A kisebbségben élő magyarság közművelődési szakmai képzési lehetőségeiről tanácskoztak romániai, szlovákiai, ukrajnai és magyarországi képzési szakemberek máj. 4-én a budapesti Magyar Művelődési Intézetben. A Magyar Művelődési Intézet a székelyudvarhelyi Human Reform Alapítvánnyal közösen elindította 20 résztvevővel az első középfokú, akkreditált – tehát államilag elismert bizonyítványt adó – egyéves intenzív közművelődési- és szolgáltatásszervező felnőttképzést a szovátai Teleki Oktatási Központban. A mostani tanácskozáson e kezdeményezés eddigi tapasztalatait összegezték. A Magyar Művelődési Intézettől Egyed Albert (Kisebbségi Főosztály vezetője) és Romhányi András (Határon Túli Magyarok Osztályának vezetője), a Human Reform Alapítványtól Balla Zoltán és Sorbán József tartottak beszámolót. Az egyes régiók meghívott szakemberei a képzés lehetőségeit ismertették Romániában – dr. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke (Kolozsvár); Szlovákiában – dr. Tóth Károly, a Fórum Kisebbségi Intézet igazgatója (Somorja) és Kulcsár Mária, a Fórum Információs Központ igazgatója (Kassa), Szerbia és Montenegróban – Hajnal Jenő, a Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatója (Zenta), illetve Ukrajnában – dr. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke (Ungvár). A résztvevők zárónyilatkozatukban megállapították: a kisebbségben élő magyarok közművelődési intézményeinek, szervezeteinek és közösségeinek hátrányos helyzetét elsősorban az okozza, hogy körükben nem létezik olyan közművelődési alapképzés, szakképzés, továbbképzés, amely alkalmassá tenné a feladatvállalókat a kulturális élet kellő megszervezésére. Szükségszerűnek tartják a szakmai képzések intézményesülését, akkreditálását. /Guther M. Ilona: Közművelődési szakmai képzés és stratégia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./

A szlovákiai magyar tudományos műhelyek munkatársaival tanácskozott jún. 7-én a Pozsonyhoz közeli Somorján a Magyar Tudományos Akadémia elnöki bizottsága. A bemutatkozó műhelyek, így a házigazda, a somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézet, a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda, a révkomáromi Selye Egyetemi Központ és a nyitrai Konstantin Egyetemen működő Közép-európai Tanulmányok Kara, a közelmúltban megalakult Selye János Egyetem, a pozsonyi Komensky Egyetem magyar tanszéke, és más felvidéki magyar tudományos társaságok fontos szerepet töltenek be a felvidéki magyar kisebbség életének alakításában. Az intézményeket ebben az igyekezetükben az MTA hosszú évek óta segíti. A tanácskozás első munkanapján az MTA Arany János Emlékérmet adományozott a somorjai tudományos kutatókönyvtár, a Bibliotheca Hungarica vezetőjének, Végh Lászlónak és – posztumusz – a közelmúltban elhunyt, Somorján élt Zalabai Zsigmond író-irodalomtörténésznek. Az MTA kihelyezett ülése jún. 8-án Révkomáromban folytatódott. /Az MTA elnöki bizottsága Szlovákiában tart kihelyezett ülést. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./

A szlovákiai magyar iskolákban történelmet tanító tanárok jelentős részének szakítania kellene azzal a rossz beidegződéssel, hogy csakis a tantervekben előírt történelmet tanítja, mert az a szlovák nemzetállam koncepciójára épül, vélekedett Simon Attila. A szlovákiai magyar történelemtanár a somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézet tavalyi felmérésére hivatkozva a napokban több olyan publikációt tett közzé, melyben feltárja a szlovákiai magyar iskolák történelemoktatásában fennálló áldatlan helyzetet. A tanárok fele szakképzetlen, magyar, földrajz és matematika szakosok tucatja okítja a történelmet, ráadásul olyan szlovák szempontok szerint íródott tankönyvekből, amelyekben a magyar történelem jelentős alakjairól szó sem esik. Simon Attila az egyetlen olyan szlovákiai magyar történelem-tankönyv társszerzője, amelyben a magyarországi tankönyvekben megjelenő nyomvonalat követik. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a történelem oktatásáról rendezett kétnapos nemzetközi konferenciát. A Kárpát-medence országaiban hasonló feltételek között oktató történelemtanárokkal, módszertani szakemberekkel vitatták meg a teendőket. Biztatónak, hogy egyre több az olyan tanár, aki a hivatalos tantervekkel szemben a történelmi Magyarország történetét és egyben a magyar nemzeti történelmet tanítja. Magyar nyelvű és szellemiségű történelemtanárokat kell képezni, ezen a most induló Selye János Egyetem tud majd segíteni. A résztvevők szerint Magyarországon is meg kell szabadulni a történetírásban még mindig jelen levő nemzetállami beidegződésektől. (Keszeli Ferenc / MTI): Konferencia a határon túli magyar történelemtanításról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

November 3-án Budapesten átadták a Bethlen Gábor Alapítvány idei kitüntetéseit. A Háromszék napilap szerkesztőségét a Bethlen Gábor-díjjal tüntették ki ,,a Székelyföld hagyományainak, értékeinek népszerűsítéséért, ápolásáért, illetve népünk szellemi gyarapodása, hiteles tájékoztatása érdekében végzett kiemelkedő szerkesztői és közéleti munkásságáért”. Méltatásában Kovács István költő kijelentette: ,,El lehet mondani, hogy a Háromszék a legfüggetlenebb magyar újság. Ez azt jelenti például, hogy tiszteletre méltóan távolságtartó, legyen szó akár a magyar államról, akár az RMDSZ-ről. Nemcsak megvesztegethetetlennek látszik, hanem valóban az is. (...) Ennek szellemében nem lehet mást kívánni, mint hogy a most kitüntetett lap és munkatársai, valamint olvasói folyton-folyvást tudjanak mind az igazsággal, mind önmagukkal egyezni.” A lap főmunkatársát, Sylvester Lajost Teleki Pál-érdeméremmel tüntette ki a Bethlen Gábor Alapítvány. A Bethlen Gábor Alapítványt 1979 karácsonyán hozták létre jeles magyarországi művészek, közéleti személyiségek, az akkori rendszer miatt a testület formálisan csak 1985-ben alakulhatott meg. Életre hívását – nemzetféltő szándékkal – hatvanöt elismert személyiség támogatta. Az alapítók között volt Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Huszárik Zoltán, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza és Szécsi Margit. Az alapítvány eddigi tevékenysége során az induláskor megfogalmazott célt követte: ,,Azokat a vállalkozásokat kívánjuk ösztönözni és támogatni határainkon belül és túl, melyek a magyarság történelme során felhalmozott értékeit tudatosítják, hitelesen értelmezik, őrzik és gyarapítják, s amelyek e térség népeinek megbékélését elősegítik.- A Bethlen-alapítvány idei díjátadó ünnepségére a budai várban, a Magyar Kultúra Alapítvány dísztermében került sor, és ez alkalommal emlékeztek az 1956-os forradalomra is. Bakos István köszöntőjében megemlékezett a nemrég elhunyt Sütő Andrásról, beszédet mondott Csoóri Sándor, az alapítók képviselője. A Háromszék szerkesztőségének átnyújtott Bethlen Gábor-díjat Farkas Árpád főszerkesztő vette át, laudációt Kovács István költő, történész mondott. Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki Sisa István, Egyesült Államokban élő közírót, Tamási Áron-díjat kapott Ferenczes István költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából jeles személyiségek, intézmények kaptak Teleki Pál-érdemérmet, olyanok, akik a magyarság szolgálatában, illetve a tudós-államférfi nemzetépítő örökségének ápolásában kiemelkedő munkát végeztek. Köztük Sylvester Lajos író, szerkesztő, Szabó Zsolt, a kolozsvári Művelődés lap főszerkesztője, illetve Tőkés István református teológus. A Teleki Pál-érdemérem díjazottai: Csapó Endre, az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője (Sydney), Czettler Antal történész (Svájc), Dömötör Gábor cserkészvezető KMCSSZ (USA), Dulka Andor tanár (Ürményháza, Szerbia), FÓRUM Kisebbségkutató Intézet (So­morja, Szlovákia), Gábor Róbert politikus (USA), de Gerando Teleki Judit (Franciaország), id. Kle­ment Kornél mérnök, öregcserkész (Németország), Kormos László, a HUNSOR honlap gazdája (Svédország), Kunckelné Fényes Ildikó öreg-cserkész, a LAMOSZ elnöke (Venezuela), Ludányi András egyetemi tanár, kisebbségkutató (USA), Nagy Zoltán Mihály író, az Együtt főszerkesztője (Kárpátalja). /Bethlen Gábor-díj a Háromszéknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

A térség kisebbségeinek a kutatói szerint rendkívül dinamikus asszimilációs, gazdasági és demográfiai lejtők kialakulásának vagyunk a tanúi – összegezte a magyarországi és szlovákiai kisebbségkutatásról rendezett tudományos konferencia megállapításait Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. A magyar és a szlovák akadémia, illetve a kisebbségkutatásban részes tudományos intézetek kutatói november 21-én az egyetlen szlovákiai magyar tudományos intézmény, a somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézetében a Magyar Tudomány Napja alkalmából tanácskoztak a kérdésről. Magyarország és Szlovákia kisebbségeinek szerkezete sok tekintetben különböző, mégis egyre több az olyan kutatási téma, amelyet a két ország intézetei közösen kutatnak. Ilyenek a szlovákiai és a magyarországi romák, a Magyarország határain kívül dolgozó magyarországi és a Magyarországon dolgozó, harmincezres szlovákiai magyarok alkotta kisebbség vagy az újonnan bevándorló kisebbségek soraiban mért jelenségek és magatartások – mondta Szarka László, aki szerint ,,ezzel együtt a legnagyobb kihívást a szlovákiai magyarok közösség­építő, illetve a magyarországi szlovákok asszimilációs folyamatainak feltárása jelenti”. Tóth Károly, a Fórum Intézet igazgatója, a tudományos tanácskozás házigazdája kijelentette: ,,Elsődlegesen az elmúlt évtized kutatásainak eredményeit és tanulságait igyekeztek összegezni. A kutatási eredmények oda vezettek, hogy maholnap elkezdhetjük a kisebbségtörténet, a kisebbségi művelődés és oktatás kérdéskörét érintő monografikus munkák előkészítését.” /Kedvezőtlenül változik a kisebbségek világa. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 22./

A Szabadság munkatársa folytatta a felvidéki magyaroknál tett körútját. Somorján találkozott a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársaival, Tóth Károllyal az intézmény igazgatójával, Öllös Lászlóval a vezetőtanács elnökével és Végh Lászlóval a Bibliotheca Hungarica igazgatójával. A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996-ban alakult, nonprofit intézményként. Alapítója a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány volt. Célja: Szlovákiában biztosítani a nemzeti és egyéb kisebbségek szakszerű kutatását, kultúrájuk írott és íratlan emlékeik dokumentálását könyvtárakban, adattárakban és elektronikus formában. Konferenciákat, szakmai megbeszéléseket szervez évente 8–10 alkalommal. Internetes adatbázisokat épít a szlovákiai településekről. Az intézetnek jelenleg 23 alkalmazottja van, és tíz külső munkatárssal működik együtt. Működteti a somorjai központjában található városi könyvtárat. Az intézet eddig 55 könyvet jelentetett meg, és 1999-től kiadja a Fórum Társadalomtudományi Szemle című negyedévente megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóiratot. Az intézetben működik egy jelenkutatási részleg, amely az 1989 utáni változásokkal foglalkozik, a változások gazdasági, szociológiai, demográfiai, kulturális, politikai, társadalomszerkezeti stb. aspektusaival. Működik egy etnológiai központ Komáromban, amelynek célja megteremteni a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának intézményes hátterét. Ugyancsak Somorján van az interetnikus kutatások központja. A Bibliotheca Hungarica a kisebbségkutató intézet magyar könyvtára és adattára, de működik még somorjai székhelyen a Bibliotheca Etnologica, az etnológiai központ szakkönyvtára és a Bibliotheca Interethnica, a nemzetközi nemzetiségi szakkönyvtár. Komáromban van a Selye János Egyetem, melyen óvópedagógia, tanító és tanárképző szak, gazdasági szak és teológia szak indult. Jelenleg 3000 diák vesz részt a képzésben. A tanárképző szakon angol, magyar, szlovák, német, történelem, matematika és katekizmussal foglalkozó szakembereket képzenek. A jelenlegi korszerű egyetemi épületet 2006-ban adták, addig a felsőfokú intézmény a város különböző épületeiben működött. Államilag támogatott tanintézmény, és a bolognai rendszer szerint működik. Európai uniós pénzalapokra is pályáznak, nemrég sikerült megkapniuk egy 150 millió koronás támogatást, a modern épület is EU-s pénzekből épült. A magyar kormány is támogatja az egyetemet, és sok magyarországi vendégtanáruk is van. Komárom /Révkomárom/ 36-37 ezer lakójának 65 százaléka magyar, 30 százaléka szlovák, 5 százaléka pedig más nemzetiségű. A várost 25 tagú testület és a polgármester irányítja. Hat magyar, öt szlovák, két vegyes óvoda és három magyar, három szlovák iskola van a városban. A közös történelmi múlt és közös problémák összekötik a magyarországi és szlovákiai Komáromot. A két önkormányzat együttműködése példaértékű. /Dézsi Ildikó: A Zlati Bazanttól a dévényi várig. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./ Folytatás a szeptember 26-i számból.

November elején mutatkozott be Csíksomlyón az a térségfejlesztési hálózat, amely Esztergomban négy pontban foglalta össze céljait: közös tudásbázis kialakítása, kölcsönös használata; szakmai hálózat létrehozása, ennek segítségével közös projektek megvalósítása; közös szakmai fórum működtetése (képzések, konferenciák, tapasztalatcsere stb.); internetes felület létrehozása. A munkálatokban részt vettek a sepsiszentgyörgyi Mercurius Gazdaságfejlesztő Szervezet Kovászna és Brassó megyei referensei is több más háromszéki és Hargita megyei térségfejlesztő szakemberrel együtt. A kezdeményezést felkarolta a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikai államtitkársága, amely a csíkszeredai műhelyben társrendezői szerepkörben is megjelenik. Törzsök Erika, a MeH főigazgatója a térségfejlesztési alapú nemzetpolitikáról tartott előadást. Szintén ő mutatta be az államtitkárság fejlesztéseként létrehozott www.regions.hu adatbázist. A Magyar Tudományos Akadémia munkatársai, Bandi István és Bárdi Nándor a Kárpát-medencei magyar kutatási adatbázist és az erdélyi magyar adatbankot, Konkoly László, a somorjai Fórum Intézet részlegigazgatója pedig a szlovákiai magyar adatbankot mutatta be. Kolumbán Gábor, a Sapientia Egyetem adjunktusa a posztmodern térségfejlesztés címszó alatt újfajta módszertanról beszélt. A szakmai program részeként műhelymunkák keretében vitatták meg a jelenlévők a 2009. évi munkatervet. /Dénes Judit: Magyar térségfejlesztői műhely Csíksomlyón. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 26./

A szlovák nyelvtörvény jelenlegi módosítása Európában ismeretlen módon korlátozza a kisebbségi nyelvek használatát, több, Szlovákia által ratifikált nemzetközi dokumentumot is sért, s több vonatkozásában is ellentmondásban áll a szlovákiai kisebbségi nyelvek használatát szabályozó 1999-es törvénnyel. A jogszabály szigorításának mögöttes célja: a nyelvi jogok további csorbítása által a szlovák politika azt akarja elérni, hogy a magyar nyelv presztízse tovább zuhanjon Szlovákiában. Magyarországon elsősorban a történész mond véleményt. Miközben nap mint nap vetődnek fel a magyar nyelv feladásának aktuális, gyors gyakorlati megoldásokat sürgető kérdései, mi még mindig Trianont elemezzük, írta Vincze László. A magyar kisebbségpolitika bátortalan. A magyarországi politika következetesen nem kéri számon a szomszédos államokon az alapszerződésekben foglalt kisebbségi jogok teljesülését, a többségi nemzeteken az államuk törvényei által biztosított nyelvi jogok teljesülését. A kisebbségkutatók kerülik a problémás területek felderítését; a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet például gyakorlatilag nem végez olyan felméréseket, melyek a magyar közösség problémáira hívnák fel a figyelmet. S ugyancsak kerüli a magyarokat érintő nyelvi jogi problémák tényszerű feltárását a határon túli magyar sajtó, így például az egyetlen szlovákiai magyar napilap, a nem magyar kézben lévő Új Szó is. Ebben a közegben a szlovák sovinizmus időről időre diadalt arat. /Vincze László: Bátortalan a magyar kisebbségpolitika. = Krónika (Kolozsvár), júl. 17./

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala (SZMK) üdvözli az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosának jelentését a szlovák államnyelvtörvény módosítása ügyében, és ennek kapcsán szívesen találkozna mind a szlovák kormány képviselőivel, mind Knut Vollebaek főbiztossal – írta július 28-án az Új Szó című pozsonyi magyar napilap. A legfontosabb szlovákiai magyar civil szervezeteket – többek között a Csemadokot, a pedagógus- és a szülői szövetséget, a Fórum Intézetet és a Diákhálózatot – tömörítő SZMK állásfoglalásában korrektnek és kiegyensúlyozottnak minősítette a főbiztos értékelését. Vollebaek jelentése – a szlovák külügy- és kulturális miniszter interpretációjával ellentétben – rámutatott a jogszabály hiányosságaira is. A nyelvtörvény módosítása miatt pedig – a főbiztos szerint – a kisebbségi nyelvek használatát garantáló és szabályozó normákat is módosítani kellene, valamint komplex kisebbségi törvényt kellene létrehozni. A szlovákiai nyelvtörvény záros határidőn belüli visszavonását követeli az erdélyi Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK), amely szerint a jogszabállyal megalázták a Felvidéken élő magyarokat. /Az EBESZ-főbiztos jelentését üdvözlik a felvidéki magyarok. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 29./

A Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikai Szakállamtitkárságnak közleménye
A közelmúlt demográfiai kutatásai azt mutatják, hogy a szórványosodás folyamata a Kárpát-medencei magyar közösségekben az utóbbi évtizedben felgyorsult, és világossá vált, hogy az egyes közösségek vonatkozásában differenciált stratégiákra van szükség.
A Kormány ezért a nemzetpolitika keretében kiemelt kérdésként foglalkozik a szórványosodás kérdésével: ismert külhoni magyar szakértőkből ezért hozta létre 2008 októberében a Szórvány Tanácsot, amely konzultatív, javaslattevő testületként a szórványosodási folyamatok lassítása érdekében javaslatokat dolgoz ki. A rendelkezésre álló források hatékonyabb felhasználása érdekében a témában fellelhető kutatási anyagok, valamint szakértői vélemények ismeretében, stratégiát dolgoz ki, prioritásokat jelöl meg egy-egy régió szakmailag megalapozott támogatására. A Tanács elnöke Göncz László, a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, tagjai: Balázs-Bécsi Attila, Téka Művelődési Alapítvány elnöke (Románia), Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége programvezetője (Románia), Lakatos András, Szövetség a Szórványért Alapítvány igazgatója (Románia), Pásztor Gabriella, oktatási szakértő (Románia), Vetési László, szórványlelkész (Románia), Losoncz Alpár, az Újvidéki Egyetem kutatója (Szerbia), Soós Mihály, a Vajdasági Módszertani Központ igazgatója (Szerbia), Hunčik Péter, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatója (Szlovákia), Ambrus Pál, a Técsői Református Líceum igazgatója (Ukrajna), Tóth Mihály, jogász, kisebbségkutató (Ukrajna), Dr.sc. Horváth László, a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság titkára (Horvátország).
A Szórvány Tanács javaslatára született döntés 2009-ben több kiemelt projekt támogatásáról, mint például a szamosújvári és válaszúti szórványkollégiumok működtetéséről, a felőri régiós magyar oktatási központ munkálatainak befejezéséről, a csángó oktatási programok továbbfejlesztéséről. A további támogatandó programok és intézmények tekintetében a Tanács régiónként prioritási listát készített.
Csak 2009-ben 350 millió forint támogatást kaptak a Tanács által javasolt szórványprojektek. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a munkácsi Szent István Líceum, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a nagybecskereki Miasszonyunk leánykollégium, illetve a muzslyai Emmausz fiúkollégium. Támogatjuk más intézmények mellett a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten, új diákétkezdéje van a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván.
A 2010-es kiemelt szórványprogramok között szerepel a Mezőségi Magyar Iskolaközpont építése. Az iskolaközpont létrehozásával befejeződhet az észak-nyugat mezőségi és szamosháti szórványoktatás stratégiai fejlesztése, ahol 5 óvodai csoport, 16 alsó tagozatos, 8 felső tagozatos és 3 szakiskolai osztály működésére lenne lehetőség. A TÉKA Alapítvány a szamosújvári Mezőségi Magyar Iskolaközpont felépítéséhez évi 40 millió forint támogatást kap. Az Iskolaközpont felépítését a Szórvány Tanács prioritásként jelölte meg, a létesítmény a magyar és a román kormány közös finanszírozásában, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont mintájára valósulna meg. 2009-ben a szamosújvári Helyi Tanács ingyenesen kiutalta az építési telket a város központjában, a MeH és a romániai Communitas Alapítvány pedig hozzájárult a tervdokumentáció költségeinek fedezéséhez.
Erdélyi projekt a vicei árvaház bővítése, közös gyermekház, tanulóház kialakítása az árvaházi és a falu szórványmagyar iskolásai számára. A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése.
Ugyancsak kiemelt programja az idei évnek a Gyerekek Háza program. A 21 csángó magyar oktatási helyszínből jelenleg 8 (Magyarfalu, Lábnik, Külsőrekecsin, Csík falu, Lujzikalagor, Frumósza, Kostelek, Diószeg) működik ilyen formában. Ezek a közösségi házak az MCSMSZ saját tulajdonában vannak és nemcsak az oktatást, hanem egy-egy közösség magyar kulturális életét is szolgálják. Helyet adnak a különféle gyűléseknek, szakmai továbbképzéseknek, táboroknak, konferenciáknak. Kialakításuknál fogva az itt tanítók szolgálati lakásaként is funkcionálnak. Számos esetben a község lakosai számára szervezett egészségügyi szűrések is itt zajlanak. 2010-től magyar állami támogatással nemcsak az intézmények fenntartása lesz biztosított, hanem a gyerekek számára sokkal nagyobb értékkel bíró internet-kapcsolat, valamint korszerű taneszközök és oktatási segédanyagok beszerzése is lehetővé válik.
Kárpátalján két projekt szerepel a kiemelt szórványtémák között: a Técsői Református Líceum bővítése révén Felső-Tisza-vidéki Magyar Oktatási és Kulturális Központ kialakítása, amelyben olyan körülményeket lehet létrehozni, hogy a szórványban élő magyarságnak lehetősége legyen az anyanyelvén igénybe venni az oktatást az alapfokútól a felsőfokú képzésig. Az új Nagyberegi Református Líceum tervek szerint 2011-re elkészülő épületének tetőterében kialakításra kerül egy 100 fős fiú-, illetve leánykollégium. Forrás: Nemzetpolitika.gov.hu

Nemzeti jelentőségű intézmények
Összesen ötvenhat intézmény és program került fel a nemzeti jelentőségű intézmények listájára.
A Bethlen Gábor Alap honlapján olvasható tájékoztató szerint nemzeti jelentőségű intézmény minősítést kapott Erdélyből 16, Kárpátaljáról 12, Vajdaságból 11, Felvidékről 10 intézmény, illetve program. Bekerült ebbe a körbe Szlovéniából és Horvátországból 2-2 intézmény, a diaszpórából 3 intézmény.
Vajdaság – összesen 11 intézmény:
Magyar Nemzeti Tanács – felsőoktatási ösztöndíj programja, szórványprogramja, kiemelt kulturális programok, 1941-48 feltárással együtt; Katolikus Diákotthon, Tóthfalu (Munkás Szent József Kr. Plébánia Hivatal); Nagybecskerei Lánykollégium; Bonaventuriánum Fiúkollégium, Újvidék; Apáczai Diákotthon, Újvidék; Emmausz Fiúkollégium, Muzslya; Újvidéki Egyetem Magyar Nyelvű Tanítóképző Kar; Pannon RTV (MNT); Zentai Gimnázium.
Szlovénia – összesen 2 intézmény:
Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet
Horvátország – összesen 2 intézmény:
Magyar Oktatási és Művelődési Központ, Eszék és a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma
Erdély – összesen 16 intézmény ill. program:
Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem; Protestáns Teológiai Intézet; Mezőségi Szórványkollégium, Válaszút; Mezőségi Téka Szórványkollégium, Szamosújvár; Bástya Kollégium, Vice; Erdélyi Múzeum Egyesület (EME); Házsongárd Alapítvány; Romániai Magyar Pedagógus Szövetség; Szent Ferenc Alapítvány; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (+ Fiókok); Kincses Kolozsvár (Kolozsvári Magyar Napok); Nemzeti jelentőségű programok (meghívásos pályázatként meghirdetve): Jelentős szakmai és kulturális intézmények működésének támogatási programja; Szórványkollégiumi programok (kollégium+iskolabusz); Felsőoktatási háttérintézmények támogatási programja (BBTE, MOGYE, MME); Kulturális és tudományos médiatámogatási program; Színházak, bábszínházak, néptáncegyüttesek támogatási programja
Kárpátalja – összesen 12 intézmény:
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola; Karácsfalvi Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum; Nagyberegi Református Líceum; Nagydobronyi Református Líceum; Péterfalvi Református Líceium; Munkácsi Szent István Katolikus Líceum; Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség; Géniusz Jótékonysági Alap; Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága; Kárpátaljai Megyei Drámai Színház; Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet; Szolyvai Emlékpark Bizottsága
Felvidék – összesen 10 intézmény:
Csemadok; Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége; Selye János Egyetem; Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség; Fórum Intézet; Komáromi Jókai Színház; Kassai Thália Színház; Gramma Nyelvi Iroda; Pro Civis Polgári Társulás; Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége
Diaszpóra – összesen 3 intézmény:
NYUGAT-EURÓPAI ORSZÁGOS MAGYAR SZERVEZETEK SZÖVETSÉGE; KÜLFÖLDI MAGYAR CSERKÉSSZÖVETSÉG; LAMOSZSZ
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes február 14-én a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság ülése után jelentette be, hogy elkészült a nemzeti jelentőségű intézmények listája az egész Kárpát-medencére vonatkozóan. Az érintett intézmények normatív alapon kapnak támogatást egy-egy költségvetési évben, és nem a nyílt pályázati rendszereken kell eseti jellegű forrásokat kérniük. Olyan intézményekről van szó, amelyek régóta működnek és remények szerint még sokáig működni fognak – ismertette Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár.
Az intézmények listáját minden évben áttekintik, kerülhetnek fel rá újak, és kerülhetnek le is listáról. A támogatásokat már az idei évben eszerint folyósítják, a pontos összeg a szükségletektől, és az intézménytípustól függően eltérő, a döntést a Bethlen Gábor Alap bizottsága hozza meg, várhatóan heteken belül.
A Bethlen Gábor Alap egy elkülönített állami pénzalap, amelynek célja a kormány nemzetpolitikai stratégiájához kapcsolódó nemzetpolitikai célok megvalósulásának elősegítése.
MTI és bgazrt.hu nyomán Felvidék.ma

Kisebbségi jogsegélyszolgálat indul a külhoni magyarok jogvédelméért
Budapest, 2012. június 28., csütörtök (MTI) - Kisebbségi jogvédő intézet és alapítvány kezdi meg működését, amelynek célja, hogy a magyar nemzethez tartozók teljes körű jogvédelemben részesüljenek - jelentette be Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján.
E célra 50 millió forintot különítettek el - mondta a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki megjegyezte: ennek az összegnek a többszöröse áll rendelkezésre, hiszen számos olyan szervezetet támogatnak a Bethlen Gábor Alapon keresztül, amely szintén foglalkozik a külhoni magyarok jogi segélyezésével, védelmével.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott: az erőteljes nemzeti érdekérvényesítés ellenére vannak olyan magyar közösségek, amelyeket különböző hátrányok érnek a magyarságuk miatt. Ezért ahhoz, hogy a magyarság valóban gyarapodó közösség lehessen, fontos, hogy a teljes körű jogvédelmet is biztosítsák.
A miniszterelnök-helyettes kérdésre elmondta: az nem feltétele a segítségnyújtásnak, hogy az érintett uniós állampolgár legyen.
Kiemelte: elsőként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel kötöttek együttműködési megállapodást. Hozzátette: a kisebbségi jogvédő alapítvány kuratóriumának tagjai között van Tertyánszkiné Vasadi Éva volt alkotmánybíró, aki a testület elnöke is, valamint Bándi Gyula és Szabó Marcell, a PPKE tanszékvezetője, Kardos Gábor, az ELTE tanszékvezetője, Szalayné Sándor Erzsébet, a Pécsi Tudományegyetem oktatója. A fenti alapítvány hozta létre az a kisebbségi jogvédő intézetet, amelyet Gyeney Laura vezet.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: fontos, hogy ha valakit bárhol a világban magyarsága miatt bántódás ér, ne érezze magát egyedül, ne érezze azt, hogy nincs, aki segítsen neki. "A magyar kormány ott áll mögötte, és kész segítséget nyújtani" - fogalmazott.
Jelezte: fontos partnereik a külhoni magyar civil szervezetek, és példaként említette a Somorjai Fórum Intézetet, valamint a délvidéki Concordia Minoritatis Hungaricae Polgári Egyesületet.
Kérdésre válaszul a gyakorlati működést érzékeltetve kifejtette: a jogvédő intézet a szomszédos országokban megkeres jogászokat, akiket megbíz a konkrét segítségnyújtással. Semjén Zsolt ehhez hozzátette: ha a jelzés megérkezik egy adott jogsérelemről, akkor a külügyi tárca bevonásával megnézik, milyen jellegű és milyen jogsegély volna megfelelő.
Gyeney Laura, az intézet vezetője elmondta: különösen fontosnak tartják, hogy a határon túli magyarok jogvédelmét tudományos eszközökkel is támogassák.
Mint kifejtette: a De Gasperi nevét viselő szellemi műhely a jövőben tudományos rendezvényeket, konferenciákat szervez, valamint tudományos kutatásokat, képzéseket finanszíroz, pályázatokat ír ki.
Az intézet nyitva áll mindazok előtt a magyarországi vagy határon túli joghallgatók, doktoranduszok, kezdő jogászok előtt, akik élethivatásuknak a magyarság jogvédelmét, így közvetett módon a demokrácia és az esélyegyenlőség védelmét tekintik. Anyagi támogatásban kívánják részesíteni a pályázati úton kiválasztott határon túli, a jogvédelemben kiemelkedő szerepet játszó szellemi műhelyeket, civil szervezeteket. Az intézet júliusban nyári egyetemet is szervez Kisebbségvédelem Európában mottóval.
Az érdeklődők további információkat a www.kji.hu honlapon találhatnak.
További kérdésre a kormányfő helyettese a felvidéki Selye János Egyetem esetlege főiskolává minősítéséről elmondta: a nemzeti érdek az, hogy konzultáljanak e kérdésben az intézmény vezetőségével, az ottani magyarság legitim képviselőivel. Jogsértést ugyanakkor nagyon nehéz kimutatni ebben a konkrét ügyben - jegyezte meg. Erdély.ma

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
http://kulturhon.szhblog.ro

„A magyarok közt is keressük az asszimiláció okait”
A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996 óta járul hozzá a szlovákiai magyarok szellemi életének gazdagításához, közel két évtizedes tevékenysége alatt gyarapodott, gyűjtött, szervezett. Egyik létrehozója TÓTH KÁROLY, aki kezdettől vezetője is az intézménynek, és akivel a szelterszfürdői társadalomtudományi táborban Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Hogyan indul az intézet története?
Ezt 1996-ban, két alapítvány hozta létre, a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány kifejezetten azzal a céllal, hogy egy „kőintézmény” működését indítsuk útjára, ahol kutatásokkal, levéltári tevékenységgel foglalkozhatunk többek között. Több profilú munka folyik nálunk: egy demográfiai-szociológiai részleg, egy történettudományi intézet, egy etnológiai központ működik, valamint egy digitális és internetes adatbázisokat rendező központ, valamint egy könyvtár és egy levéltár.
Milyen tevékenységet folytatnak a szociológiai részlegen?
Az itt zajló társadalomtudományi kutatások nem teljesen csak a magyar kérdésekkel, hanem a szlovák-magyar kapcsolatokkal, az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak, hiszen olyan közegben élünk, ahol ez erőteljes jelenség. Vizsgáljuk emellett a kulturális értékrendeket, az ifjúság mozgásait, közben ezekről rengeteg publikációt jelentetünk meg.
Milyen mértékben zajlik az asszimiláció jelenleg Szlovákiában?
Ennek a folyamatnak az egyik legmeghatározóbb gyökere a vegyes házasság, mint tudjuk, hiszen a gyerekek sorsa ebből a szempontból a legtöbb esetben gyakorlatilag már házasságkötéskor eldől. A felmérések szerint eléggé magas a vegyes házasságok száma Szlovákiában, mintegy százezer magyart érint, azaz egyötödét a társadalmunknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mind a százezer magyar elszlovákosodik, sőt, fordított folyamatokat is lehet tapasztalni, de mindenképpen egy olyan életmódváltást jelent ez, ami korábban nem jellemezte az érintettek életét. Pontos kimutatásaink nincsenek egyébként, viszont most indítunk el egy asszimilációs kutatást, mert ez kardinális kérdés a magyarság számára.
A szlovákiai etnikai térkép elkészítését is felvállalták. Milyen változások tapasztalhatók az utóbbi években?
A www.foruminst.sk honlapon megtalálhatók a 2011-es adatok. Azt látjuk, hogy hatvanezer magyar tűnt el a térképről az utóbbi tíz évben. Ennek egy jelentős része az elhalálozást jelenti, ugyanakkor kevés a születés, de a kivándorlás, és amint mondtam, a szlovakizáció, a természetes asszimiláció is szerepet játszik az állami szinten üzent masszív ideológia miatt, amely szerint úgy lehet jól érvényesülni az országban, ha az ember szlovák identitású. A korábbi 9,7 százalékhoz képest egyébként ez 8,4 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. Nem az a megdöbbentő, vagy riasztó, hogy ez a csökkenés zajlik – a korábbi egy évtizedben ötvenezres tömeggel lettünk kevesebben –, mert ezzel szembe kell nézni, viszont érezhetően folytatódik ez a tendencia, és az asszimilációs szándék.
Ennek megállítására, feltételezem, nem igazán lehet könnyen kidolgozni egy stratégiát.
Egyelőre ott tartunk, hogy megvizsgáljuk, mi okozza mindezt, mert azért egészen pontosan nem tudjuk. Meglehet, hogy a magyarok között is kell keresni az asszimiláció okát, nem biztos, hogy csak a szlovák társadalom tehet róla. A magyarság vonzóereje egyre csökken, ebben pedig jórészt az elit ludas, hiszen az emberek elveszítették a hitüket a politikai, vagy kulturális reprezentációban.
Milyen munka zajlik a történettudományi intézetben?
Arra törekszünk, hogy azokat a fehér foltokat, amelyekhez nem szabadott hozzáférni korábban, most feltárjuk. Legyen szó a két háború közti időszakról, a visszacsatolásról, a háborút követő jogfosztottság, kitelepítések, deportálások korszakáról – ezek persze valamennyire fel vannak dolgozva, de még van tennivalónk. Kassán egy etnológiai központot is működtetünk, ahol elsősorban a paraszti kultúrával foglalkozunk, napjainkra tett hatásaival.
A tudományos munkákban találnak szlovák partnerre?
Igen, az akadémiával szorosan együttműködünk, a kassai társadalomtudományi intézet a magyar vonatkozású témákban együttműködik velünk, de az akadémia egyéb ágai is, ahol közös pontok vannak, nyitottak.
Könyvtárukra, a Bibliotheca Hungaricára különösen büszkék.
Ez egy központi magyar könyvtárként alakult meg 1990-ben azzal a céllal, hogy az 1918 után, Csehszlovákiában megjelent magyar írásos anyagokat gyűjtse. 25 ezres könyvtárról beszélünk, amelynek a kézikönyvtára az ország legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye. Digitalizálással is foglalkozunk, ennek egy része pedig fellelhető az interneten – a többi anyag azért nem, mert egyszerűen hatalmas mennyiségről beszélünk, amit nem bírunk feldolgozni. Képanyaggal is rendelkezünk, százötvenezer darabbal, amelyeket szintén fel szeretnénk dolgozni, de jelenleg „csak” 22 ezret sikerült. Ez azért nehéz munka, mert minden fotó mellé felírjuk a megfelelő adatokat is, és nem könnyű feladat kideríteni például, hogy az elvtársak mellett kik húzódtak meg. Számos képeslapunk van, amelyek a történelmi változásokat örökítették meg, így a pozsonyi Petőfi-szobor teljes élete is végigkövethető: láthatjuk, milyen volt, amikor felállították, amikor a csehek bejövetelekor bedeszkázták, hogy ne lehessen látni stb.
Milyen levéltárral rendelkeznek?
Mi olyan anyagokat gyűjtünk, amelyeket vagy elhagytak, vagy mi szerezünk meg a családoktól, illetve amelyeket éppen nálunk tárolnak. Az egyik ilyen, nálunk tartott gyűjtemény az egykori kulturális szervezet, a Csemadok hatvan éves adattára, amelyen tíz éve dolgozunk úgy, hogy még a munka negyedénél sem tartunk. A másik ilyen nagyobb anyag az 1989 utáni magyar pártok iratanyagait tartalmazza, amelyeket az egyesülésükkor, 1998-ban tudtunk elhozni.
A nyilvánosság előtt milyen módon jelennek meg?
Évente szervezünk öt-hat konferenciát, de a publikációs tevékenységünk sem elhanyagolható. Önálló kiadóként is működünk, magunk terjesztjük is a könyveinket, azt a mintegy százhatvan kiadványt, amelyet mostanáig megjelentettünk. Saját évkönyvvel, az Acta Ethnologica Danubianával, és egy folyóirattal, a FÓRUM Társadalomtudományi Szemlével rendelkezünk ugyanakkor.
Milyen az együttműködésük a szlovákiai magyar pártokkal?
Erről a kérdésről nem szoktam nyilatkozni, mert nincs különösebb viszonyunk velük: ha ők megrendelnek nálunk valamilyen anyagot, vagy felmérést, akkor azt elvégezzük, de ezen túl nincs kötődésünk hozzájuk. Ez a két párt ugyanakkor kutatási téma a számunkra.
Magyarországi és erdélyi intézményekkel milyen viszonyban állnak?
Minden magyarországi intézménnyel kapcsolatot tartunk, nincs olyan vidéki város, amellyel az elmúlt tizennyolc év alatt ne kerültünk volna kapcsolatba kutatás, vagy konferencia kapcsán. Az akadémia, a kisebbségkutató intézet természetesen partnerünk, a győri Regionális Kutatások Központja úgyszintén, sőt a győri régióval számos közös kutatásban vettünk részt. Ide sorolhatók a minisztériumok is persze. Nem szelektálunk: hogyha valaki felkér minket, akkor embereinktől, tudásunktól függően elvállaljuk a feladatot. Erdélyben nincsenek szerződéses, hosszú távú kapcsolataink, inkább az egyes kutatások miatt alakulnak ki együttműködések. Említeném a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot, vagy a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványt, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központját.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Féltett kétnyelvűség – Konferencia az anyanyelvhasználatról
Romániában nemcsak a hatóságok, de a felelős beosztásban lévő magyar tisztviselők is akadályozzák a magyar nyelv korlátlan használatát – hangzott el többek között az anyanyelvhasználat, valamint a hazai és a nemzetközi jogszabályozás alkalmazása körüli problémákkal foglalkozó konferencián hétfőn Marosvásárhelyen.
A nagyváradi Szent Mihály Igazsága és Békéje nevet viselő emberjogvédő egyesület szervezte Valós kétnyelvűség Erdélyben című rendezvényen kiderült, gyakori jelenség, hogy – félelemből vagy tudatlanságból – az érintettek sem élnek kellőképpen az anyanyelvhasználat jogával.
Közömbösség, tudatlanság
Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvédnő, a rendezvény főszervezője az ukrajnai folyamatokra hívta fel a figyelmet, mondván, a februári puccs után megalakult kormány egyik első intézkedése az volt, hogy eltörölte az államnyelvvel kapcsolatos, a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó, 2012-ben elfogadott törvényt. „Mindez ébresztőként kellene hasson ránk is, Magyarország határain kívül élő magyarokra" – fogalmazott az ügyvédnő. – Sajnos nagyon sokan nem ismerik a törvény adta jogaikat. Ha ismernék, eldönthetnék, hogy élnek velük, vagy sem."
Kérdésünkre, hogy mivel magyarázható, hogy számos magyar polgármester és intézményvezető továbbra sem kíván élni a hazai és nemzetközi jogszabályok biztosította lehetőségekkel, Menyhárt Gabriella úgy vélekedett, a szomorú jelenség az érdektelenség, a közömbösség és a félelem számlájára írható. „Túl kell lépnünk azon a félelmen vagy érdektelenségen, amely sajnálatos módon a magyar közösséget jellemzi. Amíg ezt nem győzzük le önmagunkban, addig hiába várunk, és követelünk jogorvoslást a többségi nemzettől, esetleg külföldről" – jegyezte meg.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom képviselői beszámoltak azokról a törekvéseikről, melyek miatt gyakran magyar politikusokkal és intézményvezetőkkel kerültek konfliktusba. Mint mondták, harcolniuk kellett azért, hogy Marosvásárhelyen egy általános iskola végre magyar személyiség nevét viselhesse, illetve, hogy a vegyes tannyelvű tanintézetekben megjelenjenek a magyar feliratok is.
A törvény érvényesítése érdekében az egyesület két vezetője, Szigeti Enikő és Horváth Kovács Ádám a teljes vásárhelyi iskolahálózatot, a tanfelügyelőséget és a polgármesteri hivatalt is bepanaszolta az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.
A Felvidékről érkezett Orosz Örs, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa a Dél-Szlovákiában elszaporodott anonim nyelvhasználati mozgalmak munkásságát mutatta be. Amint egy rövid videofelvételen is láthattuk, az önkéntes fiatalok, ha kellett, magyar nyelvű helységnévtáblákat rendeltek és szereltek fel, a párkányi állomás peronjáról pedig megafonnal „segítettek" a csak szlovákul megszólaló hangosbemondónak.
A hasonló mozgalmak tagjai a „Hol marad a magyar felirat?" matricával ragasztották össze az egynyelvű táblákat, de nem úszták meg a magyarlakta vidékeken kizárólag az állam nyelvén hirdető nagyvállalatok sem. Az egyik reklámpannón például a „Merénylet a kétnyelvűség ellen – Ne közelítse meg a helyszínt!" felirat jelent meg. A szintén csak szlovákul hirdető OTP Bank óriásplakátjára a „Ha kell a pénzünk, kérjétek magyarul is!" felhívást festették fel. „Nem eredménytelen a törekvés, hisz Dél-Szlovákiában ma már egyre több önkormányzat és cég használja a magyar nyelvet is" – mondta el lapunknak az aktivista.
Hazai és budapesti segítség
A Kolozsváron állami költségvetésből működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a Nyelvi jogok című útmutatójának internetes és nyomtatott kiadásával próbál felvilágosítást nyújtani az illetékeseknek. Azonban hiábavalónak tűnhet az állami és közigazgatási szervek hivatalos űrlapjainak a fordítása, ha ezeket a kétnyelvű nyomtatványokat a Székelyföldön kívül alig egy pár helyen használják.
„A legtöbb helyen nem is tudnak a létezésükről. Sajnos a potenciális felhasználók sincsenek tisztában a jogaikkal" – ecsetelte a helyzetet Bogdán Andrea jogtanácsos, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. A két évvel ezelőtt létrehozott Kissebségi Jogvédő Intézet (KJI) jogsegélyszolgálat valamint jogi eszközök biztosítása révén próbál segíteni a határon túli magyarságon.
Amint a Budapesten működő intézet munkatársa, Görög Dóra felvázolta, bárki fordulhat a KJI-hez, az anyaország esetenként akár az ügyvédi honoráriumot is állja. A Kissebségi Jogvédő Intézet már jó pár ügyben Strasbourgig juttatta ügyfelét.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Együttműködés a pártállami időszak kutatásában
Széleskörű szakmai együttműködés kezdődik a Fórum Kisebbségkutató Intézet (FKI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) között. A FKI igazgatója, Simon Attila és a NEB elnöke, Földváryné Kiss Réka által 2015. január 16-án, Budapesten aláírt keret-megállapodásban a felek rögzítették, hogy közös feladatuknak tekintik a pártállami diktatúrák időszakának feltárását, aminek érdekében közös programokat fognak kezdeményezni. Az együttműködés első eredményeként többek között sor kerülhet az 1956-os forradalom csehszlovákiai vonatkozásainak az eddigitől mélyebb feltárására illetve a Mindszenty-per szlovákiai szálainak kutatására is.
forumindt.sk

Az autonómia mint konfliktuskezelő eszköz
A területi autonómia mint konfliktuskezelő eszköz – Bosznia-Hercegovina és Irak példája címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében február elején Pozsonyban tartott előadást a brit dr. Soeren Keil tanár (fotó), a nemzetközi kapcsolatok szakembere. A Canterbury Christ Church University tanárával Öllős László politológus beszélgetett.
Az előadás előtt bemutatták az Autonómiák Európában: megoldások és kihívások (Autonomies in Europe: Solutions and Challenges) című kötetet is, amelyet a kiadvány szerkesztője, Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója ismertetett. Kántor szerint az autonómia ügye több országban is alapvető kérdés, és a többség és kisebbség közti konfliktus megoldásának kulcsa lehet. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet ezért 2014-ben Területi autonómiák Európában: megoldások és kihívások címmel nemzetközi konferenciát szervezett, amely a Magyarországgal szomszédos országok magyarjai által megfogalmazott autonómiakoncepciókat, azok működésének gyakorlati lehetőségét, továbbá az autonómiatörekvések közben jelentkező akadályokat, illetve a kulcsfontosságú megoldásokat vizsgálta. A kötet tulajdonképpen ezeknek a vizsgálódásoknak az összegzését tartalmazza.Soeren Keil előadásában Bosznia-Hercegovina és Irak példáján mutatta be az autonómia konfliktuskezelő szerepét, mondván: jelentős eredmények mutatkoznak e téren a Nyugat-Balkánon, de másutt is a világon. Az egyes autonómiatörekvések történelmét szemléltetve elmondta, a feltételek nem mindig ugyanolyanok, és nem mindig áll háborús konfliktus sem a területi autonómia mögött. Máig sok az ezzel kapcsolatos kérdés, például hogy milyenek a területi autonómia határai, vagy mely népcsoportok kaphatnak területi autonómiát. Részletesen ismertette Bosznia-Hercegovina és Irak példáját. Keil szerint mindkét esetben az volt a kulcsfontosságú kérdés, hogy az ország területén élő kisebbségek maguk dönthessenek bizonyos őket érintő kérdésekben. Így jött létre Bosznia-Hercegovinában a washingtoni egyezmény részeként a két legnagyobb entitás, a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a Szerb Köztársaság, amivel tulajdonképpen véget ért a boszniai háború. „Persze, Bosznia-Hercegovinában most is állandóak a problémák, az viszont tény, hogy a területi autonómia megakadályozta a további háborút, ami mindenképpen sikernek nevezhető. Annak az oka, hogy az országban nem működnek a dolgok, nem a területi autonómia, hanem hogy a politikusok csődöt mondtak együttműködés terén. Bosznia lakóinak maguknak kell eldönteniük, hogy mit szeretnének a jövőben” – fogalmazott Keil. Az iraki helyzet több szempontból is hasonlított a boszniaihoz – hangsúlyozta az előadó. Irak belső konfliktusainak fő forrásai a vallási és etnikai különbségek, illetve a természeti kincsekért folytatott harc. A 31 millió lakosú ország területén három nagy kisebbség él, a síiták, szunniták és a kurdok, ez utóbbi a történelem során folyamatosan küzdött az őt megillető jogokért és a hatalomban való részvételért. A 2003-as iraki háború és Szaddám Huszein bukása után Észak-Irakban a kurdok átvették az ellenőrzést, és létrehozták Iraki Kurdisztánt, amely Irak autonóm területe. A térségben uralkodó általános válság miatt azonban ez a rendszer sem működik igazán jól, de mindenképpen sikerként könyvelhető el, hogy a kormányban együttműködnek az egyes kisebbségek – ecsetelte az előadó. Persze, nincs két egyforma út, ám a kisebbségek fő célja, a megmaradásuk leghatékonyabban az autonómiában szavatolható, ez lehet a kulcsa a többség és kisebbség közötti konfliktus megoldásának. Egyébként jöhet az asszimiláció vagy az etnikai tisztogatás. Arra a hallgatói kérdésre, hogy véleménye szerint mi lenne a legjobb a szlovákiai magyaroknak, Keil úgy válaszolt, bár nem szakértője a kérdésnek, a legésszerűbbnek azt tartaná, ha lenne autonómiájuk, hogy maguk dönthessenek az őket érintő kérdésekről. „Ez a megoldás nem az elszakadás felé sodorja őket, hiszen a mai Európában a határok már elveszítették jelentőségüket. Ellenkezőleg, el tudom képzelni, hogy egyfajta összekötő híd szerepét töltenék be Szlovákia és Magyarország közt” – mondta az előadó. „Tudatosítani kell, hogy a kisebbség nem jelent veszélyt, az ország nem csak a többségi nemzeté, az államot valamennyi lakosa alkotja. A megoldás kulcsa tehát a párbeszéd, akkor is, ha azt néha ki kell kényszeríteni” – zárta előadását a brit szakember.
Dunajszky Éva (Felvidék.ma)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pénz anyanyelven beszél! Az "Igen, tessék"-ről és nyelvi jogokról Budapesten
Friss kutatási eredményekről és a kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatának aktuális helyzetéről számoltak be kutatók és civil jogvédő szolgálatok munkatársai egy közös konferencián, Budapesten, a Magyarság Házában.
Az esemény házigazdája a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Kántor Zoltán volt, a Nyelv(használat) a gyakorlatban című szakmai fórumot Ferenc Viktória, az intézet munkatársa moderálta. A nyelvi jogok állapotát érdemes időről-időre feltérképezni, és egymástól is inspirálódni, hiszen gyakran csak a nyelvhasználat ösztönzésével válhat a papíron lévő jogból élő jog - hangsúlyozta Kántor Zoltán.
Toró Tibor, a Sapientia EMTE és a Bálványos Intézet kutatója egy februárban zárult kutatás első eredményeiről számolt be, amely a magyar nyelv használatát vizsgálta az erdélyi polgármesteri hivatalokban. 323, 20%-os magyar lakossági arányt elérő településre küldtek közérdekű adatigénylést, és azt próbálták vizsgálni, vannak-e a hivatalban magyar alkalmazottak, lehetséges-e magyar nyelven az ügyfélfogadás, vannak-e magyar űrlapok, feliratok, válaszolnak-e magyar beadványokra stb.
Inkább a két székelyföldi megyéből érkeztek válaszok, és a városokból nagyobb arányban kaptak adatokat, mint falvakból. A kutatást kvalitatív módszerekkel folytatják majd a helyszíneken.
A honlapokat is lokalizálták, amennyiben volt honlap, elemezték annak tartalmát, nyelvi minőségét. A vizsgált honlapok 44%-a csak román nyelven tartalmazott információkat. A két magyar többségű megyében vannak inkább jellemzően magyar verziói is a honlapoknak, ezen a téren az adatok alapján úgy tűnik, az számít döntő tényezőnek, hogy magyar többségű-e a helyi tanács, nem pedig a polgármester etnikuma. Reálisan összességében csupán egynegyedükön elérhető magyar tartalom is. Mindössze 4,8%-uknál találhatóak meg a nyomtatványok magyar nyelven letölthető formában.
A webes jelenlét egyébként még mindig nem prioritás sok polgármesteri hivatal számára: csak a települések felénél frissítik rendszeresen a honlapot, és 14% egyáltalán nem tölt fel frissítéseket. A tanácshatározatokat kevesen töltik fel magyarul is, és a napirend előzetes közlése is csak a közel színmagyar településeken történik meg magyar nyelven.
Ahol a magyarság aránya 50% alá csökkent, jellemzően a magyar tanácsosok nem szólalnak föl magyarul a tanácsüléseken. Magyar formanyomtatványok kapcsán az önkormányzatok 16%-a válaszolta azt, hogy léteznek ilyenek és elérhetők, 37% azt válaszolta, hogy nincsenek, de bármikor, ha valaki igényelné, készítenek. Összegzésként elmondható, hogy 2007 óta kevés előrelépés történt ezen a téren, pl. elenyészően kevés a hivatalokhoz magyar nyelvű beadvánnyal fordulók aránya.
Bethlendi András és Talpas Botond az Igen tessék! mozgalomról és a kolozsvári magyar nyelvhasználatról beszélt a budapesti közönségnek. Közel négyszáz olyan kolozsvári vállalkozás van már, amely magyar nyelven is kiszolgálja a vásárlóit, klienseit. Mivel a felmérések szerint a kolozsvári magyar vásárlók akár hajlandóak kicsit többet fizetni, ha anyanyelvükön kapnak kiszolgálást, az "üzleti alapú" nyelvhasználat-bővítés előtt további lehetőségek állnak: folyamatosan keresik az újabb cégeket, akik az Igen, tessék! matrica kiragasztásával jelzik, hogy magyar nyelven is lehet hozzájuk fordulni.
A mozgalom havilapja 18 ezer magyar háztartásba jut el Kolozsváron és Kisbácsban. Olvasóik között végzett reprezentatív felmérésükből kiderül, ez a csoport, akiknek fontosak a nyelvi jogok fogyasztóként, Románia-viszonylatban jó anyagi helyzetben van, 85% anyanyelvi szinten vagy jól beszél románul (tehát nem azért várna el anyanyelvű kiszolgálást, mert nem boldogul az állam nyelvén), és 92%-nak az is fontos lenne, hogy a hivatalokban használhassa anyanyelvét.
A mozgalom háza táján az egyik utolsó felmérés leendő kolozsvári egyetemistákat célzott Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, akikkel fókuszcsoportos beszélgetéseket vezettek nyelvhasználati, identitásbeli kérdésekről. Az Igen, tessék! példaként szolgálhat más régióknak, érdemes megfontolni más külhoni magyar közösségekben is az átírt közmondás tanulságát, miszerint "a pénz anyanyelven beszél" - hangzott el a bemutatón.
Zsigmond József a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által felvállalt feladatokat vázolta, illetve a háromszéki hivatali anyanyelvhasználatról beszélt. Minden erdélyi megyében jelen vannak, feladataik közé a monitoring, a figyelemfelkeltés, jogorvoslat tartozik, több mint kétezer címre juttatják el hírlevelüket, melyben a jogsértésekről számolnak be, és az amerikai külügy is jelezte, hogy használni fogja ezeket országjelentéseiben.
Egyik legutóbbi konkrét esetük a börtönökben uralkodó állapotokra világít rá: olyan büntetésvégrehajtó intézetekben is, ahol a raboknak közel fele magyar, nincs semmilyen anyanyelvhasználati joguk, és az a fogoly, aki emiatt panaszt tett, megtorlást kapott. Az oktatás területén egy próbaérettségiző jelezte, hogy a vizsga előtt a tájékoztatót a kamerás felvételről és személyiségi jogaik tiszteletben tartásáról csak románul olvasták fel. Magyar anyanyelvű romák körében pedig olyan kérdőíves felmérést végeztek román kérdezőbiztosok, hogy a kérdőív kizárólag románul volt, az alanyok pedig nem tudtak románul.
A jogvédő szolgálat megkereste a bankokat is, talán ennek is köszönhetően Romániában négy bank készpénzfelvevő automatáinak van most már magyar menüje is. Multikat is megkerestek, és a sepsiszentgyörgyi Lidl esetében pozitív változást tudtak elérni, ugyanis alig pár hét alatt mindent kétnyelvűsítettek a szupermarketben.
21 közintézményben végeztek felmérést Kovászna megyében, ebből csak egyetlen esetében érvényesült a teljes kétnyelvűség (a közegészségügyi hivatalban). Sok intézményvezető nincs is tisztában azzal, hogy mire kötelezi vagy mire ad lehetőséget a törvény, sokan a sajtótájékoztatókat is csak románul tartják – mondta.
Csernicskó István és Tóth Enikő a II. Rákóczi Ferenc főiskola Hodinka Antal Intézete részéről az ukrán nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásának helyzetéről számoltak be Kárpátalján. Az ukrán nyelvtörvény ugyanis, bár kevesen tudják, még érvényben van, és 18 nyelv beszélőinek biztosít széleskörű jogokat: 10%-os aránynál bizonyos rendelkezések kötelezőek, van, aminek bevezetéséről a helyi önkormányzatok dönthetnek, illetve a harmadik kategóriába azok a jogok tartoznak, melyekkel a polgár a saját választása alapján élhet (pl. hogy a nevét a személyi igazolványában magyarul, ékezetekkel szeretné-e viszontlátni).
A kutatók vizsgálták, hogy a törvény alkalmazásának elsődleges feltétele, a jogharmonizáció teljesült-e: 33 jogi dokumentum közül 24-et módosítottak a nyelvtörvénynek megfelelően, kettőt nem módosítottak arra hivatkozva, hogy tartalma megegyezik a korábbi verzióval, a többi esetében viszont felemás megoldásokra került sor (pl. a születési anyakönyvi kivonat esetében a polgár nem kérheti, hogy magyarul írják a nevét), vagy a jogharmonizáció elmaradt.
Vizsgálták a földrajzi nevek feltüntetését is a településeken, és azt találták, hogy ahol van két- vagy többnyelvű helységnévtábla, az korábban is megvolt, illetve a vasútállomásokon, megyehatárokon hiányoznak ezek a táblák, legföljebb angolul szerepel az ukrán mellett.
A hivatali ügyintézés terén 73 kárpátaljai települést érint a rendelkezés, melyből 69 falu (ezekben éri el a magyarság aránya a 10%-ot). Telefonos felmérés során negyven önkormányzatot értek el, azt tesztelve, lehet-e magyar nyelven hozzájuk fordulni tájékoztatásért, ahogyan a törvény erre kötelezné ezeket a hivatalokat. Csak 27 önkormányzat válaszolta azt, hogy lehet magyar beadvánnyal fordulni hozzájuk.
Beretka Katinka, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja a (kissé szerencsétlenül elnevezett) nyelv(rend)őrség kezdeményezésről és az ennek keretében végzett, most zárult terepkutatás tapasztalatairól számolt be. Nevével ellentétben a nyelv(rend)őrség nem büntet, nincs mandátuma bírságolni. Mivel a szerb közvélemény nagyon rosszul fogadta ezt a megnevezést, a továbbiakban a „rend” szó zárójelbe téve, mintegy idézőjelesen fog szerepelni a név – mondta el Beretka. Nyelvi jogvédő iroda létrehozására kaptak támogatást a Bethlen Gábor Alaptól, első feladat az volt, hogy egy nyelvhasználati helyzetképet kapjanak Szerbiában. 271 települést járt végig két fiatal, egyszerű polgárként, volt egy előre meghatározott forgatókönyv, hogy mit kérdeznek, milyen okmányokat szeretnének stb., ugyanakkor megfigyelték, hogy vannak-e az intézményeken külső névtáblák, magyar űrlapok, belső tájékoztatók. Ahol lehetett, fotóztak is.
A helységnévtáblák kapcsán nagyon kaotikus helyzetet tapasztaltak. Még ott is, ahol ki van téve a magyar településnév, az sok esetben a szerb név átírása magyar helyesírással; az intézménynevek feltüntetésénél is gyakoriak a rossz fordítások, vagy a részleges, helytelen megnevezések. Egyedüli intézmény a kincstár volt, amelynek minden településen helyesen tüntették föl a magyar nevét. A kutatás a napokban zárult le a weboldalak felmérésével, készül majd egy dokumentáció és egy honlap tavaszra. Terveik közt szerepel, hogy fordítási segítséget, tanácsadást nyújtanak majd az önkormányzatoknak. Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója néhány szempontot vázolt a kétnyelvűség és jogérvényesítés a szlovákiai gyakorlatban témához. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom igyekezett bevinni a köztudatba a kétnyelvűség kérdését, akcióik voltak, matricákat ragasztottak vagy éppen bemondták magyarul is a vonatok érkezését, közben pedig a háttérben szakmai munka is kezdődött - a Jogsegélyszolgálat működéséről kötet is készült (ennek honlapján be lehet jelenteni a jogsértéseket, tájékozódni lehet az anyanyelvhasználatról, törvényszövegek olvashatóak magyarul stb.) Kidolgozták a kisebbségek jogállásáról szóló törvény tervezetét is, amelyet főleg szlovák fórumokon igyekeznek tematizálni.
Tóth Károly elmondta, a vasút a szlovák államiság fontos kifejezője volt már Csehszlovákia megalakulásától, ez volt az első intézmény, amelyet „csehszlovákosítottak”, ezért nem lehetett kemény munka árán sem áttörést elérni, hogy a kétnyelvűség érvényesüljön az állomásokon. 1918 után még kompakt magyar tömb élt Dél-Szlovákiában, amellyel az új állam kormánya nem tudott kommunikálni, csak magyarul, ám ahogy a deportálások, lakosságcsere, asszimiláció következtében ez a helyzet fokozatosan megváltozott, és ahogyan nőtt a szlovák nyelvtudás a térségben, az anyanyelvhasználati jogok csökkentek. Ma már a magyaroknak is kvázi teher a kisebbségi nyelvhasználat a hivatalokban.
Konklúzió: növelni kell a magyar nyelv presztízsét Dél-Szlovákiában, hogy ne váljon konyhanyelvvé; erre az egyik megoldás az lehet, hogy segítik a vállalkozókat, hivatalokat a kétnyelvűsítésben.
Horony Ákos jogász a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala részéről a szlovákiai hivatali magyar nyelvhasználat helyzetét vázolta a 2010-2014 között végzett felmérések tükrében. Az államnyelvtörvényt „kiegyenlíteni” hivatott kisebbségi nyelvhasználati törvény többek között előírja Szlovákiában, hogy kétévente felmérést kell végezni a magyar nyelv használatáról is, az első ilyen kormányhivatali jelentés 2012-ben készült 512 magyarlakta település hivatalaiban.
Emellett civil szervezet (a Pro Civis) és a Most-Híd is készített felméréseket. A törvény szerint kötelező lenne a magyarlakta településeken a kétnyelvű helységnévtábla, magyar nyelvű tájékoztatás, közokiratok kiadása, ezek elmaradásáért bírság járna, ám mindeddig ezt nem alkalmazták – hívta fel a figyelmet. A tavalyi kormányhivatali felmérés például megállapította, a helységnévtáblát csak 94%-a tette ki az érintett településeknek, kétnyelvű űrlapot csak 52% biztosít, és magyarul csak 96%-uk ad tájékoztatást. A Most-Híd felméréséből pedig az derült ki, a települések 18,5%-a esetében vagy a helységnévtábla, vagy a hivatal épületéről a magyar felirat hiányzik. Tavaly a kormányhivatal jelentése szerint összesen négy magyar beadvány érkezett a hivatalokba (Dunaszerdahelyen), ezekre válaszoltak a hatóságok. Beszédes, hogy senki nem igényelt magyar nyelvű űrlapokat a hivatali ügyintézésben.
A konferencia zárásaként Fodor János történész, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem doktorandusza megnyitotta azt a kiállítást, amely korábban a kolozsvári főtéren volt látható, és amely korabeli képeslapokon, újsághirdetéseken, fotókon, színházi plakátokon keresztül a város többnyelvűségének különböző korszakait illusztrálja. Amiről nem szól a kiállítás, de történelmileg visszakövethető és jó tudni, hogy különböző korszakokban valamilyen mértékben mindig volt többnyelvűség a városban, de mindig volt egy domináns nyelv – magyarázta Fodor János. A fejedelemség korában a magyar, a Habsburg-időszakban a német és a latin volt a hivatali ügyintézésben használt nyelv, a reformkorban egymással rivalizált a magyar és a német, a levert 48-as forradalomtól a kiegyezésig ismét a német vált uralkodóvá, utána a magyar nyelvet hozták pozícióba. A két világháború közti időszakból maradt fönn a leggazdagabb képeslapgyűjtemény, a város akkor válik kétnyelvűvé (román-magyar), legalábbis az első években. Korábban a román nyelv leginkább a magánszférában, mondjuk a magyar nyelvű képeslapok hátára írt román üzenetben lehetett jelen. 1945 után Romániában ambivalensen viszonyultak a román hatóságok a kétnyelvűséghez, és Kolozsváron, amely nem volt része a kétnyelvű Maros-Magyar Autonóm Tartománynak, a hivatali nyelvhasználatból kikopott a magyar nyelv. A nacionálkommunizmus évei után egy rövid időszakban a magyar közösség még reménykedett a nyelvi jogok érvényesülésének lehetőségében, de ezeket a reményeket az új évezred elejéig tartó „Funar-korszak” drasztikusan cáfolta.
Az Igen, tessék! mozgalom Kincses többnyelvűség című kiállításának a tavalyi holokauszt-emlékévre is készült néhány pannója, az utolsó darabon pedig „a dolgok mai állása”, a kétnyelvű kiszolgálás lehetőségét jelző zöld matricás bolti ajtó is látható. A kiállítás két hétig tekinthető meg a budapesti Magyarság házában (a budai Várban), utána pedig Bukarest látja vendégül.
B. D. T.
Transindex.ro

Horony Ákos: A hivatali magyar nyelvhasználat a felmérések tükrében
A magyar nyelv megmaradása a mindennapi használaton múlik - emelte ki Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója csütörtökön a fővárosban, a Magyarság Házában.
Kántor Zoltán a Nyelv(használat) a gyakorlatban címmel rendezett tanácskozáson rámutatott: a nyelv nemcsak az identitás, hanem az autonómia jelentős eleme is. Amíg utóbbi nem születik meg, addig a nyelvhasználat elérése a legfontosabb.
Az igazgató jelezte: ez a hatodik, kifejezetten a nyelvi jogok kiterjesztésével foglalkozó konferenciája az intézetnek. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ösztönzés is legyen a nyelvhasználatra - közölte.
Toró Tibor, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem kutatója arról beszélt, hogy a nyelvhasználat alapvetően a képességen, a lehetőségen és az akaraton, a hajlandóságon múlik.
A kutató az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából tartott rendezvényen elmondta: szerették volna feltérképezni a nyelvhasználat helyzetét azokon az erdélyi településeken, ahol a 20 százalékot meghaladja a magyarság aránya.
Az egyes polgármesteri hivataloknál áttekintve a helyzetet, közte a magyar nyelvű beadványokat, honlapokat, rámutatott: a weboldalak 44 százaléka csak román nyelvű volt. Jelezve, hogy a válaszok alapvetően a tömbmegyékből - Hargitából és Kovásznából érkeztek - hozzátette: a többségi településeken és megyékben volt inkább magyar nyelvű honlap. A saját tervezésű honlapok jó eséllyel két nyelven készültek.
A dokumentumokat tekintve 6,6 százalékban jelentek a formanyomtatványok magyarul, eközben azonban 14 százalék egyáltalán nem frissítette a honlapot. Kicsivel több mint a települések felén frissültek rendesen a weboldalak. A válaszadók 46 százaléka legalább egy határozatot, míg 37 százalékuk egyet sem fordított le magyar nyelvre.
Ahol ötven százalék feletti volt a magyarok aránya, ott felszólalnak a tanácsüléseken magyarul, ugyanakkor ez nem a polgármester személyén múlik – állapították meg, és kitért arra is, hogy az ügyfélfogadáson dolgozó magyarok aránya általában leképezi az etnikumot. Megjegyezte: nagyon kevés polgármesteri hivatalhoz érkeznek magyar nyelvű beadványok, azok is inkább a többségi településeken. Bethlendi András és Talpas Botond, az igen tessék! mozgalom képviselői a magyar nyelvhasználatot Kolozsváron tekintették át. Kutatásaik szerint az orvosoknál, illetve az egészségügyben igénylik az emberek leginkább (75,6 százalék) a magyar nyelvű ellátást, ezt követte az ügyvéd, jogász, közjegyző, illetve a piaci árus. Több mint 50 százalék volt az arány a busz, taxiszolgáltatás esetében is.
Arról, hogy mennyire fontos az eladó, árusító nemzetisége, a válaszadók több mint 50 százaléka azt mondta: inkább magyar eladót választana, ha lehetősége volna választani. 92 százalékuk úgy gondolta, hogy hivatalos helyeken fontos lenne a magyar nyelv használatának lehetősége.
A konferencia résztvevőit Grezsa István miniszteri biztos köszöntötte, és témájához kiállítás is kapcsolódik a Magyarság Házában.
Felvidékről Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és Horony Ákos a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala mellett működő Jogsegély szolgálat munkatársa adott elő. Az előadás szövegét a későbbiekben portálunk is közli.
Felvidék.ma/MTI
Felvidék.ma

Monográfia a mai Szlovákia területén elhelyezett erdélyi menekültekről
Az első világháború egyik olyan eseménysorát tárja fel L. Juhász Ilona közelmúltban megjelent kötete, amely mára kihullott az emlékezetünkből. Száz évvel ezelőtt, miután az addig semleges Románia csapatai betörtek Erdélybe, tízezrek hagyták el otthonukat és menekültek Magyarország biztonságosabb régióiba, így a mai Szlovákia területére. Róluk szól az Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz...
A kötet alcíme: Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Persze nemcsak a menekültek, hanem a befogadó közösségek képe is kirajzolódik a komáromi Etnológiai Központ munkatársának könyvében, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában jelent meg. L. Juhász Ilona egy forráscsoportot, a korabeli sajtó – pontosabban a mai Szlovákia területén megjelent magyar nyelvű lapok – beszámolóit áttekintve összegzi a menekültek körülményeit és a befogadók terheit.
A kötet első pillantásra egy történeti kutatás eredményének tűnik. Hol ér össze a néprajzzal?
Azt mondanám, történeti néprajzi jellegű kutatás volt. A néprajztudomány már régen nem az, amit a 19. században gondoltak róla. Európában sokféleképpen nevezik: történeti antropológiának, etnológiának, kultúrakutatásnak. A néprajztudomány is történeti jellegű kutatással foglalkozik, csak mélyebben beleás a társadalmi kapcsolatokba. Nem csak a száraz adatokra kíváncsi, hanem a részletekre is, a vizsgált események hatására a társadalom szövetére. De tény, hogy olykor nehéz határt vonni a tudományterületek között.
Az erdélyi menekültek történetének feltárása során kifejezetten a korabeli sajtóra, mindenekelőtt a regionális sajtóra támaszkodott. Mennyire kapunk részletes képet ebből a forrásból?
Eredetileg egy másik kutatás során figyeltem fel a sajtóban az 1916-os erdélyi menekültekre vonatkozó hírekre. Kíváncsi voltam, van-e a témának irodalma. Ezzel a kérdéssel nálunk senki sem foglalkozott: sem történészek, sem néprajzosok, sem szlovákok, sem magyarok. Adatközlőket ma már nem lehet megszólítani. Az első világháború centenáriuma felé közeledve Erdélyben és Magyarországon születtek munkák a tárgyban, de a mai Szlovákia területét ilyen vonatkozásban nem vizsgálták. Átnéztem az itt megjelent magyar nyelvű regionális lapokat, és kiderült, hogy nem volt olyan megye, ahova ne érkeztek volna menekültek. Legalább 22 ezer fővel kell számolnunk, de többen is lehettek. A korabeli sajtó pedig szinte minden mozzanatról beszámolt. Onnantól kezdve, hogy „Menekülnek erdélyi véreink!” egészen a visszautazásig. A Honti Lapok, az Eperjesi Lapok kifejezetten részletesen foglalkozott az eseményekkel, a gyűjtött adományokat is tételesen közölte. De más újságokból is érdekes mozzanatokra derült fény: előfordult, hogy a menekültek csomagjait fertőtlenítették, hogy orvosi vizsgálatnak vetették alá őket… Szóval: a sajtó mozaikkockáit összerakva kifejezetten komplex kép bontakozik ki a történésekről.
Csak a sajtóra támaszkodva van érezhető vakfoltja a történetnek?
A háború idején a sajtót erősen cenzúrázták, a konfliktusokról nem szívesen írtak. Találtam bizonyos utalásokat: Ipolyságon például előfordult, hogy a menekültek bedobálták az Ipolyba a kapott ételt, mert nem ízlett nekik, Komáromban a cipő minőségére panaszkodtak. Nagyon érdekelne az is, milyen emberi vagy családi kapcsolatok alakultak ki, de ezt száz év után nem lehet kideríteni, illetve egészen más jellegű kutatást igényelne. De vannak érdekes véletlenek. A könyv címlapján szerepel egy fotó, belül pedig egy születési anyakönyvi kivonat. Domus ösztöndíjjal kutattam Budapesten, az MTA vendégházában kaptam szállást. Szokás, hogy a kutatók összejönnek, és mindenki beszámol arról, mivel foglalkozik. Amikor felvázoltam a témámat, egy fiatal erdélyi hölgy elmesélte, hogy a dédszülei is a menekülthullámmal tartottak, így történhetett meg, hogy a nagyapja – a fotón látható csecsemő – Pozsonyban született.
Összességében mi a benyomása: a korabeli híradások, tudósítások mennyire voltak objektívek, vagy mennyire érezni a propagandacélokat, a hangulatkeltést? Milyen hangot ütött meg a sajtó az erdélyi menekültek ügyében?
Az első világháborús sajtó szeretett túlozni. A propagandára nagyon nagy hangsúlyt helyeztek, igyekeztek az érzelmekre is hatni. Kicsit rosszabbnak tüntették fel a helyzetet, mint amilyen volt. Azt írták például, hogy a menekültek mezítláb, egy szál ruhában indultak útnak, ami nem okvetlenül volt mindenkire igaz. A társadalmi összetételt tekintve igen tarka volt a kép: a gazdagabbak között akadtak, akik szállodába mentek, nem kellett róluk gondoskodni, a többieket viszont családoknál, kollégiumokban, a legkülönfélébb szállásokon kellett elhelyezni. Azoknak a falusiaknak pedig, akik a jószágot is magukkal hozták, megfelelő helyen, vidéken kellett lakhatást biztosítani, és az állatok takarmányozását is meg kellett oldani. Azt gondolom, a regionális lapok többé-kevésbé tárgyszerűen tájékoztattak, de például a Budapesten kiadott Az Est munkatársai elég szenzációhajhász módon írtak a menekültek fogadásáról. Például Érsekújvárban szívtelennek, közömbösnek tüntették fel a helyieket, azt írták, senki sem törődött a menekültekkel. Máshol felrótták, hogy a gyerekek napok óta nem kaptak tejet, hogy a családok napokig sínylődtek a vagonokban. Persze volt fejetlenség, de az is tény, hogy egyik napról a másikra egy hatalmas tömegről kellett gondoskodniuk a hivataloknak és a lakosságnak, ami nagy feladatot adott mindenkinek.
Mi lehet az oka, hogy ez a történet kiesett a köztudatból, nem része az élő emlékezetnek?
Az első és a második világháború kutatása és feldolgozása elsősorban hadtörténeti szempontból valósult meg. A néprajzkutatók között például régebben amolyan bennfentes tréfának számított, hogy ha terepen gyűjtöttek, és az adatközlő bácsi előjött Doberdóval meg Isonzóval, rögtön menekülőre fogták. A hátország hétköznapjai, a mikrotörténelem az utóbbi években vált érdekes kutatási területté. Az erdélyi menekülteken túl sok más első világháborús történetet sem tartunk számon. Mondok egy példát, a közelmúltban írtam is róla egy tanulmányt. Tanultuk annak idején, hogy József Attila egyszer nyaralhatott gyerekkorában, de a részletekről nem sokat tudunk. A Károly király gyermeknyaraltatási akcióról van szó. IV. Károly azért találta ki, hogy valahogy élelemhez jussanak a nagyvárosokban, elsősorban Bécsben élő gyerekek. Már a tervek sem voltak arányosak, végül Magyarországra 75 ezer osztrák gyerek került családokhoz, 8 ezer magyar gyerek pedig az „osztrák tengerpartra”, az Adriára utazhatott. Csak a margóra: ott végül a magyar kormánynak kellett lecsillapítania a kedélyeket, mert a helyiek felzúdultak, hogy nekik sem jut elég élelmiszer, nincs mivel még több éhes szájat betömniük… 1918 augusztusában vagyunk, amikor már nagy problémák voltak az ellátással. A sajtóban szépen megmutatkozik, mennyit változott a hátország hangulata 1916-hoz képest. A Szepesi Lapokban találtam egy írást, amelyben egy képviselő nagyon erélyesen tiltakozik az ellen, hogy osztrák gyerekek jöjjenek Magyarországra. Itt már, a háború vége felé határozottan felmerül a kérdés: a hadiözvegyek, a hadiárvák, a hadirokkantak, az erdélyi menekültek támogatása, a kárpáti falvak újjáépítése, az osztrák hadsereg ellátása után hány bőrt lehet még lehúzni a lakosságról?
Lakatos Krisztina ujszo.com/online