Börtönjúdások (Egy megfigyelt család (8.))
Azt hihetné a naiv ember, hogy ha már börtönbe került, akkor egyetlen ellenségei a minden mozdulatát figyelő börtönőrök és azok tiszti felettesei. Igyekszik is elkerülni a hosszú rabságra ítélt a még keservesebb büntetéseket, amelyek közül az enyhébb a láncos zárka vagy a ruhásszekrény tágasságú sötét kamra. Persze vannak elviselhetőbb (?) büntetések is, amelyeket nyomban kirónak.
Még Marosvásárhelyen történt: cellatársaim fehér és szürke kavicsokat gyűjtöttek be, hogy a szürke lópokrócra rajzolt malmot játsszák. Ami, ugye, szigorúan tilos volt. Valaki a cellatársaim közül elárulta. A váratlan kutatás során a szolgálatos tiszt megtalálta, s mivel senki nem vállalta érte a felelősséget, velem, a cellafelelőssel megetette mind a 18 kavicsot. Voltak olyan börtöntársak is, akik igen súlyos vádakat tartalmazó nyilatkozatokat tettek a börtön igazgatóságának vagy a politikai tisztnek. Szamosújváron egy Domokos nevű hadnagy volt a politikai tiszt, azelőtt a kolozsvári Herbák cipőgyár alkalmazottja. Álljon itt néhány befeketítő sor Ady László, alias Vasile Mureşan volt belügyminiszter-helyettestől (részletek saját fordításomban egy hosszabb besúgói jelentéséből):
1. Alulírott Ady Ladislau, születtem 1911. december 6-án, elítélve 14 év nehéz börtönre, az alábbiakat nyilatkozom: Mivel a szamosújvári fegyházban kibontakozó kulturális-nevelő munka során egy nacionalista magyar csoport létezéséről szereztem tudomást, ezen az úton jelentem azt, hogy kik ennek az általam ismert csoportnak a tagjai, és mit tudok tevékenységükről. A csoport tagjai: Puskás Attila, 57-es cella, (név törölve) 106-os cella, (törölve) 55-ös cella, (törölve) 56-os cella, (törölve) 83-as cella, (törölve) 99-es cella, (törölve) 39-es cella, (törölve) 89-es cella, (még egyszer megismétli a 99-est – P. A.), (törölve) 81-es cella.
2. Puskás Attila, maga köré gyűjtve néhány magyar nemzetiségű fiatalt, köztük (név törölve) a 81-es cellából, 1956. október 23. jelentőségéről beszél nekik, amikor az orosz tankok vérbe fojtották a magyar nép szabadságát, hangsúlyozva, hogy milyen tanulságokat kell levonnunk ebből az eseményből... 3. Megemlítem, hogy egyik tevékeny tagja ennek a csoportnak (név törölve) volt, aki kiszabadult 1964. júniusban, valamint azt, hogy Puskás Attila a (név törölve) kiszabadulásakor azt nyilatkozta, nagyon örül a kiszabadulásának, mivel az itteni feltételek között őt is elvesztette volna. Azzal zárom, hogy megjegyezzem, nagyon nehéz soraikba beférkőzni, mivel ha megjelenik egy idegen beszélgetéseik közben, elhallgatnak, olykor éppen tüntetőleg. Ady Ladislau Csaba öcsémnek is akadt egy „jóakarója”. De róla legközelebb.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Migránsokkal és régióbeliekkel pótolja Kolozsvár a munkaerőt
„Ott tartunk, mint Németország a ’70-es, ’80-as években”
Bár országunk második legnagyobb városában tucatnyi állami és magánegyetem működik, a metropolisz övezet lakosságának száma pedig eléri, mi több, egyes adatok szerint meghaladja a félmilliót, a hazai tőkével működő nagyvállalatok és a multinacionális cégek sok esetben képtelenek megfelelően képzett munkaerőt találni. Emlékezzünk csak vissza: a világszinten több mint 45 ezer alkalmazottat számláló, többek között a gépkocsi iparnak kábeleket gyártó világcég, a Fujikura is képtelen volt megfelelő számú munkást találni, így a… szamosújvári börtönhöz fordult segítségért. A büntetés-végrehajtó intézmény száznál is több fogvatartottja több hónapon keresztül stabil munkaerőt jelentett a japán érdekeltségű vállalat számára. Másfelől, mindenki számára ismert, hogy a számítástechnikai és távközlési iparban valóságos fejvadászat zajlik a jól képzett és tapasztalattal rendelkező munkaerő biztosítására. Hogyan pótoljuk a munkaerőhiányt?
Egyre nehezebb megbízható és hűséges alkalmazottakat találni, panaszkodnak a vállalkozók. Újabban már nem csupán a nagyvállalatok, hanem a kis- és középvállalatok is akkut munkaerő-hiánnyal küszködnek: egyikük, a Kolozsvár belvárosában működő Rosa gyorsétkezde például a nagysomkúti menekülttáborból alkalmazott szír migránsokat, szám szerint ötöt. Tény, a tulajdonos maga is szíriai és segíteni akart honfitársain, tettének viszont nem csak ez volt az indítéka: szerinte az itteni munkaerőpiacon nehezen talál hosszú távra alkalmazottakat. Ezt az elmúlt időszakban több más vállalkozó is alátámasztotta: az egyetemet frissen végzettek rendkívül igényesek, már az alkalmazás pillanatától magas fizetést, ételjegyeket, szolgálati mobiltelefont vagy akár autót, lakást kérnek, holott nincs tapasztalatuk a betöltendő munkakörben, nincs reális rálátásuk arra a piaci ágazatra, amelyben dolgozni fognak.
A legnagyobb humán erőforrás-fluktuáció a számítógépes programozók esetében tapasztalható. A tehetséges fiatalokat már rögtön a felvételit követően kiszemelik a különböző cégek fejvadászai, akik követik egyetemi tevékenységüket, a cégek pedig gyakornoki programok meghirdetésével édesgetik magukhoz a fiatalokat, majd a legrátermettebbeknek ajánlatot tesznek, esetekben akár 500 eurós kezdő fizetést is biztosítanak. Adataink szerint a szenior programozók 5–8 ezer eurós juttatást is kaphatnak, a vezető programozók fizetése elérheti a 10 ezret is. Az aránytalanul magas fizetések, illetve a számítástechnikai és távközlési cégek közötti, sok esetben egészségtelenül élénk versengés visszás helyzetet idéz elő: a humán erőforrás akár 20–40 euró többletért átsétál egy másik céghez. Ám itt sem marad sokat, ugyanis amennyiben egy másik vállalat ugyanennyivel többet biztosít számára, azonnal továbbáll. Ekképp – bizonyos értelemben – az IT&C cégek saját sikerük áldozataivá válnak.
Sok egyetem, sok diák, alacsony munkakedv
Összeszámoltuk: Kolozsváron tucatnyi állami és magán felsőfokú oktatási intézmény működik, amelyekben körülbelül 100 ezer diák tanul. Közben sok vállalkozó nem talál – szakképzetlen – munkaerőt, például kiszolgálót vendéglőbe vagy gyorsétkezdébe. A szakképzett munkaerővel még nagyobb a gond, állítják egyes vállalkozók.
A kolozsvári szír vállalkozó a következőképpen indokolta döntését: „Az ötlet abból is adódott, hogy Kolozsváron elég gyenge a munkaerő-kínálat ebben a szektorban, amely nem kíván különösebb képesítést. Azok, akik munkaerő-toborzó cégeken keresztül jelentkeztek, általában néhány hónap múlva továbbálltak. Így támadt az az ötletem, hogy a menekülttáborból hozzunk honfitársakat, akiknek így segítséget nyújtunk a romániai beilleszkedésben. Elmentem Nagysomkútra, és elbeszélgettem a menekültekkel, akik közül tavaly 5 fiatalt hoztam Kolozsvárra, kiadó lakást kerestem nekik, és alkalmaztam a gyorsétkezde-láncban. Szorgalmasak, jól kijönnek kollégáikkal” – nyilatkozta az üzletember.
Lapunk az egyik menekülttel, Mahmouddal vette fel több ízben a kapcsolatot. Elmondta: elégedett a munkahellyel, főnöke rendesen bánik vele, nincsenek lakhatási gondok.
– Sok a munka. A tizenkét órás műszak után sok esetben román nyelvtanfolyamra kell járnom. Szerencsére befogadó országom nyelvét a kollégáktól és az ügyfelektől is el tudom sajátítani, akikkel alkalomadtán más témáról is beszélek, mint ami szigorúan a munkahelyi teendőimmel, azaz a felszolgálással és a különböző ételekkel kapcsolatos – mondta Mahmoud, aki arra törekszik, minél jobban illeszkedjen be a kolozsvári közösségbe.
A Clujana sem talál munkásokat
Nem csupán a kisvállalkozók küszködnek munkaerő-hiánnyal. A napokban a volt Herbák (ma Clujana) cipőgyár igazgatója, Florin Gliga húzta meg a vészharangokat: a Ziua de Cluj napilapnak azt nyilatkozta, a vállalat egyre nehezebben talál olyan személyeket, akik a lábbeli-gyártásban dolgoznának. – Arra kényszerülünk, hogy a megye más településeiről hozzunk munkásokat. Egyre kevesebben hajlandók az iparban dolgozni, mert Kolozsváron sokkal több könnyűnek számító munkahelyet tartanak számon a fiatalok. Jelenleg jelentős számú csoportokat szállítunk Kolozsvárra például Tordáról és Aranyosgyéresről. Ugyanakkor a Kolozsvárhoz közelebb eső kisebb településekről is igyekszünk munkásokat találni – jelentette ki a mintegy 400 személyt foglalkoztató gyár vezetője. Közölte azt is, hogy a kolozsváriaknak tudatosítaniuk kell: amennyiben helyi, például Clujana terméket vásárolnak, azzal lehet éppen valamelyik szomszédjuk számára biztosítanak állást, s ezáltal megélhetést.
„Ott tartunk, mint Németország az 1970-es, 1980-as években. A helyi munkaerő egyre kényesebb, nem hajlandó bármit megcsinálni, azonnal magas fizetéseket kér, amit sok kisvállalat képtelen megadni.” – nyilatkozta lapuknak egy kolozsvári vállalkozó.
Van munkahely, de munkanélküli is
A posturi.gov.ro kormányzati portál szerint Kolozs megyében közintézmények két igazgatót és egy szakfelügyelőt keresnek. A Kolozs Megyei Nyugdíjosztálynál például megüresedett az ügyvezető igazgatói szék. Az írásbeli felvételit április 12-én 10 órától tartják. Ugyanakkor a Közegészségügyi Igazgatóságnál is vezetőt keresnek. Az írásbeli megmérettetésre április 5-én szintén 10 órakor kerül sor. A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is megjelenik az említett weboldalon: a városháza kilenc szakfelügyelőt, míg a Babeş–Bolyai Tudományegyetem… egy szabót keres.
Témához tartozik az is, hogy a Karrierbörze legutóbbi két kiadásán 8 ezer személy vett részt; ebből 3 ezren a kizárólag a számítástechnikai és távközlési iparág számára szervezett rendezvényen.
A Kolozs Megyei Munkahelyelosztó Ügynökség legutóbbi adatai szerint tavaly decemberhez (ekkor 493 ezren kerestek állást) képest 2017 januárjában 0,1 százalékkal kevesebb volt a munkanélküliek száma az országban.
Tavaly novemberben országos szinten történelmi mélypontra süllyedt a munkanélküliségi ráta: 5,9%. A statisztikai adatok szerint legutóbb 2009 elején volt még ilyen alacsony ez az arány. „A cégek egyre nehezebben találnak munkaerőt, így azt gondoljuk, az alacsony munkanélküliségre vonatkozó adatok helyesek. Az elmúlt két-három évben a cégek folyamatosan panaszkodnak, hogy nem kapnak személyzetet, nem tudják betölteni a megüresedett állásokat – nyilatkozta a sajtónak Paladia Petrar, a humán erőforrásokkal foglalkozó Integra cég egyik vezetője. Hozzátette: a leendő alkalmazottak annyira „elkényesedtek”, hogy több esetben elveszítik érdeklődésüket, nem jelennek meg a beütemezett állásinterjún. Ugyanez történt a 2008–2009-es világgazdasági válság kezdete előtt. Akkor is azt tapasztaltuk, hogy a munkavállalók elvárásai sokkal magasabbak, mint amit a munkaadók fizetés vonatkozásában ajánlani tudnak.
„Nem a szakma, hanem a kompetencia és a képesség”
Progresszív gondolkozásmódja van Daniel Donnak, a Kolozs Megyei Munkaerő-elosztó Ügynökség volt igazgatójának. – Radikális szemléletváltásra van szükség a tanügyben, teljesen más iskolai tanrendre van szükség. Ezeknek lépést kell tartaniuk a korral, a társadalom és a munkapiac elvárásaival és igényeivel. De hát ki vállalja, hogy elbocsát több ezer tanárt, s megreformálja a tanügyet? – tette fel a retorikus kérdést a szakember.
Szerinte a cégek nem tudnak addig várni, amíg gyökeres változások következnek be a tanügyben.
– Már régen nem a szakmák kódja szerint kellene keresni a humán erőforrást, hanem a készség, rátermettség, kompetencia és a hajlam alapján. A munkaadók be tudják tanítani őket. A Clujana cipőgyár például képtelen alkalmazottakat találni, mert az ügynökség csupán a COR kódok alapján keresi őket – vélekedik Daniel Don.
A munkaügyi szakember adatai szerint Kolozs megyében jelenleg 8 ezerre tehető a munkanélküliek száma.
Szabadság (Kolozsvár)