;;;?Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Az enyedi szoborbizottság felhívása rövid idő alatt a magyarországi részekre is eljutott. 1900. október 4-én lezajlott sárospataki nagygyűlésen az enyedi felhívás ismertetése után Nagy István IV. éves teológiai hallgató – egykori enyedi diák – intézett lelkes hangú beszédet a főiskolásokhoz a szoboralap támogatása végett. A tulajdonképpeni Bethlen-ünnep pedig 1900. december 8-án zajlott le az intézmény keretében, mely alkalommal Baksy István főiskolai szenior és ifjúsági elnök megnyitóbeszéde után Novák Lajos tanár tartott rendkívül tartalmas ünnepi szónoklatot: Bethlen szobrok címmel, amelyből érdemes terjedelmes részeket leközölnünk:
„Bethlen szobor! Milyen is legyen az? Az álmodó művész lelke ezzel a gondolattal vívódik és mennél tovább vívódik, annál jobban elszorul a szíve. Káprázat vagy bűvölet? Neki egy Bethlen Gábor kellene s raja forog előtte a Bethlen Gáboroknak... Egyik pillanatban fejedelem, a másikban király, itt hadvezér, ott meg diplomata, innen szabadsághős, onnan békebarát, emitt gubernátor, amott reformátor, most a lelkiismeret héroszának, majd zsarnokának látszik. Innen nézve török, onnan nézve német, mégis mindig magyar. Itt oroszlán, ott meg galamb. Kálvinista lenne s pápistát is mutat. Maga tudós s mégis csak mecénás? Innen építkező, onnan gazda, amonnan meg kalmár. Emitt bibliás keresztyén, amott pogány táltos... maga mindig olyan, mint az, akivel szemben áll s mégis sohasem az, mindig csak önmaga s mindig túljár azon. Te álmodó, töprengő művész! Melyiket fogadod el? Melyiket választod?”
A lelkes hangú szónok pedig két Bethlen-szobor fölállítását szorgalmazta. Az egyiket Budapesten, a másikat Nagyenyeden kellene elhelyezni. Előbbit így képzelte el: „Ha én lennék a művész, az enyémből lovasszobor alakjában vágtatna ki! Lovas Bethlen-szobor! Ez lenne a hozzáillő, nem mindent, de sokat, a nagy igazságot kifejező... Magyarország és Erdély címerével ékesített tömör, de erősen rongált bástyatalapzaton rúgtató paripán ülne Bethlen Gábor, paripáját nem a kantárszárral, hanem azzal kormányozva, hogy rajta ül, kitelik az, ki kell annak telnie egy negyvenéves férfiútól, aki magyar is, vezér is, fejedelem is, ki kell annak telni egy Bethlen Gábortól. Öltözete korhű, fejedelmi. Arcán, ez oroszlánarcon önbizalom, elszántság és eszély harmóniája. Jobbjában kivont kard középtartásban, támadásra is, meg védelemre is készen! Baljában zászló... no igen, a zászló!... Végül jön a süveg! Forgójának foglalója kicsiben majd olyan, mint a magyar királyi korona...”
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
E nagyszabású beszéd után Zombori Andor szavalja Bethlen Gábor emlékezete c. alkalmi ódáját, majd befejezésül az enyedi kollégiumból érkezett Bodrogi János tanár mondja el ünnepi beszédét. Ugyanaz a Bodrogi megy el a továbbiak során 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300. évfordulóján, több mint 100 enyedi diák társaságában Kolozsvárra, mely alkalommal a Kolozs Vármegyei Általános Tanítóegylet, az Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre, és az Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású méltatóbeszédet. Ugyanő tervezi már 1908-ban, hogy a leendő enyedi szobor 1913-ban, fejedelemmé választásának 300. évfordulóján kerüljön fölavatásra Enyed város főterén. Elképzelése szerint a Magyar utca hossztengelyébe eső, a manapság tetőzet nélkül búslakodó Mészárosok bástyája előtti teret szemelte ki a szobor helyéül, hol annak idején az Obert-féle gyógyszertár és a Balla-féle üzletek állottak. Nézete szerint azok eltávolítása által kialakult nyílt tér lett volna a legmegfelelőbb hely a szobor elhelyezésére. Bodrogi véleményét és álláspontját Szilágyi Farkas helybeli református lelkipásztor és közismert enyedi krónikás taglalja a továbbiak során, aki a Közérdek hasábjain pontosítja véleményét. Ő pedig – sajnálatos módon – a közeli Bethlen Kastély lebontása által igyekszik tágabb teret javasolni a szobor számára, minek eredményeként a szomszédos 1849-es sírkertre, valamint a református templom udvarára is tágabb kilátás nyílna. A lebontás viszont örvendetes módon elmaradt, s a kastély immár fizikailag megújuló formájában őrködik a szemközti kollégium szellemisége fölött.
Míg Enyeden így zajlanak a vélemények és pótvélemények, a pénzbeli adományok összege hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre állandó jellegű gyarapodást mutat. Így az első világháború hajnalán már 100 000 korona szerepelt a szoborbizottság bankszámláján. A tervet nem sikerülvén végül is kivitelezni, ez az összeg is – sok egyéb enyedi értékkel egyetemben – a világháború áldozata lett – s ezzel a szobor ügye is odaveszett.
Nem szünetelnek viszont – az impériumváltozás következtében sem – a Bethlen Gábor emlékét felidéző nagyenyedi rendezvények. 1922-ben a kollégium fennállásának 300. évfordulóján lezajlott ünnepségek alkalmával szintén Bodrogi János kezdeményezésére, domborművet helyeznek el a fejedelem emlékére a kollégium belső falán, élete utolsó papírra vetett szavait: „Si Deus nobiscum, qui contra nos”, vésve a márványlapra. Ugyanekkor írja és szavalja el Áprily Lajos, a tanár és a költő A fejedelemhez című nagy horderejű alkalmi ódáját. 1935-ben Bethlen nevével fémjelezett Téli Gazdasági Iskolát indítanak a közeli Csombordon, amelynek bejáratát az 1948-as államosításig uralta a falra erősített impozáns Bethlen-címer. 1941–1945 között Bethlen-nyomda működött Enyeden. A kollégium cégtáblájáról viszont a kommunista rezsim a háború végén eltüntette a fejedelem nevét, amely azonban 1958-ban, névadóünnepség keretében, ismételten visszakerült eredeti helyére, miközben még „Magyar Vegyes Líceum”, „2. sz. Középiskola”, „Ipari Líceum” felirat is szerepelt a kollégium főhomlokzatán. 1972-ben, az intézmény 350. évfordulóján Sütő András kollégiumi véndiák emlékezik a Bethlen-szellemiségre, s idézi föl a mindenkori „tűzfelelősök” nagyszerű feladatait. 1980-ban, a fejedelem születésének 400. évfordulóján szoborállítással akar kedveskedni az akkori hatalom, amelynek fölállítására viszont csupán két évvel később, 1982 júliusában kerít sort, zárt körű, rögtönzött ceremónia közepette.
Az 1989-es fordulat új lehetőségekkel gazdagította a Bethlen-megemlékezések sorozatát Nagyenyeden. A kollégium tanári utcája a Bethlen Gábor nevet vette föl, 1992-ben, Benke Mihály budapesti szobrász jóvoltából Bethlen-mellszobor fölavatására került sor a kollégium udvarán. 1997-ben, az intézmény 375 éves évfordulóján, a kollégium ünnepséggel, a Bethlen Könyvtár szimpóziummal elevenítette föl a fejedelem nagyságát. Néhány éve pedig a kollégium nagyszabású Bethlen-bál keretében – félezernél több felnőtt résztvevővel – adózik emlékének.
Befejezésül ismételten Novák Lajos sárospataki professzor hajdani szavaiból idézek:
„I. Károly angol király nem merte feltenni a kalapját Bethlen követe előtt, mert attól félt, hogy Bethlen követe is felteszi a magáét... Én is leveszem a kalapom és meghajolok Bethlen jelleme, szelleme előtt! Meghajolok koronás királyunk nagy szíve, nemzeti érzése előtt! Meghajolok mindazok előtt, akik a Bethlen-kultuszt szívökben hordozzák, tényleg gyakorolják... A nemzet szentegyháza ez, melyben a magyar haza nagyságáért, boldogságáért és halhatatlanságáért imádkozom”!
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagy­enyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.      
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi  kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet;  – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”    
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)