Március 5-én utoljára használja politikai szervezet Romániában a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnevezést. Ezután felveszi a jobboldal egységét kifejező Kereszténydemokrata Néppárt nevet, és a tervek szerint több kisebb formációt magába olvasztva folytatja tevékenységét. A történelmi párt, a Nemzeti Parasztpárt 1926-ban alakult az Erdélyi Román Nemzeti Párt és az óromániai Paraszt Párt egyesüléséből. Két alkalommal volt kormányzó párt, de országvezetési megbízatásai nem mondhatók sikeresnek. A vezető politikusok torzsalkodása miatt sem a 2000-ben, sem a 2004-ben tartott választásokon nem érte el a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt. Időközben a maradék párt politikusai Gheorghe Ciuhandut, Temesvár polgármesterét juttatták az elnöki tisztségbe, aki meghirdette a keresztény jobboldal egyesítését. /(Sipos): Eltűnt egy név a történelmi pártok palettájáról. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 5./

Hol írják az erdélyi traumát?
Általában a totalitárius rendszer visszaéléseinek koronatanújaként szólaltatják meg a 84 esztendős Dávid Gyulát, az EMKE újraalapító elnökét, a Polis Könyvkiadó vezetőjét, a 19. századi magyar irodalom egyik erdélyi szakemberét. Lapunknak aktuális közéleti dilemmák kapcsán fejtette ki véleményét.
– Mi a véleménye az alternatív magyar pártok létjogosultságáról Erdélyben?
– Demokratikus társadalomban természetes igény, hogy az ország polgárai különböző politikai alternatívák között választhassanak. Ezeknek az alternatíváknak – és persze különböző gazdasági érdekeknek – a kifejezői a pártok. A kisebbségi helyzet azonban merőben más, ott ezt az igényt felülírja, hogy érdekeit – számbeli kisebbsége miatt – csak egységben van esélye érvényesíteni. A különböző jövőképeknek, gazdasági és egyéb érdekeknek pedig ebbe az egységbe kell betagozódniuk, az elkülönülés itt az egész közösség érdekét veszélyeztető luxus. A romániai magyar társadalom 1918 óta folyton rákényszerült ennek felismerésére: a két világháború között is, amikor egy erős Magyar Párt mellett csak rövid időre – nem egyszer egységbontó céllal, román kezdeményezésre – léptek porondra más ideológiákat vagy célokat kitűző magyar politikai pártok. A bécsi döntés utáni Észak-Erdélyben is, amikor az itteni magyarság érdekeit korábbi kisebbségi szerepvállalásuk alapján kiválasztott, és a magyar parlamentbe behívott férfiak képviselték. És még az 1989 utáni első időkben is, amikor a különböző alternatívák platformok formájában tagolódtak be az RMDSZ-be. Egyébként – negatív formában – ugyanez volt nyilvánvaló a legutóbbi parlamenti választásokon: az alternatív pártok a magyarság parlamenti képviseletének esélyeit csökkentették. Egy parlamentáris demokráciára berendezett államban ugyanis, ahol a parlamenti szavazások eredményeként megszületett törvényektől függ minden kérdés, a kisebbségek számára a parlamentáris út az egyetlen, amely eredményhez vezet. A romániai magyarság érdekeinek érvényesítését kizárólag az újabban megalakult pártok együttműködésének útján látom megvalósíthatónak.
– Mit gondol az erőteljesen polarizált magyarországi politika Erdélybe való beszüremkedéséről?
– Egyértelműen veszélyesnek tartom. Ez ugyanis a magyarországi politikai táborok, csatározások áthurcolását jelenti a kisebbségi magyar társadalomba, s annak további polarizálódását. Teret hódítanak ezáltal olyan politikai törekvéseknek, amelyek céljaikban, tetteikben távol esnek tőlünk, s csak még több zavart keltenek az emberek fejében. Érthető, hogy a magyarországi politikusok elsősorban Székelyföldre összpontosítanak, mert ott szerepelhetnek zavartalanul, onnan erősíthetik saját magyarországi táboruk önbizalmát. A magyarországi politikai pártharcok Erdélybe telepítésének kísérleteivel egyébként szintén találkozhattunk a bécsi döntés utáni években Észak-Erdélyben. Voltak, akik itt is megszervezték volna a választásokat az akkori magyarországi pártstruktúrának megfelelően, s különböző jobboldali – sőt, szélsőjobboldali – magyar pártok azután is szervezkedtek itt, miután a „behívott képviselők” előbb említett rendszerével az észak-erdélyi magyar politikai képviselet megoldódott. Az egyetlen stabil magyar politikai erő azonban akkor itt az Erdélyi Párt volt, őhozzá tartoztak a „behívott képviselők”, az tudta képviselni egységesen Erdély akkori elképzeléseit. A romániai magyar közösség problémái szerintem ma is másfajta stratégiát igényelnek. Céljaink elérése érdekében csak a romániai politikai erőviszonyok ismeretében és azokkal számolva politizálhatunk eredményesen.
– Indokoltnak tartja az anyaországi politika Székelyföldre összpontosulását?
– Szerintem semmiféle magyar politizálás, sem kisebbségi, sem többségi nem szűkítheti le magát Székelyföldre. A romániai magyarság számbeli többsége Székelyföldön kívül él. E tömb mellett, amelyet szeretnek „belső anyaországnak” is nevezni, van egy jelentős számú, igaz, már kisebbségben, olykor szórványban élő közép-erdélyi és partiumi magyarság is. Aztán ott vannak az abszolút szórványok: Máramaros, Beszterce-Naszód, Hunyad, Fehér megye, a Bánság. Különböző problémákkal küszködünk itt és ott. Nem lehetséges – nem szabad, hogy az legyen – olyan kisebbségi stratégia, amelyik csak az egyikre érvényes, a másikat pedig „elhanyagolhatónak” tekinti, pláne fölöslegesnek ítéli. A román politikai közgondolkozás sarkalatos pontja az 1859-es egyesülés óta az egységes nemzetállam megteremtése. A kisebbségek beolvasztására irányuló – főképp az iskolapolitikában érvényesített – törekvés már az első világháborút megelőző évtizedekben markánsan érvényesült a Regátban. Folytatódott aztán az egységes nemzetállam megteremtése után, pedig a Párizs környéki békékkel Romániához csatolt országrészekben jelentős számban éltek kisebbségek. Új lendületet kapott a totalitárius rendszerre épülő szocializmusban, amely a homogén nemzetállam megteremtését tűzte ki céljául, és munkálta tűzzel-vassal – ez a törekvés ma is meghatározó. Ebben a helyzetben számunkra sürgető volna olyan stratégia kialakítása, amely egyszerre jó az abszolút szórványnak, ugyanakkor nem hozza hátrányos helyzetbe a székelyföldi tömböt. Nálunk ez a fajta gondolkodás 23 évvel a diktatúra bukása után is végzetesen hiányzik intézményesen és a civil társadalom köreiben egyaránt. Ha Székelyföld ennyire felértékelődik a politikusaink szemében, ha folyton annak autonómiájáról beszélünk, az még inkább mélyíti a távolságot a romániai magyarság különböző régióiban felvetődő különböző problémák és megoldási kísérleteik között.
– Az autonómia fogalma, említése frusztrációt ébreszt a többségi nemzetben. Miben gyökerezik ez?
– Egyrészt már korábban is, de különösen a szocializmus idején sikerült elültetni a románságban azt a történelemtudatot, miszerint van ez a szegény, őshonos román nép, amelyre rátelepedtünk mi, barbárok, évszázadokon át elnyomtuk őket, s még ma sem átallunk mindenféle kiváltságokat követelni. Létezik ugyanakkor a román többségben egy trauma, amit a bécsi döntés időszaka mélyített el, hiszen ők akkor szembesültek azzal, hogy Erdélyt akár el is lehet veszíteni. E fenyegetéssel azóta bármikor manipulálni lehet őket. Egyvalamit senki sem tudatosított kellőképpen: az autonómia – a frusztráltsági reflexen túl – azért hangzik teljesen idegenül a román füleknek, mert Nagy-Románia megvalósulása után kialakult egy központosított román államhatalmi struktúra, s az emberek nagy többsége hozzászokott ahhoz, hogy kizárólag ebben gondolkozzék. Az első világháború nyomán Romániához csatolt területek voltak társadalmilag és gazdaságilag a leggazdagabbak és legfejlettebbek. Az elején létezett egy olyan román politikai elképzelés is, hogy a csatolt területeken élő magyar, német, zsidó polgári rétegek aktív közreműködésével kellene felemelni a Regátot az újonnan kapott részek színvonalára. Ezt azonban ejtette az akkor uralmon lévő liberális párt, amely egyfajta gyarmatként tekintett ezekre a gazdaságilag fejlettebb, természeti kincsekben gazdag területekre. Így alakult ki a Bukarest központú államberendezés, olyannyira, hogy a hatalomból 1920 után még a Nagy Egyesülést létrehozó Erdélyi Román Nemzeti Pártot is kiszorították. És ez azóta is így működik. Amikor ma napirendre kerül a regionalizálás kérdése, szerintem lényegében arról folyik a vita: hogyan lehet megcsinálni a régiókat a korábbi központosított leosztási rendszer fenntartásával. És persze a tömbmagyar vidékek további bomlasztásával. A mi sokat emlegetett autonómia-törekvéseinket illetően olyasfajta politizálásnak látnám az esélyét, amely megkeresi a történelmi román régiók (Olténia, Moldva, Bukovina, Dobrudzsa) decentralizációban érdekelt erőit, és autonómia helyett decentralizációról beszél. Ebben a formában talán az autonómiának is nagyobb kitörési esélyei volnának.
– Hangzatosabb az autonómia gondolata, de vajon tisztázottabb is?
– Nem vagyok az autonómia-kérdés szakembere, de tudom, hogy az RMDSZ-nek van valamiféle elképzelése, amely talán egy évtizede ott lapul a fiókban, és olvasom az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt nyilatkozatait az autonómia témájában. Ezek azonban mind az általánosságok szintjén mozognak, s főképp a megvalósítás valós menetrendje hiányzik belőlük. Pedig minden politikai jelszónak az a mércéje, hogy mi és milyen módon valósul meg belőle. Az élet persze produkál meglepő fordulatokat is, az albánok is belekényszerültek egy szerb autonómia elismerésébe Koszovóban. Én is fellelkesedtem, amikor erről olvastam. A gond viszont megint csak az, hogy Koszovó és a Székelyföld nemzetközi súlya, megítélése korántsem azonos, nem beszélve a háttérben meghúzódó nagyhatalmi érdekekről. A kilencvenes évek elején akadt nyugati politikus, aki azt magyarázta nekünk, hogy áldozatok nélkül nem megy semmi: majd ha egy kicsi vér folyik itt is, a világ ránk figyel, megoldja a problémáinkat. Aztán vér folyt Marosvásárhelyen, Baszkföldön, az íreknél, de megoldás sehol sem született. Márpedig ha az européernél is européerebb Angliában sem tudnak elvergődni odáig, hogy elfogadják egy kisebbség jogos igényét, milyen alapon képzeljük azt, hogy az angolok vagy akár a nemzetállamot kitaláló és a Nagy Forradalomban azt tűzzel-vassal megvalósító franciák kényszerítik majd rá Romániát Székelyföld autonómiájának elismerésére?
Dávid Gyula
Irodalomtörténész, szerkesztő, a Petőfi Erdélyben és a Jókai Erdélyben népszerű kötetek szerzője, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője. 1928. augusztus 13-án született a háromszéki Árapatokon. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végezte. 1957-ben bebörtönözték egy 1956-os halottak napi házsongárdi temetőlátogatás ürügyén, ’64-ben szabadult. 1970-től a Kriterion munkatársa, nyugdíjazása óta a Polis Kiadó vezetője.
Serestély Zalán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro