Folyamatosan pusztul az Erdély Pantheonjaként ismert kolozsvári Házsongárdi temető, amelyben legalább 60-70 sírt kellene műemlékké nyilvánítani. A temető történelmi részében körülbelül 400-500 nagyon régi, többnyire magyar sírhely létezik, közülük némelyik több mint 400 éves. Az 1585-ben alapított Házsongárdban nyugszik többek között Brassai Sámuel polihisztor, Apáczai Csere János pedagógus, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Jósika Miklós írók, Bánffy György, Erdély főkormányzója, Kós Károly építész, Mikó Imre történész, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász és Szilágyi Domokos költő. Gaal György kolozsvári helytörténész, a Házsongárd Alapítvány elnöke szerint az 1960-as évektől kezdődött a nagyfokú pusztítás a temetőben. A sírkert védetté nyilvánítása érdekében már több próbálkozás történt. A rendszerváltás előtt Balogh Edgár erdélyi magyar író, publicista és Jakó Zsigmond történész próbálta elérni a hatóságoknál, hogy vegyék védelmükbe a sírkertet, de sikertelenül. 1989 után ismét kérték a kolozsváriak, hogy több kripta kerüljön fel az országos jelentőségű műemlékeket tartalmazó listára, de hasztalanul. Gaal György szerint a leghatékonyabb védelmet az nyújtaná, ha a temetőnek már a XIX. század végén kialakult történelmi részét lezárná a kolozsvári polgármesteri hivatal, és megtiltaná az ottani nyughelyek kiváltását. /Folyamatosan pusztul Erdély pantheonja, a Házsongárdi temető. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

A Házsongárdi temetőbe belépő első pillantása bizonyára a múlt századforduló egymást követő három református püspökének az obeliszkjeire esik, majd balra Sigmond Elek (1810–1877) klasszicizáló mauzóleuma tűnik fel. Ez a mauzóleum az 1990-es években az összeomlás szélén állt. Az 1999-ben létrehozott Házsongárd Alapítvány első nagyobb munkája volt e művészi szempontból igényes síremlék helyrehozatala. Három év elteltével most csoda történt: elbontották a fölöslegessé vált ravatalozó színt. Újra láthatóvá vált a Sigmond-mauzóleum. /Gaal György, a Házsongárd Alapítvány üv. elnöke: Felszabadult a temető előtere. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

Kolozsvár több évszázados sírkertje a Házsongárd, a magyar kultúra panteonja is. Visszafordíthatatlanná vált a temető pusztítása. A műemléktörvény nem védi a sírokat, a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. A „maradék temető” megvédésére 1999-ben létrejött a Házsongárd Alapítvány, amely felekezetközi jelleggel működik és célja a temetőben nyugvó jeles magyar személyiségek sírjainak megmentése, gondozása, a magyar történelem és művelődés szempontjából fontos síremlékek restaurálása. Áldozatos munkájuk támogatására az egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) augusztus 23-án nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez Kolozsváron. Felkéri a világon élő összes magyar képzőművészt, hogy egy művével járuljon hozzá a kiállítás sikeres megrendezéséhez. A művek értékesítéséből befolyó összeget teljes egészében a Házsongárd Alapítvány részére ajánlják fel. /Jótékonysági képzőművészeti kiállítás a Házsongárdért. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./

Debreczeni László beszélt a nyolcvanas évek elején Tibori Szabó Zoltánnak az elveszettnek hitt Herepei János-féle Házsongárd-feltérképezés „kartonjairól”, mondván, újra fel kell tárni mindent, amit lehet, ami még létezik. Tibori Szabó Zoltán fényképezni kezdte Házsongárd emlékeit, több mint háromszáz síremléket fényképezett le, a művészi alkotásokat próbálta meg a jegyzetekbe és a fényképekbe átmenteni. Azokból a többnyire titkon rögzített adatlapokból dokumentum értékű anyag lett. Az anyag publikálása nem sikerült, B. Nagy Margit intette: tessék megtanulni az íróasztalfióknak dolgozni! Amikorra a pusztuló síremlékeket restaurálni lehetett volna, a hatalmas munkát már senki nem akarta vagy tudta felvállalni – Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet kivételével, aki csaknem tíz éve fáradozik azon, hogy a Házsongárd még megmenthető síremlékeit, tumbáit, kriptáit megmentse a jövőnek. Ezt a munkát támogatnunk kell. A Házsongárd Alapítvány nemes céljainak megvalósítása érdekében augusztus 23-án – a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesülettel együtt – nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termében. Az alapítvány felkérte a világon élő magyar művészeket, hogy egy-egy munkával járuljanak hozzá e kiállítás sikeréhez, amelynek teljes bevétele a Házsongárd Alapítvány munkáját támogatná. /Tibori Szabó Zoltán: Az ősök sírjai. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./

Kolozsvár városi elöljárósága a rengeteg áldozatot követelő pestis járvány miatt 1585-ben kénytelen volt új temetőhelyet létesíteni – olvasható a jeles történész, Herepei János Kolozsvár történeti földrajza című, a Művelődés Kiadónál Sas Péter szerkesztésében megjelent kötetében. 423 éves tehát a Házsongárd, a magyar kultúra panteonja. Óvni kell a közöny és a magyar múlt emlékeinek eltörlésére irányuló törekvésektől, a szándékos rombolásoktól. Cs. Szabó László írta: egy-egy düledező sírkő a hatalom által „közveszélyes”-nek minősíttetik. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő 1999-ben, a rosszemlékű Funar-korszak teljében hozta létre a Házsongárd Alapítványt, amelynek igazgatója – elnök dr. Sipos Gábor főlevéltáros, ügyvezető elnök dr. Gaal György művelődéstörténész, – mozgósította a város magyar tannyelvű iskoláit a temetőgondozásra. Az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) augusztus 23-án Kolozsváron nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez, melynek anyagi hozadéka a Házsongárd Alapítvány céljait szolgálja. /A Házsongárdért. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./

Húsz művet adtak el az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) és a Házsongárdi Alapítvány által szervezett jótékony célú képzőművészeti kiállítás két napján. Összesen 87 alkotás érkezett a támogatásra hívó felszólításra. „Minőségi munkák vannak itt, az alkotások adományozóinak jelentős része Barabás Miklós Céh tag, s ez már eleve garantálja a minőséget. Ugyanakkor sok az olyan élvonalbeli, Munkácsy-díjas művész is, aki szintén megtisztelt adományával” – jelezte Németh Júlia műkritikus. A Házsongárd Alapítvány igazgatónője, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet szerint az elvárásokat messze meghaladta az aukció eredménye /4500 euró/. Az alapítvány az árverésből befolyó összeget a Házsongárdi temetőben nyugvó jeles magyar személyiségek sírjának megmentésére, a magyar történelem és művelődés szempontjából fontos síremlékek restaurálására fordítja. Pap Géza református püspök elmondta: „Kisebbségi sorsunk egyik nagyon keserű tapasztalata, hogy mindenhonnan kiszorulunk. Lassan a Házsongárdi temetőben sincs már helyünk. ” /Varga Réka: A tumbák védelmében. A Házsongárd Alapítvány munkáját segíti az árverés bevétele. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./

A Házsongárd, a magyar kultúra panteonja állandó figyelmet, és nem csekély anyagi ráfordítást igényel. A szükséges pénzalapok előteremtését szolgálja a 87 képzőművész és műgyűjtő adományaiból augusztus 23-án Kolozsváron, a Protestáns Teológia épületében megnyílt képzőművészeti tárlat. Az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm (EMKES) vezetői, a Tamás házaspár a Házsongárd Alapítvány támogatása érdekében felhívást intéztek a világ magyar képzőművészeihez. Ennek eredménye, hogy a képzőművészek 87 munkájukat adományozták az alapítványnak. /Németh Júlia: Művészek a Házsongárdért. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./

Kolozsváron a Gaudeamus könyvesboltban mutatták be Sághy Gyula Házsongárdi rekviem című képes albumának második kiadását, amely 482 fotójával mutatja be az összmagyar kulturális örökség részének számító neves sírkertet. Gaal György, a kérdéskör avatott szakértője a Házsongárd irodalmáról tartott előadást. Számba vette azokat a személyiségeket, akik a városi tanács 1882-es, első ilyen rendelete óta a régi sírok összeírásával, szakszerű felmérésével foglalkoztak: Kelemen Lajos, Herepei János, Nagyajtai Kovács István, Imreh Lajos, Kiss András, Kántor Lajos és László, végül maga az előadó, aki 1972-től számtalan tanulmány, dolgozat szerzője. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója a kilenc éve tartó, gyakran szélmalomharcnak is felfogható, sziszifuszi restauráló munkájukról beszélt. A tervek szerint szigorítják a temetőben a munkaengedélyek kiadását, és a munkálatokat végző cégek autóinak belépését (jelenleg gyakran ezekkel szállítják el a lopott műtárgyakat), továbbá térfigyelő kamerákat szerelnek fel. /A Házsongárdról, fotókkal és élő szóval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

„Sok külföldre elszármazott magyar nem törődik halott hozzátartozói sírköveivel. A műemléktörvény pedig nem védi a sírokat” – panaszolta Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke. Elmondta, pályázati pénzekből, családi hozzájárulásokból, adományokból sikerült a temetőbejárat arculatát meghatározó Sigmond-mauzóleumot, a Jósika-kriptát, a bethleni Bethlen-kriptát, a Béldi-kripta tetőszerkezetét rendbe tenni. Több mint negyven síremléket újítottak fel a szakértők, ezek közül Jósika Miklós, Bethlen Gergely, Újfalvi Sándor, Kenessey Béla, Salamon János, Kedves István síremlékei művészi értéknek is számítanak. Hozzátette, mintegy 25 koporsókövet 2007–2008-ban állítottak talpra. Folyamatban van az iktári Bethlen-kripta külső restaurálása is. /Varga Melinda: Négyszáz éves sírokat újítanak fel a Házsongárdban. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

Az önkormányzati és a parlamenti választás után lehetne mondani: amit megnyertünk a réven, azt elveszítettük a vámon. A önkormányzati választásokat követően megszerzett kolozsvári alpolgármesteri széket hamarosan „kihúzhatják” alóluk, a parlamenti választások „eredményeképpen”. A 216 éves múlttal rendelkező Kolozsvári Állami Magyar Színház 2008 áprilisában az Európai Színházi Unió tagszínháza lett, így házigazdája lehetett, a bukaresti Bulandra Színházzal közösen megszervezett Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának. Az újságíró szerint mindazok, akik kritikával illették a kolozsvári színházat, most elmehettek volna az előadásokra, de ezt nem tették meg. A lap munkatársa csodálja azokat az embereket, akik minden önérdek nélkül végzik a saját maguk által felvállalt közérdekű munkát. Ilyen Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet. Ha lenne Év Embere díj, akkor azt ő, a Házsongárd Alapítvány igazgatója kaphatná, aki évek óta folytatja áldozatos munkáját, ha valakire, akkor rá igazán illik a „nemzet napszámosa” kifejezés. /Köllő Katalin: Év végi leltár. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./

Március 7-én közgyűlést tartott Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Elnöki előszavában Egyed Ákos felidézte az 1859-es esztendő körüli állapotokat, amikor az EME megalakulásakor ugyanazok a létfeltételek mutattak hiányosságokat a társadalomban, mint napjainkban: a megfelelő közszellem és az anyagiak. Bitay Enikő főtitkári jelentésében áttekintette az intézmény 2008-as tevékenységének minden fejezetét, az elvégzett munkát. Az EME munkájának hatékonysága növelése érdekében megalapítják a Societas Kft.-t, amely külföldön is értékesítheti az intézmény kiadványait. Az EME Választmánya tiszteletbeli taggá választotta Dávid Gyula irodalomtörténészt, és Egyed Emesét. Gróf Mikó Imre-emléklappal jutalmazták Janitsek Jenő helynévkutatót és Murádin Jenő művészettörténészt. A közgyűlést követően a résztvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Genersich Antal orvosprofesszor sírját. A síremléket nemrég több erdélyi és magyarországi szervezet és intézmény anyagi támogatásával a kolozsvári Házsongárd Alapítvány állította helyre. /Ördög I. Béla: Közgyűlés az EME-nél az őszi jubileumi rendezvény jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./

Nemrég Hódmezővásárhely önkormányzata látta vendégül a Házsongárd Alapítvány vezetőit és munkatársait. Ennek keretében az alapítvány nyilvánosan köszönetet mondott azért a támogatásért, amellyel az önkormányzat hozzájárult a Házsongárdi temető iktári Bethlen-kriptájának a renoválásához. Dr. Sipos Gábor elnök az alapítvány köszönetét tolmácsolta, majd dr. Gaal György ügyvezető elnököt tartott előadást, felvázolva az Ybl Miklós tervezte iktári Bethlen-kripta és a benne nyugvó Bánffy grófok családjának történetét. Dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő kiemelte Hódmezővásárhely Erdélyhez, Kolozsvárhoz fűződő kapcsolatait. A jelen lévő Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő is méltatta a kolozsváriak és a hódmezővásárhelyiek közti gyümölcsöző kapcsolatot. /G. G. : A Házsongárd Alapítvány Hódmezővásárhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./

Egy sírhely egyszerre csak tizenöt évre váltható meg a kolozsvári Házsongárdi temetőben, és évente alig 11-12 új sírhely szabadul fel csupán. A sírok gondozása sem kielégítő, egyre riasztóbb a sírkövek romlása „Erdély Pantheonjában”. Állagmegőrző munkával az érintett családokon kívül csak a Házsongárd Alapítvány foglalkozik. A tíz éve működő civil szervezet képviselője, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet elmondta, a legnagyobb gond az, hogy a régi sírok új bérlői nem ismerik fel a síremlékek értékét. Vagy mellőzik a feleslegessé vált síremlékeket, vagy szakszerűtlenül újrahasznosítják azokat, ezért előlük is „menekíteni kell” a temetői hagyatékot. Az alapítvány rendbe tette a Sigmond-mauzóleumot, a Jósika-kriptát vagy a Béldi-kriptát, de szükség lenne a további gyors beavatkozásra. Marosvásárhelyen húsz évre lehet a sírt megváltani, Sepsiszentgyörgyön pedig 25 évre. A Szemerja negyedi református templom kertjében már nincs hely új sír létrehozására, ezért néhány éve másfél hektáron új temetőt alakítottak ki, a Makovecz Imre által tervezett új ravatalozóház körül. A sepsiszentgyörgyi Vártemplom temetőjében már egyáltalán nincs bérelhető hely. /Antal Erika, Kovács Zsolt, Sipos M. Zoltán: Öröklét, drága pénzen. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

Tízéves a Házsongárd Alapítvány. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány igazgatója elmondta, az elmúlt évek alatt rengeteg sírkövet megmentettek. Ha az elődök nem épülnek be az emlékeinkbe, az életünkbe, akkor gyökértelenek vagyunk, vallja. 1980-ban jelent meg Gaal Györgynek a Házsongárdi pantheon című írása, térképestől a Korunk évkönyvben. Gergelyné Tőkés Erzsébet akkori osztályát kivitte a temetőbe. Akkortól kezdve ez a kegyeleti munka nagyjából állandó jelleggel folyt, szűkebb keretek között. A Házsongárd Alapítvány egy tanár-diák kapcsolatból és osztályfőnöki munkából alakult ki. Sok megható esetről tudna beszámolni, olyan emberek részéről is kapott segítséget, akiknek semmi közük sincs Kolozsvárhoz. Kezdetben, amikor a Sigmond mauzóleumot akarták pályázati pénzből rendbe tenni, a polgármesteri hivatal leállította a munkálatokat, de akkor még Gheorghe Funar volt a polgármester. Mostanában már fogadkoznak, hogy segítenek, azonban nem kaptak semmiféle anyagi támogatást. A magyarországi Hungaria Nostra Város- és Faluvédők Szövetsége Podmaniczky-díjjal tüntette ki nemrégiben az alapítványt, négy-öt éve megkapták a Magyar Örökség-díjat. A Házsongárd Alapítvány felekezetközi és civil jelleggel működik. /Köllő Katalin: Évforduló – „Beszél a kő, olvasd le róla sorsomat” = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

Gazdag programmal ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját december 2-án a Házsongárd Alapítvány: a Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja védnökségével zajló rendezvény Kolozsváron a Farkas utcai református templomban Pap Géza erdélyi református püspök áhítatával kezdődött, majd Sipos Gábor főlevéltáros, az alapítvány elnökének köszöntője után a kolozsvári Magyar Pedagógusok Kórusának műsora következett. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet igazgató díszokleveleket adott át az alapítvány tevékenységéből részt vállaló személyeknek, majd Németh Júlia műkritikus megnyitotta az erdélyi és határon túli képzőművészek munkáiból szervezett kiállítást. Zárásként Gaal György Tört kövön és porladó kereszten című kötetének ötödik, átdolgozott kiadását méltatta Asztalos Lajos helytörténész. Az elmúlt majd fél évezredben a Házsongárdi temetőből Erdély aranykorát idéző pantheon lett, amelyet kötelességünk óvni és a következő fél évezred számára megőrizni – mondta bevezetőjében Németh Júlia műkritikus. Hangsúlyozta: a Tőkés Erzsébet, a Báthory-líceum tanára által tíz évvel ezelőtt elkezdett munka folytatása érdekében anyagi alapokra van szükség, „ezt szolgálja az a több mint félszáz, erdélyi, magyarországi és külföldi képzőművész és műgyűjtő adományából összeállt kiállítás”. A kiállított munkák megvásárolhatók. Gaal György történész elmondta, hogy a kötet első kiadásának 1993–94-ben Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben alcímet adta, de az ötödik, átdolgozott könyv megjelenésekor örömmel állapíthatja meg: ez az alcím már nem igazán találó. A Házsongárd Alapítványnak köszönhetően sikerült megállítani a további pusztulást, és ebben mindenekelőtt Gergely Istvánné ereje és kitartása rejlik. A Tört kövön és porladó kereszten című kötetet méltatva Asztalos Lajos helytörténész megjegyezte: a könyv egyértelműen mutatja, hogy a történész által végzett munkát tovább lehet, és kell is folytatni. /Ferencz Zsolt: Szilágyi Mátyás: a temetőmentés a közösség élni akarását jelképezi. Tizedik évfordulóját ünnepelte a Házsongárd Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti összefogásra buzdított Semjén Kolozsváron
Új szakaszba léptek a magyar–román kapcsolatok?
Európai uniós mintájú autonómiát tart elképzelhetőnek Romániában is Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese, aki szombati kolozsvári látogatásán a nemzeti összefogás fontosságát hangsúlyozta. Semjén Zsolt az RMDSZ elnökének, Markó Bélának meghívását elfogadva jelölte ki romániai látogatása egyik állomáshelyéül Kolozsvárt, ahol az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) szombati ülésére volt hivatalos. A városba érkező miniszterelnök-helyettest és kíséretét a magyar konzulátuson fogadta Szilágyi Mátyás főkonzul. A küldöttség első útja a Házsongárdi temetőbe vezetett, ahol koszorúkat helyeztek el Kós András szobrászművész sírján, az iktári gróf Bethlen (Bánffy) család, valamint Dsida Jenő kriptájánál. Semjén Zsolt Tőkés Lászlóval is találkozott, vasárnap Gyulafehérváron Jakubinyi György érsekkel tárgyalt, majd Verespatakról nyilatkozott.
A Házsongárdi temetőben a miniszterelnök-helyettest kalauzoló Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet az általa igazgatott Házsongárd Alapítvány céljairól beszélt: a történeti értékeket képviselő sírok, kripták megmentéséről, gondozásáról, a vállalt feladatok megvalósításának nehézségeiről. Megnyitotta a sokat próbált, kifosztott, meggyalázott, de már restaurálás alatt álló, Bánffy néven ismert, iktári Bethlen kriptát is. Ennek kertjében a hant nélkül maradt régi sírköveket kezdte összegyűjteni az alapítvány. Semjén Zsolt tudomást szerzett a néhány napja elhunyt Kós András sírjának feldúlásáról is. A Házsongárdi temetőnek az európai kulturális örökség részévé kell válnia – nyilatkozott a későbbiekben a politikus.
A nagymúltú temetőben tett látogatását követően Semjén Zsoltot a magyar konzulátus protokolltermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) látta vendégül.
– Áttekintettük az EMNT és a Magyar Köztársaság kapcsolatát, a cél az összmagyar összefogás kell hogy legyen, amelynek az RMDSZ és az EMNT együttműködése jó alapot adhat. Tőkés László személye iránytűként szolgál – jelentette ki Semjén Zsolt.
– Üzenetértékű, hogy OrbánViktor miniszterelnök első hivatalos útja Lengyelországba, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettese pedig Romániába vezetett, ami megelőlegezi a mi egyezségkeresésünket a román féllel. Az EMNT kész a román–magyar együttműködést építeni – nyilatkozta Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament új alelnöke.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Dávid László rektor és Tonk Márton dékán fogadtak a magyar kormányfő helyettesét, aki az RMDSZ–EMNT társelnökségével létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum tagjaival találkozott.
– A helyszín megválasztása nem volt véletlenszerű, a magyar kormány támogatása révén létrehozott Sapientia EMTE ugyanis az erdélyi magyar felsőoktatás egyik legfontosabb intézményévé vált – emelte ki Markó Béla, a szövetség elnöke.
– Régóta várunk már erre a kormányváltásra. Köszönjük a magyar állampolgárság törvényét, a román kormánynak és az államelnöknek pedig ezirányú pozitív magatartását – hangsúlyozta Tőkés László. – Az Európai Unióban a határok légiesednek, hiszen Trianon gyógyításában gondolkodunk. A Romániában végrehajtott erőszakos homogenizációs politika, a települések lakossági arányának szándékolt megváltoztatása miatt a Trianon óta eltelt 90 év alatt gyökeresen megváltozott Erdély etnikai térképe. Ezeket a sebeket ideje orvosolnunk, nem maradhatunk a XX. század foglyai – jelentette ki az EP új alelnöke.
Az állampolgársági törvény egyesíti a magyar nemzetet
Semjén Zsolt megköszönte az erdélyi magyarságnak, hogy gyűjtést indított a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére. – Az anyagiak mellett ez nagy lelki segítség a kárvallottaknak – emelte ki a politikus.
A magyar állampolgárságot egyéni kérelem alapján, gyorsított eljárással megkaphatja az az igénylő, akinek ősei valamikor magyar állampolgárok voltak, és aki beszéli a magyar nyelvet, jelentette ki a magyar kormányfő helyettese. Semjén elmondta: a magyar nemzet törvény formájában is szembenézhet a trianoni katasztrófával, fejet hajthat azok előtt az emberek előtt, akik az életüket, a szabadságukat áldozták, hogy a magyarságot megtartsák, és a határontúli területeken is megőrizzék a magyar kultúrát és a magyar történelmi sorsközösséget. A történelmi igazságot kimondva, Magyarország a körülötte létrejött országokkal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ehhez kapcsolódik értelemszerűen az az állampolgársági törvény, ami lehetővé teszi azt, hogy a világon bárhol, így a Kárpát-medencében élő magyarok úgy lehessenek magyar állampolgárok, hogy ne kelljen elhagyniuk szülőföldjüket. Ezáltal a magyar nemzet, amely mindig is egy volt nyelvében, kultúrájában, történelmében, most végre közjogi értelemben is egyesülhet, az állampolgársági törvény által – hangsúlyozta Semjén Zsolt.
Az állampolgársági törvényt a magyar országgyűlési képviselők 97,7 százaléka megszavazta, Gyurcsány Ferencet és két tettestársát leszámítva – emelte ki a politikus, hangsúlyozva, hogy ez a törvény nem tartalmaz megszorításokat, szavazni viszont magyarországi lakcímkártya birtokosaként lehet.
Magyar–magyar kapcsolatok, autonómia
Semjén Zsolt arról tájékoztatott, hogy a magyar–magyar kapcsolatok felfrissítése érdekében júliusban összehívják a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), amelynek tevékenysége a Gyurcsány-kormány idején szünetelt. Hasonló céllal ül össze a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Tanácsa is.
A magyar kormányfő helyettese üdvözölte az RMDSZ-nek és az EMNT-nek a magyar egység szellemében fogant tárgyalásait, kiemelte az erdélyi magyarság egységes politikai megjelenésének szükségességét. Elmondta: a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy a határon túli magyar politikai vagy kulturális szervezetek belső ügyeibe beavatkozzon. A magyar államnak az a partnere, akit az erdélyi magyar közösség bizalmával támogat, akár a parlamentben, a kormányban vagy az önkormányzatokban – jelentette ki.
A küldöttség megkoszorúzta Márton Áron szobrát
– Az álláspontunk mindig is az volt, hogy a minél szélesebb körű autonómiát támogassuk, azaz a kulturális autonómiát a szórvány, és a területi autonómiát a tömbmagyarság esetében, mindezt természetesen alkotmányos keretek között, a nemzetközi jogszabályoknak megfelelően. A leghatározottabb álláspontom az, hogy ha ilyen autonómiák megilletnek több népcsoportot is az Európai Unióban, a magyarság sem lehet másodrangú ebben a tekintetben – jelentette ki Semjén Zsolt.
Budapest támogatja Románia Schengen- tagságát
Traian Băsescu államelnök pozitívan viszonyult a magyar állampolgársági törvényhez, amely román mintára készült. Miként Románia megadta ezt a lehetőséget a moldáviai polgároknak, úgy a Magyar Köztársaság is felajánlhatja az állampolgárságot a határain kívül élő magyaroknak – jelentette ki Semjén Zsolt. Bukarestben elhangzott, hogy a 2011-es soros uniós elnöki tisztség betöltése idején Magyarország támogatni fogja Románia azon törekvését, hogy felvételt nyerhessen a Schengen-államok sorába. Turisztikai, energetikai kérdésekben is együttműködésre törekszik a két ország, hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes, aki szerint ezek a tárgyalások a bizalmi együttműködés kezdetét jelentik, amelyből kiindulva más területeken is konszenzusra lehet majd jutni.
Kolozsvári látogatása záró mozzanataként Semjén Zsolt és kísérete megkoszorúzta Márton Áron püspök szobrát, majd megtekintette a Szent Mihály- plébániatemplomot.
Semjén Gyulafehérváron: nem akarjuk az aranybányát
Vasárnap Semjén Zsolt részt vett a gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházban Jakubinyi György római katolikus érsek által celebrált misén. A szertartást követően a miniszterelnök-helyettes Jakubinyi Györggyel és a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség képviselőivel a romániai felekezeti oktatásról, a magyarországi egyházpolitika tervezett változásairól, és a keresztény értékek európai képviseletéről tárgyalt.
Magyarország azt szeretné, hogy ne valósuljon meg a verespataki aranybánya-projekt, hiszen nem garantálják a környezetvédelmi biztonságot, mondta vasárnap Gyulafehérvéron Semjén Zsolt, aki szerint ebben a kérdésben meghatározóak a román törvények, a környezetvédelem és az erre vonatkozó nemzetközi jogszabályok. – Ez nem román–magyar probléma, hanem környezetvédelmi, amely egyformán érinti a románokat és a magyarokat, Romániát és Magyarországot. Ebben az ügyben további tárgyalásokra van szükség – hangsúlyozta a kormányfő-helyettes.
Szabadság (Kolozsvár)

Műemlékké nyilvánítanának több mint kétszáz házsongárdi sírt
„Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
Ismerősök és ismeretlenek, kicsinyek és nagyok nyugszanak a Házsongárdban, akik hozzánk hasonlóan Kolozsváron (is) dolgoztak, tanultak, vigadtak és sírtak évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Emléküket sok esetben csak egy-egy sírkő őrzi, vagy már az sem: sajnos nem ismeretlen a sírgyalázás gyakorlata, amelynek neves személyiségek sírjai, kriptái is áldozatául esnek. A sírok megőrzését célul kitűző tudományos személyiségek és egyesületek már többször próbálkoztak az utóbbi évtizedekben azzal, hogy a művészeti szempontból kiemelkedő vagy a neves személyiségek földi maradványait őrző sírhelyeket műemlékké nyilvánítsák, és így megmentsék a pusztulástól. Most viszont úgy tűnik, hogy a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kezdeményezése sikerrel jár: idén áprilisban több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól, ami ősszel be is következhet.
Balogh Edgár a megyei műemlék-bizottság tagjaként már az 1970-es években felterjesztette a műemlékké nyilvánítás által védendő Házsongárdi sírok jegyzékét az illetékeseknek. Kezdeményezését Jakó Zsigmond történész, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő képviselője is folytatta. Az 1990-es évek második felében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az alakulófélben levő műemlékvédelmi törvény kontextusában több kiegészítő, a Házsongárdi temető védelmére vonatkozó javaslatot terjesztett fel, ismét mellékelve a védelemre javasolt sírok jegyzékét. Ennek ellenére a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium által 2004-ben kiadott országos műemlékjegyzék csak a központi temetőként megjelölt Házsongárd egészét minősítette B kategóriás műemléknek – magyarázta a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöki, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöki tisztét betöltő Gaál György helytörténész, a temető kutatója.
Újból elkészült a sírjegyzék
Idén áprilisban az Erdélyi Református Egyházkerület által szolgáltatott jogi keretben működő, felekezetközi jelleggel bíró Házsongárd Alapítvány, valamint az épített örökség és műemlékvédelem egyetlen országos hatáskörű erdélyi magyar szervezete, a megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ismét benyújtotta a műemléki státus védelmét igénylő sírok jegyzékét a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumnak.
Házsongárd Alapítvány a helyi közigazgatás gondnoksága alatt álló köztemetői rész régi sírkertjének kilenc parcellájában (I. A-B-C, II. A-B-C, III. A-B, Kertek) körülbelül 500 jelentős síremléket tart számon. A jegyzék védelemre felterjesztett emlékei egyrészt az A kategóriaként jelzett csoportba tartozó sírok, sírboltok, sírcsoportok, kripták, mauzóleumok, a művészeti, építéstörténeti jelentőséggel bíró alkotások, másrészt a B jelölésű kategóriába tartozó, korjellemző emlékek, és neves személyiségek sírjai. Alapvetően minden 1910 előtt készült sírkőnek meg kellene kapnia az országos, avagy helyi érdekeltséget jelző műemlék-kategóriákhoz való tartozás nyújtotta védelmet – tudtuk meg a Házsongárd Alapítvány által rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból.
A felterjesztők javaslatai
Az országos műemlékjegyzékbe iktatandó, A kategóriás emlékekkel kapcsolatban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány azt javasolta a helyi közigazgatásnak, hogy a városi tanács által erre a célra kijelölt bizottság engedélyezze a felterjesztett jegyzéket, az egyenként megnevezett műemlékek pedig vétessenek fel a város, valamint a temető igazgatóságának nyilvántartásába, és a városháza által készített táblák jelezzék azok műemlék jellegét.
Az előterjesztésben szerepel továbbá a megváltási kötelezettség feloldása, és minden engedélyezetlen módosítás betiltása. Javasolják, hogy a sírhely használati joga az érintett felek hiteles jóváhagyását követően a másodfokú rokonokra is kiterjedhessen, illetve maradhasson meg a sírhasználati joguk azoknak a külföldi – vagy külföldön élő román – állampolgároknak, akik koncesszióval rendelkeznek. A temető igazgatóságának joga és kötelessége lenne a műemlékek megrongálását vagy rongálódását jelezni a helyi hatóságoknak.
Ugyanazon javaslat értelmében a B kategóriás – időszakosan bővíthető – jegyzékbe sorolt, egyenként megjelölt emlékeket a helyi közigazgatásnak kellene védetté nyilvánítania, tanácsi határozattal. A helyi tanács védelme alá rendelt sírok karbantartását, gondozását kötelező módon családok, egyházak, civil szervezetek látnák el. A további ajánlások annyiban térnek el a fentebb említettektől, hogy a sírhely használati joga a helyi tanács szabályzata értelmében csak a tulajdonos családját illethetné meg. Ha a család, illetve a jogos örökös nem hosszabbítaná a megváltást, a sírt többé nem kellene megváltani, de temetni se lehetne bele többet – szerepel az indítványban.
Az általános ajánlások többek között az egyházak, civil szervezetek megbízottjának az engedélyező bizottságban betöltendő tagságának elfogadására, a régi sírkertekben eszközölt beton-építkezések korlátozására, a Matei Basarab és a József Attila utcák találkozásánál levő bejárat rendezésére, az ottani építő- és betonöntő telep felszámolására vonatkoznak. Javaslatot fogalmaztak meg a temető közigazgatása számára is a védett sírok jegyzéke mellett a helyrajzi számokat és az emlékek jelenlegi állapotát megörökítő fényképeket tartalmazó külön nyilvántartás létrehozására, valamint magyar és román nyelvű, a turisták tájékozódását segítő szórólapok kiadására is.
Ősszel, Bukarestben döntenek
A Házsongárdi temető értékeinek törvényes védelme a felterjesztők reményei szerint változtathatna azon áldatlan állapoton, amelyben a felbukkanó új bérlők kénye-kedvétől függ a kultúr-, művészet-, és építéstörténeti emlékek sorsa, amelyben régi feliratos kövek leverhetők, bezúzhatók, kerítések lebonthatók, a sírok és kripták beköltözhetők, amelyben sírszobrok tűnnek el, és évszázados kripták, mauzóleumok pusztulnak el részben vagy teljesen.
Íme néhány példa: Keresztes Kálmán és Téglás Gábor körülbelül négy éve eltűnt sírszobraihoz társult tavaly ősszel Pákéi Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alapító főtitkára édesanyjának sírszobra is – hiába írja fejkövén. „Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
A Béldi-kripta esete is szomorú: az emlék nemrég tisztázatlan körülmények között felgyúlt, jelenleg pléhfedele darabokban hever az építmény körül, fedélszéke ázik.
A mielőbbi restaurálásra szoruló emlék megrongálásáért még senkit nem vontak felelősségre, a család sem részesült kárpótlásban.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a síroknak, kriptáknak szüksége van a műemléki státusz nyújtotta védelemre, amelyet egyes sírok talán már az idén megkaphatnak. Kelemen Hunor kulturális és művelődésügyi miniszter lapunknak elmondta: a védelemre felterjesztett Házsongárdi síremlékek jegyzékéből jelenleg 130-nak van előkészítve a hivatalos dokumentációja. Az eljárásmód értelmében az Országos Műemlékvédelmi Bizottság tudományos szakmai tanácsadó szervként elbírálja a szakemberek által elkészített dokumentációt tartalmazó dossziékat, majd felterjeszti javaslatait a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumnak, így az engedélyeztetési folyamat miniszteri döntéssel zárul, amire az ősz folyamán sor kerül – ismertette a folyamatot a szaktárcavezető.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Pusztul a Házsongárdi temető
A Kárpát-medence történeti szempontból egyik legfontosabb sírkertje a kolozsvári Házsongárdi temető. A csupán területileg védett sírkert értékei szinte hétről hétre fogyatkoznak – írja a műemlékem.hu magazinja.
„A 2004-ben megjelent romániai műemlékjegyzék „B” kategóriás védelemben részesítette a Házsongárdi temetőt, vagyis a területe védett, azonban az egyes síremlékek védtelenek. Tavasszal a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társasággal közösen 250 sírt mértünk fel és dokumentáltunk, majd kértük az egyedi védelmüket, azonban ez a történetileg értékes állománynak kevesebb mint az egyötöde” – mondta el a műemlékem.hu-nak Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója. Hozzátette: ugyan civil szervezetük már 1999 óta küzd a síremlékek és a temető megőrzéséért, az egyedi védelmek benyújtása óta elmérgesedett a korábban jó viszony a temető fenntartójával. Szinte hetente tűnnek el sírkövek, vagy síremlékekhez tartozó szobrok, kovácsoltvas kiegészítők. „A folyamatos munkálatok miatt csaknem mindig vannak embereink a temetőben, így felügyelik is azt, hiszen nem csupán a viráglopás mindennapos, de fémszobraink, értékes köveink is állandó veszélyben vannak” – jelentette ki Tőkés Erzsébet.
A Házsongárdi temetőt 1585. május 11-én alapította a kolozsvári közgyűlés, hogy a kezdődő pestisjárvány jövendő áldozatait eltemethessék. Az egykori kis dinnyeföld hamar szűkösnek bizonyult, ezért a domboldal irányában bővítették tovább. Mivel városi köztemető, vallástól függetlenül bárki idetemetkezhetett.
A 18. században lutheránus, a 19.-ben zsidó sírkerttel bővítették. „Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál” – írta a temetőről Széchenyi 1821-ben. A honvédsírkertet a 20. század elején nyitották meg. Egy 1911-es felmérés során még hatvanhét 1700 előtti sírkövet írtak össze a temetőben, amelyek közül a legrégebbi 1586-ból származott.
Ám a temető nem csak a kora miatt értékes, több száz magyar történelmi és irodalmi személyiség sírja található benne. Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly is itt nyugszik.
„Amikor tizenegy éve gondozni kezdtük a temetőt, nagyon sok volt az elgazosodott sír” – mondta Tőkés Erzsébet. „Ezeket megtisztítottuk. Pályázati pénzekből, családi hozzájárulásokból és adományokból sikerült helyreállítani a temetőbejárat arculatát meghatározó Sigmond-mauzóleumot, a Jósika-kriptát, a bethleni Bethlen kriptát, a Béldi-kripta tetőszerkezetét és folyamatban van az iktári Bethlen-kripta valamint a Berde-kripta külső restaurálása.”
tortenelemportal.hu/muemlekem.hu, Erdély.ma

Házsongárdi temető: hatósági fellépést sürgetnek
Már-már mindennaposnak mondható a sírgyalázás a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Amellett, hogy néhány órával a temetést követően eltűnnek a koszorúk a sírokról, egyre gyakrabban fordul elő, hogy síremlékeket rongálnak meg. A Házsongárd Alapítvány a hatóságok segítségére számít, hogy mire az UNESCO védetté nyilvánítja a műemlék sírokat, legyen még mit óvni. A magyar diplomácia is sürgeti a hatóságok közbelépését – közölte csütörtöki kolozsvári látogatásán Füzes Oszkár nagykövet.
„Tegnap is kétszekérnyi sírkövet törtek össze a Házsongárdi temetőben. Feltehetően a sírhelyet birtokló család tette ezt, azonban még nekik sincs joguk engedély nélkül műemlék sírokat lebontani” – tájékoztatta Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke csütörtökön Dsida Jenő sírjánál a Kolozsvárra látogató Füzes Oszkárt, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetét.
Tőkés Erzsébet elmondta, a szeme láttára vertek szét egy 18. századi és egy 19. századi sírkövet. „Gyakran teszünk különféle diplomáciai lépéseket a román kormánynál és a kolozsvári önkormányzatnál is, de ennek ellenére nem javul, hanem egyre romlik a helyzet. Rendkívül sürgős és azonnali közreműködést igényel a román állam részéről, hiszen a Házsongárdi temetőben tapasztalt sírgyalázások nem csak a magyar nemzetet érintik.
A kegyeletsértés etnikumtól függetlenül fölháborító” – jelentette ki Füzes Oszkár. Mint ismeretes, mintegy kétszáz síremlék vár arra, hogy az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) a világörökség részeként védetté nyilvánítsa. Füzes Oszkár elmondta, az állam elkezdte a világörökséggé nyilvánítás rendkívül bonyolult procedúráját, de ez évekig eltarthat.
„Óvnék mindenkit attól, hogy ezt a lépést csodaszerként fogja fel, mert ha addig sürgősen nem lépnek közbe a hatóságok, lehet, hogy már nem lesz, amit védetté nyilvánítani” – fogalmazott a diplomata. Füzes ugyanakkor a Krónika kérdésére pontosította azt a korábbi sajtóinformációt, miszerint a rendőrséghez fordult volna a sírgyalázások ügyében. Leszögezte, a magyar diplomácia mindössze az illetékes hatóságok közbelépését sürgeti.
Csütörtöki kolozsvári látogatásán egyébként Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is szóvá tette a Házsongárdi temető ügyét Sorin Apostu polgármesternek. Beszéltek többek között a műemlékké nyilvánítható sírok úgynevezett „háromszázas listájáról”. Kelemen elmondta, a Házsongárd Alapítvány által összeállított lista véglegesítéséhez néhány technikai adatot kell begyűjteni, ebben a munkában részt vállal az RMDSZ két Kolozs megyei képviselője, Máté András és Kötő József, ehhez kérte a polgármester segítségét is.
A kulturális miniszter ugyanakkor felvetette a Házsongárdi temetőben gyakran végbemenő rongálások problémáját, és arra kérte a polgármestert, próbálják megfékezni ezeket, biztosítsák a sírhelyek megfelelő őrzését, hogy azok épségben megmaradhassanak.
Tőkés Erzsébet a temetőlátogatáson arról is beszélt, hogy a műemlékvédők dolgát nehezíti, hogy nem tudják az egyes sírok pontos telekhelyét, mert ezeket az adatokat a temető igazgatósága önkényesen államtitokká nyilvánította, és nem hajlandó információkat kiadni a műemlék sírok hollétéről.
„Diplomataként értetlenül állok a dolog előtt, magánemberként pedig el vagyok képedve” – reagált az információra Füzes Oszkár. A nagykövet elmondta, megvan a technikája annak, hogyan lehet elejét venni a további sírgyalázásoknak, csak akarat kell. Kérdésünkre, hogy a kolozsvári önkormányzat mulasztásának tudható-e be a rengeteg sírgyalázás, Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja leszögezte: nem felelősöket keresnek. „Számunkra az a fontos, hogy az eredmény megnyugtató legyen” – jelentette ki a főkonzul.
Nem csak a műemlék sírok megrongálása jelent egyébként gondot a Házsongárdi temetőben. Immár sokéves „hagyománya” van annak is, hogy a temetés után néhány órával már egyetlen koszorú sem marad a sírokon, s a környező virágárusok kínálják sokadjára eladásra. Hogy ez ne fordulhasson elő, a gyászoló hozzátartozók a temetési szertartás lejártával benzinnel locsolják végig a koszorúkat.
Emiatt azonban nemcsak a sír körüli szag lesz elviselhetetlen, hanem a virágok is hamar elhervadnak.
A temetőőröknek pedig esélyük sincs elejét venni a sírgyalázásoknak, hiszen a 25 hektáros létesítményt két őr felügyeli, miközben a temetőt is felügyelő rendőrőrsön folyamatosan dolgozó hat-nyolc személy közül is egyszerre csupán kettő figyeli a környéket. A temetőt is kezelő Közterület-fenntartó Közhasznú Társaság (RADET) korábban azt javasolta, szereljenek fel a temető több pontjára térfigyelő kamerákat, a beszerzésre azonban az önkormányzatnak nincs anyagi fedezete.
Bálint Eszter, Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Magyarország politikai súlyát veti latba a Házsongárdért
Füzes Oszkár a temető hatékony védelmét kéri a hatóságoktól
Damoklész kardjaként függ a Házsongárd síremlékei fölött a szó legszorosabb értelmében vett megsemmisülés veszélye. Az évszázados emlékeket fenyegető pusztítási gyakorlat napról napra hangsúlyosabban körvonalazódó valósággá vált, nem beszélve a sírokon történő szemétégetésről, a restaurált sírkövek bekormozásáról, a parcella kerítések felszámolásáról. A Kolozsvárra, és ez alkalommal a Házsongárdba is ellátogató Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet megdöbbenéssel vette tegnap tudomásul, hogy a napokban ismét összezúztak egy XVIII. századi sírkövet, amelynek már csak a Házsongárd Alapítvány igazgatója, Gergelyné Tőkés Erzsébet által összegyűjtött maradványait szemlélhette meg. A nagykövet a temető pusztulásának mielőbbi megfékezésére, erkölcsi kötelességük betartására szólította fel a helyi hatóságokat, és biztosított arról, hogy Magyarország teljes politikai súlyával támogatja az erdélyi pantheon megóvását.
Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet a napokban zajló politológus konferencia alkalmából érkezett Kolozsvárra. Ezúttal is betartván immár hagyománnyá vált szokását, Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, valamint Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul kíséretében sétát tett a Házsongárdban, hogy a kegyelet virágait elhelyezze Dsida Jenő sírboltjánál.
Újabb rombolás a Házsongárdban
– Az ilyen mérvű értékrombolás már egyértelműen bűncselekménynek minősül – jelentette ki a magas rangú diplomata, miközben megtekintette az 1700-as, 1800-as évszámokat jelző sírkődarabokat. Gergelyné Tőkés Erzsébet elmondta: a véletlen folyamányaként szemtanúja lehetett az emlékek összedarabolásának, amelyeknek maradványai két szekérderéknyi mennyiséget tettek ki.
– A főkonzul úr folyamatosan nyomon követi a Házsongárdi temető emlékeivel kapcsolatos fejleményeket. Erdély halottainak pantheonjában észlelt, romboló szándékú megnyilvánulásokról Románia legfelsőbb politikai vezetőit is tájékoztattuk. Meglehetősen gyakran teszünk ez ügyben diplomáciai lépéseket – tájékoztatta a Szabadságot a nagykövet. Szilágyi Mátyás kíséretében, Gergelyné Tőkés Erzsébet kalauzolásával Füzes Oszkár megtekintett olyan sírokat is, amelyeket jelenleg szemétégető helyként használnak, illetve egy olyan parcellát, amelynek kerítését eltávolították, majd a felháborodott örökösnek levélben jelezték: a sírkert nem volt a szabályoknak megfelelően elhatárolva.
Kiemelkedő példája a rombolásnak Barkó Ferenc családi sírhelye is, amelynek finom faragású, barokk stílű angyalszobrait elpusztították, központi feliratos darabját eltüntették, a sírépítményt gyakorlatilag teljesen megcsonkították.
– Végtelenül szomorú, de kétségkívül tényszerű megállapításunk, hogy a helyzet folyamatosan romlik. A román hatóságoknak erkölcsi és kegyeleti kötelessége volna az igazgatása alatt álló temető etnikai, avagy politikai megfontolásoktól mentes védelme. A sírok és síremlékek zaklatása mögött vélt, vagy valós anyagi érdekek, akár bosszúállástól vezérelt bűnözői körök állhatnak, a temető védelmének biztosítása pedig azonnali közreműködést igényel a helyi hatóságok részéről. Tisztelettel és nyomatékkal kérem a helyi közigazgatás képviselőit, hogy hatékonyan akadályozzák meg a további sírrombolást – hangsúlyozta a nagykövet.
Füzes Oszkár a Szabadság kérdésére elmondta: Sorin Apostu polgármestert szóban és írásban is tájékoztatta a Házsongárdi síremlékek veszélyeztetett helyzetéről. – Magyarország teljes politikai súlyával mögötte áll a Házsongárdi temető megóvását célzó törekvéseknek – jelentette ki a nagykövet. Amint arról már korábban beszámoltunk, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese júniusban tett kolozsvári látogatásán kijelentette: a temetőnek az európai kulturális örökség (UNESCO) részévé kell válnia. – Az eljárás igen bonyolult, az UNESCO-listára való felvételre az adott ország politikai vezetésének kell indítványoznia az adott emlékeket – válaszolt újságírói kérdésre Füzes Oszkár.
Titkosították a helyrajzi számokat
– A fent említett sírkövek összetöretését a temető igazgatóságának állítása szerint az örökösök rendelték el. Viszont, a temető egésze B kategóriás műemléknek minősül, így ilyen fajsúlyos síremlékeket a családnak sem lenne szabad megsemmisítenie – hangsúlyozta Gergelyné Tőkés Erzsébet. – A védelemre felterjesztett sírok jegyzéke a Kolozs megyei műemlékvédelmi bizottság asztalán fekszik, ugyanis nem tudtunk minden megjelölt emléket a megfelelő helyrajzi számmal ellátni a dokumentációban. Nincs minden parcella feltérképezve, illetve rengeteg sírhely, sírkő gazdátlan, nem egyet a földből kellett kiásnunk – tájékoztatta lapunkat a Házsongárd Alapítvány igazgatója. Újabb problémának minősül, hogy a temető igazgatósága nemrég titkosította a sírok adatait, így a helyrajzi számokat csak az elhunytak közvetlen rokonainak kérésére adják ki.
– Nagymértékű előrelépésnek minősül ellenben, hogy a kulturális szaktárcavezetői támogatás helyi képviseletünk részéről tanúsított segélynyújtással társul. László Attila alpolgármester felvállalta a temető értékei műholdas helyzet-meghatározása kivitelezésének lebonyolítását. Kötő József, az RMDSZ parlamenti képviselője kérelmet nyújt be arra vonatkozóan, hogy a helyrajzi számok legyenek nyilvánosak, illetve készüljön egy másolat a temető-igazgatóság regiszteréről, hogy az esetleges módosításokat majd rögzíteni lehessen. Az elöljárók egyetértettek abban is, hogy a Házsongárd Alapítvány munkája módszeres akadályozásának ügyében is mielőbb cselekedni kell – tájékoztatott Gergelyné Tőkés Erzsébet.
Minisztériumi kérés az önkormányzathoz
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter tegnap Sorin Apostu kolozsvári polgármesterrel is megbeszélést folytatott, amelyben kiemelt fontossággal bírt a Házsongárdi temetőben közel 300 sírhely műemlékké nyilvánítása. – A Házsongárd Alapítvány már összeállított egy listát a műemlékké nyilvánítandó sírokról. Ezt először a területi, majd az országos műemlékvédő-bizottság hagyja jóvá. A polgármestert arra kértem, a temetőt adminisztráló intézménnyel együtt fékezzék meg a rongálásokat, és megfelelőképpen őrizzék a sírkertet. Remélhetőleg ennek jóváhagyása idén lezárul – mondta Kelemen Hunor.
A miniszter és a városvezető megegyeztek abban, hogy a 300-as listát tovább lehet bővíteni román érdekeltségű sírokkal. A szaktárca elsősorban nem anyagi segítséget, hanem szaktanácsadást biztosít. Kelemen értesülései szerint a Házsongárd Alapítvány már rendelkezik azzal az engedéllyel, amely lehetővé teszi, hogy elvégeztesse a műemléksírok javítását és kutatásá
ZAY ÉVA, NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezhetjük Vörösmartyval együtt, születésének közelgő, 210. évfordulóján, s akár el is morfondírozhatunk a témán, de bármennyire pesszimistán és kritikusan viszonyulnánk is korunk visszásságaihoz, a még véletlenül sem paradicsomi állapotokhoz, az igenlő választ nem kerülhetjük meg.
Az én korosztályom, de a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak is emlékezhetnek még arra, mit jelentett a diktatúra legsötétebb, hetvenes nyolcvanas éveiben az írott szó, a könyvbe foglalt gondolat. Mekkora segítséget, milyen erős erkölcsi támaszt nyújtottak a Domokos Géza igazgatta Kriterion minőségi könyvei, a magyar és a világirodalom remekeit megjelentető kötetek. És emlékezhetnek arra a bizonyos Tőzsér postára is – az elnevezés nem kisebb személyiségtől, mint a mi „száguldó riporterünktől”, a felejthetetlen emlékű Beke Györgytől származik, – amely a legeldugottabb kistelepülésre is eljuttatta a nemritkán levegővel is felérő olvasnivalót, a megmaradást szolgáló magyar szót.
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság (Kolozsvár)

„Műemlékvédelem” a Házsongárdi temetőben
Kolozs megye – 2011. január 16-án a Házsongárd Alapítványhoz lakossági bejelentés érkezett egy újabb temetői rongálásról.
Kertek parcellát határoló út mellé kihordott és a megszüntetett sírhelyek körül szétszórt nagy mennyiségű kőtörmelékből két márvány és egy homokkő síroszlopot sikerült azonosítanunk. Név, felirat és évszám töredékekből kiolvashatók a zabolai Mikes, a balázsfalvi Brencsán és a csíkszentmártoni Szabó Lajos családok nevei, 1800-as elhalálozási dátumok, valamint a főkormányszéki tanácsosi cím.
Egy műemlék temetőben, a műemlékvédelmi törvényt semmibe véve, valakik (az adatokat titkosították) így készítenek jó előre nyughelyet valakik számára.
Az utóbbi év egyre sokasodó pusztításai láttán nem nyugtat meg a Polgármesteri Hivatal illetékeseinek többszöri megkeresésünkre küldött hivatalos válasza sem, amelyből idézünk:
„Ca urmare a adresei nr. 239649 din 14.10.2010 prin care atrageți atenția și cereți sprijinul pentru rezolvarea unor probleme semnalate de către dumneavoastră în legătura cu Cimitirul Central, considerăm că afirmațiile făcute sunt nefondate și contrazise de multiplele lucrări executate în acest cimitir, cea ce a dus la schimbarea în bine, atât a aspectului, cât și a funcționării.” vagy
„De asemenea nu corespunde realității afirmația potrivit căreia o parte dintre monumentele/construcțiile funerare au fost dislocate de la locul lor şi au devenit, aşa cum fără nici un temei se afirmă material brut sub formă de piatră spartă pentru fundația de beton ciclopian al unor noi morminte.” sau
„Este total nefondată afirmația potrivit căreia presupuse obiecte funerare ”monumentale” ar fi „parazitate” de alte locuri de veci, …, ele fiind amplasate doar în spații libere.”
Azaz…
„A 2010. október 4-i 239649. számú kérvényre válaszolva, amelyben felhívják figyelmünket és támogatást kérnek az Önök által jelzett, a Házsongárdi temetővel kapcsolatos probléma megoldására úgy véljük, hogy az Önök kijelentései megalapozatlanok és ellentmondásban állnak a temetőben végzett munkálatokkal, melyek a temető jó irányú változásához vezettek mind a kinézet, mind a működés szempontjából.” vagy
„Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, mely szerint műemlék sírok/sírépítmények, helyére mások kerülnek, valamint teljesen alaptalan az az állítás is, hogy ezek darabjait nyersanyagként felhasználják az új betonkolosszusok alapozásánál.”
Vagy
„Teljes egészében megalapozatlan az az állítás, mely szerint úgynevezett „műemlék” síremlékekre „rátelepítenének” új sírokat,….a valóságban ezeket kizárólag szabad területekre helyezik.”
S közben akadálytalanul folytatódik a pusztítás!
Házsongárd Alapítvány
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. erdon.ma

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Koordinátákon áll vagy bukik a házsongárdi sírok védelme
A temető igazgatósága továbbra is titkosnak nyilvánítja az adatokat
Tételenkénti pontos helyrajzi meghatározásra szorulnak a Házsongárdi temető védelemre felterjesztett sírjai, pontos helymeghatározás híján ugyanis a Házsongárd Alapítvány által összeállított síremlék-jegyzék nem teljes – hangsúlyozta tegnap Virgil Pop, a Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóság főtanácsosa a Házsongárd Alapítvány igazgatójával, Gergelyné Tőkés Erzsébettel folytatott megbeszélésén. Virgil Pop úgy vélte: egységes és alkalmazható megoldást kell kidolgoznia az alapítvány szakembereivel a sírok, kripták és a gazdátlan sírkövek beazonosítására. Amennyiben a műemlékvédelem oltalmára szoruló sírjegyzék kiegészül a fent említett adatokkal, már továbbküldhető a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium nyilvántartási hivatalának, iktatás végett. A helyrajzi adatgyűjtésben sajnos a temető igazgatóságának együttműködésére egyelőre nem lehet számítani, a gazdátlan műemlékek pusztulása pedig folyatódik.
A Házsongárd Alapítvány – Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter hivatalos felkérésére – már tavaly összeállította a Házsongárdi temető védelemre felterjesztett sírjainak jegyzékét. A dokumentáció meg is érkezett a Kolozs megyei műemlékvédelmi bizottsághoz, Virgil Pop műemlékvédelmi tanácsos pedig a törvény oltalmát igénylő emlékeket és emlékcsoportokat felsorakoztató összeállítást tételekre bontotta, nevesítette. Azonban az immár háromszáz tételre leosztott jegyzékben minden egyes emléket pontos helyrajzi megjelöléssel kell ellátni – jelentette ki a szakember, aki bízik abban, hogy a Házsongárd Alapítvánnyal együttműködő építészekkel, építőmérnökökkel sikerül majd egy megfelelő módszert kidolgozni az említett cél megvalósítására. Mint elmondta, a műemlékvédelmi kóddal ellátott, sorszámozott, helyszínileg beazonosított házsongárdi emlékek jegyzékét a teljesség és pontosság jegyében kell felterjeszteni a szaktárca nyilvántartási hivatalához: ilyenképpen nem lenne ésszerű, ha a lista nem foglalná magába mindazokat az emlékeket, amelyek jogosan a műemlékvédelmi törvény égisze alá tartozhatnak, másrészt a Hivatalos Közlönyben is publikálandó jegyzék egyik alapkövetelménye az elhelyezkedés megjelölése. A pontosan meghatározott emlékre ekképpen összpontosul majd a törvény védelme is – magyarázta a tanácsos.
Mint elmondta, nem volt még példa ilyen jellegű műemlékjegyzék összeállítására, a temetők ugyanis egységként szerepelnek a műemlékvédelmi listán. Virgil Pop egyébként a kolozsvári Építészeti és Városrendészeti Egyetem professzoraként két tanársegédjével a házsongárdi kripták és síremlékek széleskörű építészeti felmérését kezdeményezi a IV. éves hallgatók bevonásával, akik a projekt és a restaurálási javaslatok elkészítése által tesznek majd eleget a szaktantárgy gyakorlati követelményeinek.
A pontos helyrajzi azonosítás segédeszközeként felmerült a GPS-felmérés lehetősége. László Attila alpolgármester felvállalta a városháza anyagi forrásaival végrehajtandó folyamat lebonyolítását – mondta Gergelyné Tőkés Erzsébet, hozzátéve: a Házsongárd Alapítvány a közelmúltban 500 ezer forint értékű pályázati támogatást nyert a GPS-felmérés elkészítésére, de ez nem elegendő a munkálatok teljeskörű elvégzéséhez.
A koordináták meghatározását nehezíti, hogy a temető igazgatósága tavalytól titkosította nyilvántartását, így a sírokra vonatkozó helyrajzi adatokat kizárólag a bérlőnek, vagy örökösnek szolgáltatják ki. Az unitárius egyház átiratára, amelyben a koncessziójában levő sírokra vonatkozó információk kiszolgáltatását kérte, a temető igazgatósága így válaszolt: az egyházi intézmény megbízottja a hivatalos átirat elküldése, és egy formanyomtatvány kitöltése nyomán, a megszabott ellenérték fejében kaphatja meg a nyilvántartási kivonat másolatát, amely egy hétig használható törvényhatósági fórumokon – tájékoztatott Gergelyné. Mint elmondta, Kötő József és Máté András parlamenti képviselők az adattitkosítás jogi hátterét vizsgálják, ugyanis valószínűsíthetően a közérdekű adatok kategóriájába sorolódna a temetői nyilvántartás is.
ZAY ÉVA , Szabadság (Kolozsvár)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Rendszeresen megrongálják Dsida Jenő sírját
Romokban a házsongárdi temetőkertben nyugvó Dsida Jenő sírja, de nem csak az övé, úgy tűnik nincs aki megmentse Kós Károly, Reményik Sándor, Szenczi Molnár Albert nyughelyét sem.
Az 1585-ben megnyitott kolozsvári házsongárdi temető Európa egyik legrégebbike, talán a leghíresebb magyar temető, erdélyi panteon, a magyar művelődéstörténet kegyhelye. A temető a „lombos Házsongárd" dombjáról kapta nevét. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek, hanem régi sírköveinek, művészi emlékműveinek is köszönheti.
A sírokat mostanában azonban nemcsak az idő rombolja, a helyiek elmondása szerint sorozatosan vandálok is dúlják azokat, így hiába a temető műemléki védettségű, mára pusztulás fenyegeti. Megmentéséhez a dunántúli Szilsárkány polgármestere, Zöld Péter adománygyűjtő akcióba kezdett, 174 kistérségi társulás segítségét, támogatását kérte, egyelőre kevés sikerrel. Eddig ugyanis hiába a széleskörű felhívás egy millió forintot sikerült csak összegyűjteni.
A Házsongárdért Alapítvány több mint tíz éve alakult és próbálja megmenteni a temetőkertet. Eddig saját erejéből 90 síremléket és öt kriptát állítottak helyre a diákok. Néhány hónapja azonban azt kellett látniuk, hogy ismeretlenek több sírt is darabokra törtek. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány elnöke a Vasárnapi újság műsorának elmondta, összegyűjtötték a törmelékeket, hogy az ősi darabokat helyreállítsák, ám már másnapra eltűntek, a tapasztalatok szerint valahol egy betonalapban végezték. Mint mondta, a műemlék sírkertben folyamatos a betonozás – a védett temetőben egyébként tilos – új építmények épülnek egyik-napról a másikra.
A megoldás szinte lehetetlen, mert ugyan a kulturális minisztérium óvná a műemlékeket, ahhoz azonban, hogy lépni tudjanak azok helyrajzi számát kéri. Azt pedig – mivel időközben titkosították is az adatokat – a Házsongárdért Alapítvány nem tudja megszerezni. Marad tehát a tehetetlenség és a rongálásokat követő, eddig eredménytelen feljelentések sorozata.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Házsongárdi séta Martonyi Jánossal
Házsongárdi sétával kezdte meg kétnapos kolozsvári tartózkodását Martonyi János, a Magyar Köztársaság külügyminisztere, aki kíséretével együtt bő órát töltött el szülővárosa sírkertjében, Tőkés-Gergely Erzsébet és Gaál György (a Házsongárd Alapítvány vezetői) kalauzolásával. A küldöttség gróf Bánffy Miklós nyughelyéig több síremléket is megszemlélt, meghallgatva a helyi kísérők ismertetéseit az általuk végzett felújítási munkálatokról, és bepillantva néhány már elkészült, vagy éppen munkálat alatt álló kriptába is. Az író-politikus kriptájánál Martonyi János koszorút helyezett el, majd ugyancsak koszorúval tisztelgett Dsida Jenő költő emléke előtt. A temetőben a sajtó kérdésére a politikus Bánffy Miklós erkölcsi-szellemi nagyságát emelte ki, valamint a temető jelentőségét értékelte, elmondva: közösek az emlékeink.
– Fontos, hogy megőrizzük közös emlékeinket, ahhoz, hogy továbbadhassuk majd ezeket. Aki pedig azt hiszi, hogy rongálással, ráépítéssel meg lehet változtatni a történelmet, az téved. Elismerés illeti a Házsongárd Alapítvány munkatársait, akik védik és óvják ezeket az értékeket – mondta Martonyi János egykori elődje, Bánffy Miklós sírja előtt. A politikus innen a Főtérre érkezett, ahol a Szent Mihály-templom előtt Kovács Sándor főesperes fogadta. A küldöttség itt Márton Áron püspök szobránál helyezett el koszorút, majd néhány percre belehallgattak az éppen tartó misébe is. A délutáni program a felújított Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol ugyancsak a sajtó kérdésére a külügyminiszter kommentálta azt a nemrég felröppent hírt, miszerint Magyarország európai uniós elnöksége után lemondana tisztségéről. – Erre ismét azt tudom mondani: akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni.
Négy évre vállaltam el ezt a tisztséget, és vállalásomhoz híven nem fogok lemondani – szögezte le a politikus. Martonyi János ma többek között Andrei Margával, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorával és Sorin Apostu polgármesterrel is találkozik.
(S. B. Á.) Szabadság (Kolozsvár)

Toró: az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól!
Az ország új területi felosztásáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséről, valamint a Házsongárdi temetőben elkövetett sírgyalázásokról fejtette ki álláspontját június 14-i sajtótájékoztatóján az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor, valamint közép-erdélyi régióelnöke, Gergely Balázs.
A közigazgatási átszervezés alapos előkészítést kíván
Az új közigazgatási felosztás kapcsán Toró T. Tibor elmondta: „Románia mindig sokszínű, és egymástól eltérő sajátosságokkal bíró régiókból állt, mint például a Bánság, a Partium, Máramaros, Közép-Erdély, a Székelyföld, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa vagy Olténia. Sokévi homogenizációs törekvések ellenére a regionális identitástudat él, tehát az új közigazgatási felosztás csakis a természetes régiók szerint képzelhető el. Az 1968-ban kialakított mai megyerendszer mesterséges képződmény, nem lehet az akkori mintát követve több mai megyét összerakosgatni. Még szerencse, hogy a kormánynak nincs ereje elképzelését keresztülvinni”.
Toró T. Tibor hozzátette: a területi átszervezést csak több lépésben lehet megtenni. Mindenekelőtt hatástanulmányokat kell készíteni, ezek nyomán nem csak a gazdasági, hanem a kulturális, történelmi, földrajzi és a nemzetiségi szempontokat is figyelembe véve kell megtervezni az új megyehatárokat, amelyeket minden érdekelt bevonásával közvitára kell bocsátani, majd népszavazással kell azokat megerősíteni.
„A parlament csak ezeket a lépéseket követően készítheti el az új közigazgatási felosztásról szóló törvénytervezetet, amelyben a magyarlakta térségek sajátos jogállását is szeretnénk látni” – szögezte le Toró T. Tibor, aki a spanyolországi, olaszországi és franciaországi regionális sokszínűséget tartja figyelemre méltónak.
Az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól
Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése kapcsán Toró T. Tibor elmondta: elegendő bizonyíték van arra, hogy az RMDSZ áll az EMNP jogi bejegyzése elé gördített akadályok egyike mögött. „Bár az RMDSZ csúcsvezetése, Kelemen Hunor elnök, Borbély László politikai alelnök és Kovács Péter főtitkár mindannyian tagadták, hogy az RMDSZ-nek köze lenne az EMNP bejegyzésének akadályozásához, ma már egyértelmű, hogy a pártbejegyzést megóvó Adrian Drăghici bukaresti lakos az RMDSZ bukaresti elnökétől, Budai Richárdtól, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök és művelődésügyi miniszter tanácsadójától, Novák Leventétől kapta ehhez az állítólagos bizonyítékokat. Nehezen hihető, hogy a beosztottak a főnökök tudta, vagy rábólintása nélkül léptek volna” – magyarázta Toró T. Tibor.
A sajtótájékoztatón kiosztották Adrian Drăghici óvását, az általa Budai Richárd és Novák Levente nevére kiállított felhatalmazást a Bukaresti Törvényszékhez benyújtott pártbejegyzési iratok és támogató aláírások tanulmányozására és lefényképezésére, valamint utóbbiaknak a törvényszék elnökéhez benyújtott, erre irányuló kérvényét.
„Ez az eset a hazug ember és a sánta kutya esete. Kelemen Hunornak és kollégáinak egy lehetősége van kimászni abból a hazugságból, illetve csőből, amelybe saját embereik húzták bele: a következő június 16-i tárgyaláson vonassák vissza az EMNP bejegyzése elleni óvást, az EMNP bejegyzését támogató 30 000 embertől kérjenek bocsánatot, és vegyék tudomásul, hogy az EMNP létezik. Ha pedig van egy kis eszük, lépjenek velünk szövetségre, mert az összefogás például éppen olyan kérdésben szükséges, mint az ország új közigazgatási felosztása” – foglalta össze Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke jelezte: még május 10-én levelet írt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, arra kérve őt, hogy hívják össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, és érdemben tárgyaljanak az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállításáról, a belső választások megszervezéséről, valamint azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabad pártpolitikai csatározások tárgyává tenni. Bár bő egy hónap telt el azóta, semmilyen válasz nem érkezett, ezért is kerül most ezúton a nyilvánosság elé. Az ajánlat a tárgyalások elkezdésére még mindig áll, az egyeztetésre váró kérdések sora pedig azóta folyamatosan bővül.
Nemzetközi szintre emelni a Házsongárd ügyét
Házsongárd nem csak kolozsvári, hanem nemzeti ügy. Ezt Gergely Balázs fogalmazta meg annak kapcsán, hogy a kolozsvári hatóságok semmit sem tesznek a sorozatos sírgyalázások megállításáért, valamint a vétkesek felelősségre vonásáért. Elmondta: pünkösdkor az Iktári Bánffy család sírkertjében elhelyezett két, 19. századi tumbát, valamint Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek.
„A Házsongárd Alapítvány munkatársait a temető alkalmazottai és vezetői folyamatosan zaklatják, s ha a Mátyás-szoborra elhelyezett Iorga-tábla, valamint a város bejáratainál eltávolított ötnyelvű feliratok ügyét is beleszámítjuk, elmondhatjuk, hogy Kolozsvár mára valóban egyfajta Kis-Szlovákia” – mondta Gergely Balázs.
Hozzátette: „Halottaink nem tudják megvédeni magukat, nekünk kell megvédenünk őket. Minden eszközből kifogytunk, éppen ezért a héten az egyházak és civil szervezetek vezetőivel fogjuk megbeszélni, milyen konkrét lépéseket tegyünk, nem zárva ki az utcára vonulást sem”.
Gergely Balázs bejelentette: „a kolozsvári törvénysértéseket és magyarellenes bűntetteket” a nemzetközi sajtó és a nemzetközi politika szintjére kell emelni, éppen ezért nemzetközi sajtóértekezletet, valamint az Európai Parlament néhány képviselőjének meghívásával „városnézést” terveznek. Kolozsvár, 2011. június 14.
az EMNT sajtóirodája
Erdély.ma