Szobrok csírátlan vetése
 Megfontolásoknak vagyunk alanyi tanúi emitt, a Kárpát-kanyarban, Európa könyökhajlatában. Főként akkor, amikor ez a túlméretezett, összeajándékozott ország a mindennapi betevő falat előtt is azt fontolgatja: a sovány vacsora szolgálja-e a román nacionalizmust? Azt mondja a magyar szólás, hogy éhgyomorra nem lehet himnuszt énekelni. Csak a románt.
Ez a mi országunk, Románia, hamarább akarja behinteni Erdélyországot román tömeggyilkosok szobraival, mint a szántóföldeket jó magokkal. Most ismét Avram Iancu van terítéken. Șaguna-szobrunk már van Székelyföldön. Ez a Șaguna intézte sürgetve az orosz csapatok bejövetelét 1849-ben, a magyar szabadságharc és forradalom leverésére… Megfontolt, nem egy borongós elme képzete volt ez, mint Avram Iancunál.
Ez az Avram, akinek szeretője–szerelme egy 14 éves magyar lány volt (a férfi életét is megmentette egyszer), magyar tömegeket gyilkoltatott le császári szolgaként (!) a magyar forradalom ellenében! Most nemzeti hőst akarnak csinálni belőle. Szobrát Vajnafalvára kéri a kovásznai Iustinian Teculescu Kulturális Keresztény Egyesület román szerveződés.
Valószínű, azért kell a Iancu-szobor, mert Kovásznán a dr. Benedek Géza által alapított és az ő nevét viselő szívkórházat Nicolae Teculescu nevével akarják el- és átkeresztelni. És azt Iancu Avram védené. Ahogy Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetemet Babeșre, majd a Bolyai Tudományegyetemet Babeș–Bolyaira. Ez a szóban levő, néhai Iustinian Teculescu ortodox román püspök – ő szervezte 1918-ban a gyulafehérvári román népgyűlést – most mint Avram Iancu szobrának a másvilágról ideidézője jelenik meg az említett egyesület révén. A kórház frontjára pedig az említett, titokzatos kuruzsló, Nicolae Teculescu neve kerül: Teculescu–Benedek.
Az Európai Bizottság autonómiakérésünket aljas módon elutasította. Ezzel a román hatalom szabad kezet kapott. Ez az egyetlen szabadság itt: a szabadrablás szabad kezei. Azt mondotta egy magyar nemes úr 1847-ben, a Nagyalföldön: Én nem Rúzsa Sándortúl félek, hanem attúl, hogy ennek a legénynek a hetvenkedése nehogy ragályossá váljék. Én nem söpredéktől, nem a haláltól félek; én a román fasizmustól, a népirtástól féltem népemet, utódaimat!
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Barabás Zoltán
Pünkösd vasárnapjának reggelén szülővárosában elhunyt BARABÁS ZOLTÁN költő, újságíró, szerkesztő /Nagyvárad, 1953. ápr. 1. - Nagyvárad, 2015. máj. 24./
Nagyváradon született 1953-ban, a kolozsvári tudományegyetemen szerzett bölcsészdiplomát, 1981-től dolgozott a sajtóban, a bukaresti Előre és a Romániai Magyar Szó, majd a nagyváradi Erdélyi Napló munkatársa volt, közben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatának vezetője és az 1991-ben induló Partiumi Közlöny szerkesztője, majd az egri Agria főmunkatársa. Tagja volt a Tokaji Írótábor kuratóriumának, 2008–2011 között a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója, 2004–2014 között a Partiumi Írótábor főszervezője, a Pro Universitate Partium Alapítvány munkatársa. Önálló verseskötetei: Ulysses gúnyájában (1997), Valaki állt a szélben (1998), Hűvös holdfényben (2000), Balkáni szürkület (2002), Pótszavak nélkül – egybegyűjtött versek (2003), Homályhatáron (2004), Kútbanézők (2006), Nem szökhettek meg (2013), Vaksakk (2014).
„Barabás Zoltán – mint képalkotásai is igazolják – sötéten látó költő. Ez a pesszimista szemlélet egész eddigi költészetén végighúzódik. De szavait nem lehet összetéveszteni senki máséval, egyéni minden költői megnyilatkozása. Megtalálta önmaga művészi kifejezését, és méltán foglalja el helyét az új költészetben.” (F. Diósszilágyi Ibolya)
„Akadnak helyek, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalom történetében; gondoljunk csak Esztergomra, hol Balassi utoljára indult rohamra, a fájdalmas emlékű Szárszóra, esetleg Székelykocsárd homályos vasútállomására, s gondoljunk legvégül Nagyváradra, a Körösre, Juhász Gyulára, Adyra és Lédára, a művészvárosra, melyet a huszadik század legvégén ellepett a szemét, a földből pillanatok alatt kinőtt blokkrengetegek, s gondoljunk a lepusztult külvárosra, az omladozó belvárosra. Barabás Zoltán kötete nemcsak Váradról szól, hanem elmúlt szerelmekről, a még mindig jelen lévő, bár rejtőzködő Istenről, pillanatokról, melyek mégis valahogy a városhoz kapcsolódnak. A Kútbanézők cím mintha nem is a kötetet jellemezné, hanem sokkal inkább az olvasót: a könyvben szereplő versek segítségével mi magunk vagyunk azok, akik kútba nézünk, azaz a múltba. Visszatekintünk valamire, ami már rég elmúlt, viszont illatfoszlányai, megkopott házfalai, egy-egy zug ismerős hangulata még mindig itt kísértene.” (Vincze Ferenc). „Emlékterek – írja a költő egyik verse fölé –, valóban költészete az emlékek terét hozza létre, egy sajátos érzelmi-gondolati dimenziót, amelyben az emlékeke (és az álomnak) jóval valóságosabb a jelenléte, mint annak a köznapi valóságnak, amely a versek környezetét adja. Igen, mintha létezne egy imaginárius Nagyvárad: régi költők verseiben, családi emlékekben, templomok homályában, épületek romló vakolata mögött – és most Barabás Zoltán verseiben. Ez a régi város addig létezik, amíg a költészet újra megidézi és életre kelti: amíg versek és szavak állnak őrt a város lelke felett.” (Pomogáts Béla).
Az elhunytat május 27-én 15 órakor kísérjük utolsó földi útjára a nagyváradi köztemetőben.
A Partiumi Magy Művelődési Céh
erdon.ro

Jancsó Benedek: Válogatott írások (Székely Könyvtár)
Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le.
A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig nála sokkal jelentéktelenebb történészekről is szó van…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám könyveinek címe rögtön fölkeltette érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések és a kétkötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Jancsó Benedek könyveiből új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. (Sajnos, nagyon sok kézirata halála után elkallódott.) De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki, pancsovai, aradi tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezése jelent meg. 1887-től Budapesten középiskolai tanár. Mivel folyamatosan észlelte, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként született 1893-ban A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írása.
E röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, a kútfőket vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezelve. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy ­Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Ezért Jancsó Benedek ismét kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre válaszként megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.
1916-ban bekövetkezett, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcsintézménye, a Liga Culturală megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz juthatott. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).
Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkájába, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukását követően részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta esszéjét a székelyek történetéről (amelyből múlt heti és mai számunkban közlünk részleteket – szerk.), egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése mily szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, féltő szeretet. (...)
A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek-breviáriumot, de azt hiszem, még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!
VINCZE GÁBOR
A kötet megrendelhető vagy megvásárolható a Székelyföld szerkesztőségében (telefon: 0266 311 026) vagy a H–Press lapterjesztőnél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Fugulyán Gergely emlékére
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (8.)
Végül hosszú vita után abban egyeztünk meg, hogy a gazdasági igazgató még próbál alkudni, és ha sikerül, akkor az egyetem megveszi az épületet. Csekély alkudozás után ez meg is történt. Nekem úgy tűnt, hogy a református kar vezetői az épületért, a római katolikus kar vezetői pedig a lelkészképzés befogadásáért nagyon hálások voltak a rektor úrnak. Nem tudom, hogy Marga ezt tudatosan vagy csak ösztönösen tette, de sikerült megbontania azt az egységet, amely addig jellemezte a magyar tanárok képviselőit az önálló karok létrehozásában.
Itt kell elmesélnem azt a furcsa esetet is, amely nagyon elszomorított néhány évvel később. Már nem voltam rektorhelyettes, amikor a kisebbik lányom úgy döntött, hogy megpróbálja elvégezni a református tanárképző kar egyik mesteri szakát. A felvételi két részből állt: az alapképzésen elért átlag adta a végleges jegy egyik komponensét és egy szóbeli vizsgán kapott jegy a másikat. Mivel neki az átlaga nem volt nagy, ezért csak úgy remélhette, hogy bejut az tandíjmentes helyekre, ha a szóbeli vizsgán jól szerepel.
A vizsga után azt mondta, úgy érzi, nem fog bejutni annak ellenére, hogy a szóbeli vizsgán elég jól tudott, de nem jeleskedett. Az eredményhirdetésre mégis elment, amely azonban órákat késett a meghirdetett időponthoz képest. Amikor kifüggesztették az eredményt, és meglátta, hogy a tandíjmentes helyek utolsó helyén szerepel, nagyon dühös lett, hisz könnyen ki tudta számolni a kifüggesztett végeredményből, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a szóbeli vizsgán maximális osztályzatot kapott, az pedig lehetetlenség. Szóval ezért késett olyan sokáig az eredményhirdetés! – gondolta.
Otthon elmesélte a dolgot, még mindig dühösen, hogy vele ne tegyenek kivételt, csak azért, mert az én lányom. És kijelentette, hogy nem foglalja el a helyet, így a soron következő (aki a tandíjasok között az első helyen volt) bejuthat ingyenes helyre. Amúgy is nagyon el volt keseredve, amikor meglátta az eredményt, sírt, hogy nincs pénze a tandíj fizetésére. Az ismerősök, rokonok közül sokan arra biztatták, hogy nyugodtan foglalja el a helyet, hisz ő nem hibás azért a dologért. De ő hajthatatlan volt, másnap bement, és a titkárnő nagy csodálkozására nem foglalta el a helyet. Erre a tettére nagyon büszke voltam, és az vagyok ma is!
Illetlen viselkedés?
2000 elején Andrei Marga rektor javaslatára az egyetem meghívta az összes magyarországi egyetem rektorát egy találkozóra. A találkozó célja az egyetemek közti együttműködési szerződések megújítása, illetve megkötése azokkal, amelyekkel nem volt még ilyen szerződés. Első nap megbeszéltük az együttműködés általános kereteit, amelyek alapján megkötöttük a szerződéseket, második napra terveztük a további, konkrét lehetőségek megtárgyalását, amelyek akár egyetemenként változhatnak. Ezt az egyetem jósikafalvi (belişi) épületében szándékoztunk megtartani.
Már az elképzelés is furcsa volt, hisz télen ott nincs mit csinálni, nincs mit látni, hosszú az út oda-vissza. Tulajdonképpen csak evés és ivás volt, hisz amikor a tényleges tárgyalásra került volna a sor, a rektornak fontos elintéznivalója támadt Kolozsváron, így hamarabb visszament. Hamarosan mi is visszatértünk Kolozsvárra, és vacsorával folytattuk a találkozót. Ebből számomra világos lett, hogy itt nem a valódi együttműködésre való törekvésről volt szó, hanem csak kirakatnak kellett az egész találkozó. Nagyon szépen illett a multikulturális eszme körítéséhez.
Hasonló eset volt, amikor Max van der Stoel, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosa javaslatára és patronálásával Különbözőség a felsőoktatásban – Románia példája címmel rendezett szimpóziumon Andrei Marga – aki akkor még tanügyminiszter is volt – a megnyitó után hamarosan elhagyta az elnökségi pulpitust és a termet is, és csak a délutáni megbeszéléseken vett részt. Így hiányzott a délelőtti plenáris előadásokról. A rendező egyetem rektora kihagyta a konferencia legérdekesebb és legfontosabb részét. A többi plenáris előadótól kissé elütően én nem dicsértem, hanem bíráltam a szerintem szlogenszerűen használt multikulturalizmust. Amikor a plenáris ülés után elhagytuk az aulát, a mellettem elhaladó görög katolikus kar dékánja meg is jegyezte, hogy „legalább színt vittél a beszélgetésbe”.
A szimpózium gyakorlati megszervezésével Horváth Istvánt bízták meg, aki akkor a szociológia kar adjunktusa volt. Én is kaptam meghívót, előadás-felkérőt (plenáris előadásra) konkrét címmel. A rendezvény közeledtével megkaptuk a programot, és csodálkozva vettem észre, hogy nem szerepelek a plenáris előadók között, csak a délutáni csevegésben. Nem kérdeztem, miért, csak jeleztem, hogy ebben az esetben nem megyek el a rendezvényre. Másnap újabb programot kaptunk, ahol már plenáris előadó voltam. Sajnos csak nagyon ritkán tudtam ilyen hatékonyan végezni a munkámat.
A Max van der Stoel csapatában volt Schöpflin György is, aki később az egyetem díszdoktora lett. Kevés alkalmam volt személyesen beszélgetni vele, de arra emlékszem, hogy határozottan kijelentette, szerinte az egyetem román vezetősége soha nem fogadja el a magyar karokat. Nekem akkor még voltak illúzióim. Az 1990-es évek közepén egyszer a Korunk szerkesztőségében tartott előadást a két világháború közti magyar baloldali értelmiségről, köztük nagyapjáról, Schöpflin Aladárról. Jól emlékszem egyik mondatára, miszerint lehet, hogy akkor hiba volt baloldalinak lenni, de hogy szégyen nem volt, az biztos. Mivel csak felületesen ismertem, meglepődtem, amikor a Fidesz színeiben lett európai parlamenti képviselő. Később még találkoztunk azon az európai parlamenti meghallgatáson 2007-ben, amelyet Kónya-Hamar Sándor képviselő szervezett a romániai magyar nyelvű felsőoktatás érdekében, ahol, többek között, mindketten előadók voltunk.
Négy év alatt, amíg rektor­he­lyettes voltam, sokféle emberrel volt alkalmam találkozni. A heves viták ellenére a személyes kapcsolatokban csak nagyon kevés román embernél tapasztaltam ellenségeskedést. Úgy éreztem, hogy elfogadják azt, jogunk van kiállni az érdekünkben, ezért nem nehezteltek ránk, csak persze nem engednek a magukéból. Andrei Marga rektornak érdekes volt a munkastílusa. Munkabírása hatalmas volt, érdeklődése szerteágazó. Amikor külföldre utazott, mindig vásárolt magának egy-két érdekes könyvet, amelynek később hasznát vette.
A vezetőségi gyűlésekre többnyire kész megoldásokkal érkezett, ha volt is valakinek ellenvéleménye, nehezen tudta érvényesíteni azt. Ellenben ha valami nem érdekelte, vagy egyszerűen nem akarta megszavaztatni, akkor engedte, hogy a beszélgetés teljesen mellékvágányra menjen, sőt be is segített ebbe, a végén pedig vagy elhalasztatta vagy leszavaztatta azt. Nyolc évig volt az egyetemnek a rektori tisztség mellett elnöki tisztsége is. Amikor Marga volt az elnök, akkor az volt a fontosabb funkció, amikor pedig ismét rektor lett, akkor az elnöki funkció teljesen eljelentéktelenedett.
Egyetemi felmérés
A BBTE a rendszerváltozás utáni tíz évben nagyon sokat fejlődött, új karok, új szakok jelentek meg, a diákok létszáma is megtöbbszöröződött. Érdekes módon ebben az időben az egyetemek közti versengés inkább a diáklétszámra korlátozódott, csak később kezdték figyelembe venni a különféle rangsorolásokat. Ezért a BBTE, amerikai stílusban, beleszámolta a diáklétszámba mindazokat, akik doktori iskolába jártak, és azokat a tanárokat is, akik véglegesítő vagy fokozati vizsgára jelentkeztek. Ezért szoktak, akkor és ma is, negyvenezres diáklétszámról beszélni. Az egyetem nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minél nagyobb súllyal legyen jelen a mindenna­pokban, állandóan szerepeljen a sajtóban legalább a rektor által. Díszdoktorrá avattak szinte mindenkit, aki számított a világban: bíborost, kancellárt, királyt, pápát. De azért ne legyünk rosszmájúak, voltak közöttük egyetemi tanárok is!
Amikor lehetőség adódott rá, az egyetem elhatározta, hogy „felméreti” magát az Európai Egyetemek Szövetségével (EUA). Ez 25 ezer dollárjába került a felsőoktatási intézménynek, nem számítva bele ebbe annak az öt embernek a teljes ellátását, aki szinte egy hétig Kolozsváron végezte a megfigyeléseket, szóba állt tanárokkal, diákokkal, tisztviselőkkel. Majd összeállított egy mintegy százoldalnyi jelentést az egyetem fejlődéséről, potenciáljáról, multikulturális jellegéről. A jelentés pozitív képet nyújtott az egyetemről, ez is volt a célja. Egyetlen egy dologról nem szólt ez a jelentés: hogy milyen színvonalú az oktatás. Ezt nem mérték fel!
Miniszteri látogatások
Rektorhelyettesi időmben, ha jól emlékszem, két magyar miniszter látogatta meg az egyetemet: Torgyán József és Magyar Bálint. Mindkettőt a szenátus termében fogadtuk, ahol elbeszélgettek a magyar tagozat képviselőivel. Ezeken a találkozókon röviden bemutattam az egyetemet, majd a minisztervendég beszélt, utána kérdések/kérések és válaszok hangzottak el. Emlékszem, hogy amikor belépett a rektori folyosóra, és meglátta a román egyetem rektorainak a falon sorakozó féldomborművét, Torgyán József megkérdezte, hogy „ennek az egyetemnek 1919 előtt nem volt rektora?” (Ma már láthatók a Ferenc József Tudományegyetem, sőt a Bolyai rektorai is.)
Amikor azt mondtam a karok bemutatásánál, hogy az ortodox és görög katolikus karokon nincs magyar nyelvű oktatás, hisz nálunk nincsenek magyar ortodoxok és görög katolikusok (akkor még ezt így tudtam!), Torgyán József nevetve megjegyezte, hogy én huncutul utalok az ő vallására (ugyanis görög katolikus volt). A beszélgetés jó hangulatban folyt, a miniszter urat egészen más embernek ismertük meg, mint amilyennek a politika mutatta. Ezután érdekes előadást tartott a Báthory-líceum színültig megtelt dísztermében tanárok és egyetemisták előtt.
A vezetőség román tagjai nem tartottak igényt arra, hogy találkozzanak Torgyán József miniszterrel. Amikor Magyar Bálint látogatta meg az egyetemet, Marga rektor személyesen fogadta az irodájában, igaz, ismerték egymást személyesen még abból az időből, amikor Marga is miniszter volt. Egy román miniszteri látogatásra is emlékszem, amikor Mircea Geoană akkori külügyminiszter látogatta meg az egyetemet egy rövid beszélgetésre. Gabriela Firea sertepertélt körülötte, és a miniszter adjutánsaként mutatkozott be. Magamban furcsálltam ezt a szárnysegédi pozíciót, de elfogadtam, hogy a külügy is militarizált valamilyen szinten.
Támogassuk az operát!
Egyszer (talán 2001 kora őszén) telefonált Simon Gábor, a kolozsvári magyar opera igazgatója, és azt mondta, biztos forrásból tudja, hogy az egyetem anyagilag támogatta a román operát, méghozzá azt is tudja, milyen összeggel. Jó lenne, ha támogatná a magyar operát is legalább egy előadás megvásárlásával. Én erről a támogatásról nem tudtam, nem tárgyaltunk róla vezetőségi gyűlésen (nem emlékszem, hogy valaha is hiányoztam volna, de azért ritkán előfordulhatott).
Gondoltam, kiugratom a nyulat a bokorból. A következő gyűlésen előhoztam a dolgot, mégpedig olyan formában, hogy azt mondtam (mintha természetesen tudnék a dologról): nagyon jónak tartom, hogy az egyetem támogatja a román operát, és szeretném, ha ugyanezt tenné a magyar operával is. A rektor rögtön jóváhagyta, a többiek sem tiltakoztak. Húszmillió lejt szavaztunk meg (ez mai pénzben kétezer lej), és az egyetem ebben az összegben jegyeket vásárolt, amelyeket szétosztottunk a diákok között. Az opera kijelölt két előadást, amelyeken a jegyeket igénybe lehetett venni, két diák mehetett egy jeggyel.
Az akciónak nagy sikere volt, mindkét alkalommal megtelt az opera nagyterme. Sajnos egy évre rá ezt már nem sikerült megtennünk, mert amikor ismét szóba hoztam a dolgot, a főkönyvelő tiltakozott, hogy nem tudja törvényesen elkönyvelni az adományt. Szóval közben megkereste a módját, hogy ne kelljen pénzt adnia ilyen célra. Egyszer volt Kolozsváron ingyen opera...
Kása Zoltán
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Krónika (Kolozsvár)

A családregénytől a családfakutatásig
Ki gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat.
A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját:
A GENERSICHEK és utódaik
Szépréthy Lilla emlékének
Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában.
Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték.
2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése.
Szépréti Lilla: Család-regény
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996
A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva.
A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt.
A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére.
A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el.
Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát.
Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent.
A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok.
A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse.
Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete.
A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek.
A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta.
Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket.
Az utódok nem felejtenek.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Kutatóközpontot avattak az évfordulós MOGYE-napok keretében
Magyar kulturális rendezvénnyel vette kezdetét az a programsorozat, amellyel fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, és amelynek legkiemelkedőbb pontja a korszerű orvosi kutatóközpont csütörtök délutáni avatóünnepsége volt.
Országos viszonylatban egyedülálló kutatóközpontot hoztak létre Marosvásárhelyen, ahol elsősorban szív- és érrendszeri beteségek neurólógiai, genetikai és genomikai okait kutatják. A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósult meg, és több mint 10 millió euróba került. Most a működtetésére kell támogatást találnia az egyetemnek.
A 4000 négyzetméter alapterületű központot 412 különböző kutatáshoz szükséges műszaki eszközzel, 10 laboratóriummal szerelték fel, ahol a legkifinomultabb vizsgálatokat lehet elvégezni, immunolóiai, citológiai, molekuláris biológiai, valamint egy sejt- és plazmabank is a kutatók rendelkezésére áll.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-ben jött létre azt követően, hogy a második bécsi döntés után a Kolozsváron újjáalakuló Ferenc József Tudományegyetem felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel az ugyanebben az évben a Szebenből Kolozsvárra költöztetett I Ferdinánd király Tudományegyetem számára szűkösnek bizonyult a hely a kolozsvári klinikákon, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, ahol az egykori hadapródiskola épületében talált új otthonra.
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, amelynek első rektora dr. Csőgör Lajos volt. Ám még másfél évtized sem telt el, amikor 1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki, és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya pedig fokozatosan csökkent.
Mivel az egyetem alapításának eredeti céljáról a román vezetőség hajlamos folyamatosan megfeledkezni, illetve nem akar arról tudomást venni, az ünnepi rendezvényrozatot nyitó magyar kulturális nap ötletét sem fogadta mindenki örömmel, attól tartva, hogy ez csak egy figyelemelterelő mozdulat, az igazi multikulturalitás ugyanis nem egy magyar nyelvű műsor megszervezését jelenti, hanem a valós kétnyelvűség bevezetését az oktatás minden területére.
A nyitóesemény így is színvonalasra sikeredett, hiszen a MOGYE fogorvosi karának amfiteátrumában olyan tehetséges, művészi készségekkel megáldott orvosok és és orvostanhallgatók léptek fel, akik profi szinten zenélnek, képzőművészeti alkotásokat hoznak létre, vagy az irodalom területén szereznek elismeréseket. A rendezvényen, ahol jelen volt a román vezetőség is, felidézték az egykori egyetemalapítók személyét, olyan tanárokét, akiknek az előadásaik meghatározták az oktatás színvonalát, azt a milliőt, amelyért érdemes volt a marosvásárhelyi egyetemn tanulni.
A december 7. és 11. közötti rendezvénysorozaton számos szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést szerveztek különféle orvosi, gyógyszerészeti témában neves meghívottakkal, hazai és nemzetközi kutatókkal. Ebből az alkalomból került sor a Miskolczy Dezső emlékelőadásra is, amelyet már neyedik alkalommal szerveztek meg az egyetemen. Az idei meghívott dr. Freund Tamás akadémikus volt, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója. Freund professzor világhírű, iskolateremtő agykutató, munkáját számos kutatási díjjal és kitüntetéssel ismerték el. A szakmai kiválóságon túl Freund Tamás a marosvásárhelyi magyar orvosképzés és a fiatal erdélyi tehetségek elkötelezett támogatója. Előadásának ez volt a címe: Cannabinoid actions in the brain: implications for learning and anxiety.
Antal Erika
maszol.ro

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Soós Anna marad a BBTE magyar tagozatának vezetője
Soós Anna marad a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának vezetője – dőlt el a hétfői választáson, amelyen a felsőoktatási intézmény oktatói és diákképviselői vettek részt.
A magyar tagozatért felelős rektorhelyettesi tisztséget jelenleg is betöltő Soós Anna matematikus jelentős szavazataránnyal nyerte a tagozati választást Markó Bálinttal, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének vezetőjével, és Kádár Magorral, a Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet magyar tagozati igazgatójával szemben.
Magyari Tivadar, a tagozati választási bizottság elnöke az MTI-nek elmondta, Soós Anna 174, Markó Bálint 41, Kádár Magor pedig 24 szavazatot kapott az egyetemen magyarul oktató tanároktól, és a magyar tagozaton tanuló diákok képviselőitől.
A szavazáson az is eldőlt, hogy Markó Bálint lehet az egyetem másik magyar rektorhelyettese. Magyari Tivadar elmondta, két rektorhelyettesi tisztség illeti meg a magyar tagozatot, az egyik rektorhelyettes felel a magyar tagozatért, a másik más adminisztratív feladatokat kap.
Az egyetemen kialakult szokásjog szerint a márciusban megválasztandó rektor a magyar tagozat választottait nevezi ki két rektorhelyettesi tisztségbe.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Románia legrégebbi, legnagyobb és legjobbnak minősített felsőoktatási intézménye. A BBTE a Báthory István erdélyi fejedelem által 1581-ben akadémiai rangra emelt jezsuita iskolát és az 1881-ben létesített Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet is elődjének tekinti. Mai neve és szerkezete a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem és a román tannyelvű Babeș Tudományegyetem 1959-es egyesítésével alakult ki.
A BBTE-n magyar nyelven 75 alapképzésre és 44 mesterképzésre lehet jelentkezni. Míg 2012-ben 281 oktatója volt a magyar tagozatnak, számuk jelenleg 313-ra nőtt, akik közül 285-en főállásúak. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemtől (MOGYE) eltérően – sikerült életbe léptetni a 2011-ben elfogadott oktatási törvény előírásait, amelyek viszonylagos önállóságot biztosítanak a magyar tagozatnak. Krónika (Kolozsvár)

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához
A Kolozsvári Zsidó Hitközség idén ötödik alkalommal szervezi meg az Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához szimpóziumot, ezúttal Zsidó személyiségek a Kolozsvári orvoslásban címmel.
A rendezvénynek a Művészeti Múzeum Tonitza terme ad otthont szeptember 27-én az alábbi program szerint: 9.30 Köszöntő beszédek, az Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához tanulmánykötet bemutatása; 10.30 Dr. Johanan Vass: Zsidó orvosok Kolozsváron a két világháború között és után; Prof. Dr. Liviu Rotman: Romániai zsidó orvosok tevékenysége a 19. és 20. század fordulóján, Dr. Lya Benjamin : Iuliu Barasch koncepciói a zsidó modernitásról; moderátor: Prof. Dr. Gyémánt László; 12.00 Iulia Deleanu:Educaţie particulară c. könyvét bemutatja Lucian Nastasă-Kovács; 12.30: Dr. Lőwy Dániel: A zsidó orvosok sorsa a holokauszt idején, Prof. Dr. Lucian Nastasă: Zsidó diákok a Kolozsvári Ferenc József egyetem orvosi karán (1872-1918); moderátor: Prof. dr. Liviu Rotman; 16.00 Dr. Gaal György : Dr. Pál Steiner, az urológiai sebészet kezdeményezője, a Kolozsvári zsidó kórház első igazgatója, Dr. Herman Berkovits: Románia tiszteletbeli konzulja Izraelben: Izraeli–román kapcsolatok az egészségügyben; Dr. Tibori Szabó Zoltán: Izsák Sámuel, az erdélyi orvostudomány és gyógyszerészet történésze (1915–2007); moderátor: Prof. Dr. Lucian Nastasă-Kovács. 17.45: A Kolozsvári zsidó orvosok listájának bemutatása (a beszélgetés moderátorai: Dr. Johanan Vass és Ghiţă Andrea Julika), 18.30: a Flauto Dolce együttes koncertje (Majó Zoltan, művészeti vezető, furulya, Szabó Mária, furulya, Miklós Noemi, csembaló, Mihaela Maxim, szoprán)
Szabadság (Kolozsvár)

A gyógyítás székelyföldi apostolai
Tudományos konferenciát tartanak pénteken a Magyar Tudomány Napja alkalmából a Sapientia egyetem csíkszeredai karán, a 15-ös teremben.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Csíki Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának közös szervezésében megvalósuló esemény megnyitóját reggel 9 órától tartják.
A gyógyítás székelyföldi apostolai című konferencia célja egy szakmai pálya sajátos területének művelőire irányítani a figyelmet: számba venni azokat a 19. század végi, 20. század eleji, két háború közötti és utáni orvosokat, akik vidéken éltek, gyógyító szakintézmények hiányában teljesítettek elkötelezett és önzetlen népszolgálatot a falusi lakosság gyógyítása és egészségügyi nevelése érdekében. Ugyanakkor tudományos munkát, kutatásokat végeztek. Munkájukat magas küldetés- és töretlen felelősségtudat jellemezte, a szakmai deontológia máig ható példaképei voltak – tájékoztatott Balázs Lajos, EME Csíki Fiókegyesületének elnöke.
Az emlékező tudományos konferencia első előadását Ábrahám Zoltán tartja 9 óra 15 perctől Az 1959–1960-ban Marosvásárhelyen végzett orvosok kihelyezése és helytállása címmel. 10 órától Cseke Gábor Orvos az orvosról – Erkölcsi minták a székelyföldi gyógyászatban (dr. Fejér Dávid / dr. Kercsó Attila) címmel tart előadást, majd Daczó Katalin Algyógytól a csíksomlyói ferencesek kriptájáig témában értekezik. Ezt követően Derzsi-Élthes Éva Életképek egy orvosi pályáról Balánbányától Csíkmadarasig című előadását lehet meghallgatni. 11.30-tól Nagy Benedek dr. Nagy Andrásról beszél, majd Oláh-Gál Róbert A Ferenc József Tudományegyetemen végzett első székelyföldi orvosok című előadása következik. 12 óra 10 perctől Sztojka Tamás Két zsidó orvos Kászonban, 12 óra 30 perctől Veress Albert Apostolként Moldovában, 12 óra 50 perctől pedig Virágh Attila Dr. Gernád Jenő munkássága című előadása szerepel a konferencia programjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Leróni az adósságot
Az erdélyi magyar sebészet története (I.)
Az 1906-ban alakult Magyar Sebész Társaság (MST) 110. születésnapjára jelent meg egy elegáns, szépen szerkesztett könyv, amelynek előszavában Lukács Géza, a könyv szerkesztője az elmúlt tíz év eseményeit veszi számba. Bemutatja a táraság jelenlegi vezetőségét, volt elnökeit, szekcióit, gazdag képanyaggal illusztrálva a felsorolt szakterületeken tartott kongresszusokat. Ezekből kiderül, hogy milyen utakon jár, milyen eredményeket tud felmutatni a magyarországi sebészet. A könyvből megismerhetjük a Magyar Sebész Társaság kitüntetéseit és azok nevét, akik a kitüntetéseket kapták. Színes beszámolók szólnak a magyar és német, valamint a magyar és japán sebészek közötti kapcsolatról. Olvashatjuk az MST tiszteletbeli tagjainak, a Prof. dr. Regöly-Mérei János Alapítvány díjazottjainak nevét és a 2006–2016 között megjelent sebészeti könyvek jegyzékét. A kötet érdekessége számunkra az a 23 oldalas tanulmány, amely az erdélyi magyar sebészet történetéről szól. A szerkesztő szerint a centenáriumi kiadványból kimaradt adatok, események közlésével az erdélyi sebésztársaikkal szembeni adósságot akarták leróni. A történelmi visszatekintő megírására a szerkesztő a kolozsvári születésű dr. Péterffy Árpád szívsebész professzort, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzettjét kérte fel, akinek édesapja is a híres erdélyi sebészorvosok közé tartozott. Péterffy professzor írása a kezdetektől tekinti át az erdélyi sebészet történetét. A Mária Terézia által 1775-ben alapított három karral bíró egyetemet az utód, II. József, aki „nem sok empátiát táplált a magyarok iránt”, 1785-ben lyceummá minősítette vissza, száz évvel késleltetve a kolozsvári magyar egyetem megalakulását. A lyceumban két évig tartó oktatás keretében sebész- és szülészmestereket, valamint bábákat képeztek. Léczfalusi Keresztes Elek orvos-sebész tudor tanársága idején (1809– 30) jött létre az önálló Orvos-sebész Tanintézet. Pattantyús Ábrahám Bogdánt, aki 1847-ben először alkalmazta az éternarkózist, V. Ferdinánd király a „különös elméleti sebészet” és a „sebészi gyógygyakorlat” tanárává nevezte ki. A lassan fejlődő kolozsvári tanintézet ellen az önkényuralom idején megtorló intézkedéseket léptettek életbe. 1853-ban elrendelték a német nyelv használatát az oktatásban, emiatt Lenhossék József, a tanintézet bonctanprofesszora a téli hideg ellenére kocsival Bécsbe utazott, hogy a magyar nyelvű oktatás megszüntetésére vonatkozó rendelet visszavonását kérje. Fáradságos útján elérte a célját, száz év elteltével azonban az erdélyi magyar utódoknak nem sikerült az önálló magyar nyelvű oktatást Bukarestben megvédeni – írja a tanulmány szerzője. Az elavuló sebészképzésen sokat lendített a Kolozsvári Tudományegyetem 1872-es megalapítása négy önálló karral, amelyek egyike az orvosképzés volt. Kezdetben a kórházak elhanyagoltsága és az épülethiány nehezítette a helyzetet. A fellendülés, az építkezések időszaka gróf Csáki Albin minisztersége idején következett be. 1902-ben felépült az egyetem ma is impozáns központi épülete, amire 2,5 millió koronát fordított a magyar állam. 1906–07 között épült fel Közép-Európa legkorszerűbb könyvtára, ami 1919-ben 40.000 kötettel rendelkezett. A gróf Mikó Imre által az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozott tízholdas Mikó-kertben tetemes költségekkel járó teraszos megoldással épültek fel három szinten pavilonrendszerben a klinikák, az egyetemi építkezések 1913-ig folytatódtak. 1882 és 1914 között 63 új épület készült el, amire 9 millió koronát költött a magyar állam. A nagyszabású, szakszerű építkezések elsősorban az orvoskar fejlődésének kedveztek, ami az orvosok számának a 2,5-szörös emelkedését eredményezte Magyarországon. 1895-től engedélyezték a királygyűrűs doktorok avatását, ugyancsak attól az évtől a nők rendes hallgatóként való felvételét. A 63 épület között 1899-ben épült fel a 100 ágyas új sebészeti klinika, amelyben jelentős szerepe volt Brandt Józsefnek, az egyetem első tanszékvezető sebészprofesszorának, aki sebészműtői amfiteátrumot hozott létre és 1905-ig irányította a klinikát. Az orvosi kar 11 tanszéke 1919-ig 17-re növekedett, ahol 13 rendes, két rendkívüli és két helyettes tanár, valamint hét adjunktus, 37 tanársegéd, 20 gyakornok és néhány sebész szakorvosjelölt dolgozott. Kolozsvár 1918. december 24-i katonai megszállása után az egyetem élete, tevékenysége jelentős mértékben megváltozott. 1919. május 12-én a román hatóság Scheller István rektort az egyetem átadására kényszerítette. A román egyetemen 1919 októberében kezdődött meg az oktatás, ami az átvett korszerű létesítmények ellenére sem volt egyszerű. A román tudósok mellé külföldi, elsősorban francia egyetemi tanárt is alkalmaztak. A Kolozsváron maradt tanárok az erdélyi magyarság számára felekezetközi magánegyetemet, tanárképző intézetet próbáltak létrehozni, de nem kaptak rá engedélyt. A sikertelen egyetemmegtartás után a magyar tanszemélyzet és a diákok nagy része kényszerűségből Budapestre távozott, majd 1921-ben a jogfolytonosságot megőrizve Szegeden Ferenc József Tudományegyetem névvel folytatódott a tevékenység – olvashatjuk Péterffy professzor történeti visszatekintőjében.
(bodolai)
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve 2006-2016. Szerkesztette: Lukács Géza Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyar sebészet története (2.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében. 
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző. 
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak. 
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen. 
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét. 
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád. 
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban. 
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra. 
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt. 
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője. 
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből. 
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában. 
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Orvosok életútja a huszadik században (Bemutatták dr. Nagy Lajos könyvét)
A kisebbségbe rekedt erdélyi magyarság történelmének egy szeletét, a huszadik század teljes keresztmetszetét mutatja be sepsiszentgyörgyi orvosok életútján keresztül dr. Nagy Lajos Emlékezés orvosainkra című könyvében – fogalmazott Farkas Réka, a könyv szerkesztője a kötet szerdai bemutatóján. A Bod Péter Megyei Könyvtárban nagy érdeklődés mellett tartott eseményen a jelenlévők közül többen ismerték a könyv szereplőit, velük együtt maguk is átélték a múlt század második felének korántsem viharmentes időszakát.
Farkas Réka kérdésére, hogy a falumonográfia és önéletrajz után a szerző miért vállalkozott kollégái, a nagy elődök életútjának összegyűjtésére, dr. Nagy Lajos több szempontot sorakoztatott fel. Ezek az életrajzok tartalmazzák a XX. században Székelyföldnek ezen a részén élő orvosok reményét, törekvését, célkitűzését, kudarcait, megvalósításait, mindazt, amit megszereztek, megvalósítottak, amit elvettek tőlük, vagy amiről önként mondtak le – mondotta. Úgy érezte, tartozik azoknak, akikkel fél évszázadot dolgozott együtt – hisz a könyvben szereplő ötvenhat orvos közül csak dr. Fogolyán Kristófot és dr. Csulak Samut nem ismerte személyesen –, akik mindig készségesen segítették, ha tanácsot kért, akiket atyai jóbarátainak tartott. És adni akart Sepsiszentgyörgynek, annak a városnak, ahová rétyi körorvosként gyűlésekbe járt, ahol művelődött, ahol barátai éltek és élnek, ahol jelenleg van az otthona.
A szerző felidézte az 1900-as évek eleji békeidőket, amikor dr. Fogolyán Kristóf kórházigazgató és a város vezetésével megindult Kós Károly tervei alapján a pavilonrendszerű kórház kiépítése. Volt, ami fel sem épült, és volt, amit később lebontottak. A világháború kitörése után behívták az orvosokat és orvostanhallgatókat frontszolgálatra, a trianoni békeszerződés után megszüntették a Ferenc József Tudományegyetemet és Regele Ferdinánd Tudományegyetem lett belőle, ahová a románul nem tudó fiatalok nem igazán tudtak bekerülni. Ezért többen Magyarországra mentek tanulni, és miután hazajöttek, a jászvásári egyetemen még egy évet tanultak, hogy el tudják ismertetni diplomájukat. Aztán jött a második világháború, újabb behívások, menekülés, visszatérés, államosítás, a teljes rendszer átrendeződése, az ötvenes évek kiszorító politikája, amikor orvosokat, orvostanhallgatókat tettek ki az egyetemről, és a tisztogatás erősödött 1956 után – ismertette történelmi visszapillantójában a szerző. Dr. Simó Ferencet, dr. Darkó Zsigmondot, dr. Kocka Györgyöt említette, akik már befutott orvosok voltak az egyetemen, és áthelyezték őket Sepsiszentgyörgyre, de rajtuk kívül még sok orvos került akkor Háromszékre, akiket kitettek az egyetemről, és itt próbáltak új életet kezdeni.
Farkas Réka szerint az Emlékezés orvosainkra a kivándorlások könyve is. Több hullámban hagyták el orvosok tömegesen Erdélyt, Székelyföldet, Sepsiszentgyörgyöt, és a kivándorlás máig sem állt meg. 1989 után ötezer magyar orvos ment el Erdélyből – ismertette. A kötet szerkesztője elmondta: Nagy Lajos könyve képet nyújt a huszadik századi egészségügyi rendszer alakulásáról, az intézmények alapításáról, sorsokon keresztül mutat be érdekes szeleteket a kor orvoslásáról. A szerző nem rangsorol, nem minősíti az orvosokat, és csak azok szerepelnek a könyvben, akik a helyi kórház orvosai voltak, közülük is csak azok, akik már nincsenek közöttünk.
A lapunk mellett működő Háromszéki Magyar Sajtó Alapítvány (Hármas Alapítvány) Kaláka könyvek sorozatában megjelent orvoskönyv bemutatója zárásaként dr. Nagy Lajos saját sorait idézte a kötet hátoldaláról: „Különböző rendű-rangú, eltérő életutat járó, más-más korú és teljesítményt nyújtó orvosok kerültek itt egymás mellé. Mindezek ellenére volt bennük valami közös, amiben nagyon hasonlítottak egymáshoz: az orvosi magatartás, a morális elkötelezettség, az empátiakészség, és ebben igen magasra állított mércét hagytak maguk után.”
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Kényszerből fatemplomokat?
Nem mondom, hogy Marius Pascan marosvásárhelyi képviselő netán a saját vackát gyalázza. Ugyanis az a helyzet, hogy Marosvásárhely lakossága 1910-ben összesen 25 517 főt tett ki, ebből 22 790 magyar, 606 német; román mindössze 1717. Kevés tehát a valószínűsége, hogy ebből a maréknyi románból származna a képviselő, aki az ősi magyar várost, a székelyek egykori fővárosát képviseli most.
Egy újságcikk kerül elém a tollából, abban taglalja azt az elnyomást, melyet a románoknak a Magyar Királyságban a grófok kutyája és rabszolgájaként kellett megélniük. Írja, a hazudozásban tán homokot sírva, hogy „semmi joguk nem volt, iskolát sem, templomot sem építhettek másból, csak fából, tilos volt be- és letelepedni románnak…” Itt már lehetne nevetni, hüledezni is arra gondolván, hogy akkor hogyan telepedtek le, úgy mégis? „… A románok munkájából és adójából épültek a legjelentősebb épületek Erdélyben a 19. és 20. században.”
Még kampány idején is nevetséges lenne, ha nem a mi bőrünkre menne a játékuk. Ez a képviselő ugyanis a trianoni erőszakos döntésben, s abban Románia összefércelésében Erdélyt csak úgy említi, mint ami „visszakerült” 1920-ban Romániához.
Mondottam, kacsalábon forgó történelemhez kell a kacsaláb. Az erdélyi csodálatos épületek jelennek meg előttem, a marosvásárhelyi Kultúrpalota és városháza. A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem, ott közel a hatalmas Magyar Nemzeti Színház, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum, Nagyváradról a Sas-palota… Első dolguk volt kivetni az utcára a magyar egyetemet, beköltözni mindenüvé. Azt nem jelzi ez a szeméthordalék, hogy az Erdély nélküli Regátban ugyan miért épültek százszámra fatemplomok, szép kolostorok fából 1920 előtt, ahol szabad lett volna kőpalotákat meg katedrálisokat építeniük.
Azt is írja – azzal kezdi! –, hogy az Orbán-kormány részéről támadó, hadi propaganda indult Románia ellen. Lám, itt és most történelmi hadi helyzetet építenek a mi saját adónkból minden ellen, ami magyar.
Védjék a tények magukat! Jerney János kutató történész könyvéből idézek (Jerney János: Keleti utazás a magyarok őshelyeinek nyomozása végett, 1844–45) – rosszindulat miatt szellemileg visszamaradottak számára. „II. Rákóczi György erdélyi fejedelem rendeletére 1643–48-ban kiadott Biblia oláh fordítása a legrégibb Neamțiban”. Nem látogatóba ment az egykori Németvár (Neamți) kolostorában, hanem nyilvánvaló magyar nyomokon, a városalapítókén. Az akkor, 1844-ben ezer szerzetest befogadó kolostorban még mindenki tudott a magyarok moldvai szerepéről.
Szintén a sok kutatás után fogalmazza meg Jerney: „Elsorolom itt azon legrégibb oláh munkákat annak is bizonyságára, hogy miszerint az oláh nyelv a magyar fejedelmek és pártfogók alatt Erdélyben nyeré míveltetésének első csíráját.” Ettől a tapasztalattól, mely tudományos nem lesz a lélek nemesebb, a magyar magyarabb. És a mai Románia csak gyengébb és szánalmasabb a maga anyagi helyzetében. A hazudozás még itt sem lehet nemzeti cél.
Marius Pascan szerint tiltva volt Erdélyben a román oktatás. Nézzük csak a Biblia román fordítása után. Maga a kétkötetes történelmi mű szerzője, Jerney írja: „Alább a magyar–oláh viszonyoknál látni fogjuk Gelei István 1640-diki leveléből Rákóczi György fejedelemnek az oláh nyomda iránti gondoskodását.” Igen, anyanyelven iskolát, könyvet!
Németvár szerzetesei a búcsúpohárnál mondták a vendégnek, hogy aztán jót írjon róluk. Igen, igazat! Tovább Moldvában. Kotnár. „Beérvén a faluba, tüstént a kántort tudakoltam. Neve Nikolai, jászvásári születésű (ma Iași), nyelve csángós, minthogy Forrófalván tanulá a kántorságot. A mostani magyar templom első tekintetre elárulja a XIV. században épültét… A másik magyar templom ettől félórányira… A temetőben még magyar fejfák. Az egyiken írás: Roka Panna Marya, 1816.” Egy 1412-beli oklevélen az írás: Forum Jaszkytarg. Jászvásárban jegyzi Jerney azt is, hogy a targ, turg, tirg az oláh nyelvben vásárt jelent. Ezt legalább tudja a cikkíró román képviselő Târgu-Mureșben… Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kolozsvári jogászképzés története
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (I.)
Egy patikának (régiesen apotékának, majd a nyelvújítás korától gyógyszertárnak) is lehet, sőt van története: Kolozsváron talán mindenki ismeri a Mauksch–Hintz-házat, ahol jelenleg a gyógyszertártörténeti múzeum működik, és amelyben 1766-ban nyitott nyilvános gyógyszertárat az akkori tulajdonos, Mauksch Tóbiás; és hasonlóan ismert a csodálatos Széki-palota a Széchenyi tér sarkán, amelyet 1893-ban építtetett Széki Miklós gyógyszerész, és amelynek földszinti délkeleti sarokhelyiségében nyitotta meg a Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárat. Szamosújvár is dicsekedhet egy nagyon régi gyógyszertárral és tiszteletre méltó patikusokkal: 1788-ban Karátsonyi Gratian részesült abban a kedvezményben, hogy a városi tanács kizárólag neki engedte meg, hogy gyógyszertárat nyithasson, Szentháromság néven. A történeti adatokból kiderül, hogyan került a patika a Placsintárok, majd a Nitsek tulajdonába.
Szamosújvár Főterén, a Sétatér bejáratától néhány lépésre, a 12. szám alatti műemlék ház földszinti részében van egy gyógyszertár, amelyet a régi szamosújváriak a Nits-féle patika néven ismernek. A patika (ma Pharma Net néven működik) története a 18. század végéig nyúlik vissza. Létrejötte az Erdélyi Királyi Kormányszék Szamosújvár Tanácsához intézett, 1786. január 27-én keltezett átiratával kezdődik, amelyben arra szólítja fel a város vezetőségét, hogy amennyiben egy gyógyszertár felállításának „szüksége csakugyan fennforogna, gyógyszerészről kellően gondoskodjanak és a kormányszéknek ilyeténképpen jelentést tegyenek”. A felszólításnak eleget téve a Városi Tanács, id. Jakabffy Kristóf elnöklete alatt, 1788. március 26-án megtartott ülésén a következő egyhangú határozatot hozta: „...minthogy Karátsonyi Gratian (magyarosítva Karácsonyi) úr plébánia templomunknak önként egyszer s mindenkorra 100 aranyat ígért ő egyedül és kizárólag állíthasson és nyithasson gyógyszertárt”. A patika a főtéri örmény katolikus székesegyház neve után a Szentháromság név alatt nyerte el működési engedélyét. Karátsonyi egyébként nem volt gyógyszerész – a tanács esküdt főorátora volt –, ezért a gyógyszertár vezetését képzett patikusra bízta.
Karátsonyiéktól a Placsintárokhoz, majd Nitshez kerül a patika
Karátsonyi Gratian halála után a reáljogú gyógyszertár tulajdonjogát özvegye, Lorántffi Katalin örökli. Nem sokkal később a patika a Placsintárok kezébe kerül, a Karátsonyi leány, Veronika, Placsintár Dávid gazdag kereskedővel kötött házassága révén. A Placsintár gyerekek közül ketten is, Gratian és Dániel gyógyszerész képesítést szereznek. A gyógyszertárat kezdetben Placsintár Gratian irányítja. Később fiát, Dávidot is bevonja ebbe a tevékenységbe. Placsintár Gratian egyéb elfoglaltságai miatt nem tudja teljes mértékben ellátni a patika vezetését, ezért 1842-ben gyógyszerészsegédet alkalmaz bizonyos Hrobonyi Pál személyében. A kivételesen szorgalmas patikus 50 éven keresztül dolgozik Placsintáréknak. Placsintár Dávid (1826–1901) 1872-ben történt polgármesteri megválasztása után a gyógyszertár vezetése gyakorlatilag az ő kezébe kerül.
A 20. század kezdete a szamosújvári gyógyszertár történetében is új fejezetet nyit. 1900-tól kezdődően a patika történetét Nits János gyógyszerész neve fémjelzi, aki kezdetben mint gondnok, később mint bérlő, majd 1918-tól mint tulajdonos irányítja a Szentháromságot. 1943-ban bekövetkezett halála után a gyógyszertár haszonélvezeti joga a feleségére, majd az ő 1948-ban bekövetkezett halála után az öt gyermekére száll. Az örökösök, akik közül Júlia és Gyula szintén gyógyszerészek, nem sokáig élvezhetik ezt a jogukat, 1949-ben a gyógyszertárat államosítják.
A Szentháromság gyógyszertár 20. századi története szorosan egybefonódik a Nits család történetével, amelyet a patika és a város történetével foglalkozó krónikások „ősi örmény katolikus” családként tartanak nyilván. Ez a megállapítás, legalábbis a család férfi felmenőit tekintve, nem annyira egyértelmű, és nem teljesen fedi a valóságot.
Családi gyökerek a távoli Mateócban
A Nits családfa férfiágú gyökereit kutatva utunk a távoli, a Trianon előtti Magyarország Szepes vármegyéjébe, annak is a Mateóc (szlovákul Matejovce, németül Matzdorf) nevű településéhez vezet. Ez, a Poprád folyó bal partján, Késmárktól nem messze elhelyezkedő, oklevélben először 1251-ben említett település nevét valószínű az alapító és birtokos Máté után kapta. Első lakói a III. Béla király uralkodása idején betelepített szász telepesek voltak, akiket a Szepesség német Zips elnevezése után cipszereknek hívtak. A történelmi Magyarország eme északi vármegyéje nemzetiségi, vallási szempontból igencsak változatos képet mutat. A már említett cipszereken kívül laktak, és laknak itt még ma is (igaz, számukat tekintve mára már nagyon megváltozott arányban) magyarok, tótok (szlovákok), gorálok (lengyelek), rutének és zsidók. A vármegye gazdasági, művelődési és társadalmi fejlődésének legmeghatározóbb nemzetiségi csoportja kétségkívül a szepességi szászoké. „A czipszerek értelmes, szorgalmas és mindenképpen hasznavehető népként, csakhamar felvirágoztatta azokat a telepeket, melyeket alapított és az uralkodó kegyét kiérdemelve, kiváltságos helyzetre tett szert” – írja róluk dr. Bruckner Győző (1877–1962) jogász, egyetemi magántanár, A Szepesség népe c. munkájában. A vármegye fejlődését negatívan érintette a tartomány 1412-ben, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, Lengyelországnak történt elzálogosítása. Bár gazdasági szempontból igencsak megérezték az 1772-ig tartó lengyel gazdasági fennhatóságot a megyében élő cipszerek is, a 16. században a lutheri evangélikus vallásra történt átállásnak köszönhetően némileg sikerült megőrizni nemzeti öntudatukat, és ellenállni az erőteljes elszlávosítási folyamatnak.
Ilyen gazdasági, társadalmi körülmények között éltek a ma Poprádhoz tartozó Mateócban az anyakönyvekben Nitch vagy Nitsch név alatt szereplő Nits ősök is. A Nitsch név igen elterjedt névnek számít a német nyelvterületen, ennélfogva nincsenek megbízható adatok arra nézve, hogy mikor és mely vidékről telepedtek Szepesbe az első Nitschek. A szlovákiai egyházak anyakönyveinek digitalizált változatai alapján azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a szamosújvári Nits János egyenes ági dédapja a mateóci cipszer származású Johann Georg Nitsch volt. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint J. G. Nitsch kétszer házasodott, mindkét házasságából két-két gyerek született. A Susanna Alexinnel kötött első házasságából 1799. augusztus elsején született Johann Nitsch, Nits János leendő nagyapja. Johann Nitsch a szintén mateóci születésű Chatarina Klein (sz. 1807. 10. 06.) nevű lányt vette feleségül, akitől bizonyíthatóan kilenc, a családi szájhagyomány szerint tizenegy gyereke született.
Munkát és megélhetést kerestek Erdélyben
A történelmi Magyarország északi megyéire jellemző bányaipar 19. század elejétől kezdődő fokozatos leépülése a munkahelyek számának drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az ezzel párhuzamos, de különösen a század második felében tapasztalható demográfiai robbanás megélhetési válsághoz vezetett. Ennek következtében a munkát kereső fiatalok közül sokan a kontinens fejlettebb országaiban, vagy a kor egyik leggyorsabban iparosodó országában, a tengeren túli Egyesült Államokban próbáltak munkát keresni, de voltak olyanok is, akik csak az ország határain belül, közelebbi vagy távolabbi vidékein letelepedve igyekeztek maguknak és családjuknak megélhetést biztosítani. Ezt tették a Nitsch testvérek közül négyen: János (1824–?), Márton (1828–1884), Dániel (1839–1914) és Jakab (1844–?), akik Erdély felé vették útjukat. Az akkor még létező Kraszna vármegye – 1876-ban Közép-Szolnok vármegyével egyesülve Szilágy vármegye részévé vált – névadó helységében, Krasznán telepedtek le, valószínűleg a 19. század derekán. Ez idő tájt Krasznán az 1848/49-es szabadságharcot követő népességcsökkenés után újból a fellendülés jegyei mutatkoztak.
A mészáros Nitsch Dániel az örmény származású, de római katolikus vallású, gazdag mészárosmester és kereskedő, id. Beteg Márton 21 éves lányát, Juliannát vette feleségül. Ezzel az 1869. szeptember 16-án megkötött házassággal kezdődik a Nitschek tulajdonképpeni „örményesedése”. A házasságból két fiúgyermek született, János (1870) és Ödön (1872), akiket anyjuk vallásának megfelelően római katolikus szertartás szerint kereszteltek meg.
Kraszna–Kolozsvár–Szamosújvár
Nits János 1870. szeptember 3-án született Krasznán, az akkor még létező azonos nevű járás székhelyén. (Csak érdekességként hadd említsük itt meg, hogy Albach Géza, Kolozsvár későbbi polgármestere, közhivatali pályafutásának kezdetén itt tevékenykedett mint jegyző, majd mint szolgabíró.) Gyermekkora egybeesik a főszolgabírói hivatallal rendelkező járásszékhely egyre erőteljesebb gazdasági fellendülésével. Krasznán ebben az időszakban két malom is üzemelt, de volt szesz- és konyakgyára, és itt működött a Kraszna és Vidéke Takarékpénztár is. Az erős kézműipar mellett a lakosság egy része a krasznai nép ősi és kedvelt foglalkozását, a szőlőművelést is űzte. A gazdasági fellendülés magával hozta a város egyre fokozottabb polgáriasodását is, amelynek jeleként a városban kaszinó, olvasóegylet és önkéntes tűzoltóegylet alakult és működött.
Pályakezdés a Hunyadi Mátyás patikában
Nits János iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Zilahon az ősi Református Kollégiumban folytatta. Sikeres érettségi vizsga után a család jó anyagi helyzetének köszönhetően – apja ekkor földbirtokosként van számon tartva – úgy határozott, hogy tanulmányait Kolozsváron folytatja. Mivel gyógyszerésznek készült, 1888-ban beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetemre. Ekkor külön gyógyszerészeti kar még nem volt, ezért a gyógyszerészképzés a Természettudományi és az Orvosi karon történt 2 éves időtartammal, amelyet gyógyszerész gyakorlati tanfolyam követett. Az egyetemi évek alatt olyan neves tanárok előadásait hallgatta, mint Fabinyi Rudolf és a „gyógyszerészek atyjának” tartott Nyíredy Géza, illetve a gyógyszerészképzésbe bekapcsolódó Hintz György és Issekutz Hugó gyógyszerészekét. A kötelező szigorlatok – vegytanból, növénytanból és természettudomány-történetből – letételét bizonyító oklevelet az 1890/91-es tanév végén szerezte meg. Az 1891. április 6-án kiállított 635-ös számú egyetemi oklevelét Abt Antal és Davida Leó dékánok valamint Lechner Károly igazgató aláírásai hitelesítik.
A gyakorlati tanfolyam elvégzése, illetve az ezt követő szakvizsga sikeres letétele után Kolozsváron maradt, és Széki Miklós Hunyadi Mátyás nevű gyógyszertárában helyezkedett el. A kezdetben a Széchenyi téren lévő jó hírű patika 1893-tól átköltözött az újonnan felépült Széki-palota földszinti sarokhelyiségeibe. Itt kezdte tulajdonképpen Nits János a gyógyszerészi pályafutását, ahol nemsokára a patika gondnoki tisztségét is betöltötte.
Minden gyógyszerésznek van egy álma
Minden gyógyszerésznek, így Nits Jánosnak is az volt az álma, hogy saját gyógyszertárát vezethesse. Majdnem tíz év után sajnos rá kellett jönnie, hogy Kolozsváron erre nem sok esélye van. Az 1900-as évek végén egy új gyógyszertár létrehozásának engedélyeztetését egy 1876-ban megalkotott törvény összesen 134 paragrafusa írta elő. Abban az időben, kisebb-nagyobb eltérésekkel, általában 5000 lakosként engedélyezték egy új patika megnyitását. A kincses városban a 19. század végén összesen 8 patika működött. Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Egy tragikus életút állomásai
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A megszállt szülőváros romjai
Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.
A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.
Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.
Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.
Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.
Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.
Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.
Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.
Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.
A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.
Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.
Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…
Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.
A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.
Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.
Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.
De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.
A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.
De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.
Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.
Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?
Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.
Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.
Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha. Csiby Károly / Erdély.ma