A kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Antal-szobráról és alkotójáról, Vámszer Imre iparművészről
1939. február 10-én elhunyt XI. Pius pápa, akit Eugenio Pacelli bíboros XII. Pius néven március 2-án követett Szent Péter trónján.
A Bányai János szerkesztette Székelység 9. évfolyamának 7-8. összevont számában néhány mondatos hír tudósított az erdélyi híveknek az esemény feletti öröme és tiszteletadása kifejezéséről. „A csíksomlyói csodatevő Szűz Mária-szobor másolatát ajándékozták az erdélyi róm. kat. hívek a megválasztott új pápának. A szobor művészi másolatát Vámszer Imre iparművész készítette, aki felsőbb elismerést kapott szép munkájáért.” Vámszer Imre (Nagyszeben, 1903 – Sao Paolo, 1970) szobrász és iparművész 1939-ben a kolozsvári Szent Mihály egyházközségnek is faragott egy műalkotást, Szent Antalnak és a kis Jézusnak a főtéri plébániatemplomban mai napig megcsodálható szobrát.
Vámszer Imre nemcsak a fafaragásban, a festészetben és a rajzolásban is kipróbálta művészi képességeit. Alkotásai között tartjuk számon az avantgárd szellemiségű Lovas (1932) címen megismerhetett ceruzarajzát, melyet Dél-Amerikában alkotott. Az erdélyi tájaktól meglehetősen szokatlan módon, nem fenyőfák, hanem az ottani vidékhez alkalmazkodva, hatalmas kaktuszok közé helyezte paripáján vágtató lovasát. Szülővárosa ihlette festményét, az egykori második várgyűrű, A szebeni Kispiac meseszerűen idillikus akvarelljét. Néhány évvel későbbről fából készült szobrai maradtak fenn. Az otthoni környezetet idéző székelykapu-makett (1935), a dinamikát és erőt sugárzó Lakatos (1936), valamint 1939-ből a XII. Pius pápának ajándékozott csíksomlyói Szűz Mária-szobormásolat és a Szent Antal a kis Jézussal. A grafikához sem lett hűtlen, az Erdély honismereti folyóirat 1942. évi címlapját és egyik lapszámában (1942/3.) testvérének, Vámszer Géza néprajzosnak A székely juhtúró készítése című írásához készült rajza díszíti.
A Szent Mihály plébánia levéltárában fennmaradt az 1939. július 24-én kötött szerződés és a levelezés, melyek segítségével rekonstruálható a teljes munkafolyamat, a Szent Antal-szobor megszületése. Eredeti elkészülési határideje 1939. október 21. volt, melyet december 15.-ére módosítottak. A levelekben szereplő személyekről néhány adat. Ft. Veress Ernő hittantanár, 1917-ben az Erdélyi Tudósító, 1939-ben Márton Áronnal az Erdélyi Iskola folyóirat szerkesztője. Miután 1938. december 24-én XI. Pius pápa Márton Áront megyéspüspöknek nevezte ki, az új püspök kolozsvári plébánosi beosztását megtartva, segítségül Veress Ernő szentszéki tanácsost tette meg a Szent Mihály plébánia vicarius adiutorának, helyettes plébánosának. A másik levelezőpartner Dr. Kedves András, a Szent Mihály egyházközség gondnoka, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának választmányi tagja.
A levelezésanyagban fontos adalék a csíksomlyói Mária-szobor megrendelésének felvetése. Márton Áron püspök a somlyói Szűzanya lábánál nőtt fel, ezért hihetőleg az ő gondolata lehetett, hogy az új pápa, XII. Pius somlyói kegyszobor-másolattal való megajándékozása után a Szent Mihály-templom is kaphasson székelyföldi szülőföldjéhez köthető ereklyét, a keresztények Édesanyjának földi formában elképzelt művészi ábrázolását.
1.
A Római Katolikus Szent Mihály Egyházközség és Vámszer Imre szerződése
(Kolozsvár, 1939. július 24.)
Szerződés
létrejött egyfelől a cluji Római Katolikus Szent Mihály Egyházközség, másfelől Vámszer Imre szobrász, Sibiu Bruckenthal utca 34. szám alatti lakos között, a cluji Szent Mihály-templomban felállítandó Szent Antal-szobor elkészítésére és leszállítására vonatkozólag, az alábbiakban:
1. A cluji Róm. Kat. Szent Mihály Egyházközség a cluji Szent Mihály-templomban való felállítás céljából egy 1.30 cm, azaz egy méter harminc centiméter magas éger- vagy juharfából készítendő, barnára pácolt, lenolajjal beeresztett Szent Antal faszobor készítésével bízza meg Vámszer Imre szobrászt. A szobornak Szent Antalt a karján a gyermek Jézussal kell ábrázolnia a templom gótikus stílusához alkalmazottan. A szobor külső kivitelére irányadó a Kirchliche Kunst című szakmunka 1924-25. évfolyamának XXI. kötete 115. oldalán található Szent Antal-szobor, melyhez a készítendő szobornak legalábbis megközelítően hasonlítania kell.
2. Vámszer Imre az első pontban foglalt megbízást az ott részletezett elkészítési feltételek mellett vállalja.
3. A szobor elkészítéséhez szükséges anyagnak, azaz fának, lenolajnak, pácoló anyagnak stb. beszerzési árát, továbbá a szobor elkészítésének munkadíját és Clujra való összes szállítási költségeit felek kölcsönösen 17.000 Leiben, azaz Tizenhétezer lejben állapítják meg, mely összegért Vámszer Imre köteles a szobrot teljesen elkészítve megrendelőnek Clujon átadni. Ezenkívül sem anyagbeszerzés, sem munkadíj, sem Clujra való szállítási vagy csomagolási költség címen Vámszer Imre semmit sem követelhet.
4. A 3. pontban megállapított árból megrendelő Egyházközség köteles e szerződés aláírásakor 5.000 Leit, azaz Ötezer leit Vámszer Imre kezéhez lefizetni. A hátralékos 12.000 Lei a szobor átadásakor fizetendő.
5. A szobor legkésőbb 1939. október 21-én [áthúzva, kézírással az új dátum] december 15-én adandó át teljesen elkészítve a vevőnek Clujon. Amennyiben Vámszer Imre az átadást – vis maior esetét kivéve – bármilyen okból halasztaná, a késedelemért minden felelősség őt terheli. Különösen pedig köteles az Egyházközségnek minden megkezdett hónapi késedelemért 2.000 lei, azaz Kettőezer lej poenalét fizetni, melyet az Egyházközség a szobor árából azonnal levonhat. Jogosult az Egyházközség késedelem esetén tetszés szerint akár a megrendelést visszavonni, a szobrot mással elkészíttetni, mely esetben a 3. pontban megállapított ár és az ekképpen rendelt szobor ára között az Egyházközség terhére esetleg mutatkozó árkülönbözetet Vámszer Imre köteles az Egyházközségnek azonnal visszafizetni. Ezenkívül köteles Vámszer az előlegbe kapott 5.000 leit is azonnal visszafizetni.
6. A szobor elkészítésével és szállításával járó összes veszélyek, különösen a szállításnál előfordulható összes rongálások Vámszer Imrét illetik. Általában az átadásig a szobrot érhető bármiféle sérelem Vámszer Imre veszélyére és kárára történik, vis maior esetét kivéve.
7. Amennyiben a szobor átadásakor az tűnne ki, hogy az az 1. pontban megállapított feltételeknek nem felel meg, Egyházközség az átvételt megtagadhatja, mely esetben joga van az 5. pontban előírt rendelkezéseket alkalmazni, és a szobrot akár mással az ott írt követelmények terhe alatt elkészíttetni.
8. Ha az Egyházközség a 7. pontban írt okok miatt az átvételt megtagadná, mindkét fél jogosult egy művészi szakbizottság összehívását követelni, mely felekre nézve kötelezően dönt a tekintetben, hogy a szobor az 1. pontban írt feltételeknek teljesen megfelel-e vagy sem? E szakbizottságba mindkét fél egy-egy szakértőt küld ki, akinek egybehangzó véleménye kötelező a felekre. Véleményeltérés esetén a két szakértő egy közösen választott harmadik szakértő döntése alá bocsátja a kérdést. Ha e szakértő megválasztására nézve felek szakértői nem tudnak megegyezni, az általuk jelölt egy-egy szakértő közül sorshúzással jelölik ki a felülvizsgáló szakértőt. E szakértő döntése felekre megfellebbezhetetlenül kötelező.
9. Miután a szobor szobortalapzatra lesz állítva, a talpazat, valamint a térdeplő rács elkészítéséhez szükséges tervrajzot és pontos méreteket Vámszer Imre szintén köteles legkésőbb 1939. augusztus 15-ig a megrendelő Egyházközségnek átadni. E rajzok elkészítési árát felek 1.500 Leiben, azaz egyezerötszáz leiben állapítják meg, mely összeg a rajzok átadásakor fizetendő. Egyidejűleg köteles Vámszer Imre a talpazat elkészítéséhez a szobor és a talpazat közötti művészi harmónia pontos betartása mellett szükséges faanyag mintáját is megrendelőnek átadni.
10. A talpazat tervrajzának elkészítését és átadását illetően is érvényesek a jelen szerződésben a szoborra nézve megállapított rendelkezések azzal, hogy a megállapított határidőbeni nem szállítás esetére a szobornál kikötött havi 2.000 Lei poenalé helyett havi 500 Lei poenalé értendő. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a megrendelő a tervrajzokat akár mással is elkészíttethesse az 5. pontban erre az esetre írt következmények mellett.
Felolvasás és helybenhagyás után alólírt tanúk jelenlétében felek által helybenhagyva aláíratott.
Kolozsvár, 1939. július 24.
Veress Ernő
Dr. Kedves András
Vámszer Imre
2.
Vámszer Imre levele Ft. Veress Ernőnek
(Nagyszeben, 1939. augusztus 6.)
Mélyen tisztelt Plébános helyettes úr!
Tegnap délután köszönettel megkaptam az 5000 Leit előlegképpen, melyet a levélben nyugtázok.
Hétfőn reggel rögtön megrendelem a fatömböt, hogy nehány nap múlva hozzáfoghassak a faragásnak, mert az összes tanulmányrajzokkal elkészültem.
A kolozsvári ottlétem alatt említést tetszett tenni egy életnagyságú somlyói Mária-szoborról. Szabad-e remélnem, hogy ha a Szent Antal jól sikerül, a Mária-szobor is meg lesz majd rendelve, vagy komolyan számításba jön.
Nagyon szépen kérem, szíveskedjék erre vonatkozólag némi ígéretet adni és az egyházi tanácsban esetleg szóvá tenni, hogy annál nagyobb örömmel dolgozzak a Szent Antal-szobron.
Köszönöm ismételten szíves és becses jóindulatát irántam, melyet kérem, a jövőben se vonjon meg tőlem.
Legkiválóbb tisztelettel és alázattal Vámszer Imre
Szeben, 1939. VIII. 6.
3.
Vámszer Imre levele Dr. Kedves Andrásnak
(hely és dátum nélkül, az egyházközség 1939. szeptember 1. dátummal iktatta)
Kedves András!
Leveledet a mai napon köszönettel megkaptam és nagyon szépen köszönöm, hogy hozzám fordultál, azaz ajánlottál.
Ez egy igen szép munka lenne, mert szeretem az egyházi szobrászatot és őszintén bele tudok mélyedni.
Már hozzá is fogtam az egésznek az elgondolásával, de egyelőre rajzot még nem küldhetek, mert annak alaposan utána akarok nézni.
Az a sárgás oszlop valószínűleg homokkő lesz v. pala. Ehhez jól találna vöröses barna égerfa, pácolva és lenolajjal beeresztve, amitől nemes matt fényt kap.
A szobor 3/4 embermagasság mellett 100–120 cm magas lesz. Szóval egy ilyen nagy fatömbből kell kihámozzam az alakot. Ehhez élő modell után tanulmányrajzokat kell készítsek 3 oldalról.
Csak az előkészítések és a faragás összesen 3 hónapot fognak igénybe venni. A Brukenthal Múzeumban előzetesen tanulmányozni fogom a gótikus Szent Antal méreteit és minden részletét.
Az ára szállítással és mindennel együtt 17.000 Leibe kerülne. Ez normális ipari ár, mert ha gipszből rendelnétek külföldről 9.000 Leibe jön.
Én megígérem, hogy komoly lelkiismeretes munkát adok, és ha a határidőt ki lehetne esetleg tolni, még jobb lenne. Magam is több lelket vinnék bele a munkába.
Becses válaszodat várva maradok legszívélyesebb üdvözlettel Imre
U. i. Kérlek mérjétek meg a talpazatot milyen nagy (szélesség-hosszúság), amire a szobor állítva lesz.
4.
Vámszer Imre levele Dr. Kedves Andrásnak
(Nagyszeben, 1939. szeptember 30.)
1939. 9. 30.
Kedves András!
Megnyugtatásképpen közlöm, hogy a szobor szépen halad, úgyhogy csak vis maior esetén akadna meg a munka.
Nem vagyok bizonyos benne, hogy megkapták-e a rajzokat annak idején? Kérlek, írj egy lapot erre vonatkozólag nekem. Esetleg ha lehetséges, küldd el kérlek, a rajzokért járó összeget is. Készül-e az ajtómélyedés és a kő talpazat? Írj kérlek, ezekről is bővebben.
Szívélyes üdvözlettel Imre
SAS PÉTER, Szabadság (Kolozsvár)

Huszonöt éve indult újra Erdélyben a katolikus sajtó
Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. február 12-én indult újra negyvenkét esztendő után a katolikus sajtó Erdélyben.
A Jakab Antal Keresztény Kör közleményében rámutat, Dr. Jakab Antal püspök, aki abban az időszakban a Gyulafehérvári Egyházmegye főpásztora volt, mindent megtett annak idején, hogy az új idők szavára megfelelő válaszokat adjon, ennek a törekvésnek az eredményeként indulhatott újra a katolikus sajtó.
A második világháború után is fennmaradt katolikus sajtót Erdélyben 1948-ban, az egyházi intézmények államosításakor szüntette meg a politikai hatalom, még az egyház nyomdáit is elkobozták. Az addig létező újságokat, folyóiratokat – Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Zászlónk, Apostol –, ahogy Jakab Antal fogalmaz, „a történelem rossz ekéje gyökerestül kifordította a földből. Idegen világnak magvait szórta szét, s termése se lehetett más, mint bogáncs".
Az egyház évtizedeken keresztül – ismét Jakab Antalt idézve – „csak az élőszó bizonytalan sorsú eszközével szólhatott a Teremtő Istenről és a helyesen értelmezett világról". De még azt is kísérték „az evangélium példabeszédének verebei, akik a féltékenység sürgősségével kaparták szét a jó magot".
E hosszú, gyötrelmes időszak alatt Erdély egyházmegyéinek egyetlen rendszeres, államilag engedélyezett katolikus nyomdatermékét az éves falinaptár jelentette, s a hatalom egy-egy imakönyvön kívül semmilyen más alkalmi kiadvány megjelentetését sem engedélyezte.
Lap- és könyvkiadásra negyvenkét év elteltével, a rendszerváltozás hajnalán nyílt lehetőség. A kezdeményezés, hogy az egyházmegye indítson útjára egy keresztény alapokon álló hetilapot, amely a római katolikus vallásúak mellett más felekezetekhez tartozó szerzők előtt is nyitva áll, az azóta elhunyt Bajor Andor író, költő, Fodor Sándor író, műfordító, Keresztes Sándor, Magyarország későbbi vatikáni nagykövete, továbbá a jelenleg nyugalmazott Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa és Jakab Gábor Kolozsvár-kerekdombi plébános nevéhez fűződik.
Az egyház- és sajtótörténeti szempontból is nagy jelentőségű esemény, a lapalapítás 1990 januárjában történt a kerekdombi plébánián. Keresztes Sándor, arra hivatkozva, hogy a szerzői kör mellett minden bizonnyal a lap olvasótáborát is szélesítik majd más vallású olvasók, javasolta, hogy a tervezett újság címében ne a „katolikus", inkább a „keresztény" fogalom jelenjék meg. Így lett a lap neve Keresztény Szó és került címlapjára a kereszt jele, alatta a felirattal: „In hoc signo vinces", vagyis: „E jelben győzni fogsz."
Az első lapszám 1990. február 12-ére, Márton Áron püspökké szentelésének 51. évfordulójára jelent meg. Másfél év tapasztalatait és az olvasói igényeket figyelembe véve a kiadó a Keresztény Szót – a formátumát is megváltoztatva – havonta megjelenő katolikus kulturális folyóirattá módosította, ezzel egy időben pedig, 1991 októberében elindította a Vasárnap katolikus hetilapot.
Napjainkban meglehetősen széles a katolikus sajtó- és médiaorgánumok köre. Az említett lapok – Keresztény Szó, Vasárnap – mellett megjelenik a Krisztus Világa, az erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja és ugyancsak szerkesztenek egy időszakos periodikát a gyulafehérvári kispapok MégIS címmel.
A Csíksomlyói Ferences Rendház húsvét, pünkösd, Mária neve és karácsony ünnepére a Csíksomlyó üzenete folyóirattal örvendezteti meg olvasóit. Plébániai értesítő szinte mindenütt van, ha papír alapon nem is, de a világhálón bizonyosan. Elsősorban a kolozsvári Verbum, de más kiadók jóvoltából, illetve magánkiadásban számos katolikus tartalmú könyvkiadvány lát napvilágot.
Krónika (Kolozsvár)

A Világ Igazai közé kerülhet Gyárfás Elemér
A két világháború között időszak egyik legjelentősebb erdélyi magyar politikusát zsidómentő tevékenységéért tüntetheti ki a Jad Vasem Intézet.
A második világháború alatt sok ismert és ismeretlen román állampolgár tett tanúbizonyságot az emberi szolidaritásról, hisz életük és szabadságuk kockáztatásával zsidókat, romákat mentettek meg a haláltól. Bátorságuk példával szolgál számunkra. Nagyon szeretném, hogy a következő években az áldozatokra való emlékezéssel párhuzamosan próbáljunk minél több olyan bátor román állampolgárt megismerni, akik ilyen gesztusokat tettek a világháború alatt” – mondta 2015. január 27-én, a nemzetközi holokauszt-emléknapon Klaus Johannis államfő.
Az elnöki óhaj hamar meghallgatásra talált, hisz egy kezdeményezésnek köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy az Izrael által 1953-ban, Jeruzsálemben alapított, a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó tudományos intézet, a Jad Vasem a Világ Igaza kitüntetést adományozza Gyárfás Elemérnek, aki élete kockáztatásával mentett zsidókat a holokauszt alatt.
Az erdélyi magyar politikus, szenátor, jogász, közgazdász és publicista személyének elismerését Varga Andrea és Gabriel Catalan történészek javasolták az intézetnek, amely pozitívan véleményezte a felterjesztést. A Jad Vasem miután áttanulmányozta a felterjesztők által küldött bizonyítékokat, azt válaszolta, hogy azokból egyértelműen kiderül Gyárfás Elemér zsidómentő tevékenysége, ám a kitüntetés odaítéléséhez szükség van a körülmények részletes feltárására is. A kezdeményezők a sajtónyilvánosságtól remélik, hogy sikerül olyan még élő tanúkra, rokonokra, ismerősökre, felmenőkre, valamint családi visszaemlékezésekre, korabeli beszámolókra találni, amelyek segíthetnek az ügy pozitív végkimenetelében.
Gyárfás Elemér mindeddig ismeretlen tevékenységére úgy derült fény, hogy Varga Andrea Gyárfás unokájának, Gyárfás Mariannának jogi képviselőjeként a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (ACNSAS) kutatott, és a kutatómunka során olyan korabeli nyilatkozatokra bukkant, amelyekből kiderült: a két világháború közti erdélyi magyar politikai élet egyik legfontosabb, ugyanakkor legvitatottabb személyisége zsidókat mentett a kolozsvári gettóból.
Varga és Catalan a Jad Vasemnek címzett levelükben azt írják: dr. Gyárfás Elemér zsidókat segítő tevékenysége a személyiségéből fakadó szerénység és alázat miatt maradt a homályban, valamint amiatt, hogy Romániában és Magyarországon egyaránt rossz szemmel nézték demokratizmusát, és az erdélyi magyarok és románok közötti válaszfalak lebontására irányuló aktivizmusát. A levélírók hangsúlyozzák, hogy míg a magyarok teljesen alaptalanul román szimpatizánsként könyvelték el, addig Romániában irredentaként tekintettek rá, és mindkét fél azzal vádolta, hogy a két szemben álló ország szélsőséges rezsimjeivel működött együtt. Holott Gyárfás Elemér nem tett egyebet, mint a Dél-Erdélyben maradt magyarság hivatalos képviselőjeként úgy próbált tárgyalni a budapesti és bukaresti kormányokkal, hogy minél több kedvezményt biztosíthasson az őt megbízó közösségnek.
A második világháború után a kommunista politikai ellenfelei hazaárulással vádolták és azt állították, hogy együttműködött az Antonescu-rezsimmel és a Sztójay-kormánnyal. Az ellene indított eljárás során elkobozták minden vagyonát és hozzátartozóinak zaklatását halála után sem hagyták abba. Gyárfás Elemér unokája ez ügyben fordult az igazságszolgáltatáshoz, és a levéltári kutatások alatt derült fény a nagyapa zsidómentő tevékenységre, amelyről magának a családnak sem volt tudomása.
Ki volt Gyárfás Elemér?
Gyárfás Elemér a Kis-Küküllő vármegyei Borzáson született 1884. augusztus 27-én. Kolozsváron, Budapesten és a Sorbonne-on végezte jogi tanulmányait, majd Erdélybe hazatérve 1909-ben ügyvédi oklevelet szerzett, és aktív szerepet vállalt a közéletben. 1917-18-ban Kis-Küküllő vármegye főispánja, 1918-ban pedig a helyi Nemzeti Tanács elnöke volt, majd 1921-ben a Magyar Szövetség élére került. 1921 után már az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja, 1926-tól Csík megyét képviselte a bukaresti szenátusban, ahol főleg egyházpolitikai, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott.
Ebbéli tapasztalatainak köszönhetően szerepe volt az erdélyi római katolikus egyház és a román állam között létrejött konkordátum megszövegezésében. Az erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapítója és alelnöke, az Egyházmegyei Tanács tagja, 1933-tól pedig a Katolikus Státus világi elnöke volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, majd az Erdélyi Bankszindikátus elnöki, valamint a Románia Magyar Népközösség elnöki pozícióját is betöltötte 1941 és 1944 között. Publikációit, tanulmányait és cikkeit a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Tudósító, a Kis-Küküllő, a Keleti Újság közölték, míg főmunkatársa volt az Erdélyi Lapoknak.
Már 1910-től amellett állt ki írásaiban, hogy az erdélyi magyaroknak meg kell ismerniük a román nyelvet és irodalmat, és le kell bontani a két népet elválasztó falakat. Állást foglalt az anyanyelven oktató felekezeti iskolák védelme érdekében, de a társadalmi kérdéseket kizárólag valláserkölcsi szempontból ítélte meg, nem véve számításba a nép, a munkásság követeléseit. Erdélyi problémák c. publicisztikai munkájának alapgondolata szerint "az erdélyi magyarságnak a [...] világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között", e célt azonban szűk osztályszempontok szerint értelmezte.
Legjelentősebb munkája Bethlen Miklós kancellár küzdelmes életét mutatja be az önálló erdélyi fejedelemség utolsó szakaszában. Cserei Mihály fő műve, a Historia (170912) nyomán jellemzi a politikust, s közli a Diploma Leopoldinumés az Olajágat viselő Noé galambjaszövegét, továbbá Bethlen Miklós Supplicatióját és a bécsi fogságból nejével és fiával folytatott levelezését, valamint sajtó alá rendezte Gyárfás Elek 1844-es úti-naplóját. Az erdélyi katolicizmus történetével foglalkozó tanulmányain kívül figyelemre méltó a Supplex Libellus Valachorumról szóló értekezése, amely ismerteti a román nép egykori követeléseit, s azok elutasítását a társadalmi és történelmi körülményekkel magyarázza. 61 évesen, Bukarestben halt meg 1945. október 4-én.
Sokoldalú személyiség
Gyárfás Elemért a két világháború között a román és a magyar hatóságok egyaránt szélsőségesnek nevezték. A világháború évei alatt filoszemitának tartották, (felesége édesanyja zsidó származású volt), a háború után antiszemitának bélyegezték. Romániában természetesen revizionizmussal és irredentizmussal vádolták, míg Magyarországon voltak hangok, amelyek árulónak és román pártinak nevezték. Sokoldalú tevékenysége miatt folyamatosan a nyilvánosság kereszttűzében volt, kortársai ellentmondásos személyiségnek tartották.
Úgy gondolta, hogy a 20. század eleji Magyarország szociális feszültségeinek oka a keresztény eszmeiség visszaszorulása. A problémakezelést egy autoriter politikus szerepvállalásától várta, ugyanakkor a nemzetiségi kérdésnek is nagy figyelmet szentelt. Ugyan a korabeli magyar nemzeti állameszme keretein belül mozgott mégiserőteljesen bírálta a magyar nemzetiségpolitikát, a nemzetiség asszimilációjára irányuló törekvéseket, és a velük szemben elkövetett erőszakosságokat. A dualizmus liberális nemzetiségpolitikáját elhibázottnak tartotta, mert nem tudott eredményes nemzetiségpolitikát felmutatni.
Politizálásában alapvetően konzervatív beállítottságú volt, kisebbségpolitikusként egy rugalmasabb, nyitottabb politika mellett kötelezte el magát, és többször tett tanúbizonyságot liberális felfogása mellett is. Gyárfás Elemér politikai gondolkodásáról és a róla kialakult képről bővebben itt olvashatnak. Az újonnan napvilágra került dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Gyárfás Elemér személyesen is közbenjárt a zsidó ismerősei, barátai érdekében, és kitűnő hivatalos, személyes kapcsolatai útján sikerült olyan speciális iratokat, engedélyeket szerezni számukra, amelyek révén megmenekültek az internálástól/deportálástól. Jelenleg az alábbi személyek esetében van írásos bizonyíték a zsidómentő tevékenységre.
Korabeli tanúnyilatkozatok
Dr. Lakatos Sándor: a marosvásárhelyi ügyvéd Gyárfás Elemér gyerekkori barátja volt, 1944 júniusában internálta a Sztójay-kormány. Ekkor fordult Gyárfáshoz segítségért, aki a magyar belügyminisztériumi kapcsolatai révén elérte, hogy felmentsék a zsidó törvények hatálya alól. 1944 júliusa végén szabadult a gettóból, egy nappal azelőtt, hogy a fogvatartottakat Auschwitzba szállították. Lakatos Gyárfás közbenjárásának köszönhetően így a biztos haláltól menekült meg. Lakatos Sándor 1946. április 27-én keltezett nyilatkozatában azt állította, hogy Gyárfás további 4 zsidó származású személy esetében is elérte a zsidó törvények hatálya alóli felmentést.
Dr. Farkas Ernő: a kolozsvári ügyvéd esetében szintén Gyárfás Elemér volt az, aki Budapestre utazott és elérte, hogy barátja, a dicsőszentmártoni ügyvéd, Dr. Farkas Béla fiát kiengedjék a gettóból. A közbenjárásról az édesapa 1946. május 8-án, Dicsőszentmártonban írt nyilatkozata tanúskodik. Békési József: a “Distribuţia” Kőolaj Társaság ügyvezetője, akinek Gyárfás Elemér 14 évig, 1934-ig volt a felettese dicsőszentmártoni Közgazdasági Bankban. Békésit és családját szintén Gyárfás mentette meg a deportálástól, aki budapesti kapcsolatait felhasználva elérte, hogy a család ideiglenesen a Horthy Miklós út (ma Horea út) 10. szám alatti lakásban maradhasson, megmenekülve így a deportálástól. Békési József 1946. május 4-én a Népbíróságnak írt vallomásában arról is beszámol, hogy Gyárfás a dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank zsidó származású alkalmazottainak, Löb Ernőnek és Goldstein Erzsébetnek tiszteletben tartotta vallásos meggyőződését, és munkaszüneti napot biztosított számukra, hogy megtarthassák a szombatot. A nyilatkozatból az is kiderül, hogy Gyárfás valamikor 1930 és 1932 között a szenátusban szólalt fel egy zsidó özvegyasszony védelmében, akitől el akarták venni egyik szabadalmát. Békési szerint az ügyet a korabeli sajtó nagy érdeklődéssel követte.
Egy dicsőszentmártoni román parasztember, Petru Trifon 1946. május 8-án kelt vallomása megerősíti azt, hogy Gyárfás Elemér nemcsak a zsidókkal szemben tanúsított tisztességes, jóhiszemű magatartást, hanem a románokkal szemben is, és nem alkalmazott semmiféle diszkriminációt, épp ellenkezőleg, mindig barátságos és segítőkész volt irányukba. A dokumentumokból tehát kiviláglik, hogy Gyárfás Elemér sem antiszemita, sem románellenes, sem irredenta nem volt, hanem minden állampolgárt egyenlőnek tekintett, és több zsidó családot is megmentett a biztos haláltól.
A fenti dokumentumok annak az ügyiratnak a részét képezik, amelyet a kommunista rezsim indított Gyárfás Elemérrel szemben a kolozsvári népbíróságon. Az 1945. évi 77-es számú ügyiratban zajló vizsgálatokat az után is folytatták, hogy a vádlott időközben elhunyt. Az ügyet végül kénytelenek voltak lezárni, mivel semmi bizonyítékot nem találtak arra vonatkozóan, hogy Gyárfás háborús bűnös lett volna, vagy szerepet vállalt volna az ország lerombolásában.
Tanúk, információk kerestetnek
A Világ Igaza kitüntetéshez a felterjesztők tehát olyan tanúvallomásokat, információkat, bizonyítékokat várnak a fenti nyilatkozatok kapcsán, amelyek révén a Jad Vasem Intézet meghozhatja döntését. Varga Andrea ugyanakkor egy, Gyárfás Elemérnek szentelt kiállítást szervezne 2015-ben Románia szenátusában, és egy dokumentumfilmet is szándékában áll készíteni a korabeli romániai magyar közélet jeles személyiségéről. Gyárfás Elemér életének és tevékenységének eddig ismeretlen részletei segíthetnek tovább árnyalni a róla kialakult, némiképp leegyszerűsített képet.
Jad Vasem holokauszt-emlékközpont
A Jad Vasemet 1953-ban a holokauszt dokumentációjának, kutatásának és pedagógiai feldolgozásának világközpontjaként, ill. emlékhelyeként hozták létre. Az intézet az Emlékezés hegyén, Jeruzsálemben található. A kiterjedt terület múzeumnak, kiállításoknak, emlékműveknek, kutatói és oktatási központoknak, archívumoknak és könyvtárnak ad otthont. Az intézet által alapított „Világ Igaza” kitüntetés azon megmentők emlékét őrzi, akik olyan nemzetek tagjai voltak, amelyek a gyilkolást előkészítették, kollaborálták, vagy ellenálltak. Magyar vonatkozása a „Világ Igazai fasor”, amelyben 1956 óta tiszteli meg a Jad Vasem azokat a nem zsidó embereket, köztük magyarokat (id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Karig Sára, Keken András, Király Béla, Koren Emil, Márton Áron, Raile Jakab, Schlachta Margit, Sztehlo Gábor), bajorokat, lengyeleket és olaszokat, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Minden Világ Igaza ültet (vagy számára ültetnek) egy örökzöld fát Jad Vasemben, ami a nevét viseli, ezzel jelképezve, hogy „aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg”. Az intézet 2014. január elsejéig 810 magyar és 60 román állampolgárt tüntetett ki a Világ Igaza elismeréssel.
transindex.ro

Lendületet adott az emlékév
Áron püspök születésének 120. évfordulóján, augusztus 28-án dr. Jakubinyi György, a Főegyházmegye érseke mond szentmisét Csíkszentdomokoson, de az emlékezéssorozat már augusztus 23-án egy diáktáborral megkezdődik, majd augusztus 27-én konferenciával folytatódik. A Márton Áron Emlékévről és a szülőfaluban tervezett megemlékezésekről Lázár Csillát, a Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Néhány hónappal ezelőtt, a Márton Áron Emlékév kezdetekor kissé fenntartásokkal nyilatkozott, úgy ítélve, hogy talán elsietett a bejelentés, sok még az ismeretlen tényező. Hogy látja most, az emlékév teljében?
– A fenntartásom az emlékév meghirdetése és a programok megkezdése közötti idő rövidségével volt kapcsolatos. Most is úgy gondolom, hogy lett volna még néhány fontos dolog (például egy forrásgyűjtemény kiadása a CNSAS-nál levő megfigyelési anyagból), amit idén nem sikerült megvalósítani. De háládatlanság volna a részünkről ezektől el nem tekinteni, és el nem ismerni, hogy az emlékévnek vannak nagyon szép eredményei. Megvalósult jó néhány fontos projekt, amely forráshiány miatt évek óta csak tervként létezett, illetve hátszelet és nagyobb nyilvánosságot kapott néhány további, az emlékév előttről való kezdeményezés is. Ezek egyike Márton Áron első idegen nyelvű rövid életrajzának kiadása egyszerre két nyelven is: olaszul és angolul. A Virt László által írt, nemcsak életrajzi tényeket, de a püspök eszméit, tanításait is összefoglaló, gazdagon illusztrált, szép kivitelű könyvecske Rómaban jelent meg egy, a boldoggá és szentté avatásra várók életét bemutató sorozatban. Az én szerepem az angol nyelvű változat szerkesztése volt. Az olaszországi megjelenés elsősorban a terjesztés miatt előnyös, de a magas költségek miatt csak az emlékévben válhatott valósággá. Az emlékév lendületet adott annak a vándortárlatnak is, amely a domokosi Márton Áron Múzeum anyagából készült és még tavaly elindult Budapestről, azóta a Kárpát-medence számos szegletébe, és a Hagyományőrzési Forrásközpontnak, illetve Hargita megye Tanácsának köszönhetően több megyénkbeli településre is eljutott. Szintén a domokosi múzeumban található anyag frissítéséből szerkesztettünk Tóth Lászlóval közösen egy szabadtéri plakátkiállítást, amely Csíkszeredában, a Szabadság téri szobor avatásakor volt először látható. Azóta román és angol fordítása is készült, megjárta Krakkót, Nagyváradot, Torockót, Tusnádfürdőt, és jelenleg a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Szent Mihály-templom előtt látható. Az idén ötödik alkalommal megrendezett augusztusi Márton Áron-konferencia is része az emlékév eseménysorozatának, és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásának köszönhetően nagyon távolról, Miskolcról, de még Léváról és Ungvárról is jönnek fiatalok részt venni. A többi eseményt én is az emlékév honlapján és közösségi oldalain követem, és ezek alapján úgy látom, hogy egy ilyen emlékév nem feltétlen csak az egyes események mélysége, hanem azok „szélessége” miatt is fontos. A krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra például több száz fiatal jutott el az emlékév égisze alatt, és selfizett Márton Áron portréjával díszített pólóban a közösségi médiában. Vagyis az emlékévben egészen biztosan hatványozottan megnőtt azok száma, akik életükben először hallottak Márton Áron püspökről. Hogy ezek közül hány emberben indult el mélyebb érdeklődés, és pláné hány emberben „fogant meg” a püspök jóra intő szava, azt nyilván senki sem fogja tudni lemérni.
– A középiskolás diákoknak szervezett társadalomtudományi tábor teljesen új eleme a Csíkszentdomokosi rendezvényeknek. Mi a célja?
– Tavaly, a Lakiteleki Népfőiskola támogatásával tartott diákvetélkedőn született meg az ötlet, hogy ezeket a fiatalokat nem is versenyeztetni kéne, hanem együttműködésre bírni. Alighanem Áron püspök is örülne ennek. Egy ilyen tábornak „természetes” helyszíne Csíkszentdomokos, szakmai bázisa pedig az a lelkes fiatal történészekből, szociológusokból és pedagógusokból álló csoport, akik Márton Áron iránti tiszteletből és a fiatalok iránti bizalomból elvállalták a műhelyek vezetését. Örvendetes, hogy vannak fiatal tudósok, akik nemcsak komoly tudományos munkát végeznek, de nem sajnálják a fáradságot, és eljönnek tizenévesekkel dolgozni, mert átérzik a következő generáció iránti felelősséget. Azt hiszem, ebben a példaértékű magatartásban is ott van „Márton Áron szelleme”. A program összeállításakor arra figyeltünk, hogy lehetőleg több tudományágba is betekintést kapjanak a fiatalok: levéltári kutatás, oral history, drámapedagógia, művészettörténet, kultúrdiplomácia, ilyenformán néhány lehetséges jövőképet is felvillantunk a humán érdeklődésű fiatalok számára. Huszonöt diák nevezett a táborra, és – a jelentkezésük indoklása alapján – mindannyian őszinte érdeklődésből jönnek, nem tanári „lasszóval” (a tábort eleve az iskolaév letelte után hirdettük meg) és nem is „megasztár-koncertek” „műcsalijával” hozzuk őket Domokosra.
– Nagyon érdekesnek tűnik a jövő szombati konferencia programja is…
– Idén is zömében történész-kutatókat hívtunk, olyanokat, akik újszerű megközelítésben, vagy eddig feltáratlan források alapján gazdagítják tudásunkat Márton Áron püspök jelentőségéről. Emellett, mint minden évben, idén is várjuk a posztulátort, aki a szentté avatási eljárásról és az eljárás szempontjából sem mellékes Márton Áron-tiszteletről fog beszélni. Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben megsokasodtak a Márton Áron-kultusz eseményei (szobrok, előadások, kiadványok stb.), Mons. Kovács Gergelynek várhatólag sok fontos közlendője lesz a „Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását” című előadásban. Marton József nagyprépost előadása a Márton Áron-hagyaték legújabban kiadott köteteihez is kapcsolódik. Virt László előadásának címe „Egyház az állami diktatúra szorításában (Tárgyalások, megállapodás, eskü – különös tekintettel Márton Áron példájára)”, és Márton Áron püspök helyzetét a magyarországi katolikus egyházrész, benne Mindszenty József helyzetével összevetve fogja tárgyalni. Ozsváth Judit a Domokos Pál Péter-hagyatékra alapozva fog beszélni arról, hogyan találkozik a néprajzkutató és az ambíciós Kolozsvári pap népnevelési szándéka. Kiemelném továbbá Izsák Anikó előadását, aki nemrég elkészült a két háború közötti katolikus lap, az Erdélyi Tudósító „társadalmi, tudományos és hitbuzgalmi szemle” repertóriumával, és ennek kapcsán sokat megtudott a fiatal Márton Áron és a korabeli Kolozsvári értelmiség kapcsolatáról, de mindegyik előadás érdekfeszítőnek ígérkezik. A hétvégi rendezvényeinkre mintegy 200 vendégre számítunk – jelen lesz Jakubinyi György érsek és Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár is –, de számunkra mind jeles vendég az, akit a Márton Áron püspök iránti tisztelet hoz Csíkszentdomokosra.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.