"Az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft.-t Szőcs Géza alapította 1991-ben. A kiadó égisze alatt jelent meg például kezdetben az Erdélyi Napló. A kiadó tervei között szerepelt az újjáélesztett Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek kiadása, majd a legfiatalabb irodalom támogatására alakult meg az Előretolt Helyőrség nevű alkotócsoport, alkotói műhely, amely folyóiratot és könyvsorozatot is jelentett, tájékoztatott Orbán János Dénes, az Erdélyi Híradó vezérigazgatója. Az Előretolt Helyőrség folyóirat 1995 óta működött, megszűnése után maradt a könyvsorozat, amely már a 26. kötetnél tart. A kiadó 2001-ben részvénytársasággá alakult, ezáltal az anyagi gondjaik jórészt megoldódtak. Ők gondozzák a Méhes György életműsorozatot, a Történelmi meséskönyv pedig kasszasiker lett, utánnyomásra is szükség volt. A kiadó legfontosabb célja a fiatal irodalom támogatása és az Előretolt Helyőrség könyvsorozat folytatása. Újra szeretnék indítani az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványait. A 90-es években megpróbálták feltámasztani, meg is jelent hat könyv, de anyagi okokból megszakadt a folyamat. Terveik között szerepel a kortárs erdélyi irodalom közlése, továbbá a régi erdélyi értékek újjáélesztése. /Sándor Boglárka Ágnes: Az Előretolt Helyőrségtől a Szépmíves Céhig. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./"

"Több száz értékes könyv tűnt el a Babea-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéki könyvtárából. A lopássorozat azt követően is folytatódott, hogy a rendőrség elkezdte a vizsgálatot. Doru Radosav, az Egyetemi Könyvtár igazgatója elképzelhetőnek tartotta, hogy a gyűjteményt biztonsági okokból elveszik a tanszéktől. "Mindannyian felelősek vagyunk a történtekért - jelentette ki Péntek János, a nyelvészeti tanszék vezetője. Szerinte talán azzal vétettek, hogy nem mérték fel: a folyosóra kikerült könyvszekrényekben a kevésbé értékes könyveket kellene tárolni. A Nyugat eredeti kiadásának a teljes kollekciójából csak hat kötet maradt. Az eltűnt könyvek lajstromát szaporítja az Erdélyi Szépmíves Céh korabeli kiadásainak egész sora, és akadnak a listán 19. században kiadott könyvek is. "Az is lehet, hogy a tettesek megrendelésre loptak, és a könyvek már kint is vannak Magyarországon" - jegyezte meg Péntek János. Tény, hogy ezeket a könyveket magyar nyelvterületen és elsősorban Magyarországon lehet jó áron eladni. Gyakran történik meg, hogy hátizsákkal jönnek a diákok az órákra, hogy az egyetemről egyenest a vonathoz mehessenek. De az épületnek több hátsó kijárata is van. Az udvart több száz méteren át betonkerítés veszi körül, amelyen könnyűszerrel átdobálhatók a könyves csomagok. Luffy Katalin könyvtárosnő egyhónapos magyarországi tartózkodás után március 31-én már a reggeli órákban észrevette, hogy kiürítették a polcokat. Alig állt össze a 256 tételt tartalmazó kárlista, az első rendőri helyszínelés után újabb könyvek tűntek el. A kiérkező rendőrök beérték egy félórás kiabálással. Nyilatkozatokat, ujjlenyomatokat csak ápr. 9-én vettek. Egyed Emese elmondta, hogy a kari könyvtárnak átadott magyar könyvek alig érhetők el a hallgatók számára. Doru Radosav igazgató ennek ellenére nem tartja kizártnak, hogy a könyvek biztonsága rákényszeríti a tanszéki könyvtár beolvasztására. Felvetésére érzékenyen reagálnak a magyar tanszékek tanárai. A különállást azért is fogadta el annakidején az egyetemi könyvtár vezetése, hangsúlyozzák, mert egyetlen lej kiadás nélkül tett szert a magyar tanszék a gyűjteményre, mely most is hetente legalább húsz kötettel gyarapodik. /Gazda Árpád: "Kultúrlopás" a kolozsvári bölcsészkaron. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./"

A nagyváradi Ady Társaság 2003 végén újra kiadta Tabéry Géza (1890–1958) Emlékkönyv című, az Erdélyi Szépmíves Céh által 1930-ban megjelentetett érdekes, könyvritkaságnak számító forrásmunkáját. "Ez a kis könyv az erdélyi magyar irodalom kifejlődésének néhány mozzanatát akarja megörökíteni. Nem irodalomtörténet, még csak nem is tökéletes seregszemle" – írta saját munkájáról a nagyváradi író, újságíró, irodalomszervező. /Emlékkönyv. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 20./

Újra kiadták Makkai Sándor református püspök, irodalmár, filozófus, egyházbölcselő Magyar fa sorsa /Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár/ című tanulmánykötetét. A kötethez a bevezető tanulmányt Végh Balázs Béla, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Tanítóképző Főiskolájának adjunktusa írta. A négy Makkai–tanulmány eredetileg 1936–ban jelent meg könyv alakban, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. /boros: Makkai–kötet, Végh Balázs Béla bevezető tanulmányával. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 11./

Újra kiadták dr. Tavaszy Sándor (1888–1951) Erdélyi tetők című könyvét, mely először 1938-ban jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. A 2003-as kiadást az Erdélyi Református Egyházkerület tette lehetővé, magyarországi támogatással. A kötet szerzője szerint "Úti élmények és természeti képek" gyűjteménye, több ennél: hitvallás, tiszteletet a szülőföld és lakói iránt. Dr. Tavaszy Sándor teológiai tanár 1937 és 1942 között elnöke, majd 1942-től tiszteletbeli elnöke volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek. Ebben az időben a román nacionalizmus egyre jobban támadta az erdélyi magyar egyesületeket és szervezeteket. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület elveszítette a Mátyás király szülőházában rendezett értékes tájmúzeumát (Kárpát-múzeum), könyv- és térképtárát, valamint irodáit. Az elkobozott múzeumi tárgyak az Erdélyi Néprajzi Múzeumba kerültek, és ma is ott vannak. Tavaszy hangoztatta, hogy a turistaságot a honismeret tudományának tekinti. Az Erdélyi tetők című könyv ennek szellemében született. Tavaszy a sanyarú kisebbségi létben képes volt megfogalmazni a derült jövőbe tekintő bizakodást: "Kívülről talán nem lesz szebb, de belülről e személet által kétségtelenül szebbé válik itt minden, (gondoljunk Erdélyre!) mígnem egyszer csak a belső szépségnek átsugárzó fénye áttöri ennek a világnak borús árnyait." Már a harmincas években megfogalmazódott benne a természetvédelem gondolata és igénye. /Ajtay Ferenc: Egy értékes honismereti könyv margójára (I.). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6., II., júl. 7., III., 8., IV., 9./

Manapság ritkán hallani róla, holott P. Gulácsy Irén /1894-1945/ a két világháború közötti magyar irodalom legolvasottabb szerzői közé tartozott. Fekete vőlegények című regényét élete során 23-szor adták ki, Hamueső című műve az Erdélyi Szépmíves Céh első köteteként jelent meg. Az írónő Budapest bombázásakor vesztette életét, hangzott el a Kemény János Alapítvány Helikoni esték sorozatának április 1-jén tartott rendezvényén, Marosvásárhelyen. Adamovits Sándor az alkalomra füzetet állított össze. Gulácsy Irén munkásságáról Kovács Emese tanárnő tartott előadást. Nagy Lajos király című regénye 1936-ban jelent meg Budapesten, 1930-ban a Pax vobis, 1933-ban A kállói kapitány, 1941-ben a Jezabel. /(bodolai): Helikoni esték. Az elfelejtett szerző. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

Tar Károly válogatott írásai címmel megjelent CD-lemezen a Svédországban élő szerző munkáiból válogatva versek, regények, színjátékok, közírások, riportok, szociográfiai írások, napló, fordítások és szótárak /Viselkedjünk, Romániai magyar nyelvvédő szótár és az Illemszótár/ sorakoznak. Szubjektív válogatás, mondta a 70 éves szerző. Tar Károly író, szerkesztő /sz. Kolozsvár, 1935/ dolgozott lakatosként, műszaki rajzolóként és tervezőként, 1958–1968 között a kolozsvári Igazság napilap munkatársa, 1987–1988 között a Napsugár főszerkesztője. 1990-ben a Kolozs megyei RMDSZ szervezőbizottságának vezetője, a Szabadság napilap egyik alapítója, külső munkatársa, megszűnéséig a Szabad Európa Rádió tudósítója. 1991-ben az Erdélyi Szépmíves Céh újraalakításának egyik törvényes beiktatója, a Magyar Nemzet tudósítója, az Erdélyi Kiskönyvtár alapító szerkesztője, 1994 végétől 1995-ig az ESZC intézője, 1993-tól az Erdélyi Napló főmunkatársa. 1995 végén Svédországba költözött, ahol összefogja az ottani magyarságot, magyar nyelvű lapokat, magyar rádióadást indított. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki. /F. I.: Tar Károly válogatott írásai. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 4./

2002 óta két óriási bőröndben járják Balogh Ernő (1882-1969) hatalmas fekete-fehér képei Erdély városait. A nagy erdélyi geográfus képei Erdély változó tájait és épített környezetét mutatják be. A vándorkiállítás most Nagybányára érkezett. Balogh Ernő fényképeinek nagy részét úgynevezett fényképező útjain készítette. Az egyik legszebb turisztikai témájú könyvet, Tavaszy Sándor Erdélyi tetők (Úti élmények és természeti képek) című írását, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki 1938-ban, ugyancsak Balogh Ernő fotói illusztrálták. /(déel): Balogh Ernő (1882-1969) fotográfiái Nagybányán. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 5./

Erdélyi Kézmíves Céh néven érdekképviseleti szövetségbe tömörültek a hétvégén Szovátán egybegyűlt kézművesek. Az alakuló ülésen a rézművestől a csuhéfonóig, a restaurátortól a bábkészítőig szinte minden kézműves kategória képviseltette magát. Az ülésen többen is a giccs ellen foglaltak állást. A jelenlévők abban állapodtak meg, hogy a céh szakbizottságai majd az eredetiséget és hagyományt igazoló termékkártyát bocsátanak ki. A cégtagok jelmondatukat az Erdélyi Szépmíves Céh 1924-es programjából kölcsönözték, amely hitet tesz amellett, hogy „tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk”. Molnár Attila, az érdekképviselet egyik kezdeményezője a Krónikának elmondta, a szervezet a szépmíves céh „analógiájára” született. A szövetség elsődleges célja a kézművesek, ipar- és képzőművészek, kisiparosok, hobbyművész alkotók, díszítőművészek és egyéb kategóriák érdekeinek képviselete. Közös internetes portált indítanak, ahol a tevékenységeket és a termékeket mutatják be. Ugyanakkor kézműves faluturizmust készülnek kiépíteni. „A turista egy-két hetet tölthetne valamelyik település jellegzetes kézműves műhelyében, ahol nemcsak elleshetné a titkokat, hanem megpróbálkozhatna a termék előállításával” – magyarázta Molnár Attila. Az alakuló ülésen a székelyudvarhelyi Lőrincz Zsuzsát választották a szervezet élére, majd a kolozsvári Egri András és Anasztaszija Vdovkina tűzzománc munkáiból megnyitották a céh első kiállítását. /Szucher Ervin: A giccs ellen foglalt állást a kézművesek érdekképviselete. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./

November 25-én mutatták be Kolozsváron Lőwy Dániel A Kálváriától a tragédiáig /Koinónia Kiadó, Kolozsvár/ című, a Kolozsvár zsidó lakosságának sorsáról szóló könyvét. Lőwy Dániel előző könyve A téglagyártól a tehervonatig /Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998/. Visky András, a Koinónia igazgatója hangsúlyozta: a történetek arról szólnak, hogy Kolozsvár életéből eltűnt egy színfolt, megsemmisült egy kultúra. /Köllő Katalin: A Kálváriától a tragédiáig. A Koinónia Kiadó új kötete. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./

Marosi Ildikó könyve (Az Erdélyi Helikon képeskönyve) ismételten és méltán fordítja az erdélyi irodalom ismerőinek és tisztelőinek figyelmét az egyetemes magyar szellemi élet e legendás fejezete felé, Erdély felé. 1944-et követően a két háború közti időszak erdélyi irodalmi termése csak részben vált hozzáférhetővé. Ami nem illett a szocreál irodalmi kánonjába, azt elhallgatták, indexre tették. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete az újraértékelés kezdetét a Kritikai Kiskönytár 1962-es megindulásától datálja. A sorozat azonban nem teljesedhetett ki. A későbbi években nem egy ízben alaposan megrostált módon – lehetett olvasni Kuncz Aladár, Markovits Rodion, Dsida Jenő, Karácsony Benő műveit, kézbe lehetett venni Makkai Sándor, Reményik Sándor, Bánffy Miklós egy-egy könyvét. De Nyírő József, Wass Albert neve és munkássága továbbra is tabutéma maradt. A két világháború közti irodalmi lapok néhány antológiája is megjelent. A hetvenes években, Kovács János szerkesztésében, a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919–1920, az aradi Genius – Új Genius 1924–1925, az ugyancsak aradi Periszkóp 1925–1926 antológia ismertette az indulás, az első próbálkozások irodalmi termését. 1967-ben Méliusz József gondozásában adták ki a Korunk költészete, hat évre rá pedig, Szemlér Ferenc válogatásában, az Erdélyi Helikon költői című kötetet. Az 1989-es fordulat után napvilágot látott Erdélyi Fiatalok, majd a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál 1998-ban megjelent Zord Idők 1919–1921, aztán a Kriterionnál a Napkelet (1920–1922), és A kolozsvári Vasárnap és Vasárnapi Újság (1921–1925) című antológia. Ugyancsak a korszak irodalmi megismerését szolgálta Gaál Gábor, Benedek Elek, Kuncz Aladár leveleinek közzététele. Marosi Ildikó irodalomtörténészi kutatómunkája indulására igen kedvező hatással volt az, hogy házassága révén a kiváló erdélyi író, Molter Károly családjába került – Marosi Barna író, újságíró felesége lett –, igen bensőséges kapcsolatba mindazokkal, akik a marosvásárhelyi vendégszerető házban az évtizedek során megfordultak. A Bolyai utcai tanári lakás e szempontból irodalomtörténeti zarándokhelynek is nevezhető. Ha erdélyi vagy magyarországi író arra vetődött, náluk mindenkor tiszteletét tette. Másik fontos momentuma az indulásnak, hogy a Sütő András vezette Új Élet című, kéthetente megjelenő folyóiratnál együtt dolgozhatott Kemény Jánossal, a marosvécsi Helikon-találkozók házigazdájával, a két háború közti erdélyi irodalmi és színházi élet bőkezű mecénásával. Marosi Ildikó életét az irodalom szolgálatának szentelte. Indokolt tehát 75. születésnapján életművének áttekintése. A Kriterion Könyvkiadónál 1973-ban jelent meg A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című kötet. A kötet kedvező fogadtatása buzdította a feltáró munka folytatására, az erdélyi irodalomtörténet további fehér foltjai eltűntetésére. Marosi Ildikó következő munkáját, A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) két kötetét ugyancsak a Kriterion adta ki 1979-ben. A 400 dokumentum elénk tárja azt a hatalmas munkát, amelynek legfőbb mozgatói – Kós Károly, Kuncz Aladár, Kemény János, Makkai Sándor, Molter Károly, Bánffy Miklós, Kovács László, Tamási Áron és mások – végeztek a jó ügy szolgálatában. A nagyon fontos forráskiadványok közlése a Molter Károly levelezését felölelő kötetekkel – az első (1914–1926) 1995-ben, a második (1927–1932) 2001-ben – folytatódott, s remélhetőleg mihamar kiteljesedik. Marosi Ildikónak köszönhetjük a kolozsvári Polis Kiadónál megjelent Bánffy Miklós estéje című kötetet is. Megszülettek további munkái is. Az 1974-ben könyv alakban is megjelent húsz íróportré – Közelképek – a tanúk hiteles megszólaltatásával tette lehetővé. Tíz évvel ezelőtt indult Marosi Ildikó és a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó együttműködése. Az említett kiadónál megjelent kötetek mindenike az erdélyi irodalom tárgyköréhez tartozik: a Bonchidai Prospero Bánffy Miklósról, a Hittel a mélységek felett Olosz Lajosról, A fedélzetközi utas elsüllyedt világa Ligeti Ernőről, az Úz Bence esetei Nyírő Józsefről, a Versailles-i repkény a Helikon-találkozók házigazdáiról, Kemény Jánosról és feleségéről, az Emlékpróba pedig Harag Györgyről rajzol hiteles képet. Irodalomtörténeti áttekintés, dokumentumok, kortársak vallomásai teljesítik ki a választott portrékat. Ennek az együttműködésnek a szülötte Az Erdélyi Helikon képeskönyve. /Máriás József: Marosvécsi panteon. = Művelődés (Kolozsvár), 2007. április/

Fekete János mártírpapnak állítanak szobrot a felső-háromszéki Gelencén. A Petrovits István készítette 2,4 méteres bronz műalkotás gipszmását elszállították egy marosvásárhelyi magánöntődébe. A szobrot Szent Imre napján, november 5-én, Gelence búcsús napján állítják fel. Fekete János 1885-ben született és 1952-ben börtönben hunyt el, a nagyközség katolikus templomának kertjében temették el. A műalkotás a tavaly felállított, Márton Áront ábrázoló Petrovits-szoborral szemben fog elhelyezkedni, így a gelenceiek a kommunizmus alatt sokat szenvedett két egyházi személyiség képmása előtt elhaladva lépnek majd be Isten hajlékába. Fekete János 1936-tól volt Gelence plébánosa, később Felső-Háromszék kerületi esperesévé nevezték ki. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapító tagja volt. 1950-ben házkutatást tartottak otthonában, 1951 februárjában letartóztatták és a brassói Szekuritátéhoz vitték, mert nem ismerte el a Márton Áron püspök letartóztatása után államilag kinevezett egyházmegyei vezetőket. Miután hónapokon át föld alatti cellában tartották, 1951 augusztusában átvitték a brassói fellegvárba, két hét múlva pedig a bukaresti börtönbe, majd a Targu Jiu-i fogolytáborba vitték, ahol 1952. március 25-én meghalt. /Bartos Lóránt: Tisztelgés a mártírpap előtt. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./

Hagyománya van Erdélyben az önéletrajzi fogantatású memoárirodalomnak. A Mikes Kelemen Törökországi leveleivel mindjárt európai színvonalon jelentkező magyar próza kiemelkedő előzményei a fejedelem kori emlékírók vallomásos művei. Bethlen Miklós, Kemény János fejedelem, Cserei Mihály, Bethlen Kata, Apor Péter, Misztótfalusi Kis Miklós dokumentumértékű írásai azonban csak a kezdetét jelzik az önéletrajzi visszaemlékezéseknek. Rettegi György, Deák Farkas, Jósika Miklós, Barabás Miklós, Teleki Sándor, Koós Ferenc, Tolnai Lajos – meg mások – emlékezései után a közelmúlt nem egy ilyen prózaváltozata született, például Kuncz Aladár, Szántó György, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Kemény János báró, Méliusz József, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Nagy István könyvei. Nyírő József önéletrajzi regényei külön fejezetet jelentenek. Az Isten igájában című könyve 1930-ban jelent meg először Kolozsváron az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, legutóbb pedig Budapesten, a Kairosz Kiadónál látott napvilágot, az Arénába űzve cím alatti önéletrajzi vallomások kötetében. (Szerkesztette és a kitűnően tájékoztató előszót Medvigy Endre írta.) Németh László nagy elismeréssel fogadta a regényt, Benedek Marcell szintén, de szót ejtett a kompozíció gyöngeségéről. Cs. Nagy Ibolya 1999-ben írt tanulmányában a legsikerültebb Nyírő-regénynek nevezte az Isten igájábant. Nyírő ekkor még nem gondolta, hogy majd elkövetkeznek a hontalanság évei, mikor is hazátlanná vált magyar íróként, kényszerű kivetettségben kell tengetnie mindennapjait, majd emigránsként halt meg Spanyolországban, 1953-ban. Életének ebben a szakaszában írta meg önéletrajzi könyveit, az Íme, az emberek!-et és a Zöld csillagot: „az otthontalanság szomorú dokumentumait” – ahogyan Cs. Nagy Ibolya mondta. Két önéletrajzi regény az emigrációról. Magyarországon is, Erdélyben is hosszú évtizedeken hozzáférhetetlen volt Nyírő József munkái. Nyírőnek a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát Amerikában, Clevelandben adta ki annak idején (1952-ben) a Katolikus Magyarok Vasárnapja, a közelmúltig hírét sem hallhattuk ennek a röpiratnak, írta Nagy Pál, melyet szerzője a nyugati világ közvéleményének tájékoztatására készített. Nyírő József a távolban is minden idegszálával, gondolatával az otthoni világhoz kötődött. Pomogáts Béla írta az Isten igájában 1990-es kiadásának előszavában: „Nem egyszerűen író, hanem erdélyi író, aki népének, közelebbről a székely népnek a történelmi sorsát kívánta megörökíteni. Ez a szándék jelölte ki azt az utat, amelyet bejárt, s ha irodalmunkat a nemzeti élet krónikásának is tekintjük, méghozzá olyan krónikásnak, amely a magyar világ változatairól ad képet, elkészíti ennek a világnak a kulturális térképét, akkor kétségtelen, hogy – Tamási Áron mellett – Nyírő József volt az, aki maradandó képekben mutatta be a székely nép életét, történetét, hagyományait, észjárását és lelkiségét. ” Szülőfalujában, Székelyzsomborban 2004. július 18-án felavatták Nyírő mellszobrát. Megtörtént az ő „szellemi” hazatérése”. A budapesti Kairosz Kiadó 1997-ben éppen A zöld csillaggal indított sorozatot, s emellett Erdélyben, Csíkszeredában a Pallas- Akadémiánál látnak napvilágot Nyírő írásai. A Kairosznál előkészületben van Nyírő József kiadatlan elbeszéléseinek kötete és Medvigy Endre Nyírő-monográfiája. /Nagy Pál: Az emlékező Nyírő József. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Fekete János mártírpapnak állítottak szobrot a Kovászna megyei Gelencén. Fekete Jánost /sz. Bélafalva, 1885. szept. 30./ 1908-ban szentelték pappá. Sepsikőröspatakon a trianoni békeszerződést követő években felvállalta a harcot a hatóságokkal a magyar nyelvű iskoláért. 1936-tól Gelence plébánosává nevezték ki. Fekete János az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapító tagja volt. 1950-ben házkutatást tartottak nála, 1951 februárjában letartóztatták, és a brassói Szekuritátéra vitték, mivel nem ismerte el a Márton Áron püspök letartóztatása után államilag kinevezett egyházmegyei vezetőket. Egy évig földalatti cellában tartották, ahol a fénytelenség, a sorozatos kihallgatások testileg megtörték. Fél év alatt 92 kg-ról 38-ra fogyott le. 1951-ben a bukaresti Ghencea börtönbe vitték, ahol két év börtönbüntetésre ítélték. Néhány nap múlva a Targu Jiui fogolytáborba vitték át, ahol 1952. március 25-én meghalt. Jeltelen sírban hantolták el, de hozzátartozóinak közbenjárása révén Gelencén, a római katolikus templomkertben újratemették. „Mi volt a bűne Fekete Jánosnak? Tekintélyének és közkedveltségének lerombolásával, megfélemlítéssel akarták megtörni a felső-háromszéki papság ellenállását, mert nem akartak engedelmeskedni az államot kiszolgáló egyházi hatóságoknak. Így lett vértanúja az erdélyi egyházmegyének, akiről sosem szabad megfeledkezni” – írta róla Jakab László Az erdélyi vértanú börtönviselt és jelesebb papok rövid életrajza /2001/ című könyvében. /Bartos Lóránt: Szobrot állítottak a mártírpapnak. = Krónika (Kolozsvár), nov. 9./

Száz éve született Wass Albert (1908. január 8. – 1998. február 17.) Erdélyi korszaka sikertörténet, irodalmi díjakban és nemzeti irodalmi elismerésekben részesült. A Nyugat, a Helikon, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Kisfaludy Társaság ígéretes magyar íróként tartották számon. A háború mindent kettétört. Jött a menekülés, a szülőföld elvesztése. Élete hátralevő részét emigrációban töltötte. Nevét feketelistára teszi a kommunista hatalom. A magyar olvasók nem tudják, hogy 1945–1950 között Németországban megjelent műveit öt (!) nyelvre fordítják. Termékeny író, aki 90 éves koráig ír, ötven könyvet ad ki magyarul és angolul. Szellemi örökségét mesterségesen szított ellentmondások kontextusában kiforgatják. Soha nem vallott nézeteket sütnek rá. Kérlelhetetlen gyűlölői a háborús bűnösség hamis vádja alól nem akarják feloldozni. Mindezek ellenére, Wass Albert az egyik legnépszerűbb 20. századi magyar író. Műveit olvassák, gondolatait idézik, írásait színpadra viszik és filmesítik. Tiszteletére egyre több városban szobrot emelnek. Küldetését egy életrajzi írásában így foglalja össze: „Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint. ” „Életem egyetlen feladatának nemzetem megmentését ismertem föl. Ezt pedig úgy láttam megvalósíthatónak, ha egybefogom a szétszórtságban még megmaradt erőket egyetlen cél szolgálatára: megismertetni a világgal a magyar nemzetben rejlő értékeket, lehámozni nemzetemről azt, amit az ellenséges propaganda az utolsó évszázad során rákent. Ennek az egyetlen célnak a szolgálatára állítottam be egész életemet. ” /Lukácsi Éva: Száz éve született Wass Albert (1908. január 8. – 1998. február 17.) = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8./

Május 19-én Kolozsváron két, a miskolci Bíbor Kiadónál megjelent kötetet ismertettek a szerzők és Balázs Imre József. Mózes Huba Világfigyelő tető című antológiája az Erdélyi Helikon történetét öleli fel, amely nyolcvan évvel ezelőtt indult útjára régiónk vezető irodalmi folyóirataként. 1928-ban (Kisbán) Bánffy Miklós vezetésével, pontosan meghatározott célkitűzéssel látott napvilágot, és 1944-ig olyan kiválóságok szerkesztették, mint Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, Kovács László stb. Az Erdélyi Szépmíves Céh által támogatott folyóiratban magyarországi nagyságok is helyet kaptak. Mózes Huba és Kabán Annamária közösen írt, a hetven éve elhunyt Dsida Jenő életét és költészetét idéző, Vers és lélek című kötetet az utóbbi szerző mutatta be. /Világfigyelő, Dsidával. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Miután megjelentek Reményik Sándor hátrahagyott versei s utána egy többé-kevésbé teljesnek mondható gyűjtemény (,,összes versei”), cikkei, jegyzetei esszéi, tanulmányai, levelezése Olosz Lajossal, más levelei még régebben a Marosi Ildikó szerkesztette Erdélyi Szépmíves Céh Levelesládája (1924 – 1944) című gyűjteményben, majd a Molter-leveleskönyvekben és egy évtizede a Kisgyörgy Réka szerkesztette Emlékkönyv, végül Lehet, mert kell. Reményik Sándor emlékezete. Válogatta, szerkesztette és összeállította Dávid Gyula. Nap Kiadó, 2007 című antológia betetőzte az emlékezést. Hozzáférhetővé tett számos dokumentumot, levelet, vallomást, a korabeli folyóiratok és napilapok évfolyamaiból előbányászta a szinte hozzáférhetetlen, Reményikről szóló kritikákat, tanulmányokat, cikkeket, esszéket. Ezután egy monográfiának kellene következnie. Reményik Sándor halála után évtizedekre eltűnt. Ez köszönhető többek között Nagy István harcos és ostoba pamfletjének /Reményik Sándor a magyar polgárság nacionalista költője/, ahol csak úgy záporoztak az elfogult, indokolatlan vádak. Csak 1983-ban jelent meg egy válogatás Reményik verseiből a Kriterion Romániai Írók sorozatában, Kántor Lajos előszavával. /Bogdán László: Reményik Sándor emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 31./

Kós Károlyra, a hűség emberére emlékezett február 18-án a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület. Kovács Sándor kanonok, főesperes mondott köszöntő beszédet. A Kós-életmű legalaposabb ismerője és kutatója, Sas Péter budapesti művelődéstörténész előadás keretében méltatta az erdélyi politika és művelődéstörténet meghatározó alakját. Kós Károly a budapesti Műegyetem építészhallgatójaként is az erdélyi architektúra szolgálatában állt. A nemzeti művészet alapjának a népművészetet tartotta. Választott szülőföldjén, a sztánai Varjúvárban írta meg a Régi Kalotaszeg című művét. Elindította a Kalotaszeg című lapot. A háború után a budapesti Műegyetemen ajánlott biztos tanári állás helyett a nehézségekkel együtt Kós Károly Erdélyt választotta. Megírta a Kiáltó szó című röpiratát és hozzáfogott annak gyakorlati megvalósításához. Megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet és szerkesztette az Erdélyi Helikon folyóiratot. A második világháború után ismét biztos tanári állást ajánlottak neki Keszthelyen, de ez alkalommal is Erdélyt választotta. Kós hagyatékát egyetlen élő fia, Kós András nemrég a szélesebb közönség rendelkezésére bocsátotta. /Jakab Judit: Millenniumi rendezvény Kós Károly emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

Reményik Sándor költészetének megítélése sokat változott. Erről írt Kántor Lajos Reményik Sándor – A mítosz és az erdélyi valóság című könyvében (Pallas-Akadémia, Csíkszeeeda, 2007), de érinti a problémát Dávid Gyula is, aki irodalomtörténészként oly sokat tett a teljes Reményik-kiadásért és megismertetéséért a költő Kézszorítás – Írók, könyvek, viták, 1918–1941 című, tanulmányokat, vitacikkeket, recenziókat, Reményik-irodalommal foglalkozó írásait összegyűjtő vaskos, 535 oldalas könyv tartalmas előszavában. (Polis Könyvkiadó – Luther Kiadó, Kolozsvár – Budapest, 2007). Időközben megjelentek Reményik hátrahagyott versei is, majd az összes versek, levelezése Olosz Lajossal, a Nem lehet című korábbi kötetben hozzáférhetővé váltak a költő fontos, Makkai Sándorhoz írott levelei, és kiadtak két, Reményik életével, költészetével foglalkozó könyvet is (Reményik Sándor: Emlékkönyv, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998 és Lehet, mert kell, Reményik Sándor emlékezete, Nap Kiadó, 2007). Ezzel hozzáférhetővé vált a teljes életmű, a Reményik-monográfiát sem lehet halogatni tovább. /Bogdán László: A teljes Reményik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 26./

Kós Károlyra emlékeztek február 18-án Kolozsváron a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Kerület rendezésében. Kovács Sándor főesperes-plébános hangsúlyozta, hogy az irodalomtörténészek a Kós-jelenség magyarázatában kiemelik a mesterségbeli sokoldalúságot, a képalkotás tervszerűségét és a honi helytállásban gyökerező transzszilvanizmust. A nagy életmű szakavatott kutatója, a Kós-örökség feldolgozója, Sas Péter budapesti művelődéstörténész előadásában számtalan, az életművel kapcsolatos részletet, adalékot közölt. Fontos állomás Kós Károly életében a Kalotaszeg című lap kiadása. Az 1921-ben megjelent Kiáltó Szó című röpiratában írta: »Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.« Az 1924-ben megalapított Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg Az országépítő (1934) című történelmi regénye. Kós 90 éves korában ars poeticájaként is idézhető vallomást tett: »A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.« /Fodor György: Kós Károly, a hűség embere. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 1./

Az Erdélyi Szépmíves Céh 1924–1944, illetve 1990–1995 közötti időszakára vonatkozó emlékkönyv jelent meg Tar Károly szerkesztésében, az Ághegy Könyvek Közdok Kiadó gondozásában. Hasonló kiadványt a céh 1926-ban, 1930-ban, 1934-ben és 1937-ben jelentetett meg. A kötet korabeli dokumentumokat, leveleket, műpártolói körleveleket közöl, a marosvécsi helikoni találkozók határozatait és jegyzőkönyveit, a céh által kiadott könyvsorozatok címjegyzékét stb. tartalmazza. /Irodalomtörténeti emlékkönyv. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Nemcsak az Erdélyi Szépmíves Céh 85 évvel ezelőtti indulására, a Helikoni Íróközösség tagjaira emlékeztek a hétvégi marosvécsi rendezvényen, hanem a Helikon – Kemény János Alapítvány nemrég elhunyt elnökére, a találkozók ötletgazdájára és főszervezőjére, Adamovits Sándorra is. Nagy Miklós Kund, a Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke a marosvécsi Kemény-kastély parkjában ismertette a kilenc éve rendszeresen megszervezetett találkozók történetét, Adamovits Sándor szerepét. A Helikoni-asztalnál Ördögh Ferenc marosvécsi polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy milyen fontos az esemény a falu számára. Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója ismertette a két világháború közti romániai magyar irodalmat, abban az 1924-ben Kolozsvárott létrehozott Erdélyi Szépmíves Céh szerepét, valamint az író és mecénás Kemény János jelentőségét az irodalmi élet megszervezésében, a Helikoni Íróközösség tagjainak vendéglátását vécsi kastélyában. Böjte Lídia szászrégeni magyartanár kisdiákjainak a könyvről szóló előadását kopjafaavatás követte, majd a református egyház gyülekezeti termében folytatódott az ünnepség, ahol bemutatták Adamovits Sándor utolsó, a napokban megjelent Szellemi helyszínelés, Nagyenyedtől Marosvécsig című kötetét. /Antal Erika: Helikon-ünnep Marosvécsen. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./

Emlékkönyv
Ezt a könyvet az Erdélyi Szépmíves Céh hagyományait (és az 1990-es újraalakulás utáni évek téblábolásából kivezető útkeresést) éltető igyekezet szülte – olvassuk az Előszóban. – A Céh 1926-ban, 1930-ban, 1934-ben és 1937-ben jelentetett meg hasonló kiadványt. De irodalompártolásra buzdító munkáját felmérő írásokat olvashatunk az 1930-tól kiadott kalendáriumokban is. Az újraalakulás után a Céh vezetését vállalók nem figyeltek eléggé a hagyományokra és ötletekben sem bővelkedtek, amelyek a külföldön is méltán híres könyvsorozat folytatásának gazdasági-szervezési ügyeit megnyugtatóan biztosíthatták volna. * Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, folytatja Tar Károly, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenre vizsgáztunk. Levonva ebből a tanulságot, most, az újraindulás utáni első könyvsorozatunk végén, amikor fiókszervezeteinkre alapozhatjuk irodalompártoló munkánkat, szükségét érezzük annak, hogy alaposabban megismerkedjünk a Céh történetével, célkitűzéseivel, eredményeivel és hibáival. * Megállapíthatjuk, hogy a két világháború között az Erdélyi Szépmíves Céh mellett még sok más könyvsorozat indult, és más írói csoportosulások igyekeztek pótolni, kiegészíteni mindazt, amit a Helikon szerintük nem vallott és vállalt helyesen. Összeállításunk – a rálátást nyújtó évtizedekben – lehiggadt ellentétek végleges feloldására nyújt lehetőséget a különféle vélemények és megítélések egymás mellé állításával. Elfogultságmentességünket a fennen hirdetett erdélyi tolerancia ígéretes győzelmének igézetében tesszük a sajnos ugyancsak hagyományos klikkszellem mai erősödése ellenében. * Az Erdélyi Szépmíves Céh nem egy emberé, nem egy csoporté, hanem minden erdélyi irodalompártolóé. Felhasználható transzszilvanizmusunk értékeit úgy kell átmentenünk a valamikori jobb világba, hogy megmaradásunkat szolgálja. "Bele kell nézni az erdélyi életbe, mennyiben volt munkánk politikum, természetesen nem köznapi politikum, de politikum mégis annyiban, amennyiben a kisebbségi életnek talán a kultúra a legfontosabb területe. Ezen a területen sok tekintetben csak a mi erőnktől függ az építőmunka." Kós Károly hat évtizeddel ezelőtt, a kilencedik Helikon-találkozón elhangzott szavait idézzük figyelmeztetőül. És ajánlásul is arra, hogy a régiek tapasztalatait, az egykori küzdelmekhez sokban hasonló életünkben, Dsidát igenelve "mindig magunkért, de soha mások ellen" sikerrel hasznosíthassuk.
Emlékkő ez a könyv is, amely az előttünk járók munkájához hasonlóan – jövőnket alapozza.
– 1994-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gyakorlatilag vezetés nélkül maradt – olvassuk aztán az alaposan megszerkesztett, de nagyon apró betűkkel szedett, mégis szép kötet végén. (Utószó helyett, 2004. június 30.) – Ekkor anyagi juttatás nélkül elvállaltam, hogy rendbe hozom a Céh kilencvenes évek elején összezilált szénáját. Ezt a könyvet kilenc hónapos intézői munkám közben állítottam össze, és 1994-ben képekkel és mellékletekkel, másolásra alkalmas átlátszó famentes (paus) papíron leadtam a kolozsvári Glória nyomdába. * Kós Károly idejében minden ötödik esztendőben készült egy, a Céh munkáját bemutató, a könyvkiadó munkájával elszámoló kötet. Ezt a hagyományt volt szándékomban követni. * Az egyik régi emlékkönyv 28.000 magyarországi előfizető nevét tartalmazza, fedőlapján pedig, a különleges oklevélszerű borítón, Kós Károly jellegzetes betűivel annak az olvasónak a neve áll, akinek ezt a díszes könyvet a Céh megküldte. Ez nyilván 28.000 kézzel címzett kötetet jelentett. * Merthogy eleink nagy becsben tartották a könyvkiadót pártoló tagságot. * Ezt szerettem volna magam is. Ezért terveztem és állítottam össze ezt a könyvet. Ez a kötet képezte volna a Céh belföldön és külföldön egyaránt fiókszervezetekbe tömörült tagsága további növelésének alapját. * Sajnos, nem futotta időmből, el kellett jönnöm, ott kellett hagynom Kolozsvárt, Erdélyt, hogy új életet kezdjek unokáim szolgálatában. * Reméltem, és azóta is remélem, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh történetét dokumentumokban bemutató összeállításom, amely többek között tartalmazza a Céh által kiadott könyvek kiegészített címtárát, a Céh íróinak rövid szócikkekbe tömörített életrajzi adattárát is, egyszer majd napvilágot lát. Hiszen ahhoz, hogy intézőségem idején a munkatársaimmal toborzott kétezer-hatszáznyi pártoló tagon kívül Erdélyben, Magyarországon és a világ legkülönbözőbb országaiban továbbiakat is megnyerjünk az Erdélyi Szépmíves Céh tovább éltetése ügyének, nagy szükség lenne egy ilyen, a Céhet teljességre törekvő ismertetőre. * A könyv megjelentetését 1995-re terveztem. Az ESZC tagjai már nagyon várták, és követelték azt a beszámolót, amely a Céh ügyeit megnyugtatóan tisztázza, és jövőjéről, terveiről is bővebben szól. * Sajnos, az anyagiak hiánya miatt, az ESZC-nek ez a beígért könyve sem jelenhetett meg. Svédországból időnként hazatérve hiába szorgalmaztam megjelenését, erre azóta sem került pénz. Közben eltelt újabb hét esztendő. A Céh mindenféle nehézségei, mellőztetése ellenére még él, könyvei is megjelengetnek. * A hiányzó öt esztendőről, miután a Céh elnöke erről folyamatosan megfeledkezett, kérésemre, Kisgyörgy Réka, az ESZC utánam következő intézője elvállalta, hogy megírja a beszámolót, illetve a könyv utószavát. * Ez lehetett volna e kötet harmadik része. Erdélyi Szépmíves Céh 1924-1944 és 1990-1995 részek után magától értődően következnie kellene az 1995-2000, majd a 2000-2005 közötti évekről szóló beszámolóknak, dokumentumoknak. * Tavaly, miután Orbán János Dénesnek a nyakába szakadt a Céh minden elhanyagolt ügye, őt kértem arra, hogy hasznosítsa, fejezze be munkámat. Remélem, hogy előbb-utóbb ez is sikerül neki. Addig is a Magyar Elektronikus Könyvtár révén és segítségével kívánom az érdeklődők elé tárni a megismerésre mindenkor érdemes, dokumentumokból álló Céh tanulságos történetét. * Van egy Utolsó utószó is, ez így zárul: "Végül ezt a könyvet a szerkesztő által alapított skandináviai Ághegy-Liget Baráti Társaság és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága támogatásával sikerült nyomdába küldenünk az Ághegy Könyvek ötödik, egyelőre kis példányszámú köteteként. Összeállítója reméli, hogy valamikor nemcsak a benne összegyűjtött dokumentumok tájékoztató jellege, hanem gyakorlati útmutató jellege miatt is hasznát veszi a bizonyára hálás utókor. Az Erdélyi Szépmíves Céh történetének tanulságaira minden bizonnyal nagy szüksége lesz majd az utánunk igyekvőknek. Lund, 2009. január végén." * Erdélyi Szépmíves Céh Emlékkönyv 1924–1944, 1990–1995. Összeállította Tar Károly, Ághegy Könyvek, KÖZDOK
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezés a csángók apostolára
Budapesti levél
Örömmel mentem június 28-án az MVSZ-be. Az MVSZ Szent László Magyarságtudományi Akadémiája Édes hazámnak akartam szolgálni címmel a 110 esztendeje született Domokos Pál Péter néprajzkutatóra, népdalgyűjtőre, a moldvai csángók vándorapostolára emlékezett. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesülettel közös rendezvényen hamar megtelt a terem, ismerős arcokat láttam, Domokos Pál Péter tisztelői gyűltek össze. Jáki Sándor Teodóz atya, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnöke emlékezett. Számára a legfontosabbat Domokos Pál Péter temetésén Halász Péter mondta: egy hónapja hunyt el Péter bácsi, és már hiányzik, nincs, akitől tanácsot kérjünk.
Jáki atya rendszeresen jár a moldvai csángókhoz, most ért véget a 109. útja. Tegnap még Erdélyben volt, bejárta Domokos Pál Péter életútjának kezdeti színhelyeit.
Ferenczi Éva énekesnő énekelt, ő is ismerte Péter bácsit, majd Faragó Laura következett, aki Nyírő József Vonaton című novelláját mondta el. Ebben szerepelt Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola diákjainak csángó műsora következett. A gyerekek csángó népviseletben vonultak a színpadra. Kóka Rozália előadóművész emlékezett arra, hogy őseinek, a bukovinai székelyeknek a története érdekelte. Felkereste Domokos Pál Pétert, aki könyveket ajánlott és mesélt neki a moldvai csángókról. Péter bácsi hívta fel a figyelmét Németh Kálmánnak a bukovinai székelyekről szóló Százezer szív sikolt (Bácsjózseffalva, 1941) című könyvére. Később Kóka Rozália a moldvai csángók körében is gyűjtött népdalokat, népballadákat, meséket.
Petrás Mária Magyarországra áttelepült csángó énekes és keramikusművész otthon tanult énekekkel lépett fel, majd elénekelte Péter bácsi kedvenc dalát (Veres az ég hazafelé).
Csoma Gergely szobrászművész 1979-ben kereste fel először Domokos Pál Pétert. Elfogódottan lépett be, de Péter bácsi olyan nagy szeretettel fogadta, hogy zavara azonnal eltűnt. Péter bácsi örömmel hallotta, hogy Csoma Gergely eljutott a moldvai csángókhoz. Sok tanáccsal látta el, segítette későbbi moldvai utazásait. Csoma Gergely elszavalta Lakatos Demeter csángó költő Nap szentül le című versét. Az előadó emlékeztetett rá: éppen ezen a napon, június 28-án született Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola tehetséges kis növendéke, Vadas Hanga Napsugár több csángó népdalt énekelt, öröm volt hallgatni a kislányt –, testvére, Soma furulyán kísérte.
Végezetül Medvigy Endre irodalomtörténész vázolta fel Domokos Pál Péter hatalmas életművét. A hetvenes években Péter bácsi több egyetemi klubban és más helyen tartott előadást. A klubvezetők előre kérték, csak óvatosan beszéljen. Ennek ellenére Péter bácsi nagy erővel beszélt a dákoromán kontinuitás tarthatatlanságáról, az elfeledett és nehéz körülmények között élő moldvai csángókról.
Az ötszáz férőhelyes Egyetemi Színpad zsúfolásig megtelt az ő előadásai idején.
Bartók Béla A magyar népdal című könyvében olvasta Péter bácsi, hogy egyetlen magyar nyelvterület van, amelynek a népzenéjét még nem gyűjtötték össze, a moldvai csángóké. Domokos Pál Péter elindult, hogy elvégezze a gyűjtőmunkát. Közben megismerhette ennek az elhagyott népcsoportnak az életét. Ez a felismerés döntő volt munkásságában: elhatározta, hogy életét a moldvai csángóknak szenteli. Faluról falura járva igyekezett minél többet megtudni róluk.
Domokos Pál Péter vett egy csomó edényt, majd árusnak álcázva magát járta be a moldvai csángó falvakat.
Útjainak gazdag tapasztalata és a fellelhető irodalom áttanulmányozása alapján jelent meg 1931-ben Domokos Pál Péter nagy jelentőségű műve, A moldvai magyarság, Csíkszeredában, saját kiadásában. Az Erdélyi Szépmíves Céh vezetői annak idején elzárkóztak a könyv kiadása elől.
Sajnálja, jegyezte meg Medvigy Endre, hogy Domokos Pál Péter lányai nem szólaltak meg az előadáson.
Ott voltak, köszöntem is nekik.
Az esten sorra hallhattunk emlékezéseket arról, hány ember kereste fel Péter bácsit, mindegyikük szeretettel beszélt róla.
Úgy éreztem, Isten a nehéz időkben küld ilyen nagy embereket.
Domokos Pál Péter írta könyveit, és tartotta előadásait. Nagy része volt abban, hogy az elfeledett népcsoportot – ahogyan ő nevezte – felfedezték.
A csángók apostola volt, aki mindenkivel szeretettel osztotta meg tudását, az érdeklődőket nagy szeretettel fogadta.
Ezt én is elmondhatom. A hetvenes években ismertem meg jó Péter bácsit. Engem is szeretettel fogadott. Számon tartott, szívesen mesélt, én meg örömmel hallgattam.
Az esten a szép dolgokra emlékeztünk. Azonban eszembe jutott, ahogyan Péter bácsi elmesélte, többször behívatták a belügyminisztériumi emberek, a kommunista titkosszolgálat emberei. Péter bácsi elutasította kérdezősködésüket. Egy idő után megunta, hogy folyton berendelik. Írt egy levelet nekik, ebben kifejtette, többet nem hajlandó kihallgatásra járni.
Sajnáltam, hogy ezen az emlékező esten nem volt jelen Halász Péter, lehet mondani, Péter bácsi legjobb, legnagyobb tanítványa. Halász Péter áttelepült Erdélybe, a Gyimesekbe, onnan nehezebb eljönni.
Az est címe a Domokos Pál Péter könyvéé: "...édes hazámnak akartam szolgálni..." (Szent István Társulat, Budapest, 1978). Domokos Pál Péter ebben a könyvében Petrás Incze Jánosnak és Kájoni Jánosnak állított emléket. Petrás Incze János (1813–1886) a moldvai csángók egyik falujában, Klézsén volt pap. Megismerkedett Döbrentei Gáborral, akinek kérésére beszámolt a moldvai csángókról. Petrás Incze János ismertetését közölte a Tudománytár 1842-es évfolyama. Domokos Pál Péter ebben a könyvében Kájoni Jánosnak (1629–1687) Csíksomlyón, 1676- ban kiadott Cantionale Catholicum című, katolikus népénekeket tartalmazó énekeinek mindegyikéhez hozzátette a kutatásai alapján megtalált dallamok lekottázott anyagát. (Több mint nyolcszáz énekről van szó).
Amikor ez az értékes könyv megjelent, elmentem Péter bácsihoz, hogy dedikáltassam új munkáját. Ezt írta bele: "Udvardy Frigyesnek szeretettel ajánlom a nagyvilág legelfelejtettebb kisebbségéről szóló könyvet, mert Nála a szolgálatokat mutató írás a legjobb helyen van. Budapest, 1979. III. 12. Domokos Pál Péter"
Ennyi év után is öröm emlékezni erre.
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

Könyveket gyűjtött és keresztrejtvényt szerkesztett
Gyulafehérvárt, polgári család gyermekeként született Keresztes Zoltán, 1929. december 23-án. Kolozsvárt a kegyesrendi, másképp piarista gimnáziumban érettségizett 1949-ben.
Tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági Karának esti tagozatán folytatta. Ehhez dolgoznia kellett – a kötöttárugyárban kötőmunkásként kereste kenyerét.
Az „ép testben ép lélek” szellemében sportolt is. Kiváló eredményeket ért el, melyekkel, szerénységére jellemző, soha nem dicsekedett. Középiskolásként 1947–1948-ban a kolozsvári BEAC, az MSC, a Vasas atlétája, rövid- és középtávfutója volt. 1948-ban a bukaresti országos középiskolai bajnokságon a 200 m-es síkfutásban és a 4x100 m-es váltóban a harmadik. 1950-ben az országos főiskolai bajnokságon a 200 és a 400 m-es síkfutásban a 2., a 4x100 m-es váltóban a 3. helyet érte el. Az egyetem után, 1952-ben nem talált képesítésének megfelelő állást, így munkásként dolgozott tovább. 1953-ban rámosolygott a szerencse, létrejött a Kolozsvári Rádió, ahol nagy szükség volt egyetemet végzett fiatalokra. Tudósító, szerkesztő lett.
De nem végleg. 1956 szele őt is meglegyintette. Barátokkal, ismerősökkel is megosztotta véleményét. És abban a sötét korszakban hajszálon múlt, hogy nem került rács mögé. Ezt megúszta, de rádiós munkájának befellegzett. Mint mondják, minden rosszban van valami jó is – ekkor könyvek iránti vonzódása előtt megnyílt a kiteljesedés lehetősége, az antikváriumban folytathatta munkáját. Hamarosan üzletvezetőként.
A parancsuralmi rendszer mindenre kiterjedő figyelme, ellenőrzése a régi könyveket hatványozottan célba vette. Ez abból állt, hogy az antikvárium a régi, úgynevezett feketelistára tett könyveket fölvásárolta ugyan, de nem bocsátotta áruba, hanem a kartongyár zúzdájába, jobb esetben valamelyik nagy könyvtár zárolt részlegébe juttatta. Zoli barátunk ezt ügyesen kihasználta. Kedvére válogatott a betiltott könyvek között és anyagi lehetőségéhez mérten gyarapította belőlük könyvtárát. De nem feledkezett meg barátairól, megbízható jó ismerőseiről sem. Így jutottam hozzá magam is nem egy hiánykötethez (a szűkös anyagiak miatt jó néhányról le kellett mondanom). Mindez nem kis kockázattal járt. Az 1980-as évek elején, „hála” valamelyik „jóakarójának”, az illetékesek tudomást szereztek e tevékenységéről. Nyomban leváltották, s az antikváriumból a Zápolya (Moşoiu) és a Kövespad (A. Suciu) utca sarkán akkoriban átadott könyvraktárba helyezték. Vagy inkább száműzték erre a rideg, sötét helyre. Segítőkészsége azonban nem hagyott alább. Könyvtára, akárcsak korábban, barátai, ismerősei rendelkezésére állt. Mondhatni közkönyvtárként működött. Szívesen kölcsönzött. Előfordult, hogy az esti könyvtárlátogatás hajnalig tartott, s a közben zajló, elkerülhetetlen beszélgetést nem egyszer ízes kenyér kínálásával szakította félbe.
Szabad idejében keresztrejtvény-szerkesztéssel is foglalkozott. Méghozzá szenvedélyesen. Így az olvasók oktatására is kamatoztatta széleskörű ismereteit. A kolozsvári Igazság mellett egy ideig több erdélyi lapot is ellátott rejtvényeivel. Oly könnyű volt neki ez a munka, hogy több kis keresztrejtvénykötetre is futotta. Örmény ősei után kutatva, beásta magát ennek a hányatott sorsú, sokszor üldözött népnek a történetébe.
1990 után, a zsarnokság utáni szabadságot művelődésszervezésre használta. Megalapította a Magyar–Örmény Baráti Társaságot, jelentős anyagi áldozattal újraindította a századfordulón létrehozott magyar nyelvű folyóiratot, az Arméniát. Ugyanekkor egyik kezdeményezője és alapítója volt a Magyar–Francia Baráti Társaságnak. Szorgalmazta és lelkesen támogatta az Erdélyi Szépmíves Céhnek az 1930-as években megjelent könyvsorozata újrakiadását. Sajnos, korai betegsége miatt áldásos tevékenysége félbeszakadt. Ma 15 éve hunyt el. Városunk egyik közismert, közkedvelt személyisége volt. Meggyőződésem, hogy önfeláldozóan segítőkész barátunkra ma is sokan szeretettel emlékezünk. És fogunk mindaddig, míg élünk.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)

Egy üzenet „hangszerelője”
Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak.
Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Marosi Ildikó biztosan nem mulasztaná el, hogy ugyanezt tegye. Házasságával ugyanis a Molter-család fogadta kebelébe, s ettől kezdve szinte elrendelésszerűen vette birtokba egy irodalmi örökség ápolásának minden terhét és örömét. Amikor a hetvenes években magam is járogatni kezdtem abba a Köteles Sámuel utcai házba, amely valamikor a Bolyaiak otthona volt, idős Molter Károly és neje még eleven valójukban képviselték egy évtizedekkel korábbi erdélyiség emlékezetét.
Marosi Ildikó legnagyobb érdeme, hogy türelmesen kivárta, amíg eljön az ő ideje, és akkor teljes gőzzel munkához látott. Évtizedeken át egyebet sem tett, mint gyűjtött, készülődött, tervezgetett, amikor pedig vége szakadt a rendszernek, amely az irodalom történetében is csonka vagy hamis képet hozott forgalomba, úgy lépett elő a hallgatásból, mint aki végre megvalósíthatja álmait. Az elmúlt 22 évben szinte megállás nélkül követték egymást a gondozásában megjelent irodalmi dokumentumok, és túlzás nélkül mondható, hogy az általa közzétett kötetek nélkülözhetetlen forrásai az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépműves Céh, a Kemény Zsigmond Társaság, Bánffy Miklós és Molter Károly írói életműve megismerésének és kutatásának. Joggal mondható tehát az életmű-díj odaítélésének indoklásaként, hogy a közelmúlt irodalmi hagyatékának feltárásában elvégzett munkája méreteit és értékét tekintve egy egész intézmény teljesítményével ér fel.
Sok szó esik mostanában arról, hogy az irodalom, általánosabban a kultúra egésze, sajátos eszközökkel működteti a társadalmi emlékezet és felejtés intézményeit. Olyan rendszert hagytunk magunk mögött, amely ebben a tekintetben vétkes módon torz szemléletet és gyakorlatot honosított meg. Valódi értékeket ítélt feledésre vagy hallgatásra, és ál-értékeket emelt piedesztálra. Nem mindegy azonban, hogy miután letűnt ez a kor, mi lép a helyébe. Az Erdélyi Helikon tevékenységének, Bánffy vagy Molter és nemzedéktársaik életművének hiteles megismerésével egy olyan erdélyi szellemiség öröksége válik újra közkinccsé, amelynek a szigorúan vett esztétikai értéken túl is fontos üzenete van számunkra. Ez pedig – többek között – az európai léptékű műveltség és a befogadó, nyitott erdélyiség, a kritikus öntudat és a civil kurázsi üzenete.
Ennek az üzenetnek lett irodalomtörténészi munkásságával nagy hangszerelője Marosi Ildikó. Jó helyre szegődött fiatalon, és ez az ő szerencséje. De az, hogy a talált, pontosabban felkutatott kincseknek jó gondozója lett, már a mi szerencsénk.
Dicséret illesse érte!
(Szombaton, 2012. április 14-én tartotta közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Ez alkalommal átadták a szervezet szakmai elismeréseit. Az EMKE életműdíját idén Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át, laudációját a fentiekben olvashatják. A cím a szerkesztőtől származik.)
Horváth Andor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Se hamu. De gyémánt
Irodalombarát családból származom, megvolt otthon az Uz Bence, miként az Erdélyi Szépmíves Céh több más kiadványa is, például a Magyar irodalomtörténet (apám önképzőköri tanárától). Nyirő József könyve kamaszfejjel nagyon tetszett, éppenséggel jobban az Ábelnél, pedig (vagy mert) az utóbbi ajánlott olvasmány volt. Mondogatták, hogy a szerzőnek van valami flekkje, de hát Márainak is volt, ebből gondoltam, hogy nem lehet valamilyen (irodalomtörténészi eufemizmussal) szélsőjobboldali vagy (apám precízebb szavával) nyilas kapcsolat. Azt ugyanis rendszerint megbocsátották. (Ellenben Márainak a hazai állapotokra mondott NEMjét soha.) Erdélyi Józsefet például még csak nem is a nagy kiegyensúlyozó, Aczél, hanem két kemény moszkovita, Révai József és az Irodalmi Újság főszerkesztője, Illés Béla emelte vissza a magyar szellemi élet kebelére 1954-ben, a leült három év után, nagyjából egyetlen bűnbánó rigmus árán.
A továbbiakban nem túlzottan izgatott, mi lehetett a baj a székely íróval, egészen addig, amíg Szász Jenő székelyudvarhelyi (pereskedés után tisztségét visszaszerző) alpolgármesternek eszébe nem jutott, hogy az idén június 12-én esedékes polgármester-választáson úgy tehet szert több szavazatra, ha éppen a választás előtti pünkösdkor újra eltemeti Nyirő József hamvait. Az egzotikus politikus ötletéből azáltal lett diplomáciai és kultúrbotrány, hogy Kövér László, aki jelenleg a magyar Országgyűlés elnöke, mindenkori tisztségétől függetlenül mindig és mindenben támogatja Szász Jenőt, úgy is, mint az erdélyi Magyar Polgári Párt elnökét. Így hát most kötelességének érezte, hogy Nyirő hamvainak újratemetését, halaszthatatlan és mellőzhetetlen teendőként, teljes mellszélességgel támogassa.
A hazai demokrata ellenzéki közvélemény ebből – többnyire – azt szűrte le, hogy itt már megint egy sötét, kompromittált történelmi figurát akarnak kimosdatni és felmagasztosítani. Holott az, hogy egy magát jobboldalinak kinevező párt újra megemelte – puszta erőből – a magyarországi közvélemény zsarnokság- és emberijogtiprás-észlelési küszöbét – ha még van hová –, szóval az csak tünet, melléktermék. Annak a tünete, hogy a magyar politikai kultúra idáig jutott. Hogy a lehető legtermészetesebb dolognak hatnak a következők:
– A magyar Országgyűlés elnöke részt vesz egy másik állam helyhatósági választásának kampányában.
– A Fidesz következetesen a határon túli vesztesek mellett kampányol, s nem veszi észre, hogy maga is hozzájárul vereségükhöz. Egyáltalán, nem vesz észre semmit a saját húsz éve megrögzült mániáin kívül, és ezt nevezi nemzetpolitikának.
– A magyar Országgyűlés elnöke szentül hiszi, hogy joga van irodalmi, sőt irodalomoktatási ügyekben ítélkezni. Rendben, szét kell választani Nyirő irodalmi és politikai tevékenységét. De a politikusok politikusok újratemetésével szoktak foglalkozni. Országgyűlési elnök a nemzetgyűlési képviselőével. Ha pedig Nyirőnek mint írónak kell igazságot szolgáltatni, miért nem, mondjuk, az Írószövetség szolgáltat?
– Az a magyar politikus, aki lebandázza a Nemzetközi Valutaalap nevű ENSZ-szervet, és leidiótázza az Emberi Jogok Európai Bíróságát, barbárnak nevezi a román kormányt, és diplomáciai illemtanra tanítja.
– Magas rangú állami tisztségviselők hamucsempészéssel foglalkoznak, csak hogy a civilizálatlan románoknak megmutassák, mi a kultúra meg az emberi jóérzés.
– Arra pedig, aki az egész kampányötletet politikailag ízléstelennek és elemi kulturális értékek megalázásának tartja, a legenyhébb szavuk a kollaboráns.
Az az ország, amelyiknek ilyen politikusai vannak, nemcsak őket érdemli meg, hanem a vereséget is. Mindezzel együtt az eset a hazai demokrata közvéleménynek is alkalom lehetne a saját dolgai tisztázására. Ha Nyirő ellen csak az a kifogás, hogy nem elég mély, hogy rasszista volt, és hogy szimpatizált egy totalitárius rendszerrel. Tudnék mondani élőben is, holtban is olyan írót, aki nem elég mély, viszont rasszista, és egy másik totalitárius rendszerrel – annak is a gyilkosabb fajta változatával vagy képviselőivel – szimpatizált. Aki halott, arról út, gimnázium, művház van elnevezve. Soha a magyar demokrata közvéleménynek ez ellen kifogása nem volt. Aki pedig él, arról még a művelt ellenségei sem mernék kimondani azt az igazságot, amit Nyirő Józsefről oly bátran. Merthogy olyan sokat tettek a magyarságért.
Mennyit is?
Széky János. Élet és Irodalom

Százkötetes Székely Könyvtár
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehetik az olvasók – mondta el Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az eddig megjelent kötetek: Mikes Kelemen Törökországi levelek, Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, Tamási Áron: Ábel a rengetegben és Bözödi György: Székely bánja. A következő öt kötet: Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád válogatott versei.
A Hargita Kiadó által a Hargita megyei tanács Hargita megyei tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába. A kiadók szándéka, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv "szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)