Márc. 20-án tartotta VII. küldöttközgyűlését a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szovátán, a Teleki Oktatási Központban. Kinevezték az autóbalesetben elhunyt Bíró István, az RMPSZ főtitkára utódát, Burus Siklódi Botondot, a csíkszerdai Apáczai Csere János Pedagógus Ház igazgatója személyében. A közgyűlésen véglegesítették az 1999-es Bolyai Nyári Akadémia programját. A pedagógushiány részleges pótlásaként a szövetség támogatta az Esterházy Károly Tanárképző Főiskola /Eger/ keretében folyó angol, földrajz, biológia szakos távoktatásos tanárképzést. Idén 32 hallgató szerzett főiskolai diplomát. A Jászberényi Tanítóképző Főiskola és a Kőrösi Csoma Sándor Főiskola /Békéscsaba/ távoktatásos végzős évfolyama készül államvizsgára. - A tanárok várták a tanulók túlterheltségét megszüntető kerettantervet, ehelyett egy merev, a kisebbségek számára elfogadhatatlan kerettantervet. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke aggasztónak találta, hogy a szakmai szervezetek elkülönülnek az RMDSZ-en belül. Az intézményépítés megindult, alakul a kollégiumi rendszer Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson és Szatmárnémetiben, viszonylag elfogadható módon a főiskolai tanítóképző rendszer is. /Bögözi Attila: Az RMPSZ VII, küldöttközgyűléséről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 22./

„Európa régiók közössége lesz, és mi egy régióba tartozunk, egy értékrendet vallunk” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja azt követően, hogy hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá november 5-én a szlovákiai Selye János Egyetem képviselőivel. Miután megalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, minden adott, hogy létrejöjjön a Pozsonyi Akadémiai Bizottság is, és a most aláírt szerződés alapja lehet akár az akadémiák egyesítésének is. Albert Sándor, a révkomáromi egyetem rektora örvendetesnek tartja, hogy magyar nyelven írhatták alá a szerződést, és reményét fejezte ki, hogy a dokumentumot a közeljövőben sikerül majd tartalommal is megtölteni. Az új együttműködési megállapodás immár a kilencedik partnerségi kapcsolatot jelenti az Erdélyi Magyar Tudományegyetem számára. A korábbi években hasonló megállapodás született többek között a Pécsi Tudományegyetemmel, a Debreceni Egyetemmel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, valamint az egri és a kecskeméti főiskolákkal. /Nánó Csaba: Sapientia–Selye János: közös EU-álmok. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

Felavatták az EME Erdélyi Digitális Adattárát
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén tegnap délelőtt hivatalosan felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat (EDA), amely archiváló és szolgáltató intézményként gyűjteményeket hoz létre és gondoz az oktatás és a kutatás szolgálatában. Az adattár főleg erdélyi tudósok hagyatékainak digitalizációjára támaszkodik, de más gyűjtésekből származó levéltári anyagok, kéziratok, könyvek, fotók és audiovizuális anyagok is helyet kapnak benne.
A beruházás az EME és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) együttműködéséből született meg. A pénteki ünnepségen részt vett és felszólalt többek között Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, Monok István, az egri Eszterházy Károly Főiskola egyetemi docense, Káldos János, az OSZK különgyűjteményi igazgatója, Tarnóczy Mariann, MTA Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság osztályvezetője.
Megnyitó beszédében Sipos Gábor EME-elnök „rég megszületett gyermek kései keresztelőjének” nevezte az eseményt, kihangsúlyozva, hogy az adattár számos gyűjteményt fog egybe és tesz könnyebben elérhetővé. Répás Zsuzsanna azt emelte ki, hogy a 21. századi műszaki eszközökkel ésszerűen kell megőriznünk és továbbadnunk értékeinket a magyar–magyar kapcsolatok keretében, a versenyképesség és a tudás megtartása érdekében. Szerinte önazonosságunk megőrzése elképzelhetetlen a magyar nyelv nélkül. Szilágyi Mátyás arra emlékeztetett, hogy kormánya minden lehetséges eszközzel támogatja az EME-t a pótolhatatlan értékű elkobzott gyűjteményei, tulajdonai visszaszerzésében – abban, ami egy jogállamban természetes folyamat kellene, hogy legyen. Monok István a fiataloknak az adatokhoz való hozzáférhetőségét hangsúlyozta.
A ünnepség második részében Bitay Enikő főtitkár vetített képekkel mutatta be az EDA-t, amely jelenleg több mint hatezer tétellel bír (www.eme.ro/edapress). Az adattárban az EME Kutatóintézetében folyó kutatási programok keretében gyűjtött anyagok, tanulmányok találhatók meg, de nyitottak más szakmai csoportok digitális gyűjteményének elhelyezésére, tárolására, hozzáférhetővé tételére is.
A következő hónapokban az EME arra törekszik, hogy regionális partnerként bekapcsolódjék az európai szintű digitalizálási programokba, és adatait az Europeana portálon is elérhetővé tegye
Ö. I. B. 
Szabadság (Kolozsvár)

Várja a jelentkezőket a PKE
Még vannak szabad helyek a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Kortárs politikai filozófia valamint a Filozófia és művészet a nyilvános térben mesteri szakain. Az őszi beiratkozási időszak mindkét szakon szeptember 9. és 20. között lesz, és mindkét szakon szeptember 21-én tartják meg a felvételi vizsgát.
Dr. Horváth Gizella, egyetemi docens, a PKE rektorhelyettese a Filozófia és művészet a nyilvános térben elnevezésű mesteri szakról osztott meg hasznos tudnivalókat. Elmondta, hogy eddig négyen jelentkeztek a szakra, így még maradt három ingyenes hely. A tandíjas helyeken a tanulók évi kétezer lej tandíjat kell majd fizessenek. Horváth Gizella kiemelte, hogy a felvételi vizsga egy beszélgetés lesz a megadott bibliográfia alapján. „Viszont a bibliográfia csupán kiindulópont, a felvételiztető bizottság általában kíváncsi a jelentkező motivációjára, az érdeklődési körére, az eddigi tevékenységére, tanulmányaira” – fogalmazott Horváth Gizella, aki a továbbiakban hangsúlyozta: „ez a mesteri képzés nem kimondottan filozófusoknak szól, hanem bárkinek, aki a művészet, tágabban a kultúra iránt érdeklődik. A képzést úgy állítottuk össze, hogy az alapozó filozófiai tárgyak mellett (pl. esztétikatörténet, művészetfilozófia, kutatásmódszertan) a művészet fontosabb területeit felölelő tantárgyak is megtalálhatók legyenek benne. A képzőművészettel kapcsolatos tantárgyakat képzőművész kollégák, művészettörténészek tartják, a zenével kapcsolatos tantárgyakat zenészkollégák, zeneesztétikával foglalkozó szakemberek oktatják. Például az intermédiát Ujvárossy László, a 20. századi képzőművészetet Nagy T. Katalin, az Eszterházy Károly Főiskola tanára, a zenetörténetet Lászlóffy Zsolt tanítja, a színházi előadásról János Szabolcs, a filmről a Debrecenből érkező Győri Zsolt ad elő. A négy féléves képzés elvégzése és a záróvizsga után a hallgató akkreditált diplomát kap a kezébe.” Horváth Gizella elárulta, hogy eddig is nagyon változatos területekről jelentkeztek a hallgatók erre a szakra. „Voltak köztük filozófusok, történészek, újságírók, tanárok, színészek, de volt már informatikus, szociológus, teológus hallgatónk is.” Végezetül a rektorhelyettes elmondta: „büszkék vagyunk az iróniáról szóló A közlés sava-borsa című könyvünkre, amelyet Angi István tanár úrral és négy mesteris hallgatóval együtt irtunk. Arra is büszkék vagyunk, hogy az itt tanító magyarországi kollégákat kellemesen lepte meg hallgatóink élénk érdeklődése és felkészültsége; szívesen jönnek ide tanítani.” A mesteri szakról további információk tudhatók meg a pkefilozofia@gmail.com emilcímen.
Politikai képzés
A Kortárs politikai filozófia mesteri szakra vonatkozó legfontosabb információkat dr. Balogh Brigitta egyetemi docens, a PKE Filozófia- és Kultúratudományi Tanszékének tanszékvezetője osztotta meg velünk. Tőle megtudtuk, hogy a nyári beiratkozási időszakban hárman jelentkeztek erre a mesterire, de még további huszonhét tandíjas helyre várják a felvételizőket. A tandíj összege egy évre kétezer lej. Balogh Brigitta magáról a felvételiről a következőket mondta: “a felvételi dosszié tartalmazza a jelentkező önéletrajzát és egy motivációs levelet, és ebből kiindulva zajlik a felvételi interjú. Mivel nem csak azok jelentkezhetnek, akik filozófia szakos alapképzést végeztek, hanem bárki, aki felsőfokú diplomával rendelkezik, igyekszünk a jelölt felkészültségének és érdeklődési körének megfelelően vezetni a beszélgetést, és közben igyekszünk feltérképezni azt is, hogy ha az illető bejut, akkor az ő sajátos képzettségét és érdeklődési körét hogyan lehet kamatoztatni a kutatásban.”
Magáról a képzésről szólva Balogh Brigitta elmondta: “Olyan szakembereket akarunk nevelni, akik otthon vannak a kortárs politikai filozófiai diskurzusban, de úgy, hogy a tanultakat konkrét és aktuális problémákra tudják alkalmazni. Épp ezért hangsúlyt helyezünk arra, hogy a kortárs politikai filozófiai irányzatok és kérdésfeltevések megismerésén kívül a sajátos közép-kelet-európai hagyományba is bevezetést kapjanak a hallgatók. Így aztán tanulnak magyar és román politikai eszmetörténetet, nacionalizmus-elméletet, totalitarizmus-elméletet, demokrácia-elméletet, és olyan tárgyakat, amelyek egy-egy fontos problémát vizsgálnak a kortárs elméletek és gyakorlati politikai problémák tükrében (globalizáció, társadalmi igazságosság, szabadság, identitás, kisebbségi jogok stb.) Tanáraink között szerepel Molnár Gusztáv, a Teleki Intézet egykori munkatársa és politikai elemző, aki az EU intézményrendszeréről ad elő, Vasile Muscă, aki a román politikai eszmetörténetet tanítja. Mester Béla, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a magyar politikai eszmetörténettel, valamint jómagam társadalomfilozófiával és elismerés-elmélettel foglalkozom.
Ezzel a képzéssel szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy fejlődjön a romániai magyar közösség politikai kultúrája, vagyis hogy a nálunk végzettek segítségével erősödjön a hazai közbeszédben egy olyan hang, amely megalapozottan, racionálisan és kellő fogalmi szigorúsággal, ugyanakkor problémaérzékenyen képes megragadni és elemezni politikai problémákat. És mindezt magyarul.” Az érdeklődők további információkat szerezhetnek a szakról a http://kpf.partium.ro/hu/bemutatas; a kpf.partium.ro webhelyeken és a pkefilozofia@gmail.com emilcímen.
Pap István
Erdon.ro

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

A 18. századi Magyar Királyság népességváltozásai
A 18. századi Magyar Királyság népességváltozásairól tartott szerdán délután előadást a Bernády Házban Kalmár János kandidátus, az egri Eszterházy Károly főiskola docense. Az előadás lényegét, illetve konklúzióját úgy fogalmazta meg, hogy ennek a folyamatnak a végső eredménye a 18. század végére összességében az, hogy a különböző kulturális szintek, illetve a felekezeti különbségek együttesen magukban hordozzák azt, ami majd a 19. vagy a 20. században eszkalálódik, vagyis a nemzetiségi problémákat.
Elmondta, hogy a téma magában hordozza az előző korszak, a török uralom örökségét, amikor az ország középső fele részben elnéptelenedett: egyrészt sokan elköltöztek, elmenekültek a török elől, több hullámban, másrészt pedig a helyükbe idegen etnikumok jöttek, nagyrészt a Balkánról, az általános szóhasználattal a rácnak nevezett népesség. Ennek az lett az eredménye, hogy már a 17. század második felére a Magyar Királyság bizonyos területein, különösen a Délvidéken abszolút idegen ajkú többség jött létre. A 18. században pedig bizonyos értelemben a rác betelepülésnek újabb hulláma köszöntött be az 1690-es években, amikor Belgrádnak a törökök általi visszafoglalása nyomán sokan menekültek megint erre a területre. Összességében azonban egy ellenkező irányú folyamat kezdődött el.
Bérmunkaerő betelepítése
Ezt a folyamatot egyrészt az ottani gyér népesség amolyan vákuumszerű, szívó hatása indította el, másrészt pedig a 18. században új birtokosként feltűnő földesurak, azért, hogy a birtokaik kellőképpen jövedelmezőek legyenek, igyekeztek bérmunkaerőt odatelepíteni, földműveseket mindenekelőtt. És hogy ez minél gyorsabban végbemenjen, különböző kedvezményeket helyeztek számukra kilátásba. Adókedvezményekről van szó, vagy ilyen-olyan földesúri szolgáltatások alóli rövidebb- hosszabb ideig tartó mentesség volt az a mézesmadzag, amit elhúztak a parasztság orra előtt, hogy odatelepedjék.
Sok földesúr kénytelen volt országgyűlésben, törvényekkel, az uralkodónál közbenjárva leállítani ezt a folyamatot, megtiltatni, hogy kedvezményekkel elcsalogassák a jobbágyaikat. Ennek nem lett túl nagy foganatja, mert bár a törvényt életbe is léptették, szökések továbbra is voltak, és ezt az érdekelt földesurak titokban segítették.
Szászok, zsidók, ruszinok, románok
A vákuumszerű szívóhatás nem csak a magyar ajkú népességre terjedt ki, hanem az idegen ajkúakra is: a rácokra. A 18. század folyamán, főleg a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban, nagy számban települtek be zsidók is, eleinte Morvaországból, majd pedig Lengyelország első felosztását követően, amikor a galíciai terület a monarchiához került, akkor Galíciából, mert immáron akadálytalanul közlekedhettek erről a területről. De jöttek ruszinok is, északkeleti irányból, akik vándorló pásztoréletet folytattak, ahogy egyébként a románok is, akiknek a betelepülésére a 18. századi Erdélybe szintén egy, a korábbinál intenzívebb folyamat alkalmával került sor, két ok következtében: egyrészt azért, mert a Havasalföldön és Moldvában továbbra is érvényesülő oszmán fennhatóság a Magyarországon elvesztett területnek az anyagi veszteségét oly módon is pótolni kívánta, hogy súlyosabb terhekkel sújtotta az ottani alattvalóit, és ezt az ottani román népesség sínylette meg. Ez volt egyik ok arra, hogy onnan eltávozzanak. A másik pedig az volt, hogy, különösen Dél- Erdélyben, a szászok lakta vidéken az ősi kiváltságok közé tartozott, hogy kollektíven adóztak. Vagyis, minél többen vannak, annál kevesebb jut egy főre. Ennek érdekében a szászföldi falvak köré a korábbinál sokkal nagyobb mértékben telepítettek be románokat.
A 18. század végére az etnikai arányok a magyarság rovására alakultak.
A különböző etnikumoknak a betelepülése, helyenként többségivé válása nyomán a 18. század második felére, utolsó harmadára már összességében az egész Kárpát-medencében együttesen többen lettek, mint a magyarság.
Az előadó szerint pontos számokat nem tudunk, mert csak adójegyzékek léteztek korábban, a nemzetiségi arányokra leginkább a felekezeti nyilvántartásokból lehet következtetni. Azok viszonylag pontosak, bár ez bizonyos felekezeteknél nem jelentett etnikai vízválasztót, hiszen az evangélikus vagy református lehetett éppúgy magyar, német vagy szlovák, az ortodox lehetett román vagy éppen szerb.
– Nagyon ingoványos terület, de azért mindenesetre a családnévvel együttesen azért már bizonyos fogódzót nyújt. Az arányváltozás nemcsak nyelvi, kulturális vagy felekezeti különbséget jelentett, hanem civilizációs szintkülönbségeket is: a hiedelemmel ellentétben, a németségnek nem mint etnikumnak a favorizálásáról volt szó, hanem a magasabb civilizációs és gazdálkodási szintet képviselő etnikum favorizálásáról – jelentette ki Kalmár János.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Kétszáz év, nulla fő növekedés
Az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt.
A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták…
A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak.
Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált…
Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok.
Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség.
Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással.
A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot…
A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről.
Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi.
És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott…
Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem.
E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről?
A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani.
Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt.
A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon…
A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A magyar nyelv térnyerése – siker vagy kudarc?
DR. PAP JÓZSEF egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a reformkori nemzetiségi mozgalmak tárgykörében tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a népek öntudatra ébredésének fáziseltolódásairól, illetve a magyar nemzeti törekvésekkel való konfrontáció okairól kérdezte.
Az etnikai arányok már a 18. században megváltoztak Magyarországon. Gondolom releváns Fényes Eleknek a felmérése, miszerint a 19. század elején már a történelmi Magyarországon sem haladta meg a magyarság aránya a 40 százalékot, Erdélyben a 30-at is alig…
Jobb statisztikáink nincsenek a Fényes Elek munkájánál erről a korszakról. A probléma érdekessége, hogy a 18. század végének, a 19. elejének emberét, sem hivatalos közegét még nem igazán érdekli az a kérdés, amit ma nemzetiségi problémaként fogunk föl. II. József uralkodását követően nincsenek népszámlálások, csupán népességi összeírások, s ezekben a nyelvi kérdések nem jelentenek fontos szempontot. Adózókat írnak össze, a nemzetiségi kérdés még nem formálódott problémává. Fényes Elek lesz az, aki összegyűjti a Magyarország népességére vonatkozó legfontosabb adatokat.
Ahogy a 18. század vége fel kezdtek megerősödni a nemzetiségi mozgalmak, ezzel párhuzamosan az úgynevezett hungarus tudatnak a kihalása is bekövetkezett?
A két folyamat párhuzamosan zajlott egymással, a hungarus tudat valamikor a 19. század első felében fog eltűnni a nemzetiségi értelmiség köréből. A magyar politikai elit hosszú időn keresztül úgy tesz, mintha létezne. Valahogy ennek az átformálódása, modern változata lett a politikai nemzet koncepció. Ez már a nemzetiségi vezetőket, mozgalmakat nem elégítette ki.
Vegyük sorra a nemzetiségeket. Ami a horvátokat illeti, nekik évszázadok óta különleges státuszuk volt, létezett egyfajta horvát államiság is. Viszont a 18. század végi abszolutizmus, a németesítési törekvés őket is érintette…
Az abszolutizmus kihívásaira mind a két rendi nemzet ugyanúgy reagált. Az első időszakban közös fellépések is voltak. A konfrontáció a 19. század első felében indul el. Valóban volt egy olyan periódus, amikor a horvát rendek és a magyar rendek együtt tudtak fellépni az udvari abszolutizmussal szemben. A horvát nemzeti mozgalom viszont kialakított egy olyan koncepciót, amit illírizmusnak nevezünk, ami metszette a magyar politikai elitnek az elképzeléseit. A magyar királyság déli területeiből egy úgymond illír koronatartományt akartak kialakítani.
Ez előképe lehetett a későbbi Jugoszláviának?
A 19. századi délszláv egységgondolatok valóban a későbbi jugoszláv gondolatnak az előképei, csak abban nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy kié legyen a vezető szerep.
Ha jól tudom, már 1790-ben lépéseket tettek a horvát nemesség kiváltságainak a megőrzése érdekében. Ez szinkronban volt a magyar törekvésekkel?
Igen, hiszen 1790-ben a szűkebben vett Magyarországon is ugyanez történik: II. József rendszere után az 1790-91-es országgyűlésen a rendek mindent elkövetnek azért, hogy megerősítsék a nemesi kiváltságokat, amelyek veszélybe kerültek az előző évek felvilágosult abszolutizmusa alatt. Mindkét részről e törekvések szinkronban mozognak, de ez a kiváltságőrzés nem nemzeti aspirációkból, hanem a rendiség jellegéből adódik.
A horvátok nemzettudatra ébredése szinte egyidejű volt a magyarokéval, viszont rögtön feszültségek támadtak a magyarok törekvései körül, hiszen ők ütötték a vasat, hogy a magyar nyelvvel helyettesítsék a latint. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
1842-ben Széchenyi az akadémiai beszédében azt vázolta föl, hogy a magyar fellépés hatására indul el ellenhatásként a nemzetiségi nyelvi harc és a nemzetiségi identitás kialakulása. Azért látnunk kell, hogy az egy régióban együtt élő nemzetek, népek értelmisége hasonló kihívásokkal találja magát szembe egy adott időszakban. Inkább a párhuzamosság a helyes kifejezés. Nem a hatás-ellenhatás, hanem a hatás, úgy, hogy egyszerre érik a kihívások Európa részéről, az abszolutizmus, II. József irányából, s erre volt a közös – nem egyeztetett – reakció. Onnantól kezdve, hogy ezek a népek elkezdik építeni a saját nemzeti kultúrájukat, közöttük is kialakul egyfajta konfrontáció.
Ami a szerbeket illeti, ők nem voltak ugyanolyan helyzetben, mint a horvátok, a szerb társadalom az úgynevezett csonka társadalmak kategóriájába sorolható. Viszont más ortodox felekezetű nemezetekkel szemben bizonyos előnyt élveztek, ami az egyházuk helyzetét illeti. 1790-ben tartották meg Temesváron a fordulópontnak szánt népgyűlésüket. Mi is történt ott?
A szerbeknek már megvolt egy működő rendszerük, ez az egyházi autonómia. Azon belül jelentős volt a világiaknak a befolyása. Egy olyan nemzeti-vallási gyűlést tudtak összehívni, ahol jelen volt az egyházi elit, képviseltették magukat a polgári rétegek, a kereskedők, az iparosok és megjelentek a szerb katonaparasztoknak a képviselői is. Ennek a temesvári gyűlésnek a fő kérése, amit II. Lipóthoz intéztek: egyfajta területi alapú autonómiának, az úgynevezett vajdaságnak a megszervezése a szerbek által lakottnak tekintett területeken.
Ez valósult volna meg ideiglenesen a magyar szabadságharc leverése után?
Ez valósult volna meg, ha nem egy abszolutista időszakban szervezik azt a Szerb vajdaságnak és Temesi Bánságnak nevezett koronatartományt, ami nem egy önigazgató területe a birodalomnak, csupán egy adminisztratív kerület. De a „vajdaság” nekik egy hagyományos elképzelésük, és már ekkor elkezdődik a horvátokkal is a konfrontáció, hisz Szlavóniára ők is igényt tartanak.
A szlovákok még nagyobb fáziskésésben voltak a déli szlávokkal szemben, az övék tényleg csonka társadalomnak volt nevezhető. Nem csoda, hogy ott a nemzeti mozgalom később indult meg. Nemzeti egyházuk nem volt, az evangélikusok inkább arra hajlottak, hogy irodalmi nyelvként ne valamelyik szlovák nyelvjárást, hanem a csehet használják…
A szlovákok több szempontból különböznek az előző két nemzetiségtől. Az egyik legfontosabb az, hogy vallásilag megosztottak voltak. Kétharmaduk római katolikus, egyharmaduk evangélikus. A nemzeti mozgalomban viszont az evangélikusok viszik a prímet, hiszen náluk a világi értelmiség befolyása nagyobb. A szlovákok esetében a fő probléma valóban az, hogy nincs egységes nyelvük. Három fő, egymástól sokban eltérő nyelvjárás létezik. Az első időszaknak a belső nyelvharc arról szól, hogy melyik nyelvjárás legyen a három közül az irodalmi nyelv. A század elején őket még nem foglalkoztatják az autonómia-törekvések. 1848-ra jutnak el erre a szintre, liptószentmiklósi gyűlésükön már ők is autonómiát követelnek, de még erősen keresik az identitásukat kelet és nyugat, az oroszok és a csehek között.
Külön kérdéskör az erdélyi szászoké. A Szász Universitásnak hála ők voltak a történelem folyamán a legkiváltságosabb helyzetben, a legfejlettebbek voltak társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan. Gondolom, azok a szász fiatalok, akik német földön jártak egyetemre, bőven hozták magukkal a nemzeti eszméket.
Az erdélyi szászok érdekes mozgalmat alkottak. Egyrészt az Erdély autonómiájának, a magyar királyságon belüli függetlenségének, a nagyfejedelemség fönnmaradásának az egyik fontos támaszai ők. Ellenzik az egyesülést, érzik, hogy az előbb-utóbb az ő autonómiájukat veszélybe sodorná. A magyar nemzetállamon belül nehezebb helyzetben lesznek, kisebb lesz a szerepük, mint az Erdélyi Nagyfejedelemség keretén belül, ahol a három nemzet közül az egyiket alkotják. Az elhatárolódásuk többszörös, hiszen számos bajuk van a betelepülő románokkal is.
Gondolom, mindezt fokozta a magyar nyelv térnyerése is?
A nemzetiségi konfrontáció kialakulásának az egyik fő pontja a latint fölváltó magyar nyelv Magyarország esetében és ennek az igénye Erdély esetében is. Hiszen egy közvetítő nyelv, a latin helyére az egyik nációnak a nyelve, a magyar került. Főleg akkor vált konfliktusok forrásává, amikor az állam kizárólagos nyelvévé, államnyelvvé lépett elő. Sőt a magyarországi törvények nem csak az állam, hanem az oktatás és az egyházi belső adminisztráció nyelvévé teszik a magyart. Ezek mind olyan konfrontatív pontok voltak, amikkel szemben a nemzetiségi értelmiségi rétegeknek fel kellett lépnie a pozíciójuk megtartása érdekében.
A 18. század végére a románság körében is elkezdődött a nemzeti ébredési folyamat, aminek az első intézményesített megnyilvánulása a Supplex Libellus Valachorum volt 1791-ben. Gondolom, az egyházi-világi értelmiségük – főleg a görög-katolikus papok már tudatában voltak annak, hogy Erdélyben abszolút többségbe kerültek. Ami a Supplexet illeti, azon kívül, hogy benyújtották, volt-e valami hatása?
A császári kormány úgy tett, ahogy szokta, visszautalta az erdélyi országgyűlésnek, hogy tárgyalják ott a kérdést. A románok nem érik el, hogy negyedikként bevegyék őket az erdélyi rendek közé, hogy a nagyfejedelemség egyféle reformon menjen keresztül, de az egyházaik elismerésével komoly lépések történtek. A fő cél, hogy a három nemzet uniója négy nemzet uniójává bővüljön, nem valósul meg. A nemzeti mozgalmuk viszont kétosztatú, az erdélyiekkel szemben a magyarországi, a partiumi és bánsági románoknak egészen ellentétesek az érdekeik. Míg az erdélyiek a függetlenség, az autonómia fenntartásában látják a jövő útját, addig a magyarországi románok saját pozícióik erősítése érdekében jobban igénylik az uniót, Erdély egyesülését Magyarországgal. Nekik inkább a szerbekkel, a szerb egyházzal van viszályuk, hiszen a karlócai érsekséghez tartoznak. S ezzel szemben inkább a magyarokra óhajtanak támaszkodni. Az erdélyi magyar elit viszont tudatosan játszik arra, hogy a népképviseleti átalakulás előtt, még rendi körülmények között folytassák le az uniós tárgyalásokat. Mert ha az unió előtt vezetnék be a népképviseletet, az más összetételű országgyűlést eredményezne.
A különböző országgyűléseken 1790-től 1844-ig állandóan napirenden volt a magyar nyelv használatának kérdése, a latinnak a magyarral való helyettesítése. Gondolom, ez reakció volt arra is, hogy a 18. század végén Bécs a latin helyett német adminisztrációt igyekezett bevezetni. Ami a magyar törekvéseket illeti, azokat a nemzetiségek egyértelműen elvetették, vagy volt, aki látott benne arra is lehetőséget, hogy az osztrák abszolutizmus lazuljon?
A probléma akkor jelenik meg, amikor a nyelv alkalmazásának a köre átlép bizonyos határokat. Az 1839-40-es országgyűlés törvénycikke a döntő motívum, amikor előírják az egyházaknak, hogy három éven belül térjenek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre. A horvátokkal meg az a probléma, hogy a diétán magyarul kellene beszélni. Nem az a kérdés, hogy az államnak a nyelve most a latin vagy a magyar. A németet sem azért akarta bevezetni II. József adminisztrációja, mert németté akart tenni mindenkit. Egyszerűen a modernizáció megkívánja, hogy egy élő nyelv legyen az államnyelv. Ez lehet a magyar is, miért ne lehetne, csak az a kérdés, hogy meddig visszük le a nyelv alkalmazásának a szintjét. Egyedüli és kizárólagos nyelvvé tesszük-e a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagy másoknak is adunk lehetőséget az anyanyelv használatára. Az 1840-es évek nyelvtörvényei ezt teszik kérdésessé. A kor publicisztikájában arról olvashatunk, hogy az anyanyelv magánügy, hogy senki nem akarja a szlovákot stb. magyarosítani. De hát éppen azt tapasztalják, hogy magyarul kell őket három éven belül anyakönyvezni, ami azt jelenti, hogy a neveket magyarul kell kiírni. Ez a 20. vagy a 21. század embere számára is egy fontos kérdés. Az 1790-es években hirtelen akarnak váltani a magyarra, kiderül, hogy ez akkor nem megy, s onnantól kezdve eltelik vagy ötven év, amíg egyik pillanatról a másikra vezetik be a közigazgatásba. Először az elsődleges nyelv a latin, másodlagos nyelv a magyar. Hasábos verzióban megindulhat a levelezés magyar nyelven is, majd utána magyar nyelvűvé válik. Ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy életbe lehessen léptetni a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvnek a használatát. Amikor áttérnek arra, hogy ezt az oktatásban is alkalmazzák, az már nem sikerül. Hiába hoznak 1845-ben olyan törvényt, hogy innentől kezdve minden iskolában magyarul kell tanítani, a tanító, a pap nem beszél magyarul, tehát ő soha nem fog magyarul tanítani, akármit mond a törvény. Ez egy tipikus „rossz” törvény.
Zárjuk a témát a szabadságharc korszakával. Tudjuk, kezdetben a nemzetiségek általában rokonszenveztek a forradalommal. Igen ám, de már az áprilisi országgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyekben meg sem említik a nemzetiségi kérdést.
Valóban, nincs nemzetiségi törvény 1848 áprilisában Magyarországon, ennek a megfogalmazása elmaradt. Ekkor nem tartották szükségesnek a magyar politikusok.
Végeredményben európai precedens sem volt igazán erre…
Olyasmit nehéz számon kérni egy politikai eliten, amire valóban nincsen európai precedens. Ami nekik a mintapélda alkotmányosság szempontjából, az Belgium. A belga alkotmány sem ismeri még ebben a korban a kollektív nemzetiségi jogoknak az intézményét. Bár vannak a holland nyelvű flamandok, de az államnyelv a francia. A nemzetiségek kollektív entitásként való elismerése, mondjuk, Svájcban figyelhető meg, a kantonok rendszerében. Az európai fejlődés viszont nem ebbe az irányba mutat.
Mire rákényszerült, vagy felismerte a magyar kormányzat, hogy lépni kellene, már késő volt. Szegeden megegyeztek Bălcescuval, majd 1849. július 28-án megkísérelték az engedményeket kiterjeszteni minden nemzetiségre, de már alig két és fél hét volt Világosig. De ugye szinte meghökkentő, mi mindent adtak volna, majdnem minden szinten?
Ez a folyamat már korábban megindult. Wesselényi már 1848 szeptemberében készített egy tervezetet, ami a román-magyar viszonylatban elindította volna a nemzetiségi kérdés rendezését, csak jött a háború. Bár úgy tűnik, 1849 júliusában már szükségtelenek voltak ezek a tárgyalások, mégsem voltak azok, hiszen előre mutató lépések lettek volna. Egy dologra felhívnám a figyelmet: autonómiát, kollektív jogokat a nemzetiségeknek ez a törvénytervezet sem biztosított. Nyelvhasználatot, ahol többségben vannak, azt igen. De olyat, hogy a több megyéből összeálló tartományok, amelyek élén – horvát mintára – egy tartománygyűlés, egy tartományi kormányzat álljon, hogy esetleg Erdély vagy Délvidék, a Vajdaság autonómiáját megadják, arról szó sem volt. A magyar politikai elit itt is addig ment el, ami az ő egy politikai nemzet koncepciójába belefért: a nyelvhasználat lehetőségét engedni fölfelé, a vármegyei szintig.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A tehetséggondozás felnőttkora – 18. PTDK a Partiumi Keresztény Egyetemen
Partiumi Keresztény Egyetem immár 18. alkalommal szervezi meg a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciát (PTDK). A PTDK a felsőoktatási tehetséggondozás egyik kiemelkedő terepe, mely lehetőséget teremt arra, hogy a legkiválóbb és legbátrabb diákok kutatói munkájuk alapján írt dolgozataikat védjék meg egy öttagú szakmai zsűri és hallgatótársaik előtt.
Az idei rendezvényre a tíz szakosztályba összesen 154 hallgató jelentkezett, akik közül 135-en mutathatják be dolgozataikat csütörtökön, május 7.-én a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A hallgatók döntő többsége a PKE diákja, ám a résztvevők között jelentős számban vannak más felsőoktatási intézményekből is, úgy, mint Szatmárnémetiből, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem – Pszichológia és Neveléstudományok Karáról, Budapestről, az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, az Edutus Főiskoláról, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemről, A Tan Kapuja Buddhista Főiskoláról, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karáról, Egerből, az Eszterházy Károly Főiskoláról, a Miskolci Egyetemről, a Nyíregyházi Főiskoláról, Győrből, a Nyugat-magyarországi Egyetemről, Veszprémből, a Pannon Egyetemről és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karáról.
A PTDK a diákok számára elsősorban a kutatói kíváncsiság és a szakmai megmérettetés lehetőségét teremti meg, de kiváló alkalom arra is, hogy a felsőoktatás különböző intézményeiben tanuló és dolgozó hallgatók és tanárok egymással találkozzanak, tapasztalatot cseréljenek és további együttműködési terveket szőjenek.
A rendezvény 9 órakor ünnepélyes megnyitóval kezdődik, majd 10-16 óra között a szakosztályi előadásokra kerül sor, 17 órától pedig eredményhirdetéssel, a konferencia értékelésével és állófogadással zárul. A szakosztályi ülések előadásain az érdeklődők a helyszínen történő regisztrációt követően díjtalanul vehetnek részt. A rendezvényről további részletek a ptdk.partium.ro oldalon találhatóak. A rendezvény főszervezője, dr. Szász Erzsébet, egyetemi docens.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Írótábor az emlékezetkultúra jegyében
Csütörtökön délután a Partiumi Keresztény Egyetemen vette kezdetét a XII. Partiumi Írótábor, melyen jeles irodalmárok, irodalomtörténészek tartottak előadásokat.
A 2004 óta megrendezésre kerülő Partiumi Írótábor idei, XII. évadát csütörtök délután a nagyváradi székhelyű Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Bartók termében nyitotta meg Szigeti Horváth István az egyik szervező intézmény a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) elnöke. Elmondta, hogy mint minden évben, ezúttal is egy adott tematika mentén szervezték meg az írótábort, az idei rendezvény Az emlékezetkultúra a régiók irodalmában összefoglaló cím alatt zajlik. Szigeti Horváth István a megnyitón kifejtette: „a közösség emlékezete kapcsán mindig az a központi kérdés, hogy melyek azok az események, folyamatok, amelyeket a közösségnek nem szabad elfelejtenie, hisz az emlékeit elveszítő közösség hagyományait és identitását veszíti el. A közösségi emlékezet sokszor olyasvalamit is magában foglal, amit a kollektívum tagja nem élt, nem élhetett át, ennek ellenére emlékezik rá. Az írásbeliség, az irodalom, mint ilyen értelemben felfogott életképek hordozója az emlékezés kultúrájának fontos médiuma, és ezáltal egy régió, egy közösség emlékezetének hordozója is, ekképpen döntő módon hozzájárul az identitás kialakulásához és fenntartásához. Ennek a vezérgondolatnak a jegyében hívtuk meg visszajáró, már ismert előadókat, és olyan előadókat is, akik még talán nem mutatkoztak be a Partiumi Írótáborban”. A köszöntő után a megjelentek egy perces néma felállással adóztak a nemrégiben elhunyt Barabád Zoltán költő, a Partiumi Írótábor ötletgazdája és hosszú ideig főszervezője, illetve Mihálka Zoltán szerkesztő emlékének. Az írótábor első napjának előadója volt Nagy Erika író, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkára, Bertha Zoltán irodalomtörténész, a debreceni Károli Gáspár Református Egyetem docense, Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, Jónás Zoltán szerkesztő. Bemutatkozott továbbá Szilágyi Szilvia fiatal költő, aki a Partiumi Keresztény Egyetem volt hallgatója. A csütörtöki nap programja este felolvasóesttel zárult a Bodega kulturkocsmában.
Pap István
erdon.ro

Kiállítás a magyar emigrációról
A 17–19. század közötti törökországi magyar emigráció életébe nyújt bepillantást a november 12–17. között a nagyváradi várban látható fényképtárlat.
A fotókiállítás az egri Eszterházy Károly Főiskolán volt látható, mely dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem leköszönő rektora és dr. Verók Attila, az egri főiskola dékánhelyettesének személyes kapcsolatának és kezdeményezésének köszönhetően most Nagyváradra kerül, tájékoztatta a sajtót tegnap Huszár István Nagyvárad alpolgármestere. Mint elmondta, a nagyváradi polgármesteri hivatal társszervezője ennek a tárlatnak, melyet november 12-én délelőtt tizenegy órától nyitnak meg a nagyváradi vár L. épületében. A kiállítás ingyen látogatható november 17-ig naponta 9–17 órák között. Huszár István elmondta, hogy a polgármesteri hivatal meghívókat küld ki a magyar tanintézményekhez, illetve magyar-, és történelemtanárokhoz abban bízva, hogy minél többen látni fogják a tárlatot, mely Nagyváradról a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székházába fog átkerülni.
A száműzetés mindennapjai
A nagyváradi kiállítás megszervezésében tevékenykedő Mihálka Nándor történész a tárlat kapcsán a sajtótájékoztatón tudatta, hogy egy több mint nyolcvan felvételből álló fényképkiállításról van szó. „Az egész kiállításnak az a koncepciója, hogy a 17. századtól kezdve a 19. századig a magyar jelenlétet dokumentálták Törökországban, Thököly Imrétől, Mikes Kelemenen és Rákócziékon át Kossuth Lajosig. A magyar emigráció jelenlétének helyszínei, emlékhelyei, valamint különböző dokumentumok felvételei lesznek láthatók, kezdve a rodostói Rákóczi laktól a Kossuth Lajos emlékszobáig és emlékházig, valamint a hozzájuk kapcsolódó egyéb épületek, utcák, paloták is láthatók, melyekben a kor szultánjai és pasái laktak”. Mihálka Nándor kifejtette, hogy érdekes dokumentumokról is készültek fényképek, többek között olyan levelekről, amelyek árulkodnak arról, hogy milyen úton-módon történt, és mennyibe került Kossuth Lajosnak a költöztetése egyik városból a másikba, melynek költségét egyébként a török állam teljes egészében magára vállalta. Mint mondta, a tárlaton feltárulnak a magyar történettudomány számára újdonságnak számító információk is, de ezek nem nagy volumenű felfedezések, hanem inkább a törökországi magyar emigráció mindennapjaiba nyújtanak mélyebb bepillantást. Külön érdekessége a kiállításnak az, hogy megmutatja azt, maguk a törökök miképpen viszonyultak a magyar emigrációhoz. A tárlat anyagából az derül ki, mondta Mihálka Nándor, „hogy a magyar emigráció jól érezte magát Törökországban, és rendkívül hálás is volt ezért, mert a törökök mindent elkövettek annak érdekében, hogy otthonosan és kényelmesen érezzék magukat magyarjaink Törökországban.”
Pap István
erdon.ro

Székelyföldi Grafikai Biennále: 41 országból érkeztek alkotások
Románia egyik legnagyobb grafikai szemléjévé vált a negyedik alkalommal megszervezésre kerülő Székelyföldi Grafikai Biennále. A két évvel ezelőtti kiadáshoz képest 40 százalékkal növekedett a benevezett alkotások száma, mutatott rá Siklódi Zsolt, a biennále kurátora, a zsűri elnöke. Idén összesen 1238 alkotást küldött be 507 képzőművész 41 országból.
„Kizárólag szakmai szempontok szerint történt az értékelés, összesen három alkalommal vizsgáltuk meg a munkákat, először a kiírás formai feltételeitől eltérő alkotásokat zártuk ki, aztán megbeszéltük az egyes munkákat, majd a zsűri egyenként szavazott minden pályamunka esetében, hogy melyek legyenek a továbbjutó alkotások” – ismertette a zsűrizés folyamatát Siklódi Zsolt.
A héttagú, nemzetközi zsűri 312 művet válogatott be a 4. Székelyföldi Grafikai Biennále második szakaszába. Meglátásuk szerint a beválogatott anyag teljesíti az elvárásokat, és a kortárs grafika reprezentatív keresztmetszete. A továbbjutó pályamunkák jegyzékét és az alkotók névsorát 2016. április 7-én teszik közzé a rendezvény hivatalos oldalán, ezeket az alkotásokat kell eredetiben beküldeni május 20-ig.
A pályamunkákat értékelő zsűrit hét szakember alkotta, összetétele pedig tükrözi a biennále résztvevőinek származását, hiszen 2014-ben és idén is a legtöbb pályamunka Romániából, Magyarországról és Lengyelországból érkezett. Dr. Erőss István grafikusművész, az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészetek Tanszékének vezetője, dr. Kaja Renkas grafikusművész, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézetének munkatársa, Siklódi Zsolt képzőművész, a biennále kurátora, dr. Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője, Szurcsik József festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettese, Ovidiu Tarța grafikusművész, a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem munkatársa, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője értékelték a munkákat.
„Sokkal jobb anyag gyűlt össze, mint az előző kiadások alkalmával” – értékelte Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a pályamunkákat. „Különböző kulturális és esztétikai felfogások találkozása, ezt jelenti számomra a biennále és idén ez megmutatkozik az anyag sokszínűségében. Más munkákat küldenek be Ázsiából, megint másakat Európából. Markáns bolgár, lengyel, magyarországi és hazai vonal ismerhető fel, a romániai pályamunkák között pedig még a különböző grafikai iskolák jellegzetes vonásai is felfedezhetőek a beküldött grafikákban” – tette hozzá Vécsi.
„A Székelyföldi Grafikai Biennále a pályamunkák tekintetében európai színvonalú, sok tekintetben hasonlít a Krakkói Grafikai Triennáléra” – hangsúlyozta Dr. Kaja Renkas grafikusművész, a zsűri lengyel tagja. Dr. Erőss István grafikusművész szerint művészettörténeti momentum, hogy a kiírás nem engedett különbséget tenni a munkák között a művek létrehozási technikái alapján, így a művészi tartalom szerint lehetett értékelni és nem a technikák szerint. „A digitális technika kanonizálásának vagyunk tanúi, 20–25 évvel korábban nem lehetett részt venni sehol digitális technikával létrehozott művekkel, aztán külön kategóriában szerepeltek, most pedig egyenrangúvá váltak a klasszikus úton létrehozott alkotásokkal” – fűzte hozzá.
A 4. Székelyföldi Grafikai Biennále szervezői: Kovászna Megye Tanácsa, Hargita Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ.
maszol.ro

Párbeszéd kialakítása a cél
Hagyományteremtő szándékkal, első alkalommal került megszervezésre Nagyváradon 2016. április 28. és 29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferencia.
Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem, Történelem tanszékével közösen szervezte.
A magyar és román nyelvű konferencia megnyitójára április 28-án 14 órától került sor a Nagyváradi Egyetem, Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat, akkor amikor két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyűlteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén tallálkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A korszakban Erdély története a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia, George Barițiu Történettudományi Intézetében, nem utolsó sorban pedig az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölték úgy az állam és egyház, mint az urbanizáció, térszerkezet, építészettörténet, népesedési folyamatok, társadalom, elit vagy épen a hadtörténet témakörét.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Az előadásokat a hallgatóság részéről élénk érdeklődés fogadta. Az előadások úgy magyar, mint román nyelven zajlottak. Minden szekció után lehetőség volt a kérdések feltevésére, a szakmai kérdések megvitatására. A résztvevők ki is használták ezt az időt. Olyannyira, hogy a legutolsó előadás elmaradása miatt nyert közzel fél órával is okosan sáfárkodtak a résztvevők: egyaránt jutott idő minden felmerült kérdés megválaszolására, illetve a problémák megvitatása sem maradt el. A rendezvény szakmai részének zárásaként egy rövid belvárosi séta, majd vacsora következett.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia, másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatásai programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte. 1918 után pedig úgy a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindultak vagy folytatódtak a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyartörténetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése. A plenáris előadás után a szekcióelőadások kerültek sorra.
Lesz folytatás
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a beígért várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megujúlt történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik azokat. A konferenciát jövőre is megkívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak.
A rendezvény nem valósulhatott volna meg Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium támogatása nélkül.
RODOSZ Bihar sajtóközlemény
erdon.ro

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Székelyföld Napok Háromszéken is
Huszonnégy település több mint ötven programja várja az érdeklődőket a Székelyföld Napok Kovászna megyei eseménysorozatán október 12–23. között.
Hagyományosan a Székelyföld Napok része a székelyföldi biennále hivatalos megnyitója és díjátadó gálája, idén a negyedik grafikai szemle lesz: összesen 1238 alkotást küldött be 507 képzőművész 41 országból.
Tizenegy hazai és külföldi grafikusművészt díjaznak a IV. Székelyföldi Grafikai Biennále gáláján, szerdán este hat órától a Tamási Áron Színház nagytermében. Idén a biennále négy díja mellett további hét alkotást tüntetett ki a nemzetközi zsűri, amelyekre a felajánlások a kiírás ideje alatt érkeztek Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, az Eszterházy Károly Egyetem és több hazai alkotótábor – a gyergyószárhegyi, a Zereda, valamint a Pulzus művésztelepek – részéről.
A beérkezett munkákból közel 250 alkotás kerül kiállításra október 12-én az Erdélyi Művészeti Központban és a Székely Nemzeti Múzeumban Sepsiszentgyörgyön. Ugyancsak a kovásznai megyeszékhelyen adják át a székelyföldi megyék által alapított Orbán Balázs-díjakat október 17-én.
Bencze Melinda 

Megnyílt a Székelyföldi Grafikai Biennálé (41 országból 507 képzőművész nevezett be)
Miután az idei év folyamán több fontos kísérőrendezvénye is lezajlott, tegnap délután hivatalosan is megnyitották a 4. Székelyföldi Grafikai Biennálét a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban, utána pedig a negyvenegy országból benevezett művészek legjobbjainak díjazására is sor került a Tamási Áron Színház nagytermében. A díjátadó gálát a bukaresti Jazzappella énekegyüttes koncertje tette színesebbé.
A kiállítás megnyitóján Siklódi Zsolt képzőművész, a Grafikai Biennálé kurátora ismertette röviden a rendezvény koncepcióját. Megpróbálták egymás mellé helyezni a lokálist és az univerzálist, és ezen keresztül megkeresni, meghatározni a térségben, de a világ más tájain születő grafikai törekvések helyét is a globális trendekben, tiszteletben tartva az alkotók szabadságát a képi formanyelv eszközének, technikájának és hordozójának megválasztása tekintetében is. A zsűri idén átértelmezte a 90-es években markánsan elkülönülő klasszikus és kísérleti technikák szerinti kategóriákat, így a hagyományos és a modern sokszorosító grafikai eljárással készült alkotások között nem tett különbséget a kiírás. A kurátor arról is beszélt, hogy a biennálé anyagát képező grafikákat Vécsi Nagy Zoltán rendezte kiállítássá különböző szubjektív szempontok szerint, majd megköszönte a szervezőknek, a zsűri tagjainak és a részt vevő művészeknek, hogy fáradságos munkájukkal részt vállaltak a rendezvény negyedik kiadásának megvalósításában.
A 4. Székelyföldi Grafikai Biennále díjátadó gáláján, a Tamási Áron Színház nagytermében elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, Zonda Erika, Hargita Megye Tanácsa képviselője és Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsának elnöki kabinetvezetője folytatta a beszédek sorát. A díjak átadása a harmonikus dzsessz-sztenderdeket játszó Jazzappella együttes intermezzója után következett. A Zereda művésztelep díját a lengyelországi Paweł Kwiatkowski, az egri Eszterházy Károly Főiskola, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának díjait Aranyász Zita, Cristian Aurel Opriș, illetve Léstyán Csaba vehette át. A Maros Megye Tanácsa által alapított Nagy Pál-díjat a kanadai Zenon Burdy nyerte el, a Hargita megye meghatározó képzőművészéről, Nagy Imréről elnevezett díjjal pedig a lengyel Karol Pomykałát tüntették ki. Kovászna megye díját, mely Plugor Sándornak állít emléket, a tajvani Chang Yuya vehette át. A 4. Székelyföldi Grafikai Biennálé 2000 eurós fődíját egy lengyel alkotó, Kamil Kocurek nyerte el a Szoba1 – rézkarc, hidegtű, foltmaratás, mezzotinto vegyes technikát alkalmazó alkotásával. 
Amint Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető megnyitóbeszédében elmondta: az alkotók számát, a rendezvény minőségét és a világban betöltött szerepét tekintve is egyre növekszik a Székelyföldi Grafikai Biennálé, hiszen az idén 41 országból, 507 képzőművész összesen 1238 alkotást küldött be. Karim Rashid-ot, a design jelenkorának egyik atyját idézve a tanácselnök rámutatott: a művészetben az intelligens forma követi a funkciót. „Székelyföldnek modern, intelligens formát akarunk, azt akarjuk, hogy szellemileg gyarapodjon ez a régió, mert meggyőződésünk szerint, ahogy a lélek és a szellem hordozza a testet, ugyanúgy egy művelt közösség régiója az, ami fizikailag is képes a fejlődésre” – fogalmazott. A kiállítás november 13-ig látható az Erdélyi Művészeti Központban.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

Sepsiszentgyörgyön ünnepelt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 25 év az anyanyelv szolgálatában
25 évvel ezelőtt, 1991. december 14- én a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében 84 küldött írta alá a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító dokumentumát. Ezt megelőzően a marosvásárhelyi Vártemplomban felröppent gondolattól a ma jól működő szervezetig, amely eredményesen fogja át, szervezi és a megérdemelt elismeréssel jutalmazza a romániai magyar pedagógusok és diákok munkáját, hosszú volt az út. Tele munkával, nehézségekkel, akadályokkal, de eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, ünnepekkel is. Ilyen tartásos, színvonalas, építő gondolatokban és művészi élményekben gazdag rendezvény volt az elmúlt negyedszázadra visszatekintő jubileumi megemlékezés, amelyet az alapítás színhelyén december 9-én világi és egyházi méltóságok, elöljárók, pedagógusok részvételével tartottak.
Ne politizálj, építkezz! Látványos kezdetként Sepsiszentgyörgy középiskolái vonultak be az iskolazászlóval a helybeli Művészeti Líceum fúvós kvintettjének játékára. A tágas konferenciatermet megtöltő több mint háromszáz résztvevő együtt énekelte a Szózatot Lőfi Gellért igazgató tanár orgonakíséretével. Szabó Margit műsorvezető felvezető szövege után a meghívottakat, vendégeket, támogatókat, együttműködő partnereket és a házigazdákat Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke köszöntötte. „Ne politizálj, építkezz! – idézte Bethlen Gábor fejedelem cselekvésre ösztönző szavait, majd kiemelte, hogy az eltelt 25 év a szolgálat, az építkezés, a küzdelem, a magyar nyelvű közoktatás minőségi fejlesztése érdekében végzett munka időszaka volt. Az érdekvédelemre és érdekérvényesítésre összpontosító kezdeti szerepvállalást a sokkal aktívabb, szerteágazóbb cselekvésvállalás évei követték, kínálkozó lehetőségekkel, szakmai kihívásokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Mindezt a jubileumi eseményre készített kiadvány és a képernyőn pergő képek bizonyították. A további cél, hogy a romániai magyar gyermekek egy jól működő, fejlődő minőségi oktatási rendszer keretében tanulhassanak. Ennek érdekében minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, az oktatásügy minden szereplőjének minden szinten vállalnia kell mindazt, amit tudása, tehetsége, társadalmi és szakmai helyzete lehetővé tesz – hangsúlyozta az elnök. Más a feladata, a felelőssége, mások a hatáskörei az oktatáspolitika és az oktatási hatóság képviselőinek, az RMPSZnek – mint civil szakmai, érdekvédelmi szervezetnek –, a pedagógusoknak, a diákoknak és a szülőknek. És más a feladata az anyaországnak. E területek folyamatos együttműködését kell megvalósítani a közös ügy, a romániai magyar oktatás megmaradása és fejlődése érdekében. Dr. Kondor Ágota, a vendéglátó iskola igazgatója az embert formáló pedagógus személyiségének fontosságára hívta fel a figyelmet, és kívánt erőt, kitartást ahhoz a munkához, amit Németh László a természet nyers gyémántjának szép vigyázattal való csiszolásának nevezett. Szobor Apáczai Csere Jánosnak Dr. Péter Sándor, az RMPSZ Kovászna megyei elnöke, a szövetség alapító tagja a kezdetekre emlékezett, majd azt javasolta, hogy állítsanak szobrot Sepsiszentgyörgyön az erdővidéki születésű első nagy erdélyi pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak, ami egyben főhajtást jelentene a mindenkori névtelen tanító előtt is. A vendéglátó város polgármesterének beszédét Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta. Antal Árpád a gondokat vette számba: iskoláinkat visszaállamosítják, az egyházi javakat nem szolgáltatták vissza, a székelyföldi diák, bármennyire is szeretné megtanulni a román nyelvet, a jelenlegi helyzetben képtelen rá, a pedagógusok egyik fizetéstől a másikig élnek, anyanyelvünkön továbbra sem működik önálló fakultás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Többek között ezekért a megoldandó kihívásokért van szükség az összefogásra és egy olyan megbecsült szakmai szervezetre, ami egy biztos pont és kapaszkodó a pedagógusok életében. Óvodafejlesztési program indul Az elmúlt 25 év alatt az RMPSZ az erdélyi magyarság megmaradásának fontos alappillére tudott lenni, megvalósítva az összefogást az anyanyelvű oktatás ügyéért. Szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, versenyeket szervezett, összekovácsolva a pedagógusok által a magyar iskolákat – értékelte a szövetség munkáját Potápi Árpád, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára, a rendezvény fő- védnöke. Kiemelte Lászlófy Pál István, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökének érdemeit, akinek tevékenységét nemrégiben a Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki. A magyar állam és az RMPSZ eredményes partnerségét jelzik a közösen végrehajtott sikeres projektek, mint a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program, amely 29 helyszínen 44 pedagógus bevonásával csaknem 2000 gyermek számára biztosítja az anyanyelvű oktatást, továbbá a szakképzési terv megvalósítása 39 szakképző intézmény tanműhelyének és tangazdaságának kialakításával, felújításával. Potápi Árpád egy újabb nagy projektről szólt, amelyben számítanak a szövetség közreműködésére. A magyar kormány a jövő évtől indítja a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot a bölcsődék támogatásával egyetemben. A program keretében Erdélyben 900 millió forintból 200 játszótér kialakítására kerülhet sor, 300 millió forinttal az óvodák eszközfejlesztését, 227 millió forinttal a módszertani fejlesztésüket támogatják. A 17 milliárdos óvodai programot két hete fogadta el magyar kormány. Beszédének zárómondatában születésnapi ajándékként a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága részéről egy emlékplakettet és a vele járó egymillió forintot ajánlotta fel a szövetségnek informatikai fejlesztésre, további hárommillió forintot pedig az Apáczai Csere János-szobor felállításához. Az egy évszázaddal ezelőtti kiemelkedően jól szervezett, jó teljesítményt nyújtó magyar oktatási erőtér visszaállítására dr. Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárságának miniszteri biztosa a Kárpát-medencei pedagógusszervezeteknek, köztük az RMPSZ-nek is az együttműködés lehetőségét ajánlotta fel. Az Európai Unió támogatásával induló hétmilliárd forintos operatív program az emberi erőforrás-fejlesztésre irányul az oktatás területén. Versenyképes oktatás Az RMPSZ ráérzett arra, hogy létünk alapját jelenti a versenyképes anyanyelvi oktatás, és az oktatási hálózat újragondolását, újraalakítását tűzte ki célul, megszervezte az oktatási központokat, a pedagógusok továbbképzését, a tehetséges diákok gondozását és mindazt, ami az oktatási rendszer megerősödését szolgálja – mondta Király András, a román közoktatási minisztérium államtitkára, aki tíz éven át a pedagógusszövetség Arad megyei szervezetének az élén állt. Ma a 117 középiskolából, ahol magyar nyelvű oktatás folyik, 74 önálló jogi személyiségként működik, 1400 iskolában van valamilyen szintű magyar nyelvű oktatás, és 10.000 pedagógus dolgozik a rendszerben – sorolta az államtitkár, majd a Bethlen Gábor idézet kapcsán kifejtette, hogy az érdekvédelemnek, a politizálásnak és a cselekvésnek össze kell fonódnia. Különösen ma, amikor visszaköszönnek az 1990-es évek, még nagyobb szükség van az összefogásra annak érdekében, hogy jól szervezett oktatási hálózatunk elnyerje a kezdettől óhajtott ön- állóságát. Ha a diák jól érzi magát, nem szorong, magabiztos és életvidám, akkor szívesen jár iskolába. A tanár–diák kapcsolat javításának a feltétele, ha a pedagógusok alkalmazzák a tanulók jogállására vonatkozó szabályzat elő- írásait, és ezáltal befolyásolhatják a jövő nemzedék hozzáállását a munkához – hangzott el a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségét képviselő bolyais diák, Bucur Tamás köszöntőjében. Sajnos nem tudja azt az örömhírt bejelenteni, hogy megszűnik az iskolai tanterv és tananyag, és a diákra szabják az oktatást, mint azokban az országokban, ahol a nemzetközi felmérés a legjobb eredménnyel járt. Ahogy azt a hírt sem közölheti, hogy némely ázsiai országhoz hasonlóan (ahova gyakran küldenek), Romániában is a nemzeti jövedelem 20-24 százalékát fogják az oktatásra fordítani, bár jelenleg a megígért 5-6 százalékot sem teljesítik – mondta Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Beszédének végén az Apáczainak tulajdonított szavakkal biztatta a jelenlevőket, miszerint lerombolhatják egy népnek a templomait, megszüntethetik az iskoláit, de ha a lelke erős marad, ismét naggyá lehet. Majd ismertette ajándékát, miszerint Gullyás Beatrix és tanára, Szolláth Hunor egy kétnapos brüsszeli jutalomkiránduláson vehetnek részt. A meghátrálások nem hozhatnak megoldást Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének üdvözletét Sándor Krisztina ügyvezető tolmácsolta. Tőkés László kiemelte a történelmi egyházaknak és a magyar élet legszélesebb pászmáját felvállaló RMPSZ-nek az iskolaügyünk képviseletében és fenntartásában vállalt szerepét a társadalmi visszarendeződés mostoha körülményei között is. Az elmúlt 25 év közös tanulságának nevezte, hogy a félig véghezvitt dolgok, a szépítőleg kompromisszumoknak nevezett meghátrálások nem hozhattak megoldást gondjaikra, az igazi talpra állást és kiteljesedést az intézményes autonómia megvalósulása biztosíthatja. A beszéd végén bejelentette, hogy Lászlófy Pált az EMNT Kós Károly-díjával tüntetik ki januárban Nagyváradon. A nemzetstratégia legfontosabb sarokköve, a mai világ kihívásaihoz igazodó, a használható és felelősséggel párosuló, mindenki számára elérhető minőségi magyar oktatás a közösség boldogulásának a feltétele. A pedagógus tehet azért is, hogy az egyéni érvényesülés csábító lehetőségei ellenére tanítványai az itthon maradást válasszák – hangsúlyozta a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Gáll Hajnalka tiszteletbeli konzul. A jól működő távoktatásos pedagógusképzésben és továbbképzésben, konferenciák szervezésében, az iskolai támogatásokban, a tanulócserékben, tanulmányutak szervezésében nyújtott segítség révén az RMPSZ egyik fontos együttműködő partnere volt az egri Eszterházy Károly Egyetem, amelynek rektora, dr. Liptai Kálmán Csaba a szövetség elnökét és tiszteletbeli elnökét a volt főiskola egyetemmé nyilvánítása alkalmával kiállított emlékéremmel tüntette ki. A Kárpát-medencei társ-pedagógusszövetségek és egyesületek nevében Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke köszöntötte a nagy testvért, a következő szavakkal: „a határokon túl addig van jövője a magyar nyelvnek, amíg beszélői fontosnak tartják az átörökítését szülőről gyermekre, amíg hisznek abban, hogy boldogulásuk eszköze lehet, amíg nem hajlandók sem lelket, sem hazát cserélni”. Jókai Tibor átnyújtotta a szlovákiai pedagógusszövetség díszoklevelét és ajándékát, majd ezt követően a kárpátaljai, vajdasági, észak-bácskai, horvátországi szervezetek is átadták ajándékukat a szövetség vezetőinek. Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke végigtekintett az úttörés időszakán, amikor az önálló magyar oktatási rendszer létrehozásának rendelték alá tevékenységüket az alázat és a szolgálat jegyében. Az akarat megvolt, de le kellett győzni az akadályokat. Ezért a kitartó munkáért köszönetet mondott az alapítóknak, a különböző szintű vezetőknek, a szervezet minden tagjának. Megköszönte az anyaország és oktatási intézményeinek támogatását, ami a jövőben is kulcsfontosságú lesz. Beszédét Márton Áron szavaival zárta: „Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, a becsülethez, a tulajdonhoz, a művelődéshez, a vallás szabad gyakorlásához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejleszthesse, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségével intézze a vele együtt lakó népek jogos érdekeinek tiszteletben tartása mellett”. Az ünnepségen a vargyasi Borbáth Károly történészt, könyvtárost, pedagógust a szövetség post mortem RMPSZ-díj arany fokozatával tüntették ki, amit a róla elnevezett vargyasi általános iskola igazgatója vett át. Az Örökség mozgalom erdélyi nagykövete, Kelemen Éva bemutatta a mozgalom videoklipjét, és annak népszerűsítésére kérte a jelenlevőket. A 25 évforduló alkalmával az RMPSZ emlékplaketteket és emlékérmeket adott a szövetség támogatóinak, intézményeknek, magánszemélyeknek, politikai pártok és alakulatok vezetőinek, a történelmi egyházak képviselőinek, a megyei és területi szervek vezetőinek és az általuk előterjesztett pedagógusoknak. A díjazottak magas száma miatt – 94 plakett, 500 emlékérem, 2310 emléklap – az ünnepségen az anyaországi és hazai támogató intézményeknek és személyeknek adták át az elismerés és köszönet jelét. A pedagógusok a megyei szervezetek által szervezett rendezvényeken vehetik át az elismerést. Megyénkből Tőkés András alapító társelnök, az RMPSZ megyei szervezetének volt vezetője, Horváth Gabriella jelenlegi elnök és Szolláth Hunor, a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója kapott emlékérmet, Kilyén Ilka színművésznő, aki Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét adta elő vastapsot kiváltó átéléssel, a megyei szervezet javaslatára a támogatóknak járó emlékplakettet és emléklapot kapott, akárcsak e sorok írója, az RMPSZ 25 éves tevékenységét végigkövető tudósításaiért. A beszédek közötti színvonalas műsorban fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, népdalt énekelt SteckbauerHanzi Réka, csángó dalokat adott elő Nyisztor Ilona és Vaszi Levente, verset mondott Incze Melinda és Turbuk Mária, fellépett a Székely Mikó Kollégium kiváló néptánccsoportja. Az ünnepséget Zelenák József esperes, evangélikus püspökhelyettes áldása és a Himnusz zárta
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Aki független sajtóról beszél, az hazudik
Ágoston Balázst szókimondó cikkeiről ismerik. Az évi rendszerességgel Erdélyben is megforduló budapesti újságíró munkájáról, a világ dolgairól, a magyarság esélyeiről és gasztronómiai szenvedélyéről is beszélt lapunk Sajtóklub sorozatában. 
– Önéletrajzi bejegyzésedben azt írod magadról, hogy számodra a nemzethűség és az értékek védelme gyerekkorod óta természetes. Mit jelent ez manapság?
– Személyes erkölcsi és intellektuális integritást, valamint az ettől elválaszthatatlan közösségi integritást, az egyéni és a nemzeti identitás tudatos megélését. Ma már senki sem tagadhatja, hogy nagy világfordulást élünk: az elmúlt évtizedekben ismert világrend recsegve-ropogva változik. Felemelkedőben a Kelet, alászállóban a Nyugat. Miközben a nyugati világ, azaz Európa és az Egyesült Államok a rendelkezésre álló erőforrások és javak nagy részét birtokolja, a társadalmai lassan felszámolják magukat az elöregedéssel és a természet rendjével való makacs szembeszegüléssel. Miközben dübörög a történelem, tervezett és szervezett folyamat keretében a harmadik világ civilizálatlan hordái zúdulnak ránk. Európa számos meghatározó vezető politikusa még mindig bárgyún tapsikol, és nem veszi észre, hogy háború van, még ha nem is az eddig ismert fegyverekkel vívjuk. Mások a geopolitikai átrendeződés kellős közepén azzal vannak elfoglalva, hogy magukat sem nőnek, sem férfinak nem érző különös emberek számára külön mellékhelyiséget létesítsenek. Ide süllyedt Európa. Ebben a zűrzavarban különösen fontos, hogy tisztában legyünk saját identitásunkkal egyénileg és közösségileg egyaránt. Ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, gyökereinkhez, ismernünk és tisztelnünk kell önmagunkat, és másoktól is meg kell követelni a tiszteletet.
– Hogyan kötelezted el magad az újságírás mellett?
– Nem volt tudatos folyamat, inkább sorsszerű. Alkatilag sohasem bírtam elviselni az igazságtalanságot, az arcátlanságot, a silányságot. S mivel ebből fakadóan mindig volt véleményem a körülöttem zajló eseményekről, logikusnak tűnt ennek hangot adni. Már csak azért is, mert jobb, ha az ember kiírja magából, ami bosszantja, mint ha mérgében felrobban. Ez egyfajta terápia is. A közélet is mindig érdekelt, hiszen emberként, magyarként nem lehetek közömbös az iránt, hogy mi történik a népemmel, a hazámmal. Legkorábbi olvasmányélményeim is ezt erősítették bennem: Amerika őslakói, az indiánok a szülőföldjüket, a hagyományaikat védték a hódítókkal szemben, a Pál utcai fiúk a grundot a vörösingesek ellen, Eger csillagai pedig a hazát jelentő várat védelmezve feltartóztatták a muszlim áradatot. Egyszóval minden impulzus azt erősítette, hogy mindez fontos. Ezért már iskolás koromban írtam több nemzeti, jobboldali lapba, egyszóval belenőttem.
– Azon magyarországi újságírók közé tartozol, akik rendszeresen járják a Kárpát-medencét. Nehéz általános véleményt megfogalmazni az Őrvidéktől Kárpátaljáig vagy Székelyföldig. Mégis hogyan látod ennek a szétszakadt magyarságnak a boldogulási esélyét?
– Örülök az Őrvidék név használatának, mert feláll a hátamon a szőr, amikor egyébként derék hazafiak is burgenlandozzák Nyugat-Magyarországot mintegy beletörődve, hogy még a velünk bukó Ausztria is kiharapott egy darabot Magyarországból. S aztán szenvedélyesen neki is fogott asszimilálni az ottani magyarokat, sajnos elég nagy sikerrel… Ami a kérdést illeti: szeretnék derűlátó lenni, de sajnos nem vagyok az. A magyarság politikailag az elszakított országrészekben is megosztott, a nemzet ügye iránt elkötelezett szervezetek mellett rendre megjelennek a tájba simuló, az utódállamok vélt vagy valós érzékenységét elsődleges szempontnak tekintő önsorsrontó csoportok, és még jó, ha ezeket nem az utódállami akarat hozta létre… A közösség pedig – amint az a választásokon rendre kiderül – valamiért az ilyen pártokat támogatja meggyőző többséggel. Ezért nem látom azt az áttörési pontot, amitől például Székelyföldön megvalósulhatna a területi és kulturális önrendelkezés, legalábbis ami a Bukarest által szentesített jogi keretrendszert illeti. Felvidéken rémisztően erős az asszimiláció, a magyar párt ciklusok óta nem tud visszakerülni a pozsonyi parlamentbe. Az ukrán állam által elfelejtett, magára hagyott Kárpátalján tragikus a gazdasági helyzet, a kelet-ukrajnai harcok miatt sokan elhagyták szülőföldjüket, mert nem akarnak idegen érdekekért harcolni, főleg nem azon állam érdekeiért, amely nyíltan elnyomja a magyarságot. Délvidéken formailag létezik a kulturális önigazgatás, de a munkavállalás terén szemérmetlen nyíltsággal különböztetik meg az etnikumokat: egy magyar és egy szerb pályázó közül borítékolhatóan a szerb kapja meg az állást. Sajnos arra is van példa, hogy anyaországi vállalkozók nem Délvidéken, hanem Szerbiában fektetnek be. A horvát állam empatikusan viszonyul a magyarsághoz, persze az a körülbelül 14 ezer, területileg széttagolt magyar nem jelent fenyegetést Zágráb számára. A szlovén állam rokonszenvesen segítőkész, de sajnos a Lendva környéki néhány ezer magyar így is ki van téve az etnikai arányokból adódó beolvadás veszélyének. Borúsan látom tehát a helyzetet, de azért vannak biztató jelek is: Székelyföldön például az utóbbi időben javult a népesedési helyzet, ami életösztönt mutat, és több fontos ügyben sikerült összefogni. Erre lehet és kell is építeni.
– Erdélyi vagy délvidéki magyarnak furcsának tűnhet, amikor a magyar sajtó bizonyos részében azt olvassa, hogy Magyarország egyre élhetetlenebb. Újságíróként jól ismered a magyar valóságot. Hogyan látod Magyarország megerősödését, mennyire kormánypárti kampány ez és mennyire valóság?
– Részben kampány, persze, de ilyen a politika természete. Másfelől van is, mivel kampányolni. Gazdasági és pénzügyi téren egyértelműen sikeres Magyarország: ma már nem vagyunk közvetlenül kiszolgáltatva külső tényezőknek. Az államadósság nagyobb részével hazai szereplőknek tartozunk, ami lényeges változás a 2010 előtti helyzethez képest. Az oktatásban és a politikailag életveszélyesnek számító egészségügyben is kedvező folyamatok indultak el. A munkanélküliség gyakorlatilag eltűnt, ma már a munkaerőhiány jelent egyre nagyobb gondot összefüggésben a népesedési mutatókkal, amelyek minimálisan javultak ugyan, de a helyzet továbbra is aggasztó. A honvédelemben is pozitív irányú változások várhatók, amennyiben emelkedik az erre fordított költségvetési forrás. A kultúra terén is számos örömteli fejlemény történt az elmúlt években: kastélyok, várak, turistaházak, múzeumok, műemléképületek újultak meg. És ma már nem kizárólag magyarellenes, szélsőliberális, aberrált, magukat művészeknek nevező provokátorok juthatnak forrásokhoz. A legjobb nyilván az lenne, ha az ilyenek egy fillér közpénzt sem kapnának, de hát ismerjük a hazai és nemzetközi erőviszonyokat ezen a téren… Összességében úgy érzem: Magyarország és benne Budapest is élhetőbb, magyarabb lett, mint a 2010 előtti évtizedekben volt. De tagadhatatlan, hogy ahol nagy az erő és sok a lehetőség, ott a vámszedők, a sakálok, a hiénák is megjelennek, és ezek arrogáns rongyrázása nyomán okkal nyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében. Az is igaz ugyanakkor, hogy ettől még épül és fejlődik Magyarország.
– Budapestről nézve milyennek tartod az erdélyi lapokat?
– Számomra nagyon rokonszenves, hogy Erdélyben erős a regionális sajtó és lojális az olvasótábor. Az erdélyi magyar sajtó nagyobb része emellett világnézettől függetlenül nemzethű, és magyar érdeket képvisel. Ez olyan érték és erő, amit feltétlenül meg kell őrizni, annál inkább, mert érezhetően terjed az SZDSZ-vírus is. Ezzel szembe kell szállni, mert a közösség bomlasztása halálos bűn, különösen most, amikor napról napra változik a világ.
– Mindenhol temetik a nyomtatott sajtót, amit az itt dolgozó újságírók válságként élnek meg. Vajon gond nélkül helyettesíthető a papír?
– Biztos, hogy nem, és nem is hiszem, hogy temetni kell a nyomtatott sajtót. A hírműfajokban persze nem lehet versenyezni az elektronikus felületekkel, főleg a világhálóval. De komolyabb, elmélyültebb elemzéseket, publicisztikákat valószínűleg ezután is papíralapon olvasnak majd azok, akik egyáltalán olvasnak bármit. A jövő szerintem a nyomtatott sajtó és a világháló együttműködése lesz: a cikkek kiegészülnek például a témába vágó rövidfilmekkel, és így élővé válnak.
– Egyre nagyobb a vita a sajtó hitelességéről. Hogyan látod ma az újságírás szerepét?
– Meggyőződésem, hogy aki független sajtóról beszél, az hazudik. A sajtó és az újságíró nem lehet közömbös a körülötte zajló események iránt, nem szemlélhet semlegesen olyan történéseket, amelyekben saját népe, hazája érintett. A sajtó dolga az olvasó alapos, tényszerű, sokoldalú tudósítása, de emellett egyfajta nemzetnevelő küldetése is van. El kell magyarázni az összefüggéseket bizonyos jelenségek között – erősítve és formálva az olvasó identitását. A sajtó fegyver, amit a fajtánk és a hazánk védelmére kell használni.
– Melyek a kedvenc műfajaid, miben érzed magad otthonosan?
– Ha választani kell, akkor az aprólékos terepmunkával – ahogy mondani szoktuk, egerészéssel – járó riportot, illetve a publicisztikát választom, leginkább ezek állnak közel hozzám.
– Milyen a magánember Ágoston Balázs, amikor éppen nem ír vagy nem szerkeszt?
– Bő tíz éven keresztül tevékenykedtem az Erdélyi Magyar Ifjak testvérszervezetében, az Egyesült Magyar Ifjúságban, amíg el nem lehetetlenítették. Szerveztük a délvidéki EMI-tábort, a gyergyói EMI-táborban is a kezdetektől jelen vagyok. Emellett előszeretettel hódolok a gasztronómiai élményeknek: rajongok például a keleti konyhákért. De azért nemrég jóféle kocsonyát főztem, szóval a magyaros vonal itt is jelen van. Szeretem élvezni a képzőművészetet, nem tudnám elképzelni az életem zene nélkül, a rock és a metal világa a fő csapásirány, de azért nem kizárólagosan. És persze örök szenvedélyem a foci: ha tehetem, ott vagyok a legismertebb magyar ember, Puskás Ferenc klubja, a Kispest meccsein.
Ágoston Balázs
Budapesten született 1976-ban. 2002-ben szerzett sajtó szakirányú kommunikációs diplomát az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 1991 óta jelennek meg írásai a Magyar Fórumban, a Hunniában, az Új Időkben, a Nyugati Magyarságban, a Karpatiában, a Barikád hírportálon. 2002 óta a Magyar Demokrata munkatársa, 2005 óta főmunkatársa. Társszerzője két publicisztikai gyűjteménynek: „Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket”–magyarellenes és neosztálinista közbeszéd a magyarországi médiában (Magyar Ház Kiadó, 2004), Turulmadár az Akropoliszon–tényezők az európai civilizációért (Magyar Ház Kiadó, 2005), illetve a Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? esszégyűjteménynek (a Jövő Értelmisége Projekt kiadványa, 2015).
Makkay József | 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Földrajztanítás másként, avagy egy vetélkedő tanulságai
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Kortárs hangon: fiatal irodalmárokat díjaztak Kolozsváron
Kiosztották az egri Eszterházy Károly Egyetem, a Miskolci Egyetem, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az Erdélyi Magyar Írók Ligája által 13. alkalommal meghirdetett Kortárs Hangon Nemzetközi Irodalmi Pályázat idei díjait. Az eseményre a BBTE Bölcsészettudományi Karának épületében került sor csütörtök délután, a zsűri 14 versenydíjat, négy lapdíjat és egy különdíjat ítélt oda.
A többségében fiatal, pályakezdő írók és költők nyertes műveit 3 ország, tíz egyetemének 77 pályázója közül választotta ki a neves romániai és magyarországi irodalmárokból álló 7 tagú zsűri. Az eseményen Jónás Zoltán, az Eszterházy Károly Egyetem nyugalmazott kulturális programigazgatója bemutatta a díjnyertes munkákból szerkesztett új kötetet és kitért a 2005 óta tartó, immár sikertörténetnek mondható irodalmi pályázat idei alkotásaira. Jónás Zoltán kiemelte: az elmúlt évekhez hasonlóan, a BBTE hallgatói idén is kiváló teljesítményt nyújtottak és munkáikkal tükröt tartanak társadalmunk aktuális problémáira. A nyugalmazott kulturális programigazgató, és egyben az új Kortárs Hangon kötet főszerkesztője idézte a zsűri elnökének, Kusper Juditnak az üzenetét, aki bátorította a fiatal tehetségeket, hogy írjanak és bátran próbálkozzanak, függetlenül attól, hogy sikerül-e elsőre műveiket közölni, vagy sem.
Berszán István író, a BBTE oktatója és a nemzetközi zsűri egyik tagja részletezte a beérkező 150 munka elbírálásának nemegyszer nehéz és szubjektív folyamatát. Az irodalmár szerint, a fiatal írók és költők műveit csak szubjektíven, olvasóként tudja még a szakavatott és sokat olvasott zsűri is megítélni és kategóriákba sorolni, és fontos, hogy az építő kritika mellett, egy-egy mű pozitív tulajdonságait is kiemeljék a bírálatukban. A nemegyszer „modoros” vagy „sztereotip” kategóriákba sorolt és az idei díjtól elesett művek is fontosak, hisz olyan fejlődőképes és tehetséges hallgatók írásairól van szó, amelyek előbb-utóbb révbe érhetnek.
Az elismerésben részesülők és a főszervezők a hétvégét a szamosújvári Téka Szórványkollégiumban töltik, ahol irodalmi műhelymunka keretében lehetőségük lesz egymás munkájának alaposabb megismerésére.
A díjazottak névsora: I. díjas Kriegel Zsófia (EKE, Eger), Mărcuţiu-Rácz Dóra (BBTE, Kolozsvár). II. díjas Sárkány Tímea (BBTE, Kolozsvár), Kovács Péter (BBTE, Kolozsvár), Rump Tímea (EKE, Eger). III. díjas György Alida (BBTE, Kolozsvár), Farkas Beatrix (Miskolci Egyetem), Fülöp Dorottya (BBTE, Kolozsvár). Különdíjban részesült Bihari Csilla Rozália (BBTE, Kolozsvár), Kocsis Dorottya (Miskolci Egyetem), Balogh Alexandra (SJE, Komárom), Kolumbán Adrienn (PKE, Nagyvárad), Baka L. Patrik (SJE, Komárom) és Csató Anita (EKE, Eger). A pozsonyi Irodalmi Szemle különdíját Sárkány Tímea (BBTE, Kolozsvár), a Várad irodalmi, művészeti lap különdíját Józsa Evelin (SJE, Komárom), a Helikon irodalmi folyóirat különdíját Kocsis Dorottya (BBTE, Kolozsvár) valamint az Agria irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat különdíját Pálffy Tamás Szabolcs (EMTE, Marosvásárhely) kapta.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Hitünket cselekedetekkel tegyük élővé
Reformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron
A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén.
Reformációról szóló előadások, négy témakörben
Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest)
A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna).
Józsa Miklós
Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja
Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk.
A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja.
Emlékjelhagyás Vajasdon
Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve.
Az „ige egyházának” bátor kiállása
Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.”
A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése.
Értékeket teremtő a református vallás
A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét.
A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit.
A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel.
A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.”
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro