Az elmúlt év október 10–12-e között avatták fel Nagyszebenben a Friedrich Teutsch Kulturális és Párbeszéd Központot (Centrul de Cultura si Dialog „Friedrich Teutsch”), valamint a Romániai Ágostai Hitvallású Szász-Evangélikus Egyház Központi Levéltárát. Ezt az ünnepséget Erdélyi levéltárak, mint a történeti kutatás modern forrásai című szimpóziummal kötötték egybe. A rendezvényen sok külföldi és hazai szakember vett részt. A szimpózium első estéjén, október 10-én sor került a Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesületének (RELTE) megalapítására. Közel egy évbe telt az egyesület bejegyzése, most léptek a nyilvánosság elé, miután 2005. október 20-án megtartották első rendes közgyűlésüket. A Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesülete az ökumenizmus jegyében keresi annak a lehetőségét, hogy az állami levéltári fiókokhoz hasonlóan, az egyházi levéltárak is nyilvánosak és hozzáférhetőek legyenek. A 2005. június 10-én bejegyzett egyesület alapszabálya értelmében elősegítik a különböző egyházak levéltárak fenntartói és munkatársai közötti kapcsolattartást. Kapcsolatot létesítenek a Román Országos Levéltárral, valamint a megyei levéltárakkal, a Romániai Levéltárosok Egyesületével. Azon munkálkodnak, hogy az egyházi levéltárak az országos vagy a megyei állami levéltárakkal szellemi és gazdasági jogegyenlőséget élvezzenek. A RELTE alapító tagjai: Bernád Rita Magdolna, levéltáros, Gyulafehérvár – Érseki és Főkáptalani Levéltár, Emődi András Gábor, levéltáros, Nagyvárad – Római Katolikus Egyházmegyei Levéltár, Fazakas Márta, levéltáros, Nagyvárad – Királyhágómelléki Református Egyházkerületi Levéltár, Molnár Bodrogi Lehel, levéltár, Kolozsvár – Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Sindilariu Thomas, levéltáros, Brassó – Ágostai Hitvallású Szász-Evangélikus Egyházközség Levél és Könyvtára, Dr. Sipos Gábor, levéltáros, Kolozsvár – Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Dr. Theilemann Wolfram, levéltáros, Nagyszeben – „Friedrich Teutsch” Kulturális és Párbeszéd Központ, Központi Levéltár, Vlaicu Monica, levéltáros, Nagyszeben – „Friedrich Teusch” Kulturális és Párbeszéd Központ, Központi Levéltár, Várady Lajos, levéltáros, Szatmárnémeti – Szatmári Püspöki és Káptalani Levéltár. Az egyesület választmánya: elnök: Molnár Bodrogi Lehel; titkár: Sindilariu Thomas. Az Egyesület székhelye: az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsváron, az Unitárius Püspökség keretében. /Megalakult a Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesülete (RELTE). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

Léstyán Ferenc hazaérkezett keresztelő templomába, ahol élete 95 és fél esztendővel ezelőtt elkezdődött. Hazaérkezett szülőfalujába, Csíkszentkirályra, ahonnan útra kelt, mert engedett Isten hívásának. Nagy halottunk pap volt mindörökké, mondta Marton József gyászbeszédében, a temetésen, július 16-án, méltó arra, hogy felidézzék életét. Népének és egyházának szeretete jellemezte. Fizikailag elhagyta Csíkszentkirályt, de lélekben sohasem, mindig büszke volt falujára, a falu történetét kis monográfiában megörökítette. Évtizedeken keresztül járta Erdélyt, régi értékeit, kincseit kutatta, fényképezett, dokumentumokat gyűjtött, hogy „a 20. század Orbán Balázsaként” az utókor számára megörökítse. Vannak olyan eltűnt várromok, templommaradékok, amelyekről ma már csak Léstyán Ferenc fényképei árulkodnak. Több évtizedes kitartó munkájából született meg a hatalmas mű, a Megszentelt kövek két kötete. Léstyán Ferenc Márton Áron püspök bizalmi embere volt; szellemiségében, lelkiségében hűséges követője. A nagy megpróbáltatások idején Léstyán vállalta a megaláztatásokat és a börtönt is. Fájt neki Erdély történelmének megmásítása. Monumentális művében, a Megszentelt kövek című könyvében a templomok és egyházközségek történelmének leírásán keresztül kívánta bizonyítani ezer éves erdélyi jelenlétünket. Az Erdélyi Szibéria /2003/ című könyve a katolikus egyház küzdelmét és szenvedését tartalmazza a kommunista időszakból. Léstyán a diktatúra legkegyetlenebb időszakában, 1988-ban össze tudta fogni a lelkipásztorkodó papság képviselőit, és rádión keresztül juttatták kifejezésre a sérelmeket. 1992-ben befejeződött lelkipásztori munkája, de a gyulafehérvári központban tovább munkálkodott. Itt a plébánosból Léstyán atya lett. Másfél évtizedig tevékenykedett az egyházmegye központjában. Újabb munkaterületeket szerzett magának: a székesegyházat és az érseki levéltárat. Idegenvezetőként nemcsak bemutatta az ezer éves múltat felidéző székesegyházat a zarándokoknak, hanem keresztény szellemben nevelte is őket. /Marton József: Léstyán Ferenc hazaérkezett! = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 27./

„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

December 3-án Gyergyószentmiklóson Bernád Rita főegyházmegyei levéltáros rendezésében megnyílt a Római katolikus levéltári források Gyergyószentmiklóson című időszakos tárlat, amely az erdélyi egyháztörténetet bemutató kiállítás-sorozat első nyitórendezvénye. Bernád Rita elmondta, hogy a gyergyói főesperesség kilenc plébániájának levéltári anyagából kiválasztott kor- és egyházközség-történeti dokumentumokat mutatják be. Az iratok a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltárából származnak, amely 2006–2007 között jött létre 22 település katolikus forrásaiból. Van közöttük 18. századi anyakönyv, plébániai iktatott irat, iskolai) és gazdasági irat, historia domus, egyháztanács-gyűlési és egyházlátogatási jegyzőkönyv is. A gyergyószentmiklósi kiállításról Bernád Rita egy 32 oldalas katalógust is összeállított. /Római katolikus levéltári források Gyergyószentmiklóson. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 20./

Megkezdődtek a Keresztelő Szent János Napok
Az egyháznak évszázadok óta gyűlő írott öröksége van, amelyet nem minden plébánián őriztek szakszerűen. Éppen ezért a Gyulafehérvári Főegyházmegye Levéltára 2003-ban gyűjtőmunkát hirdetett annak érdekében, hogy az írott örökséget feltárják, összegyűjtsék és biztonságos helyen őrizzék meg az utókornak. Ennek az óriási munkának eredményeként nemcsak speciális ládákba kerültek az iratok, hanem kötet formájában is kiadták ezeket. Ezt a kötetet mutatták be pénteken Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János Napok nyitórendezvényén, melynek házigazdája ft. Oláh Dénes főesperes-plébános volt. A levéltári ritkaságokat a plébániatemplom északi karzatán működő Egyházművészeti Múzeumban Vedd ezeket az iratokat... címmel állították ki.
Nem teóriák: dokumentumok igazolnak
– Elképesztő adatok vannak az egyházi levéltárakban. Tudnunk kell, mit tartalmaznak ezek, s a közösség rendelkezésére kell bocsátani. A kilencvenes évek elején a feltártság rossz színvonalú volt Erdélyben, most sokkal jobban áll a helyzet. A múlttal való ismerkedéshez nem álmokat, teóriákat kell felmutatni, hanem dokumentumokat. Erdély- szerte sokat tett a református és az unitárius egyház, de a legnagyobb lépést a katolikus egyház tette ezek összegyűjtéséért. Még a magyarországinál is nagyobbat. A folyamat Gyulafehérváron kezdődött, majd az értékmentő munka az egész egyházmegyére kiterjedt. A levéltári anyagok nem titkosak. Ezekhez bárki hozzáférhet, kutathat. Svédországban öt digitalizált levéltári központ működik, ahol bárki végigkövetheti egy közösség vagy az ükapja életútját. E szolgáltató levéltárak szintjére kell eljussunk mi is – mondta dr. Szögi László, a budapesti ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár igazgatója, aki Bernád Rita főegyházmegyei levéltáros A gyulafehérvári, a sepsiszentgyörgyi, a szamosújvári és a gyergyószentmiklósi gyűjtőlevéltárak repertóriuma című kötetét méltatta.
Kitör a múlt a levéltárból
A kötetben 111 plébánia anyaga, hétéves gyűjtőmunka eredménye olvasható 400 oldalon – hangzott el Bernád Rita ismertetőjében. A kötetben szerepelnek például a legrégebbi erdélyi magyar anyakönyv, a kolozsmonostori anyakönyv adatai, ezek 1665-1699 közötti bejegyzéseket tartalmaznak. (Az Erdélyben fellelhető legrégebbi anyakönyv az 1607-es, ezt Segesváron a szász evangélikusok őrzik.) A kötetben található a Gyulafehérvári Egyházmegyéhez tartozó zalatnai, a tűri, a szászvárosi, a kőrösbányai, a lupényi, a nagyági, kiskapusi egyházak levéltári anyaga is. A szamosújvári gyűjtőlevéltár anyagából a besztercei piarista gimnázium anyakönyve említésre érdemes. A sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltár anyagából Haller János 1742-es keltezésű adománylevele, a gyergyószentmiklósiból pedig Rákóczi György 1637-ben kelt levele figyelemre méltó.
Ezek a dokumentumok restaurált állapotban augusztus 20-ig megtekinthetők az egyházművészeti múzeumban – mondta Barabás Kisanna levéltáros-muzeológus.
A könyvbemutatón fellépett a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekegyüttes.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Egyházi levéltárosok tapasztalatcseréje
Veszprémi Érseki Levéltár és a Veszprém Megyei Levéltár közös meghívására 2010. október 25–29. között szakmai továbbképzésen és tapasztalatcserén vettek részt Veszprémben a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár és gyűjtőlevéltárainak munkatársai: Barabás Kisanna (Marosvásárhely), Bernád Rita (Főegyházmegyei Levéltár, Gyulafehérvár), Küsmődi Attila és Puskás Attila (Szamosújvár), valamint e sorok írója (Sepsiszentgyörgy).
Ott-tartózkodásunk első két napján a nyugat-európai viszonylatban is korszerűnek számító Veszprém Megyei Levéltár felépítésével, iratkezelési rendszerével és felszereltségével ismerkedtünk. Hermann István igazgató a levéltár erősségeire hívta fel figyelmünket: így az iratanyag papír alapú és elektronikus nyilvántartására, a kutatószolgálat irányítására, valamint az intézmény munkatársai által kifejtett tudományos munkára. A restaurátori laboratóriumban is értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk. Megismertük a különböző gépezeteket és eszközöket, vegyszereket, amelyek a sérült iratok állagmegőrzését, fertőtlenítését biztosítják. De nemcsak a megismert levéltárak felszereltsége, belső rendszere, hanem jogi helyzete is különbözik a hazaitól. Míg nálunk a megyei levéltárak a Román Országos Levéltár kihelyezett fiókjaiként műkődnek, tehát állami levéltárnak minősülnek és a belügyminisztériumnak vannak alárendelve, addig magyarországi társaik a megyei önkormányzatok hatáskörébe tartoznak, akik fenntartóként gondoskodnak működtetésükről. Igaz, változó módón.
A következő napokban már a testvérintézmény, a Veszprémi Érseki Levéltár vendégszeretetét élveztük. Munkatársaik bemutatták levéltári rendszerüket, raktáraikat, ugyanakkor saját levéltáruk példáján keresztül felhívták figyelmünket a főegyházmegyei levéltárak erősségeire és hiányosságaira. Ezek között szerepeltek a gazdasági kérdések, a kiadványok, a személyzeti problémák, a levéltári iratfeldolgozás körüli nehézségek és korlátozott lehetőségek. Jóleső érzés volt megtudni, hogy a levéltári iratok begyűjtése tekintetében már mérföldekkel előttük járunk. Magyarországon ugyanis a püspöki és érseki székhelyeken működő egyházmegyei levéltárak befogadóképessége nem teszi lehetővé a plébániai iratok begyűjtését, így azok sok esetben az idő martalékaivá váltak. Ezzel szemben a Gyulafehérvári Főegyházmegyében létrejött hat gyűjtőlevéltár korszerű feltételeket teremt az egyházközségi iratok számára, állagmegóvásukat és kutathatóságukat egyaránt biztosítja. E tekintetben Erdély mintának tekinthető az anyaországnak római katolikus egyházi levéltári vonatkozásban.
A Veszprémi Érseki Levéltárban végzett műhelymunka is erről győzött meg bennünket, ahol a vörös iszap által sújtott egyik plébánia, Somlóvásárhely iratanyagának alapszintű rendezését végezhettük az ottani munkatársakkal. A fenti egyházközség ugyanis egyike annak az öt plébániának, amelynek iratanyaga az érseki levéltárban található.
A szakmai tapasztalatcserén kívül alkalmunk volt megtekinteni a királynék városának fontosabb egyházi emlékeit és muzeális értékeit, amelyek saját értékeink iránti ragaszkodásunkat is felerősítették bennünk. A szakmai és kötetlen beszélgetések folytatását egy erdélyi konferencia szervezésén keresztül tervezzük, ahol az anyaországi és erdélyi levéltárak közti kapcsolatok tovább erősödhetnek és az együttműködés szintjére juthatnak. Az ötnapos tapasztalatcsere nagymértékben hozzájárult a hazai egyházi levéltárak helyzetének meghatározásához, ugyanakkor modellt kínált főegyházmegyei levéltárunk gyűjtőközpontjainak további megszervezéséhez. Ez utóbbi intézmények szerepe az elkövetkezendőkben még hangsúlyosabbá válik, hiszen otthont kell adniuk az államtól a jövőben visszaszolgáltatandó egyházi iratoknak, ugyanakkor segítséget kell nyújtaniuk a magyar állampolgárság elnyeréséhez szükséges iratok, például anyakönyvi kivonatok kibocsátásában is.
Összegzésképpen elmondhatjuk, a múlt értékeit a jövőbe tekintve a jelen eszközeivel kell őriznünk, egyházunk és nemzetünk érdekében hasznosítanunk. Köszönet mindazoknak, akik ebben a felismerésben segítettek és megerősítettek.
Pénzes Lóránd, Vasárnap (Kolozsvár)

Hiányosak az egyházi levéltárak
Máig nem kerültek vissza a kommunista rezsim által elkobzott egyházi dokumentumok, születési anyakönyvi kivonatok, illetve különböző nyilvántartások az erdélyi történelmi magyar egyházak levéltárába – nyilatkozták egybehangzóan az egyházi levéltári illetékesek, amikor a Krónika arról faggatta őket: előfordulhat-e, hogy – akárcsak Kárpátalján – nem minden esetben tudnak majd segíteni mindazokon, akik a kettős állampolgárság megszerzéséhez szükséges származási dokumentumokat az egyházaktól kívánják megszerezni. Mint ismeretes, egyházi dokumentumokat is elfogadnak a honosítás megszerzéséhez.
Biztosabb, ha az önkormányzatokhoz fordulnak igazoló iratokért a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeteinek tagjai, mert az államosításkor az egyházi levéltárak rengeteg adata elveszett – jelentette ki a Krónika kérdésére Csűry István, az egyházkerület püspöke. Megtudtuk: a hetvenes évek elején valamennyi olyan egyházi anyakönyvet elvett az állam a református lelkipásztoroktól, ami már betelt, így annál sokkal korábbról nagyon kevés a megmaradt adat.
A püspök azt mondja, a kerület egy-két évente rendszeresen a Kulturális és Vallásügyi Minisztériumhoz fordul, hogy visszakaphassa az anyakönyveket, de mindeddig hiába. Úgy véli azonban, a magyar állampolgárság megszerzési procedúrájának könnyítése most jó alkalmat adhatna arra, hogy minden érintett egyházzal összefogva próbálják meg visszaszerezni, ami elveszett. Elmagyarázta azonban: nem minden gyülekezet esetében ugyanakkora a hiány. A kisebb közösségekben ugyanis jóval lassabban teltek meg az anyakönyvek, mint a nagyoknál, így falun még mindig valószínű, hogy a hetvenes években már régóta vezetett, de még be nem telt könyvek mai napig megvannak.
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó-tanácsosa. Mint elmondta, a legtöbb helyen az 1900-ig vezetett jegyzékeket kobozták el, de vannak szerencsés egyházközségek, ahol a 20. századi dokumentumok megvannak. Éppen ezért szerinte az érdeklődőknek az érintett egyházközséget kell felkeresniük, mivel mindenhol más helyzet áll fenn. Ugyanakkor Gyerő szerint dokumentumok hiányában az egyházi illetékesek esetleg valószínűsítő dokumentumokat tudnak kiállítani. Az unitárius lelkész arra is kitért, hogy rendszeresen kérik elkobzott dokumentumaikat, azonban nem sok sikerrel jártak.
Ennek oka Gyerő szerint, hogy a jelenleg hatályos levéltári törvény nem rendelkezik kielégítően az anyakönyvek és különböző nyilvántartások visszaszolgáltatásáról. Szerinte a teljes restitúcióhoz elsősorban politikai akaratra van szükség. Szintén a helyi plébániáknál próbálhatnak szerencsét mindazok, akiknek felmenői római katolikusok és szülőhelyük a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye területén található. Bernád Rita, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosa lapunknak elmondta, amennyiben a helyi plébánia nem tudja kiállítani a kivonatot, akkor a kéréssel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárhoz kell fordulni.
A szakember kérdésünkre arra is kitért, hogy az Állami Levéltár igazgatósága 1950. június 7-én hozott 153-as számú törvényerejű rendelete kötelezte az egyházközségeket, hogy „megőrzés végett” adják át az 1870–1895 közötti időszak anyakönyveit, melyeket egy hónap múlva július 7-én vettek át az akkori néptanácsok. Az 1952-ben kiadott belügyminisztériumi rendelet értelmében az átadási kötelezettséget „mentés” ürügyén az 1870 előtt keletkezett anyakönyvekre is kiterjesztették, majd ezt a felszólítást 1971-ben megismételték.
A begyűjtött anyakönyvek kezdetben a néptanácsok anyakönyvi hivatalaihoz kerültek, majd a területileg országos hálózattá szervezett állami levéltárakhoz. A Magyar Autonóm Tartomány fennállása idején (1952–1968) begyűjtött anyakönyveket a marosvásárhelyi levéltárban központosították, majd a megyésítés után áthelyezték a megyei levéltárakhoz, ahol ma is találhatók. A gyakorlatban azonban az anyakönyvek plébániákról való tömeges összegyűjtése nem az 1895-ös évvel ért véget, hanem az ezt az évet is tartalmazó megkezdett kötetekkel, melyek sok esetben az 1950-es évekkel zárulnak.
Eközben Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának levéltárosa lapunknak kifejtette, van lehetőség arra, hogy a kettős állampolgársághoz szükséges bizonylatokat kiállítsák, az adatokat visszakeressék. A kettős állampolgárság igénylésekor a 20. században született felmenőkről kell igazolást kiállítani, a múlt századi iratok pedig megvannak az egyházközségek archívumában, szögezte le a szakember. Sipos Gábor elmondta, 1950–1951-ben az 1895 előtti anyakönyveket kellett az egyházközségek beszolgáltassák, tehát a 20. századi iratok megvannak.
Előfordult például, hogy az anyakönyvet 1893-ban kezdték el és 1940-ig vezették, így azt egészben be kellett szolgáltatni, de ezek a dokumentumok az állami levéltárakban fellelhetők. Ritka esetben fordult elő, hogy a II. világháborúban az irattár teljesen elpusztult. Levéltári dokumentumokat nem zúztak be. Ritka kivételektől eltekintve az egyházközségi irattárak, archívumok alkalmasak a rokonsági kötelékek kimutatására és a kettős állampolgársághoz szükséges igazolásokat helyben ki tudják állítani, szögezte le Sipos Gábor.
Szintén derűlátó Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Püspökség sajtóreferense. Mint lapunk kérdésére elmondta, azok a személyek, akik a megye területén születtek, vagy itt éltek családtagjaik, a lakhelyük szerinti plébániákon kérvényezhetik a magyar állampolgárság gyorsított megszerzéséhez szükséges iratokat. „A megye plébániáin szinte hiánytalanul megvannak az anyakönyvi kivonatok, és ha valami hiányzik, az ott szolgáló plébános tud útbaigazítással szolgálni, hol érdemes érdeklődni a továbbiakban. A püspökséghez eddig még nem érkeztek ilyen jellegű kérések” – fogalmazott a referens. Józsa szerint minden település eltérő helyzetben van, és így az illető kérvényezőnek személyesen kell érdeklődnie a papírokról. A szóvivőnek nincsen tudomása arról, hogy a kommunista rezsim alatt koboztak-e el anyakönyveket, illetve szolgáltattak-e vissza ilyen regisztereket a rendszerváltást követően.
Szintén jól áll dokumentumok tekintetében a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye. Emődi András, a püspökség levéltárosa elmondta, a katolikus egyházban 1820 óta minden dokumentumról hiteles másolatot őriznek, amelyek mai napig szinte hiánytalanul fellelhetők az összes erdélyi püspökségen. A levéltáros azt is elmagyarázta, hogy az államosításkor nem vették el az éppen vezetett anyakönyveket, csak a betelteket, és ezek között a kis plébániákon ekkor még olyanok is voltak, amelyeket 1920 előtt kezdtek el vezetni.
Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület Püspöki Hivatalának főtanácsosa a Krónikának elmondta, az evangélikus egyházkerületektől lényegesen kevesebb levéltári anyagot vettek el és semmisítettek meg a kommunizmus alatt. Eddig még minden esetben tudtak segíteni, ha valaki a családfáját akarta felkutatni, vagy a felmenőiről kért adatokat. A Temesvári Római Katolikus Egyházmegyétől csak mára ígértek eligazítást. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása – a realitás talajáról szemlélve
Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár aligazgatója az új levéltári törvényt értékeli
A héten a képviselőház megszavazta az 1996/16-os levéltári törvény módosítását. A Máté András Levente és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők által kezdeményezett módosítások elfogadása lehetőséget teremt a kommunizmus idején elkobzott, beszolgáltatott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatására. Amennyiben az Alkotmánybíróság nem ad helyet a benyújtott kifogásoknak, illetve az államelnök kihirdeti a törvényt, akkor a jogszabály érvénybe lép. Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatásának ügye számos kérdést felvet, ezekről faggattuk Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár aligazgatóját.
– Ha az egyházi levéltárak jogállásának hátterét nézzük, és hogy ezt miként szabályozták Románia modernkori történelmében, akkor kiindulópontnak az 1925-ös levéltári törvényt tekinthetjük, amely 8. szakaszában kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek és a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn, ugyanakkor a felekezeteknek nem kell beszolgáltatniuk irataikat az állami intézményekbe. A jogszabály előírása szerint az iratokat keletkezésük után harminc évvel be kellett szolgáltatni az államnak, de az 1925-ös levéltári törvény előírta, hogy sem a nemzeti kisebbségek, sem az egyházak levéltáraira nem vonatkozik ez a kitétel. A törvény tehát elismerte a felekezeti levéltárak létét, de kimondta azt is, hogy a szóban forgó intézményeknek az állam ellenőrzése és felügyelete alatt kell tevékenykedniük. Ugyanakkor a törvény leszögezte, hogy ezekben a levéltárakban biztosítani kell az iratok tárolásához szükséges megfelelő körülményeket, illetve a képzett szakszemélyzetet. 1957 júliusában újabb román levéltári törvény jelent meg, és érdekes módon ennek a jogszabálynak a 11. paragrafusában szintén az szerepelt, hogy az egyházak, a különböző felekezetek vagy vallási közösségek saját maguk tarthatják fenn levéltáraikat. Ugyanúgy a törvényalkotó megszabta azt is, hogy az iratokra az egyházaknak különösen ügyelniük kell, és levéltáraik úgyszintén az állam felügyelete alatt működnek. Itt már a jogalkotó annak a lehetőségét is felvetette, ha: az egyházak akarják, akkor a birtokukban lévő dokumentumokat megőrzésre leadhatják az állami levéltárakhoz. 1971-ben újabb jogszabály jelent meg, amelyet 1974-ben módosítottak. Ez azonban már az egyházak számára kevésbé pozitív kitételeket tartalmazott, ugyanis a 22. szakaszában az szerepelt, hogy az egyházaknak be kell szolgáltatniuk iratanyagaikat az állami levéltárnak. A törvény megjelenése után bizottságokat állítottak össze a felekezetek és az állami levéltárak képviselőiből, hogy eldöntsék, mely iratokat kell átadni az állami levéltáraknak, amelyek bekerültek az úgynevezett Nemzeti Levéltári Fondba. A következő állomás az 1996-ban megjelent 16-os levéltári törvény volt, amelynek 18. paragrafusa leszögezte, hogy ha egy irat egyszer bekerült a Nemzeti Levéltári Fondba, nem vehető innen ki. Ugyanakkor a jogszabály nem tett külön említést arról, hogy a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn.
– Ezek szerint a most módosított levéltári törvény a kommunizmus és a rendszerváltás után hozott jogszabályokhoz képest jelentős előrelépést jelent…
– Az RMDSZ már a 2000-es évek elején lépéseket tett egy új levéltári törvény megszületése érdekében, amely az állami közlevéltárak mellett a magánlevéltárak helyzetét is szabályozta volna. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy a megyei levéltárak ne közvetlenül Bukarest igazgatása alá tartozzanak, hanem az adott megyék közigazgatási hatáskörébe kerüljenek. Újabban Kerekes Károly és Máté András Levente indítványozta az 1996/16-os számú levéltári törvény, mindenekelőtt a 18-as szakasz módosítását. Következésképpen tárgyalás kezdődött a magyar történelmi egyházak, az állami levéltár, a kormány és a szövetség képviselői között. Az egyik alapvető kérdés az volt, hogy milyen jogszabályok alapján vették el az egyházak tulajdonát képező levéltári iratokat. A törvény végleges szövege leszögezi, hogy az 1950-ben kibocsájtott jogszabály, valamint az 1974-es levéltári törvény 22. paragrafusa alapján elkobzott iratanyagokat kell visszaszolgáltatni a volt tulajdonosoknak. Fontos továbbá megemlíteni, hogy az 1950-ben megjelent 153. számú törvény értelmében az egyházaktól elvették az anyakönyveket, amelyek először a helyi lakossági nyilvántartókhoz kerültek. Ez az állam szempontjából azért is volt lényeges, mert az országvezetés közigazgatási reformot helyezett kilátásba, amelynek nyomán aztán elrendelték a tartományok létrehozását. Ugyanakkor népszámlálásra készültek, ami miatt az állami közigazgatásnak úgyszintén szüksége volt az egyházi anyakönyvekre, így elrendelték azok átadását.
Egyesek úgy vélték, hogy el kell ismerni az egyházak tulajdonjogát, de az iratokat nem kell visszaszolgáltatni, mert nem az egyház feladata azok megőrzése. A parlamenti bizottsági ülések alkalmával végül olyan megoldás született, hogy csakis abban az esetben szolgáltatják vissza a dokumentumokat, ha az egyházak biztosítják az anyagok megfelelő tárolását, garantálják azok kutathatóságát, és szakképzett alkalmazottakkal rendelkeznek. Ennek érdekében olyan előírás is bekerült a jogszabályba, hogy az átadás előtt az érintett dokumentumokról kötelező módon mikrofilmet kell készíteni. Ugyanakkor a visszakapott iratokat nem szétszórva fogják tárolni, nem kerülnek vissza a gyülekezetekhez, a parókiákra, hanem – mint ahogyan azt a törvény előírja – a püspökségeken, egyházkerületeknél fogják tárolni azokat. Itt ki kell emelni, hogy ezek a kitételek éppen azt szolgálják: az iratok továbbra is kutathatók legyenek, vagyis így sikerült eloszlatni az ezzel kapcsolatos félelmeket. A törvény szerint az egyházaknak bizonyító iratok alapján be kell nyújtaniuk igénylési kérésüket az adott megyei levéltárakhoz, amire azoknak harminc napon belül választ kell adniuk. Amennyiben nem támasztanak kifogást, akkor egy éven belül a dokumentumokat természetben, eredeti formájukban vissza kell szolgáltatni volt tulajdonosuknak.
– A felek között vitát váltott ki az egyházi anyakönyvek kérdése. Milyen álláspontok fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban?
– Valóban különböző vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy az egyházi anyakönyvek miként keletkeztek. A Tridenti zsinat hozott elsőként határozatot arról, hogy a katolikus egyház vezesse be az anyakönyveket. Ezek után a protestáns egyházak is hasonlóképpen döntöttek saját híveik számontartása érdekében. Nagyon fontos leszögezni, hogy az anyakönyvek az adott egyházak belső igazgatási iratai, és nem az állam utasítására születtek meg. Magyarországon 1895-ben bevezették az állami anyakönyvezést, és ezt egyesek úgy értelmezték, hogy korábban az állam az anyakönyvezést az egyházakra ruházta át. Azt is kiemelném, hogy a gyülekezet számontartásán kívül az anyakönyvezésnek gazdasági vonatkozása is volt, hiszen pontosan tudni kellett, hogy a híveknek mennyi adót kell beszolgáltatniuk.
Ugyanakkor az egyházi anyakönyvek kérdése felvet még egy nagyon fontos problémát. Tekintettel arra, hogy személyes adatokról van szó, korlátozni kell az ezekhez való hozzáférhetőséget, hiszen nem bárki szerezhet tudomást az azokban szereplő adatokról. A román levéltári törvény szerint csak a száz évvel korábban kibocsátott anyakönyveket lehet szabadon forgatni, kutatni. Hasonlóképpen az egyházak belső szabályzatában is szerepel a száz éves határ, tehát akárkinek ők sem szolgáltatják ki az adatokat.
Az iratok visszaadása az egyházak számára mindenkép plusz kiadást jelent majd, hiszen levéltárakat kell kiépíteniük, megfelelő személyzetet kell alkalmazniuk, és biztosítaniuk kell a kutatótermi szolgálatot is. Külön kérdés, hogy az egyházak mennyire készültek fel az említett feltételek teljesítésére. Nincs kizárva továbbá az a lehetőség sem – amennyiben a felek megegyeznek –, hogy a tulajdonjog visszaszálljon az egyházakra, de a dokumentumok megőrzése a jövőben is az állami levéltárak hatáskörében maradjon.
– Az anyakönyveken kívül milyen típusú dokumentumokat szolgáltatnának vissza? Rendelkeznek-e információkkal az iratanyagok tartalmát illetően?
– Természetesen egyéb iratokról is szó van, főleg 1974-ben kerültek át nagyon fontos iratok az egyházaktól az állami levéltárakba. Ezekről konkrét jegyzékek léteznek, amelyekről az egyházaknak is tudomása van. Megtörtént amúgy az is, hogy a kommunizmus időszakában különböző püspökségek vagy egyházkerületek egyes vezetői önként adtak át anyagokat az államnak. Sajnos, a törvény ezekre az esetekre vonatkozóan nem tartalmaz előírásokat, mert itt önkéntes iratátadásról van szó.
– Lehet-e tudni konkrétan, hogy összességében, illetve külön-külön egyházakra lebontva milyen mennyiségű dokumentum átadásáról van szó?
– Erre vonatkozólag egyelőre nincsenek pontos kimutatások. A sajtóban olyan hírek is terjedtek, hogy a megyei levéltárak által őrzött iratoknak közel ötven százalékát kell majd visszaszolgáltatni. Ez nem igaz, hiszen 1974-ig az állami törvények megengedték az egyházi levéltárak működését, s kevés olyan püspökség és egyházkerület volt, amely átadta volna az általuk kibocsátott iratoknak az összességét. Nagyon sok anyag megmaradt a gyulafehérvári érsekség levéltárában, a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség és a Kolozs-Dobokai római katolikus főesperesség iratait nagyon jó állapotban megőrizték a templomtornyokban, a református egyházkerület dokumentumait pedig a Farkas utcai templom oldalsó termeiben. Az egész ügy pikantériája az, hogy a törvény legnagyobb kedvezményezettjei tulajdonképpen nem a magyar történelmi egyházak, hanem a görög katolikus egyház. Amikor 1948-ban felszámolták ezt az egyházat, akkor az iratok egy része elpusztult, másik része különböző intézményekhez került, vagy átadták azokat az ortodox püspökségeknek, amelyektől legvégül az állami levéltárak raktáraiba kerültek. A módosított jogszabálynak köszönhetően tehát a görög katolikus püspökségek több mint háromszáz éves múltjuk írásos emlékeit kaphatják vissza. A magyar történelmi egyházak esetében a legfontosabb iratok mindenekelőtt az anyakönyvek, illetve azok a dokumentumok, amelyeket 1974 után vettek el.
– A jogszabály kötelező módon előírja a visszaadandó okiratok mikrofilmre vitelét. A törvény szerint egy év állna az illetékesek rendelkezésére ezek elkészítésére. Az állami levéltárak fel vannak készülve arra, hogy eleget tegyenek a megszabott feltételnek?
– Ez nagyon komoly logisztikai és anyagi kérdéseket vet fel, hiszen Bukaresten kívül az országban csupán öt megyei levéltárban készítettek mikrofilmeket. Megfelelő anyagi források hiányában 2005-től kezdődően már csak a fővárosra korlátozódott ennek a munkafolyamatnak az elvégzése. A bizottsági viták során felmerült, hogy amennyiben mikrofilmeket kell készíteni a szóban forgó dokumentumokról, akkor az állami levéltárak a jelenlegi finanszírozás mellett nem biztos, hogy ennek a feltételnek eleget tudnak tenni. Az állami levéltárak egyébként ígéretet kaptak a kulturális bizottság részéről, hogy a jövő évi költségvetésben megpróbálnak majd számukra anyagi forrásokat elkülöníteni.
– Szakmai szempontból fontosnak ítéli a mikrofilmek elkészítését?
– Az egyházi anyakönyvek nagyon fontos adatokat tartalmaznak, hiszen ezek jelentős jogbiztosító iratok. Ebből kifolyólag nagyon fontos lenne ezek mikrofilmezése, bár felmerült az a kérdés is, hogy másolatról nem lehet kiadni igazolást. Az elkövetkezőkben biztosítani kellene az egyházak számára is a jogot, hogy az anyakönyvekről hiteles másolatot bocsáthassanak ki a különböző tulajdonjogi, örökösödési vagy egyéb perek esetében.
– Mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti időszakban hozott törvény tiszteletben tartotta az egyházak tulajdonjogát? Hiszen az impériumváltást követően minden téren korlátozni próbálták a kisebbségbe került magyarság jogait.
– A két világháború között polgári demokratikus rendszer próbált kiépülni, amelynek működésébe beletartozott a tulajdonjog tisztelete. Ezért nem merült fel, hogy az iratokat államosítani kell. Ugyanakkor az állam számára abban az időszakban a dokumentumok bekérése óriási megterhelést jelentett volna, hiszen ekkor épültek ki a megyei levéltárak. Tulajdonképpen Erdélyben a két világháború között nem létezett minden megyében levéltár, hanem központi iratmegőrzők működtek. A dokumentumok begyűjtésére sokkal nagyobb kapacitású levéltárakat kellett volna létrehozni, amelyre az adott időszakban nem volt lehetőség. Amikor 1974-ben atomerőműveket és óriási hidakat kezdtek el építeni, akkor már nem volt kérdéses, hogy ezeket az iratokat be kell szolgáltatni, és hol fogják azokat tárolni. Az is lényeges, hogy milyen elméletet vallott az adott levéltárosi és történészi társadalom. Míg a két világháború között tiszteletben tartották az egyházak iratmegőrzési jogát, és fel sem merült ezek beszolgáltatásának lehetősége, addig 1974-től egészen más típusú logika uralta el a szakma képviselőinek gondolkodásmódját, amelynek hatása ma is érezhető.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Méltó emléket állítottak Szalárd nagy szülöttének
Bihar megye – Nagyon fontos a helyi hagyományok, értéke óvása hangzott el március 18-án, vasárnap Szalárdon, amikor ennek jegyében felavatták a helyi születésű Szalárdi János (1601-1666) krónikás szobrát a nevét viselő emlékparkban. Az iskola névadására is sor kerülhet.
A helyiek egy régi álma teljesült azzal, hogy vasárnap felavathatták Szalárd központjában I.Rákóczi György titkárának, a Gyulafehérvári Levéltár őrzőjének, Szalárdi János krónikásnak a szobrát. Az ünnepség a református templomban kezdődött, ahol a községhez tartozó Jákóhodos református lelkésze, Mikló István Boldizsár hirdetett igét, egyebek mellett kifejtve, hogy eleinkre emlékezve is elsősorban Istenre figyeljünk, mert a hitből fakadó cselekedet tesz képessé a célok elérésére. Borzási Gyula helyi lelkész röviden arról beszélt, hogyan jutottak el a Szalárdi-szobor avatásáig, majd nagyobb lélegzetű előadást tartott az Erdély aranykorának nevezett időszakról, ismertetve a történelmi összefüggéseket.
Helytörténeti esemény
A kórus szolgálata után az ünneplők huszárok, a Vitézi Rend tagjainak, valamint a helyi baptista közösség fúvósainak vezetésével vonultak a községközponti parkba, ahol Nagy Miklós polgármester köszönte meg mindenkinek a szoborállításhoz nyújtott segítséget, díszokleveleket is átadva. Körösi Tünde Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából adott elő részletet, majd Nagy Miklós és Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezetője leplezte le Deák Árpád szobrászművész alkotását. A felszólalók sorában Cseke Attila szenátor egyebek mellett arról beszélt, hogy az esemény bár nem kerül be a történelemkönyvekbe, nagyon jelentős a helyi közösségnek, hiszen fontos a helyi értékek megbecsülése. Pető Csilla képviselő Szalárdi életútját bemutatva úgy értékelte, az egykori jobbágygyerekből lett krónikás példája azt üzeni, hogy érdemes tanulni és dolgozni, nekünk pedig kötelességünk szellemiségét tovább vinni.
Helyretehető történelem
Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tanácsosa kifejezte reményét, hogy a történelemkönyvek úgy fognak “átalakulni”, hogy azokban méltó helyükre kerüljenek a magyarság nagyjai – erre az új tanügyi törvény módot ad. Vajon a korabeli erdélyiek is aranykornak értékelték-e a ma annak nevezettet, hiszen Szalárdi egyenesen Siralmas éneknek nevezte krónikáját? – tette fel a kérdést Szabó Ödön annak kapcsán, hogy vannak, akik az RMDSZ mai politikáját is katasztrófaként állítják be. Ehhez kapcsolódóan folytatta: egyensúlykereső politikája miatt kortársai egyenesen “Mohamedán Gábornak” csúfolták azt a Bethlen Gábort, akit ma már joggal nagy politikusnak tartunk, sőt, alapítványt neveztek el róla az otthon egy tábort, Erdélyben viszont a választás szabadságát hirdetők, és “nevét olyanok veszik szájukra, akik minket román-bérencnek neveznek”, fejtette ki Szabó Ödön.
Iskolai névadás
Nagy Miklós polgármester bejelentette: a márciusi önkormányzati ülésen megszavazzák, hogy az iskola felvegye Szalárdi János nevét, ennek kapcsán Fazekas Tibor iskolaigazgató adott hangot örömüknek. Mindezek után a szobrot Mikló István Boldizsár, Borzási Gyula, továbbá Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei református, és Kovács Gyula helyi baptista lelkész áldotta meg, majd koszorúzásokra került sor. A Himnusz éneklése után a vendégeket és meghívottakat szeretetvendégség várta.
Rencz Csaba erdon.ro

Megjelent az Acta Siculica 2011
Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány.
A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte.
A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik.
Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Betekintés a Márton Áron-kutatások jelenébe
Az ünnepi szentmisét követően pénteken hat kutató tartalmas előadását hallgathatták meg Csíkszentdomokoson a Márton Áronnal kapcsolatos kutatások iránt érdeklődők.
Második alkalommal szerveztek Márton Áron tiszteletére konferenciát és megemlékezést Csíkszentdomokoson augusztus 30-án. A pénteki ünnepi program 10 órakor szentmisével kezdődött, amelyet Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök mutatott be a helyi templomban. Ezt követően 12 órától benépesedett a községháza díszterme, ahol hat, Márton Áronról szóló előadást hallgathattak meg az érdeklődők.
A kutatási eredmények bemutatása előtt a zsúfolásig megtelt díszteremben a jelenlevők közösen imádkoztak, majd Ferencz Alajos domokosi polgármester köszöntötte a jelenlevőket. Kiemelte, „Márton Áron püspök tanítása, példája ma is időszerű, talán jobban is, mint máskor. Így minél többet sikerül megismerni abból, amit ő tanított, mondott, annál inkább sikerül nekünk – akik felelősséggel tartozunk másokért is – a helyes úton maradnunk, hogy makacs kitartással ragaszkodjunk hitünkhöz, nemzetiségünkhöz. Mindezt annak érdekében, hogy jövőt tudjunk biztosítani a következő generáció számára.”
Lázár Csilla a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület nevében kifejtette, remélik, hogy a Márton Áron életpéldájába és tanításába való betekintés után lelkiekben és szellemiekben is megerősödve távoznak a résztvevők a konferenciáról. Hangsúlyozta, a konferenciasorozatot azzal a céllal indították útjára tavaly, hogy a szélesebb közönség is tájékozódhasson a Márton Áronnal kapcsolatos történeti kutatások eredményeiről. Emellett szerették volna a kutatókat is ösztönözni, hogy a 20. századi vizsgálódásaikat összpontosítsák Márton Áronra. Lázár röviden bemutatta a tavalyi konferencia anyagából összeállított kötetet is.
Az előadások sorát Czikó László búzásbesenyői plébános nyitotta meg, aki Márton Áron bérmaútjairól beszélt. A plébános korábban erről a témáról írta szakdolgozatát, erre az alkalomra kutatási eredményeit összesítette és friss információkkal egészítette ki. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a püspök hogyan munkálkodott fogsága előtt, alatt, valamint azt is, hogy azt követően hogyan folytatta pasztorális tevékenységét. Az előadásba aktívan bekapcsolódtak a hallgatók, közösen derítették ki a fényképeken szereplő helyszíneket, megosztották a püspökkel kapcsolatos élményeiket.
Mihály János történész arról beszélt, hogy az udvarhelyszéki Domus Historiákban – a plébániák fontosabb eseményeit megörökítő könyvek – történészi és helytörténeti munkája során milyen, Márton Áronra vonatkozó adatokat talált. Kiemelte, hogy a levéltárak, könyvtárak mellett fontos információforrás lehet az egyházközségek levéltára is, mivel az egyháztörténeti Domus Historiák hitelesen mutatják be az egyházmegyék történetét, sok esetben értelmezve, elemezve azt. Ezekbe a forrásokba engedett betekintést az általa felolvasott idézetek által.
Mitikus emlékek Márton Áron életrajzához címmel Balázs Lajos néprajzkutató tartott előadást. Csíkszentdomokos népi kultúrájának szakavatott kutatója több évtizedes gyűjtőmunkájáról számolt be. Bemutatta, milyennek ismerte meg a faluban őrzött Márton Áron-képet, milyen legendák és emlékek élnek Csíkszentdomokoson a püspökről.
Az ebédszünetet követően Hegedűs Enikő művészettörténész arról beszélt, milyen viszonyban volt Márton Áron a kortárs művészekkel. Bemutatta, hogy a gyulafehérvári Márton Áron Múzeumban – a püspöki egykori dolgozószobájában – fellehető könyvek, művészeti alkotások hogyan árulkodnak a Márton Áront övező tiszteletről.
Gál Hunor diakónus tagja annak a teológusokból álló csapatnak, amely digitalizálta a Gyulafehérvári Érseki és Káptalani levéltárban található, Márton Áron püspököt ábrázoló fényképeket. Az érdeklődők a digitalizálás folyamatáról hallhattak, ugyanakkor kevésbé ismert fényképeket is megtekinthettek.
Az utolsó előadást Ferencz Kornélia, a Mária Rádió csíksomlyói stúdiójának önkéntese tartotta, aki számos beszélgetést rögzített Márton Áron püspökről. A rádióban is elhangzott beszélgetésekben olyan papok, világi személyek szólalnak meg, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak a püspöknek.
Az előadásokat követően az érdeklődők megtekinthették a Márton Áron Múzeumot.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Műemlékvédelem Erdélyben (VI.)
A marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány március 28–30. között Műemlékvédelem Erdélyben (VI.) címmel konferenciát szervez a szovátai Teleki Oktatási Központban. A kétévente megszervezett konferencia célja lehetőséget biztosítani az elmúlt időszak erdélyi műemlék-helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására. A rendezvényen a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adnak elő, az erdélyi műemlékvédelem aktuális problémáiról tartanak kerekasztal-beszélgetést. A konferencia első, pénteki napjának előadásai az erdélyi épített örökség művészettörténeti és régészeti kutatásainak legújabb eredményeiről számolnak be, szombaton az elmúlt időszakban végzett műemlék- helyreállítások bemutatása kerül előtérbe, míg a vasárnapi előadások főként a tárgyi örökség feltárására, restaurátori kutatásokra, műtárgyak restaurálására fókuszálnak. A konferencia 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekszik átfogó képet nyújtani. A fontosabb eredmények sorából jelentőségüknél fogva kiemelhetőek a változatos témájú művészettörténeti kutatások, a középkori falképek feltárása, kutatása és restaurálása, a további pusztulást megakadályozó műemléki gyors beavatkozások vagy a különböző európai uniós támogatásokból végzett műemlék- helyreállítások kérdésköre, amelyekről több előadás is beszámol. A rendezvény programja a www.monumenta.ro honlapon érhető el.
Műemlékvédelem Erdélyben VI. konferencia programja
Szervezők: Arcus Egyesület, Marosvásárhely Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Kolozsvár Helyszín: Teleki Oktatási Központ, Szováta Március 28, péntek 9:00 Megnyitó 9:20 Sarkadi Márton: Megjegyzések az alvinci református templom építéstörténetéhez 9:40 Kovács Zsolt, Lupescu Radu: Egy későközépkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki lak műemléki kutatása 10:00 Mihály Melinda: Észrevételek a kolozsvári kőfaragó műhely két XVII. századi faragványtípusa kapcsán 10:20 Letiţia Cosnean: Arhitectul Bethlen Miklós și reședința din Ţopa în secolul al XVII-lea 10:40 Terdik Szilveszter: Adatok a nagyváradi görögkatolikus székesegyház építéséhez 11:40 Borboly Csaba (Hargita Megye Tanácsának elnöke): Műemlékvédelmi programok Hargita megyében 12:20 Furu Árpád: Az erdélyi unitárius egyházi örökség védelme. Szándékok, lehetőségek, kihívások 12:40 Sarkadi Márton: Megjegyzések a gyulafehérvári székesegyház hosszházának építéstörténetéhez 13:00 Halmos Balázs, Marótzy Kata: Mozaikok a gyulafehérvári székesegyház építéstörténetéhez 13:20 Pál Emese: Armenizmus falképeken – két szamosújvári példa 14:00–15:30 Ebédszünet
15:30 Bordás Bea: A historizáló kastélyépítészet kevésbé ismert emlékei az egykori Kolozs vármegyében 15:50 Szabó Tekla: A maroshévízi Urmánczy-kastély 16:10 Imecs–Magdó Eszter: Borszékfürdő dualizmus kori villái 16:30 Ladó Ágota: Adatok a csíkszeredai egykori Katolikus Főgimnázium tervezéséről 16:50 Orbán János: Műemléki topográfia Marosvásárhelyen 18:00 Botár István – Grynaeus András – Tóth Boglárka: Az erdélyi dendrokronológiai vizsgálatok eredményei az utóbbi két évben 18:20 Darvas Lóránt: A csíkszentkirályi Bors és Nagy családok udvarházainak kutatása 18:40 Györfi Zalán, Soós Zoltán: Ipari és katonai műemlékek feltárása, konzerválása és bemutatása a marosvásárhelyi vár felújítása kapcsán 19:00 Nagy Veronika: Almakerék és (a) Forster 19:20 Gaylhoffer-Kovács Gábor: Erdélyi falképek dokumentálása a Forster Központban 20:20 Könyvbemutatók A szórvány emlékei. Szerk. Kollár Tibor. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2013. Közös tér – Közös örökség. Common Space – Common Heritage.Szerk. S. Sebestyén József. Budapest, Crew Print, 2013. Bemutatja: S. Sebestyén József. Március 29, szombat 9:00 Makay Dorottya: A széki református templom: Egy kutatás-tervezés és a régen várt helyreállítás-támogatás története 9:10 Weisz Attila: A széki református templom kutatásának újabb építéstörténeti eredményei 9:30 Diana Imecs: Prezentarea conceptului arhitectural de restaurare în faza de proiectare și în urma informațiilor identificate pe parcursul execuției 9:50 Sándor Boróka: Egy a lábán alig álló templom tartószerkezeti meglepetései: kutatás, tervezés, kivitelezés 10:10 Csók Zsolt: A régészeti előkutatás jelentősége, a hatékony régészeti kiviteli felügyelet és tudományos eredményei 10:30 Mednyánszky Zsolt, Nagy Benjámin, Mihály Ferenc: Szakrestaurátori szempontok: kutatás, tervezés, kivitelezés 11:30 Horváth Ákos, Sarkadi Márton: Az égei református templom felújítása 11:50 Gergely Erzsébet: Restaurálások a Házsongárdi temetőben 12:10 Márton Judit: Sürgősségi beavatkozások a radnóti kastély bástyáinál 12:30 Kiss Lóránd, Mihály Ferenc: A fületelki evangélikus templom állagmegóvása 12:50 Szilágyi-Bartha Zsuzsanna: A besztercei evangélikus templom helyreállított reneszánsz tetőboltozata 13:30–15:30 Ebédszünet 15:30 Emődi Tamás: A „Középkori szatmári templomok útja” HURO projekt romániai objektumainak helyreállítása 15:50 Makay Dorottya: Épített örökségvédelem 10 év távlatából – nagy tervek és kivitelezésük tanulságai 16:10 Lángi József: Még egyszer a siteri református templom falképeiről 16:30 Kiss Lóránd: A besztercei evangélikus templom falképei 16:50 Pál Péter: A székelydályai református templom boltozati falképeinek restaurálása 18:00–20:00 Kerekasztal-beszélgetés a műemlékvédelem helyi és országos problémáiról, lehetőségeiről. A beszélgetésen résztvesz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Kelemen Atilla-Márton, Maros Megye Tanácsának alelnöke és Hegedűs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkárhelyettese Március 30, vasárnap 9:00 Kovács Mária-Márta: Történeti értékű klenódiumok a Dési Református Egyházmegyében 9:20 Bara Júlia: A nagykárolyi Károlyi-kastély egykori portrégyűjteménye 9:40 Hegedűs Enikő: A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól 10:00 Pap Zoltán: Az erdélyi orgonaépítés korszakai - II. rész 10:20 Tóth Zsuzsa: Kő vagy papír? –A Zárkő restaurálása 11:20 Czimbalmos Attila: A csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi falkép illetve XVIII. századi külső díszítőfestés restaurálása 11:40 Borsos Ágnes: Az olaszteleki Daniel-kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálása 12:00 Simó Anna-Mária: Kiegészítések a falképek esetében 12:20 Kis Zoltán, Gere István, László Attila: A szászsebesi ferences templom gótikus ablakainak restaurálásáról 12:40 Daczó Csaba: A szabadpiaci felkérések kényszerítő tényezői szemben a restaurálás elveivel 13:00 Mihály Ferenc: A kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéséről, oltárairól 13:40 A konferencia zárása
Népújság (Marosvásárhely),

Műemlékvédelem Erdélyben
VI. konferencia a szovátai Teleki Oktatási Központban
Műemlékvédelem Erdélyben címmel rangos konferenciát szervezett a marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány. Az immár hatodik alkalommal megrendezett eseménynek a szovátai Teleki Oktatási Központ Bíró István-terme adott otthont.
A kétévente megszervezésre kerülő Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia az elmúlt időszak erdélyi műemlék- helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására biztosított alkalmat. A háromnapos ülésszak március 28-án, pénteken vette kezdetét. Az ülésszakon a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adtak elő. A konferencia első napján a résztvevők többnyire művészettörténeti előadásokat hallhattak, a második nap helyreállításokkal, régészeti kutatásokkal kapcsolatos bemutatókat hallgathattak meg, a rendezvény záró napján pedig a restaurátori munkák kerültek terítékre. Az ülésszak 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekezett átfogó képet adni.
A háromnapos rendezvényt Mihály Ferenc restaurátor nyitotta meg, akit a műemlékvédelem jelenéről kérdeztünk.
"Az elmúlt huszonvalahány évben a változások után a műemlékvédelemnek különböző hullámai voltak, jók, közepesek, gyengébbek. Az állapot, sajnos az nagyon rossz, tehát nagy műemlékállomány van nagyon elhanyagolt állapotban, természetesen kevés szakember, kevés forrással. Vannak biztató jelek is, igyekeztünk ezen a konferencián néhány ilyen példát bemutatni, mint például a gyulafehérvári székesegyház, az alvinci református templom, az égei református templom, a fületelki református templom, ahol aránylag kevés ráfordításból elég jó eredményeket lehetett elérni. De vannak nagyon szomorú példák is, mint a kisbúni kastély, vagy olyanok, amelyek az út mellett – bőven elég, ha innen utazunk Nagyvárad fele és Kerelőszentpálra, Radnótra, Aranyosgerendre vagy ezekre gondolunk – omlófélben levő épületekkel rendelkeznek. Tehát nagyon széles a paletta a műemlékek állapotát tekintve." A restaurátor a kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéseiről, oltárairól tartott egyéni előadást, továbbá közös bemutatót tartott Kiss Loránddal a fületelki evangélikus templom állagmegóvásáról, illetve Mednyánszky Zsolttal és Nagy Benjáminnal bemutatták a szakrestaurátori szempontokat. A pénteki ülésszakot két könyvbemutatóval zárták a szervezők, elsőként A szórvány emlékei című kötet került bemutatásra Kollár Tibor által, ezt követően a Közös tér – Közös örökség című előadást Sebestyén József előadásában hallhatták az egybegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a Műemlékvédelmi programok Hargita megyében címmel tartott előadást. "Hargita megyében hála istennek nagyon sok program fut párhuzamosan, hisz egyre inkább és egyre többen felismerik a lehetőséget, hogy a műemlékek nem csak problémát jelentenek és restrikciókat, különleges szabályozást, nehézséget, hanem lehetőséget. Itt elsősorban két dologra gondolunk, egyrészt az identitásunk megtartása tekintetében, az oda gyökerezésben, a helyi büszkeség kialakításában lehet megerősítő hatása. Azonkívül most már egyre inkább a vendéglátásban is az egyik célpont lehet egy-egy műemlék, lehet az akármilyen kicsi kapu, kopjafa, sírkő vagy akár egy Árpád-kori templom, és hát ilyen tekintetben nagyon sok programunk van. Tehát van külön műemlék-feljavítási programunk, van külön tanácsadási programunk, van a modern székház programunk, támogatjuk a faluképeknek a kialakítását. Van programunk az ásatásokra, a régészeti kutatásokra, hisz ez is hozzátartozik a múltunk feltárásához. Mindenre van nyertes pályázatunk, hogy bemutassuk interaktív, háromszázhatvan fokos honlap-rendszerekben. Ezenkívül foglalkozunk a fiatalokkal is, sőt mi több, most tankönyvet is készítünk számukra, hisz azt gondolom, hogy a fiataloknak, amikor eldöntik, hogy esetleg elhagyják ezt a térséget és elmennek külföldre, akkor azt is latba vetik, hogy mennyire kötődnek ehhez a térséghez, és hogy tudják a műemlékeinknek is a múltját, tudják a székely történelmet, akkor lehet, hogy nehezebb az elszakadás, az elmenés. Amellett persze rendhagyó történelemórákat szervezünk, sok pályázati kiírás, fotópályázat van. Próbáljuk felhívni a figyelmet a műemlékekre, speciális engedélyezési eljárásokban veszünk részt, és arra is odafigyeltünk, figyelünk, hogy azokhoz az eseményekhez, konferenciákhoz, programokhoz, amelyek a műemlékvédők tevékenységét segíthetik, járuljunk hozzá" – mondta Borboly Csaba.
Kovács Zsoltot, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem művészettörténész adjunktusát a művészettörténet székelyföldi oktatásáról kérdeztük. "Nagyon sokat változott és fejlődött ez az oktatás a ’89 előtti állapotokhoz képest számos területen, jóval változatosabbá vált az a kínálat, amely Erdély épített örökségéhez, Erdély művészeti örökségéhez kötődik. Lehetőség nyílt magyarországi helyszíneken elsajátítani egyes ehhez kötődő szakmáknak az alapjait. Természetesen főként a ’90-es évek végétől Kolozsváron is, vagy Erdély más helyszínein is beindultak ehhez kapcsolódó képzések. Azt mondhatom, hogy az elmúlt időszakban egy olyan fiatal generáció került ki az egyetem padjaiból, amely teljes mértékben felkészülve vághat neki ilyen feladatoknak." Kovács Zsolt művészettörténész Lupescu Raduval tartott közös előadást Egy késő középkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki ház műemléki kutatása címmel. Az ülésszak utolsó napján is érdekes előadásokon vehettek részt az érdeklődök, többek közt hallhattak a Dési Református Egyházmegyéről, a nagykárolyi Károlyi- kastély egykori portrégyűjteményéről, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól, az erdélyi orgonaépítésről, a Zárkő restaurálásáról, a csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi faliképekről és az olaszteleki Dániel- kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálásáról. Legközelebb két év múlva kerül megrendezésre a Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia, amikor sor kerül az elkövetkező két év művészettörténeti, építészettörténeti és restaurátori munkáinak bemutatására.
Urbán Izabella. Népújság (Marosvásárhely)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi emlékek a Nagy Háborúból
TÁRLATVEZETÉS – A nyár első felében még látogatható a marosvásárhelyi Teleki Téka ideiglenes kiállítása, a Marosvásárhely és a háború írásban és képben 1914–1918 című tárlat, amelyet Bányai Réka könyvtáros és Berekméri Róbert hadtörténész állított össze.
„Nem az általános történetét akartuk bemutatni az I. világháborúnak, hiszen az már többé-kevésbé ismert, sokat írtak és beszéltek róla, hanem azt, hogy Marosvásárhely és környéke hogyan élte meg” – magyarázta Bányai Réka.
A várost ugyanis elkerülték a harcok, nem volt a közelben hadszíntér, hátországként mégis érdekes a története. Egyrészt tehát Vásárhely története ismerhető meg a kiállított könyvek, újságok, képeslapok, levelezőlapok és fényképek révén, másrészt pedig a vásárhelyiek, vagy a városhoz kötődő, itt megfordult emberek életének egy szelete elevenedik meg.
A Teleki-Bolyai Könyvtár a kiállítást megelőzően gyűjtést szervezett, a városi közösség együttműködésével jött létre a tárlat, hiszen nagyon sokan adták kölcsön családi fényképeiket, szüleiktől, nagyszüleiktől hátramaradt tárgyi emlékeiket, levelezőlapokat. A kiállítás így teljesen eredeti anyagból állt össze, még a pannókat is eredeti dokumentumok alapján szerkesztették meg.
A kiállítás tematikusan csoportosítva mutatja be a dokumentumokat: először az I. világháborút általában bemutató kis anyag látható, majd összefoglalása annak, hogy Marosvásárhely lakossága hogyan élte meg e háborút. A sebesültek gondozása, a kórházak tevékenysége is külön téma, ahogyan a háború megjelenítése a sajtóban a hírek, de akár az apróhirdetések vagy a reklámok által.
A magánleveleket bemutató anyag az egyik érdekesség, ez a Levél a frontra – üzenet haza alcímet viseli. A világháború a szépirodalomban is megelevenedik – erre is külön fejezetet szenteltek a kiállítás szervezői. A képeslapok, fényképek, portrék is érdekes színfoltjai a gyűjteménynek. A közlegénytől kezdve az alezredesig és a tábori lelkészig sok személyről készült portréfotó, ahogy csoportban is fényképeztették magukat a katonák, akik képeslapokat, tábori levelezőlapokat küldtek otthon maradt szeretteiknek.
Azt is megkérdeztük Bányai Rékától, hogy az eredeti, ritkaságnak számító darabok között mi a szíve csücske. A könyvtáros a személyes emlékeket tartja a kedvenceinek. Például van egy 1918 novemberében keltezett távirat, amelyben azt írja a katona, hogy elindult haza, hamarosan otthon lesz. Az Olaszországból hazatartó hadviselt katonáról azonban ma már tudják, hogy csak a következő évben érkezett meg Marosvásárhelyre.
Gulyás Károly a Téka könyvtárosa volt, valamint a Református Kollégium rajztanára. A harctéren használt vázlatfüzete túlélte az időket, magángyűjtemény őrzi a rajzokat tartalmazó füzetet, amely most szintén látható a kiállításon. Egy másik érdekesség az Oroszországból érkezett nyírfakéregre írt tábori lap, amelyet bélyeggel is elláttak és lepecsételtek.
Az Aranyat vasért elnevezésű országos mozgalom során a civil lakosság segítségét kérve a hadsereg arany ékszereket és evőeszközöket gyűjtött, amelyekért vas ékszereket, gyűrűt, nyakéket adott. Ezekből is látható néhány kiállított darab. Jellegzetes emléktárgyak abból az időből a hadviselő felek államférfiinak arcképét ábrázoló csészék. Ferenc József és I. Vilmos látható az egyiken, egy másikon pedig V. Mehmed török szultán és I. Ferdinánd bolgár cár. A kiállítóterem közepén felállított hirdetőoszlopon korabeli újságok, hirdetések másolatai láthatók.
A tárlat létrejöttéhez húsz marosvásárhelyi magánszemély és három társintézmény – a Maros Megyei Könyvtár, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Marosvásárhelyi Gyűjtőlevéltára és az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára – járult hozzá.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Isten tudományos megközelítése
A diákokkal való foglalkozás mellett a tanítás ugyancsak izgalmas lehetőségeket rejt – vallja Pénzes Lóránd sepsiszentgyörgyi hittantanár. Beszélgetés a vallás szerepéről a mai társadalomban s arról, hogyan alakíthatja életünket a vallás „tudományos” tanulmányozása.
– Mi a vallás szerepe a mai társadalomban, a közéletben és az ön személyes életében?
– A természetfelettivel való kapcsolatteremtés vágya már a kezdetektől beleivódott az emberbe, és ez napjainkban sincs másként. A kérdés az, milyen formát választunk ennek kivitelezésére. Szerintem a keresztény vallás a hit megélésének módjaként a legteljesebb lehetőséget kínálja az Istennel való kapcsolat megélésére. A katolikus hit számomra életformát jelent. Az Istennel való kapcsolat átszövi a mindennapjaimat, részben neveltetésemből fakadóan, de főként személyes döntésemnek köszönhetően. Arra törekszem, hogy a katolikus egyház tanítása szerint éljek, gyerekeinket, tanítványaimat ilyen szellemben neveljem, a felnőttek világában tartós kapcsolataimat is e szerint alakítsam. A keresztény embernek kettős horizontja van: egy földi, amelyet a hétköznapok foglalnak le, és egy mennyei az Istennel való közösség boldog ígéretével. E kettő adja azt a hitből fakadó gazdagságot, amely kiegyensúlyozott, embertársait és magát ismerő, problémákat megoldani tudó embert eredményez. A vallás mindig tisztelettel, erkölcsösséggel párosul, így a társadalom és közélet pozitív alakításában is döntő szerepe van a vallásnak, illetve a hitét vallásában megélő embernek.
– Miként befolyásolja a vallás a romániai, az erdélyi társadalmat?
– A vallás még mindig tömegeket képes megszólítani, vezetőinek útmutatása szinte mindig irányadó, vélemény- és cselekvésformáló. Erkölcsi és hitbeli állásfoglalása fontos az emberek számára, de az egyházi ünnepeknek is jelentős hatásuk van a társadalom szervezettségére. Erdélyben a történelmi felekezeteknek ezen túl nemzetiségmegtartó feladata is van, különösen szórványban, ahol a templom a magyar szó, hagyomány, a szokások ápolásának színtere.
– Miért fontos, miért jó teológiát tanulni?
– Ha tágabb értelemben értjük, az egész világunk Istenről beszél, de a teológia kifejezetten ennek alkotójáról, az ő milyenségéről, terveiről szól, így már puszta kíváncsiságból is érdemes teológiát tanulni. Az Istenről szóló tudomány rendszerbe foglalt „művelése” vagy inkább az ebbe való belekóstolás gazdagítja a látásmódot, alakítja a teljes ember értékrendjét, a másokkal való kapcsolatát.
– Egyetemi évei alatt mi volt a legnagyobb kihívás?
– Kezdetben nehéz volt elfogadni, hogy néhány olyan tárgyat is kellett tanulni, amelyhez – akkor úgy éreztem – nem sok közöm van. Nehéz volt az elején az is, hogy a teológia elsődlegesen az értelmünkhöz szól, lelkiséget kevésbé ad. Több emlékre is szívesen tekintek vissza, a teológián töltött négy év mindegyike kedves számomra. Az első éven például megfogott a kedves fogadtatás, az otthonos légkör, ami végig fennmaradt, a hétfői kari szentmisék, a jó hangulatban telt, sokszor derűben gazdag szemináriumok, a pincében tartott bulik, ahol az órák múltával a levegőtlenség is fokozódott, a szőnyegfelcsavarás utáni tánctanulás évfolyamvezető tanárunk lakásán, s folytathatnám a sort. A teológián jóval „érettebb” látásmódot kaptunk a vallás dolgairól, mint a korábbi gimnáziumi évek alatt. Történt mítosztalanítás főként dogmatika, biblikum és egzegézis tantárgyakban, például a teremtéstörténet elemzése, emlékszem, felborzolta némelyikünk kedélyállapotát, de mindez később személyes hitembe beépülve megerősített.
– Milyen személyes felfedezésekhez segítették a teológiai tanulmányok?
– A teológiai tantárgyak segítettek jobban megtalálni helyem az Isten által teremtett világban. ASzentírással foglalkozó tanulmányaim pedig Jézus korát, megváltói tevékenységét világították meg jobban, és ezáltal sikerült jobban megértenem őt, közelebb kerülnöm hozzá. A hitéletem fejlődéséhez főként a Kolozsváron működő Katolikus Egyetemi Lelkészség keretén belül létező Mécses imacsoport járult hozzá.
– Mit tanácsolna annak a fiatalnak, aki ma teológia, vallástudomány hallgatására készül?
– Kizárólag teológiát tanulni napjainkban csak olyanoknak érdemes, akik az egyház berkeiben szeretnének munkahelyet találni. Plébániai munkatársra, a pasztoráció különféle területein dolgozókra, akár szociális tevékenységet folytatókra gondolok. Köztudott, hogy az országban a katolikus vallástanári helyek beteltek, tehát e téren nincs biztos elhelyezkedési lehetőség, szerintem az iskolai vallástanítás bizonytalan jövője a teológia kar vezetőségét is újragondolásra kell hogy késztesse. Fontos azonban kiemelni: az emberi gondolkodás mellett a gondviselésnek teret kell hagyni, tehát nem kizárt a friss végzettek iskolai elhelyezkedése sem. Másodszakként teológiát végezni olyanoknak érdemes, akik nem profitorientált munkahelyet szeretnének. Nem csupán azért ajánlom, mert a tantárgyak anyagának elsajátítása érdekes ismeretekkel gazdagíthatja őket, hanem azért is, mert a tanulás olyan látásmódja alakul ki, amely emberi és egyetemes keresztény értékekre fogékonnyá teszi a fiatalt.
– Szakmájában, mindennapi életében milyen segítséget nyújtanak a teológiai ismeretek? Jobb szakemberré vált a teológiai, vallási ismeretek révén?
– A teológia tanulása révén nem csupán „világi” látásmóddal rendelkezem az élet különféle dolgairól, de a tudomány bizonyos kérdéseire is másként tekintek. Előfordult már, hogy a felnőtteknek tartott iskolai történelemóra után – amelyen az őskorról beszéltünk – néhányan azzal a megjegyzéssel jöttek hozzám, hogy most már megértették: a Bibliában leírt és a tudomány által képviselt teremtéstörténet nem áll ellentétben egymással, és ezt ők így soha nem hallották. Levéltárosi munkámban is hasznomra válnak az egyháztörténeti és teológiai ismereteim.
– Milyennek látja a mai egyházat, hol látja a saját helyét az egyházban?
– Egyházamat folyamatosan fejlődőnek, a kor igényeihez alkalmazkodónak látom, kellően hit- és értékőrzőnek találom, amely elegendő a krisztusi tanítás megőrzéséhez. Saját helyemet a világegyházban az egyházközségemen, a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébánián keresztül találtam meg, ahol különféle lehetőségek adódnak a szolgálatokra. Plébániai hittanórákat tartok, részt veszek a nyári, több száz gyereket foglalkoztató evangelizációs hét lebonyolításában, segítek a szentmisén az oltár körüli szolgálatban, egyháztanácsosként igyekszem elvégezni a rám bízott feladatokat. A központi Szent József-plébánián pedig három éve bérmálást megelőző háromnapos lelkigyakorlatot tartunk tanárkollégáimmal, ahol dinamikus módon próbáljuk megismertetni a hit igazságait arészt vevő fiatalokkal. Alapelvem: végezd el becsülettel, amit rád bíztak, élj a mások örömére, de ne hasonulj meg magaddal. A mindennapi életben pedig mérceként szolgála„Mit tenne Jézus a helyedben?” elv.
Pénzes Lóránd 2007-ben végzett a kolozsvári BBTE RK Teológia Karán teológia–történelem alapképzésen. Ezt követően mesteri kurzust végzett patrisztika szakon, majd filozófia–történelem szakon négy féléves kulturális örökségvédelem magiszteri képzésen szerzett diplomát. Az egyetem elvégzését követően előbb a gyulafehérvári érsekségen dolgozott levéltárosként, majd családot alapított, és hazatért szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre. A város különböző iskoláiban tanít, első három évben történelmet, majd két éven át hittant, az elmúlt években mindkét tárgyat. A tanítás mellett a gyulafehérvári főegyházmegyei levéltár sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltárában tevékenykedik, kutat, anyagot gyűjt, cikkeket, könyvet publikált az elmúlt években.
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pál-Antal Sándor
A székelység története és szimbólumai
Gazdagodik a leltár
Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot.
A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is.
A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz.
Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget.
A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére.
A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot.
Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá.
Székely jelképek pecséten, címerben
Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják.
Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal.
Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe.
A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be.
A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is.
A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról.
A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com

Alakul a csíki gyűjtőlevéltár
Az ősztől válhat látogathatóvá a Csíkszeredai Gyűjtőlevéltár, amelynek kialakításához még 2015-ben fogtak hozzá. Jelenleg a csíkszéki főesperességek és plébániák 160–180 iratfolyóméternyi hivatali iratgyűjteményét rendszerezi a főegyházmegye főlevéltárosa.
Javában zajlik a rendszerezési munka, így a tervek szerint még idén látogathatóvá válhat a csíksomlyói Szent Péter és Pál-plébániában helyet kapó csíkszéki gyűjtőlevéltár – tudtuk meg Bernád Ritától. A Gyulafehérvári Főegyházmegye főlevéltárosa arról is beszámolt, hogy a főegyházmegye által 2003-ban kezdeményezett levéltármentési folyamat részeként szükségessé vált egy csíkszeredai központ létesítése is. „Két olyan főesperesi kerületről van szó, amelyet a reformáció nem érintett, a katolicizmus megmaradt a 16–17. századokban is, a templomok sem kerültek más felekezetek használatába. Ezek az egyházközségi levéltárak a plébániákon szétszórtan nem ugyanazt az értéket képviselik, mint egy szervezett, hozzáférhető, tudományos gyűjteményi központban. Fontos felmérnünk, hogy mit örököltünk és mit őriztünk meg az elődeink életébőlˮ – magyarázta az alcsíki és felcsíki plébániák közös gyűjtőlevéltárának szükségességét.
Azzal kapcsolatban, hogy miért épp Csíksomlyón alakították ki ezt a közös felületet, a szakember kifejtette, a helyszínválasztásnál döntő szempont volt a központiság és a történelmiség, valamint a helyiségek méretbeli alkalmassága. Nem utolsósorban pedig a kiválasztott plébánia gazdájának hajlandósága is a további tennivalók intézésére. Mivel a főesperességek székhelyei falvakon találhatók (Csíkdánfalván és Csíkszentgyörgyön), így a főesperesi hivatalok melletti közös központ létrehozásának a gondolata nem érvényesült. Eközben a csíksomlyói kegyhely látogatottsága, a plébánia földrajzi elérhetősége és hajdani főesperességi központi szerepe – a Szent Péter és Pál-plébánia jelenlegi épülete a századfordulót követően ugyanis főesperesi székhelynek épült – lehetővé tette egy hasonló gyűjtemény befogadását.
A főlevéltáros elmondása szerint a csíksomlyói levéltári raktárak felújítása 2015 októberében kezdődött és a 2016 tavaszáig tartott, míg az iratok összegyűjtése az alcsíki és felcsíki plébániákról tavaly októberben kezdődött. Mint megtudtuk, a raktári tér kialakításához szükséges beruházásokat több intézmény is támogatta, főként pályázati úton. A felújítási munkálatok költségének tetemesebb részét, a nedvesség- és füstérzékelő riasztóberendezés beszerelését Hargita Megye Tanácsa, kisebb részét az érsekség, a speciális levéltári állványzatot a Szülőföld Alap, míg a savmentes tároló dobozok beszerzését a Nemzeti Kulturális Alap Közgyűjteményi Kollégiuma finanszírozta.
Bernád Rita arra is kitért, hogy a csíki gyűjtőlevéltár esetében megközelítőleg 160–180 iratfolyóméter mennyiségű anyagot dolgoznak fel. Az iratrendezési munkát ebben az évben kezdte el a szakember, aki heti két munkanap dolgozik a csíki levéltárban. Hozzátette, a rendszerezés hatékonyabb előrehaladtának érdekében tervezik levéltárszakos hallgatók és levéltáros szakemberek csapatmunkájának megszervezését, szükség esetén önkéntesek fogadását is. Terveik és reményeik szerint már az ősztől látogathatóvá válna a még berendezés előtt álló kutatószoba, amennyiben addigra sikerül a feldolgozással is megfelelő ütemben haladni. A levéltár szakképzett munkatárssal fog működni, akit főállásban alkalmaznak majd.
„A Csíkszeredai Gyűjtőlevéltár mintegy 45 fondképző (főesperességek, plébániák és filiák) hivatali iratgyűjteményéből tevődik össze. Ezek általánosságban a következő irattípusokat tartalmazzák: szerény mennyiségben fennmaradt anyakönyvek, iktatott hivatalos levelezés és a hozzá tartozó iktatókönyvek, házassági iratok (szabad egyezkedések), esetenként iskolai iratok, gazdasági iratok (számadáskönyvek, pénztárnaplók, szentmise-alapítványi iratok, leltárak stb.). Továbbá tematikusan rendezett kéziratos kötetek (többek között historia domus, iskolaszéki- és egyháztanács-gyűlési jegyzőkönyvek, püspöki leiratok másolati protokollumai, visitatio canonicák), hitbuzgalmi társulatok (például Rózsafüzér Társulat, Oltáregylet) iratai” – avatott be a szakember.
Gyűjtőlevéltárakról Mint azt Bernád Rita érdeklődésünkre elmondta, az egyházmegyei gyűjtőlevéltárak létrejöttének célja a történeti iratanyagok egy helyre történő koncentrálása, egységes, szakszerű feldolgozása, és ezáltal a hozzáférésük könnyítése. Az egyházi levéltárakban fellelhető iratokat elsősorban történészek (egyháztörténészek, helytörténetírók) és a plébánosok használják, valamint családfakutatók és szakdolgozatukat készítő egyetemisták. A Gyulafehérvári Főegyházmegyében összesen kilenc gyűjtőlevéltár működik: Gyulafehérváron, Szamosújváron (egy római katolikus és egy örmény katolikus), Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és immár Csíkszeredában is.
Az érdekességekről
Kérdésünkre, hogy milyen érdekességre bukkant a munkája során, így fogalmazott Bernád Rita: egy levéltárosnak minden iratanyag érdekes és fontos, vagy a történelmi értéke (származási ideje) vagy a gyakorlati értéke (különböző jogi vagy gazdasági ügyek rendezéséhez) miatt. Természetesen fokozottabb az érték akkor, ha ritkaságról van szó, esetünkben ilyennek számít a csíkszentsimoni plébániáról származó – de sajnos nagyon sérült állapotban fennmaradt – 1713-ban megkezdett peres jegyzőkönyv, vagy egy 1674-ben megkezdett csíksomlyói historia domus, illetve az 1750-től vezetett csíkszenttamási anyakönyvek is. Ugyanakkor mennyiségükkel és 17. századi anyagukkal kitűnnek a csíkszentmiklósi, a csíkkarcfalvi és a csíkszentgyörgyi plébániai és esperesi iratok – részletezte.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Kötetben Gyergyóholló története és névanyaga
A Gergyóholló település iránt érdeklődőknek, kutatóknak, ott élőknek és elszármazottaknak ajánlja a borszéki Farkas Aladár újabb monográfia-kötetét.
Több okból is fontosnak tartotta, hogy megjelenjen a Gyergyóholló története és névanyaga című könyv: Először is rátekintést szeretnék nyújtani e kis, szórvány magyar település múltjára, jelenére. E településre, amely a Székelyföld része, s ahol lassan, de biztosan fogy a magyarság, hiszen ma már a lakosság alig 10 százaléka magyar, és ők is zömében idősek. Élik megszokott életüket békés együttélésben a többségi románokkal. Igazából sosem voltak interetnikus konfliktusok – fogalmaz a szerző, vázolva a hollói románok és magyarok együttélésének körülményeit.
„Templomaik egymás mellett vannak, ugyanabban a templomkertben. Csak temetőik vannak külön, de az ortodox temetőben is találtam magyar síremlékeket. Sajnos, a gyereklétszám is vészesen megcsappant, ezért magyar oktatás már nincsen. A gyerekek, kénytelenek román óvodába, iskolába járni.
A magyar nyelv visszaszorult a családba, illetve a templomba. Még magyar fakultatív óra sincs, ahol megtanulhatnának helyesen írni, olvasni. A fogyó magyarság helyzetének ismertetésén túl még egy okot megemlít Farkas Aladár: „azért is fogtam e település tanulmányozásába, mert a Kis-Beszterce völgyében fekvő, szomszédos Gyergyótölgyes történetét megírtam évekkel ezelőtt, Borszékét úgyszintén. Miért maradna ki a két település közé beékelődött Gyergyóholló?”
Kemény fának bizonyult Holló, nehézkes volt az adatgyűjtés, hiszen a település magyar múltjára kevés írott anyag lelhető fel. A Gyergyószentmiklósi Gyűjtő Levéltárban sem található Hollóval és Hollósarkával kapcsolatos levéltári anyag. Tudomásom szerint senki nem foglalkozott az itt élő magyarság tudatos kutatásával. Földes Zoltán egykori hollósarki tanító 1913-ban megírta és a ditrói Pannónia könyvnyomda kiadta A magyarságért című könyvét, ami megjelent reprint kiadásban a 2000-es évek elején. Ennek ellenére, a korabeli sajtót tanulmányozva, több mint 40 sajtóterméket sikerült kutatnom, betekintést nyerünk Gyergyóholló történetébe 1859-től napjainkig” – fogalmaz Farkas Aladár.
Erőssége e monográfiának az is, hogy a temetőben található síremlékek leltára is a gyűjtőmunka részét képezték. Ez sem volt könnyű feladat, hiszen a szerző elmondja: „Egyeseken a név, vagy a személyi adatok olvashatatlanok, máshol hiányoznak, vagy csak a jeltelen sírhant sejteti, hogy ott is nyugszik valaki. Találtam olyan síremléket is, amelyiknek az egyik oldalán egy családnév van, a másik oldalon egy másik. Ismerős a jelenség, hiszen már olyat is láttam, hogy a régi nevet levésték, és egy másik volt rávésve.
Hogy kinek szánja új kötetét, arról is szólt Farkas Aladár: „Remélem, örömmel forgatják mindazok, akik még Hollóban élnek, vagy innen elszármaztak, de érdekli a településük története. Nem utolsósorban a családfakutatóknak, vagy bárkinek, aki e település mélyrehatóbb tanulmányozására szánja magát, hasznos forrásanyagot nyújthat. A településtörténet bemutatása mellett ugyanis olyan családneveket, helyneveket is talál e könyvben az olvasó, amelyeket sikerült összegyűjteni. Ez ugyancsak töredéke a családnévanyagnak, ami a településen előfordult az évszázadok során, de bízom benne, hogy forrásanyagként, kiindulópontként hasznos lesz az olvasók számára.”
Balázs Katalin / Székelyhon.ro