A bíróságé a szó
Fejlemények Nagy és Mezei ügyeiben
Tegnap két DNA-s ügy rázta meg a romániai magyar társadalmat, a Nagy Zsolt exminiszteré és Mezei János gyergyószentmiklósi polgármesteré. Mindkét esetben vannak újabb fejlemények.
A rahovai börtönbe szállították kedd este a letöltendő börtönbüntetésre ítélt Nagy Zsoltot és Codruț Șereșt. A két volt miniszter az ítélet kihirdetése után mintegy három órával önként jelentkezett az Ilfov megyei rendőrségen. Miután megkapták a büntetés végrehajtására vonatkozó iratokat, a rendőrök a rahovai börtönbe kísérték őket, ahol 21 napot töltenek karanténban.
A Nagy Zsolt börtönbüntetésére vonatkozó döntés indoklására vár ügyvédje, Eugen Iordăchescu, hogy kiderüljön, milyen eszközökkel lehet megtámadni a volt távközlési miniszter ügyében hozott bírói végzést. „Előbb látnunk kell az indoklást, és aztán megvizsgáljuk az ítélet különleges megtámadásának lehetőségét és módozatait, illetve Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bíróságára visszük az ügyet” – nyilatkozta a Transindexnek a védőügyvéd.
Közben a Transindex aláírásgyűjtést kezdett Nagy Zsolt érdekében. A felhívásnak tegnap 18 órakor 567 aláírója volt. Ugyanakkor Fall Sándor, a Főtér.ro kolumnistája arra int, hogy inkább várjuk meg a bíróság indoklását: „valahogy nem venném a bátorságot, hogy az ügyeik (mármint a Nagy Zsolté és másoké – szerk.) teljes ismerete nélkül véleményt nyilvánítsak, és ítéletet hozzak róluk és a bírósági döntésekről.”
Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester ügyében a Marosvásárhelyi Táblabíróság elutasította kedd este a vádlott 30 napos előzetes letartóztatását, mindössze 60 napos bírósági felügyeletet rendelt el. A bírósági felügyelet a lakhely (település) elhagyásának és megváltoztatásának tilalmát, bírósági engedélyhez kötését jelenti, valamint azt, hogy a gyanúsítottnak időről időre jelentkeznie kell a bíróságon vagy a rendőrségen.
Kapcsolódó hír, hogy a gyergyói ügyben érintett, budapesti V. kerület vezetése tudott arról, hogy konfliktus alakult ki a Monturist körül. A vezetőség „jogászokat és igazságügyi könyvszakértőt kért fel. A szakértők a helyszíni vizsgálat és az okiratok áttekintése után arra jutottak: pótolni kell az elmaradt telekkönyvezést, továbbá a mintegy 16 ezer négyzetméter esetén, mely a társaság tulajdonát képezte, vissza kell állítani az eredeti állapotot” – azaz végső soron Mezei ellen foglaltak állást. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miért kell kozmetikázni a valóságot?
Csak a legutóbbi két esetre térünk ki: egy felmérés eredményét interpretálták „félre”, illetve vágyálmaikat konvertálták át kész tényekké.
Az MTA Kisebbségkutató Intézete által készült egy felmérés a külhoni fiatalok körében, ami sok mindent vizsgált, de hogy mit és miként, arról egymásnak ellenmondó tudósítások láttak napvilágot. Elsőre a Magyar Távirati Iroda adott hírt január 28-án délelőtt az „Ifjúságkutatás: kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében” című közleményében a felmérésről, amelyet „csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten”. A tudósítás röviden szemelget az elhangzottakból – köztudott, hogy az MTI egy ideje nagyvonalúan bánik a részletekkel –, de egyértelművé teszi: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.”  
Ennek ellentmondó interpretációk láttak ezt követően napvilágot a kutatás egyes részleteiről, odáig menően, hogy egyes sajtóorgánumok homlokegyenest mást sugalltak, mint ami a kutatók által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelt. A fentebb említett következtetéshez mellékelt grafikonban egyértelműen kiolvasható, hogy a „Gondoltál-e már arra, hogy végleg kitelepedj külföldre?” kérdésre a megkérdezett határon túli magyar fiatalok 54,7 százaléka – tehát több mint fele – igennel kezdődő mondattal válaszolt! Ehhez képest teljesen érthetetlen a 24.hu hírportál „Pénztelenség aggasztja a határon túli fiatalokat, de nem akarnak elvándorolni” című tudósításának állítása, amit sajnos az Itthon.ma is óvatlanul átvett. Ezt címbeli állítást a szövegben ezzel a csúsztatással tetézte a budapesti balliberális hírportál: „A mostoha körülmények ellenére csak a határon túli fiatalok 10 százalékát foglalkoztatja aktívan a kivándorlás, negyven százalékuknál pedig ez fel sem merül.” A grafikont, ami ezt az állítást egyértelműen cáfolja, nem tették közzé.
Megtette viszont a Hvg.hu című, szintén balliberális portál: hvg.hu/itthon/20160128_hataron_tuli_fiatalok_kutatas. A globalistán malíciózus, ironikus címmel közölt összefoglaló („Táncház helyett Facebook és chat a külhoni magyar fiatalok kedvence”) szintén manipulál, annak ellenére, hogy a „negyven százalék nem vándorolna ki” megállapítás mellett ott van a grafikon, amin egyértelműen látszik: az ifjak 55 százaléka hagyná el szülőföldjét, bár még csak tíz százalékuknak van folyamatban a kitelepedése. A többiek még csak terveznek, de a szándék egyértelmű: a többség nem Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján képzeli el a jövőjét.
Ezt még a Maszol.ro, az RMDSZ szócsöve is kénytelen beismerni: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Igaz, az ezt igazoló grafikont már nem közli (a többit igen), s e mondat is jól el van dugva az egyéb jelenségeket taglalók közé. Annál meredekebb hazugságra ragadtatja magát a szintén RMDSZ-közlönynek számító Reggeli Újság, amely pénteki számában egyenesen kijelenti: „A fiatalok nagy többsége nem akar kivándorolni”. A hurrázó cím alatt pedig ott van az ábra, amin egyértelműen kivehető: a kitelepedési szándékot firtató kérdésre a megkérdezettek összesen 55 percentje ikszelte be az igennel kezdődő három válaszlehetőséget. Azaz az abszolút többség.
Ez a Nagyváradon megjelenő lap követte el azt a bornírtságot is, hogy még a saját forrását is meghazudtolta. A Hgv.hu-ban megjelent értelmezésre hivatkozva azt írta, hogy a határon túli magyar fiatalok baloldalinak mondta magát, holott a tekintélyesnek mondott budapesti orgánum kénytelen volt – bár sajnálkozva – „beismerni”: a kisebbségi magyar fiatalok többsége „még mindig” jobboldalinak vallja magát. Az más kérdés, hogy a magyarországi média eleve manipulálni kezdett, amikor nem hitt a saját szemének a felmérés eredményei láttán: több orgánum is azt próbálta sugallni elsőre, hogy a balliberális eszmék népszerűbbek a határon túli magyarok körében, mint Magyarországon. Ezért voltak kénytelenek – vélhetően a kutatók figyelmeztetésére – korrigálni, erre utal a Hvg.hu félszeg beismerése is: „A cikk korábbi változatának címe és következtetése a külhoni fiatalok politikai önbesorolásáról félreértésen alapult, és alapvetően mondott ellent a kutatás eredményeinek, amiért elnézést kérünk.” Úgy látszik, ez a korrekció már nem jutott el az RMDSZ-sajtó egy részéhez...
A Maszol.ro kénytelen volt megírni – bár erre az aspektusra még az MTI is „elfelejtett” kitérni –, hogy: „Politikai nézetekben jobbra lejt a pálya.” Mi több, a 24.hu „óvatlanul” még azt is elkottyantotta, hogy a politikai palettán a határon túli magyar fiataloknak alig 19 százaléka „húz balra”…
Nem ehhez a témához kapcsolódik, de igen beszédes a legfrissebb huncutság. A Hit Gyülekezete Hetek című sajtóorgánumában jelent meg a Magyar ATV nevű balliberális tévécsatorna és hírportál által népszerűsített „Lázár miatt térne haza Szász Jenő?” című írás, amelynek már a kezdő mondata is merő inszinuáció: „A Lázár János által bejelentett bürokráciacsökkentő intézkedések nyomán megszűnhet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet is, de azt még nem tudni, hogy hazaküldik-e Szász Jenőt Székelyudvarhelyre vagy sem.” 
Az épületes „elemzés” szerzője sorozatos spekulációkat süt el az erdélyi politikai helyzettel kapcsolatosan, ám hogy tájékozatlanságát leplezze, megszólaltat egy „erdélyi politológust” is. Mégpedig Kolumbán Gábort, aki egy udvarhelyszéki falucskában gazdálkodik, illetve öko- és agrárkutatással foglalkozik, s akiről a Főtér.ro nemrég azt írta: 2000-ben hagyta ott a politikát, és kezdett teljesen mással foglalkozni, mérnök-fizikusból közgazdász, politikusból civilszervezet-vezető, Hargita megyei tanácselnökből bivalytenyésztő és egyetemi oktató lett. Ha hinni lehet a Heteknek, akkor Kolumbán azt mondta: a Fidesz az RMDSZ-t tekinti a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek, aminek a miniszterelnök többször is hangot adott az elmúlt időszakban, valamint hogy Orbán Viktor és Tőkés László kapcsolata fagyossá vált az elmúlt időszakban. E két állításból egyik sem igaz: Orbán sosem mondta azt, hogy csak az RMDSZ-t tekinti „a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek” – nincs is dokumentálható nyoma ennek –, illetve az is csak az RMDSZ-esek és magyarországi balliberális szövetségeseik vágyálma, hogy Orbán Viktor és Tőkés László két és fél évtizedes szövetségesi kapcsolata megromlott volna.
Visszatérve a határon túli magyar fiatalok elvándorlási hajlamára: amennyiben a többségük el akarja hagyni a szülőföldjét, ez egyértelmű üzenet a jelenre és a jövőre nézve. Azt jelenti, hogy sem a budapesti nemzetpolitika irányítói, sem pedig a kisebbségben élő magyarok politikai képviselői nem állnak a helyzet magaslatán, nem végzik megfelelően azt, amit vállaltak és amire felhatalmazást kaptak.
R. B. M. itthon.ma//karpatmedence

A hatóságok elszabotálták a transzilvanisták találkozóját Kolozsváron
Mihály vajda szobra helyett csak egy gyorsétterem előtti járdán demonstrálhattak volna.
A transzilvanisták harmadik találkozójának színhelye volt péntek délután a kolozsvári Széchenyi/Mihai Viteazul tér, amint arról korábban beszámoltunk – azaz csak lett volna.
A Főtér munkatársa a meghirdetett időpont előtt megjelent a helyszínen, de csak pár lézengő rendőrt (a hozzájuk tartozó rendőrautóval) és járókelőt talált ott.
Munkatársunk több mint félórányi kitartó várakozás után, a rendőrökkel együtt elhagyta a teret.
Később kiderült, hogy mi történt. Fancsali Ernő szervező a Facebookon közzétett bejegyzésében számolt be arról, hogy miután a rendőrség, csendőrség és az önkormányzat képviselőiből álló bizottság engedélyezte az eseményt, az utolsó pillanatban váratlanul mégis módosították az engedélyt, és „egy félreeső helyre” engedélyezték a találkozót.
Mint megtudtuk, ez a félreeső hely a tér másik felén lévő McDonald's gyorsétterem előtti járdát jelentette, amely a legjobb indulattal sem számít utcai rendezvények megtartására alkalmas helyszínnek.
Fancsali telefonon jelezte, hogy nem fogadja el a helyszínmódosítást. Az esemény előtt az utólag modosított helyszínre ment, egyeztetni a karhatalmi erőkkel, akiktől azt a választ kapta, hogy amennyiben a Széchenyi térre megy, megbüntetik, de még mielőtt odaérne, előállítják. Ezért azt javasolták, telefonon jelezze az érintettekkel a módosulást, amit ő részben meg is tett – többen viszont, akik az eredeti helyszínre érkeztek, hazamentek, mert senkit nem találtak ott. Az eseményt végül lefújták, és azokkal a résztvevőkkel, akiket sikerült összeszedniük, a demonstráció utánra betervezett zártkörű eseményre távoztak.
Arra a kérdésünkre, hogy milyen indoklással módosították az engedélyt, Fancsali elmondta: semmilyen indoklást nem kapott, a helyszínen lévő csendőrök és rendőrök sem tudtak magyarázatot adni a történtekre. „Sikerült széttrolkodniuk az egészet” – mondja.
Fancsali szerint utoljára történt meg, hogy a hatóságok korrektségében bízva ők is korrektül jártak el. „Ezután a saját játékszabályaink szerint játszunk. Kerül, amibe kerül” – szögezte le.
foter.ro

Ebben vezetünk
Az európai emberkereskedelem legtöbb áldozata Romániából származik – jelentette ki kedden Mirela Podoiu, a Nyitott Ajtó Alapítvány elnöke. A szakember az emberkereskedelem elleni küzdelem európai napja alkalmából tartott sajtótájékoztatón beszélt a jelenség romániai vonatkozásairól. Közölte, hogy a romániai áldozatok 60 százaléka nő. A kiskorú fiú áldozatok aránya jelentősen megnőtt, ugyanis míg 2014-ben arányuk 10 százalék volt, tavaly 40 százalékra emelkedett.
Podoiu kifejtette, hogy mindazok áldozatoknak tekinthetők, akik pénzért végzett munkával anyagi hasznot hoznak az emberkereskedőknek. Utóbbiak prostitúcióra, kéregetésre, bűncselekmények elkövetésére, kényszerházasságra vagy szervadományozásra kényszerítik áldozataikat. Az emberkereskedelem elleni kormányzati ügynökség adatai szerint Bukarestben és környékén az elmúlt két évben tízszeresére nőtt az emberkereskedelem áldozatainak száma. George Eremia, az ügynökség egyik illetékese szerint az emberkereskedők gyakran az áldozatok rokonai vagy hozzátartozói. (Főtér) ADÓPOSTALÁDA INDUL. Egymillió e-mail-címet hoz létre az adófizetőknek az Országos Adóhatóság, ahol az érintettek hozzáférhetnek a hatóság értesítéseihez, illetve a hatósággal való levelezésüket is lebonyolíthatják. Dragoş Doroş, az országos adóhatóság vezetője szerint az adófizetőkkel való kommunikáción jelentősen javító e-mail-címek létrehozása néhány hónapon belül megtörténik – közölte az Economica.net. Az adófizetőnek a hatóság minden értesítést ebbe a fiókba küld. A gazdasági lap értesülései szerint a címeknek vélhetően @anaf.ro végződése lesz. A hatóság ezt a megoldást találta a legjobbnak arra, hogy értesítései biztosan eljussanak az adófizetőkhöz. Egyelőre nem tudni, hogy mindenki kap-e e-mail-fiókot az adóhatóságtól, vagy csak bizonyos kritériumoknak megfelelő személyek. (Maszol)
MENEKÜLTEKET FOGTAK. A Temes megyei Öregfalu közelében fogták el a határrendészek azt a 29 fős szíriai csoportot, amely illegálisan lépte át a szerb–román határt. Nicola Petre-Ionuţ, a temesvári határrendészet szóvivője arról tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget: a rendőrök előzőleg értesülést kaptak arról, hogy afroázsiai csoport készül illegálisan átlépni a határt. A 29 tagú csoportban öt nő és 17 kiskorú is van. Személyazonossági igazolványt nem tudtak bemutatni, állításuk szerint szíriai állampolgárok, gyalog jöttek Szerbiából, és egy nyugat-európai ország felé tartanak. Ezen az őszön ez volt a legnagyobb létszámú csoport eddig, amely Temes megyében illegálisan lépte át a határt. A hatóságok felvették a kapcsolatot szerb kollégáikkal, hogy a csoportot visszatoloncolják Szerbiába. (Agerpres) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Így politizálnak a fiatal erdélyi alkotók
Kényelmesek? Képesek hatni? Más helyzetben vannak, mint a román művészek? Ilyen és hasonló kérdések merültek fel kedden a kolozsvári Tranzit.ro Art ft. Politics kerekasztal-beszélgetésén, amelyen öt erdélyi magyar művész vallott a politikához fűződő kapcsolatáról és a helyi viszonyokról.
A meghívottak első körben saját alkotásaikról beszéltek Visky Janka, a Babes-Bolyai Tudományegyetem politológia szakos hallgatójának kérdéseire válaszolva. Imecs-Magdó Levente színész, a Váróterem Projekt alapítótagja és elnöke, a ZUG.zone alapító tagja elmondta, januárban lesz hetedik éve, hogy a Váróterem létezik, azóta 17 előadást hoztak létre. Az Occupy Yourself című előadás a függőségek témájából indult ki, amelyhez egy könyvet dolgoztak fel, kérdőívet töltöttek ki és egy hetet eltöltöttek egy drogterápiás központban is.
Jakab-Benke Nándor (Főtér, Filmtett) arról beszélt, régen megpróbált elhatárolódni a kényesebb témáktól, a kukker.ro videomegosztó működtetése idején nem (igazán) politizáltak, egy évvel ezelőtt azonban elfogadta, hogy muszáj foglalkozni ezekkel a dolgokkal.
Kopacz Kund szobrász elmondta, Egerben végzett, természetművészettel foglalkozott, a negyedik évre azonban kiábrándult, Kolozsvárra kerülve pedig megismerte az Acasăanarchista közösséget, részt vett különböző találkozók szervezésében. Eközben például az ételre koncentrált úgy, hogy az ideológiát kerülve inkább nemzeti kedvencekre figyeljen. Később tüntetésekre kezdett járni, idővel egyre inkább radikalizálódott. A diplomamunkáját olyan projektté alakította, amely már nem művészet, hanem száraz politikai munka lett.
Visky Andrej, színházrendező egy Moliére-darabról beszélt: az előadás a házasságot és az egyházat, mint intézményt illeti kritikával, az előadásban Don Juan lázadási projektje felmutatni ezen intézmények ürességét, azt, hogy ezek talán csak eszközei az állati ösztönök központosításának.
Mennyire határozza meg a művészet a politikát?
A pártpolitikát nem befolyásolja, de vannak szerencsés esetek, mint Verespatak ügye, ahol különböző művészeti csoportok tevékenysége hatott – mondta Kopacz Kund. Kisebb léptékben is van hatása a művészetnek, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen ő maga is próbált hatni: elmozgatta az udvaron levő szobrokat. „Státusszimbólumokat mozgattam meg, például közel vittem őket a szemeteshez, meg titkosügynökként beszélgettem a diákokkal, hogy figyeljék kritikusabban a környezetüket és alakítsák át” - mesélte.
Győrfi Kata költő, dramaturg szerint egyrészt tematizálni kell a politikát vagy az állásfoglalásunkat, ha pedig nem tematizálunk, akkor a publikálással, az ösztöndíjak elfogadásával legitimálhatjuk a folyóiratokat, szervezeteket vagy éppen ellenkezőleg.
A közvetlen hatás nem mérhető, de a nézőkre, a potenciális szavazópolgárokra lehet hatni adott esetben. Ez hatalmas felelősséget jelent, de mivel nincs az az illúziója, hogy ereje volna hatni, ezért nyugodtan alkot – fogalmazott Jakab-Benke Nándor. Visky arra hívta fel a figyelmet, buborékok vannak, mindenki a saját óriáskerekében forog, oda jár kultúrát fogyasztani, ahol a tartalommal egyetért.
Miért nincs itthon politika a művészetben?
Jó művészetet, főleg költséges dolgokat, mint akár egy film, pénzbe kerül elkészíteni, és semmi nincs ingyen, valahonnan mindenki kapja a pénzt – emlékeztetett Jakab-Benke Nándor. „Az én meghatározásomban a politika a közjavak újraosztását jelenti, és ezzel érthető, hogy mire gondoltam az imént.”
Imecs-Magdó Levente szerint talán nem véletlen, hogy a románok bátrabbak, ez pedig a többségi társadalmi háttér miatt lehet így. Győrfi Kata szerint az a probléma, hogy nem teszünk fel kérdéseket, például hogy miért éppen Orbán János Dénes kap lehetőséget tehetséggondozásra, miért szűnnek meg Magyarországon irodalmi lapok, míg az erdélyiek több pénzt kaptak az utóbbi időszakban.
Visky Andrej szerint a művészek frusztrációjában keresendő a jelenség oka: mintha nem volna húzóerejük, nem volna kihez szólni, nincsenek meg a szükséges fórumok, amelyek motiválják a művészt. Egyfajta hitetlenséget érez – mondta, miközben szerinte a mainstream színházban a múlt rendszer öröksége érződik, a kódolt rendszerek, a metaforikus, konceptuális jelleg, amit lassan vetkőznek le.
Imecs arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon azóta van erős színház, amióta erős ellenfél van, és egyfajta cenzúra működik, „nálunk azonban minden langyos”. Jakab-Benke Nándor a film magyarországi helyzetéről úgy fogalmazott, most kezd kilábalni egy válságból a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte óta, viszont nincs politikával telítve. „Tény, hogy próbálnak műfaji filmeket csinálni, és nem politikával foglalkozni – ez pedig rendben van”, mondta.
Visky Andrej szerint a színház egyszerűen kényelmes, pedig kimehetne a parkba, a Monostorra, mert ma a színházhoz csak egy privilegizált csoport jut el, akiknél a közvélekedés szerint előfeltétel a műveltség, egy bizonyos kulturális háttér stb. Más korokban a színház olyan hely volt, ahol gondolatok ütköztek, és egy dialektikus viszony állt fenn – emlékeztetett.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Szabad-e szóljon a sajtó Erdélyben? És lesz akihez?
Van-e, lehet-e életképes és hiteles, magyar sajtótermék Erdélyben? Fél napon át magába mélyedt a szakma.
Leépül, de legalább magának kevésbé hazudik az erdélyi magyar média – ezzel a benyomással távoztam az Erdélyi médiajelentés éves konferencia idei kiadásáról. Az előző években is sok érdekes dolgot talált rajtunk az akadémiai górcső, idén habnak ígérkezett az előadások tortáján az a kibeszélőshow, amelyre fő-, vezető és felelős szerkesztőket hívtak értekezni a sajtó szabadságáról.
Ezért kevesebb szó esett konkrét sajtótermékek konkrét gyakorlatáról, és több általános szó az újságírás általános elveiről ezen a korántsem forradalmi hétvégén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság székházában. Az újságírás külső feltételeiről szóló előadások vegyesen motiválhatták a szakma gyakorlóit (ha sűrűbben fordultak volna elő a hallgatóságban): a jogi feltételek több, a tárgyi-anyagi feltételek kevesebb „hatalmat” adnak az újságírónak, mint amennyit gondoltunk.
Helló, újságírók!
Kiderült Vallasek Magdolna jogász előadásából, hogy például a munka- (és nem szerzői jogi) szerződéssel foglalkoztatott újságírók szolgálati alkotásainak felhasználási és közlési joga az újságírót és nem a kiadóját illeti, hacsak nincs egy erről szóló külön kitétel a munkaszerződésében. A sajtóban megjelenő híreket, információkat viszont nem védi a szerzői jog, mert elsőbbséget élvez a közérdek, illetve a közvélemény információhoz való joga.
Kevés, de egyre több sajtóst érint az internetes újságok videós tartalmaira vonatkozó szabályozás, amely még csak készül, de már európai bírósági döntés született arról, hogy a tévéműsorokat szabályozó médiajog vonatkozhat netes videókra is. Még legalább 4-5 év, amíg ebből konkrét jogszabály születik, de ez a nemzetközi trend – tudtuk meg Kokoly Zsolttól, a Sapientia oktatójától.
Azok a hazai újságírók, akiket mélyebben érdekel a médiajog, már két éve böngészhetik Vallasek Magdolna Médiajogi kalauzát, amelyet a MÚRE jelentetett meg könyvben, hamarosan pedig a honlapján is a megfelelő frissítésekkel. 
Helló, kiadók, politikusok, rádióigazgató!
Két előadás foglalkozott konkrét kiadványokkal: Matekovics János két háromszéki napilapot hasonlított össze, Rácz Éva a szórványosodás szempontjából nézett rá saját munkahelyére, a Kolozsvári Rádióra. 
Matekovics elemzése arra jutott, hogy a finanszírozási háttér meglátszik a Háromszék, illetve a Székely Hírmondó tartalmán is. A piacról, olvasói előfizetésekből megélni igyekvő Háromszék több „hasznos” cikket közöl, olyanokat, amelyek témája közvetlenül érinti célközönségét, a Kovászna megyei lakosokat (egészségügy, oktatás, hazai és lokális gazdaság), addig a Székely Hírmondó bulvárosabb témaválasztásával és szenzációhajhászóbb tálalással igyekszik megfogni az olvasóit, akikből nem tud megélni, Matekovics szerint a helyi RMDSZ támogatását élvezi.
Míg a székelyföldi tömbmagyarság még versenyhelyzetet is tud teremteni a helyi sajtópiacon, a közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiójának magyar adása még a nyelvmegőrzés és identitásápolás alapfeladatait sem tudja ellátni, annyira lecsökkent a tudósítói hálózata és az adáskörzete, derült ki Rácz Éva összefoglalójából.
Tíz éve még 11 területi tudósító segítségével számoltak be nemcsak Kolozs, hanem Bihar, Szatmár, Máramaros, Beszterce, Fehér megye fontosabb történéseiről, napi 6-7 órában, adáskörzetük pedig 8 megyére terjedt ki úgy, hogy néha akár 12-ben is fogható volt az adás. 2016 végén a vezetőség és az RMDSZ által sikerként kommunikált átállás a 24 órás adásra viszont azzal járt, hogy a rádió adáskörzete drasztikusan lecsökkent, és mindössze két területi tudósítót foglalkoztat, miközben nincs törvényi akadálya a regionális tudósítói hálózat fenntartásának.
A 24 órás adás mindössze Kolozsváron és három szomszédos településen fogható, de ez is csak elméletben. A rádiósok maguk is tapasztalják, és rengeteg hallgató is jelez nekik, hogy még Kolozsváron is csak hézagosan jön be ultrarövid hullámon az adás. Múlt héten konkrét ígéretet kaptak arra, hogy az FM adó erősségét száz wattról ötszázra emelik, de azt nem tudni, hogy mikortól. 
Ez a kolozsvári, apahidai, tordai hallgatók számára jó hír, de a szilágysági, besztercei, aranyosvölgyi magyar rádiózók továbbra sem hallanak helyi magyar szót, mert a 4 órásra csökkent középhullámú adás is sokkal rosszabb minőségben fogható, mint eddig. Gyakorlatilag hallgathatatlan Tordán vagy Désen – panaszkodnak még a Főtér olvasói is.
Vagyis nemcsak a rádió egyik saját elve, a regionalitás sérül a magyar adás kapcsán, hanem a nyelvváltás határán álló szórványban eddig ellátott kultúrmissziós feladatának sem tud eleget tenni a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége. A magyar adás elveszítése a szórványban azzal jár együtt, hogy gyorsan elvesztődik a magyar adás iránti igény is, és nem biztos, hogy tíz év múlva lesz még akinek adást készíteni.
Hogy ezt ne mindig a vétlen szerkesztőkön kérjük számon, megkérdeztük, kihez forduljunk minél többen, ki dönt az adáskörzetek csökkentéséről és növeléséről. Rácz Éva a közszolgálati rádió elnök-vezérigazgatóját, Ovidiu Minculescut ajánlotta mindazok figyelmébe, akik tenni szeretnének valamit azért, hogy visszakapják a magyar adást, mert a mindenkori vezetés feladata, hogy a frekvenciagondot megoldja. 
Helló, olvasó, helló, szabadság!
Az előadásokat két radikálisan ellentétes álláspont, pontosabban érzésvilág összeütközése követte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének főszerkesztők részvételével meghirdetett kerekasztalán. Az ütközés viszont egyáltalán nem volt radikális, nem estek egymásnak az emberek, sőt: megértették egymás álláspontját, ha nem is fogadták el.
Az egyik álláspont az igényes olvasóé, amelynek külön örültem, mert ez amilyen ritkán jut el az újságíróhoz, olyan értékes motivációs forrás. Már-már revelációként hat, hogy van, aki kifejezetten igényli az alaposan utánajárt anyagokat vagy azokat a témákat, amelyek általában a legkevesebb olvasót vonzzák az ingyenes online felületeken: például hogy mikor mit szavaznak meg az RMDSZ képviselői a parlamentben.
A közéleti számonkéréshez persze nemcsak igényes olvasó kell, hanem bátor, motivált és jól megfizetett újságíró is, ez a kombináció pedig nagyon ritka az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Amelyek vezetői képviselték a másik érzésvilágot: a problémák pontos beazonosítása ezeknél az évtizedek óta gyakorló újságíróknál inkább rezignáltsággal társul. Persze még így sem mindegy, hogy a szerkesztőség, amelyet működtetsz, zömében olvasói előfizetésből, vagyis kevés pénzből épp csak hogy túlél, vagy magánvállalkozó próbálja kihozni legalább nullszaldósra, vagy zömében hazai vagy magyarországi közpénzből működik.
Mindenki függ a pénztől, a sajtópénzek zömét a politikum osztja, a politikum pedig megosztja a sajtót és uralkodik – hangzott el a szerkesztőségi vezetőktől. Amilyen kiábrándító ez a kvázi konszenzusos megállapítás, majnem annyira lelkesítő az, hogy a különböző beállítottságú és anyagi hátterű kiadványok vezetői ezt így el merték egymásnak mondani.
Ahogy azt is, hogy bár ők viselik a vezető tisztséget, személyzeti vagy kényesebb tartalmi kérdésekben a kiadó dönt. Ez a nyilvános beismerés apró, de valószínűleg az első lépés, amely kivezethet a teljes kiszolgáltatottságból, és olyan önszerveződést ösztönözhet, amely valamiféle védelmet nyújthat a retorzióktól tartó újságíróknak.
Lehet-e szabad és színvonalas a sajtója egy olyan, nem túl számos közösségnek, amelynek alacsony a vásárlóereje, ahol kevés a fizető olvasó (azok is csak a regionális kiadványokat tudják eltartani); ahol az online hirdetési piac fejletlen, egyébként is lefölözi a Google és a Facebook; ahol a legtöbb olvasót elérő kiadványokat a politikum tartja el és fogva közpénzből?
Lehet, szólt a harmadik, de még elég halk álláspont. Az egyik hang Szűcs Lászlóé volt, az Erdélyi Riport volt főszerkesztőjéé, aki csak a '90-es évek Bihari Naplójánál érezte magát olyan szabadnak, mint most. Az RMDSZ osztotta pénzből működött, egy hónapja felfüggesztett Erdélyi Riport munkatársai jelenleg egy ingyenes blogfelületen, fizetés nélkül írnak és közölnek. És közben megpróbálják kitalálni, hogyan folytassák.
A másik hang Sipos Zoltáné volt, az Átlátszó Erdély újságírójáé, aki bloggerkedésből él. Egyáltalán nem egyedi az erdélyi magyar sajtó helyzete, épp ezért van ötlet és pénz a nemzetközi porondon az ilyen problémák megoldására, csak meg kell keresni úgy a működtethető üzleti modellt, mint a megpályázható pénzeket – biztatott.
Üdítőbb, de sokkal több időt és elhivatottságot igényel ez az attitűd, mint az a három alternatíva, amelyben például Cseke Péter, a maszol.ro főszerkesztője látja az újságíró szabadságát: 1. más pályára megy; 2. olyan laphoz szerződik, ahol egyezik az álláspontja a lapéval; 3. elfogadja és nem hangoztatja, hogy más a véleménye, mint a kiadó, a főszerkesztő vagy a kollégák álláspontja.
Sipos szerint ezzel csak áldozatnak vagy kényszerpályán mozgónak érezzük magunkat, holott mi vagyunk azok, akik változtatni tudunk. Szerinte a döntéshozók félnek tőlünk, újságíróktól, de mi ne féljünk élni a hatalmunkkal.
Az RMDSZ pedig alakuljon végre párttá, ne ő ossza a magyar kisebbség kulturális önazonosságát fenntartani hivatott közpénzt, és főleg ne magának – javasolta Szilágyi N. Sándor professzor. A magát „alkalmi közírónak” nevező nyelvészprofesszort felháborítja, hogy míg az RMDSZ 22 millió lejt kapott 2015-ben a romániai költségvetésből a magyar kisebbség kulturális identitásának megőrzésére, félmillió lejt tagdíjakból és adományokból, addig hétmillió lejt költött saját fenntartására.
Szerinte az RMDSZ-nek párttá kellene alakulnia, abból a pénzből megélnie és pártsajtót fenntartania, amit parlamenti pártként egyébként is kapna, a kisebbségi identitás megélésére szánt közpénzt pedig egy romániai magyar kulturális alapnak kellene kezelnie, és megfelelő szakmai kuratóriumokkal szétosztania. „Ez a közpénz eredeti rendeltetésétől el van térítve, mert nem azért adják, hogy abból egy politikai párt ellébecoljon” – fogalmazott a professzor.
Antal Orsolya is számonkérte az RMDSZ politikusainak attitűdjét, akiket a parlament fekete lyukként nyel el ahhoz képest, hogy mit csinálnak a saját sajtótermékkel nem rendelkező USR politikusai: élő videót közvetítenek vagy szövegesen számolnak be a Facebookon arról, hogy mi a téma a parlamenti bizottságokban, vagy hogy a kormánypártok épp milyen parlamenti procedúrákkal lehetetlenítik el a vitát a bizottságokban vagy a plénumban.
A sokirányú beszélgetésből persze nem derült ki, hogy ki és mikor fogja megtörni a sunnyogó politikus – sunnyogó sajtó – passzív, érdektelen választó ördögi körét, de legalább már beszéltünk róla. És még fogunk, mert létrejött erre egy nyilvános Facebook-csoport, illetve egy ígéret a MÚRE részéről, hogy a következő kerekasztalra a kiadók vezetőit hívják el.
foter.ro

Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Az újságírás szakma, a blogolás stílus
A világháló elterjedésével teljesen felborult a média hagyományos, nevelő-tájékoztató szerepe. Ma már bárki gyárthat és oszthat meg információt minden témában, amelyek nem jutnak át szakképzett személy szűrőjén. A modern civil újságírás és a hagyományos média jellemzőit vetették össze egy kolozsvári konferencián.
A klasszikus felfogás szerint a nyilvánosság olyan színtér, ahol a társadalmi, politikai és a mindennapi élettel kapcsolatos témák terén ésszerű vita folyik a szociálisan érdekelt, közérdek iránt elkötelezett állampolgárok között megvitatva mindent, ami fontos. A demokrácia ideális modelljeként is szoktak tekinteni e felállásra, amelyre jó példa a 19. századi, igényes sajtótermékekkel, szakemberekkel tele brit kávéházak. Itt az észérvek nyugodt vita körülményei között ütköztek a társadalom folyamatos javítása érdekében. Az egyre több, egymással versengő tévés kereskedelmi csatorna és az internet megjelenésével azonban a nyilvánosság számos jellemzője az ellenkezőjére fordult: egyre inkább háttérbe szorultak az észérvek és a nyugodt hangnem.
Glózer Ritának, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációszakos professzorának szavait összefoglalva: az objektív, szociálisan építő információközlés helyett a média világát az érzelmek, a botrány és a morál hiánya hatja át.
Ez jellemzi a tévés kibeszélő- és valóságshow-kat, tehetségkutatókat, de a közösségi hálón zajló véleménykifejtéseket is. Amíg régen a média tartalmát szakmailag hozzáértők gyártották, ma már nemcsak képzett, gyakorlott újságírók, de civil amatőrök is hasonló szerepet töltenek be a blogokon, Facebookon. Sok civil újságíró műveltsége nem tér el a professzionális újságíróétól, de legalább ugyanannyian vannak azok is, akik nem elég felkészültek egy-egy téma kapcsán. Kecskés István budapesti újságíró előadásában úgy fogalmazott: ma már mindenki, aki blogot vezet, újságírónak hiszi magát.
Az ideális az lenne, ha mindenki elfogadná: az újságírás szakma, a blogolás pedig stílus.
Facebook és YouTube, a 21. századi fórum
Az internetes tevékenységek között a fiatal generációk körében mára a YouTube videómegosztó webhely vált a nyilvánosság új helyszínévé a Facebook mellett. A filmrészleteken, teljes filmeken és zenés videóklipeken át az amatőr videósok által készített tartalmakig ezerféle mozgóképes műfaj közül válogathatunk a weblapon, és tölthetünk fel magunk is, ha úgy tetszik. 2010-ben már percenként 24 órányi videót töltöttek fel az oldalra, ez a szám pedig folyamatosan növekszik. A portálra felkerült anyagok nagy részét nem a professzionális és profitorientált cégek videói teszik ki – hivatalos klipek, fizetéses filmes tartalmak –, hanem a mozgóképes tartalomgyártás szakmai oldalát kevésbé ismerő, amatőr videósok anyagai. Nem sokkal az internetes oldalt vezető, civil újságírókat meghatározó blogger kifejezés után a 2010-es évekre a felvételeket gyártó, hasonló célok köré épülő YouTube-csatornák működtetőit takaró vlogger szó is megszületett.
Az elsősorban amerikai és brit mintára épülő videóműfajok mára az egész világot meghódították: minden országban akad néhány, több ezer, esetenként százezer vagy millió követővel rendelkező vlogger, aki – műfajtól függően – átveszi a hagyományos médiumok szerepeit a 11–16 éves serdülők körében.
A vloggerek kora a videók tartalmától függően változik: például a számítógépes játékokkal kapcsolatos tapasztalatokat elsősorban tinédzserek osztják meg. Öltözködési, főzési tanácsokat azonban már fiatal felnőttek is adnak követőiknek. Glózer Rita osztályozása alapján az életstílus kategórián belül vannak fiatalok, akik egyszerű, gyors receptekkel kapcsolatos videókat készítenek, mások divattal, szépségápolással foglalkoznak csatornájukon, de ezeken belül is számos alkategóriát találunk. Míg a klasszikus újságírás esetében jól láthatóan elkülönülnek a tájékoztató és véleményközlő műfajok, addig a blogokon és a YouTube-on terjedő tartalmak alapvető vonása, hogy az információt megosztó személy véleménye, személyisége megjelenjen az általa készített anyagokban. Erre példák a bármilyen élettapasztalattal kapcsolatos személyes tanácsok, tréfás kihívásokra, kérdezz-felelekre épülő videók, amelyek néha gyakorlati hasznot is nyújtanak a nézőknek a mindennapi segítő trükkök terén. Sokuk pedig egyszerűen csak jobban megismerteti egy addig idegen, hétköznapi ember arcát a követőkkel.
Emellett videójátékokról szóló, illetve videóklipeket, filmeket, élethelyzeteket parodizáló, filmkritikákat és rajongói elméleteket gyártó csatornák ezrei is működnek az olyan alkalmi videókészítők oldalai mellett, akik egy-egy termék kicsomagolását, kipróbálását filmezik le. A vloggerek folyamatosan követik a hozzászólásokat, sokszor ezek alapján alkotnak új tartalmakat, így a közönséggel kiépül az interakció, emellett egy-egy érdeklődési kör vagy megnyerő vlogger-személy köré közösség épül. Közben lenyűgöző kereskedelmi vonzat éleződik ki a rendszer mögött: a vloggerek bizonyos számú nézettség után a YouTube-tól pénzt kapnak, bár a legnagyobb nyereség általában a reklámokból jön. Például az utazó vloggereket repülőtársaságok keresik meg, hogy reklámozzák őket a videóikban, amiért persze támogatják az illető csatornáját, vagy sminkvideókat készítők videóikban az őket szponzoráló cég termékeivel dolgoznak.
Fiatalok milliói követik a különböző csatornákat. A számos, kommunikációs képességek hiányában sokszor értékelhetetlen felvételek mellett azonban hasznos tartalmakat is kapunk: a magyar YouTube világában például a filmszakon végzett, filmkritikákat előállító Szirmai Gergelytől vagy a korábban újságíróként dolgozó, ma utazóvideókat feltöltő és számos társadalmi problémát boncolgató Magyarósi Csabától, de a hasznos barkácsolós videókat tartalmazó FollowAnna-csatornától is.
Portálok: Facebookról szerzik a legtöbb látogatót
Demény Péter író, szerkesztő a konferencián úgy fogalmazott, hogy a 2010-es években egyre inkább számítógépek és nem emberek közötti viszonyról beszélhetünk. A modern technika- és internethasználati szokásokat tekintve vannak kétéltűek, akik a virtuális és valóságos világrend között helyzetenként oda-vissza cikáznak: egyszerre van szükségük hagyományos médiára és tudásforrásra, de nem hagyhatják figyelmen kívül, például karrierépítés során a világhálón zajló életet sem. Az újságíró, költő szerint ugyanakkor a ma fiataljait egyéltűeknek is tekinthetjük, ők ugyanis elsősorban a virtuális térben élnek, a valóság másodlagossá szorul vissza számukra, arculatukat, szociális életüket a Facebookon élik. Éppen emiatt bináris gondolkodásúakká válnak: egy-egy helyzet, megosztott tartalom, cikk vagy művészeti alkotás minősége leredukálódik a tetszik/nem tetszik, tehát lájkolom/nem lájkolom szintjére. Az elsősorban a virtuális, online világban zajló élet egyik következménye, hogy akik csak az interneten böngésznek, szinte mindent elfogadnak, ami szembe jön velük. Nem tudnak a hiteles és hamis információk között válogatni, nem ismerik meg az egyetemes érték fogalmát. Pozitív vonzata azonban a közösségépítő, szervező, emberek tömegét elérő nyilvánossági erő, amely nélkül az arab tavasz nem jöhetett volna létre, de annak is tanúi voltunk, hogy a tavalyi romániai kormányellenes tüntetésekre a facebookos eseményen verbuválták össze az ezres, százezres tömegeket. Botházi Mária újságíró, a Ba­beş–Bolyai Tudományegyetem oktatója az erdélyi magyar portálok nézettségét vizsgálta, illetve azt, hogy az itthoni magyar online sajtó olvasói milyen kategóriájú, műfajú cikkekre kíváncsiak leginkább. A Transindex statisztikái azt mutatják, hogy a kattintókat elsősorban a közéleti témák érdeklik, s bár Romániában nem ez a portál a leglátogatottabb, egyedi „nézettsége” azonban a legnagyobb: míg az összes többi portálra az olvasók 80 százaléka Facebookról történő bekattintással érkezik, addig a Transindex rendelkezik egy olyan több mint 30 százalékos olvasói réteggel, amely a böngészőjében szándékosan keres rá az oldalra. Az adatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy kivétel nélkül mindegyik online médium esetében a legtöbb látogatás a Facebook közvetítésével történik. Botházi Mária kifejtette, az online térben a siker már nem a cikk tartalmi minőségén, hanem a megkapó, bravúros, frappáns címadáson múlik, amelyet mind a Transindexnél, mind a Főtérnél megfigyelhetünk. A Főtér ugyanakkor azért is vonzza olvasóit, mivel – kihasználva az online tér nyújtotta műfaji kötetlenséget – keveri a véleményt a tájékoztatással.
Botházi Mária előadása alapján a Maszolt a klasszikus hírportálok kategóriájába sorolhatjuk, amelyre az érzelmekre erősen ható, kattintást kierőszakoló, sokszor bulváros címadás jellemző, témaválasztásukra pedig az úgynevezett kékfény-hírek vagy b-betűs hírek, azaz elsősorban botrányról, balesetről szóló cikkeket publikálnak. Ez azonban számos olvasónál beválik: januárban a közúti bírságokról szóló anyagra például 40 ezren kattintottak.
Romániában a Székelyhon a legolvasottabb és a legtöbb kommentelőt vonzó magyar nyelvű portál, például az Igazi Csíki Sör betiltásáról szóló januári cikke 50 ezer kattintást hozott. Az egyetemi oktató kutatásából kiderült, az erdélyi olvasók az eltérő kínálatért keresnek fel több webhelyet: a Maszolt a gyors hírközlésért, a Transindexet sokan a véleménycikkekért, a Főtért a sajátos műfajkevert stílusért, a Székelyhont a székelyföldi régiót felölelő, részletes hírközlésért.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erősödik-e Romániában a regionalizmus? (Tusványos)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mesterség-e az irodalom? (Írótábor Árkoson)
Tizenhatodik alkalommal szervez írótábort e napokban az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), előadások hangzanak el, a szerzők műveikből olvasnak fel. Az Irodalomstratégiák Erdélyben és a Kárpát-medencében témájú rendezvény csütörtökön este kezdődött Árkoson az Európai Tanulmányi Központban.
Az a fontos ebben a táborban, hogy vizsgáljuk meg, mit is jelent az irodalomstratégia – mondta csütörtök esti köszöntőjében Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke, de emellett szokásos módon a szépírók felolvasnak műveikből, vers- és próza szemináriumot is tartanak. Az első felolvasást megelőzően Serestély Zalán beszélgetett György Attilával, a Székelyföld szerkesztőjével, Papp Attila Zsolttal, a Főtér főszerkesztőjével és Vincze Ferenccel, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjével. Serestély azt firtatta, az irodalmár, író, költő „szakma” tervezhető-e ugyanúgy, mint a jogászé? Vincze Ferenc szerint sokkal kevésbé tervezhető, mint egy jogász pályája, ahol adottak a lépcsőfokok, míg az irodalomban ez nem ennyire egyszerű. Papp Attila Zsolt megjegyezte: számára a versírás sosem volt szakma, nem gondolt arra, hogy költészetből éljen meg. Versírásra ő nem tud életstratégiát szervezni, viszont egyetért László Noémivel, aki azt vallja magáról, „hobbiköltő”. György Attila irritálónak tartja a stratégia szót, „az irodalom nem háború, nem kell stratégia hozzá”. Stratégiáról akkor lehet beszélni, amikor már hadvezér vagy, káplárként fölösleges, előbb fel kell vergődni tábornokká – tette hozzá. Vagy jót írsz, vagy nem, szerinte ez a legfontosabb. Indulásáról szólva megjegyezte, fiatal írókként ösztönösen rájöttek arra, „nem megfelelni kell, nem helyzetkövető, hanem helyzetteremtő cselekvésre van szükség, ám ezt sem lehet megtervezni, ehhez egyéniség kell”. Vincze Ferenc is úgy vélekedett, fontos leépíteni a megfelelési kényszert, mindenkinek azokat az utakat kell megtalálnia, melyeket be akar járni, ehhez viszont lehet, hogy kell valami stratégia. Mint ahogy az is nagyon fontos, hangsúlyozta, hogy a szerkesztő észrevegye a tehetségeket, publikációs felületet biztosítson fiatal írók, költők számára. Az E-MIL mintegy másfélszáz alkotójának nem csupán Árkos fontos, határon túli fellépésekben is gondolkodnak, tavasszal néhány szerző Dublinban járt, újabban pedig a walesi Montgomerybe készülnek. Utóbbiról Karácsonyi Zsolt azt mondta lapunknak: erre van esélyük, lassan fel lehet építeni egy olyan kapcsolati hálót, amely beépítené a nemzetközi rendszerbe az erdélyi irodalmat, megérdemelt helyre tenné, hiszen olyan fontos szerzőink vannak, akik méltók arra, hogy világszintű figyelmet kapjanak.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)