Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-ének
Toleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra.
– Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében?
– Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába.
– Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság?
– Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból.
– Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón.
– Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél?
– Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt.
– Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá?
– Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is.
Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket!
Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi Kolozsvárt
Veress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel”
Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították.
Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult.
Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak.
Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók.
Ahogyan az elhivatottság születik
Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével.
Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa.
Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület.
Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba.
A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk.
Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix.
Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)