Színjáték
Az 1990-es évek elejének hisztérikus magyarellenességét, a románok országegység-féltését („Erdélyt nem adjuk!”) idéző iromány jelent meg a Glasul Aradului nevű demokrata liberális pártlapban csütörtökön.
A sorokat jegyző bizonyos Lucian Şerban hangzatosnak, egyben a román nemzeti összefogásra felhívásnak szánt címet talált ki: Ne adjátok el a színházat! (Nu vindeţi teatru).
Fogalmazásában (újságcikknek nem nevezhető, mert a hírlapírás és a publicisztika műfaji sajátosságai közül mindet nélkülözi) azt írja, hogy az a „szóbeszéd” a városban, hogy a jövőre megüresedő aradi színházigazgatói székre igényt formált az RMDSZ. Ezért kell összefogni és, ha szükséges, kiegyenesített kaszákkal is megvédeni a színházat a magyar betolakodóktól! – foglalható össze röviden a lényeg. Már az is sok – folytatódik a gondolatmenet –, hogy megengedték a magyaroknak a Szabadság-szobor elhelyezését, ami az 1848-as forradalom idején a románokat lemészároló (sic!) tábornokoknak állít emléket.
Egyrészt: már a pályakezdő újságírókba beleverik, még mielőtt átlépnék a szerkesztőség küszöbét, hogy „mendemondákra”, „kósza hírekre” hivatkozva nem írunk le semmit, másfelől: az aradi RMDSZ-nek nem igazán stratégiai intézmény a román színház. De – ha már felhozták –, miért ne lehetne magyar igazgatója a román teátrumnak, ha az illető talpraesett, hozzáértő és jó menedzser? Hogy azt ne mondjuk, alanyi jogon is járhatna ez a poszt, hiszen 1817–1818-ban Aradon nyílt meg a Kárpát-medence legrégibb kőszínháza, és nem a moldvai vagy a havasalföldi fejedelemség kincstári hozzájárulásával… (Arad legszebb köztéri műalkotásának és a 13 vértanú emlékének a gyalázása szándékos ferdítésre, gyűlöletszításra, egyben a kőbaltás ember primitívségénél is nagyobb műveletlenségre vall.)
Tehát az RMDSZ-nek nem kell a román színházdirektori poszt, és ezt L. Ş. is tudja/tudta, amikor tollával felszántotta a PD-L holdudvarának érdekeit szervilisen szolgáló, önkormányzati hirdetésekkel vitatható módon telepumpolt zseblap hasábjait, mert ő maga idézi az RMDSZ-es alpolgármestert, aki cáfolta a híresztelést. Hajánál fogva előrángatott, izzadságszagú tehát a témaválasztás. Csak arra jó, hogy a budapesti színházi affér után legyen nekünk is egy saját, külön bejáratú „teátrális” jelenetünk. Ami a magyar Nemzeti Színház kibérlését illeti a december elsejei román nemzeti ünnepre, tapintatlanságra vall, ez nem kérdés, miként az sem vitatható, hogy bárdolatlanság visszavonni a bérbeadásra tett ígéretet is; szerencsétlen ügy, legjobb, ha meg sem történt volna, és kár feszegetni, hogy „ki ütött vissza”.
Nem az a szokatlan, hogy egy román sajtómunkás ilyesmire ragadtatja magát, hanem az, hogy egy olyan lapban adtak teret az ámokfutásnak, amelyik az RMDSZ-szel – elméletileg – egy oldalon álló PD-L érdekeltségi körébe tartozik. Vallom, hogy a véleménynyilvánítás szabad és sérthetetlen, de talán nem lett volna a sajtószabadság (ha van ilyesmi egy pártközlönynél) lábbal tiprása, ha a szerkesztő vagy a tulajdonos figyelmezteti a szerzőt, hogy túllő a célon. Gentleman viselkedést nem várunk el, de legalább a betyárbecsület azt diktálná, hogy nem lépünk a lábára annak, akivel egy irányba toljuk a szekeret.
Ha a többség nem határolódik el az ilyen L. Ş. féléktől, megerősíti sejtésünket, hogy bár osztanak ránk statiszta- és epizódszerepeket – hadd tapsoljon a publikum –, de amint legördül a függöny, azon ügyködnek, hogy írhatnának ki bennünket végleg a darabból.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad),

Le velünk az iszapba
Nem hiszek a véletlenekben. Sőt, a csodákban sem. Ezért aztán számomra nem véletlen, hogy az elmúlt két hétben román nacionalista fazonok média+ellenzéki össztüze zúdult az aradi magyarságra. 
Médianacionalizmus itt most egyenlő – egyelőre – a Glasul Aradului napilappal, a többi kiugrott a gondolából, ami ebből a szegletből azért marhára furcsa, mert a napilap enyhén fogalmazva PD-L-közeli, még enyhébben, az RMDSZ koalíciós partnerének szócsöve.
Na, akkor vágjuk ketté a dolgokat a médiára és ellenzéki pártokra.
Ellenzéki oldalról újabban a Florin Galiş igazgatta liberálisok csúsztak le román nacionalisba, ebben a kategóriában fő művük a Szabadság-szobrunk kiárusítása. Azt mondták, amennyiben hatalomra kerülnek, elárverezik, eladják, amit akarunk, csak ne lássák. S hogy mitől lettek a liberálisok ennyire nacionalisták?
Táborhiányból.
Ezért aztán jobb híján belekötöttek a Cioran-örökségbe, amelyet a Kelemen Hunor igazgatta kulturális minisztérium nem vett meg, szemükben pedig ez rrrománellenesség. S mint minden saját igaz, szemszög kérdése, elfelejtették hozzátenni, hogy a román kulturális tárca nem vásárolhatta meg a cuccot, mert kemény örökösödési problémák borítják az egész örökséget, most nem akarom részletezni, de rettentően bonyolult és kenterbe verésekbe alapozódik a történet.
Az ügyben egyébként a „liberális” hozzáállás a röhejes, szóval echte román specialitás liberális pártot is lerugdosni nacionalizmusba, ha már más érvvel képtelenek támogatottsági tábort toborozni. S mivel az aradi liberálisok népszerűsége a padló alatt kapirgál, félredobták az elveket, és elővették az ősi vádimos kártyát.
Szintén liberális találmány, hogy az RMDSZ szétverné az országos levéltárat a megyei fiókokkal együtt. Pedig az RMDSZ „csak” annyit akar, hogy a magyar történelmi egyházaktól a kommunizmus hajnalán elkobzott anyagok kerüljenek vissza a jogos tulajdonosokhoz. És a visszaszolgáltatás az ortodoxokat is érinti, más kérdés, hogy a román ortodox egyház levéltári anyaga a mi történelmi egyházainkhoz képest nulla, ráadásul a románokat nem is érdekli ez a szellemi vagyon. Bennünket viszont igen, mert pont a levéltár az, amelyik az elmúlt hatvan évben szisztematikusan pusztította a mi szellemi vagyonunkat, hát persze, hogy utolsó pillanatban, kormányon, még mentenénk.
Akkor térjünk át a médiára, a Glasul Aradului nevű pártlapra. Mindenképpen a tulajdonosi kör dadogását jelzi, ha vezéranyagot gyártanak politikai ellenségeik, egy ellenzéki párt süket szövegeiből. Sőt, a Csikyt is legettózták egy diákverekedés miatt, erre viszont kőkeményen kellett volna reagálni. Minden román középiskolában naponta történik diákverekedés, s hogy a legettózás szerzői bunkóság, vagy szándékosság, vizsgáltassák ki az illetékesek.
Mondtam, nem hiszek a csodákban, véletlenekben, sem a levéltári, sem a csikys kitámadás, sem a szoborrongálás nem véletlen. A választási kampány a románoknál egy évvel korábban elkezdődik, bizonyíték erre a március 15. körüli hőbörgés, tán ennek utózöngéit nyeldestetik velünk. Tudom, nehéz dâmboviţai politikai ésszel gondolkodni, pláne, ha ez az irányvonal már a nyugati partvidéken is rég gyökeret vert. Amit leírtam, csupán a kezdet, 2012 választási év, és ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Ezért most helyben és azonnal kell pofán vágni őket, másképp az indulatok, vádak elszabadulnak. Ebben a helyzetben szerintem nem érvényes a közmondás, miszerint a sárban acsarkodókat felfalják a disznók.
Felfalnak, ha tiszta marad az ingünk.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)