Megkezdődtek a Magyar Kulturális Napok
Múlt héten kezdődtek és november 15-ig tartanak Dicsőszentmártonban a Magyar Kulturális Napok rendezvényei. A Kis-Küküllő Alapítvány szervezte ünnepségsorozat a helyi zsinagóga épületében Beder Tibor Apadó fájdalom című könyvének bemutatójával indult, amit a Székelykapu-állítás Rodostóban című filmbemutató követett. A város szülöttje, a világhírű fotográfus, Munkácsi Márton fényképeiből pénteken nyílt kiállítás a Kis-Küküllő Galériában. – A 30 alkotásból álló képanyagot a Kecskeméti Nemzeti Fotográfiai Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre – tudtuk meg dr. Kakassy Sándor megyei közgyűlési képviselőtől. Balázs Éva, az alapítvány ügyvezetője, a kiállítás főszervezője elmondta, azért döntöttek úgy, hogy megrendezik a tárlatot, mivel Munkácsi Márton Dicsőszentmárton szülöttje, a dicsői magyarságnak pedig illik megismernie és büszkének lennie a világhírű művészre. "Munkácsi Márton itt született, majd családjával egy ideig Kolozsváron élt. 1911-ben kiköltöztek Budapestre. Már 17 éves korában versekkel jelentkezett, majd Az Est lapnak volt a riportere. Ekkor kezdett fotózni is, saját riportjainak illusztrálása céljából. A Színházi Élet volt az első stabil munkahelye. Már ismert fotós volt, amikor anyagi okok miatt Berlinbe került és ott a rangos lapoknak dolgozott, bejárta az egész világot. Hitler hatalomra jutása után Amerikába távozott a létbizonytalanság miatt, ő az alapítója a Life magazin fotórovatának. Rengeteg sztárfotót készített, a divatfotózást forradalmasította, kivitte a stúdióból és mozgást adott a képeknek. Sajnos egészségi okokból elég korán megszakadt a pályája, egy szívroham után már nem fotóriportereskedhetett sokáig, ekkor kezdett animációs filmeket készíteni, de nagy sikert ezekkel nem aratott. A '40-es évek legjobban fizetett fotóriportere volt. Egy újabb szívroham következtében egy futballmeccsen, fényképezőgéppel a kezében halt meg. A magyarság nem nagyon ismerte munkásságát, karriert inkább Amerikában futott be, és éppen ezért szeretnénk a dicsőieknek megmutatni, hogy büszkék legyenek arra, hogy milyen szülöttjei voltak a városnak".
A Közművelődési Központban színházi előadásokra, kórusok fellépésére került és kerül sor, az Alter- Native rövidfilmfesztivál idei filmanyagából is szerveznek bemutatót, és első ízben tartanak magyar történelmi vetélkedőt Béres Ilona tanár irányításával, Pataki Tamás vezetésével. Az Andrei Bârsanu Líceum magyar tanulóiból álló tíz csapat a Vox Virtus című vetélkedőn november 11-én bizonyíthatja tudását.
A Magyar Kulturális Napok rendezvényei zömének a helyi zsinagóga ad otthont, itt zajlik egyébként a magyar közösségi élet is, miközben a dicsőszentmártoni Magyar Ház üresen áll. Kakassy Sándor szerint a Magyar Házban immár csupán a Sipos Domokos kórus próbál, egyéb tevékenységekre nem használják az épületet. "Legbüszkébb arra vagyok, hogy Dicsőszent-mártonban a zenei élet is megindult. Ebben a városban az esküvői zenekarokon kívül semmilyen hangszer nem szólalt meg. Elindítottuk a május utolsó hetében zajló kamarazene-fesztivált, amit a salzburgi Mozart Akadémia és Fesztiválzenekar igazgatója, Bényi Tibor patronál. Szlovácsek Ida szervezésében a Kis-Küküllő menti népdaléneklő és szavalóversenyt is évente megtartjuk. Sajnos a kulturális eseményekre mind kevesebben járnak el, az idősebb korosztály érdeklődik csupán, a fiatalok egyre kevesebben vannak és másként szórakoznak. Egyre fogy a magyarság Dicsőben, már a húsz százalékot sem érjük el. Megélhetési gondok miatt sok fiatal a megyeszékhelyre vagy külföldre költözik" – tette hozzá a képviselő. Népújság (Marosvásárhely)

Monográfia a mai Szlovákia területén elhelyezett erdélyi menekültekről
Az első világháború egyik olyan eseménysorát tárja fel L. Juhász Ilona közelmúltban megjelent kötete, amely mára kihullott az emlékezetünkből. Száz évvel ezelőtt, miután az addig semleges Románia csapatai betörtek Erdélybe, tízezrek hagyták el otthonukat és menekültek Magyarország biztonságosabb régióiba, így a mai Szlovákia területére. Róluk szól az Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz...
A kötet alcíme: Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Persze nemcsak a menekültek, hanem a befogadó közösségek képe is kirajzolódik a komáromi Etnológiai Központ munkatársának könyvében, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában jelent meg. L. Juhász Ilona egy forráscsoportot, a korabeli sajtó – pontosabban a mai Szlovákia területén megjelent magyar nyelvű lapok – beszámolóit áttekintve összegzi a menekültek körülményeit és a befogadók terheit.
A kötet első pillantásra egy történeti kutatás eredményének tűnik. Hol ér össze a néprajzzal?
Azt mondanám, történeti néprajzi jellegű kutatás volt. A néprajztudomány már régen nem az, amit a 19. században gondoltak róla. Európában sokféleképpen nevezik: történeti antropológiának, etnológiának, kultúrakutatásnak. A néprajztudomány is történeti jellegű kutatással foglalkozik, csak mélyebben beleás a társadalmi kapcsolatokba. Nem csak a száraz adatokra kíváncsi, hanem a részletekre is, a vizsgált események hatására a társadalom szövetére. De tény, hogy olykor nehéz határt vonni a tudományterületek között.
Az erdélyi menekültek történetének feltárása során kifejezetten a korabeli sajtóra, mindenekelőtt a regionális sajtóra támaszkodott. Mennyire kapunk részletes képet ebből a forrásból?
Eredetileg egy másik kutatás során figyeltem fel a sajtóban az 1916-os erdélyi menekültekre vonatkozó hírekre. Kíváncsi voltam, van-e a témának irodalma. Ezzel a kérdéssel nálunk senki sem foglalkozott: sem történészek, sem néprajzosok, sem szlovákok, sem magyarok. Adatközlőket ma már nem lehet megszólítani. Az első világháború centenáriuma felé közeledve Erdélyben és Magyarországon születtek munkák a tárgyban, de a mai Szlovákia területét ilyen vonatkozásban nem vizsgálták. Átnéztem az itt megjelent magyar nyelvű regionális lapokat, és kiderült, hogy nem volt olyan megye, ahova ne érkeztek volna menekültek. Legalább 22 ezer fővel kell számolnunk, de többen is lehettek. A korabeli sajtó pedig szinte minden mozzanatról beszámolt. Onnantól kezdve, hogy „Menekülnek erdélyi véreink!” egészen a visszautazásig. A Honti Lapok, az Eperjesi Lapok kifejezetten részletesen foglalkozott az eseményekkel, a gyűjtött adományokat is tételesen közölte. De más újságokból is érdekes mozzanatokra derült fény: előfordult, hogy a menekültek csomagjait fertőtlenítették, hogy orvosi vizsgálatnak vetették alá őket… Szóval: a sajtó mozaikkockáit összerakva kifejezetten komplex kép bontakozik ki a történésekről.
Csak a sajtóra támaszkodva van érezhető vakfoltja a történetnek?
A háború idején a sajtót erősen cenzúrázták, a konfliktusokról nem szívesen írtak. Találtam bizonyos utalásokat: Ipolyságon például előfordult, hogy a menekültek bedobálták az Ipolyba a kapott ételt, mert nem ízlett nekik, Komáromban a cipő minőségére panaszkodtak. Nagyon érdekelne az is, milyen emberi vagy családi kapcsolatok alakultak ki, de ezt száz év után nem lehet kideríteni, illetve egészen más jellegű kutatást igényelne. De vannak érdekes véletlenek. A könyv címlapján szerepel egy fotó, belül pedig egy születési anyakönyvi kivonat. Domus ösztöndíjjal kutattam Budapesten, az MTA vendégházában kaptam szállást. Szokás, hogy a kutatók összejönnek, és mindenki beszámol arról, mivel foglalkozik. Amikor felvázoltam a témámat, egy fiatal erdélyi hölgy elmesélte, hogy a dédszülei is a menekülthullámmal tartottak, így történhetett meg, hogy a nagyapja – a fotón látható csecsemő – Pozsonyban született.
Összességében mi a benyomása: a korabeli híradások, tudósítások mennyire voltak objektívek, vagy mennyire érezni a propagandacélokat, a hangulatkeltést? Milyen hangot ütött meg a sajtó az erdélyi menekültek ügyében?
Az első világháborús sajtó szeretett túlozni. A propagandára nagyon nagy hangsúlyt helyeztek, igyekeztek az érzelmekre is hatni. Kicsit rosszabbnak tüntették fel a helyzetet, mint amilyen volt. Azt írták például, hogy a menekültek mezítláb, egy szál ruhában indultak útnak, ami nem okvetlenül volt mindenkire igaz. A társadalmi összetételt tekintve igen tarka volt a kép: a gazdagabbak között akadtak, akik szállodába mentek, nem kellett róluk gondoskodni, a többieket viszont családoknál, kollégiumokban, a legkülönfélébb szállásokon kellett elhelyezni. Azoknak a falusiaknak pedig, akik a jószágot is magukkal hozták, megfelelő helyen, vidéken kellett lakhatást biztosítani, és az állatok takarmányozását is meg kellett oldani. Azt gondolom, a regionális lapok többé-kevésbé tárgyszerűen tájékoztattak, de például a Budapesten kiadott Az Est munkatársai elég szenzációhajhász módon írtak a menekültek fogadásáról. Például Érsekújvárban szívtelennek, közömbösnek tüntették fel a helyieket, azt írták, senki sem törődött a menekültekkel. Máshol felrótták, hogy a gyerekek napok óta nem kaptak tejet, hogy a családok napokig sínylődtek a vagonokban. Persze volt fejetlenség, de az is tény, hogy egyik napról a másikra egy hatalmas tömegről kellett gondoskodniuk a hivataloknak és a lakosságnak, ami nagy feladatot adott mindenkinek.
Mi lehet az oka, hogy ez a történet kiesett a köztudatból, nem része az élő emlékezetnek?
Az első és a második világháború kutatása és feldolgozása elsősorban hadtörténeti szempontból valósult meg. A néprajzkutatók között például régebben amolyan bennfentes tréfának számított, hogy ha terepen gyűjtöttek, és az adatközlő bácsi előjött Doberdóval meg Isonzóval, rögtön menekülőre fogták. A hátország hétköznapjai, a mikrotörténelem az utóbbi években vált érdekes kutatási területté. Az erdélyi menekülteken túl sok más első világháborús történetet sem tartunk számon. Mondok egy példát, a közelmúltban írtam is róla egy tanulmányt. Tanultuk annak idején, hogy József Attila egyszer nyaralhatott gyerekkorában, de a részletekről nem sokat tudunk. A Károly király gyermeknyaraltatási akcióról van szó. IV. Károly azért találta ki, hogy valahogy élelemhez jussanak a nagyvárosokban, elsősorban Bécsben élő gyerekek. Már a tervek sem voltak arányosak, végül Magyarországra 75 ezer osztrák gyerek került családokhoz, 8 ezer magyar gyerek pedig az „osztrák tengerpartra”, az Adriára utazhatott. Csak a margóra: ott végül a magyar kormánynak kellett lecsillapítania a kedélyeket, mert a helyiek felzúdultak, hogy nekik sem jut elég élelmiszer, nincs mivel még több éhes szájat betömniük… 1918 augusztusában vagyunk, amikor már nagy problémák voltak az ellátással. A sajtóban szépen megmutatkozik, mennyit változott a hátország hangulata 1916-hoz képest. A Szepesi Lapokban találtam egy írást, amelyben egy képviselő nagyon erélyesen tiltakozik az ellen, hogy osztrák gyerekek jöjjenek Magyarországra. Itt már, a háború vége felé határozottan felmerül a kérdés: a hadiözvegyek, a hadiárvák, a hadirokkantak, az erdélyi menekültek támogatása, a kárpáti falvak újjáépítése, az osztrák hadsereg ellátása után hány bőrt lehet még lehúzni a lakosságról?
Lakatos Krisztina ujszo.com/online