A 83 éves Bódis Erzsébet monumentális faliszőnyegei évtizedek óta romániai múzeumok féltve őrzött kincsei, az anyaországban eddig inkább csak szakmai körökben ismerték gazdag munkásságát. 1983-ban települt át Marosvásárhelyről Gödöllőre, és lett az ottani Iparművészeti Műhely alapító tagja. Most életműtárlata nyílt Gödöllőn, előzőleg Budapesten, az Ernst Múzeumban állították ki munkáit, a textiliák mellett akvarell-tanulmányait is. Virágok uralják az ősi technikával szőtt textíliákat. Bódis Erzsébetnek az írásos hímzéseiről közismert kalotaszegi tájegység egyik községe, Zsobok a szülőfaluja. /Wagner István: Rangidős textilművész Kalotaszegről. Bódis Erzsébet szőnyegei Gödöllőn. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 29./

Moldován Gyula a székelyudvarhelyi Paletta 5 alkotócsoport tagja, a tájfestészet egyik jelentős székelyföldi képviselője. Több egyéni és csoportos kiállításon és alkotótáborban vett részt mind belföldön, mind pedig külföldön. – Nyáron kiállított Budapesten, az Ernst Múzeum Dorottya Galériájában. /Fbz: Minden kép egy csoda. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 14./

Az Élesdi Művésztelep fennállásának tizedik évfordulója alkalmából A kép közvetlensége címmel kiállítás nyílt Budapesten, az Ernst Múzeumban. Marosvásárhelyről 1995-ben egyszerre öt fiatalember nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. 1996-ban – magyarországi kollégáikkal együtt – művésztelepet alapítottak Élesden, ahová évente visszajártak. Az Ernst Múzeum kiállításán a jubiláló társaság minden tagja bemutatkozik. /Az Élesdi Művésztelep az Ernst Múzeumban. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 27./

A budapesti Ernst Múzeum adott otthont az Élesdi Művésztelepen készült alkotásoknak az év első hónapjaiban. A tárlatot már a megnyitón nagy érdeklődés övezte, és a továbbiakban 1100-an tekintették meg – a kortárs művészeti törekvéseket bemutató intézmény látogatottságát tekintve ez a szám jelentősnek számít. A kiállítók magyarországi művészek, közülük többen Erdélyből telepedtek át, és Budapesten végezték tanulmányaikat. A Nagyvárad és Kolozsvár között fekvő Élesd egy évtizede ad otthont nyaranta a fiatal művészeknek, táboruk mára neves művészteleppé nőtte ki magát. /Élesd, természetközelben. = Krónika (Kolozsvár), márc. 21./

Május 21-én Sepsiszentgyörgyön Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a budapesti Ernst Múzeum vezetője állította össze és nyitotta meg a Budapest, a művészek városa című kiállítást. /Váry O. Péter: Egy kis Budapest. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 22./

Az anyaországi rendszerváltozás nyomán megszűnt a monolitikus régi képzőművészeti szövetség egyeduralma, az új törvények lehetővé tették új művészeti egyesületek alakulását. Az utóbbi években azonban a támogatások összege fokozatos csökkent, ez idén a mélypontra süllyedt. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium nem írta ki a szokásos pályázatot, teljes egészében megszüntetve a körébe tartózó művészeti egyesületek támogatását. Mindezt a nyilvánosság megkerülésével, az érintettek tájékoztatásának mellőzésével tette. Amikor a több mint harminc szakmai egyesületet tömörítő, Butak András vezette Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége (MKITSZ), amelynek a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh is tagja, az ügyben felvilágosítást kért, a szakállamtitkár válasza kimerült a pénzhiány közlésében. A minisztérium kultúrátlanító intézkedése, a támogatások teljes megvonása következtében 2008-ban kétségessé válhat több kiállítás és tárlat. A megszűnő egyesületekkel sokrétű művészeti tér számolódik fel. A helyén nem lesz semmi. Ez lenne a minisztérium célja? – tette fel a kérdést Kováts Albert a magyarországi Műértő folyóirat legújabb számában. „Ez a jövő a legsötétebb múltat, azaz a Rákosi-korszakot idézi” – nyilatkozta a Magyar Nemzet május 30-i számában Stefanovits Péter Munkácsy-díjas. Az Ernst Múzeum megszüntetésével, „az értékek pusztításával” kapcsolatban pedig úgy vélte: „a nyilvánosság újabb lehetőségét veszítik el a művészek, hiszen olyan műhely szűnik meg, amely hét éven keresztül karakteres programot valósított meg. ” /N. J. : Kultúrtalanító kulturális minisztérium. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)