Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 10.
Elhunyt Páll Lajos festőművész
A neves korondi képzőművész és költő életének 75. évében, november 9-én távozott az élők sorából. „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint a galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kinek serétre töltött apró szeme kísért" – fogalmazta meg hitvallását a kortárs erdélyi szellemi és képzőművészeti élet egyik legjelentősebb személyisége, Páll Lajos. A „világ korondi festője" fazekascsalád sarjaként, 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. A korszak kiemelkedő személyiségei, Sütő András, báró Kemény János vették pártfogásukba az ifjú tehetséget, közeli barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Szilágyi Domokoshoz, mentorai, mesterei Nagy Pál és Mohy Sándor festőművészek voltak. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult.
Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. Első egyéni kiállítása 1965-ben Marosvásárhelyen volt, ezt követően itthon és külföldön is számos tárlaton bemutatkozott, Székelyudvarhelyen is. Alkotásai számos magángyűjteményben és képtárban megtalálhatók, többek közt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, amelynek alapítójával, Maszelka János festőművésszel is jó barátságban volt.
A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét ( Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában) akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán) saját maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben az Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az 56-os aranykeresztet. 2011. decemberében vette át a Szervátiusz-díjat.
Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, pénteken délután. Temetésének időpontja egyelőre nem ismeretes. Távozása nagy veszteség az erdélyi magyar közösségnek, mert nem csupán egy kiváló alkotóművésszel, de egy nagyszerű emberrel is kevesebbek lettünk.
Az uh. ro szerkesztősége tisztelettel és kegyelettel emlékezik rá, családja gyászában osztozik.
„Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő. Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül. A hajlaton túl várnak a kertek, Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek. ... És föl kell vennem ezt az inget, Viselni a bizonyosságot, Hogy boldog csillagok nem leszünk." (Téli zuhanás) Lázár Emese uh.ro/kultura
erdély.ma
A neves korondi képzőművész és költő életének 75. évében, november 9-én távozott az élők sorából. „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint a galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kinek serétre töltött apró szeme kísért" – fogalmazta meg hitvallását a kortárs erdélyi szellemi és képzőművészeti élet egyik legjelentősebb személyisége, Páll Lajos. A „világ korondi festője" fazekascsalád sarjaként, 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. A korszak kiemelkedő személyiségei, Sütő András, báró Kemény János vették pártfogásukba az ifjú tehetséget, közeli barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Szilágyi Domokoshoz, mentorai, mesterei Nagy Pál és Mohy Sándor festőművészek voltak. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult.
Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. Első egyéni kiállítása 1965-ben Marosvásárhelyen volt, ezt követően itthon és külföldön is számos tárlaton bemutatkozott, Székelyudvarhelyen is. Alkotásai számos magángyűjteményben és képtárban megtalálhatók, többek közt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, amelynek alapítójával, Maszelka János festőművésszel is jó barátságban volt.
A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét ( Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában) akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán) saját maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben az Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az 56-os aranykeresztet. 2011. decemberében vette át a Szervátiusz-díjat.
Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, pénteken délután. Temetésének időpontja egyelőre nem ismeretes. Távozása nagy veszteség az erdélyi magyar közösségnek, mert nem csupán egy kiváló alkotóművésszel, de egy nagyszerű emberrel is kevesebbek lettünk.
Az uh. ro szerkesztősége tisztelettel és kegyelettel emlékezik rá, családja gyászában osztozik.
„Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő. Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül. A hajlaton túl várnak a kertek, Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek. ... És föl kell vennem ezt az inget, Viselni a bizonyosságot, Hogy boldog csillagok nem leszünk." (Téli zuhanás) Lázár Emese uh.ro/kultura
erdély.ma
2012. december 11.
Fényképalbum bemutatója Székelyudvarhelyen
December 11-én, kedden 17 órától a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban P. Buzogány Árpád mutatja be a Rátok bízom című fényképalbumot, amelyet Sándor-Zsigmond Ibolya állított össze.
Az est házigazdája Miklós Zoltán, az intézmény igazgatója. Az album Molnár István múzeumalapító néprajzi hagyatékából, illetve a róla elnevezett múzeum fotótárából készült válogatás. A képek mellé a környező településekről gyűjtött népköltészeti alkotások, illetve a falvakról írt népszerűsítők kerültek.
Krónika (Kolozsvár)
December 11-én, kedden 17 órától a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban P. Buzogány Árpád mutatja be a Rátok bízom című fényképalbumot, amelyet Sándor-Zsigmond Ibolya állított össze.
Az est házigazdája Miklós Zoltán, az intézmény igazgatója. Az album Molnár István múzeumalapító néprajzi hagyatékából, illetve a róla elnevezett múzeum fotótárából készült válogatás. A képek mellé a környező településekről gyűjtött népköltészeti alkotások, illetve a falvakról írt népszerűsítők kerültek.
Krónika (Kolozsvár)
2013. február 19.
Közel egy évszázad után bukkantak fel a jegyzőkönyvek
Néhány hónapja Zetelakán épületbontáskor kerültek elő a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulat 1882-től 1925-ig, annak feloszlásáig terjedő, kötetbe szedett jegyzőkönyvei. A dokumentumot feltehetően a társulás jegyzője rejtette el a lakóház padlására, a kis híján egy évszázada érintetlen kötet forrásanyag a korabeli udvarhelyi gazdasági éltre vonatkozóan.
December elején egy lakóház elbontásakor bukkantak rá a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulás jegyzőkönyveit kötetbe fogó dokumentumra: kedden a forrásanyagot Miklós Zoltánnak, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójának, Róth András Lajosnak, a Tudományos Könyvtár munkatársának, valamint Szabó Károlynak, a városi könyvtár igazgatójának közbenjárásával egy székelyudvarhelyi mecénás vásárolta meg a megtalálótól. „Kedden délután zajlott az a megbeszélés, melynek során a város szempontjából kedvező megoldás született, hisz a vásár mecénásjelleggel történt, tehát magántulajdonban van az illető dokumentum, viszont közhasználatra, kutatási és bármilyen közhasznú célra bocsátja azt a tulajdonos” – magyarázta Miklós Zoltán. A jegyzőkönyvek így Udvarhelyen maradhatnak, hosszú távon valószínűleg valamelyik helyi közintézmény tulajdonába kerülnek majd.
„Valószínűleg az 1570-es években alakultak az első céhek, így az udvarhelyi fazekas céh is, aztán egyre több jött létre” – tette hozzá a szakember, megjegyezve: a város fejlődését nagyban meghatározta a céhek kialakulása, a 17. század végére Udvarhelyen hozzávetőleg tizenhat céh működött. „A céhek 1886-ig működtek, ezek megszűnése után jöttek létre az ipartársulatok. A nemrégiben előkerült dokumentum a csizmadia ipartársulat működéséről tartalmaz rengeteg információt, tehát forrásanyag az udvarhelyi gazdasági életre vonatkozóan. Ezért mindenképpen itt kell tartani a városon belül” – hangsúlyozta.
A Haáz Rezső Múzeum tulajdonában lévő céhes, illetve az ezek utódainak számító ipartársulatokra vonatkozó dokumentumok három kategóriára oszthatók. „A céhes, többek közt a csizmadia ipartársulat ládája is a székelyudvarhelyi Képtár Barabás-termében lévő állandó kiállítás részét képezi. Ezenkívül vannak a céhes behívótáblák és a pecsétek, amelyek tavaly és tavalyelőtt ki voltak állítva a múzeumban, illetve a céhes és ipartársulások zászlói. A zászlókból összesen kilenc van, közülük hat csak rekonstrukció, mert az eredetiek eléggé megviselt állapotban vannak. A zászlók ugyancsak ki voltak állítva, és március 15-én Csíkszeredában is megtekinthetők lesznek. A céhes anyagok egy része levéltári tulajdonban van, sajnos nagyon kevés ilyen dokumentum van, főként azok, amelyeket a rendszerváltás után sikerült megvásárolni” – tudtuk meg.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
Néhány hónapja Zetelakán épületbontáskor kerültek elő a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulat 1882-től 1925-ig, annak feloszlásáig terjedő, kötetbe szedett jegyzőkönyvei. A dokumentumot feltehetően a társulás jegyzője rejtette el a lakóház padlására, a kis híján egy évszázada érintetlen kötet forrásanyag a korabeli udvarhelyi gazdasági éltre vonatkozóan.
December elején egy lakóház elbontásakor bukkantak rá a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulás jegyzőkönyveit kötetbe fogó dokumentumra: kedden a forrásanyagot Miklós Zoltánnak, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójának, Róth András Lajosnak, a Tudományos Könyvtár munkatársának, valamint Szabó Károlynak, a városi könyvtár igazgatójának közbenjárásával egy székelyudvarhelyi mecénás vásárolta meg a megtalálótól. „Kedden délután zajlott az a megbeszélés, melynek során a város szempontjából kedvező megoldás született, hisz a vásár mecénásjelleggel történt, tehát magántulajdonban van az illető dokumentum, viszont közhasználatra, kutatási és bármilyen közhasznú célra bocsátja azt a tulajdonos” – magyarázta Miklós Zoltán. A jegyzőkönyvek így Udvarhelyen maradhatnak, hosszú távon valószínűleg valamelyik helyi közintézmény tulajdonába kerülnek majd.
„Valószínűleg az 1570-es években alakultak az első céhek, így az udvarhelyi fazekas céh is, aztán egyre több jött létre” – tette hozzá a szakember, megjegyezve: a város fejlődését nagyban meghatározta a céhek kialakulása, a 17. század végére Udvarhelyen hozzávetőleg tizenhat céh működött. „A céhek 1886-ig működtek, ezek megszűnése után jöttek létre az ipartársulatok. A nemrégiben előkerült dokumentum a csizmadia ipartársulat működéséről tartalmaz rengeteg információt, tehát forrásanyag az udvarhelyi gazdasági életre vonatkozóan. Ezért mindenképpen itt kell tartani a városon belül” – hangsúlyozta.
A Haáz Rezső Múzeum tulajdonában lévő céhes, illetve az ezek utódainak számító ipartársulatokra vonatkozó dokumentumok három kategóriára oszthatók. „A céhes, többek közt a csizmadia ipartársulat ládája is a székelyudvarhelyi Képtár Barabás-termében lévő állandó kiállítás részét képezi. Ezenkívül vannak a céhes behívótáblák és a pecsétek, amelyek tavaly és tavalyelőtt ki voltak állítva a múzeumban, illetve a céhes és ipartársulások zászlói. A zászlókból összesen kilenc van, közülük hat csak rekonstrukció, mert az eredetiek eléggé megviselt állapotban vannak. A zászlók ugyancsak ki voltak állítva, és március 15-én Csíkszeredában is megtekinthetők lesznek. A céhes anyagok egy része levéltári tulajdonban van, sajnos nagyon kevés ilyen dokumentum van, főként azok, amelyeket a rendszerváltás után sikerült megvásárolni” – tudtuk meg.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
2013. február 22.
„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,
2013. február 26.
Tábla a jövőnek – a közösség javaslatait is várják
A Haáz Rezső Múzeum és a történelmi egyházak közreműködésével Székelyudvarhely nagyjainak, a város hírnevét öregbítő személyeknek a síremlékeit térképezi fel a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány. A szervezet információs pannókat helyez el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, az adatgyűjtésben a lakosság javaslataira is számítanak.
Hiánypótló, Tábla a jövőnek című kezdeményezéssel rukkolt elő az SZKA: két nagyméretű információs táblát helyeznének el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, térképen jelölve meg a város nagyjainak sírhelyeit. „A Közösségi Alapítvány számára megtisztelő, hogy részt vehet ebben a folyamatban, mert így valamelyest leróhatja tiszteletét azok előtt, akik a múltban kiemelkedően sokat tettek vidékünkért, közösségünkért. Meggyőződésem, hogy a temetőbe betérők is ugyanígy éreznek” – mondta el a projekt apropóján Péter Ildikó, az SZKA munkatársa. Az információs táblákon egy-egy térkép, illetve az ezen megjelölt nevezetes személyek rövid bemutatása szerepel majd magyar nyelven.
Az alapítvány konzultált a helyi múzeummal, az így megszerzett listát azonban bővíteni szeretnék: a történelmi egyházak és a lakosság javaslatait is szívesen fogadják. Az udvarhelyiek az SZKA Facebook-oldalán, az szka@szka.org e-mail címen vagy személyesen az alapítvány székhelyén (Székelyudvarhely, Bethlen Gábor utca 55. szám) kapcsolódhatnak be a kezdeményezésbe. Az adatgyűjtő kampány két hét múlva, azaz március 13-án zárul. Egyébként a listán egyelőre Bányai János pedagógus, geológus, Bodola Sámuel erdélyi református püspök, királyi tanácsos, Haáz Rezső etnográfus, múzeumalapító, Szigethi Gyula Mihály dráma- és helytörténetíró, Tompa László költő, Csanády György költő, újságíró, Hargita Nándor, az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola 1893-as alapítója, Spanyár Pál festő, tanár, Szemlér Ferenc költő, író, jogász, Tomcsa Sándor író, karikaturista, Kis Ferenc 1848-as veterán, valamint a Solymossy család három tagja, 1848-as tisztek szerepelnek.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
A Haáz Rezső Múzeum és a történelmi egyházak közreműködésével Székelyudvarhely nagyjainak, a város hírnevét öregbítő személyeknek a síremlékeit térképezi fel a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány. A szervezet információs pannókat helyez el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, az adatgyűjtésben a lakosság javaslataira is számítanak.
Hiánypótló, Tábla a jövőnek című kezdeményezéssel rukkolt elő az SZKA: két nagyméretű információs táblát helyeznének el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, térképen jelölve meg a város nagyjainak sírhelyeit. „A Közösségi Alapítvány számára megtisztelő, hogy részt vehet ebben a folyamatban, mert így valamelyest leróhatja tiszteletét azok előtt, akik a múltban kiemelkedően sokat tettek vidékünkért, közösségünkért. Meggyőződésem, hogy a temetőbe betérők is ugyanígy éreznek” – mondta el a projekt apropóján Péter Ildikó, az SZKA munkatársa. Az információs táblákon egy-egy térkép, illetve az ezen megjelölt nevezetes személyek rövid bemutatása szerepel majd magyar nyelven.
Az alapítvány konzultált a helyi múzeummal, az így megszerzett listát azonban bővíteni szeretnék: a történelmi egyházak és a lakosság javaslatait is szívesen fogadják. Az udvarhelyiek az SZKA Facebook-oldalán, az szka@szka.org e-mail címen vagy személyesen az alapítvány székhelyén (Székelyudvarhely, Bethlen Gábor utca 55. szám) kapcsolódhatnak be a kezdeményezésbe. Az adatgyűjtő kampány két hét múlva, azaz március 13-án zárul. Egyébként a listán egyelőre Bányai János pedagógus, geológus, Bodola Sámuel erdélyi református püspök, királyi tanácsos, Haáz Rezső etnográfus, múzeumalapító, Szigethi Gyula Mihály dráma- és helytörténetíró, Tompa László költő, Csanády György költő, újságíró, Hargita Nándor, az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola 1893-as alapítója, Spanyár Pál festő, tanár, Szemlér Ferenc költő, író, jogász, Tomcsa Sándor író, karikaturista, Kis Ferenc 1848-as veterán, valamint a Solymossy család három tagja, 1848-as tisztek szerepelnek.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
2013. március 3.
Tudományos konferencia a művészetért
Jubileumi tudományos konferenciát szervezett március 1-jén a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Karának tíz éves Képzőművészeti Tanszéke, valamint az Erdélyi Művészeti Központ.
Az Időszerűség és tudományos rang című konferenciára március 1-jén délután került sor a PKE dísztermében, amelyen tizenegy hazai és magyarországi előadó tartott vetített képes előadást. A jelenlevőket Ütő Gusztáv adjunktus, a Képzőművészeti tanszék tudományos titkára köszöntötte. Beszédében az Erdélyi Művészeti Központot (EmüK) ismertette: „az erdélyi impériumváltás idejéből felmerült a gondolata egy, az erdélyi művészeti élet kimagasló egyéniségeit és rendkívüli értékű műtárgyait összegyűjtő, illetve megőrző intézmény létrehozásának. Végül a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum jelenkori igazgatója, Vargha Mihály tette meg az első lépéseket ezen intézmény létrehozására: 2012 tavaszára egy kezdeményező testületet hozott létre Erdély fontosabb művészeti központjaiból meghívott művészek, művészettörténészek és kurátorok véleményének ütköztetésére és tavaly ősszel került sor az első kuratóriumi ülésre”. A továbbiakban a konferencia céljaira tért ki: a további értékvédő gondolatok közzététele, kultúrpolitikai nézetek kifejtése, a témakörök művészetelméleti megközelítése. A konferenciával a múlt év végén elhunyt Jakobovits Miklós képzőművész, az EmüK egyik kurátorának emléke előtt is tisztelegni kívántak a szervezők.
Tervek
Tőkés László a PKE elnöke, EP-képviselő köszöntő beszédében kifejtette, hogy a konferencia egy olyan rendezvénysorozatnak a részét képezi, amelyet a Képzőművészeti Tanszék tíz éves évfordulója alkalmából rendeztek, és amelynek már több eseménye is lezajlott az egyetemen. A továbbiakban az EmüK-ről és a Jakobovits Miklóssal közösen kigondolt terveiről beszélt: „Miközben keserű lélekkel gondolunk vissza az eszmei szerzőre Jakobovits Miklósra, ugyanakkor örömmel állapíthatjuk meg, hogy terve megvalósulóban van, és még megérte azt, hogy körvonalazódjanak az elképzelések.” Kiemelte, hogy a PKE-re járó hallgatók körülbelül fele-fele arányban partiumi és székelyföldi származásúak, ezen, egyes vélemények szerint periféria és központ közötti kapcsolatot szeretnék tovább erősíteni. „Meg kellene erősíteni Partiumot és Székelyföldnek mint belső anyaországnak el kellene foglalnia az őt megillető helyét, nem csak a képzőművészetben, a kulturális élet területén, hanem a szónak minden értelmében”. Beszédében kitért az önálló magyar művészeti képzésre, a tanszék megalakítására, valamint az elért sikerekre és a kudarcokra is. Végezetül „köszönetet szeretnék mondani az anyaországnak, Magyarország kormányának, akik nélkül nem lehetne szó a Partiumi Keresztény Egyetemről. Reméljük, hogy a tíz éves évforduló után kezdődő időszak előre fogja vinni és fel fogja emelni a tanszéket és egyetemünket”.
Művészeti központ
Dr. János-Szatmári Szabolcs rektor hangsúlyozta, hogy a konferencia egy jó alkalom arra is, hogy visszatekintsenek az elmúlt tíz évre és, hogy a következő tíz-húsz évre olyan terveket szőjenek, amelyek megvalósulását szintén ilyen évfordulós keretekben ünnepelhetik meg. Elmondta, hogy „ a képzőművészeti tanszék nagyon nagy sikereket tudott elérni, és nagyon látványos módon fejlődött. Remélem, hogy az Erdélyi Művészeti Központ kezdeményezése is sikeres lesz”. A továbbiakban kitért arra, hogy Nagyvárad centrum jelleget kell felöltsön, ehhez pedig arra lenne szükség, hogy a kulturális intézmények, amelyek eddig lazább együttműködési hálózatban tevékenykedtek, közeledjenek egymáshoz. A Lorántffy gimnázium egykori épületében egy-két éven belül egy olyan kortárs művészeti központot alakítanának ki, ahol nem csak a művészeti szakok működnének, hanem egy galéria is.
Előadások
A konferencia során előadást tartott: dr. Keserű Katalin művészettörténész, az ELTE tanára és az esemény védnöke, Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Kántor Lajos irodalomtörténész, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, dr. Ujvárossy László grafikus, a PKE professzora, dr. Antik Sándor képzőművész, a PKE docense, drs. Balázs Zoltán képzőművész, a PKE adjunktusa és a Képzőművészeti Tanszék vezetője, drs. Vass Sándor képzőművész, a PKE adjunktusa, drs. Székely Sebestyén György művészettörténész, műkritikus, a kolozsvári Quadro Galéria vezetője és drs. Ütő Gusztáv.
Nagy Noémi
erdon.ro,
Jubileumi tudományos konferenciát szervezett március 1-jén a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Karának tíz éves Képzőművészeti Tanszéke, valamint az Erdélyi Művészeti Központ.
Az Időszerűség és tudományos rang című konferenciára március 1-jén délután került sor a PKE dísztermében, amelyen tizenegy hazai és magyarországi előadó tartott vetített képes előadást. A jelenlevőket Ütő Gusztáv adjunktus, a Képzőművészeti tanszék tudományos titkára köszöntötte. Beszédében az Erdélyi Művészeti Központot (EmüK) ismertette: „az erdélyi impériumváltás idejéből felmerült a gondolata egy, az erdélyi művészeti élet kimagasló egyéniségeit és rendkívüli értékű műtárgyait összegyűjtő, illetve megőrző intézmény létrehozásának. Végül a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum jelenkori igazgatója, Vargha Mihály tette meg az első lépéseket ezen intézmény létrehozására: 2012 tavaszára egy kezdeményező testületet hozott létre Erdély fontosabb művészeti központjaiból meghívott művészek, művészettörténészek és kurátorok véleményének ütköztetésére és tavaly ősszel került sor az első kuratóriumi ülésre”. A továbbiakban a konferencia céljaira tért ki: a további értékvédő gondolatok közzététele, kultúrpolitikai nézetek kifejtése, a témakörök művészetelméleti megközelítése. A konferenciával a múlt év végén elhunyt Jakobovits Miklós képzőművész, az EmüK egyik kurátorának emléke előtt is tisztelegni kívántak a szervezők.
Tervek
Tőkés László a PKE elnöke, EP-képviselő köszöntő beszédében kifejtette, hogy a konferencia egy olyan rendezvénysorozatnak a részét képezi, amelyet a Képzőművészeti Tanszék tíz éves évfordulója alkalmából rendeztek, és amelynek már több eseménye is lezajlott az egyetemen. A továbbiakban az EmüK-ről és a Jakobovits Miklóssal közösen kigondolt terveiről beszélt: „Miközben keserű lélekkel gondolunk vissza az eszmei szerzőre Jakobovits Miklósra, ugyanakkor örömmel állapíthatjuk meg, hogy terve megvalósulóban van, és még megérte azt, hogy körvonalazódjanak az elképzelések.” Kiemelte, hogy a PKE-re járó hallgatók körülbelül fele-fele arányban partiumi és székelyföldi származásúak, ezen, egyes vélemények szerint periféria és központ közötti kapcsolatot szeretnék tovább erősíteni. „Meg kellene erősíteni Partiumot és Székelyföldnek mint belső anyaországnak el kellene foglalnia az őt megillető helyét, nem csak a képzőművészetben, a kulturális élet területén, hanem a szónak minden értelmében”. Beszédében kitért az önálló magyar művészeti képzésre, a tanszék megalakítására, valamint az elért sikerekre és a kudarcokra is. Végezetül „köszönetet szeretnék mondani az anyaországnak, Magyarország kormányának, akik nélkül nem lehetne szó a Partiumi Keresztény Egyetemről. Reméljük, hogy a tíz éves évforduló után kezdődő időszak előre fogja vinni és fel fogja emelni a tanszéket és egyetemünket”.
Művészeti központ
Dr. János-Szatmári Szabolcs rektor hangsúlyozta, hogy a konferencia egy jó alkalom arra is, hogy visszatekintsenek az elmúlt tíz évre és, hogy a következő tíz-húsz évre olyan terveket szőjenek, amelyek megvalósulását szintén ilyen évfordulós keretekben ünnepelhetik meg. Elmondta, hogy „ a képzőművészeti tanszék nagyon nagy sikereket tudott elérni, és nagyon látványos módon fejlődött. Remélem, hogy az Erdélyi Művészeti Központ kezdeményezése is sikeres lesz”. A továbbiakban kitért arra, hogy Nagyvárad centrum jelleget kell felöltsön, ehhez pedig arra lenne szükség, hogy a kulturális intézmények, amelyek eddig lazább együttműködési hálózatban tevékenykedtek, közeledjenek egymáshoz. A Lorántffy gimnázium egykori épületében egy-két éven belül egy olyan kortárs művészeti központot alakítanának ki, ahol nem csak a művészeti szakok működnének, hanem egy galéria is.
Előadások
A konferencia során előadást tartott: dr. Keserű Katalin művészettörténész, az ELTE tanára és az esemény védnöke, Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Kántor Lajos irodalomtörténész, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, dr. Ujvárossy László grafikus, a PKE professzora, dr. Antik Sándor képzőművész, a PKE docense, drs. Balázs Zoltán képzőművész, a PKE adjunktusa és a Képzőművészeti Tanszék vezetője, drs. Vass Sándor képzőművész, a PKE adjunktusa, drs. Székely Sebestyén György művészettörténész, műkritikus, a kolozsvári Quadro Galéria vezetője és drs. Ütő Gusztáv.
Nagy Noémi
erdon.ro,
2013. március 15.
Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 27.
Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),
2013. április 13.
Új média – hatodszorra
Digitális kalózokról, tudáshordozókról, "én"- ről…
A marosvásárhelyi Sapientia kommunikáció szakán az elmúlt években hagyomány teremtődött az Új média konferencia megszervezésével, melyre idén hatodik alkalommal várták a hazai és határon túli előadókat. A kertész- és tájépítészmérnökök ülésszakával párhuzamosan péntek reggeltől szombat délig zajlott rendezvényről dr. Ármeán Otíliát, a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának adjunktusát kérdeztük.
– Amint azt az idei konferencia címe is mutatja – Új média – új tudáshordozók –, ezúttal a különféle új adatbázisokról, archívumokról, a könyvtárszervezésről, illetve a digitalizációról hangzottak el egyebek mellett előadások, a digitális identitásépítés kérdései kerültek megvitatásra, de szó esett a kalózkodásról, a szerzői jogok problematikájáról is. 28 előadót vártunk az ülésszakra, voltak, akik objektív okokból távolmaradtak, de ők is elküldték bemutatóikat. A Dunaújvárosi Főiskoláról, az ELTE-ről, a Budapesti Corvinus Egyetemről, a debreceni Déri Múzeumból érkeztek meghívottak, a hazai vendégek között a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, illetve a csíkszeredai Sapientia is képviseltetett.
– Az érintett témakörökön túl miben tért el az idei konferencia a korábbiaktól?
– Egyrészt arra próbáltunk odafigyelni, hogy tudományos jellegében is előrelépés legyen ez az ülésszak, éppen ezért két angol nyelvű szekcióval bővítettük a kínálatot, ezek közül az egyik megosztott nyelvű volt, angol, illetve román nyelven zajlott. Ugyanakkor azt szerettük volna, hogy legyen a konferenciának egy olyan része is, amely a közönség szélesebb rétegei felé nyit. Ennek érdekében egy beszélgetésre hívtunk meg digitalizációs munkában részt vevő könyvtárosokat, akik új szakmai tapasztalataikról számoltak be. Ezen a péntek esti beszélgetésen arra voltam kíváncsi, hogy hogyan érinti a digitalizáció az olvasási szokások változását. Az eszmecserén Lázok Klára, a Teleki Téka vezetője, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumot képviselő Róth András Lajos, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárból érkezett Bodnár Róbert, illetve Györgyjakab Izabella, a Transindex virtuális adatbankjának vezetője vett részt.
– Vannak-e már elképzelések a hetedik konferenciáról?
– Mindkét irányban szeretnénk többet nyújtani, tehát egyrészt a tudományos igényességet növelnénk, másrészt a nagyközönséget szólítanánk meg erőteljesebben. Azért, hogy mindkét törekvésnek eleget tehessünk, elképzelhető, hogy a jövőben kétévente szervezzük majd meg a konferenciát.
n.sz.i.
Marosvásárhelyi Népújság (Marosvásárhely).
Digitális kalózokról, tudáshordozókról, "én"- ről…
A marosvásárhelyi Sapientia kommunikáció szakán az elmúlt években hagyomány teremtődött az Új média konferencia megszervezésével, melyre idén hatodik alkalommal várták a hazai és határon túli előadókat. A kertész- és tájépítészmérnökök ülésszakával párhuzamosan péntek reggeltől szombat délig zajlott rendezvényről dr. Ármeán Otíliát, a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának adjunktusát kérdeztük.
– Amint azt az idei konferencia címe is mutatja – Új média – új tudáshordozók –, ezúttal a különféle új adatbázisokról, archívumokról, a könyvtárszervezésről, illetve a digitalizációról hangzottak el egyebek mellett előadások, a digitális identitásépítés kérdései kerültek megvitatásra, de szó esett a kalózkodásról, a szerzői jogok problematikájáról is. 28 előadót vártunk az ülésszakra, voltak, akik objektív okokból távolmaradtak, de ők is elküldték bemutatóikat. A Dunaújvárosi Főiskoláról, az ELTE-ről, a Budapesti Corvinus Egyetemről, a debreceni Déri Múzeumból érkeztek meghívottak, a hazai vendégek között a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, illetve a csíkszeredai Sapientia is képviseltetett.
– Az érintett témakörökön túl miben tért el az idei konferencia a korábbiaktól?
– Egyrészt arra próbáltunk odafigyelni, hogy tudományos jellegében is előrelépés legyen ez az ülésszak, éppen ezért két angol nyelvű szekcióval bővítettük a kínálatot, ezek közül az egyik megosztott nyelvű volt, angol, illetve román nyelven zajlott. Ugyanakkor azt szerettük volna, hogy legyen a konferenciának egy olyan része is, amely a közönség szélesebb rétegei felé nyit. Ennek érdekében egy beszélgetésre hívtunk meg digitalizációs munkában részt vevő könyvtárosokat, akik új szakmai tapasztalataikról számoltak be. Ezen a péntek esti beszélgetésen arra voltam kíváncsi, hogy hogyan érinti a digitalizáció az olvasási szokások változását. Az eszmecserén Lázok Klára, a Teleki Téka vezetője, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumot képviselő Róth András Lajos, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárból érkezett Bodnár Róbert, illetve Györgyjakab Izabella, a Transindex virtuális adatbankjának vezetője vett részt.
– Vannak-e már elképzelések a hetedik konferenciáról?
– Mindkét irányban szeretnénk többet nyújtani, tehát egyrészt a tudományos igényességet növelnénk, másrészt a nagyközönséget szólítanánk meg erőteljesebben. Azért, hogy mindkét törekvésnek eleget tehessünk, elképzelhető, hogy a jövőben kétévente szervezzük majd meg a konferenciát.
n.sz.i.
Marosvásárhelyi Népújság (Marosvásárhely).
2013. május 14.
Leástak az évszázadok mélyére
Egy hete zajlik a régészek kutatómunkája a Patkóban. Először dokumentálhatták a település Árpád-kori nyomait.
A Tamási Áron Gimnázium bentlakásának bejárata előtt kiásott, néhány négyzetméteres kutatószelvényben Nyárádi Zsolt régész és két segédje guggol – spaklival kapargatják a földet, kis műanyag-dobozokba pedig kerámiatöredéket gyűjtenek. Még egy hét áll rendelkezésükre: a Haáz Rezső Múzeum régészei (a munkába besegít Sófalvi András is) ennyi időre kapott ásatási engedélyt a polgármesteri hivataltól.
Azért kezdtek itt ásni, mert az ásatást megelőzően régészeti felügyeletet végeztek egy vízvezeték cseréjénél, és már akkor előtűnt egy 16. századi fal maradványa.
Élet a rómaiak korában
Mint Nyárádi portálunknak a helyszínen elmondta, a bentlakás előtt húzódó járdába ásott vízvezeték árkában rendkívül gazdag római leletanyagot találtak, ráadásul ezek a rétegek még nem voltak bolygatva – mint ismert, Székelyudvarhely területén már a római korban volt élet, erről maga Nyárádi írt egy korábbi tanulmányában. Egy megrongálódott búbos kemence maradványai is jól kivehetők voltak, tehát intenzív élet lehetett már akkor a mai tér területén.
Az említett 16. századi épületet eléggé „felszabdalták" a gáz-, a villany- és a vízvezetékek, ettől függetlenül az a régész szerint jól látszik, hogy egy módosabb lakóház állhatott itt, ugyanakkor egy késő Árpád-kori (kb. 13 század vége és a 14. század eleje) kövezett, kavicsozott út nyomai is kivehetők. A leletek között kerámiatöredékek, állatcsont-maradványok, vasszegek, illetve egy pénzérme is van – ezt jelenleg áztatják, letisztítása után sokat segíthet a régészeknek.
Már az Árpád-korban lakott volt
Jelenleg egyértelműen Árpád-kori rétegeket bontanak: történelmileg ilyen „mélyre" a város területén még nem ástak, de ez azt is bizonyítja ez, hogy akkor már létezett egy település itt, igaz, sokkal kisebb területen lehetett, s ez a része már a széle, a pereme lehetett a régész feltételezése szerint. „A kérdés az, hogy az Árpád-koron belül mennyire régiek a leletek és egyéb maradványok és hogy azok hozzánk, magyarokhoz, illetve a megtelepedésünkhöz köthetőek-e?" – fejtette ki a régész.
Mint Nyárádi elmondta, tevékenységükkel nem zavarják a felújítási munkát, s ezen a héten vagy a jövő hét elején be is fejezik ezt a feltárást – ezután a zöldövezetben (az éjjel-nappali üzlettel szemben) nyitnak egy újabb kutatószelvényt. „Lesz egy viszonylagos képünk a különböző korszakokról, akár az őskortól egészen az elmúlt évszázadokig." – közölte zárásképpen a régész.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Egy hete zajlik a régészek kutatómunkája a Patkóban. Először dokumentálhatták a település Árpád-kori nyomait.
A Tamási Áron Gimnázium bentlakásának bejárata előtt kiásott, néhány négyzetméteres kutatószelvényben Nyárádi Zsolt régész és két segédje guggol – spaklival kapargatják a földet, kis műanyag-dobozokba pedig kerámiatöredéket gyűjtenek. Még egy hét áll rendelkezésükre: a Haáz Rezső Múzeum régészei (a munkába besegít Sófalvi András is) ennyi időre kapott ásatási engedélyt a polgármesteri hivataltól.
Azért kezdtek itt ásni, mert az ásatást megelőzően régészeti felügyeletet végeztek egy vízvezeték cseréjénél, és már akkor előtűnt egy 16. századi fal maradványa.
Élet a rómaiak korában
Mint Nyárádi portálunknak a helyszínen elmondta, a bentlakás előtt húzódó járdába ásott vízvezeték árkában rendkívül gazdag római leletanyagot találtak, ráadásul ezek a rétegek még nem voltak bolygatva – mint ismert, Székelyudvarhely területén már a római korban volt élet, erről maga Nyárádi írt egy korábbi tanulmányában. Egy megrongálódott búbos kemence maradványai is jól kivehetők voltak, tehát intenzív élet lehetett már akkor a mai tér területén.
Az említett 16. századi épületet eléggé „felszabdalták" a gáz-, a villany- és a vízvezetékek, ettől függetlenül az a régész szerint jól látszik, hogy egy módosabb lakóház állhatott itt, ugyanakkor egy késő Árpád-kori (kb. 13 század vége és a 14. század eleje) kövezett, kavicsozott út nyomai is kivehetők. A leletek között kerámiatöredékek, állatcsont-maradványok, vasszegek, illetve egy pénzérme is van – ezt jelenleg áztatják, letisztítása után sokat segíthet a régészeknek.
Már az Árpád-korban lakott volt
Jelenleg egyértelműen Árpád-kori rétegeket bontanak: történelmileg ilyen „mélyre" a város területén még nem ástak, de ez azt is bizonyítja ez, hogy akkor már létezett egy település itt, igaz, sokkal kisebb területen lehetett, s ez a része már a széle, a pereme lehetett a régész feltételezése szerint. „A kérdés az, hogy az Árpád-koron belül mennyire régiek a leletek és egyéb maradványok és hogy azok hozzánk, magyarokhoz, illetve a megtelepedésünkhöz köthetőek-e?" – fejtette ki a régész.
Mint Nyárádi elmondta, tevékenységükkel nem zavarják a felújítási munkát, s ezen a héten vagy a jövő hét elején be is fejezik ezt a feltárást – ezután a zöldövezetben (az éjjel-nappali üzlettel szemben) nyitnak egy újabb kutatószelvényt. „Lesz egy viszonylagos képünk a különböző korszakokról, akár az őskortól egészen az elmúlt évszázadokig." – közölte zárásképpen a régész.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. május 21.
Újra látogatható a Jézus-kápolna
Hosszú idő után ismét látogatható a Jézus-kápolna Székelyudvarhelyen. Az épület tulajdonosa megállapodott abban, hogy a kápolnát a Haáz Rezső Múzeum fogja „üzemeltetni” a továbbiakban.
Az ásatás után új téglapadlózatot kapott a kápolna belseje, kisebb-nagyobb államegőrzési munkákat is végeztek. Az épület készen áll arra, hogy újabb falkutatások után egy teljes restauráláson és konzerváláson essen át. A tulajdonosban és az üzemeltetőben szándék mutatkozik egy ide vonatkozó pályázati dokumentáció elkészítésére.
Május 17-én délután került sor arra a kiállításmegnyitóval egybekötött ünnepélyes átadóra, amelyen a Haáz Rezső Múzeum átvette a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánia tulajdonában levő épületegyüttest – a kápolnát magát, a hozzá tartozó szolgálati épületet, a kőkerítést és a telket, amelyet a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány segítségével és kaláka szervezésével sikerült a közelmúltban megtisztítani és rendezni.
A kiállítást Sófalvi András régész készítette, amely képpel gazdagon illusztrált pannókból áll, s bemutatja a kápolna történetét, illetve közli azokat az ásatási eredményeket is, amelyek alapján megállapítható, hogy a kápolnát nem a XII. században, hanem körülbelül háromszáz évvel később, a XV. század végén vagy a XVI. század elején építhették.
Köszöntőt mondott Jakab Áron Csaba önkormányzati képviselő, aki ennek az értékes épületnek a sorsát nagy figyelemmel követte, és mindent elkövetett, hogy a részleges felújítás, a rendezés és a múzeumnak való átadás létrejöjjön. Főtisztelendő Mátyás Károly főesperes-plebános rövid áhítat után megáldotta és megszentelte az épületet.
A Székelyudvarhely felsőboldogfalvi kijáratánál található Jézus-kápolna a Haáz Rezső Múzeum „üzemeltetésében” látogatható. A nyitva tartás rendje: kedd–péntek 10-től 17 óráig, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között, hétfői napokon zárva. A látogatási díj felnőtteknek 2,5 lej, gyerekeknek ingyenes. Amennyiben a kápolnalátogatást múzeumlátogatással is egybekötik az érdeklődők, akkor a belépődíj felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek és nyugdíjasoknak pedig 2,5 lej.
Simó Márton
szekelyhon.ro
Hosszú idő után ismét látogatható a Jézus-kápolna Székelyudvarhelyen. Az épület tulajdonosa megállapodott abban, hogy a kápolnát a Haáz Rezső Múzeum fogja „üzemeltetni” a továbbiakban.
Az ásatás után új téglapadlózatot kapott a kápolna belseje, kisebb-nagyobb államegőrzési munkákat is végeztek. Az épület készen áll arra, hogy újabb falkutatások után egy teljes restauráláson és konzerváláson essen át. A tulajdonosban és az üzemeltetőben szándék mutatkozik egy ide vonatkozó pályázati dokumentáció elkészítésére.
Május 17-én délután került sor arra a kiállításmegnyitóval egybekötött ünnepélyes átadóra, amelyen a Haáz Rezső Múzeum átvette a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánia tulajdonában levő épületegyüttest – a kápolnát magát, a hozzá tartozó szolgálati épületet, a kőkerítést és a telket, amelyet a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány segítségével és kaláka szervezésével sikerült a közelmúltban megtisztítani és rendezni.
A kiállítást Sófalvi András régész készítette, amely képpel gazdagon illusztrált pannókból áll, s bemutatja a kápolna történetét, illetve közli azokat az ásatási eredményeket is, amelyek alapján megállapítható, hogy a kápolnát nem a XII. században, hanem körülbelül háromszáz évvel később, a XV. század végén vagy a XVI. század elején építhették.
Köszöntőt mondott Jakab Áron Csaba önkormányzati képviselő, aki ennek az értékes épületnek a sorsát nagy figyelemmel követte, és mindent elkövetett, hogy a részleges felújítás, a rendezés és a múzeumnak való átadás létrejöjjön. Főtisztelendő Mátyás Károly főesperes-plebános rövid áhítat után megáldotta és megszentelte az épületet.
A Székelyudvarhely felsőboldogfalvi kijáratánál található Jézus-kápolna a Haáz Rezső Múzeum „üzemeltetésében” látogatható. A nyitva tartás rendje: kedd–péntek 10-től 17 óráig, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között, hétfői napokon zárva. A látogatási díj felnőtteknek 2,5 lej, gyerekeknek ingyenes. Amennyiben a kápolnalátogatást múzeumlátogatással is egybekötik az érdeklődők, akkor a belépődíj felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek és nyugdíjasoknak pedig 2,5 lej.
Simó Márton
szekelyhon.ro
2013. május 31.
Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. július 10.
A Monarchia fénykora a Tudományos Könyvtárban
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat reprint változatát bárki fellapozhatja a könyvtár olvasótermében.
Huszonkét közkönyvtár, köztük a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár, a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár és a Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár képviselői vettek részt a május 28-29.-én, Budapesten lezajlott Magyar Könyvtárosok VII. Világtalálkozóján.
A négyéves szünet után Határtalan együttműködés – stratégia, integráció, megújulás címmel az Országos Széchenyi Könyvtár, a Könyvtári Intézet és az Országgyűlési Könyvtár által
megrendezett szakmai fórumon a határon túli intézmények tevékenységét, köztük a Tudományos Könyvtárét is értékes könyvajándékkal ismerte el a fórum védnöke, Kövér László.
Az ajándékcsomag szimbolikus átadása még a konferencián megtörtént: Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című könyv 21 kötetéből az elsőt már akkor átvehette a Tudományos Könyvtár őre Róth András Lajos történész. A reprint kiadás további példányai július 5-én érkeztek meg a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületében működő Tudományos Könyvtárba.
Ajándék az ajándék mellé
„Amikor kibontottuk a csomagot, akkor ért bennünket a meglepetés, hogy tulajdonképpen még két kötetet kaptunk. Az egyik az Országgyűlés épületét bemutató könyv díszkiadása, a másik pedig Magyarország Alaptörvénye" – mutatta be az értékes adományt Róth András Lajos, aki Miklós Zoltán múzeumigazgató társaságában számolt be a rangos szakmai találkozóról, amelynek résztvevői javaslatokat tettek a könyvtárak közötti szakmai együttműködés 2014-2020 közötti időszakára vonatkozó stratégiára.
„Az Ostrák-Magyar Monarchia képben és írásban könyvsorozat Rudolf trónörökös kezdeményezésére 1885. december 1. és 1901. október 1-je között, a monarchia fénykorában jelent meg. Átfogja az akkori osztrák-magyar birodalmat: nyolc kötetben a magyarországi területeket, 11 kötetben az osztrák részt tárgyalja, van egy bevezető füzet és két függelék is.
Valamikor ez a kiadvány német és magyar nyelven, 396 kis füzetben, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel látott napvilágot, szerzői a korszak jeles személyiségei voltak. A kis füzeteket össze lehetett fűzni, amikor összegyűlt egy kötetnyi, a kiadó elküldte a borítót. Ennek számtalan verziója létezik, a könyvtárunknak a piros és zöld színű van meg" – foglalta össze a sorozattal kapcsolatos tudnivalókat és mutatta be az eredeti kiadványokat Róth.
Hozzáfűzte, az ajándékba kapott reprint kiadásnak azért is örvendenek, mert az első kiadásból nem minden kötet van meg a Tudományos Könyvtár állományában.
Róth azt is elmondta, hogy bár a sorozat tartalma digitális formában is elérhető, a most kapott kiadásnak szimbolikus értéke is van: a papíralapú információhordozók jelentőségét emeli ki a 21. században.
Az ajándékba kapott könyveket, akárcsak a könyvtár állományában levő több ezer értékes könyv bármelyikét bárki fellapozhatja, tanulmányozhatja a Tudományos Könyvtárban, amely hétköznaponként 8-16 óra között látogatható.
LÁZÁR EMESE
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat reprint változatát bárki fellapozhatja a könyvtár olvasótermében.
Huszonkét közkönyvtár, köztük a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár, a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár és a Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár képviselői vettek részt a május 28-29.-én, Budapesten lezajlott Magyar Könyvtárosok VII. Világtalálkozóján.
A négyéves szünet után Határtalan együttműködés – stratégia, integráció, megújulás címmel az Országos Széchenyi Könyvtár, a Könyvtári Intézet és az Országgyűlési Könyvtár által
megrendezett szakmai fórumon a határon túli intézmények tevékenységét, köztük a Tudományos Könyvtárét is értékes könyvajándékkal ismerte el a fórum védnöke, Kövér László.
Az ajándékcsomag szimbolikus átadása még a konferencián megtörtént: Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című könyv 21 kötetéből az elsőt már akkor átvehette a Tudományos Könyvtár őre Róth András Lajos történész. A reprint kiadás további példányai július 5-én érkeztek meg a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületében működő Tudományos Könyvtárba.
Ajándék az ajándék mellé
„Amikor kibontottuk a csomagot, akkor ért bennünket a meglepetés, hogy tulajdonképpen még két kötetet kaptunk. Az egyik az Országgyűlés épületét bemutató könyv díszkiadása, a másik pedig Magyarország Alaptörvénye" – mutatta be az értékes adományt Róth András Lajos, aki Miklós Zoltán múzeumigazgató társaságában számolt be a rangos szakmai találkozóról, amelynek résztvevői javaslatokat tettek a könyvtárak közötti szakmai együttműködés 2014-2020 közötti időszakára vonatkozó stratégiára.
„Az Ostrák-Magyar Monarchia képben és írásban könyvsorozat Rudolf trónörökös kezdeményezésére 1885. december 1. és 1901. október 1-je között, a monarchia fénykorában jelent meg. Átfogja az akkori osztrák-magyar birodalmat: nyolc kötetben a magyarországi területeket, 11 kötetben az osztrák részt tárgyalja, van egy bevezető füzet és két függelék is.
Valamikor ez a kiadvány német és magyar nyelven, 396 kis füzetben, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel látott napvilágot, szerzői a korszak jeles személyiségei voltak. A kis füzeteket össze lehetett fűzni, amikor összegyűlt egy kötetnyi, a kiadó elküldte a borítót. Ennek számtalan verziója létezik, a könyvtárunknak a piros és zöld színű van meg" – foglalta össze a sorozattal kapcsolatos tudnivalókat és mutatta be az eredeti kiadványokat Róth.
Hozzáfűzte, az ajándékba kapott reprint kiadásnak azért is örvendenek, mert az első kiadásból nem minden kötet van meg a Tudományos Könyvtár állományában.
Róth azt is elmondta, hogy bár a sorozat tartalma digitális formában is elérhető, a most kapott kiadásnak szimbolikus értéke is van: a papíralapú információhordozók jelentőségét emeli ki a 21. században.
Az ajándékba kapott könyveket, akárcsak a könyvtár állományában levő több ezer értékes könyv bármelyikét bárki fellapozhatja, tanulmányozhatja a Tudományos Könyvtárban, amely hétköznaponként 8-16 óra között látogatható.
LÁZÁR EMESE
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. október 4.
Udvarhelyre jön a restaurátorok színe-java
A könyv lesz a témája a 14. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferenciának.
A Haáz Rezső Múzeum október 7–11. között 14. alkalommal verbuválja össze az erdélyi és a magyarországi restaurátorokat. Az Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferencián húsznál több szakember tart vetített képekkel is illusztrált előadást a könyvek szerkezeti, restaurálási sajátosságairól, a régészeti tárgyak védelméről és azok szakszerű helyreállításáról. A konferenciának a MÜTF előadóterme ad otthont, az előadások nyitottak a téma iránt érdeklődők előtt.
A hivatalos megnyitó október 7-én, hétfőn délelőtt 10 órakor tartják. Az előadásokat hétfőn 10 óra 15 perctól, kedden és szerdán délelőtt 10 órától lehet meghallgatni.
A restaurátorok konferenciája ebben az évben is a meghívottaknak szervezett tanulmányúttal zárul.
A konferencia részletes programja, az előadók neve, az előadások kezdési időpontja, valamint tartalmi kivonatai ide kattintva olvasható.
Falon a metszetek
A konferencia témájához kapcsolódikaz október 7-ei Portrék-metszők-metszetek című kiállítás.
A régi korok nagy mestereinek a sokszorosító művészet néhány válfajával ( fa- és rézmetszetek, rézkarcok, kőnyomatok) készült grafikai művét bemutató tárlatot Róth András Lajos, a Tudományos Könyvtár őre rendezte és ajánlja a nagyközönség figyelmébe a múzeumban 18 órakor kezdődő megnyitón.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
A könyv lesz a témája a 14. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferenciának.
A Haáz Rezső Múzeum október 7–11. között 14. alkalommal verbuválja össze az erdélyi és a magyarországi restaurátorokat. Az Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferencián húsznál több szakember tart vetített képekkel is illusztrált előadást a könyvek szerkezeti, restaurálási sajátosságairól, a régészeti tárgyak védelméről és azok szakszerű helyreállításáról. A konferenciának a MÜTF előadóterme ad otthont, az előadások nyitottak a téma iránt érdeklődők előtt.
A hivatalos megnyitó október 7-én, hétfőn délelőtt 10 órakor tartják. Az előadásokat hétfőn 10 óra 15 perctól, kedden és szerdán délelőtt 10 órától lehet meghallgatni.
A restaurátorok konferenciája ebben az évben is a meghívottaknak szervezett tanulmányúttal zárul.
A konferencia részletes programja, az előadók neve, az előadások kezdési időpontja, valamint tartalmi kivonatai ide kattintva olvasható.
Falon a metszetek
A konferencia témájához kapcsolódikaz október 7-ei Portrék-metszők-metszetek című kiállítás.
A régi korok nagy mestereinek a sokszorosító művészet néhány válfajával ( fa- és rézmetszetek, rézkarcok, kőnyomatok) készült grafikai művét bemutató tárlatot Róth András Lajos, a Tudományos Könyvtár őre rendezte és ajánlja a nagyközönség figyelmébe a múzeumban 18 órakor kezdődő megnyitón.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2014. február 5.
„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen
2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére.
A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek.
Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár
Szabadság (Kolozsvár),
2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére.
A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek.
Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 10.
Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat Udvarhelyen
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
2014. április 17.
Bolyai Csabáért fogott össze Udvarhely
Példás összefogásról tett tanúbizonyságot Székelyudvarhely: a hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulattal műtétre szoruló Bolyai Csaba édesanyjának felhívására röpke egy hét alatt gyűlt össze a több mint 20 ezer lejnyi támogatás. A székelyudvarhelyi, 27 éves fiatalember időközben sürgősségi műtéten esett át, ezért a marosvásárhelyi szakklinikának elvégzendő orvosi beavatkozást mintegy hónappal kellett elhalasztani. Csaba nem panaszkodik, hihetetlennek tartja, hogy a bajban ennyi ismerős és ismeretlen sietett segítségére.
Bolyai Csaba a Haáz Rezső Múzeum időszakos munkatársa, az Arany Griff Rend Egyesület és a Legendárium csapatának is aktív tagja, az udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács önkéntese, és az Udvarhelyi Fiatal Fórum vezetőtanácsának is tagja. Februárban teljes körű kivizsgáláson vett részt, akkor az orvosok hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulatot, aneurizmát diagnosztizáltak nála, és az artériában már vérrögök is megjelentek. Az életmentő beavatkozásra Marosvásárhelyen kerülne sor, ennek költségét, mintegy 20 ezer lejt a családnak kell előteremtenie. Az eset nyomán több helybéli civil szervezet, sportegyesületek és civil közösségek adománygyűjtésbe fogtak: az Udvarhelyi Fiatal Fórumnál néhány nap alatt 2200 lejt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezeténél 5980 lejt, 20 ezer forintot és 50 eurót gyűjtöttek össze Csaba megsegítésére, de több vállalkozó is hozzájárult a gyűjtéshez.
Szerdán délután a székelyudvarhelyi Black 69 és Floorbulls csapatok jótékonysági mérkőzést játszottak a Rákóczi Sportcentrumban: a rendezvényen több mint 5000 lej gyűlt össze. A befolyt összeget a Csaba édesanyja által megadott bankszámlaszámra utalják (RO46 INGB 0000 9999 0107 1448), amelyre bárki egyénileg is küldhet adományt.
Időközben azonban Csaba sürgősségi beavatkozásra szorult: egy, a múlt hét csütörtökén elvégzett vizsgálat érelzáródást mutatott ki bal térdénél. „Aznap este befektettek a kórházba, szombaton pedig Marosvásárhelyre utaztam, ahol elvégezték a beavatkozást: az elzáródott eret kitisztították, a térdnél levő tágulatot egy saját vénadarabbal áthidalták” – mesélte. Csaba jelenleg itthon van, a körülményekhez képest jól érzi magát, az „apróságokra” nem panaszkodik, mondja. „A sürgősségi műtét következtében halasztják a nagy beavatkozást, azt csak akkor végzik el, amikor az előzőből felépültem” – magyarázta.
Időközben Csabát a székelyudvarhelyi kórházban kezelik, legközelebb egy hónap múlva utazik Marosvásárhelyre felülvizsgálatra. „Az összegyűlt adományok mindkét műtét költségére elegendők. Nagyon szépen köszönöm minden ismertnek és ismeretlennek a jókívánságokat, a támogatást, a kedves szavakat, szeretetük érezhető megnyilvánulását, rendkívül hálás vagyok, hogy ennyien gondoltak rám” – hangsúlyozta.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
Példás összefogásról tett tanúbizonyságot Székelyudvarhely: a hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulattal műtétre szoruló Bolyai Csaba édesanyjának felhívására röpke egy hét alatt gyűlt össze a több mint 20 ezer lejnyi támogatás. A székelyudvarhelyi, 27 éves fiatalember időközben sürgősségi műtéten esett át, ezért a marosvásárhelyi szakklinikának elvégzendő orvosi beavatkozást mintegy hónappal kellett elhalasztani. Csaba nem panaszkodik, hihetetlennek tartja, hogy a bajban ennyi ismerős és ismeretlen sietett segítségére.
Bolyai Csaba a Haáz Rezső Múzeum időszakos munkatársa, az Arany Griff Rend Egyesület és a Legendárium csapatának is aktív tagja, az udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács önkéntese, és az Udvarhelyi Fiatal Fórum vezetőtanácsának is tagja. Februárban teljes körű kivizsgáláson vett részt, akkor az orvosok hasiaorta- és ágyékiartéria-tágulatot, aneurizmát diagnosztizáltak nála, és az artériában már vérrögök is megjelentek. Az életmentő beavatkozásra Marosvásárhelyen kerülne sor, ennek költségét, mintegy 20 ezer lejt a családnak kell előteremtenie. Az eset nyomán több helybéli civil szervezet, sportegyesületek és civil közösségek adománygyűjtésbe fogtak: az Udvarhelyi Fiatal Fórumnál néhány nap alatt 2200 lejt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezeténél 5980 lejt, 20 ezer forintot és 50 eurót gyűjtöttek össze Csaba megsegítésére, de több vállalkozó is hozzájárult a gyűjtéshez.
Szerdán délután a székelyudvarhelyi Black 69 és Floorbulls csapatok jótékonysági mérkőzést játszottak a Rákóczi Sportcentrumban: a rendezvényen több mint 5000 lej gyűlt össze. A befolyt összeget a Csaba édesanyja által megadott bankszámlaszámra utalják (RO46 INGB 0000 9999 0107 1448), amelyre bárki egyénileg is küldhet adományt.
Időközben azonban Csaba sürgősségi beavatkozásra szorult: egy, a múlt hét csütörtökén elvégzett vizsgálat érelzáródást mutatott ki bal térdénél. „Aznap este befektettek a kórházba, szombaton pedig Marosvásárhelyre utaztam, ahol elvégezték a beavatkozást: az elzáródott eret kitisztították, a térdnél levő tágulatot egy saját vénadarabbal áthidalták” – mesélte. Csaba jelenleg itthon van, a körülményekhez képest jól érzi magát, az „apróságokra” nem panaszkodik, mondja. „A sürgősségi műtét következtében halasztják a nagy beavatkozást, azt csak akkor végzik el, amikor az előzőből felépültem” – magyarázta.
Időközben Csabát a székelyudvarhelyi kórházban kezelik, legközelebb egy hónap múlva utazik Marosvásárhelyre felülvizsgálatra. „Az összegyűlt adományok mindkét műtét költségére elegendők. Nagyon szépen köszönöm minden ismertnek és ismeretlennek a jókívánságokat, a támogatást, a kedves szavakat, szeretetük érezhető megnyilvánulását, rendkívül hálás vagyok, hogy ennyien gondoltak rám” – hangsúlyozta.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
2014. június 4.
Udvarhelyszéki településtörténetek rajzolódnak ki
Fizikai, szellemi és eszmei mivoltában is teljesen saját tárlattal jelentkezik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum: az intézmény régészei által végzett tízéves kutatómunka summázása a Templomok a föld alatt című kiállítás, melynek megnyitóját csütörtökön délután hat órától tartják.
Az elmúlt tíz év régészeti tevékenységének egy szegmense tárul a látogató elé az udvarhelyi múzeumban: a földszinti termekben berendezett, Templomok a föld alatt című kiállítás kurátorai Nyárádi Zsolt és Sófalvi András régészek. A több mint két tucatnyi udvarhelyszéki településen végzett ásatások, geofizikai kutatások és felmérések célja a középkori templomok és a köréjük szerveződött temetők feltárása volt.
„Az ásatások egyre kiterjedtebbek, legújabb projektünk a patakfalvi elpusztult középkori templom feltárása. Ebben amerikai antropológusok is segédkeznek. A kutatások most már nemcsak önmagukban zajlanak, hanem tágabb kiterjedésben is próbáljuk kontextusba helyezni az eredményeket. A templomok kiemelkedő szerepet játszottak egy-egy település történetében, és ha ezek létrejöttét keltezni tudjuk, akkor nagyon közel járul a település kezdeteinek keltezéséhez” – sorolta Nyárádi Zsolt. A szakember kifejtette: a tavaly nyáron alkalmazott, ún. C12-es módszer (melynek során az élő szervezetekbe beépült szénatomot vizsgálják) segítségével sikerült megállapítani például, hogy Bögözben és Lövétén is a 12. század második felében keletkeztek az első sírok, és közvetlenül ezek közelében épültek az első templomok is.
Fenyéd például a vizsgálatok alapján valamivel korábban, a 11. század végén, a 12. század elején keletkezhetett. „Mindez hihetetlenül újszerű eredmény, hiszen csupán a leletekre hagyatkozva időben ennyire nem tudtunk volna visszamenni. Az amerikai antropológusok által a csontanyag vizsgálata során kapott eredmények kiegészítik ezt a kutatást” – tette hozzá a régész.
A tetemes kutatási eredmény és adat egy szegmense látható ezúttal a múzeumban: a kurátorok kiemeltek néhány olyan udvarhelyszéki templomot, amelyek valamilyen szempontból érdekesek. „Csupán néhány négyzetméteren képtelenség lenne bemutatni mindazt, amit az évek alatt összegyűjtöttünk, ezért kiemeltünk néhány objektumot, amelyek legérdekesebb szegmenseit igyekszünk bemutatni” – magyarázta Sófalvi András, a régészpáros tagja.
A tárlatot két kisfilm is kiegészíti, ezek egyike a sokszor „csodabogárként” kezelt régészek mindennapi munkáját mutatja be. „További érdekesség, hogy a homoródszentmártoni templom elpusztult Szent László-freskóját, amelyet Huszka János örökített meg, kiegészítő elemként csatoltuk a tárlathoz” – árulta el Sófalvi. Egyébként a kiállítás látványtervét Baróti Hunor képzőművész készítette.
A templomok a föld alatt elnevezésű tárlat beilleszkedik a Haáz Rezső Múzeum korábbi, mind tartalmi mind formai megjelenítésben korszerű kiállításainak sorába, érdekessége azonban, hogy az udvarhelyi múzeum régészei által végzett tízéves munka konkrét eredménye, amely fizikailag, eszmeileg és szellemileg is a Haáz Rezső Múzeumhoz köthető – hangsúlyozta Miklós Zoltán múzeumigazgató.
A csütörtökön délután 6 órától tartandó megnyitón köszöntőbeszédet mond Bunta Levente polgármester, a tárlatot pedig Gyöngyössy János szakíró, grafikus és Juhász Ábel református lelkész nyitja meg.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
Fizikai, szellemi és eszmei mivoltában is teljesen saját tárlattal jelentkezik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum: az intézmény régészei által végzett tízéves kutatómunka summázása a Templomok a föld alatt című kiállítás, melynek megnyitóját csütörtökön délután hat órától tartják.
Az elmúlt tíz év régészeti tevékenységének egy szegmense tárul a látogató elé az udvarhelyi múzeumban: a földszinti termekben berendezett, Templomok a föld alatt című kiállítás kurátorai Nyárádi Zsolt és Sófalvi András régészek. A több mint két tucatnyi udvarhelyszéki településen végzett ásatások, geofizikai kutatások és felmérések célja a középkori templomok és a köréjük szerveződött temetők feltárása volt.
„Az ásatások egyre kiterjedtebbek, legújabb projektünk a patakfalvi elpusztult középkori templom feltárása. Ebben amerikai antropológusok is segédkeznek. A kutatások most már nemcsak önmagukban zajlanak, hanem tágabb kiterjedésben is próbáljuk kontextusba helyezni az eredményeket. A templomok kiemelkedő szerepet játszottak egy-egy település történetében, és ha ezek létrejöttét keltezni tudjuk, akkor nagyon közel járul a település kezdeteinek keltezéséhez” – sorolta Nyárádi Zsolt. A szakember kifejtette: a tavaly nyáron alkalmazott, ún. C12-es módszer (melynek során az élő szervezetekbe beépült szénatomot vizsgálják) segítségével sikerült megállapítani például, hogy Bögözben és Lövétén is a 12. század második felében keletkeztek az első sírok, és közvetlenül ezek közelében épültek az első templomok is.
Fenyéd például a vizsgálatok alapján valamivel korábban, a 11. század végén, a 12. század elején keletkezhetett. „Mindez hihetetlenül újszerű eredmény, hiszen csupán a leletekre hagyatkozva időben ennyire nem tudtunk volna visszamenni. Az amerikai antropológusok által a csontanyag vizsgálata során kapott eredmények kiegészítik ezt a kutatást” – tette hozzá a régész.
A tetemes kutatási eredmény és adat egy szegmense látható ezúttal a múzeumban: a kurátorok kiemeltek néhány olyan udvarhelyszéki templomot, amelyek valamilyen szempontból érdekesek. „Csupán néhány négyzetméteren képtelenség lenne bemutatni mindazt, amit az évek alatt összegyűjtöttünk, ezért kiemeltünk néhány objektumot, amelyek legérdekesebb szegmenseit igyekszünk bemutatni” – magyarázta Sófalvi András, a régészpáros tagja.
A tárlatot két kisfilm is kiegészíti, ezek egyike a sokszor „csodabogárként” kezelt régészek mindennapi munkáját mutatja be. „További érdekesség, hogy a homoródszentmártoni templom elpusztult Szent László-freskóját, amelyet Huszka János örökített meg, kiegészítő elemként csatoltuk a tárlathoz” – árulta el Sófalvi. Egyébként a kiállítás látványtervét Baróti Hunor képzőművész készítette.
A templomok a föld alatt elnevezésű tárlat beilleszkedik a Haáz Rezső Múzeum korábbi, mind tartalmi mind formai megjelenítésben korszerű kiállításainak sorába, érdekessége azonban, hogy az udvarhelyi múzeum régészei által végzett tízéves munka konkrét eredménye, amely fizikailag, eszmeileg és szellemileg is a Haáz Rezső Múzeumhoz köthető – hangsúlyozta Miklós Zoltán múzeumigazgató.
A csütörtökön délután 6 órától tartandó megnyitón köszöntőbeszédet mond Bunta Levente polgármester, a tárlatot pedig Gyöngyössy János szakíró, grafikus és Juhász Ábel református lelkész nyitja meg.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro
2014. augusztus 20.
Székelyudvarhelyen a Szóra bírt csontjaink című tárlat
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 26.
Örökség-lustra
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro
2014. szeptember 12.
Konzerválják az omladozó várfalakat
Zajlik a Székely Támadt-vár gyorsbeavatkozási munkálataira kiírt közbeszerzési eljárás, pénteken derül ki, hogy a munkálatok elvégzésére jelentkező szakcégek közül hánynak a dokumentációja felel meg a kiírás feltételeinek, amelyek – A kategóriás műemlékről lévén szó – nagyon szigorúak.
Még az év vége előtt elkezdődik a Székely Támadt-vár veszélyesen omladozó falainak gyorsbeavatkozási konzerválása, ugyanis már zajlik a közbeszerzési eljárás a munkálatok elvégzésére. A kiírásra az országos elektronikus közbeszerzési rendszerben (SEAP) került sor, és pénteken derül ki, hogy a közbeszerzésen jelentkező szakcégek dokumentációit átvizsgálva az intézmény elbírálóbizottsága hányat ítélt megfelelőnek, majd ezt követően megtörténik a versenytárgyalás eredményhirdetése is. Nagyon szigorúak az előírások, hiszen A kategóriás, tehát a legmagasabb besorolású műemlék konzerválásáról van szó, ilyen jellegű munkálatok még nem is történtek Székelyudvarhelyen – tudtuk meg Miklós Zoltántól, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójától.
Csak tapasztalt cég végezheti
A munkálatokat a múzeum e célra elkülönített pénzalapjából végzik majd el. A sürgős beavatkozások értéke 450 ezer lejt tesz ki, a helyi költségvetésből ez évre elkülönített összeg a munkálatoknak csak mintegy felére lesz elegendő, de hogy pontosan mennyire, az a versenytárgyalást megnyerő cég ajánlatától függ – mondta el Miklós Zoltán. A beavatkozás főként a vár két oldalán, a műemlék Kornis Ferenc, valamint a Tó utca felőli, veszélyesen omladozó falak konzerválására vonatkozik, és a munkálatokat csak olyan szakcég végezheti, amely korábban már kapott hasonló értékű megbízást A kategóriás műemlék restaurálására, vagy olyan társvállalkozással működik együtt, amely rendelkezik hasonló tapasztalattal. A munkálatokat a múlt évben elkészült várrestaurálási terveknek megfelelően kell elvégezni – fejtette ki a Haáz Rezső múzeum igazgatója.
Két pályázati eredményre és eurómilliókra várnak
A múzeumnál egyébként két pályázati elbírálásra is várnak, ugyanis ezek révén eurómilliók érkezhetnek a Székely Támadt-vár felújítására. A műemlék tulajdonosaként az önkormányzat múlt évben a Norvég Alapnál, valamint az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén is pályázott pénzalapokra. Kedvező elbíráslás esetén a Norvég Alaptól kétmillió eurónál is több pénz érkezhet a várbejárattól a Hajdú-bástyáig húzódó műemlékrész teljes restaurálására és funkcionálissá tételére, a terveknek megfelelően a bástyában információs központot, múzeumi kiállítóteret és kilátót alakítanának ki.
Az amerikai nagykövetség által kiírt pályázaton – melynek első elbírálási fázisán már túljutott a város pályázata Washingtonban – kétszázezer dollárt kaphat a város a vár felújításának sürgősségi munkálataira. Noha utóbbi elbírálását korábban júniusra várták, mint azt a polgármesteri hivatal sajtóosztályán megtudtuk, még egyik pályázaton sem történt meg a végleges eredményhirdetés. Több egyeztetés és kiegészítés is történt az utóbbi időszakban a pályázatokkal kapcsolatban, az elbíráslás pontos dátumát még nem tudni, de év vége előtt meg kell történnie – tájékoztatott a hivatal sajtófelelőse.
Széchely István, Székelyhon.ro
Zajlik a Székely Támadt-vár gyorsbeavatkozási munkálataira kiírt közbeszerzési eljárás, pénteken derül ki, hogy a munkálatok elvégzésére jelentkező szakcégek közül hánynak a dokumentációja felel meg a kiírás feltételeinek, amelyek – A kategóriás műemlékről lévén szó – nagyon szigorúak.
Még az év vége előtt elkezdődik a Székely Támadt-vár veszélyesen omladozó falainak gyorsbeavatkozási konzerválása, ugyanis már zajlik a közbeszerzési eljárás a munkálatok elvégzésére. A kiírásra az országos elektronikus közbeszerzési rendszerben (SEAP) került sor, és pénteken derül ki, hogy a közbeszerzésen jelentkező szakcégek dokumentációit átvizsgálva az intézmény elbírálóbizottsága hányat ítélt megfelelőnek, majd ezt követően megtörténik a versenytárgyalás eredményhirdetése is. Nagyon szigorúak az előírások, hiszen A kategóriás, tehát a legmagasabb besorolású műemlék konzerválásáról van szó, ilyen jellegű munkálatok még nem is történtek Székelyudvarhelyen – tudtuk meg Miklós Zoltántól, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójától.
Csak tapasztalt cég végezheti
A munkálatokat a múzeum e célra elkülönített pénzalapjából végzik majd el. A sürgős beavatkozások értéke 450 ezer lejt tesz ki, a helyi költségvetésből ez évre elkülönített összeg a munkálatoknak csak mintegy felére lesz elegendő, de hogy pontosan mennyire, az a versenytárgyalást megnyerő cég ajánlatától függ – mondta el Miklós Zoltán. A beavatkozás főként a vár két oldalán, a műemlék Kornis Ferenc, valamint a Tó utca felőli, veszélyesen omladozó falak konzerválására vonatkozik, és a munkálatokat csak olyan szakcég végezheti, amely korábban már kapott hasonló értékű megbízást A kategóriás műemlék restaurálására, vagy olyan társvállalkozással működik együtt, amely rendelkezik hasonló tapasztalattal. A munkálatokat a múlt évben elkészült várrestaurálási terveknek megfelelően kell elvégezni – fejtette ki a Haáz Rezső múzeum igazgatója.
Két pályázati eredményre és eurómilliókra várnak
A múzeumnál egyébként két pályázati elbírálásra is várnak, ugyanis ezek révén eurómilliók érkezhetnek a Székely Támadt-vár felújítására. A műemlék tulajdonosaként az önkormányzat múlt évben a Norvég Alapnál, valamint az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén is pályázott pénzalapokra. Kedvező elbíráslás esetén a Norvég Alaptól kétmillió eurónál is több pénz érkezhet a várbejárattól a Hajdú-bástyáig húzódó műemlékrész teljes restaurálására és funkcionálissá tételére, a terveknek megfelelően a bástyában információs központot, múzeumi kiállítóteret és kilátót alakítanának ki.
Az amerikai nagykövetség által kiírt pályázaton – melynek első elbírálási fázisán már túljutott a város pályázata Washingtonban – kétszázezer dollárt kaphat a város a vár felújításának sürgősségi munkálataira. Noha utóbbi elbírálását korábban júniusra várták, mint azt a polgármesteri hivatal sajtóosztályán megtudtuk, még egyik pályázaton sem történt meg a végleges eredményhirdetés. Több egyeztetés és kiegészítés is történt az utóbbi időszakban a pályázatokkal kapcsolatban, az elbíráslás pontos dátumát még nem tudni, de év vége előtt meg kell történnie – tájékoztatott a hivatal sajtófelelőse.
Széchely István, Székelyhon.ro
2014. november 18.
Kiállítás a Szárhegyi Művésztelep kincseiből
Kedden délután nyitották meg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban azt a tárlatot, amely betekintést nyújt a felhalmozott értékekbe, melyek a művésztelep négy évtizede alatt születtek.
Mielőtt a múzeum igazgatója, Miklós Zoltán néprajzkutató köszöntötte volna a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jelen lévő szakembereit, kifejezte együttérzését a szárhegyiekkel. „A Haáz Rezső Múzeumnak ma még van székhelye – mondta –, de köztudott, hogy ez az intézmény is ideiglenes helyen működik. Reméljük, nem jutunk arra a sorsa, mint a szárhegyi kultúraszervezők. A gyűjtemények nem azért keletkeznek, hogy raktárban porosodjanak, élniük kell, szolgálniuk azt a közösséget, amely létrehozza őket.”
Czimbalmos Attila igazgató megemlékezett a múlt héten elhunyt táboralapítóról, az immár néhai Zöld Lajos újságíróról, majd kollégájával, Ferencz Zoltán művészeti vezetővel röviden ismertette a művésztelep két nagy korszakát, a rendszerváltás előtti és az azután szerveződött, nemzetközi hírű művészeti tevékenységet.
A kiállítás három héten át a Haáz Rezső Múzeum főépületének emeleti termeiben tekinthető meg.
Simó Márton
Székelyhon.ro
Kedden délután nyitották meg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban azt a tárlatot, amely betekintést nyújt a felhalmozott értékekbe, melyek a művésztelep négy évtizede alatt születtek.
Mielőtt a múzeum igazgatója, Miklós Zoltán néprajzkutató köszöntötte volna a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jelen lévő szakembereit, kifejezte együttérzését a szárhegyiekkel. „A Haáz Rezső Múzeumnak ma még van székhelye – mondta –, de köztudott, hogy ez az intézmény is ideiglenes helyen működik. Reméljük, nem jutunk arra a sorsa, mint a szárhegyi kultúraszervezők. A gyűjtemények nem azért keletkeznek, hogy raktárban porosodjanak, élniük kell, szolgálniuk azt a közösséget, amely létrehozza őket.”
Czimbalmos Attila igazgató megemlékezett a múlt héten elhunyt táboralapítóról, az immár néhai Zöld Lajos újságíróról, majd kollégájával, Ferencz Zoltán művészeti vezetővel röviden ismertette a művésztelep két nagy korszakát, a rendszerváltás előtti és az azután szerveződött, nemzetközi hírű művészeti tevékenységet.
A kiállítás három héten át a Haáz Rezső Múzeum főépületének emeleti termeiben tekinthető meg.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2014. november 20.
Udvarhelyen a szárhegyi művésztelep kiállítása
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban nyitották meg kedd este a gyergyószárhegyi művésztelep négy évtizede alatt született munkákból válogatást nyújtó vándorkiállítást.
Mielőtt a múzeum igazgatója, Miklós Zoltán néprajzkutató köszöntötte volna a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jelen lévő szakembereit, kifejezte együttérzését a szárhegyiekkel.
„A Haáz Rezső Múzeumnak ma még van székhelye – mondta –, de köztudott, hogy ez az intézmény is ideiglenes helyen működik. Reméljük, nem jutunk arra a sorsa, mint a szárhegyi kultúraszervezők. A gyűjtemények nem azért keletkeznek, hogy raktárban porosodjanak, élniük kell, szolgálniuk azt a közösséget, amely létrehozza őket” – fogalmazott Miklós Zoltán, utalva a Lázár-kastély körüli pereskedések miatt kialakult helyzetre.
A szárhegyi központban negyven év hagyatéka közel kétezer képzőművészeti alkotás gyűlt fel – ebből válogat a kiállítás. A kastély körül ez év elején kialakult tulajdonviszony-tisztázási viták miatt a művészeti központnak ki kellett költöznie, az alkotásokat a Schola vendégház emeleti termeiben raktározták el.
Czimbalmos Attila, a szárhegyi központ igazgatója megemlékezett a múlt héten elhunyt táboralapítóról, Zöld Lajos újságíróról, majd kollégájával, Ferencz Zoltán művészeti vezetővel röviden ismertette a művésztelep két nagy korszakát, a rendszerváltás előtti és az azután szerveződött, nemzetközi hírű művészeti tevékenységet. A kiállítás három héten át a Haáz Rezső Múzeum főépületének emeleti termeiben tekinthető meg.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár)
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban nyitották meg kedd este a gyergyószárhegyi művésztelep négy évtizede alatt született munkákból válogatást nyújtó vándorkiállítást.
Mielőtt a múzeum igazgatója, Miklós Zoltán néprajzkutató köszöntötte volna a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jelen lévő szakembereit, kifejezte együttérzését a szárhegyiekkel.
„A Haáz Rezső Múzeumnak ma még van székhelye – mondta –, de köztudott, hogy ez az intézmény is ideiglenes helyen működik. Reméljük, nem jutunk arra a sorsa, mint a szárhegyi kultúraszervezők. A gyűjtemények nem azért keletkeznek, hogy raktárban porosodjanak, élniük kell, szolgálniuk azt a közösséget, amely létrehozza őket” – fogalmazott Miklós Zoltán, utalva a Lázár-kastély körüli pereskedések miatt kialakult helyzetre.
A szárhegyi központban negyven év hagyatéka közel kétezer képzőművészeti alkotás gyűlt fel – ebből válogat a kiállítás. A kastély körül ez év elején kialakult tulajdonviszony-tisztázási viták miatt a művészeti központnak ki kellett költöznie, az alkotásokat a Schola vendégház emeleti termeiben raktározták el.
Czimbalmos Attila, a szárhegyi központ igazgatója megemlékezett a múlt héten elhunyt táboralapítóról, Zöld Lajos újságíróról, majd kollégájával, Ferencz Zoltán művészeti vezetővel röviden ismertette a művésztelep két nagy korszakát, a rendszerváltás előtti és az azután szerveződött, nemzetközi hírű művészeti tevékenységet. A kiállítás három héten át a Haáz Rezső Múzeum főépületének emeleti termeiben tekinthető meg.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 26.
Kulturális központ nyílhat az udvarhelyi Nyirő-villában
Újabb külső helyszínnel bővülhet a székelyudvarhelyi múzeum, hisz a csütörtökön tartandó soros önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Nyirő-villa ügykezelésének átadása az intézmény részére.
A kulturális-irodalmi központ kialakítása rég dédelgetett terve a múzeumnak, az ingatlan hasznosítására a városvezetőség is hajlik. A műemlék épületet azonban több mint három évtizede albérlők lakják, a teljes restaurálás előtt az együttélés szabályait kell megkötniük a kezdeményezőknek és a lakónak.
Nyíró József 1936–1941 között élt a most már őróla elnevezett utca 5. száma alatti kétszintes épületben; a házat a két világháború között, a húszas évek végén építették. A 755 négyzetméteres telek, és a rajta lévő 114 négyzetméter alapterületű kétszintes ház, valamint a 26 négyzetméteres kiegészítő építmény a közművek ügykezelésébe került, az ingatlant 35 éve a Kovács család bérelte az Urbana Rt.-től.
Meghiúsult költöztetés
Az épület ügykezelésének áthelyezése érdekében Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója még júliusban fordult a székelyudvarhelyi városvezetőséghez, azóta az újratelekkönyveztetése is megtörtént. Hosszabb folyamat előzte meg a nyári beadványt, fejtette ki a múzeumigazgató, hisz mintegy két éve fogalmazódott meg az ötlet, hogy a Nyirő-villa a közösség javára más rendeltetést kapjon.
A helyzet felmérésére egy bizottság jött létre, ők vették fel a kapcsolatot az épületet bérlő Kovács családdal. „A lakók korábban meg akarták vásárolni a házat, erre azonban szerencsére nem volt lehetőség, hisz műemlék épületről lévén szó, nem elidegeníthető” – magyarázta az intézményvezető.
A bizottság két alkalommal is alternatívát ajánlott az albérlőknek: előbb egy csereháti lakóházat, majd egy tömbházat, a lakók azonban mindkettőt visszautasították. „Az emeleten lakó fiatal pár időközben elköltözött, az idős családfő pedig elhunyt, így a villát jelenleg Kovács Irma néni lakja” – tudtuk meg. Az idős nő az Urbana Rt.-vel kötött bérleti szerződése egyébként idén júniusban lejárt.
Napirenden Nyirő
A helyi tanács csütörtökön tárgyal majd arról, hogy a Nyirő-villát átadják a múzeum gondozásába. „Az újratelekkönyveztetés során új rendeltetést is kapott az ingatlan, már nem lakóháznak, hanem kulturális központnak minősül” – tette hozzá Miklós Zoltán. A kulturális központ kialakítása azonban hosszú távú cél, rövid távon, leghamarabb jövő nyárig Nyirő-emlékszobát alakítanának ki a házban.
„A múzeum felelőssége ápolni Nyirő emlékét, ezért egy kis kiállítás létrehozását tervezzük. Tárgyi emlékünk azonban nincsen a szerzőtől, így olyan modern irodalomtörténeti kiállításban gondolkodunk, mely nem a tárgyi örökségre, hanem a modern technológiára hagyatkozik” – vázolta. A jövőbeli tervek e szintjén egyébként mind a múzeumigazgató, mind a városvezetőség megoldhatónak tartja azt, hogy a belső terek elválasztásával az emlékszoba és a lakó is megférjen egymás mellett.
„Középtávon az lenne a terv, hogy egy olyan közösségi teret hozzunk létre, ahol a kis emlékkiállítás mellett nyilvános felület biztosítsunk irodalmi rendezvények számára, az emeleten és az udvaron pedig más intézményekkel együttműködve irodalmi jellegű rendezvényeket tartsunk. Például a városi könyvtárral együttműködve lehetne a nyári olvasótábor helyszíne” – sorolta az intézményvezető.
Hosszú távon az ingatlan valamikori arculatát és belső térszerkezetét állítanák vissza, hisz az évek során több módosítás is történt a lakóházként használt épületen (például beüvegezték a verandát). Ehhez azonban pályázati pénzre is szükség lesz. „Jövő tavasszal nyílnak meg az EU-s források a kulturális pályázatok számára, amennyiben a múzeum megkapja az ingatlant, pályázni fogunk a restaurálására” – hangsúlyozta Miklós Zoltán.
A mintegy két éve elkezdett folyamat során derült ki egyébként, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a Nyirő-villát nem Kós Károly tervezte. „Biztosan tudjuk állítani, hogy nem Kós Károly tervei alapján épület a villa, hiszen a Kós-hagyatékban – amelyben a legapróbb melléképület tervrajza is szerepel – nem találtuk a terveit” – szögezte le a múzeumigazgató.
A stílusbeli hasonlóság azzal magyarázható, tudtuk meg, hogy a 20. század elején több tervező is „másolta” az akkor igen népszerű Kós Károly stílusát. „Ettől függetlenül az épület értéke nem csökken. Egyébként eredetileg valóban azért vált műemlékké a ház, mert úgy tudták, hogy Kós Károly tervezte, most már azonban Nyirő József szempontjából fontos az ingatlan” – summázott Miklós Zoltán.
A városvezetőség támogatja a Nyirő-villa emlékházzá alakítását, közölte a polgármesteri hivatal szóvivője, hozzáfűzve: „minden olyan megvalósítható terv előtt nyitott, ami méltó emléket állít a székely apostolnak, hiszen az idelátogatók biztosan szívesen megtekintenék Nyirő József emlékházát”.
Kovács Eszter
Krónika (Kolozsvár)
Újabb külső helyszínnel bővülhet a székelyudvarhelyi múzeum, hisz a csütörtökön tartandó soros önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Nyirő-villa ügykezelésének átadása az intézmény részére.
A kulturális-irodalmi központ kialakítása rég dédelgetett terve a múzeumnak, az ingatlan hasznosítására a városvezetőség is hajlik. A műemlék épületet azonban több mint három évtizede albérlők lakják, a teljes restaurálás előtt az együttélés szabályait kell megkötniük a kezdeményezőknek és a lakónak.
Nyíró József 1936–1941 között élt a most már őróla elnevezett utca 5. száma alatti kétszintes épületben; a házat a két világháború között, a húszas évek végén építették. A 755 négyzetméteres telek, és a rajta lévő 114 négyzetméter alapterületű kétszintes ház, valamint a 26 négyzetméteres kiegészítő építmény a közművek ügykezelésébe került, az ingatlant 35 éve a Kovács család bérelte az Urbana Rt.-től.
Meghiúsult költöztetés
Az épület ügykezelésének áthelyezése érdekében Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója még júliusban fordult a székelyudvarhelyi városvezetőséghez, azóta az újratelekkönyveztetése is megtörtént. Hosszabb folyamat előzte meg a nyári beadványt, fejtette ki a múzeumigazgató, hisz mintegy két éve fogalmazódott meg az ötlet, hogy a Nyirő-villa a közösség javára más rendeltetést kapjon.
A helyzet felmérésére egy bizottság jött létre, ők vették fel a kapcsolatot az épületet bérlő Kovács családdal. „A lakók korábban meg akarták vásárolni a házat, erre azonban szerencsére nem volt lehetőség, hisz műemlék épületről lévén szó, nem elidegeníthető” – magyarázta az intézményvezető.
A bizottság két alkalommal is alternatívát ajánlott az albérlőknek: előbb egy csereháti lakóházat, majd egy tömbházat, a lakók azonban mindkettőt visszautasították. „Az emeleten lakó fiatal pár időközben elköltözött, az idős családfő pedig elhunyt, így a villát jelenleg Kovács Irma néni lakja” – tudtuk meg. Az idős nő az Urbana Rt.-vel kötött bérleti szerződése egyébként idén júniusban lejárt.
Napirenden Nyirő
A helyi tanács csütörtökön tárgyal majd arról, hogy a Nyirő-villát átadják a múzeum gondozásába. „Az újratelekkönyveztetés során új rendeltetést is kapott az ingatlan, már nem lakóháznak, hanem kulturális központnak minősül” – tette hozzá Miklós Zoltán. A kulturális központ kialakítása azonban hosszú távú cél, rövid távon, leghamarabb jövő nyárig Nyirő-emlékszobát alakítanának ki a házban.
„A múzeum felelőssége ápolni Nyirő emlékét, ezért egy kis kiállítás létrehozását tervezzük. Tárgyi emlékünk azonban nincsen a szerzőtől, így olyan modern irodalomtörténeti kiállításban gondolkodunk, mely nem a tárgyi örökségre, hanem a modern technológiára hagyatkozik” – vázolta. A jövőbeli tervek e szintjén egyébként mind a múzeumigazgató, mind a városvezetőség megoldhatónak tartja azt, hogy a belső terek elválasztásával az emlékszoba és a lakó is megférjen egymás mellett.
„Középtávon az lenne a terv, hogy egy olyan közösségi teret hozzunk létre, ahol a kis emlékkiállítás mellett nyilvános felület biztosítsunk irodalmi rendezvények számára, az emeleten és az udvaron pedig más intézményekkel együttműködve irodalmi jellegű rendezvényeket tartsunk. Például a városi könyvtárral együttműködve lehetne a nyári olvasótábor helyszíne” – sorolta az intézményvezető.
Hosszú távon az ingatlan valamikori arculatát és belső térszerkezetét állítanák vissza, hisz az évek során több módosítás is történt a lakóházként használt épületen (például beüvegezték a verandát). Ehhez azonban pályázati pénzre is szükség lesz. „Jövő tavasszal nyílnak meg az EU-s források a kulturális pályázatok számára, amennyiben a múzeum megkapja az ingatlant, pályázni fogunk a restaurálására” – hangsúlyozta Miklós Zoltán.
A mintegy két éve elkezdett folyamat során derült ki egyébként, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a Nyirő-villát nem Kós Károly tervezte. „Biztosan tudjuk állítani, hogy nem Kós Károly tervei alapján épület a villa, hiszen a Kós-hagyatékban – amelyben a legapróbb melléképület tervrajza is szerepel – nem találtuk a terveit” – szögezte le a múzeumigazgató.
A stílusbeli hasonlóság azzal magyarázható, tudtuk meg, hogy a 20. század elején több tervező is „másolta” az akkor igen népszerű Kós Károly stílusát. „Ettől függetlenül az épület értéke nem csökken. Egyébként eredetileg valóban azért vált műemlékké a ház, mert úgy tudták, hogy Kós Károly tervezte, most már azonban Nyirő József szempontjából fontos az ingatlan” – summázott Miklós Zoltán.
A városvezetőség támogatja a Nyirő-villa emlékházzá alakítását, közölte a polgármesteri hivatal szóvivője, hozzáfűzve: „minden olyan megvalósítható terv előtt nyitott, ami méltó emléket állít a székely apostolnak, hiszen az idelátogatók biztosan szívesen megtekintenék Nyirő József emlékházát”.
Kovács Eszter
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 12.
Népművészek kiállítása a Vigadóban
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében nyílt meg tegnap a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti termében a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészeti Egyesület tizenharmadik karácsonyi kiállítása és vására, melyen húsz egyesületi tag munkái kerültek közszemlére.
A népművészeti tárlaton kézimunkák, fából készített tárgyak, virágból és csuhéból készített karácsonyfadíszek, csuhészobrok, bőrdíszművek, kerámiatárgyak, mézeskalácsok, festett üvegek, illetve bútorok, gyöngyfűzések, nemezek, székely népviseletek, makramék és szőnyegek láthatók ma, holnap és vasárnap 10 és 16 óra között. A kiállítást László Károly, az egyesület elnöke és Róth András Lajos történész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának könyvtárosa nyitotta meg. A megnyitón közreműködtek a Bod Péter Tanítóképző tanulói, akik karácsonyváró műsort mutattak be.
(iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében nyílt meg tegnap a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti termében a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészeti Egyesület tizenharmadik karácsonyi kiállítása és vására, melyen húsz egyesületi tag munkái kerültek közszemlére.
A népművészeti tárlaton kézimunkák, fából készített tárgyak, virágból és csuhéból készített karácsonyfadíszek, csuhészobrok, bőrdíszművek, kerámiatárgyak, mézeskalácsok, festett üvegek, illetve bútorok, gyöngyfűzések, nemezek, székely népviseletek, makramék és szőnyegek láthatók ma, holnap és vasárnap 10 és 16 óra között. A kiállítást László Károly, az egyesület elnöke és Róth András Lajos történész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának könyvtárosa nyitotta meg. A megnyitón közreműködtek a Bod Péter Tanítóképző tanulói, akik karácsonyváró műsort mutattak be.
(iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 22.
Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 19.
Rajzokba foglalt történelmi adatok
Számos érdeklődő vett részt szerdán délután Gyöngyössy János Megrajzolt történelmünk című kiállításának megnyitóján a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában.
Az udvarhelyi alkotó harmincöt évet felölelő munkásságából ízelítőt adó tárlaton a jelenlévők a székelyföldi templomerődökről, erdélyi fejedelmekről, illetve nemesi családok címereiről készített színes illusztrációkat csodálhattak meg. A munkákon a történelem, a néprajz és a műszaki tudományok találkozása fedezhető fel.
„Minden rajzban van valami egyedi, megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja képzeletünket” – méltatta az alkotásokat Veres Péter muzeológus. Gyöngyössy János bevallotta, csodálatos érzés számára emészthető és élvezhető formába önteni a feltárt száraz régészeti adatokat. Az elkövetkezőkben székely gyerekek számára állítana össze gazdagon illusztrált, humorral fűszerezett történelemkönyvet. A kiállítás április 13-áig tekinthető meg a Kossuth Lajos utcai Képtárban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Számos érdeklődő vett részt szerdán délután Gyöngyössy János Megrajzolt történelmünk című kiállításának megnyitóján a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában.
Az udvarhelyi alkotó harmincöt évet felölelő munkásságából ízelítőt adó tárlaton a jelenlévők a székelyföldi templomerődökről, erdélyi fejedelmekről, illetve nemesi családok címereiről készített színes illusztrációkat csodálhattak meg. A munkákon a történelem, a néprajz és a műszaki tudományok találkozása fedezhető fel.
„Minden rajzban van valami egyedi, megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja képzeletünket” – méltatta az alkotásokat Veres Péter muzeológus. Gyöngyössy János bevallotta, csodálatos érzés számára emészthető és élvezhető formába önteni a feltárt száraz régészeti adatokat. Az elkövetkezőkben székely gyerekek számára állítana össze gazdagon illusztrált, humorral fűszerezett történelemkönyvet. A kiállítás április 13-áig tekinthető meg a Kossuth Lajos utcai Képtárban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. február 20.
Templomerődök, címerek, fejedelmek
Gyöngyössy János Megrajzolt történelmünk – székely templomerődök, erdélyi fejedelmek, címerek című kiállítása 2015. február 18-ától kezdődően két hónapon át tekinthető meg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Az érdeklődés felkeltése végett a továbbiakban Veres Péter művészettörténész méltatását közöljük a szerző munkásságáról és a most kiállított anyagról.
Amikor Gyöngyössy János az 1990-es évek elején letette az asztalra a Székely templomerődök című könyvét, azzal valójában egy új, vizuális segédletet is átadott a székelység történetének jobb megértéséhez. A székelyudvarhelyi szerző – aki eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök – több mint egy évtized során végzett kutatásainak és felméréseinek eredményét sűríti e könyvbe. Értékét, szükségességét, fontosságát az is jelzi, hogy a könyv ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy többször is kiadásra került.
A tartalom, a látvány, amely e kézzel írt és rajzolt hasonmás kiadványból búvópatakként árad, a szellem hajszálgyökerein át, lassan, de biztosan beépül a köztudatba. Ezt bizonyítja az is, hogy A székelység története című „alternatív” tankönyv illusztrálására is felkért szerző, mint köztudott, remekbe szabott illusztrációkkal gazdagította ezt a művet.
Gyöngyössy munkái nyilvánvalóvá és egyértelművé teszik azt az alapigazságot, miszerint minden klasszikus képzőművészeti alkotás alapja a rajz.
Az a rajz, amelynek karakterét, jellegét, sajátosságát a vonalak vastagságának lüktetése, az arányok, az árnyalt, vagy fekete-fehér, esetenként színezett foltok, síkok eloszlása, váltakozása adják meg. Ezáltal válnak egyedivé, különlegessé úgy, hogy alkalmasak érzések, hangulatok kifejezésére, éppógy, mint adott helyzet, állapot, vagy környezet bemutatására, érzékeltetésére, rekonstruálására és ábrázolására. A még létező, vagy ma már csak romokban fellelhető épületek, épületegyüttesek megrajzolásánál Gyöngyössy előszeretettel alkalmazza a madártávlatot, a kavalier axonometriát, amit gyakran “katona-perspektívának” is neveznek. Amint arra a nevek is utalnak, ez az ábrázolási mód, amelyet a hadmérnökök is előszeretettel használtak, úgymond „lovag bástyájáról”, a v„ár fokáról”, a „torony tetejéről” nézett látványt adja vissza. Ámha a székely templomerődök rajzai előtt állunk, akkor egyiknél sem jut eszünkbe, egy pillanatig sem, hogy műszaki rajzot, egy mérnöki pontossággal megszerkesztett látványt látunk. Minden rajzban van valami emberi, valami megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja a fantáziánkat. Könnyen elképzelhetjük és megérthetjük azt, hogy hol és hogyan tarthatták egykor az emberek a gabonát, a szalonnát, az értékesebb tárgyakat, és hogyan védekezhettek, ha a tatár hordák a falura támadtak, hogy nézhettek ki a templomok merész tetőszerkezetei, a támpillérek, a mérműves ablakkeretek, a belső gyilokjáróval koronázott öles védőfalak, bástyák, a tornyok…Az elmúlt századok hangulatát idézik meg a címerek is, és dekorativításukkal a múlt tekintélyéről, valamint az azt átszövő hierarchikus rendszerről tesznek tanúbizonyságot.
Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka egy olyan kedves, már-már naiv stílusban megalkotott színes vizuális élményegyüttes, amelyet tömény történelmi adatok egészítenek ki. Korabeli metszetek, rajzok, festmények, pénzérmék után megrajzolt arcképekről tekintenek ránk azok a személyiségek, akik a 16. század közepétől, a 17. század végéig az Erdély területén fennálló állam vezetői, fejedelmei voltak. Ez az Oszmán és a Habsburg Birodalom között őrlődő, a magyar Partiumnak nevezett területet is magába foglaló – Erdélyi Fejedelemség a mai erdélyi ember számára, Móricz megfogalmazásában, maga volt a “tündérkert”. Azonban a hideg ráció és a történelem eseményei arra emlékeztetnek, hogy a több évszázados múlt által megszépített eszményi Erdély az az ország volt, ahol minden békében és nyugalomban eltöltött pillanatért keményen meg kellett fizetni vérrel, arannyal, vagy politikai cselszövéssel.
Az egyes portrék színvilága a protestáns templomaink némelyikében máig fennmaradt kazettás mennyezetek hangulatát idézik fel, az arcképeket szegélyező köriratok pedig majuszkulákkal adják tudtunkra az illető fejedelem nevét, titulusát.
Ha figyelmesen górcső alá vesszük a képeket, akkor olyan díszpáncélba, esetenként a reneszánsz, vagy a barokk kort megidéző ruhákba öltözött személyekkel találjuk szembe magunkat, akiknél a becsvágy és az elszántság sajátos diplomáciai talentummal ötvöződött. A politikatörténet ezt a tevékenységet az erdélyi fejedelmek híres hintapolitikájaként tartja számon.
A vidékünkről származó Cs. Szabó László író szerint “ha egy nép biztos az identitásában, szinte sohase gondol rá, ha bizonytalan, jóformán egyébbel sem foglalkozik.” Erdély és Székelyföld zürzavaros és konfliktusokkal terhelt történelmények köszönhetően, az önazonosság, az identitás erősítése, gazdagítása itt és most még mindig alapfeladatnak számít.
Gyöngyössy János e feladatnak tett és tesz eleget. Munkái segítenek abban, hogy egy olyan utazást tegyünk a múltban, melynek során fogalmat alkothatunk arról, hogy “Kik lehettünk? Honnan jöhettünk?” Ha ezekre a kérdésekre megtaláljuk a válaszokat, akkor talán azt is megsejthetjük, hogy merre tartunk.
Veres Péter
eszm.ro
Gyöngyössy János Megrajzolt történelmünk – székely templomerődök, erdélyi fejedelmek, címerek című kiállítása 2015. február 18-ától kezdődően két hónapon át tekinthető meg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Az érdeklődés felkeltése végett a továbbiakban Veres Péter művészettörténész méltatását közöljük a szerző munkásságáról és a most kiállított anyagról.
Amikor Gyöngyössy János az 1990-es évek elején letette az asztalra a Székely templomerődök című könyvét, azzal valójában egy új, vizuális segédletet is átadott a székelység történetének jobb megértéséhez. A székelyudvarhelyi szerző – aki eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök – több mint egy évtized során végzett kutatásainak és felméréseinek eredményét sűríti e könyvbe. Értékét, szükségességét, fontosságát az is jelzi, hogy a könyv ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy többször is kiadásra került.
A tartalom, a látvány, amely e kézzel írt és rajzolt hasonmás kiadványból búvópatakként árad, a szellem hajszálgyökerein át, lassan, de biztosan beépül a köztudatba. Ezt bizonyítja az is, hogy A székelység története című „alternatív” tankönyv illusztrálására is felkért szerző, mint köztudott, remekbe szabott illusztrációkkal gazdagította ezt a művet.
Gyöngyössy munkái nyilvánvalóvá és egyértelművé teszik azt az alapigazságot, miszerint minden klasszikus képzőművészeti alkotás alapja a rajz.
Az a rajz, amelynek karakterét, jellegét, sajátosságát a vonalak vastagságának lüktetése, az arányok, az árnyalt, vagy fekete-fehér, esetenként színezett foltok, síkok eloszlása, váltakozása adják meg. Ezáltal válnak egyedivé, különlegessé úgy, hogy alkalmasak érzések, hangulatok kifejezésére, éppógy, mint adott helyzet, állapot, vagy környezet bemutatására, érzékeltetésére, rekonstruálására és ábrázolására. A még létező, vagy ma már csak romokban fellelhető épületek, épületegyüttesek megrajzolásánál Gyöngyössy előszeretettel alkalmazza a madártávlatot, a kavalier axonometriát, amit gyakran “katona-perspektívának” is neveznek. Amint arra a nevek is utalnak, ez az ábrázolási mód, amelyet a hadmérnökök is előszeretettel használtak, úgymond „lovag bástyájáról”, a v„ár fokáról”, a „torony tetejéről” nézett látványt adja vissza. Ámha a székely templomerődök rajzai előtt állunk, akkor egyiknél sem jut eszünkbe, egy pillanatig sem, hogy műszaki rajzot, egy mérnöki pontossággal megszerkesztett látványt látunk. Minden rajzban van valami emberi, valami megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja a fantáziánkat. Könnyen elképzelhetjük és megérthetjük azt, hogy hol és hogyan tarthatták egykor az emberek a gabonát, a szalonnát, az értékesebb tárgyakat, és hogyan védekezhettek, ha a tatár hordák a falura támadtak, hogy nézhettek ki a templomok merész tetőszerkezetei, a támpillérek, a mérműves ablakkeretek, a belső gyilokjáróval koronázott öles védőfalak, bástyák, a tornyok…Az elmúlt századok hangulatát idézik meg a címerek is, és dekorativításukkal a múlt tekintélyéről, valamint az azt átszövő hierarchikus rendszerről tesznek tanúbizonyságot.
Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka egy olyan kedves, már-már naiv stílusban megalkotott színes vizuális élményegyüttes, amelyet tömény történelmi adatok egészítenek ki. Korabeli metszetek, rajzok, festmények, pénzérmék után megrajzolt arcképekről tekintenek ránk azok a személyiségek, akik a 16. század közepétől, a 17. század végéig az Erdély területén fennálló állam vezetői, fejedelmei voltak. Ez az Oszmán és a Habsburg Birodalom között őrlődő, a magyar Partiumnak nevezett területet is magába foglaló – Erdélyi Fejedelemség a mai erdélyi ember számára, Móricz megfogalmazásában, maga volt a “tündérkert”. Azonban a hideg ráció és a történelem eseményei arra emlékeztetnek, hogy a több évszázados múlt által megszépített eszményi Erdély az az ország volt, ahol minden békében és nyugalomban eltöltött pillanatért keményen meg kellett fizetni vérrel, arannyal, vagy politikai cselszövéssel.
Az egyes portrék színvilága a protestáns templomaink némelyikében máig fennmaradt kazettás mennyezetek hangulatát idézik fel, az arcképeket szegélyező köriratok pedig majuszkulákkal adják tudtunkra az illető fejedelem nevét, titulusát.
Ha figyelmesen górcső alá vesszük a képeket, akkor olyan díszpáncélba, esetenként a reneszánsz, vagy a barokk kort megidéző ruhákba öltözött személyekkel találjuk szembe magunkat, akiknél a becsvágy és az elszántság sajátos diplomáciai talentummal ötvöződött. A politikatörténet ezt a tevékenységet az erdélyi fejedelmek híres hintapolitikájaként tartja számon.
A vidékünkről származó Cs. Szabó László író szerint “ha egy nép biztos az identitásában, szinte sohase gondol rá, ha bizonytalan, jóformán egyébbel sem foglalkozik.” Erdély és Székelyföld zürzavaros és konfliktusokkal terhelt történelmények köszönhetően, az önazonosság, az identitás erősítése, gazdagítása itt és most még mindig alapfeladatnak számít.
Gyöngyössy János e feladatnak tett és tesz eleget. Munkái segítenek abban, hogy egy olyan utazást tegyünk a múltban, melynek során fogalmat alkothatunk arról, hogy “Kik lehettünk? Honnan jöhettünk?” Ha ezekre a kérdésekre megtaláljuk a válaszokat, akkor talán azt is megsejthetjük, hogy merre tartunk.
Veres Péter
eszm.ro
2015. február 24.
A vidék gondjairól – tanácskozás Homoródjánosfalván
Idén a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör és a Homoródjánosfalvi Közbirtokosság Homoródjánosfalvára hirdette meg a két Homoród-mentén levő unitárius egyházközségek gondnokai, közbirtokossági elnökei és polgármesterei találkozóját. A szakmai kerekasztalra 2015. február 21-én, szombaton délelőtt 10 órától kezdődően került sor. Ha nem is jelent meg minden érintett, a találkozónak bőven volt hozadéka, hiszen olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek menet közben is felmerülhetnek a településeken, és így, ha az illetékesek ismerik a másutt gyakorolt megoldásokat, akkor hatékonyabban tudják azokat saját hatáskörükben alkalmazni. Ezen a környéken számos olyan gond van, amely nemcsak egy-egy kisebb közösségre, hanem a vidék több falujára is érvényes. Az ilyen tapasztalatcserék – túl azon, hogy ötletbörzeként működnek – a haladás katalizátorai is lehetnek, ha az érintettek az esztendő folyamán mindvégig tartják egymással a kapcsolatot és hozzájárulnak az ígéretes kezdeményezések támogatásához, a közben jelentkező problémák elhárításához. Kétségtelen, hogy e három Hargita megyei – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Oklánd – és egy Brassó megyei község – Kaca – nem tartozik a legfejlettebb székelyföldi régiók közé. A mai napig sincsenek megfelelő minőségű utak, az infrastrukturális fejlesztések terén nem történt meg minden, ami elvárható lehetne a 21. század elején ahhoz, hogy megfelelőek legyenek az életkörülmények. A lakosság elöregedőben, nem biztosított a generációk utánpótlása, s ráadásul a mezőgazdaság sem jelent olyan erős vonzerőt, hogy abban tartósan, életvitelszerűen próbáljanak megélni a felnövekvő generációk. A természeti és az épített örökség azonban jelentős, komoly kihasználatlan erőforrások vannak, amelyeket csak konszenzussal, a rendelkezésre álló lehetőségek igénybevételével, megfelelő tőke bevonásával, pályázatok készítésével lehet megőrizni és hasznosítani. A mostani találkozón három napirendi pontba sűrítették a szervezők a kérdéseket.
Az épített örökség értéke felbecsülhetetlen
Gyöngyössy János mérnök úr az általa végzett faluképvédelemről, a hagyományos parasztházak felmérési munkálatairól, a környéken lévő templomerődök rekonstrukciós rajzairól beszélt, illetve felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy eddigi életművének egyfajta keresztmetszetét – erődtemplomokról készült rajzait, a két Homoród-mentén élt és élő nemesi családok általa megrajzolt címereit és erdélyi fejedelmek portréit – két hónapon át lehet megtekinteni a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. E munkák azért is fontosak, mert jelentős részük ehhez ehhez a vidékhez kötődik, hiszen diákkora óta járja a falvakat, s immár maga is életvitelszerűen, két évtizede él Homoródkeményfalván. Igen értékes grafikusi munkásságával Gyöngyössy jelentősen hozzájárult a települések építészeti örökségének népszerűsítéséhez, részben a konzerváláshoz, hiszen maga is kiválóan megőrzött házak tulajdonosa. Az örökség megóvása egyelőre azonban a figyelemfelkeltés és a tudatosítás szintjén tart. Előadásának végén üdítően hatott az általa létrehozott székely kártya bemutatása.
Sokan találkozhattak már az új köntösben bemutatkozó hagyományos magyar kártya helyi változatával, amelynek lapjain nem a Schiller-dráma hősei szerepelnek, hanem székely, erdélyi és magyar személyiségek, akik akár példaképekként szolgálhatnak bárki számára.
Az Élő Székelyföld Füzetek sorozata is Gyöngyössy rajzaira és a helyi népi motívumokra épül. A füzetek kiadója beszámolt az elmúlt egy évben történt megvalósításokról, a távlati és közelebbi tervekről. Idén folytatni kívánják az Oroszhegy és Korond községben elkezdett munkát, tárgyalnak Kányád és Siménfalva, illetve a két Homoród-mentén elhelyezkedő települések vezetőivel, az idegenforgalom területén, illetve a mezőgazdaságban tevékenykedő vállalkozókkal és az egyházakkal. Újabban pedig elkezdték a Székelyudvarhelyről szóló kiadvány szerkesztését is.
Ha nem is megy egyik napról a másikra, de kis lépésekben létre lehet hozni egy egységessel arculattal, összetéveszthetetlen formai jegyekkel rendelkező kiadványsorozatot, amely – túl azon, hogy helyben szolgálja a közösségeket – Góbé Szellemi Termékként hírét viszi a Székelyföldnek. Ezek a füzetek nem csupán alkalmi kiadványok, hanem a lokálpatriotizmus, a közösségi szellem gerjesztői is kívánnak lenni, olyan eszközök, amelyek valamelyest megmozgatják és tettekre sarkallják a helyieket és az elszármazottakat egyaránt.
Az öregotthon átlépi az ismert intézményi kereteket
A továbbiakban Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör képviseletében a szervező, Simó Sándor esperes köszöntötte a Lókodi Kiss Rozália Ökuménikus Öregotthon igazgatónőjét, Zakariás Klára asszonyt, aki egyrészt azért érkezett a megbeszélésre, hogy bemutassa az általa vezetett intézményt és szóljon azokról az újdonságokról, amelyeket az utóbbi hetekben vezettek be, de kitért arra is, hogy bár időseket gondoznak, egy viszonylag kicsi, a maga módján különleges és zárt intézmény az övék, amely azonban mégiscsak gazdasági tényezőt képvisel. Az öregotthon pillanatnyilag 45 személyt lát el – ekkora a névleges és jóváhagyott kapacítása –, és 17 főből álló személyzettel dolgozik. Az igazgató-asszony elmondta, hogy bár unitárius kezdeményezés jóvoltából alakult meg 1991-ben a Jakab Lajos Alapítvány, majd az öregotthon (1992), de fejlesztéséhez már szükség volt külföldi és hazai civilszervezetek és önkéntesek segítségére.
– A lókodi unitárius parókián, illetve annak telkén jött létre az otthon, de a Magyar Unitárius Egyház hozzájárulása mégis jóval szerényebb, mint a Svájcból (protestáns és katolikus szervezetektől), Németországból és Hollandiából érkezett támogatások – mondotta Zakariás Klára –, ezért is ökuménikus az intézmény, illetve abból eredően, hogy felekezetre való tekintet nélkül fogadjuk és végezzük az idősek ellátását. Az állam előírja ugyan a normatívákat, szabványokat és szabályokat kényszerít ránk, anélkül azonban, hogy arányosan növelné az egy főre jutó támogatást. Az ellátás jelentős részét így maguk a gondozottak, vagy hozzátartozóik finanszírozzák, az alapítványi és az állami hozzájárulás viszonylag szerény.
Az idősek nincsenek annyira »divatban«, hogy kellő és elvárható figyelmet fordítson rájuk az állam.” Az igazgató asszony előadásából kiderült, hogy az otthon kilépett az intézmény falai közül. Az utóbbi hetekben igény mutatkozott Homoródszentmárton község bizonyos falvaiban, Homoródalmáson és – a Brassó megyében levő – Homoróddarócon ebéd kiszállítására. Az öregotthon adminisztrációjának megvan ehhez a jogosultsága és a kapacitása. Jelenleg is bővítik a szolgáltatást. Egy ebéd 8 lejes térítés ellenében jut el az igénylőkhöz, amelyet 1-3 lejes szállítási költséggel kell kiegészíteniük az előfizetőknek, attól függően, hogy mekkora távolságra laknak Lókodtól. Ez még csak a kezdet, hiszen olyan egészségi állapotú személyeket, családokat segítenek így, akik egyébként önellátók. Nem kizárt, hogy az önkormányzatokkal, a helyi karitatív szervezetekkel együttműködve másfajta szolgáltatásokat is kezdeményeznek a közeljövőben. Együtt kell gondolkodni a közelben lakókkal, a hivatalokkal és a testvér-egyházakkal is, hiszen a cél közös: segíteni, szolgálni kell az embereket. Mindenképp megszívlelendő Zakariás Klára igazgatóasszony ajánlata, amelyet a helyi termelőknek tett.
Pillanatnyilag az öregotthon tejjel, tejtermékekkel, hússal, zöldséggel való ellátása a nagy- és kiskereskedelmi hálózatból történik. A 2013-as esztendőben 115 663 lejt költöttek élelmiszerekre. Ha jelentkeznének megfelelő jogosítvánnyal rendelkező termelők, akkor ennek az összegnek jelentős része a községben, vagy a közeli településeken maradhatna.
Témák az „egyebek” közt is bőven mutatkoznak
A harmadik napirendi pontban az egybegyűltek az „egyebek” címszó mögött a legkülönbözőbb kérdésekkel foglalkoztak. Simó Sándor esperes úr rávilágított arra, hogy a lókodi unitárius egyházközség létét köszönheti az öregotthonnak, ha nem létezne ez az intézmény és a mögötte működő Jakab Lajos Alapítvány, akkor a faluban levő egyházi épületeik ma talán romosak és üresek lennének. „Az egyházközségnek alig van néhány helyben lakó, eredetileg is lókodi adófizető híve. Csakis az itt gondozottaknak, a személyzetnek és a hozzátartozóknak köszönhető, hogy az unitárius hitélet fennmaradt.
El kell gondolkodnunk, hogy mit vállalunk fel, hogy miképpen hasznosítjuk erőforrásainkat, hiszen fel sem mérhető, hogy egy-egy kisebb intézménynek milyen hatása lehet a közösségre, mint ahogyan azt sem, hogy milyen következményekkel jár, ha valami kézzel fogható, rendelkezésre álló lehetőséget nem használunk ki. Az unitárius egyháznak, illetve a többi felekezeteknek is vannak ezen a vidéken értékes épületei és jelentős földterületei. – Nyitottak vagyunk bármilyen kezdeményezés előtt – mondotta az esperes –, akár a falugondnoki szolgálatot is tudnánk bővíteni, akár lehetőségeket biztosíthatunk olyan keresztény és keresztyén értékrendet valló családoknak, akik itt képzelik el a jövőjüket, akik a mezőgazdaságból és a helyi szolgáltatások végzéséből kívánnak megélni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elhivatottságú emberekkel telik meg a környék. Itt dolgozni kell. Tudnunk kell, hogy vannak-e olyan fiataljaink, akik szeretnének itt munkát vállalni, vannak-e olyan családok, amelyek ráéreznek arra, hogy értéke van a falusi életformának.
Simó Márton
Székelyhon.ro
Idén a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör és a Homoródjánosfalvi Közbirtokosság Homoródjánosfalvára hirdette meg a két Homoród-mentén levő unitárius egyházközségek gondnokai, közbirtokossági elnökei és polgármesterei találkozóját. A szakmai kerekasztalra 2015. február 21-én, szombaton délelőtt 10 órától kezdődően került sor. Ha nem is jelent meg minden érintett, a találkozónak bőven volt hozadéka, hiszen olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek menet közben is felmerülhetnek a településeken, és így, ha az illetékesek ismerik a másutt gyakorolt megoldásokat, akkor hatékonyabban tudják azokat saját hatáskörükben alkalmazni. Ezen a környéken számos olyan gond van, amely nemcsak egy-egy kisebb közösségre, hanem a vidék több falujára is érvényes. Az ilyen tapasztalatcserék – túl azon, hogy ötletbörzeként működnek – a haladás katalizátorai is lehetnek, ha az érintettek az esztendő folyamán mindvégig tartják egymással a kapcsolatot és hozzájárulnak az ígéretes kezdeményezések támogatásához, a közben jelentkező problémák elhárításához. Kétségtelen, hogy e három Hargita megyei – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Oklánd – és egy Brassó megyei község – Kaca – nem tartozik a legfejlettebb székelyföldi régiók közé. A mai napig sincsenek megfelelő minőségű utak, az infrastrukturális fejlesztések terén nem történt meg minden, ami elvárható lehetne a 21. század elején ahhoz, hogy megfelelőek legyenek az életkörülmények. A lakosság elöregedőben, nem biztosított a generációk utánpótlása, s ráadásul a mezőgazdaság sem jelent olyan erős vonzerőt, hogy abban tartósan, életvitelszerűen próbáljanak megélni a felnövekvő generációk. A természeti és az épített örökség azonban jelentős, komoly kihasználatlan erőforrások vannak, amelyeket csak konszenzussal, a rendelkezésre álló lehetőségek igénybevételével, megfelelő tőke bevonásával, pályázatok készítésével lehet megőrizni és hasznosítani. A mostani találkozón három napirendi pontba sűrítették a szervezők a kérdéseket.
Az épített örökség értéke felbecsülhetetlen
Gyöngyössy János mérnök úr az általa végzett faluképvédelemről, a hagyományos parasztházak felmérési munkálatairól, a környéken lévő templomerődök rekonstrukciós rajzairól beszélt, illetve felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy eddigi életművének egyfajta keresztmetszetét – erődtemplomokról készült rajzait, a két Homoród-mentén élt és élő nemesi családok általa megrajzolt címereit és erdélyi fejedelmek portréit – két hónapon át lehet megtekinteni a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. E munkák azért is fontosak, mert jelentős részük ehhez ehhez a vidékhez kötődik, hiszen diákkora óta járja a falvakat, s immár maga is életvitelszerűen, két évtizede él Homoródkeményfalván. Igen értékes grafikusi munkásságával Gyöngyössy jelentősen hozzájárult a települések építészeti örökségének népszerűsítéséhez, részben a konzerváláshoz, hiszen maga is kiválóan megőrzött házak tulajdonosa. Az örökség megóvása egyelőre azonban a figyelemfelkeltés és a tudatosítás szintjén tart. Előadásának végén üdítően hatott az általa létrehozott székely kártya bemutatása.
Sokan találkozhattak már az új köntösben bemutatkozó hagyományos magyar kártya helyi változatával, amelynek lapjain nem a Schiller-dráma hősei szerepelnek, hanem székely, erdélyi és magyar személyiségek, akik akár példaképekként szolgálhatnak bárki számára.
Az Élő Székelyföld Füzetek sorozata is Gyöngyössy rajzaira és a helyi népi motívumokra épül. A füzetek kiadója beszámolt az elmúlt egy évben történt megvalósításokról, a távlati és közelebbi tervekről. Idén folytatni kívánják az Oroszhegy és Korond községben elkezdett munkát, tárgyalnak Kányád és Siménfalva, illetve a két Homoród-mentén elhelyezkedő települések vezetőivel, az idegenforgalom területén, illetve a mezőgazdaságban tevékenykedő vállalkozókkal és az egyházakkal. Újabban pedig elkezdték a Székelyudvarhelyről szóló kiadvány szerkesztését is.
Ha nem is megy egyik napról a másikra, de kis lépésekben létre lehet hozni egy egységessel arculattal, összetéveszthetetlen formai jegyekkel rendelkező kiadványsorozatot, amely – túl azon, hogy helyben szolgálja a közösségeket – Góbé Szellemi Termékként hírét viszi a Székelyföldnek. Ezek a füzetek nem csupán alkalmi kiadványok, hanem a lokálpatriotizmus, a közösségi szellem gerjesztői is kívánnak lenni, olyan eszközök, amelyek valamelyest megmozgatják és tettekre sarkallják a helyieket és az elszármazottakat egyaránt.
Az öregotthon átlépi az ismert intézményi kereteket
A továbbiakban Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör képviseletében a szervező, Simó Sándor esperes köszöntötte a Lókodi Kiss Rozália Ökuménikus Öregotthon igazgatónőjét, Zakariás Klára asszonyt, aki egyrészt azért érkezett a megbeszélésre, hogy bemutassa az általa vezetett intézményt és szóljon azokról az újdonságokról, amelyeket az utóbbi hetekben vezettek be, de kitért arra is, hogy bár időseket gondoznak, egy viszonylag kicsi, a maga módján különleges és zárt intézmény az övék, amely azonban mégiscsak gazdasági tényezőt képvisel. Az öregotthon pillanatnyilag 45 személyt lát el – ekkora a névleges és jóváhagyott kapacítása –, és 17 főből álló személyzettel dolgozik. Az igazgató-asszony elmondta, hogy bár unitárius kezdeményezés jóvoltából alakult meg 1991-ben a Jakab Lajos Alapítvány, majd az öregotthon (1992), de fejlesztéséhez már szükség volt külföldi és hazai civilszervezetek és önkéntesek segítségére.
– A lókodi unitárius parókián, illetve annak telkén jött létre az otthon, de a Magyar Unitárius Egyház hozzájárulása mégis jóval szerényebb, mint a Svájcból (protestáns és katolikus szervezetektől), Németországból és Hollandiából érkezett támogatások – mondotta Zakariás Klára –, ezért is ökuménikus az intézmény, illetve abból eredően, hogy felekezetre való tekintet nélkül fogadjuk és végezzük az idősek ellátását. Az állam előírja ugyan a normatívákat, szabványokat és szabályokat kényszerít ránk, anélkül azonban, hogy arányosan növelné az egy főre jutó támogatást. Az ellátás jelentős részét így maguk a gondozottak, vagy hozzátartozóik finanszírozzák, az alapítványi és az állami hozzájárulás viszonylag szerény.
Az idősek nincsenek annyira »divatban«, hogy kellő és elvárható figyelmet fordítson rájuk az állam.” Az igazgató asszony előadásából kiderült, hogy az otthon kilépett az intézmény falai közül. Az utóbbi hetekben igény mutatkozott Homoródszentmárton község bizonyos falvaiban, Homoródalmáson és – a Brassó megyében levő – Homoróddarócon ebéd kiszállítására. Az öregotthon adminisztrációjának megvan ehhez a jogosultsága és a kapacitása. Jelenleg is bővítik a szolgáltatást. Egy ebéd 8 lejes térítés ellenében jut el az igénylőkhöz, amelyet 1-3 lejes szállítási költséggel kell kiegészíteniük az előfizetőknek, attól függően, hogy mekkora távolságra laknak Lókodtól. Ez még csak a kezdet, hiszen olyan egészségi állapotú személyeket, családokat segítenek így, akik egyébként önellátók. Nem kizárt, hogy az önkormányzatokkal, a helyi karitatív szervezetekkel együttműködve másfajta szolgáltatásokat is kezdeményeznek a közeljövőben. Együtt kell gondolkodni a közelben lakókkal, a hivatalokkal és a testvér-egyházakkal is, hiszen a cél közös: segíteni, szolgálni kell az embereket. Mindenképp megszívlelendő Zakariás Klára igazgatóasszony ajánlata, amelyet a helyi termelőknek tett.
Pillanatnyilag az öregotthon tejjel, tejtermékekkel, hússal, zöldséggel való ellátása a nagy- és kiskereskedelmi hálózatból történik. A 2013-as esztendőben 115 663 lejt költöttek élelmiszerekre. Ha jelentkeznének megfelelő jogosítvánnyal rendelkező termelők, akkor ennek az összegnek jelentős része a községben, vagy a közeli településeken maradhatna.
Témák az „egyebek” közt is bőven mutatkoznak
A harmadik napirendi pontban az egybegyűltek az „egyebek” címszó mögött a legkülönbözőbb kérdésekkel foglalkoztak. Simó Sándor esperes úr rávilágított arra, hogy a lókodi unitárius egyházközség létét köszönheti az öregotthonnak, ha nem létezne ez az intézmény és a mögötte működő Jakab Lajos Alapítvány, akkor a faluban levő egyházi épületeik ma talán romosak és üresek lennének. „Az egyházközségnek alig van néhány helyben lakó, eredetileg is lókodi adófizető híve. Csakis az itt gondozottaknak, a személyzetnek és a hozzátartozóknak köszönhető, hogy az unitárius hitélet fennmaradt.
El kell gondolkodnunk, hogy mit vállalunk fel, hogy miképpen hasznosítjuk erőforrásainkat, hiszen fel sem mérhető, hogy egy-egy kisebb intézménynek milyen hatása lehet a közösségre, mint ahogyan azt sem, hogy milyen következményekkel jár, ha valami kézzel fogható, rendelkezésre álló lehetőséget nem használunk ki. Az unitárius egyháznak, illetve a többi felekezeteknek is vannak ezen a vidéken értékes épületei és jelentős földterületei. – Nyitottak vagyunk bármilyen kezdeményezés előtt – mondotta az esperes –, akár a falugondnoki szolgálatot is tudnánk bővíteni, akár lehetőségeket biztosíthatunk olyan keresztény és keresztyén értékrendet valló családoknak, akik itt képzelik el a jövőjüket, akik a mezőgazdaságból és a helyi szolgáltatások végzéséből kívánnak megélni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elhivatottságú emberekkel telik meg a környék. Itt dolgozni kell. Tudnunk kell, hogy vannak-e olyan fiataljaink, akik szeretnének itt munkát vállalni, vannak-e olyan családok, amelyek ráéreznek arra, hogy értéke van a falusi életformának.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. március 2.
Könyv az erdővidéki Dobóról
A falu két romosan fennmaradt épületének ismertetésén túl, az elpusztult település történetét is feldolgozza ebben a munkájában Fehér János. Emellett azonban részletesen kitér a különböző önvédelmi megoldásokra is (a Vargyas szurdokvölgye a barlangokkal, tatárpincék), végezetül egy általános, több új szempontot is felsorakoztató áttekintést nyújt a Székelyföld erődített templomairól.
Túl a feltárt romokon, az ismert szakirodalom és a most előkerült lappangó dokumentumok igen részletesen rögzítették az itt lezajlott eseményeket; bizonyság erre Fehér János művészettörténész nyolcszáz oldalasnál is terjedelmesebb könyve. A templom és a kápolna rekonstrukciós rajzait a szerzővel folytonosan konzultálva, Gyöngyössy János készítette 2014 folyamán; ezeket is tartalmazza a kötet, amelynek igen nagy erőssége a terjedelmes – mindeddig közöletlen – levéltári anyag.
„Levéltári kutakodásaink eredményei végül gyökeresen átírták kezdeti terveinket (és jelentősen meg is hosszabbították a kézirat elkészítésének idejét): a rendelkezésünkre álló dobói ásatási eredményeket ki tudtuk bővíteni írott adatokkal; így a perirat mellett további forrásszövegek közlését is szükségesnek láttuk, és mindemellett egy sor tanulmány elkészítését is felvállaltuk. Ezek nagyrészt az 1605 táján elhagyott falu régi történetével, elpusztulásának körülményeivel, majd a dobói határ későbbi birtoklástörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak; de az egykori dobói templom és kápolna, sőt az itt tartott Keresztelő Szent János napi [június 24.] búcsúk történetét is részletekbe menően taglalják.
Mindezek mellett pedig átfogó Erdővidék-szintű kitekintésre is vállalkoztunk: megvizsgáltuk az Erdővidék kifejezés különböző korok beli jelentéstartalmát, illetve a területén működő egyházi, katonai és törvényhatóságok kérdését is igyekeztünk tisztázni – a 17. század végéig terjedően; felhívtuk a figyelmet a középkor és kora újkor folyamán elhagyott további erdővidéki településekre, és az ezek helyének beazonosítása által felsejlő kutatási lehetőségekre; valamint a kisrégió lakossága által a 17. század eleji vérzivataros időszakban – melynek során Dobó elhagyása is bekövetkezett – alkalmazott ön- és vagyonvédelmi stratégiákról (ellenség elöli futások, rejtekhelyek, templomvárak) is megemlékeztünk”– részlet a könyv bevezetőjéből.
Fehér János kötetét (DOBÓ. Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok. I. kötet. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014. 896. oldal+64 képtábla), a Dobó-Valál Egyesület kezdeményezésére, a Haáz Rezső Múzeum képtárában mutatják be, 2015. március 4-én, szerdán délután 6 órakor.
A szerzőt és a kötetet méltatja Mihály János – történész és Gyöngyössy János – szakíró, grafikus.
Helyszín: Haáz Rezső Múzeum Képtára (Kossuth Lajos u. 42. szám).
eloszekelyfold.wordpress.com
A falu két romosan fennmaradt épületének ismertetésén túl, az elpusztult település történetét is feldolgozza ebben a munkájában Fehér János. Emellett azonban részletesen kitér a különböző önvédelmi megoldásokra is (a Vargyas szurdokvölgye a barlangokkal, tatárpincék), végezetül egy általános, több új szempontot is felsorakoztató áttekintést nyújt a Székelyföld erődített templomairól.
Túl a feltárt romokon, az ismert szakirodalom és a most előkerült lappangó dokumentumok igen részletesen rögzítették az itt lezajlott eseményeket; bizonyság erre Fehér János művészettörténész nyolcszáz oldalasnál is terjedelmesebb könyve. A templom és a kápolna rekonstrukciós rajzait a szerzővel folytonosan konzultálva, Gyöngyössy János készítette 2014 folyamán; ezeket is tartalmazza a kötet, amelynek igen nagy erőssége a terjedelmes – mindeddig közöletlen – levéltári anyag.
„Levéltári kutakodásaink eredményei végül gyökeresen átírták kezdeti terveinket (és jelentősen meg is hosszabbították a kézirat elkészítésének idejét): a rendelkezésünkre álló dobói ásatási eredményeket ki tudtuk bővíteni írott adatokkal; így a perirat mellett további forrásszövegek közlését is szükségesnek láttuk, és mindemellett egy sor tanulmány elkészítését is felvállaltuk. Ezek nagyrészt az 1605 táján elhagyott falu régi történetével, elpusztulásának körülményeivel, majd a dobói határ későbbi birtoklástörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak; de az egykori dobói templom és kápolna, sőt az itt tartott Keresztelő Szent János napi [június 24.] búcsúk történetét is részletekbe menően taglalják.
Mindezek mellett pedig átfogó Erdővidék-szintű kitekintésre is vállalkoztunk: megvizsgáltuk az Erdővidék kifejezés különböző korok beli jelentéstartalmát, illetve a területén működő egyházi, katonai és törvényhatóságok kérdését is igyekeztünk tisztázni – a 17. század végéig terjedően; felhívtuk a figyelmet a középkor és kora újkor folyamán elhagyott további erdővidéki településekre, és az ezek helyének beazonosítása által felsejlő kutatási lehetőségekre; valamint a kisrégió lakossága által a 17. század eleji vérzivataros időszakban – melynek során Dobó elhagyása is bekövetkezett – alkalmazott ön- és vagyonvédelmi stratégiákról (ellenség elöli futások, rejtekhelyek, templomvárak) is megemlékeztünk”– részlet a könyv bevezetőjéből.
Fehér János kötetét (DOBÓ. Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok. I. kötet. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014. 896. oldal+64 képtábla), a Dobó-Valál Egyesület kezdeményezésére, a Haáz Rezső Múzeum képtárában mutatják be, 2015. március 4-én, szerdán délután 6 órakor.
A szerzőt és a kötetet méltatja Mihály János – történész és Gyöngyössy János – szakíró, grafikus.
Helyszín: Haáz Rezső Múzeum Képtára (Kossuth Lajos u. 42. szám).
eloszekelyfold.wordpress.com