Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt
6 tétel
2008. június 6.
A hét végén falutalálkozót tartanak a Nyikó menti Rugonfalván. Június 7-én, istentisztelettel kezdődik a program a falu műemlék templomában, meghívott lelkész Vetési László. Ezt követően a templomhoz közeli téren Bartha Miklós politikus, publicista szobrát avatják fel, készítette Blaskó János. A falu ismert szülöttjének munkásságát Ugron Gábor Gáspár méltatja. Bartha Miklós /Rugonfalva, 1848. nov. 14. – Budapest, 1905. okt. 19./ jogot végzett Budapesten, 1872-től Udvarhely vármegye jegyzője volt, és 1873-tól hosszabb ideig (megszakításokkal egészen haláláig) függetlenségi párti országgyűlési képviselő, a szabadelvű párti kormányok konzervatív ellenzékének vezére. 1880-ban indította Kolozsváron az Ellenzék című politikai napilapot. Cikksorozata hatására jött létre 1885-ben az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület. Budapestre költözött, Ugron Gáborral pártot alapított. A Magyar Hírlap, a Magyarország állandó vezércikkírója volt. 1901-ben kilépett az Ugron-pártból, lemondva az elnöki tisztségről, majd 1904-ben belépett a Függetlenségi és 48-as Pártba. Melanie és A feleség c. drámáit bemutatta a Kolozsvári Nemzeti Színház és a Vígszínház. Olaszhonban és Franciaországban tett utazásáról színes útirajzokban számolt be, Kazár földön címmel önálló kötetet adott ki tárcáiból. Politikai cikkeket közölt. Tagja volt a Petőfi Társaságnak. Összes műveit hat kötetben adták ki. A nevét viselő társaság 1925-ben alakult meg. /(pbá): Bartha Miklós szobrot kap Rugonfalva. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./
2012. október 6.
„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 30/.
Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)
2013. december 3.
Ablakok a múltra
Tizennégy történész, egyháztörténész, történelemmel foglalkozó kutató nyitogatta a város, a megye régmúlt, középkori és újkori történelmére nyíló ablakokat szombaton a Kultúrpalota kistermében tartott tudományos ülésszakon. Ezzel köszöntötték a magyar tudomány napját Erdélyben, amelynek a 12. fórumát a százéves Kultúrpalota kisterme látta vendégül. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete által szervezett ülésszakon 14 előadás hangzott el, amelyből 12 Marosvásárhelyről szólt, kettő pedig a megyére való kitekintés volt – hangzott el Pál-Antal Sándor akadémikus, megyei főlevéltáros összegzőjében. Elégedetten nyilatkozott a szakhallgatóság elvárásainak megfelelő előadásokról, s ígéretet tett, hogy – a korábbi szokásnak megfelelően – az elhangzottakat könyv formájában is kiadják, természetesen, ha találnak hozzá támogatókat. Ezt hangsúlyozta bevezetőjében Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegységének titkára is, aki köszönetet mondott a történészeknek az összefogásért és a támogatóknak (megyei tanács, megyei múzeum, dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Evoline) a segítségért.
Az ólmozott üvegablakokon besütő napfényben mintha Bethlen Gábor tudósai is megelevenedtek volna a teremben történtekre figyelve, ahol egy akadémikus, kolozsvári egyetemi professzorok s az idősebbek mellett a szárnyaikat bontogató tehetséges fiatal történésznemzedék tagjai avattak be egy-egy jól meghatározott témába.
Az ókori történelem emlékeinek mai célokra való felhasználásáról beszélt Pánczél Szilamér Péter, a megyei múzeum régésze, aki bemutatta, hogy milyen mértékben sikerült feltárni a római birodalom megyénk néhány településén húzódó határait, a római limeseket az őrtornyokkal, parancsnoksági épületekkel, fürdőkkel stb., s ezt milyen rendezvények keretében népszerűsítik a közönség körében.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a marosvásárhelyi vár kutatása során elért eredményekről számolt be, a ferenceseknek a várdombon épített kolostoráról, amely 1400- ban kapott búcsújáró engedélyt, a bronzfeldolgozó műhely feltárásáról, amely egyedi a maga nemében. Beszélt az ostromokról, s arról is, hogy a bástyák változatos formája és stílusa annak tulajdonítható, hogy a városnak nem volt pénze hadmérnököt fogadni.
Simon Zsolt, a megyei múzeum történésze az egyik legelterjedtebb kézműves iparág, a kovácscéh legényeinek 1565-től 1781-ig érvényes szabályzatát ismertette, ami a legények vallásos és világi élete mellett a vásárhelyi kézművesség és írásbeliség fejlettségét is tükrözi.
Weisz Szidónia, a Teleki-téka könyvtárosa egy erdélyi főúr, Somkereki Erdélyi István 1638-ban kelt végrendeletét mutatta be. A szamosújvári kapitányi, Torda megyei főispáni, fejedelmi tanácsosi, országgyűlési elnöki tisztséget betöltő főúr tulajdonában volt a somkereki és a zsuki udvarházak mellett a gernyeszegi kastély is, amelyeket harmadik feleségére hagyott.
Érdekes színfoltot jelentett az egyháztörténeti részleg, amelyben Buzogány Dezső protestáns teológiai professzort hallgattuk az 1559. november 1-jén szerkesztett marosvásárhelyi hitvallásról, amely az úrvacsoráról szólva, a református és az evangélikus egyház megegyező dogmái közül az egyetlen kivételt jelentve, előkészítette a két egyház szétválását. Kolumbán Vilmos, szintén a kolozsvári protestáns teológia tanára Christian Wolff hallei filozófus, tanár eszméinek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban való elterjedéséről szólt. Tamási Zsolt egyháztörténész, iskolaigazgató Msgr. Léstyán Ferenc római katolikus plébános-főesperes titkos szerepét mutatta be, aki Márton Áron püspök bizalmasaként vállalt fontos, de veszélyes feladatot abban, hogy késleltesse az állami szervek által kiválasztott személynek a püspök székébe való kinevezését.
Érdekes története Marosvásárhelynek, hogy miképpen létesült az 1700-as évek kezdetén a szegények és betegek számára épített, sövényből font, tapasztott falú ispotály körül templom, lelkész és gyülekezet a Szent Miklós utca lakóiból. Az ispotály helyére pedig a mai Gecse utcai Kistemplom épült – hangzott el Berekméri Róbert egyházi levéltáros előadásában.
Három előadó beszélt dr. Bernády Györgyről. László Lóránt, a Teleki könyvtár történésze, Marosvásárhely legnevesebb polgármesterének életét és politikai pályafutásának kezdeteit mutatta be. Bernády 1894-ben adta bérbe Hints Elemérnek a gyógyszertárát, amikor a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselőjévé választották. 1890- től törvényhatósági tag, majd 1900. december 24- től 1902. április 10-ig a város rendőrfőkapitánya. A 19.000 lakosú Marosvásárhelyen 28-30 rendőr dolgozott irányítása alatt, s megreformálta a rendőrség és a bíróságát működését is. A rend fenntartása mellett gondoskodott a város tisztaságáról és a rendőrök ruhájáról. Tevékenysége alapján a rendőrség udvarán ő is szobrot érdemelne.
Jól ismerte tehát a város helyzetét és a tennivalókat, amikor 1902-ben – hosszú torzsalkodások után – meglepő módon egyöntetűen, ellenszavazat nélkül választották meg polgármesternek a városi törvényhozási bizottság közgyűlésén – kezdte előadását Pál-Antal Sándor. Bernády legfőbb célja a modern Vásárhely megteremtése, s erről szóló elképzeléseit székfoglaló beszédében hozta nyilvánosságra. Ígéretet tett a városi közigazgatás rendbetételére, a törvényes formáknak az anyagi ügyekben való szigorú betartására, a nagy megterhelés alatt álló polgárok megkímélésére, a közegészségügyi viszonyok javítására (egészséges ivóvíz biztosítására), a városi iskolaügy fejlesztésére, a város jövedelemforrásainak gyarapítására stb. Mivel tudta, hogy a reformok legnagyobb akadálya a pénztelenség, a fővárosi körökkel kiépített kapcsolatait, a szabadkőművesekhez tartozását használta fel az anyagiak megteremtésére – hangzott el többek között az előadásban. Pál-Antal Sándor szóvá tette, hogy írott programot nem találtak, csak a székfoglaló beszéde jelent meg a korabeli sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy milyen körülmények eredménye volt, hogy 1902-ben ellenszavazat nélkül választották polgármesterré. Az előadó azt is szóvá tette, hogy továbbra sem készült egy átfogó monográfia a tevékenységéről, s még mindig az első lépes előtti topogásnál tartanak.
Fodor János történész doktorandus mutatta be a Bernády-kultusz egy jelentős eseményét, a 70 éves Bernády megünneplését a marosvásárhelyi Transilvania étteremben, amely a polgármester kedvenc helye volt. Az ünnepséget 1934. április 23-án tartották 400 személy részvételével. Előzetesen a Református Kollégiumban ünnepelték, amelynek főgondnoki tisztségét betöltötte, s a vidéki főúri nemesek a marosszentgyörgyi kastélyban köszöntötték. A városi ünnepségen 70 szál szegfűt 70 szépasszony, széplány adott át Bernádynak, akit minden idők legnagyobb koponyájának neveztek.
1786-ban, viszonylag későn létesült az első nyomda Marosvásárhelyen, amely Kapronczai Nyerges Ádám nyomdász és betűmetsző korai halála után több kézen át került a Református Kollégium tulajdonába. A tulajdonosokról, a Marosvásárhelyen megfordult nyomdászokról Spielmann Mihály történész számolt be.
Marosvásárhely fényképészetének történetébe kalauzolt el Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, aki Csonka Géza fotográfus életét és lakóházának történetét ismertette. A megyei múzeum 40 fotóját őrzi a Marosvásárhelyen több műtermet működtető, kitűnően képzett fényképésznek, aki a város jeles személyiségeit, és magát a várost is megörökítette fényképein. Rendkívül aktív volt társadalmi téren, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, megalapította és vezette a kerékpározók egyesületét. 1904-ben anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy a Sándor János utcában villát építsen, ami nagyon hasonló egy budapesti városligeti villához, s nem lehet biztosan tudni, hogy ki kitől ihletődött. A szecessziós stílusban épült villában a szocializmus éveiben pionírház működött, s mai tulajdonosai korhűen restaurálták és szállodát építettek mögéje.
A tanácskozás záró előadásaként Tófalvi Zoltán ismertette Dudás József, a kádári hatóságok első kivégzettje ellentmondásokkal teli életének sok érdekes részletét.
A reggeltől estig tartó ülésszak előadásai, ahogy a címben is jeleztem, sok érdekes ablakot nyitottak elsősorban Marosvásárhely történetére, s valóban hasznos volna a kötet, amely lehetővé tenné, hogy alaposan is el lehessen mélyedni a részletekben. Ahogy a vásárhelyi történészeket ismerem, a következő tanácskozásig a könyvbemutatón is tapsolhatunk nekik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Tizennégy történész, egyháztörténész, történelemmel foglalkozó kutató nyitogatta a város, a megye régmúlt, középkori és újkori történelmére nyíló ablakokat szombaton a Kultúrpalota kistermében tartott tudományos ülésszakon. Ezzel köszöntötték a magyar tudomány napját Erdélyben, amelynek a 12. fórumát a százéves Kultúrpalota kisterme látta vendégül. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete által szervezett ülésszakon 14 előadás hangzott el, amelyből 12 Marosvásárhelyről szólt, kettő pedig a megyére való kitekintés volt – hangzott el Pál-Antal Sándor akadémikus, megyei főlevéltáros összegzőjében. Elégedetten nyilatkozott a szakhallgatóság elvárásainak megfelelő előadásokról, s ígéretet tett, hogy – a korábbi szokásnak megfelelően – az elhangzottakat könyv formájában is kiadják, természetesen, ha találnak hozzá támogatókat. Ezt hangsúlyozta bevezetőjében Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegységének titkára is, aki köszönetet mondott a történészeknek az összefogásért és a támogatóknak (megyei tanács, megyei múzeum, dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Evoline) a segítségért.
Az ólmozott üvegablakokon besütő napfényben mintha Bethlen Gábor tudósai is megelevenedtek volna a teremben történtekre figyelve, ahol egy akadémikus, kolozsvári egyetemi professzorok s az idősebbek mellett a szárnyaikat bontogató tehetséges fiatal történésznemzedék tagjai avattak be egy-egy jól meghatározott témába.
Az ókori történelem emlékeinek mai célokra való felhasználásáról beszélt Pánczél Szilamér Péter, a megyei múzeum régésze, aki bemutatta, hogy milyen mértékben sikerült feltárni a római birodalom megyénk néhány településén húzódó határait, a római limeseket az őrtornyokkal, parancsnoksági épületekkel, fürdőkkel stb., s ezt milyen rendezvények keretében népszerűsítik a közönség körében.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a marosvásárhelyi vár kutatása során elért eredményekről számolt be, a ferenceseknek a várdombon épített kolostoráról, amely 1400- ban kapott búcsújáró engedélyt, a bronzfeldolgozó műhely feltárásáról, amely egyedi a maga nemében. Beszélt az ostromokról, s arról is, hogy a bástyák változatos formája és stílusa annak tulajdonítható, hogy a városnak nem volt pénze hadmérnököt fogadni.
Simon Zsolt, a megyei múzeum történésze az egyik legelterjedtebb kézműves iparág, a kovácscéh legényeinek 1565-től 1781-ig érvényes szabályzatát ismertette, ami a legények vallásos és világi élete mellett a vásárhelyi kézművesség és írásbeliség fejlettségét is tükrözi.
Weisz Szidónia, a Teleki-téka könyvtárosa egy erdélyi főúr, Somkereki Erdélyi István 1638-ban kelt végrendeletét mutatta be. A szamosújvári kapitányi, Torda megyei főispáni, fejedelmi tanácsosi, országgyűlési elnöki tisztséget betöltő főúr tulajdonában volt a somkereki és a zsuki udvarházak mellett a gernyeszegi kastély is, amelyeket harmadik feleségére hagyott.
Érdekes színfoltot jelentett az egyháztörténeti részleg, amelyben Buzogány Dezső protestáns teológiai professzort hallgattuk az 1559. november 1-jén szerkesztett marosvásárhelyi hitvallásról, amely az úrvacsoráról szólva, a református és az evangélikus egyház megegyező dogmái közül az egyetlen kivételt jelentve, előkészítette a két egyház szétválását. Kolumbán Vilmos, szintén a kolozsvári protestáns teológia tanára Christian Wolff hallei filozófus, tanár eszméinek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban való elterjedéséről szólt. Tamási Zsolt egyháztörténész, iskolaigazgató Msgr. Léstyán Ferenc római katolikus plébános-főesperes titkos szerepét mutatta be, aki Márton Áron püspök bizalmasaként vállalt fontos, de veszélyes feladatot abban, hogy késleltesse az állami szervek által kiválasztott személynek a püspök székébe való kinevezését.
Érdekes története Marosvásárhelynek, hogy miképpen létesült az 1700-as évek kezdetén a szegények és betegek számára épített, sövényből font, tapasztott falú ispotály körül templom, lelkész és gyülekezet a Szent Miklós utca lakóiból. Az ispotály helyére pedig a mai Gecse utcai Kistemplom épült – hangzott el Berekméri Róbert egyházi levéltáros előadásában.
Három előadó beszélt dr. Bernády Györgyről. László Lóránt, a Teleki könyvtár történésze, Marosvásárhely legnevesebb polgármesterének életét és politikai pályafutásának kezdeteit mutatta be. Bernády 1894-ben adta bérbe Hints Elemérnek a gyógyszertárát, amikor a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselőjévé választották. 1890- től törvényhatósági tag, majd 1900. december 24- től 1902. április 10-ig a város rendőrfőkapitánya. A 19.000 lakosú Marosvásárhelyen 28-30 rendőr dolgozott irányítása alatt, s megreformálta a rendőrség és a bíróságát működését is. A rend fenntartása mellett gondoskodott a város tisztaságáról és a rendőrök ruhájáról. Tevékenysége alapján a rendőrség udvarán ő is szobrot érdemelne.
Jól ismerte tehát a város helyzetét és a tennivalókat, amikor 1902-ben – hosszú torzsalkodások után – meglepő módon egyöntetűen, ellenszavazat nélkül választották meg polgármesternek a városi törvényhozási bizottság közgyűlésén – kezdte előadását Pál-Antal Sándor. Bernády legfőbb célja a modern Vásárhely megteremtése, s erről szóló elképzeléseit székfoglaló beszédében hozta nyilvánosságra. Ígéretet tett a városi közigazgatás rendbetételére, a törvényes formáknak az anyagi ügyekben való szigorú betartására, a nagy megterhelés alatt álló polgárok megkímélésére, a közegészségügyi viszonyok javítására (egészséges ivóvíz biztosítására), a városi iskolaügy fejlesztésére, a város jövedelemforrásainak gyarapítására stb. Mivel tudta, hogy a reformok legnagyobb akadálya a pénztelenség, a fővárosi körökkel kiépített kapcsolatait, a szabadkőművesekhez tartozását használta fel az anyagiak megteremtésére – hangzott el többek között az előadásban. Pál-Antal Sándor szóvá tette, hogy írott programot nem találtak, csak a székfoglaló beszéde jelent meg a korabeli sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy milyen körülmények eredménye volt, hogy 1902-ben ellenszavazat nélkül választották polgármesterré. Az előadó azt is szóvá tette, hogy továbbra sem készült egy átfogó monográfia a tevékenységéről, s még mindig az első lépes előtti topogásnál tartanak.
Fodor János történész doktorandus mutatta be a Bernády-kultusz egy jelentős eseményét, a 70 éves Bernády megünneplését a marosvásárhelyi Transilvania étteremben, amely a polgármester kedvenc helye volt. Az ünnepséget 1934. április 23-án tartották 400 személy részvételével. Előzetesen a Református Kollégiumban ünnepelték, amelynek főgondnoki tisztségét betöltötte, s a vidéki főúri nemesek a marosszentgyörgyi kastélyban köszöntötték. A városi ünnepségen 70 szál szegfűt 70 szépasszony, széplány adott át Bernádynak, akit minden idők legnagyobb koponyájának neveztek.
1786-ban, viszonylag későn létesült az első nyomda Marosvásárhelyen, amely Kapronczai Nyerges Ádám nyomdász és betűmetsző korai halála után több kézen át került a Református Kollégium tulajdonába. A tulajdonosokról, a Marosvásárhelyen megfordult nyomdászokról Spielmann Mihály történész számolt be.
Marosvásárhely fényképészetének történetébe kalauzolt el Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, aki Csonka Géza fotográfus életét és lakóházának történetét ismertette. A megyei múzeum 40 fotóját őrzi a Marosvásárhelyen több műtermet működtető, kitűnően képzett fényképésznek, aki a város jeles személyiségeit, és magát a várost is megörökítette fényképein. Rendkívül aktív volt társadalmi téren, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, megalapította és vezette a kerékpározók egyesületét. 1904-ben anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy a Sándor János utcában villát építsen, ami nagyon hasonló egy budapesti városligeti villához, s nem lehet biztosan tudni, hogy ki kitől ihletődött. A szecessziós stílusban épült villában a szocializmus éveiben pionírház működött, s mai tulajdonosai korhűen restaurálták és szállodát építettek mögéje.
A tanácskozás záró előadásaként Tófalvi Zoltán ismertette Dudás József, a kádári hatóságok első kivégzettje ellentmondásokkal teli életének sok érdekes részletét.
A reggeltől estig tartó ülésszak előadásai, ahogy a címben is jeleztem, sok érdekes ablakot nyitottak elsősorban Marosvásárhely történetére, s valóban hasznos volna a kötet, amely lehetővé tenné, hogy alaposan is el lehessen mélyedni a részletekben. Ahogy a vásárhelyi történészeket ismerem, a következő tanácskozásig a könyvbemutatón is tapsolhatunk nekik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 3.
Trianon bekövetkeztének okai
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. június 2.
Kőbe vésett történelemhamisítás az erdélyi emlékműveken
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt.
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt.
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro