Júl. 31-én, mielőtt elindult a fehéregyházi ünnepségekre, Hámori József miniszter otthonában kereste fel Sütő András írót, akinek Magyarország képes története című, frissen megjelent kiadványt ajándékozta, nagy írónk pedig a Helikon Kiadónál megjelent Naplóját dedikálta a miniszternek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 3./

A Házsongárdi temetőről szóló irodalom egyre gazdagabb. Herepei János kötetbe gyűjtötte az 1750-ig keletkezett régi sírkövek adatait. Gaal György térképfüzetet és könyvet jelentetett meg róla. 1999-ben majd 2001-ben Kiss Melitta és Pápai Ferenc a turisták igényeit kielégítő színes térképet tett közzé Budapesten. Az első album 1989-ben a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg Házsongárd címmel. Százhárom felvételét Kántor László készítette, a kísérő esszészöveget Lászlóffy Aladár írta. Sághy Gyula budapesti filmrendező színes képekből álló albuma a Recski Kiadó gondozásában 2003 decemberében jelent meg. A kötet bevezetője és a képek kísérőszövege dr. Györkey Jenő történész szakértő munkája. A szakértő ismeretei nagy részét Gaal György Tört kövön és porladó kereszten (Stúdium Könyvkiadó. Kolozsvár, 1997) című kötetéből valók, ahonnan a mondatokat gyakran egyszerűen átmásolta. /Gaal György: Új Házsongárd-album. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./okt. 18.

Megjelent a Márai-életműsorozat legújabb könyve Ajándék a végzettől /Helikon Kiadó, Budapest/ címmel. Alcíme: A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Márai Sándor újságíróként először Felvidéket, majd Erdélyt járja be. A könyvet Szakály Sándor történész tanulmánya vezeti be, Székely Ádám válogatta és szerkesztette. A kötet anyaga már 1991-ben készen állt, akkor azonban ,,a szomszédos népek érzékenységére” való tekintettel elhalasztották megjelenését. /Bogdán László: Ajándék a végzettől.= Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 17./

Az egységes magyar nemzetben gondolkodó Egyesült Magyar Ifjúság civil szervezet 2005 elején elhatározta, hogy megpróbálja orvosolni a délvidéki szórványmagyarság egyik legégetőbb problémáját: az anyanyelvi oktatás lehetetlen helyzetét. Az Egyesült Magyar Ifjúság elnöksége – Maurer Oszkár elnök ötlete és kezdeményezése nyomán –,magyar nyelvű tankönyvek gyűjtését kezdte el. 2005 februárjában egy kisebb méretű gyűjtés után mintegy hétszáz magyar nyelvű tankönyv (többnyire irodalom és történelem) érkezett a nyugat-bácskai településekre. Az EMI folytatta és kiterjesztette könyvgyűjtő kampányát. Több neves magyarországi kiadó, könyvesbolt, magánvállalkozás és magánszemély kapcsolódott be az akcióba, így hónap alatt mintegy tizennyolcezer darab magyar nyelvű könyv gyűlt össze. Jelenleg folyik a hatalmas mennyiségnek a magyar–szerb határon való átjuttatása. Az Egyesült Magyar Ifjúság megköszönte a közreműködést a könyvkiadóknak: Helikon Könyvkiadó, Krónika Nova Kiadó, Dinasztia Könyvkiadó, Korona Könyvkiadó, a könyvesboltoknak: Helikon Tankönyvbolt, Két Hollós könyvesbolt, valamint általános és középiskoláknak, illetve magánszemélyeknek. /Ilenczfalvi-Szász Veronika, az Egyesült Magyar Ifjúság elnökségi tagja: Sikerrel zárult az EMI könyvgyűjtő akciója a délvidéki szórványmagyarság számára. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), nov. 22./

Puskás Attila írásában rendet akar rakni a használt fogalmak tartalmában. Valamennyi kommunista zsarnokság ősforrása a Szovjetunió volt, illetve a KGB, azaz Állambiztonsági Biztosság. A bolsevista Szovjetunió terrorszervezete – változó nevekkel, de mindig ugyanazzal a céllal – általánosan elismerten messze felülmúlta a CIA-t, a Moszadot mind szervezettségben, mind ügynökeinek tömegbázisában. Természetes, hogy a román Szekuritáté felépítésében a szovjet ,,tanácsadóknak” meghatározó szerepük volt. Ők sohasem bűnhődtek meg elkövetett gyilkos bűneikért: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko), Alexandru Nicolschi (Boris Grünberg), Vladimir Mazuru (Vladimir Mazurov). Alexandru Draghici volt tábornok, belügyminiszter mondása volt: ,,...a törvényességet úgy értelmezzük, ahogy az nekünk megfelel.” Draghici is ,,ágyban, párnák közt” halt meg Magyarországon, nem adták ki őt a román államnak... A bonyolult szervezés – valamennyi csatlós államban – alig áttekinthető. A román Szekuritáté eleinte a belügy keretében, majd 1952-56 között önálló minisztériumként (Ministerul Securitii Statului) működött, 1956. június 11-től újra a belügyhöz tartozott, önálló ügyosztályként. A Szeku­ritáté fegyveres egységei a kezdeti 30 600-as létszámról az ötvenes évek közepére már 165 000 főre nőttek. Ennek megfelelő az eredményes működéshez szükséges ,,hálózat” is. Később az eredménytelen informátorokat eltávolították, ugyanakkor fokozzák a ,,minőségi” informátorok (tanárok, orvosok, mérnökök, közélelmezési dolgozók, postások, köztisztviselők stb.) beszervezését, ,,információs hálózat” kiépítésére. Fedőnevet nem csupán a besúgók viseltek, hanem a megfigyeltek is. Dossziét nyitottak a jelentések, elemzések részére is. Valamennyi intézmény, gyár, hivatal a besúgók egész hálózatával volt betelepítve, akik felett egy ,,rezidens” állt, aki az ,,irányító tiszttel” tartott állandó kapcsolatot. Mindegyik informátornak külön dossziéja volt. Puskás Attila példának hozta, hogy őt a következő ,,besúgók” figyelték 1989 végéig: Antonescu, Kemény, Chilachi, Kovács Károly, Olteanu, Málnási, Miklós István, Ötvös Géza, Kovács István, Poenaru Ioan, Lemhény Attila stb., valamennyi fedőnév. Ki a ,,besúgó? Karol Sauer­land német történész könyvében (Harminc ezüst – besúgások és árulások, Helikon Kiadó, 2001) nem találta elégségesnek azt a meghatározást, hogy ,,...olyan bejelentés, amit a besúgó önként és alantas szándékkal tesz egy intézménynél, amelytől azt várja el, hogy a besúgottat bűnösnek nyilvánítsa és elítélje”. ,,Denunciáns, aki valamit a felsőbbségnek bejelent.” Azaz – a névtelenségbe rejtőző denunciáns – jogi következményű jelentése egy ,,hatalmi intézményhez” kötődik. Korunkban tömeges jelenséggé vált egyrészt a társadalmi szervezettség összetettsége, bonyolultsága, másrészt az önkényuralmi rendszerek fenntarthatósága miatt. /Puskás Attila: A hálózat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./

Kányádi Sándor Kossuth-díjas kolozsvári költő életmű-sorozatának első darabját mutatták be december 10-én Budapesten, a Custos-Zöld Könyvesbolt és Antikváriumban. „Én ezzel a kötettel, akárcsak az előzőekkel, a magyar olvasókhoz kívánok szólni, ahol magyar közösségek élnek és olvasnak, azoknak írok én” – mondta 78 éves Kányádi. A Tűnődés csillagok alatt – Egyberostált versek és műfordítások I. /Helikon Kiadó, Budapest/ címet viselő kötet a költő 1952 és 1978 között írt művét tartalmazza. A gyűjtemény költeményeket és versátültetéseket tartalmaz. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: A magyarság könyve. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12./

Megalakult Marosvásárhelyen a Sütő András Baráti Egyesület Nagy Pál irodalomtörténész elnökletével, melyre Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről és Debrecenből is érkeztek értelmiségiek. A szervezetet az elnökkel együtt Borbély László politikus, Demeter József szászrégeni református lelkész, Gálfalvi Zsolt publicista, Kincses Előd ügyvéd, Szalkay József közgazdász és Székely Emese tanár, iskolaigazgató hozta létre. „Minden eszközzel támogatni szeretnénk a mezőségi gyerekek magyar nyelvű oktatását, és azt is kezdeményezzük, hogy utcákat, iskolákat nevezzenek el az íróról, szobrot állítsanak neki a magyarlakta településeken” – mondta Demeter József lelkész, az író unokatestvére, az egyesület kezdeményezője. Az író emlékére létrehozott egyesületnek bárki tagja lehet, aki elfogadja annak célkitűzéseit. Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus Sütő András sajátos látásmódú, biblikus stílusú, világirodalmi jelentőségű színdarabjait és műfajteremtő szerepét emelte ki. Cs. Nagy Ibolya debreceni szerkesztő, irodalomkritikus beszámolója szerint a magyarországi Helikon Kiadó elkezdte a teljes életmű kiadását, az első kötet már megjelent. Cs. Nagy Ibolya Ablonczy Lászlóval, a Sütő-monográfia írójával szerkesztette Sütő András utolsó, a Hétvégi hajrában című publicisztikakötetét. Először Debrecenben neveztek el utcát a pusztakamarási íróról, Advent a Hargitán című drámáját pedig hamarosan bemutatják Írországban. Nagy Pál szerint az író népszerűsége nem csökken, bár életében és halála után is lejárató kampányok folytak ellene. A közgyűlésen bemutatták Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi iskolaközpont könyvtárosa, Sütő András unokatestvére által összeállított Nyolcvan nyugtalan esztendő /Mentor Kiadó/ című kötetet is, amely az író nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett megemlékezésen elhangzott méltatásokat tartalmazza. /Máthé Éva: Az író hagyatékát ápolják. = Krónika (Kolozsvár), jún. 23./ – Sütő András sokat tett azért, hogy a magyar szellem, a magyar lélek és a nemzetegység spirituális temploma fölépüljön – hangsúlyozta dr. Bertha Zoltán. „Ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában”. Sütő András szállóigék seregét hagyta ránk: A fű lehajlik a szélben, és megmarad. Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni. Nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember. A szabadság nem külsőség, hanem a belső ember. Ott kezdődik az ember, amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Maradok, másként nem tehetek. Vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk. Maradunk, ahol voltunk, és leszünk, ahol vagyunk. Népének, közösségének halhatatlan szószólója volt. Azt jelenti számunkra Sütő András, hogy a XXI. században, a harmadik évezredben is folytatódik az a klasszikus nemzeti sorsirodalom, amely – csak a XX. században – Adytól Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig, és tovább, Kányádi Sándorig és Csoóri Sándorig ívelt. Sütő András életműve folytatás is, a nagy elődök folytatása, és további példa, útmutatás, intelem, közösségi, kollektív parainesis. – Sütő munkássága temploma lesz a magyar önismeretnek és önszemléletnek – fejtette ki dr. Bertha Zoltán. Cs. Nagy Ibolya irodalomkritikus, Sütő András több kötetének szerkesztője arról számolt be, hogy milyen könyvei jelentek meg az író halála óta. Nagy Pál ismertette az itthon és Magyarországon megjelent Sütő-könyveket, kiemelve a Helikon Kiadó által gondozott életműsorozat elindítását, majd bemutatta a Sütő emlékének adózó legfrissebb kiadványt, a Nyolcvan nyugtalan esztendő című kis kötetet, amely a Mentor Kiadó jóvoltából az író 80. születésnapján (tavaly) a marosvásárhelyi emléktábla-avatáskor és a pusztakamarási emlékezésen elhangzott beszédeket, előadásokat, leveleket, üzeneteket foglalja magába, Székely Ferenc szerkesztésében. Az író rádiós vallomásait, interjúit tartalmazó hangtár létesítését javasolta Jászberényi Emese. Dáné Tibor Kálmán országos EMKE-elnök a kolozsvári Szabédi-ház példájára hivatkozva ajánlotta föl segítségét az írói hagyatékok feldolgozásában, amennyiben létrejön a Sütő András-emlékház és művelődési központ, melynek létesítését Tófalvi Zoltán is szorgalmazta. Tófalvi felajánlotta a Sütővel készített filmanyagot a Háznak. Vetési László tolmácsolta az amerikai magyarság támogatási szándékát a hagyaték és az életmű ápolásában és megőrzésében. Papp Kincses Emese Sütő András-prózadíj létrehozását javasolta. /Bölöni Domokos: Megalakult a Sütő András Baráti Egyesület. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./

Vofkori György rendre kiadja Székelyföld régióinak képes leírását pompás grafikai kivitelben. A hatvanas évek végén már úgy beszéltek Orbán Balázs hatalmas művéről, Székelyföld leírása köteteiről, mint igazi könyvészeti ritkaságokról, az antikváriumokban fellelhetetlen volt egy teljes hatkötetes példány, de a csonkák is szép summáért keltek el. Metszeteit mindenütt reprodukálták, fényképeit Erdélyi Lajos tette közismertté, Sütő András előszavával /Orbán Balázs: Székelyföld képekben Európa Kiadó, Budapest, 1971./ Végül megjelent Orbán Balázs Székelyföld leírása újrakiadása két vaskos kötetben /Helikon Kiadó, Budapest, 1982/ Az 1989-es fordulat után a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Európai Idő hetilap kezdte el részletekben közölni Székelyföld leírása füzetes kiadását, ez a sorozat 1995-ben a 26. füzettel zárult. /Sebestyén Mihály: Orbán Balázs. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 10./ Kiegészítés: Vofkori György munkái: Gyergyószentmiklós Várostörténet képekben /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1994/. Székelyudvarhely. Várostörténet képekben /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 1995/ 2. bővített kiadás: 1998. Székelykeresztúr képes története /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2002/. Csíkszereda és Csíksomlyó képes története /Typografika, Békéscsaba, 2007/.

A budapesti Helikon Kiadó sorozatában megjelenő Sütő András-életműsorozat második kötete a hetvenes években alkotott három drámát – Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel – jelentette meg, valamint a drámákhoz fűződő írói Vallomásokat. Akik megélték a drámák keletkezésének korszakát, tudják, hogy a drámák megjelenése, a kolozsvári Állami Magyar Színház Harag György által rendezett előadássorozata mily erőteljes hatással volt az olvasókra/nézőkre; milyen hatásosan segített a diktatúra természetrajzának, antihumánus intézkedéseinek meg- és felismerésében, a nemzeti identitástudat erősítésében. Az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetei előre jelezték a drámaírói munkásságában is bekövetkező fordulatot: határozottabban szólni az erdélyi magyarságot feszítő gondokról, általános emberi, egyetemes magaslatokba emelve azokat. A legalkalmasabbnak a történelmi dráma mutatkozott. Mi a közös a három drámában? Sütő András szavai eligazítják az olvasót: „Egyazon gondolatnak vagy gondolatsornak a kifejtése, körüljárása, elmélyítése, ha mondhatom ezt, vagyis ember és közösség, egyén és kollektivitás, individuum és hatalom viszonya változatos helyzetekben és az időnek más-más terein. ” /Máriás József: Embernek maradni… az idő más-más terein. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 24./

Így járta meg válaszútjait Kallós Zoltán
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

Árkosi magyar–román írótábor
Háromszéki fiókszervezetet hozna létre az E-MIL
A magyar–román írók, költők és műveik ismerkedéséről, találkozásáról szólt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótábora, melyet idén is Árkoson tartottak szeptember 3–6. között.
Az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény csütörtökön este nyitotta és vasárnap reggel zárta kapuját. A meghívott írók, költők, műfordítók és a kiadók képviselői a magyar és román irodalom kapcsolatát és különbözőségeit boncolgatták, külön kitérővel a műfordítások, valamint a két nyelvterület könyvkiadásának helyzetére.
A feszesen tartalmas tábori program pénteken délelőtt a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László (Hamvas Béla A bor filozófiája c. művének román fordítója), illetve Dósa Andrei (ő Kemény István reprezentatív verseit fordította le) és Markó Béla költők beszélgetésével indult. A meghívottak az általuk végzett fordítások fontosságát járták körbe, valamint a műfordítói munka működését támogató intézményrendszer hiányosságait és szükségességét boncolgatták Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök moderálásával.
Az egyetlen programpont, ami elmaradt, az írószervezetek vezetőivel beharangozott, Szövetségek, határvidéken című beszélgetés volt, melyre a magyarországi résztvevők az ideiglenesen szüneteltetett vonatforgalom okán nem érkeztek meg, Varujan Vosganian pedig parlamentbeli elfoglaltsága miatt volt kénytelen az utolsó percben lemondania a meghívást. A táborban jelen lévő fiatal román költők Fischer Botond és Horváth Előd Benjámin költők közreműködésével magyarul is ízelítőt nyújtottak alkotásaikból. Előbbi beszélgetőtársként is faggatta őket alkotói hitvallásukról, nemzedéki hovatartozásukról.
Szombaton délelőtt a könyvkiadók képviselőin volt a sor a bemutatkozásban. Király Zoltán költőt, a Sétatér Egyesület ügyvezetőjét, Kovács Attila Zoltánt, a budapesti Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét, Dan Lungu írót, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadójának igazgatóját és Marin Mălaicu-Hondrari költőt, a besztercei Charmides Kiadó vezetőjét Lakatos Mihály író, költő kérdezte sajátos kiadói politikájukról, gondjaikról és a könyvkiadás buktatóiról.
A déli E-MIL-közgyűlés az elnöki beszámolóval kezdődött, majd felvetődött a háromszéki fiókszervezet létrehozásának az ötlete is, melyet a jelen levő tagság támogatásáról biztosított. Délután beszélgettek többek között az alkotás és fordítás folyamatáról, író és fordító személyes kapcsolatának szükségességéről, a román szerzők alkotói hitvallásáról, rövid felolvasásokkal is tarkítva a találkozót.
Utolsó este Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes költők osztották meg a hallgatósággal verseiket – Dósa Andrei brassói költő tolmácsolásában románul is –, majd a Fekete Vince kérdéseire adott válaszaikból az irodalomban való fogadtatásukról, a nemzedékük sajátosságairól is képet kaptunk.
Dimény H. Árpád
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Engedd hazámat értenem
Június 14-én, szerdán délután 5 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) mutatják be Lengyel László és Markó Béla nemrégiben megjelent közös könyvét. A budapesti Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötetben Lengyel László közgazdász-politológus és Markó Béla költő, politikus beszélget Erdélyről, nacionalizmusról és patriotizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, majd elapadásáról. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett eseményen a könyvről Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélget. Népújság (Marosvásárhely)

Engedd hazámat értenem
avagy mit ér az ember, ha demokrata Magyarországon és Erdélyben?
Lengyel László közgazdász-politológus, aki negyedszázada elemzi a politikát, és Markó Béla költő, aki tizennyolc éven át volt az RMDSZ elnöke, közös könyvének bemutatójára került sor szerda délután a Bernády Házban. 
Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélgetett a könyvről, Erdélyről, nacionalizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, elapadásáról.
„Meg kell rágni”
A beszélgetést megelőzően Markó Béla egyik legújabb szerzeményét olvasta fel, amely még nem jelent meg nyomtatásban. 
Tibori Szabó Zoltán nehéz könyvnek nevezte a kötetet, folyamatos reflektálások sorozatának, amelyben egymás gondolataiba kapaszkodva, azokat továbbgondolva, tovább lépve két világ bontakozik ki: egyfelől Lengyel László bepillantást enged a magyarországi, másfelől pedig Markó Béla az 1990 utáni erdélyi időszakba, a román–magyar, magyar–magyar viszony alakulásába. A könyv tematikája gyakorlatilag mindent felölel azokból a fontosabb témákból, amelyek meghatározták Magyarország, Románia, az erdélyi magyarság politikáját, társadalmi életét, kultúráját ebben a 27 évben. Bár végig a múltról szól, mégis iránymutató kötet, anélkül, hogy a szerzők bármelyike magának vindikálná a jogot, hogy megmondja, melyik lenne a jó irány, és merre kellene tartania akár a magyarországi, akár a romániai, akár az erdélyi magyar politizálásnak. A könyvben kimondva-kimondatlanul végig ott van a kérdés, hogy megérte-e végigcsinálni ezt a 27 évet, rendben volt ez így, vagy elpazarolt időszaknak számít? Szükség volt erre az időszakra, vagy csak próbálkozások sorozata volt, és ezek között sok elvetélt dolog is volt? Ezek a dilemmák végig jelen vannak a könyvben.
Véleménye szerint a könyvet el kell olvasni és újraolvasni, „meg kell rágni”, meg kell érteni és valami módon értelmezni kell.
„Nem egyszerű beszélgetőkönyv, politikai filozófia”
Kelemen Hunor úgy vélekedett, hogy az elmúlt 27 év értelmezése, értékelése, bizonyos döntések magyarázata is megtalálható a könyvben. „Egy olyan beszélgetőkönyvet tartunk a kezünkben, amely párhuzamos értelmezés és megértése próbál lenni annak, ami ez alatt a 27 év alatt velünk történt Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében. A könyv olyan értelmiségiek dilemmája, kölcsönös reflexió, amely számunkra bizonyos értelemben eligazítást jelenthet arról is, ami előttünk áll, amiről gondolkodni tudunk, és amiről gondolkodni kell.” 
Mint mondta, két olyan szerzőről, két olyan, a hatvanas éveiben járó értelmiségiről van szó, akik tulajdonképpen egy vidékről származnak, bár az életüket más-más társadalmi kontextusban, más-más országban élték le, és együtt próbálják megérteni, hogy mi történt velünk, magyarokkal, nemcsak az elmúlt negyedszázadban, de akár az elmúlt száz évben, mert csak akkor tudunk előretekinteni, ha tudjuk, hogy egy-egy döntésnek a háttere hová vezethető vissza. Vagyis egy tágabb történelmi kontextusba helyezik a XX. és a XXI. századot.
Véleménye szerint a könyv fő érdeme, hogy nem egyszerű beszélgetőkönyv, hanem politikai filozófia, társadalomfilozófia is egyben. „Nem a rendszerváltás kronológiája a könyv, de tartalmazza mindazt, ami az elmúlt 27 évben velünk történt Erdélyben, Romániában, Magyarországon, és nem csak, van benne kitekintés az észak-atlanti politikai viszonyrendszerre, az Európai Unióra, az Amerikai Egyesült Államokra, és hogy hol van ebben egyik vagy másik kis európai népnek, nemzetnek a helye” – ajánlotta mindenkinek a kötetet Kelemen Hunor.
Zsákutca és kézifék
A budapesti Helikon Kiadónál megjelent vaskos „beszélgetőkönyv” hátlapján így vallanak a szerzők. 
Lengyel László szerint „miközben nálunk fölépült egy autokrata rendszer, s hiába írtam, beszéltem a nyugati demokráciákért, aközben kiderült, hogy amíg te a magyar ügyekért harcolsz negyedszázadon át, a romániai rendszer is visszafordul, befordul egy zsákutcába, egy másféle tekintélyi rendszerbe”.
Markó Béla úgy gondolja: „Mégiscsak a fékek körül van a baj. Nálunk Romániában a kézifék is be van húzva, fékezünk is az egyik lábunkkal, és nyomjuk a másik lábunkkal a gázt tövig, de csak a motor bőg veszettül, a kocsi nem mozdul, nálatok meg a rendszer fék nélkül rohan neki a falnak”.
Novembertől márciusig
A kötet olvasása során kiderül, hogy a szerzők 2016. november közepén Marosvásárhelyen kezdték el beszélgetéseiket, és ugyanott fejezték be 2017. március végén. Egyetértenek abban, hogy míg 1989 után legalább két évtizeden át nagyjából jósolni lehetett előre, legalábbis Európában, és nem egy-két hónapra, hanem hosszú évekre, addig ma ez szinte lehetetlen.
Bebizonyosodott, hogy a demokráciákból ma is, akárcsak a két világháború során Németországban vagy másutt, pillanatok alatt valamilyen autoriter rendszert lehet csinálni, vagy legalábbis el lehet indulni arrafelé, ha akad egy erre alkalmas vezér – írja Markó.
Lengyel László arra hívja fel a figyelmet, hogy az idő 2015 ősze óta „mintha rohanni kezdett volna a menekültek hullámával, a brit kiválási népszavazással, majd az amerikai elnökválasztással, és tovább gyorsult nemcsak Magyarországon vagy Romániában, de Európában és világszerte is”.
Bűvös kör
Markó Béla a társadalom romlásáról beszél, mert, tekintve a legutóbbi romániai parlamenti választásokat, „felkészületlen és megfélemlített politikusoktól hiába várja az ember, hogy a sarkukra álljanak. Megfélemlíteni pedig azokat lehet a legkönnyebben, akik nem azért vállalkoznak a politikára, mert szeretnének egy bizonyos jövőképet érvényesíteni, hanem mert egyszerűen politikusként képzelik el az életüket, és semmitől sem tartanak jobban, mint a bukástól. Bűvös körben vagyunk, nem lehet kitörni belőle mindaddig, amíg nem lesznek ismét koherens elképzelések arról, hogy merre is kellene vinni Romániát, Európát, az egész világot”.
Azt sem lehet tudni, mi lesz a világhatalom Amerikával új, populista elnöke alatt, de nemigen lehetne megjósolni az Európai Unió jövőjét sem a britek távozása, a nacionalista-populista mozgalmak felerősödése, az orosz fenyegetés, a migránshullámok kihívása közepette.
A beszélgetőpartnerek szerint meglehet, hogy most zárul le a rendszerváltás kora.
MÓZES EDITH Népújság (Marosvásárhely)

Brassai Sámuel polihisztor francia vendége
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)