A csíkszeredai Fazakas János László szokatlan technikával készíti alkotásait. Magyarországon végzett mint grafikus, nemcsak rajzol, hanem fest is. A Gy. Szabó Béla Galériában, Kolozsváron megtekinthető tárlat anyagát különleges technikával készítette: nem rézbe, hanem alumíniumba karcolta. A kiállítás egy Csíkszereda melletti templom díszítését szolgálja majd, és Krisztus kálváriáját mutatja be 15 képben. Fazakas János László Keresztút rézkarcban című tárlatát érdemes megtekinteni. /Kiss Bence: Karcolt kálvária. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

Kolozsváron a Gy. Szabó Galériában megrendezett kiállítás témája a Szenczi Molnár Albert által magyar nyelvre lefordított Zsoltárok könyve megjelenésének négyszázadik, Kodály Zoltán és Dsida Jenő születésének százhuszonötödik, illetve századik évfordulója jegyében fogant. Az alkotások kapcsolódnak szellemiségükben és tartalmukban a Szentírás, illetve a Szenczi Molnár magyar nyelven tolmácsolta zsoltárok világához, valamint Kodály és Dsida életművéhez. /Székely Géza képzőművész-tanár: A teremtés dicsérete. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8./

„Minden itteni kiállításán újat, sajátost, egyénit képes nyújtani. A mostani olyan, mint egy pünkösdi ajándék” – hangolta rá a közönséget házigazdai minőségében Ferenczy Miklós lelkész május 26-án Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában a Kolozsváron élő és alkotó Gally A. Katalin festészeti tárlatnyitójára. /Ö. I. B. : Gally A. Katalin egyéni színvilága. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./

Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában megnyílt Gally Katalin festményeinek, pasztelljeinek, olajképeinek tárlata. /Németh Júlia: Archaikus jelképrendszer, mának szóló művészi üzenet. Gally Katalin kiállítása a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

Megnyílt Czirjék Lajos marosvásárhelyi festőművész kiállítása Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában. A megnyitón a házigazda Ferenczy Miklós lelkész a kiállító mezőmadarasi gyökereire utalt, amelyek visszaköszönnek alkotásaiban. /Ö. I. B. : Mezőségi tájak Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

Képek Kolozsvárról – így lehetne összefoglalni Bokor Ernő festőművésznek a Gy. Szabó Béla Galériában bemutatott tárlatát. Az őrzők, a megőrzők táborát gazdagítja Bokor Ernő. Kolozsvár egyébként mindig „kitermelte” kincseinek megörökítőit. A neves elődök, festői megjelenítőinek táborából ide kívánkozik Tóth István neve. /N. J. : Kolozsvárról nemcsak kolozsváriaknak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galéria Veresspál-emlékkiállításnak nyújt otthont. A december 15-i megnyitón Ferenczy Miklós lelkész után Németh Júlia műkritikus beszélt a festőművészről, aki harminchat éven keresztül tanított a képzőművészeti főiskolán, a Barabás Miklós Céhben pedig ügyvezető titkári teendőket látott el. /Ördög I. Béla: Újjászületett Veresspál. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

Öt éve halt meg Veress Pál festőművész, most újra Veresspál kiállítás van Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában. Az emlékkiállítás a művész hagyatékát gondosan őrző özvegyének, Veress Zsuzsának, és a tárlat anyagát összeállító művésztársaknak, Lőrincz Lehelnek és Nagy Endrének köszönhető. A művész csöndben és szerényen alkotott szinte az utolsó pillanatig, 2002. október 11-én bekövetkezett haláláig. A festészetben és a grafikában egyaránt járatos volt és 36 éven keresztül, 1954-től nyugdíjba vonulásáig nemzedékek hosszú sorát oktatta a kolozsvári főiskolán. A figuratív festészet híve volt, de az absztrakt irányába is sikeresen nyitott. A Barabás Miklós Céh (BMC) 1994-es újjáalakulása után pedig a szervezet ügyvezető titkáraként tevékenykedett, ő volt a BMC élő lelkiismerete. /Németh Júlia: Veresspál-emlékkiállítás a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

Akiknek nem állt módjukban megtekinteni Veresspál decemberi kiállítását Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában, most megtekinthetik a Horea úti református templom gyülekezeti otthonában, amely hovatovább állandó kiállítási teremmé válik. A január 13-án megnyílt kiállítás Szőllősi János, a hidelvei református templom lelkipásztorának rövid áhítatával kezdődött. A festőművész özvegye Veresspál élet- és művészpályáját ismertette, kitért a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben 30 éven át tartó tanári munkásságára is. A résztvevők megtekintették a 32 olaj-, vízfestmény- és pasztellképet. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 18./

Február 9-én nyílt meg a debreceni grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének kiállítása a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában. A tárlat megnyitóján Székely Géza képzőművész, az egyesület kolozsvári tagja ismertette a debreceni egyesület múltját és jelenlegi tevékenységét. /Musca Szabolcs: Debreceni grafikus-művészek Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 11./

Negyedik alkalommal jelentkezik önálló kiállítással a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában a sepsiszentgyörgyi Gothárd Veronika. A festőművész az ősz szerelmese, bátran válogat az évszak szinte kimeríthetetlen színtárából. /Színkavalkád a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./

A sepsiszentgyörgyi Gothárd Veronika 2003 óta immár negyedik alkalommal mutatja be alkotásait Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában. Legújabb képkínálata elsősorban egy csodálatos székelyföldi aranyőszről árulkodik. A festő különösképpen kedveli az őszt. /Németh Júlia: Őszi fények és színek a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./

Kolozsváron február 21-én a főtéri Gy. Szabó Béla Galériában megnyílt Burka István iparművész, szobrász, grafikus kiállítása. Burka István a Kolozsváron a Képzőművészeti Egyetem üveg-kerámia szakán végzett, és mielőtt áttelepült volna az anyaországba, Egerbe, néhány évig a kolozsvári bábszínházban bábkészítőként tevékenykedett. /(-eth): Vasban megbúvó harmóniák. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

Színterek címmel Kolozsváron az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának tárlata nyílt meg a Gy. Szabó Béla Galériában. Az immár hagyományos évi festménykiállítás, Vörös Alpár iskolaigazgató szerint, csak egy bemutatkozó állomás a diákok idei munkájának gazdag terméséből. A fiatal művészjelöltek, a Kolozsvár Társaság égisze alatt, Kincses Kolozsvárunk témával terveznek közönség elé lépni. /Ö. I. B. : Fejlődő Színterek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 28./

Tíz év elteltével jelentkezett ismét alkotásaival Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában a marosvásárhelyi Fekete Zsolt festőművész. A művész a kiállítást az 500 évvel ezelőtt született Kálvin János emlékének szentelte. /(németh): Tavaszi zsongás a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19/

Wagner Péter Ybl-díjas budapesti építész, egyetemi tanár az erdélyi tájak szerelmese. Évtizedek óta tanulmányozza és örökíti meg rajzaiban a népi építészet apró remekeit. Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában megnyílt kiállításán láthatók grafikái. Mostani tárlata újabb tájegység, a Szilágyság felfedezése, értékeinek bemutatása. Wagner Péter az eddigi fekete-fehér ábrázolás után pasztelljeivel jelentkezett. Szőke Anna, a Szilágy Megyei Hagyományőrző Művelődési Központ kisebbségi referense, a zilahi Művelődési Ház vezetője által összeállított művészi műsor a megnyitón nagy sikert aratott. /Németh Júlia: Budapesti művész a Szilágyságról. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./

Grafikai festészeti látlelet 21. századi önmagunkról – így jellemezte Székely Géza kiállítását a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában Németh Júlia műkritikus. A megnyitón könyvbemutató is volt, a művészről szóló monográfiát bemutatták. Székely Géza tavaly májusban, 50. születésnapján a Barabás Miklós Galériában, egy rézkarcokból összeállított kamarakiállítással jelentkezett. /Németh Júlia: Székely Géza kiállítása a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

Október 23-án avatják fel Kolozsváron a Szakáts Béla temesvári szobrászművész tervei alapján készült 1956-os emlékművet. Az emlékmű avatásán budapesti, bukaresti és kolozsvári hivatalosságok is részt vesznek. Az 1956-os emlékmű ötlete eredetileg Tibád Zoltántól, a Kolozsvár Társaság munkatársától származik. 2005-ben tizenkét erdélyi magyar szobrászművésznek küldték el a pályázati felhívást. A bírálóbizottság a Székelyföldről elszármazott, Temesváron élő Szakáts Béla munkája mellett döntött. Az ajtó jelkép, ‘56-os szimbólum: egyik oldala a börtönkapu, a másik pedig, a rajta lévő napszimbólummal, a rozettával a jóreménység, a szebb jövő jelképe. Az ‘56-os emlékmű avató ünnepsége beilleszkedik a Kolozsvár-napok programsorozatába. Október 22-én Kolozsvári barokk címmel helyi fényképészek munkáiból nyílik kiállítás, majd ünnepi hangverseny lesz a Magyar Operában. Október 24-én a Kolozsvár Társaság székhelyén Cs. Szabó Lászlóra, Kolozsvár „egyik szerelmesére” emlékeznek, beszédet mond Pomogáts Béla. A Gy. Szabó Béla Galériában megnyitják Fekete Margit képzőművészeti emlékkiállítását, este pedig Jancsó Miklós színész által összeállított műsort tekinthetnek meg az érdeklődők, ezt a Szomszédnéni Produkciós Iroda műsora követi. /Ferencz Zsolt: Kétarcú szobor a Sétatéren – emlékeztetőül. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Fekete Margit festőművész egész életét szülővárosában, Kolozsváron élte le, évtizedekig a város főterén lakott, de soha nem rendezhetett itt kiállítást, hangzott el október 24-én a főtéri Gy. Szabó Béla Galériában megnyitott kiállításon. Fekete Margit életéről és munkásságáról Tibori Szabó Zoltán újságíró beszélt. A művész alkotásainak legjava csak magángyűjteményekben maradt fenn. Az 1903. március 18-án Kolozsváron született Fekete Margit gyermekkorától festő akart lenni. Negyven évvel ezelőtt hunyt el. A most kiállított munkái főképpen önarcképei, portréi és csendéletei. /Köllő Katalin: Kiállítás egy elfeledett festőművész emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

Deleanu Márta, Labancz Lóránt, Nagy Annamária és Suba László tordai képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás november 28-án Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában. A 20. századi modern szobrászat kimagasló alakja, Etienne Hajdu Hajdú Istvánként Tordáról indult világhódító útjára, vagy az 1929. november 25-én született kétszeres Munkácsy- és Kossuth-díjas grafikus-festő Gross Arnold, akinek látomásos, meseszerű művészi világa szerzett elismerést alkotójának. A mostani kiállítók közül Suba László művészetszervezői képessége számos jeles művészt vonzott kiállítóként is a városba. A tordaiak kolozsvári szereplése immár évek óta eseményszámba megy a városban. Deleanu Márta festői-grafikai képeivel, Nagy Annamária, üvegbe fogalmazott vallomásával, Labancz Lóránt dekoratív faliszőnyegével van jelen. Suba László nem egy köztéri szobra díszíti szülőfaluja, Makfalva és művészi kiteljesedésének városa, Torda tereit, most újabb alkotásait hozta el. /Németh Júlia: Tordai képzőművészek kiállítása a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./

Új fészekbe költözik a Phoenix Könyvesbolt
Legkésőbb augusztus 16-án, hétfőn, már új székhelyén, a Főtér 23. szám alatti udvarra nyíló földszintes felújított ingatlanban várja vásárlóit Kolozsváron a Phoenix Könyvesbolt. A részleteket a költözködés közepette tudtuk meg Magyari Eszter üzletvezetőtől.
A régi, Szentegyház utca 10. szám alatti bérelt helyiség anyagi és biztonsági szempontok miatt már nem felelt meg lehetőségeiknek, követelményeiknek. Ezért is nagyon hálásak a Kolozsvári Református Egyházközségek Vagyonközösségének a helyfelajánlásért. Itt négy teremben a réginél közel kétszer nagyobb területhez jutnak, szerződésük öt évre szól, két évig a bér nagysága nem változik. A Phoenix könyvüzlet árukínálata a megszokott, hétfőtől kazettákat és DVD-ket is árusítanak. Külön előny, hogy ezután könyvbemutatóikat a tőlük néhány méterre található Gy. Szabó Béla Galériában rendezhetik meg. Órarendjük sem módosul: hétfőtől péntekig 9–19, szombaton 9–13.
Magyari Eszter még elárulta, hogy ez lett pályafutásának kilencedik, a Phoenix boltnak pedig az ötödik „állomása”. A szomszédságukban még három hivatal talál otthonra a felújított épületben. A Phoenix könyvüzlet hálás a Református Szeretetszolgálatnak a költözés során emberi munkával és gépkocsikölcsönzéssel nyújtott segítségért. A bolt változatlanul kötelességének tartja tevékenységével anyanyelvünket, megmaradásunkat szolgálni.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter-könyv a Pallas Akadémia 550. kiadványa
A kolozsvári Magyar Főkonzulátus új nagytermében mutatták be kedd délután Sas Péter budapesti művelődéstörténész könyvét, amelyben Köpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikus életét és munkásságát mutatja be. A könyv egyúttal a Pallas Akadémia Könyvkiadó 550. kiadványa.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul bevezetőjében azt hangsúlyozta: egykor abban a teremben működött a Gy. Szabó Galéria is, és a konzulátus meg kívánja őrizni ezt a funkciót. Ezért havonta egy-egy kolozsvári magyar iskola tanulóinak képzőművészeti alkotásait állítják ki. Jelenleg a Hallássérültek Kolozsvári 2-es Számú Iskolája tanulóinak munkái tekinthetők meg a teremben.
– Erdély és Magyarország kultúrtörténete számára fontos Köpeczi Sebestyén József életműve, amely két kötetben látott most napvilágot. Sas Péter szerző hat évig tartó aprólékos kutatómunkájának eredményeképpen most elénk tárul ez a gazdag életmű. Köpeczi az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb heraldikusa volt. Regényes életútja tudatos művészi tevékenységgel társult. Márton Áron majdani katolikus püspökkel együtt szolgált az első világháborúban a Székely Hadosztályban, majd együtt raboskodtak a brassói fellegvár börtönében. Egyébként Márton Áron püspöki címerét is Köpeczi tervezte. I. Ferdinánd román király felkérte Nagy-Románia címerének megtervezésére, amely 1921–1947 között volt érvényben. A két világháború között Köpeczi részt vett Erdély emblematikus műemlékeinek restaurálásában is. Színes egyéniségét híven tükrözi ez a két kötet, amely egyúttal magyar identitásunkat, egységes kultúránkat megfogalmazó karácsonyi ajándék is – összegzett a konzul.
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója megemlítette a kiadó által idén bemutatott, illetve hamarosan piacra kerülő köteteket. Sarány István főszerkesztő-helyettes elmondta, Sas Péter eme könyvével múltunk feltárását és közkinccsé tételét valósította meg, mintegy Mikulás-napi ajándékként.
Sas Péter felelevenítette Jakó Zsigmond történész buzdítását.
– 1998-ban első – a Szent Mihály-templomról megjelent – kiadványom kapcsán Jakó Zsigmond az Erdélyi okmánytár című munkája első kötetével viszonozta a szakmai jellegű kapcsolatfelvételt. Szándékaim és elképzeléseim megvallása után a következő dedikációval adott lehetőséget a cselekvésre: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Talán ez mindenféle magyarázkodás helyett elég argumentum lehet munkám miértjére és hogyanjára – vélte Sas Péter.
A könyv szerzője ezt követően vázolta Köpeczi Sebestyén József életútját: eredetileg festőművész szeretett volna lenni, Franciaországban és Olaszországban képezte magát, majd a XX. század eleji Kolozsvárra visszatérve megismerkedik a belvárosi református egyházközségben szolgáló Herepei-lelkészcsalád tagjaival, Kelemen Lajossal.
– Nem tudjuk pontosan, mekkora Köpeczi munkássága, hiszen halála után több doboznyi kézirat maradt ránk. Ezek egy része szétszóródott, másik része, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában maradt, a szervezet betiltása után az Akadémiai Levéltárba került, onnan pedig az állami levéltárba. Kiss András nyugalmazott kolozsvári főlevéltáros segítségével olvashattam el ezt az anyagot, és ez képezi a most megjelent kötetek 70-80 százalékát – tette hozzá a szerző. Sas Péter arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy az első világháborúban szerzett sérülése következtében Köpeczi fél szemére megvakult, így a csodálatos szépségű címereket már ilyen állapotban készítette. Sas Péter nem tartja kizártnak, hogy ezután is jelentkezhetnek személyek, akik a birtokukban levő dokumentumok, tárgyi bizonyítékok közkinccsé tételével újabb, bővített könyv kiadását teszik lehetővé.
N.-H. D.
Sas Péter: A heraldikus - Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága /Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011./
Szabadság (Kolozsvár)

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ipó László-emlékkiállítás nyílt a Művészeti Múzeumban
Robusztus egyénisége, lángoló szelleme, csupaszív lelke most is itt van köztünk, önarcképeiről felénk sugárzik határozottságával, magabiztosságával, tisztaságával. Az embert kereste, és megmutatta belső lényünket, népét, szülőföldjét, mindazt, ami körülvette – hangsúlyozta Ferenczy Miklós református lelkipásztor kedden délután a Művészeti Múzeumban, Ipó László emlékkiállításának megnyitóján.
Az 1911 és 1991 között élt festő, muzsikus és költő vallomását idézte továbbá a méltató: „számomra nem adatott más gazdagság, csak az isteni szikrából fakadt tehetségé – és ti, a négy gyermekem – ez minden vagyonom”.
A tárlat, amely a Gy. Szabó Béla Galériában 1998-ban szervezett kiállítás után ismét a kolozsváriak elé tárja a székelykeresztúri alkotó munkásságát, az unoka, Ipó Ildikó és az Ipó László Alapítvány kolozsvári fiókja kezdeményezésére jött létre. Bevezetőjében Alexandra Sârbu muzeológus kifejtette: a család tulajdonában lévő festmények mellett a székelykeresztúri Molnár István Múzeumból, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetből, barátoktól, ismerősöktől származó képeket vehetnek szemügyre a betérők.
F. Zs.
Ipó László (Felsőboldogfalva, 1911. március 4. – Székelykeresztúr, 1991. március 22.)
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)