A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Szilágyi Istvánt és Orbán János Dénest is kitüntették
Több erdélyi személyiséget is magyar állami kitüntetéssel jutalmaztak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója alkalmából.
A magyar nemzeti ünnepet, március 15-ét megelőző napon, pénteken a magyar parlament kupolatermében számos elismerést osztottak ki. Áder János köztársasági elnök többek között Szilágyi István kolozsvári írónak, a Helikon című folyóirat alapító-főszerkesztőjének adományozta idén a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést.
A Kő hull apadó kútba, a Hollóidő és az Agancsbozót című regények szerzője, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja a kortárs magyar prózairodalom legnagyobb értékei közé tartozó nagy sikerű műveiért, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként vehette át a rangos díjat.
Egy másik kolozsvári alkotó, Orbán János Dénes is elismerésben részesült, ő Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vehette át ugyancsak pénteken a Magyarország babérkoszorúja díjat költői és írói tevékenységéért, valamint az erdélyi magyar irodalmi életben betöltött irodalmi szervezői szerepe elismeréseként. A székelyudvarhelyi születésű Barabás Botond, aki a szolnoki Szigligeti Színház színésze, Jászai Mari-díjat vehetett át.
Szombat este Kolozsváron Cseke Péter, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára, író, publicista, illetve Kovács Sándor kolozs-dobokai római katolikus főesperes-plébános kapta meg a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést. Az Áder János által adományozott díjakat Bába Iván államtitkár adta át.
Idén sem a Kossuth-, sem a József Attila-díjasok között nem volt erdélyi. A Kossuth-nagydíjat idén Jókai Anna író kapta a magyar prózairodalom területén létrehozott életművéért. Húsz művész vehetett át a Kossuth-díjat, 19 tudós pedig Széchenyi-díjat kapott.
Kossuth-díjat mások mellett Hámori Ildikó és Mácsai Pál színművész, Kovács Kati előadóművész, valamint Baráti Kristóf hegedűművész vehetett át. A Széchenyi-nagydíjat idén John Lukacs történészprofesszor kapta, a magyar történeti gondolkodást megújító tevékenysége és életműve elismeréseként.
Széchenyi-díjat vehetett át mások mellett Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója is a totális diktatúrák múltjának hazai és nemzetközi feltárásában végzett tevékenységéért. Az elismeréseket Áder János Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök társaságában nyújtotta át pénteken.
Krónika (Kolozsvár),

Norica Nicolai kitámadta a Székelyföld folyóiratot
Magyarellenes indulatokat váltott ki bukaresti politikusok részéről a román kulturális minisztérium többek között erdélyi magyar folyóiratok finanszírozásáról szóló rendelete.
A döntést legvehemensebben Norica Nicolai, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) európai parlamenti képviselője bírálta, megkérdőjelezve annak létjogosultságát, hogy egy kiadvány csak magyar nyelven, illetve hogy a Székelyföld elnevezéssel jelenik meg.
Kelemen Hunor művelődési miniszter a múlt héten számolt be arról, hogy a kormány tartalékalapjából 1,1 millió lejjel egészítették ki az általa vezetett tárca költségvetését, és az összeget az országos jelentőségű kulturális lapok támogatására fordítják.
A Hivatalos Közlönyben megjelent kormányhatározat értelmében a 24 támogatott kiadvány között 19 román és öt magyar nyelvű folyóiratot találunk, a legnagyobb tételt, 150 ezer lejt a România literară folyóirat kapja.
Az erdélyi magyar kulturális lapok közül a Helikonnak 60 ezer, a Látónak 50 ezer, továbbá a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratnak egyenként 30 ezer lejt utalnak.
Kelemen Hunor szerint a mostani finanszírozás csak az év első felére érvényes, a második félévben hasonló nagyságrendű támogatást fognak biztosítani az országos kulturális folyóiratoknak.
Számos bukaresti sajtóorgánum amiatt kapta fel a fejét, hogy a többségében magyarok lakta Székelyföld nevével azonos kiadványt is anyagi juttatásban részesítette a román kulturális minisztérium. Ennél is tovább ment Norica Nicolai liberális EP-képviselő, aki azzal vádolta meg a kormányt, hogy közpénzből honorálja az RMDSZ-t, valamint a „szövetséghez közel álló kiadványt".
A Ponta-kabinet „súlyos cselekedetével" kapcsolatban kibocsátott közleményében a kolozsvári politikus élesen kifogásolja, hogy támogatásban részesülhet a „100 százalékban magyar nyelvű" Székelyföld, holott szerinte Európában a többnemzetiségű közösségek valamennyi hivatalos nyelven népszerűsítik kulturális identitásukat, amikor közpénzből jelentetnek meg folyóiratot.
„A Székelyföld olyan folyóirat, amely teret enged az RMDSZ választási anyagainak és üzeneteinek. Minden tiszteletem a magyar nemzetiségű román állampolgároké, viszont politikai propagandának tartok minden kísérletet, amely az ország határaitól próbál különválasztani régiókat. A hasonló üzenetet promoveáló szervezet vagy kiadvány egyértelműen túllép a törvényes kereteken, mivel a román állam széthullását szorgalmazza" – állapítja meg Norica Nicolai, akit a PNL listavezetőként indít a május 25-i EP-megmérettetésen.
A liberális politikus kirohanása alapján egyértelmű, hogy most hallott először a Csíkszeredában havonta megjelenő kulturális folyóiratról, amely pusztán azért nem tetszik neki, mert magyar és mert a Székelyföld nevét viseli.
Mindazonáltal Nicolai kettős mércével mér, hiszen a Romániával szomszédos országokban élő román közösségek ugyancsak rendelkeznek kizárólag az anyanyelvükön szerkesztett, az illető állam költségvetéséből finanszírozott kiadványokkal, folyóiratokkal. Példaként említhetjük a Gyulán szerkesztett Foaia românească hetilapot vagy a Magyarországi Román Önkormányzat periodikáját, a Cronicát.
Lapunk megkeresésére Lövétei Lázár László a Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztőjeként, de a román irodalomból rendszeresen fordító irodalmárként is jó nagy marhaságnak nevezte Nicolai vádjait.
„Korábban voltak tematikus román számaink is, amelyekben román szerzők – többek között Mircea Eliade, Mircea Cărtărescu, Matei Vişniec, Cristian Preda – műveit közöltük, ezeknek a lapszámoknak még az illusztrátora is román szakember volt. A Székelyföldnek közel ezer előfizetője van a Kárpát-medence minden részéből, akik közül sokan egy kukkot se tudnak románul. Nos, többek közt velük akartuk megismertetni fordításban a jelenkori román kultúrát. Missziót végzünk, ha úgy tetszik" – szögezte le a Krónikának a 17 évvel ezelőtt alapított folyóirat főszerkesztője, határozottan visszautasítva az állítást, miszerint a Székelyföld pártlap lenne.
Lövétei Lázár László hozzátette, semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy kiadvány egy adott régió elnevezését viseli: Magyarországon például Palócföld, Temesváron pedig Banatul néven jelenik meg folyóirat. Krónika (Kolozsvár)

Konferenciát rendeztek az erdélyi irodalomról Budapesten
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy a határon inneni és túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent - tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette. Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak "elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra" van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról. A Helikon és a Székelyföld folyóiratok 18 órakor kezdődő, Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László kötők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vesznek részt. MTI

Séta vagy rohanás? – Budapesti konferencia az erdélyi irodalomról
Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán délután Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy az anyaországi és a határon túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent – tette hozzá.
Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó.
Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is.
Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette.
Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak „elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra” van-e oka.
Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról.
A tanácskozást követően a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László és Papp Attila Zsolt költő, illetve Molnár Vilmos író mutatták be a lapokat, és olvastak fel műveikből.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)

"Fiatal fa a hegyen..."
Tompa Lászlóról képekben
Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.
– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási- levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: "Meg-mondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk".
A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel "az udvarhelyi csillagtalan ég alatt" élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezső udvarhelyi tavasza és Tompa László "bezárt lelke", Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költő köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: "Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek". Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. "Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (...) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről" – mondta barátjáról Tamási.
A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.
– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: "Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet".
Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. "Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tőlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom."
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

125 éve született Nyirő József
Százhuszonöt éve, 1889. július 18-án született Nyirő József, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzője.
Az Udvarhely megyei Székelyzsomborban látta meg a napvilágot, ahol édesapja a helyi elemi iskola igazgató- tanítója volt – olvashatjuk az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portrésorozatában. A gyulafehérvári papnevelő intézetben tanult, majd a bécsi egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett, 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.
1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord Idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.
Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent és országos sikert arató Jézusfaragó ember elbeszéléseiben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941- ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóságának és leleményességének képviselője, mint Tamási Ábele.
1933-tól Székelyudvarhelyen élt, majd Kolozsvárott a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1941-ben – miután az 1940. augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak – Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött.
1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-ben és 1945-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták.
Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író- publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez – ahogy Pomogáts Béla írta róla – "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".
A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés, amely politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, végül elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.
Népújság (Marosvásárhely)

Októberben veszi át az örökös a marosvécsi kastélyt
Október elsejétől kerül vissza a marosvécsi kastély a Kemény családhoz. Nagy Kemény Géza, a család képviselője lapunknak megerősítette, hogy ezen a napon veszi át a kastély kulcsát Pokorny Lászlótól, a kórházotthon igazgatójától.
Mint ismeretes, a Maros megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság által itt működtetett neuropszichiátriai kórházotthon számára új épületeket emeltek a kastély melletti területen, és az új helyszínen már annyira előrehaladtak a munkálatok, hogy át lehet költözni. Ezt követően a család kulturális célokra használná az ingatlant.
„Az a tervünk, hogy egy összmagyar kulturális központot hozzunk létre itt, hisz ennek igen jó előzményei vannak, elég, ha nagyapám, Kemény János író mecénás tevékenységére meg a Helikon-találkozókra gondolunk. Sikerült meggyőznöm a család valamennyi tagját, hogy ez a méltó felhasználási mód elődeink emlékéhez. Tudom, nem könnyű egy ilyen intézményt fenntartani, de úgy véljük, minden erőfeszítést megér a kísérlet, hogy nagyapán dicső nyomdokain haladjunk tovább” – mondta lapunknak Nagy Kemény Géza.
Hozzátette, bár egészen pontosan még nem körvonalazódott a majdan itt zajló tevékenység, de a Lezsák Sándor által működtetett lakiteleki népfőiskolát tekintenék modellként. „Egy kicsit hasonlítana arra is, amit Teleki Kálmán művel Gernyeszegen” – tette hozzá. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a marosvécsi intézmény lényegében egyiknek sem lesz az utánzata, ők önfenntartó létesítményben gondolkodnak, hiszen egy ekkora épület és program fenntartása anyagi erőforrások megszerzését is feltételezi.
Helikon-ünnepség Marosvécsen
Augusztus 29-én és 30-án tartják Marosvécsen a Helikon-találkozót. Pénteken 16 órától kerül sor a művelődési házban a Bánffy-kollokvium első részére. Héttől előadóestre kerül sor a pécsi Pódium művészeinek előadásában. Szombaton 10 órától megemlékezést tartanak a kastélyparkban a Bánffy Miklós-év keretében. Fél tizenkettőtől irodalmi műsorra kerül sor, majd a művelődési házban folytatódik a kollokvium a politikus Bánffyról. Egy órától a művésztábor bemutatójára kerül sor, majd fél négytől Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját mutatják be.
Konferenciákat, táborokat is szerveznének itt, szoborparkot alakítanának ki, és különböző kulturális rendezvényeknek adnának helyet.
Az sincs kizárva, hogy román nyelvű kulturális rendezvényeknek is helyet kapnak, hisz ezáltal hozzásegítenék a román anyanyelvű művészetkedvelőket, hogy jobban megismerjék és megértsék a magyar kultúrát, vélte az örökös.
„Nem lesz itt szálloda, korcsma, mert ez nem méltó elődeink emlékéhez. Annak ellenére, hogy sokan mondták, működtessük szállodaként, vendéglőként a kastélyt, erre a család érthető okokból nemet mondott” – magyarázta.
Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság vezetője elmondta, hogy megkötötték a kastély átadására vonatkozó protokollumot, de még meg kell építeni az új kórházotthonhoz a 170 méteres felvezető utat. Igyekeznek betartani az október elsejei határidőt, tette hozzá.
Bakó Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszer
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro

A nyelv az író otthona – Irodalmi lapok támogatásáról a Szárhegyi Írótáborban
Az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén.
Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen.
„Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről.
A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
Krónika (Kolozsvár)

80 évesek köszöntése a Helikonban
Karácsonyi Zsolt A köztes tér nem befejezhető... című írásával indul a Helikon című, Kolozsváron megjelenő szépirodalmi, művészeti folyóirat szeptemberi második lapszáma.
A kéthetente megjelenő lapban Egyed Emese, Lovassy Cseh Tamás, André Ferenc és Gálla Edit verseit, illetve Leena Krohn (fordította Jankó Szép Yvette) és Gombkötő Magdás Emőke prózáját olvashatják az érdeklődők.
Nagy Gábor költőt, irodalomtörténészt Nagy Boglárka Réka kérdezi; Orbán János Dénes költő író Fried István irodalomtörténészt, egyetemi tanárt köszönti nyolcvanadik születésnapja alkalmából, Pomogáts Béla irodalomtörténész pedig a szintén nyolcvanéves kollégáját, Ilia Mihály irodalomtörténészt köszönti.
Szőcs István Shakespeare-előadásokat boncolgat, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője, Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus pedig a Markó Béla költészetéről írt tanulmányának második részét közli a friss Helikonban.
Fried István gróf Bánffy Katalin emlékiratainak 2014-es kiadását ismerteti; kritikát Antal Balázs közöl Papp Attila Zsolt legújabb verseskötetéről, a hétvégén Csiki László-díjjal elismert Vízimoziról, a méltatott pedig a Kinematográf rovatban filmkritikával jelentkezik.
Fülszöveggel ezúttal Demeter Zsuzsa és Kecskés Tamás Hunor szolgálnak; a Theátrumban a dán Per Nyholm beszámolóját Simonics Péter fordításában közlik. Túros Eszter és Jakabbfy Tamás ismét szerzői a képzőművészeti és zenei rovatoknak.

Helikon-körút
Kolozs megyei iskolákba látogatnak a Helikon irodalmi folyóirat szerzői és szerkesztői a Helikon-körút elnevezésű rendezvénysorozat keretében.
A felolvasásokkal egybekötött író-olvasó találkozók során a meghívottak a kortárs irodalomról, ennek szerepéről beszélgetnek a tanulókkal. A rendhagyó irodalomórák tegnap kezdődtek a Körösfői Általános Iskolában, a Kalotaszentkirályi Általános Iskolában és a bánffyhunyadi Octavian Goga Elméleti Líceumban, valamint a Bánffyhunyadi Református Egyház gyülekezeti termében.
Szabadság (Kolozsvár)

Kapható az új Helikon
Egyed Emese Múzsák kétszáz éves háza... című írásával indul a Helikon című folyóirat november 25-ei száma. Farkas Wellmann Éva erdélyi származású költőt, a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztőjét Papp Attila Zsolt faggatja indulásról, költészetről, alkotásról. 
A kolozsvári szépirodalmi folyóirat e havi második lapszáma közli az interjút adó költő, továbbá Kenéz Ferenc, Andrei Bodiu (Szonda Szabolcs fordításában), Dimény H. Árpád és Pál Tamás verseit, valamint Erdei L. Tamás, Roboz Gábor, Balázs K. Attila és Sebestyén Mihály prózai írásait.
Bogdán László az idén elhunyt Váradi B. László íróra és munkásságára emlékezik. Horváth Előd Benjámin ezúttal Visky Zsolt költőt „villámkérdezi” és méltatja A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában. Szőcs István folytatja Morgondiózus jegyzeteit, Czakó Gábor történelmi barangolásra invitálja az olvasókat.
A Kinematográfban Ferenczi Szilárd a Holtodiglan című filmről, a Theátrumban Csuszner Ferencz a Vidéki jegyesekről ír. Kritikával Béres Norbert jelentkezik Péterfy Gergely Kitömött barbárjáról, a recenziókban Benke András ismerteti Borcsa János és Balogh Attila egy-egy kötetét. A képzőművészeti és komolyzenei rovat szerzői Túros Eszter és Jakabffy Tamás.
Krónika (Kolozsvár)

A szavak jó gazdája – Szabó Gyula (1.)
Hogyha van az utóbbi évtizedek magyar irodalmának népi ága, akkor a Szabó Gyula életműve minden bizonnyal ahhoz tartozik. Élete – talán éppen a tiszavirág életű „kicsi magyar világnak" köszönhetően – úgy alakult, hogy a testvérek közül ő volt az, aki magasabb iskolákat járhatott és már fiatalon bekerülhetett az erdélyi magyar irodalom fősodrába. Bármennyire is vészterhes időszak volt a második világháború ideje, a kor felelős vezetői akkortájt is távlatokban gondolkodtak, annak ellenére, hogy a magyar impérium székelyföldi fennmaradása korántsem tűnt biztosnak. Létrejött a Magyar Tehetségmentés Alapítvány, amelynek az volt a célja, hogy a nehéz sorsú gyermekeket középiskolai férőhelyekhez, egyetemi ösztöndíjakhoz juttassa. Szabó Gyula is bekerült a harminc főből álló válogatott középiskolai osztályba, úgyhogy 1942 őszén térítésmentesen iratkozhatott be a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba, abba a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe, amely a környék unitárius vallású ifjúsága körében igen népszerű és színvonalas iskola volt. A kiválasztottak közül hamar kiemelkedett szorgalmával, higgadtságával, s majdhogynem egyértelmű volt, hogy a humán szakmák iránt erősebb az elhivatottsága. Változtak ugyan az idők, visszatért a román fennhatóság, sőt még a szovjetek ideológiája is rátelepedett hamarosan a népre, úgyhogy érettségit viszonylag későn (csak 1950-ben) tehetett egy teljesen másfajta világban. A kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, magyar nyelv és irodalom szakon.
Publikálni már egyetemi hallgató korában kezdett (1952), majd a diplomaszerzés után kiadói szerkesztőként  (1954–1957), illetve lapszerkesztőként dolgozott (1957-től 1992-ben történt nyugdíjazásáig), Kolozsváron az Utunk, majd annak jogutódjánál a Helikon című irodalmi lapnál.
Könyvei viszonylag hamar beépültek a köztudatba. Azon a pászmán haladt, amelyen előtte Móricz Zsigmond, Németh László, a székelyföldiek közül Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Bözödi György. Mindvégig homoródalmásinak érezte és tartotta magát, aki úgy tekintett a fényárban úszó Havannára, hogy azon a távoli szigeten, teljesen más égöv alatt is a szülőfalut vélte felfedezni „Almás gödriben”.
Az 1970-es évek közepéig ezt a hagyományos, közösségi tartalmakkal telített irodalmat művelte – mintegy két évtizeden át, főként  a Gondos atyafiság  I-III. (1955–1961, 1964, majd 2004), Annyi baj legyen (1961), Fűhúzó április (1961), Húgom, Zsuzsika (1967) és a Gólya szállt a csűrre (1974) című munkáiban –, hogy aztán az A sátán labdái öt kötetében (1978 és 1992 között) Erdély múltjában, a "függőleges veszedelmek" tömegében keresse a választ a jelen sorfordító és embert próbáló eseményeire. Idősebb korában – immár a rendszerváltás után – ismét visszatért ifjúkori témáihoz, a szülőföldhöz, Képek a kutyaszorítóból címmel írt négykötetes visszaemlékezést, amelyben a hozzá illő és méltó stílusban, regényes ferdítések nélkül élte újra földi pályáját. A névtelen katona címmel (1994) édesapja első és második világháborús feljegyzései, naplói segítségével rekonstruálja az igen hosszú huszadik századot. Az apa feljegyzéseit használva tesz eleget az emlékezés „kényszerének”, de úgy, hogy a tapasztaltakhoz az egy generációval későbbi igazságokat és a tapasztalatokat is könyörtelenül hozzárendeli a múltból merített tényekhez. Nyilvánvaló, hogy ezt már csak a viszonylagos felszabadultságot hozó 1989. évi fordulat után teheti meg „hivatalosan”.
Hátrahagyott írásai közül Az irredentizmus mámora az (folytatásokban jelent meg a Székelyföld idei számaiban, augusztustól kezdődően négy részletben), amelyben ugyancsak könyörtelen tisztánlátással emlékszik vissza az eseményekre, s a homoródalmási jelenségeket úgy ábrázolja – ekkor is az apai intelem vezérli, s csak „a valóságnak megfelelően” hajlandó írni –, hogy máig és másutt is érvényes konzekvenciákat von le a jellem és a személyiség korlátaira vonatkozóan, azokról a torzulásokról, amelyeket a nemtelen eszközökkel operáló hatalomhoz fűződő viszonyban akár ma is képesek vagyunk elkövetni. Ilyen kontextusban örök érvényű, bár viszonylag körülményesebben dekódolható az írói üzenet.
"Ennek a kötetnek is megvan a maga sorsa. A benne egybekerült három írás a mostani új esztendő előtt nem juthatott el a nyomdáinkba, jóllehet egyiküket sem a fiókomnak írtam. A kötetbeli sorrend a történelmi időrendet követi: előbb jön Apáczai Csere János az 1650-es években, utána A sátán labdáinak asszonyai vesződik végig a özvegyi, „árva” asszonyi sorsukat egy jó fél évszázadon át a következő század elejéig, Árva Bethlen Katáig, s végül, a kuruckor után, a 300 esztendős Mikes Kelemen éli fél évszázadon át a szülőföldjéről számkivetett ember „hazátlan ” sorsát – , úgyhogy a három „különtudósítással” folyamatosan benne foroghatunk egy jó évszázad erdélyi históriájában."
Kevés szó esik Szabó Gyula novellisztikájáról. Pályakezdőként regénnyel rukkolt elő, s időnként a nagylélegzetű munkák a következő évtizedekben is megismétlődnek. Az ezekre való készülődés folyamatában azonban igen fontos állomások az esszék és a novellák. Mátyuska macskája címmel (Budapesten jelent meg reprezentatív válogatás elbeszélések alcímmel 1984-ben), amely révén bátran állíthatjuk, hogy előkelő helye van az írónak a magyar Pantheonban, s mindenképp irodalmunk élvonalában lenne a helye.
"Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományaival és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdőlés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei. „Ballada a szülőföldről” mondta egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékirata, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távolra szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adta át nekünk szép szóval és őszinte szívvel."
Halála előtt pár hónappal (2004. júniusában) részesült életmű díjban, amelyet Hargita Megye Tanácsának képviselőitől vehetett át a homoródalmási unitárius templomban, akkor mondta, hogy„…távol élek ugyan a szülőfalumtól, de mindig itthon vagyok. Ezt a szó szoros értelmében kell felfogni, de nem úgy, hogy fizikailag itthon vagyok, hanem hogy az egész sorsommal és egész életemmel voltam és vagyok mindig itthon“. Egyébként ezt a Hargita Megyéért-díjat tartotta életpályája legemlékezetesebb elismerésének. Akkor még feljegyeztem egy igen fontos kijelentését: "…éppen tizenkét éves koromban mentem el a falumból. Olyan bolond gyermek voltam, hogy erősen szerettem tanulni, és teljesült is a vágyam, hogy felsőbb iskolába kerülhessek, mert elmehettem a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Mire húsz éves felnőtt lettem, és nagyjából kész ember, arra ki is alakult az egész sorsom, pályám, úgy, hogy azután jelentős változás az életemben nem történt. Ez mind szülőfalumból indult el."
Tíz éve, 2004. december 21-én hunyt el Gyula bácsi. Emlékszem, a nagy hideg, az ünnepi készülődés sem tett jót, a temetése olyan esemény volt, amelyen „illett” minél hamarabb túl lenni. Az írók java hiányzott a koporsó mellől, s a részvétet hozó üzenet egy-egy koszorú és itt-ott publikált nekrológ formájában érkezett. A hivatalos irodalom csak hetek múltán, a karácsonyi és újévi lazítás után mozdult rá Szabó Gyula búcsúztatására és méltatására. Hagyatéka körül nem történtek látványos események. Róla nevezték el szülőfaluja kultúrházát, s tervbe vették, hogy emlékszobát rendeznek be hátrahagyott tárgyaiból.
Ez az emlékszoba lehet egy olyan fontos „adalék”, amely segítheti a kultusz, az utóélet és a kánon alakítását. Mindenképp jót tesz a községnek és az írónak is. Az emlékszoba hivatalos megnyitójára december 20-án szombaton kerül sor. Ebből az alkalomból emlékkonferenciát is szerveznek.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Irodalmi hétvége
Dimény-Haszmannt és Feketét is díjazták
Tisztújító közgyűlést tartott szombaton az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) Kolozsváron, valamint átadták a szervezet díjait a 2014-es évre, az egyiket lapunk szerkesztője kapta. Közben Marosvásárhelyen egy másik háromszéki költőt díjaztak.
Az erdélyi magyar írók jelentős részét tömörítő szervezet leköszönő elnökének, László Noéminek, valamint ügyvezetőjének, Király Zoltánnak a beszámolója után a közgyűlés résztvevői megvitatták a hazai magyar írótársadalom előtt álló gondokat. Szó esett a szerzői jogok és tiszteletdíjak állapotáról, az írók különböző erdélyi régiókban való jelenlétének lehetőségeiről, a legfiatalabb alkotói nemzedék tagjainak „bevonzásáról”. A szervezet elnökének Karácsonyi Zsolt költőt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét választották meg.
Az E-MIL szombat este osztotta  ki a Méhes György irodalmi díjakat: a nagydíjjal idén Nagy Koppány Zsoltot tüntették ki, debütdíjban Dimény-Haszmann Árpád, lapunk szerkesztője részesült, Apatológia című verseskötetéért.
Ugyancsak szombat este adták át Marosvásárhelyen a Látó folyóirat nívódíját, ezt Fekete Vince kézdivásárhelyi költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese kapta. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Karácsonyi Zsolt az E-MIL új elnöke
Tisztújító közgyűlést tartott december 13-án, szombaton az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) Kolozsváron, a nemrég átalakított Bulgakov kávéházban – a szervezet választmányi tagjai Karácsonyi Zsolt költőt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét bízták meg a E-MIL vezetésével – írta a Főtér.ro. 
Az erdélyi magyar írók jelentős részét tömörítő szervezet leköszönő elnökének, László Noéminek, valamint ügyvezetőjének, Király Zoltánnak a beszámolója után a közgyűlés résztvevői megvitatták a hazai magyar írótársadalom előtt álló problémákat.
Szó esett a szerzői jogok és honoráriumok állapotáról, az írók különböző erdélyi régiókban való jelenlétének lehetőségeiről, a legfiatalabb alkotói nemzedék tagjainak „bevonzásáról". A közgyűlés egyúttal megválasztotta a liga új Választmányát és Etikai Bizottságát. Választmányi tag lett Balázs Imre József, Fekete Vince, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László, az etikai ügyekért pedig György Attila, Papp Attila Zsolt és Zsidó Ferenc felel ezentúl.
Az E-MIL szombat este osztotta ki a Méhes György irodalmi díjakat: a nagydíjjal idén Nagy Koppány Zsoltot tüntették ki, debütdíjban Dimény-Haszmann Árpád részesült. Az Aradon 1977-ben született Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház- és irodalomkritikus.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása. Az elmúlt években a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább 7 ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Újítana és ráerősítene Karácsonyi Zsolt, az E-MIL új elnöke
Újításokat vezetne be, ugyanakkor jól bejáratott gyakorlatokra erősítene rá Karácsonyi Zsolt, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) újonnan megválasztott elnöke.
Az 1977-ben Aradon született költőnek, műfordítónak, színház- és irodalomkritikusnak, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjének az erdélyi magyar írókat tömörítő szervezet hétvégi tisztújító gyűlésén szavaztak bizalmat a választmányi tagok.
„Amint az a tisztújító gyűlésen is elhangzott, fontos lenne, ha az E-MIL tagjai hangsúlyosabban jelen lennének a különböző erdélyi és Kárpát-medencei kulturális, irodalmi terekben. Ez természetesen eddig is így volt, de azt szeretném, ha a jövőben még határozottabban képviselnénk az erdélyi irodalmat" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Karácsonyi Zsolt.
Úgy fogalmazott, továbbra is támogatja az eddigi jól bevált rendezvények szervezését, mint amilyen például az E-MIL-tábor, vagy a szervezet jelenléte a Kolozsvári Magyar Napokon. „Ugyanakkor továbbra is igyekszünk jó kapcsolatokat fenntartani az írókkal, a civil szférával, és nem mellékesen a gazdasági szférával is. Hiszen a gazdasági szférával való együttműködésünk eredménye például az is, hogy kioszthattuk a Méhes György-díjakat, sőt tavaly több irodalmi díjat is" – fejtette ki.
Kérdésünkre, hogy az irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként miként látja a Helikon és az E-MIL jövőbeni kapcsolatát, Karácsonyi Zsolt elmondta, a szervezet mindig is jól együttműködött az irodalmi lapokkal – ez is jelzi, hogy egészséges az irodalmi élet Erdélyben. Ugyanakkor természetes is a jó viszony, hiszen személyi átfedések is vannak az E-MIL választmányi tagsága és a különböző lapok szerkesztősége közt – Balázs Imre József a Korunk főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László a Székelyföld főszerkesztője, Fekete Vince pedig főszerkesztő-helyettese.
„Igyekszünk még szorosabbra fűzni a szervezet és az írók kapcsolatát, irodalmi rendezvényeket, felolvasásokat tartani, Erdélyben és más tájakon is" – mondta az elnök. Arra is kitért, hogy lényegesnek tartja: az E-MIL mindig is foglalkozott a fordítás mindenkori helyzetével és fontosságával, hiszen az irodalom nem létezhet színvonalas műfordítás nélkül.
„Itt a magyarról más nyelvekre, illetve idegen nyelvekről magyarra való fordítás támogatására, népszerűsítésére is gondolok. Arra, hogy szem előtt tartjuk: a fordítás hangsúlyosabbá tételével nagyobb nyilvánossághoz juthatnának az erdélyi magyar szerzők" – mutatott rá.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása.
Az elmúlt években a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább 7 ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ünnep a Helikonban
A Helikon szépirodalmi folyóirat december 25-ei száma László Noémi Ünnep című versével indít. A lap közli Fazakas Géza és André Ferenc verseit, továbbá Antal Balázs, Borcsa Imola, Szabó Imola Julianna és Jancsó Miklós prózai írásait.
Nagyinterjút Szabó András grafikussal Márton Evelin készít, A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában ezúttal Láng Orsolyát kérdezi és méltatja Horváth Előd Benjámin.
Egyed Ákosról 85. születésnapja apropóján Benkő Levente emlékezik és anekdotázik, Szőcs István és Bréda Ferenc egy-egy ünnepi tematikájú esszét közöl, Rigán Loránd Koponyám körül című írásában a kortárs analitikus filozófia gondolatkísérleteit vetíti egymásra, paradoxonleltárt tárva elénk.
Mikó Imola Dragomán György Máglya című regényéről ír kritikát, a Fülszövegben Jancsik Pál és a norvég Jo Nesbo egy-egy kötetét Kecskés Tamás Hunor és Papp Attila Zsolt mutatja be. A képzoművészeti rovat szerzője Jakabffy Tamás. Az idei utolsó lapszám melléklete Helikon-naptár.
Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi irodalomban nincsenek törésvonalak
"Erdélyben nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) új elnöke. A Helikon főszerkesztője László Noémitől vette át a stafétabotot az E-MIL december 13-i tisztújító közgyűlésén. Az új elnökkel tervekről beszélgettünk.
Mivel foglalkozik az E-MIL elnöke? Marad a Helikon főszerkesztőjének arra ideje, hogy ezt a feladatkört is ellássa?
Azok az írók, akik fogják magukat, és egy írószervezetnek a vezetői lesznek, általában más dolgokkal is foglalkoznak. Számomra, hogy többosztatú tevékenységet folytatok, nem egészen új, hiszen volt olyan pillanat néhány évvel ezelőtt, amikor három és fél munkahelyem volt. Most két munkahelyem van, ehhez társul az E-MIL, amelynek feladatait különösebb gond nélkül el tudom látni. Az E-MIL elnökének kétségtelenül időre van szüksége, hogy tartsa a kapcsolatot tagsággal és az egész irodalmi közélettel, különböző szervezetekkel, intézményekkel. A szervezetnek az a célja, hogy tagságának érdekeit képviselje, de nem csak, hanem elsősorban az irodalomét, ez pedig azt jelenti, hogy minél szélesebb sávban kell jelen lennünk a nyilvánosság előtt, hogy a különböző írók, költők, drámaírók műveit minél többen olvassák, szemrevételezzék. Cél az is, hogy a kapcsolat az írók és az olvasók között minél jobb legyen, és minél gyakrabban tudjanak találkozni szerzők és olvasók. Ez utóbbi az egyik legjobb módja annak, hogy népszerűsítsük az irodalmat. 
Az új E-MIL-elnök mivel fog robbantani?
Nagy robbantásra igazság szerint nincs szükség, hiszen az Erdélyi Magyar Írók Ligájának megvannak azok a jól bejáratott csatornái, amelyeket gondolom az olvasók, az irodalomkedvelők jelentős része ismer. Gondolok itt az E-MIL táborra, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeire, a felolvasókörutakra stb. Egyes időszakokban jobban működtek a kapcsolattartás ilyen szintjei, máskor kevésbé, ez mindig az éppen aktuális gazdasági helyzettől függ, tehát hogy mennyire sikerült az éppen vezetői pozíciót betöltő személynek és csapatának anyagi forrásokhoz jutnia, hiszen az E-MIL-nek az az álláspontja, ha valaki felolvas, azért kapja meg a méltó jutalmát nem csak minél nagyobb olvasói jelenlét, hanem bizony honorárium formájában is.
Ami a finanszírozást illeti, Orbán János Dénes szerint az E-MIL-en belül vannak/voltak konfliktusok. Mit gondolsz, van szükség szemléletváltásra a magyarországi intézményekkel, szervezetekkel történő kapcsolattartásban? Hogy érzékeled, mennyire gyűrűzött be hozzánk is a sokak szerint törésvonalakkal terhelt magyarországi kultúr- és közpolitika? 
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az a szerepe, hogy elsősorban tartsa össze a tagságot, mint egy önálló entitást, hogy az a közel másfélszáz tag, aki az E-MIL-hez tartozik, érezze jól magát a szervezetben. A különböző politikai kérdésekkel nem szívesen foglalkozom, persze azt nem lehet teljesen elkerülni. 
Erdélyben szerintem nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors. Még akkor is, ha adott esetben valaki nem E-MIL tag, de író, és valami bántódás éri, az írószervezet azonnal kötelességének érzi, hogy kiálljon mellette. Gondolok például a Látó és a Vatra nehéz helyzetbe kerülésére, tehát ilyen dolgokban mindig egyöntetűek vagyunk. Szerencsére az írók, legyenek E-MIL tagok vagy sem, idősek vagy fiatalok, mindig vigyáztak arra, hogy Erdélyen belül ilyen jellegű törésvonalak azért ne jöjjenek létre. 
Említetted, hogy voltak konfliktusok, amelyek a médiafelületeken is megjelentek. Bármilyen szervezetről is legyen szó, mindig vannak konfliktusok. Hál'istennek, teszem hozzá, mert ez segíti a szervezetet, főleg akkor, amikor a konfliktus körön belül marad. Körön belül minden különösebb gond nélkül ezt mindenki meg tudja oldani, legalábbis az E-MIL-ben ez mindig sikerült, és szerintem ez a továbbiakban is így lesz. Az egységes erdélyi irodalomban és az egységes magyar irodalomban hiszek. 
A magyarországi szervezetekkel, kultúrpolitikával milyen a viszonyotok?
Bármilyen határon túli szervezetnek, különösen ha kulturális szervezetről van szó, a mindenkori magyar kultúrpolitikával igyekeznie kell minél jobb kapcsolatokat ápolni. Mindkét fél számára fontos, hogy ez így történjen, azt gondolom, hogy ez működni fog a továbbiakban is. 
Minden írószervezettel jó a viszonyunk, van, akikkel régebb óta nem szerveztünk közös rendezvényt, de ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban lennénk. Attól, hogy én a Sepsiszentgyörgyön lévő Bogdán Lászlóval három hónapja nem ittam kávét, nem jelenti azt, hogy rosszabb viszonyban lennék vele, mint mondjuk a Kolozsváron élő Balázs Imre Józseffel. 
Te már voltál az E-MIL vezetőségi tagja. Milyennek látod a körülményeket, rosszabbodott, javult a helyzet?
A körülmények folyamatosan változnak. Hogy jobb vagy rossz irányba, a tizenvalahány évet figyelembe véve nem éppen könnyű megállapítani. Voltak jobb és nehezebb időszakok, de azt gondolom, az E-MIL-nek mindig sikerült talpon maradnia és eredményeket felmutatnia. Hamarosan új székházunk is lesz Kolozsvár Főterén, egy nem túl nagy, de kellően tágas térben, ahová jövőre beköltözünk. Például ez is egy eredmény, ami az előző vezetőségnek, elsősorban László Noéminek és Király Zoltánnak a munkáját dicséri. 
Az E-MIL elnökeként melyek a prioritásaid? 
A bejáratott eseményeken kívül a felolvasókörutakat tartom fontosnak, hogy az E-MIL tagsága minél több helyre eljusson. Ez az utóbbi években kicsit akadozott a korábbi évekhez képest az anyagi források miatt. Bár a korábbi évek előtt is voltak olyan korábbi évek, amikor ismét akadozott, és előtte olyan időszak, amikor ez nagyon jól ment. 
A román olvasók fele mennyire nyitottatok? Lehet támogatásokat szerezni interetnikus programokra?
Lehet. Néhány évvel ezelőtt futott egy program, a kortárs román és magyar szerzők oda-vissza fordításában vett részt az E-MIL. Ilyen irányba is azért szeretnék még nyitni. Illetve szeretném a román irodalmi körökkel egy kicsit szorosabbra venni a kapcsolatot. Fordításokra, találkozókra gondolok. 
Vannak terveitek arra vonatkozóan, hogy a közoktatásban minél több kortárs erdélyi magyar mű jelenjen meg? Mennyire érzed úgy, hogy ez az E-MIL feladata is?
A közoktatásban való jelenlét nagyon fontos. Nem csak olyan szinten, hogy elmegyünk felolvasni különböző tanintézményekben, amire számos példa volt az elmúlt években, hanem az is fontos, hogy a szerzők művei megjelenjenek az oktatási anyagokban. Ezen külön dolgozni kell. Az E-MIL különböző találkozóin ez a kérdés már felmerült nem is egyszer, és remélem erre is futja majd az elnöknek és a választmánynak az idejéből, hogy ezen is módosítsunk. Ez is beszélgetések tárgya kell, hogy legyen, le kell ülni olyan szerkesztőkkel, akiknek döntéshozatali ereje van ebben a kérdésben. Az írószervezetnek egy külön, több oldalas stratégiája erre vonatkozóan még nincs, de ezzel is foglalkozni kell.
Van utánpótlás az erdélyi magyar írók körében? Milyen a fiatal szerzőgeneráció?
A kortárs erdélyi irodalomban szerencsére ismét megjelent egy erősebb fiatal nemzedék, vannak tizenvalahányan, velük foglalkozunk is. Meghívjuk őket E-MIL táborokba, különböző rendezvényeinkre. Csak hogy pár nevet említsek a fiatal nemzedékből a teljesség igénye nélkül: Horváth Előd Benjámin, Váradi Nagy Pál, Papp Zakor Ilka, Visky Zsolt. Lelkesek, aktívak, igen erős, sajátos hangon tudnak megszólalni. Aktív szerepet vállalnak az irodalomszervezésben is különböző események megszervezése szintjén. Itt Kolozsváron például a Bretter kör igen jól működik André Ferenc és Horváth Előd Benjámin vezetésével, de más terekben is vannak bőven fiatalok. Ez nagyon fontos, mert ezelőtt hat-hét évvel volt egy olyan pillanat, amikor aggodva néztem, hogy mikor érkezik meg az új nemzedék. Szerencsére megérkezett, úgyhogy velük az E-MIL igen jó kapcsolatot tart fenn, és ez így lesz szerintem a továbbiakban is. 
És az olvasók? 
Az olvasók szívesen vesznek részt különböző irodalmi rendezvényeken, úgy az idős generáció, mind a fiatalabbak. Persze ezt jól meg kell szervezni. Ma már nem elég egy újsághír, egy A4-es lap kiragasztva ahhoz, hogy dőljön a közönség, ennél azért jóval többre van szükség. De ha ügyesen kapod el őket, akkor érdeklődnek és kíváncsiak. 
Oborocea Mónika
maszol.ro

Elhunyt Kötő József egykori államtitkár és parlamenti képviselő –
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – írta a Kötő József halálára írt nekrológban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Kötő József 1939-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója volt, 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében. „Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is” – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának. Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt. egyebek mellett megkapta a Julianus-díjat, a Román Köztársaság Érdemrendjének Nagy Tiszti Keresztjét, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula-díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Magyar Örökség-díjat. A Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt. Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Dr. Kötő József halálára
Búcsúzik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.
Közösségünk életében pótolhatatlan űrt hagy távozásával, hiszen általa az erdélyi magyarság páratlan társadalmi érzékenységgel, elkötelezettséggel megáldott, szakmájához alázattal, igényességgel és szeretettel közeledő embert veszített el.
1939-ben született Kolozsváron. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
A szövetség megalapítását követően országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke, illetve Kolozs megyei szervezetének elnöke, 1998-tól 2000-ig oktatási és vallásügyi ügyvezető alelnöke volt.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében.
"Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is" – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának.
Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt.
Díjai: Julianus-díj, 1994; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíja, 1999; Román Köztársasági Érdemrend nagy tisztikeresztje, 2000; Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula- díja, 2001; Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2002; Ezüstfenyő díj, 2004; Magyar Örökség díj, 2010.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, illetve a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja volt.
Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
Mindazok, akik kegyeletüket szeretnék leróni emléke előtt, megtehetik január 24-én, szombaton 11 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház előterében elhelyezett ravatalánál.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
Kelemen Hunor szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Akiben hitt az Isten
(Az író posztumusz könyvéről)
"Sigmond egészen egyedi tragikus, végletes iróniája, humora egyszerre enyhíti és fokozza világ, az ember gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan? – dilemmáját. Egyúttal minden egyes személy látszólag magától értetődően elhárítható, de lényegében kinek-kinek letagadhatatlan felelősségét. Annak az embernek is van lelkiismerete, aki élete során önmaga elől is elhallgattatta. Elnémíthatja, megnyomoríthatja, de nem semmisítheti meg – írta róla elemzésében Széles Klára. (Helikon, 2010/6.)
Hetvenötödik születésnapjára készült köszöntő tanulmányában így méltatja ugyanő: "S. I. nehézéletű író. Olyanféle ’rögös út’ áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülő-korába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor, szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik." (Irodalmi Jelen, 2011. július 29.)
"Új műfajt hozott létre a Molekulákkal, a prózaverset, a verspróza, a borgesi mozaikpróza környékén, de egészen és sajátosan újat, mert... No, erről egy monográfiafejezetet kellene írni, most csak egy vázlatos gondolatot pendítek meg – állapítja meg róla Ács Margit. – Egy sejtést. Óriási léptékkülönbségeket vegyít ezekben a molekulákban. A turista- és katonai térképek aprólékos részletezését a világatlasz, sőt, a csillagtérképek hatalmas arányaival. E molekulányi nagyságban lélegzetelállítóak az átlépések az egyik léptékből a másikba. És a vers úgy jön ide, hogy a szöveg hangzása gyönyörű."
"...az elmúlt 43 esztendőben a világ nagyon megváltozott, többször kifordult a sarkából, nos, én is ebben a sokat változó világban éltem, élek, ez nyilvánvalóan érzékelhető írásaimon is. Más a világlátásom, gondolatmenetem, sőt a stílusom is – vallotta az író. – Kafkát ma már a realista írók közé kellene sorolni, az ő műveinek történéseihez viszonyítva a világ sokszorosan megdöbbentőbb történései között éltünk, élünk, ezeket már semmiféle abszurd fogantatású írással sem lehet felülmúlni."
Egyazon szó négyszer is szerepel az idézetben: éltem, élek, éltünk, élünk. Mára a múlt idejű alakok maradtak érvényben. Sigmond István (Torda, 1936. július 31 – Kolozsvár, 2014. január 18.) immár egy éve nincs közöttünk.
"Erdélyben a hatvanas-hetvenes években egész – és irodalomtörténeti súlyában, eredményeiben máig nem eléggé felmért, noha egyetemes, összmagyar és világirodalmi kontextusba helyezve is jelentékeny – vonulata, alkotástípusa bontakozott ki a vérbeli groteszk-abszurd prózafajtának. Sigmond István ennek a többek között Mándytól, Mészölytől, Hajnóczytól is ösztönzéseket nyerő áramlatnak emelkedett az egyik bizonyosan legeredetibb, legizgalmasabb élvonalbeli reprezentánsává – egyben kiváló mesterévé" – méltatta az immár lezárt életművet búcsúzójában Bertha Zoltán. (Irodalmi Jelen, 2014. január 29.)
Posztumusz novelláit tartalmazó könyve: Sigmond István huszadik kötete*. A család szíves közreműködésével adhatjuk közre a hátsó fedőlapra készült méltatást, amely végül valamilyen okból mégsem került oda. A szerzője: Ács Margit.
"Az író posztumusz könyve. Káron ladikjában érzed magad. Élet és halál között siklasz, sohasem látva egészen tisztán a partokat. A rég holt író is élőként szól ilyenkor hozzád, Sigmond István pedig különösen, hiszen még csak alig pár hónapja írta itt olvasható elbeszéléseit, karcolatait, ő maga rendezte kötetbe, ő adta a könyv címét, kész kéziratot hagyott hátra. Óhatatlanul úgy olvasod, mint végrendeletet. Most a halál partjáról rúgja vissza magát az életbe a romolhatatlan alkotó szellem, ahogy utolsó éveiben az élet partjáról tépte-szaggatta el nap mint nap a betegség. De ő visszavette az Alvilágtól az erőt, az időt, és írt, írt; szavakba, molekuláknak nevezett versprózákba és abszurd novellákba zárta a belőle szökő életet. Annyi létezést, annyi imaginárius létet teremtett az ez idő alatt született három kötetében, amennyinek megéléséhez matuzsálemi kort kellett volna elérnie. Előre élt meg éveket, fogyatkozó testtel haldokolva.
Eleven jelenlétét szövegeinek perzselő, provokatív őszintesége is sugalmazza. Egész életműve zavarba ejtő nyíltsággal szembesített az emberi lény végletes gyengesége, törékenysége és egyszersmind bestiális gonoszsága kettős tragédiájával. Víziói bátorságot követeltek olvasójától is. S a mértéktelen szenvedésmennyiség láttán, a szenvedés médiumaként megtagadta az isteni teremtés elfogadását. Nagy küzdelem volt ez, az emberben lévő Jóért való gyötrelmes zarándokút – van-e ennél méltóbb írói program? Isten is gyónni szeretne valakinek címet adta 2012-ben megjelent kötetének, a 2013-as köteté: Egy ateista tanácsai: higgyetek Istenben. De a megbékélésig nem juthatott el. Káosz – áll a vészjósló cím ennek az utolsó gyűjteménynek a címlapján. Mintha az elbeszéléseiben gyakran megidézett varjak kárognának fel újra e szóban. "Valóságos a kép, vízió, képzelet, álom? Nem tudom. Álomnak is elviselhetetlen, de miért vannak ilyen álmaim?" – teszi fel ő maga is megrettenten a kérdést. De van egy mondata, amely neki enyhülést hozhatott, olvasójának feloldozást ad: "Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon".
*Sigmond István: Káosz. Novellák. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2014
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Értékőrzés és értékteremtés – 25. születésnapját ünnepelte a Helikon folyóirat
Amióta Döbrentei Gábor kétszáz évvel ezelőtt megjelentette az Erdélyi Múzeumot, Kolozsváron igencsak akadt fóruma az irodalomnak: megannyi szemle, krónika, szalon és társaság, almanach és antológia készült itt – hangsúlyozta Szilágyi István író, a Helikon alapító főszerkesztője múlt csütörtökön a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében, a folyóirat huszonötödik születésnapja alkalmából szervezett ünnepségen.
Mint mondta, a második világháborút követő években, 1946 júniusától az Utunk töltötte be ezt a szerepet, amely tájainkon mindmáig a leghosszabb életű volt; majd 1989 karácsonyán, „amikor a Főteret hullámzó tömeg lepi el, s az anyafarkas szobra előtt már könyvkupac füstölög, Király Lászlóval, Egyed Emesével és még néhány kollégával megszüntetjük a lapot, merthogy az immár túl proletkultusz-zengzetű, és sebtiben, úgy másfél óra alatt új folyóiratot alapítunk. És hónunk alá kapjuk az Utunktól örökölt öreg írógépeket, az Erikát, az Olimpiát, a százesztendős Remingtont, és elkezdjük szabni-varrni rajtuk az új szelek nyögte új szövegeinket”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

A 25 éves Helikon folyóiratot ünnepelték
A folyóirat egykori és jelenlegi szerkesztői olvastak fel műveikből a kolozsvári Helikon megalapításának 25. évfordulója alkalmából hétvégén a kolozsvári magyar főkonzulátuson.
A népes közönséghez elsőként az alapító főszerkesztő, Szilágyi István szólt, felidézve, hogy amióta Döbrentei Gábor kétszáz esztendeje megalapította az Erdélyi Múzeum című folyóiratot, a kincses város sosem szűkölködött minőségi folyóiratokban, minden korban megvoltak a város fontos lapjai. Döbrentei vállalkozását egyébként maga Kazinczy Ferenc is dicsérte: „Igen meg vagyok elégedve az Erdélyi Múzeummal...” – írta egy ízben, így Szilágyi szerint akár ezt a lapot is tekinthetik szellemi elődjüknek.
Az igazi előd azonban mégiscsak az Utunk, hiszen ebből alakult a Helikon közvetlenül a változások után. „1989 decemberének végén ültünk az Utunk szerkesztőségében Király Lászlóval, Egyed Emesével és még néhány kollégával, megszüntettük az akkor már túlságosan proletkultos hangzású Utunkat, és mintegy másfél óra alatt megalapítottuk a Helikont” – idézte fel a történelmi eseményeket az író. Karácsonyi Zsolt jelenlegi főszerkesztő kiemelte: a Helikon úgy tiszteli saját legnemesebb hagyományait, hogy közben a fiatalokról, a pályakezdőkről sem feledkezik el.
Fekete Vince, aki jelenleg a Székelyföld című lapot szerkeszti, annak idején a Helikonban szerkesztette mintegy tíz évig a Serény Múmia című, ifjaknak publikációs felületet adó rovatot, jelenleg pedig ugyanez a rovat A nagy Kilometrik címmel várja a fiatalok műveit. Karácsonyi szerint a Helikon máig az egyik olyan lap a Kárpát-medencében, amely a legtöbb verset közli, de költő-szerkesztőinek számát tekintve is a csúcstartók között szerepel.
Az ünnepi alkalmon a két főszerkesztő mellett a jelenlegi szerkesztők, Papp Attila Zsolt és László Noémi, valamint korábbi szerkesztők, Király László, Egyed Emese és Fekete Vince olvastak fel, a lap legfiatalabb munkatársa, Kecskés Tamás Hunor pedig bemutatta az évfordulóra megújult honlapot, a Helikon.ro oldalt.
A házigazda, Mile Lajos főkonzul bejelentette: hamarosan közös estet szerveznek a Helikonnak és a Műút című miskolci folyóiratnak, ezzel indítva el egy olyan sorozatot, amely a különféle magyar folyóiratokat hivatott közelebb hozni egymáshoz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ki kért városi pénzt szociális munkára, rendezvényekre?
Közel 13 millió lejt oszt ki a Kolozsvári Városi Tanács idén sportkluboknak, civil szervezeteknek, szociális alapítványoknak: sportra 4,5 millió lejt, általános jellegű tevékenységekre 7,9 millió lejt, míg szociális védelemre 500 ezer lejt.
Többek között a következő intézmények, rendezvények támogatására érkezett javaslat (zárójelben az összeg, ezer lejben): Csemete Alapítvány (15), VI. Kolozsvári Magyar Napok (300), Szivárvány folyóirat (15), Korzó Egyesület (20), Minerva Kulturális Egyesület (A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája kiadására; 20), X. Szarkaláb Néptáncfesztivál (7), Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (22), XVIII. Szent István Nemzetközi Folklórfesztivál (18), Visszhang Diákénekkar és Zenekar (10), XX. Aranka György Országos Anyanyelvművelő Verseny (9), Korunk (20), XV. Filmtett Fesztivál (10), Kolozsvár Társaság (16), Játéktér (10), KMDSZ (Diáknapokra, 60), Helikon (20), Bogáncs Néptáncegyüttes fennállásának 30. évfordulós ünnepsége (18) stb.
Szabadság (Kolozsvár)

Írók az őrület forgatagában
A Helikon – Kemény János Alapítvány a marosvásárhelyi városnapok alkalmával szervezett megemlékezést a marosvásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel.
Ligeti Ernő és Karácsony Benő között rengeteg a hasonlóság – izraelita vallású magyar írók, mindketten jogászok voltak, egyikük sem tekintette élethivatásnak az ügyvédkedést, mindketten a Helikon írói csoportosulás tagjai voltak, mindkettőjük Marosvásárhelyen adta ki első munkáit, s végül: mindkettejükkel a fasizmus végzett.
Életútjuk végső szakaszát jellemezte a vasárnapi rendezvényen Spielmann Mihály, kivetítve arra a korra, avagy kórra, amely a magyar irodalom legjelesebbjeit vitte a nemlétbe. A szokatlanul sok hallgatót vonzó előadáson – pünkösd vasárnapja volt – sok érdekes dolgot tudhattunk meg az ész- és emberveszejtő időszakról, arról, hogy bár az erdélyi zsidóság 1895-től politikailag egyenjogúnak tartotta – és tekinthette – magát a magyarsággal, s bár 1924-től az erdélyi zsidóságot jogfosztások érték, akárcsak a magyarokat, az ő helyzetük még súlyosabb volt, hiszen a román hatalom újólagos és pótlólagos tiltásokkal súlyosbította helyzetüket, pontosan a magyarsághoz való tartozásuk megtorlásaként. A Goga-Cuza és a Iorga kormányok már a paroxizmusig fokozták a zsidók és különösen az erdélyi zsidó értelmiségiek elleni megszorításokat, hogy aztán a bécsi döntés utáni időszakban a saját vállalt nemzetük forduljon ellenük. Ligeti Ernőt – aki egy szerencsésebb végkimenetel reményével a fővárosba költözött, a budapesti Pozsonyi úti védett házból rángatták ki a nyilasok családjával, majd az Andrássy út 60-ban kínozták, s a Liszt Ferenc téren végezték ki a családjával együtt. A gyulafehérvári születésű Karácsony Benőt (Klärmann Bernát) Auschwitzban érte a halál.
Ligeti Ernő 1920-ban, Marosvásárhelyen adta ki Asszony című novelláskötetét, majd 1931-ben Az ő kis katonája című regényét. Karácsony Benő első, és egyetlen önálló novelláskötete, a Tavaszi Ballada is Marosvásárhelyen jelent meg 1925-ben Révész Béla könyvkereskedésének kiadásában. De első színdarabját, a Válás utánt is a marosvásárhelyi színház mutatja be, néhány hónappal a kolozsvári bemutató előtt. Ezt követi a sorozatként megjelenő regények folyama (Pjotruska, Napos oldal, Utazás a szürke folyón, Új élet kapujában, A megnyugvás ösvényein stb.)
Talán soha senki nem tudta úgy ábrázolni az erdélyi kisvárost, mint Karácsony Benő. A Gyulafehérvárba oltott városok képe plasztikusan, hallhatóan, érezhetően, kitapinthatóan kap életet minden írásában. Álljon itt tanúságul a Vásárhelyen kiadott kötet néhány sora: „Az állatorvos is kilép a kávéházból. Apró kocsi várja. Nem ül még fel, szivart akar venni. A fodrász függönye lágyan libben egyet. A takarékpénztárban serényen folyik a munka. A szabóék kis ölebe kifekszik a gyalogjáróra. A papírkereskedés előtt kukoricát mázsálnak. Az állatorvos megvette a szivart és bepréseli magát a szűk kocsiba. A mezítlábas parasztfiú, aki gazdája szivarvásárlását arra használta fel, hogy parittyájával a szemközti zárda frízei között üldögélő galambok közé lőtt, megigazítja tornyos szalmakalapját és elindítja az apró mokánylovat. A kis csikó is előkerül valahonnan, és a kövezeten kibicsakló, zsenge lábakkal fut a kocsi után. Az állatorvos megbillenti szájában a szivart, annak jeléül, hogy tudomásul vette a virágüzlet tulajdonosának köszöntését. Elnéz az Óvoda utcába: a román templom tornya krétafehér a rátűző naptól.”
Kilyén Ilka színművésznő és Szabó Dániel Ligeti és Karácsony művekből való felolvasása, Lokodi Károly és Zágoni Előd alkalomhoz illő, szívhez szóló hegedű és gordonka játéka tette még hangulatosabbá, ünnepibbé Spielmann Mihály előadását.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)

Pavilon 420: ifjú költők és írók a megújult Helikonban
A fiatal magyar irodalomról folyt beszélgetés csütörtök este Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Ifjú költők – André Ferenc, Kali Ágnes, Horváth Benji, Gothár Tamás és Serestély Zalán – a magyar kultúra napjának apropóján, Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője és Mile Lajos főkonzul kérdéseire válaszolva igyekeztek körüljárni a fogalmat, amellyel leggyakrabban jellemzik őket: mi az, hogy fiatal költő, fiatal író? Az irodalmi lap megújult arculatú, idei első száma is ezt a kérdést járja körül.
Mit jelent a fiatal író fogalma? A pályakezdőt kívánja jelölni? Akiről a szakma tudja, hogy tehetséges, de még ilyen mondatok veszik körül: „bizonyítson az ifjú”, „az első kötetet megírja bárki”, „a harmadik, az aztán…” – dobja fel a labdát Karácsonyi Zsolt főszerkesztő Nem lehet eltakarni című vitaindító cikkében, amellyel Lászlóffy Aladár kijelentésére utal: „Az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, újratermeli önmagát.”
A januári lapszámban erdélyi, magyarországi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági irodalmárok reflektálnak a „fiatal irodalom” kapcsán felmerülő kérdésekre, a terjedelmes ankétot pedig ifjú költők, írók sorai követik a lapban. Ezekből (is) olvastak fel a csütörtöki rendezvényen a meghívottak.
Karácsonyi Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy a Helikon ifjúsági, a „bemutatkozó” szerzőknek fenntartott melléklete (amely eddig a Serény Múmia, majd A nagy Kilometrik címet viselte) ezentúl Pavilon 420 cím alatt jelenik meg. A megújult, megfiatalodott külsejű folyóirat egyébként egy (szintén) ifjú képzőművész, Árkossy István munkája.
A magyar kultúra napjának előestéjén szervezett beszélgetésen felmerült a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után felnőtt nemzedékek közti „szakadék” kérdése, a lázadás szükségessége a bevett formákkal szemben, a fiatalok által követett (és elutasított) tendenciák, a huszadik század öröksége, valamint a verselés viszonylag új műfaja is, a slam poetry, ami egyszerre költészet, előadóművészet és közösségi élmény.  A találkozó végén a fiatalok saját műveikből olvastak fel, majd megpróbáltak válaszolni az idősebb generáció jelenlévő képviselőinek (néha kötekedő, máskor kioktató) felvetéseire. 
T. Koós Imola. maszol.ro