratot lehet olvasni, különösen az 1600–1714-es évekből, többnyire velencei foglyoktól. A magyarok közül Szilágyi Mihály, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely, Béldi Pál, Esterházy Antal neve a legismertebb. Ha a magyar irodalomban keresgélünk utána, két klasszikusunknál – Gárdonyi Gézánál és József Attilánál – is megjelenik. Gárdonyi az Egri csillagokban leírja az erődöt, amikor is Bornemissza Gergely (Eger híres védője 1555-ben szintén itt vesztette életét) ide érkezik Török Bálint kiszabadítására: „A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik [fogják körül]. Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse. A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek. Ott, a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben [kényelemben], szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet. Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát. Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte. Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét. Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban! Ültek szótlanul. A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng [banánfa] öles levelei itták a napsugarat. A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett. – Min gondolkodol, Maylád barátom? – A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám… A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg: – A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm. – Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…” József Attila 1937-ben írt Karóval jöttél című versében a Héttorony jelképértékű: „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” Az előbbiek tükrében elgondolkodva töprengek azon, hogy a kortárs magyar irodalomnak egyik jeles kiadója is a szomorú emlékeket idéző Héttorony nevet viselte. Verő László (1954–2007) magyar író, költő 1988-ban hozta létre a Héttorony Reklám-Propaganda és Könyvkiadó Kft.-t, e mellett a Budapest Székesfőváros Könyvesházat, amely könyvesboltként és kávéházként is működött. A könyvkiadó mintegy száz kötetet jelentetett meg és a szakmában elismerést vívott ki magának. Verő 2006-ban internetes Héttorony Irodalmi Magazint is alapított. Talán című verséből idézek: „Talán marad utánam egy fa, / Talán marad egy ház, / Talán nevem is megmarad, / Talán egy gondolatom élhet tovább, / Talán jószívvel gondol valaki rám. / Talán ha elmegyek, / Egy könnycsepp is születik, / Talán…”
Kedves Olvasóm! Ugye, te is töprengsz néha azon, hol van saját „héttornyod” aranykapuja, őrtornya? Netán diadalívnek hiszed?!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)