Az elmúlt év október 10–12-e között avatták fel Nagyszebenben a Friedrich Teutsch Kulturális és Párbeszéd Központot (Centrul de Cultura si Dialog „Friedrich Teutsch”), valamint a Romániai Ágostai Hitvallású Szász-Evangélikus Egyház Központi Levéltárát. Ezt az ünnepséget Erdélyi levéltárak, mint a történeti kutatás modern forrásai című szimpóziummal kötötték egybe. A rendezvényen sok külföldi és hazai szakember vett részt. A szimpózium első estéjén, október 10-én sor került a Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesületének (RELTE) megalapítására. Közel egy évbe telt az egyesület bejegyzése, most léptek a nyilvánosság elé, miután 2005. október 20-án megtartották első rendes közgyűlésüket. A Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesülete az ökumenizmus jegyében keresi annak a lehetőségét, hogy az állami levéltári fiókokhoz hasonlóan, az egyházi levéltárak is nyilvánosak és hozzáférhetőek legyenek. A 2005. június 10-én bejegyzett egyesület alapszabálya értelmében elősegítik a különböző egyházak levéltárak fenntartói és munkatársai közötti kapcsolattartást. Kapcsolatot létesítenek a Román Országos Levéltárral, valamint a megyei levéltárakkal, a Romániai Levéltárosok Egyesületével. Azon munkálkodnak, hogy az egyházi levéltárak az országos vagy a megyei állami levéltárakkal szellemi és gazdasági jogegyenlőséget élvezzenek. A RELTE alapító tagjai: Bernád Rita Magdolna, levéltáros, Gyulafehérvár – Érseki és Főkáptalani Levéltár, Emődi András Gábor, levéltáros, Nagyvárad – Római Katolikus Egyházmegyei Levéltár, Fazakas Márta, levéltáros, Nagyvárad – Királyhágómelléki Református Egyházkerületi Levéltár, Molnár Bodrogi Lehel, levéltár, Kolozsvár – Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Sindilariu Thomas, levéltáros, Brassó – Ágostai Hitvallású Szász-Evangélikus Egyházközség Levél és Könyvtára, Dr. Sipos Gábor, levéltáros, Kolozsvár – Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Dr. Theilemann Wolfram, levéltáros, Nagyszeben – „Friedrich Teutsch” Kulturális és Párbeszéd Központ, Központi Levéltár, Vlaicu Monica, levéltáros, Nagyszeben – „Friedrich Teusch” Kulturális és Párbeszéd Központ, Központi Levéltár, Várady Lajos, levéltáros, Szatmárnémeti – Szatmári Püspöki és Káptalani Levéltár. Az egyesület választmánya: elnök: Molnár Bodrogi Lehel; titkár: Sindilariu Thomas. Az Egyesület székhelye: az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsváron, az Unitárius Püspökség keretében. /Megalakult a Romániai Egyházi Levéltárosok Egyesülete (RELTE). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

Károli Gáspár díjjal tüntették ki dr. Sipos Gábor levéltárost, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának vezetőjét, a Babes–Bolyai Tudományegyetem középkori történeti tanszékének tanárát. Az 1997-ban alapított díjat azoknak adományozza a magyar kulturális tárca, akik kimagasló eredményeket értek el a biblikus tudományokban, vagy kiemelkedőt alkottak a magyar líra és próza nyelvi megújítása területén. Sipos Gábor november 5-én vette át a díjat Budapesten. /Sipos Gábor Károli-díjas. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

November 5-én adták át Budapesten, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a protestáns kultúra és tudomány kiemelkedő műveléséért járó elismerést, a Károli Gáspár-díjat. Az idei kitüntettek között szerepel Sipos Gábor levéltáros, egyetemi docens is. Laudációt mondott Kósa László akadémikus. Dr. Sipos Gábor történész, levéltáros, egyetemi docens /sz. Érszodoró, 1951/ a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem szakát 1970–1974 között végezte. Három évig Noszolyon románul tanított történelmet. 1977-ben került levéltárosnak az Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltárába. 1998-ban a Szegedi Tudományegyetemen szerzett doktori fokozatot. Ugyanebben az esztendőben kapott docensi kinevezést a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Középkori Tanszéke történelem–könyvtár szakára. Oktatói munkájának fontos része a román egyetemen tanuló magyar diákok számára tartott magyar nyelvű órák tartása. Elsősorban művelődéstörténeti tárgyakat, könyv- és nyomdatörténetet, levéltártant, könyvtártörténetet, illetőleg magyar történelmi áttekintést ad elő, továbbá levelező tagozaton egyetemes középkort oktat. Figyelmét eleinte a középkor kötötte le, szakdolgozatát a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenységéből írta. Doktori értekezését a református főkonzisztórium kialakulásáról írta. Szaktanulmányai mentalitástörténettel, iskolatörténettel, egyházközség-történettel, köztük az elenyészett román református eklézsiákkal, templomtörténettel is foglalkoznak. Levéltárosi pályájához híven rendszeresen jelentet meg forrásokat, értékes kéziratokat. Eddig négy önállóan vagy társszerzőkkel írt könyve, ugyancsak négy, szintén munkatársakkal együtt gondozott forráskiadványa jelent meg. A magyar mellett, románul, németül és franciául napvilágot látott szaktanulmányainak száma meghaladja a hetvenet. Tagja a kicsiny erdélyi magyar történészcsoportnak, amely fölélesztette az erdélyi református egyháztörténet-írást. Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára. /Kósa László: Sipos Gábor Károli Gáspár-díjas. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

Hiányosak az egyházi levéltárak
Máig nem kerültek vissza a kommunista rezsim által elkobzott egyházi dokumentumok, születési anyakönyvi kivonatok, illetve különböző nyilvántartások az erdélyi történelmi magyar egyházak levéltárába – nyilatkozták egybehangzóan az egyházi levéltári illetékesek, amikor a Krónika arról faggatta őket: előfordulhat-e, hogy – akárcsak Kárpátalján – nem minden esetben tudnak majd segíteni mindazokon, akik a kettős állampolgárság megszerzéséhez szükséges származási dokumentumokat az egyházaktól kívánják megszerezni. Mint ismeretes, egyházi dokumentumokat is elfogadnak a honosítás megszerzéséhez.
Biztosabb, ha az önkormányzatokhoz fordulnak igazoló iratokért a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeteinek tagjai, mert az államosításkor az egyházi levéltárak rengeteg adata elveszett – jelentette ki a Krónika kérdésére Csűry István, az egyházkerület püspöke. Megtudtuk: a hetvenes évek elején valamennyi olyan egyházi anyakönyvet elvett az állam a református lelkipásztoroktól, ami már betelt, így annál sokkal korábbról nagyon kevés a megmaradt adat.
A püspök azt mondja, a kerület egy-két évente rendszeresen a Kulturális és Vallásügyi Minisztériumhoz fordul, hogy visszakaphassa az anyakönyveket, de mindeddig hiába. Úgy véli azonban, a magyar állampolgárság megszerzési procedúrájának könnyítése most jó alkalmat adhatna arra, hogy minden érintett egyházzal összefogva próbálják meg visszaszerezni, ami elveszett. Elmagyarázta azonban: nem minden gyülekezet esetében ugyanakkora a hiány. A kisebb közösségekben ugyanis jóval lassabban teltek meg az anyakönyvek, mint a nagyoknál, így falun még mindig valószínű, hogy a hetvenes években már régóta vezetett, de még be nem telt könyvek mai napig megvannak.
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó-tanácsosa. Mint elmondta, a legtöbb helyen az 1900-ig vezetett jegyzékeket kobozták el, de vannak szerencsés egyházközségek, ahol a 20. századi dokumentumok megvannak. Éppen ezért szerinte az érdeklődőknek az érintett egyházközséget kell felkeresniük, mivel mindenhol más helyzet áll fenn. Ugyanakkor Gyerő szerint dokumentumok hiányában az egyházi illetékesek esetleg valószínűsítő dokumentumokat tudnak kiállítani. Az unitárius lelkész arra is kitért, hogy rendszeresen kérik elkobzott dokumentumaikat, azonban nem sok sikerrel jártak.
Ennek oka Gyerő szerint, hogy a jelenleg hatályos levéltári törvény nem rendelkezik kielégítően az anyakönyvek és különböző nyilvántartások visszaszolgáltatásáról. Szerinte a teljes restitúcióhoz elsősorban politikai akaratra van szükség. Szintén a helyi plébániáknál próbálhatnak szerencsét mindazok, akiknek felmenői római katolikusok és szülőhelyük a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye területén található. Bernád Rita, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosa lapunknak elmondta, amennyiben a helyi plébánia nem tudja kiállítani a kivonatot, akkor a kéréssel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárhoz kell fordulni.
A szakember kérdésünkre arra is kitért, hogy az Állami Levéltár igazgatósága 1950. június 7-én hozott 153-as számú törvényerejű rendelete kötelezte az egyházközségeket, hogy „megőrzés végett” adják át az 1870–1895 közötti időszak anyakönyveit, melyeket egy hónap múlva július 7-én vettek át az akkori néptanácsok. Az 1952-ben kiadott belügyminisztériumi rendelet értelmében az átadási kötelezettséget „mentés” ürügyén az 1870 előtt keletkezett anyakönyvekre is kiterjesztették, majd ezt a felszólítást 1971-ben megismételték.
A begyűjtött anyakönyvek kezdetben a néptanácsok anyakönyvi hivatalaihoz kerültek, majd a területileg országos hálózattá szervezett állami levéltárakhoz. A Magyar Autonóm Tartomány fennállása idején (1952–1968) begyűjtött anyakönyveket a marosvásárhelyi levéltárban központosították, majd a megyésítés után áthelyezték a megyei levéltárakhoz, ahol ma is találhatók. A gyakorlatban azonban az anyakönyvek plébániákról való tömeges összegyűjtése nem az 1895-ös évvel ért véget, hanem az ezt az évet is tartalmazó megkezdett kötetekkel, melyek sok esetben az 1950-es évekkel zárulnak.
Eközben Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának levéltárosa lapunknak kifejtette, van lehetőség arra, hogy a kettős állampolgársághoz szükséges bizonylatokat kiállítsák, az adatokat visszakeressék. A kettős állampolgárság igénylésekor a 20. században született felmenőkről kell igazolást kiállítani, a múlt századi iratok pedig megvannak az egyházközségek archívumában, szögezte le a szakember. Sipos Gábor elmondta, 1950–1951-ben az 1895 előtti anyakönyveket kellett az egyházközségek beszolgáltassák, tehát a 20. századi iratok megvannak.
Előfordult például, hogy az anyakönyvet 1893-ban kezdték el és 1940-ig vezették, így azt egészben be kellett szolgáltatni, de ezek a dokumentumok az állami levéltárakban fellelhetők. Ritka esetben fordult elő, hogy a II. világháborúban az irattár teljesen elpusztult. Levéltári dokumentumokat nem zúztak be. Ritka kivételektől eltekintve az egyházközségi irattárak, archívumok alkalmasak a rokonsági kötelékek kimutatására és a kettős állampolgársághoz szükséges igazolásokat helyben ki tudják állítani, szögezte le Sipos Gábor.
Szintén derűlátó Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Püspökség sajtóreferense. Mint lapunk kérdésére elmondta, azok a személyek, akik a megye területén születtek, vagy itt éltek családtagjaik, a lakhelyük szerinti plébániákon kérvényezhetik a magyar állampolgárság gyorsított megszerzéséhez szükséges iratokat. „A megye plébániáin szinte hiánytalanul megvannak az anyakönyvi kivonatok, és ha valami hiányzik, az ott szolgáló plébános tud útbaigazítással szolgálni, hol érdemes érdeklődni a továbbiakban. A püspökséghez eddig még nem érkeztek ilyen jellegű kérések” – fogalmazott a referens. Józsa szerint minden település eltérő helyzetben van, és így az illető kérvényezőnek személyesen kell érdeklődnie a papírokról. A szóvivőnek nincsen tudomása arról, hogy a kommunista rezsim alatt koboztak-e el anyakönyveket, illetve szolgáltattak-e vissza ilyen regisztereket a rendszerváltást követően.
Szintén jól áll dokumentumok tekintetében a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye. Emődi András, a püspökség levéltárosa elmondta, a katolikus egyházban 1820 óta minden dokumentumról hiteles másolatot őriznek, amelyek mai napig szinte hiánytalanul fellelhetők az összes erdélyi püspökségen. A levéltáros azt is elmagyarázta, hogy az államosításkor nem vették el az éppen vezetett anyakönyveket, csak a betelteket, és ezek között a kis plébániákon ekkor még olyanok is voltak, amelyeket 1920 előtt kezdtek el vezetni.
Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület Püspöki Hivatalának főtanácsosa a Krónikának elmondta, az evangélikus egyházkerületektől lényegesen kevesebb levéltári anyagot vettek el és semmisítettek meg a kommunizmus alatt. Eddig még minden esetben tudtak segíteni, ha valaki a családfáját akarta felkutatni, vagy a felmenőiről kért adatokat. A Temesvári Római Katolikus Egyházmegyétől csak mára ígértek eligazítást. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Negyven éve elkobzott iratokat kapott vissza az Erdélyi Református Egyházkerület
Negyven év után sikerült visszaszereznie több 15-16. századi levéltári dokumentumot az Erdélyi Református Egyházkerületnek – jelentette be keddi kolozsvári sajtótájékoztatóján Sipos Gábor, az egyházkerület levéltárának vezetője és Ősz Sándor Előd levéltáros.
Mint felidézték, 1970-71-ben, amikor létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nem csak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították a román fővárosba, hanem egyházi intézményeket is arra kényszerítettek, hogy „helyezzék letétbe” kulturális örökségnek számító értékeiket. Így került az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több igen értékes irat is 1971 márciusában Bukarestbe, s emellett több nagy értékű műtárgytól is meg kellett válniuk.
A tárgyak egy részét legalább kiállították a múzeumban, az iratokat azonban elzárva tartották a nagyközönség és a kutatók elől egyaránt. „A dokumentumok visszaszolgáltatását 1978 óta folyamatosan kéri egyházkerületünk. A múlt rendszerben válaszra sem méltatták a kéréseket, az 1990-es években is elutasították őket” – emlékezett vissza Sipos Gábor.
A levéltár vezetője szerint végül a 2000/182-es törvény megjelenése tette lehetővé, hogy érdemben is követelhessék elkobzott vagyontárgyaikat, de több mint tíz évnek kellett eltelnie, míg az első visszaszolgáltatott dokumentumokat most végre kézhez kaphatták. Az elvi döntés ugyan 2005-ben megszületett, de a részleteket az akkori illetékesekkel nem sikerült letisztázniuk. A pozitív végkifejletre 2010-ig kellett várni.
Sipos elmondta, nagy segítségükre volt Ernest Oberländer-Târnoveanu, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatója, aki felgyorsította az ügy menetét.
Május 6-án végül hat felbecsülhetetlen értékű okirat került vissza a református egyházkerülethez, amelyeket szerencsére a múzeumban megfelelő körülmények között őriztek meg, ezért a negyven év alatt nem sérültek meg. „Hogy miért fontos számunkra az iratok visszaszerzése? – tette fel a kérdést Sipos Gábor. – Azért, mert egy egyház levéltára olyan, mint egy könyv. Ha egyetlen lapot is kitépünk belőle, akkor az az oldal is érvénytelenné válik, és a könyv is megcsonkul.”
A múzeumban egyébként még további négy irata maradt az egyháznak, ebből egy még május folyamán „hazakerül”, s a további három esetében is elindították a visszaszolgáltatás folyamatát. Sipos Gábor elmondta, a visszaszerzett levéltári anyagokat egyelőre széfben fogják tárolni, hogy megóvják azokat, azonban szívesen a kutatók rendelkezésére bocsátják a dokumentumokat.
Az egyházi okiratok digitalizálására vonatkozó újságíró kérdésre a levéltár vezetője sajnálkozva jegyezte meg, hogy arra sem pénzük, sem megfelelő emberállományuk nincs. „Az unitáriusok és a római katolikusok jobban állnak a digitalizálás terén, mi valamelyest valóban le vagyunk maradva. De tervbe vettük. A legértékesebb, legrégebbi dokumentumokkal – köztük a most visszaszerzettekkel – indítjuk a folyamatot, majd azok az okiratok következnek, amelyek iránt a kutatók részéről a legnagyobb igény mutatkozik” – mondta Sipos Gábor. Ősz Sándor Előd hozzátette: ezzel párhuzamosan a dokumentumok kiadását is tervbe vették, eddig már 12 hasonló kötetet jelentettek meg.
Az értékes iratokat nem kívánják elzárni a nagyközönség elől sem. Ha valamely múzeum szívesen szervezne ezekből időszakos tárlatot, s megfelelő fény és klímaviszonyokat tud biztosítani, akkor az egyház szívesen rendelkezésére bocsátja a dokumentumokat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az okiratok még az idén visszatérhetnek Bukarestbe is, mivel a történeti múzeum igazgatójával folytatott tárgyalások során felmerült annak a lehetősége, hogy a múzeumban a romániai reformátusokat bemutató tárlatot rendezzenek.
Arról azonban máig nem lehet biztosat tudni, hogy mikor kaphatják vissza az egyházak az állami levéltárakban található anyagaikat. Mint ismeretes, Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1996-os levéltári törvény módosítását kezdeményezte. Ennek értelmében a történelmi egyházak visszakérhetnék az 1950-ben és a hetvenes években elkobzott levéltári anyagaikat is. A módosító indítvány tavaly elbukott a szenátusban, most a képviselőháznál van. Március végén már a képviselőház kulturális szakbizottsága kedvezően véleményezte az indítványt, a szakbizottsági végszavazásra máig nem került sor. Ehhez Márton Árpád, a művelődési bizottság RMDSZ-es tagja szerint még további koalíciós egyeztetésekre van szükség. Szerinte május 15-e előtt nem várható előrelépés.
A negyven év után visszaszerzett levéltári iratok listája
1. 1518. június 21. Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvér a magyar domonkos provincia perjele és Lucas Italicus testvér a kolozsvári domonkos rendház perjele kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozza, amelyeket a többi koldulórend is élvez. Az oklevelet Andreas de Porcys közjegyző hitelesítette.
2. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marovásárhelyi református iskolának.
3. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevele, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának.
4. Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére.
5. Halicsi Mihály, karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak jegyzéke, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott.
6. I. Apafi Miháy erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postemester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

„Hazatért” a fővárosból Apáczai saját kezű levele is
Értékes levéltári iratokat szolgáltattak vissza az egyháznak
Öröm számunkra, hogy egy negyvenéves történetet zárhattunk most le” – mondta tegnap Sipos Gábor egyetemi docens, a református egyház levéltárának vezetője annak kapcsán, hogy a Román Nemzeti Múzeum idén május 6-án visszaszolgáltatott az egyháznak hat igen értékes levéltári dokumentumot. A Püspöki Hivatal tanácstermében tartott kolozsvári sajtótájékoztatón Sipos Gábor beszámolt arról, hogy amikor 1971-ben létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nemcsak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították oda, hanem az egyházi intézményeket is arra kényszerítették: a kulturális örökségnek számító értékeiket „helyezzék letétbe” a múzeumba. Így került Bukarestbe az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több levéltári dokumentum. Sipos Gábor és kollégája, Ősz Sándor Előd levéltáros a sajtó nyilvánossága előtt mutatták be a negyven éve nem kutatott, hazatért iratokat.
„Az átvételkor, 1971-ben úgy tűnt, hogy az anyagok átadása időszakos, mintegy három hónapra szól, de közben telt-múlt az idő, s azok nem kerültek vissza eredeti tulajdonosukhoz” – mondta Sipos Gábor, hozzáfűzve: a műtárgyak egy része szerepelt kiállításon, de az iratokat egyetlen napra sem mutatták be a nyilvánosság előtt. A múzeum a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen közölte az egyházzal, hogy az 1971-ben átvett műtárgyak és iratok milyen leltári szám alatt szerepelnek, illetve, hogy léteznek, megvannak. Bár az egyház 1978-tól folyamatosan kérte vissza az anyagokat, a kommunizmus idején minden ilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult, és az 1990-es években is elutasították az erre vonatkozó kérelmeket. A visszaszolgáltatásra igazából a 182/2000-es törvény adott lehetőségét, amelynek következményeként 2005-ben elvi határozat született az akkori kulturális minisztérium részéről, hogy visszaadják az egyháznak a dokumentumokat. Erre a lépésre ténylegesen csak idén május 6-án került sor.
Helyreállt a partnerségi viszony
Ősz Sándor Előd lelkész, levéltáros a sajtótájékoztatón köszönetet mondott Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszternek, Hegedüs Csilla miniszteri tanácsosnak, és Ernest Oberlander-Tarnoveanunak, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatójának, hogy lehetővé tették az iratok visszaszolgáltatását. Külön kiemelte a Román Nemzeti Történeti Múzeum igazgatójának a szerepét, aki a tárgyalások során bebizonyította, hogy európai szellemiséget képviselő ember, ismeri kulturális sokszínűségünket, és érdekelt abban, hogy a múzeum ne csak a bukarestiek intézménye legyen, hanem az egész országé.
„Ezzel a visszaszolgáltatással helyreállt az egyenlő partnerségi viszony a Román Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Református Egyházkerület kulturális örökségeket őrző intézményei között. A kommunizmus idején működő intézmény nem tudományos célokat szolgált, hanem az állam erődemonstrációját volt hivatott igazolni. Az iratok visszajuttatásával nemcsak a kommunizmus túlkapásait sikerült orvosolni, hanem jövőbeni projekteket is kilátásba helyeztünk. A múzeum igazgatójával folytatott tárgyaláson felvetődött annak a lehetősége, hogy a református egyház történetét bemutató kiállítás nyíljon Bukarestben” – mondta Ősz Sándor Előd.
„Egy levéltár olyan, mint egy könyv”
Sipos Gábor hangsúlyozta: amennyiben a felek között partnerségi, és nem alárendeltségi viszony létezik, nyugodtan szó lehet arról, hogy egyik vagy másik intézménynek időszakos kiállításra átadják a visszakerült értékes dokumentumokat. „Egy levéltár olyan, mint egy könyv. Ha egy könyvből a minket érdeklő lapot kiszakítjuk, akkor ennek tartalma is nagyrészt érthetetlenné válik, és a könyv is megcsonkul” – fogalmazott a történész.
Sipos Gábor elmondta: még négy levéltári anyag – egy dokumentum és három műtárgy – visszaszolgáltatása van hátra, de ez is folyamatban van már. Elmondása szerint a református egyház is elkezdte a levéltárukban található anyagok digitalizálását, de anyagi okok miatt ez kissé nehézkesen halad. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a forrásmunkák közlésére, az utóbbi években tizenkét ilyen kiadvány látott napvilágot.
A hat igen értékes irat
A sajtótájékoztatón Sipos Gábor és Ősz Sándor Előd bemutatták az egyházhoz újonnan visszakerült, s a helyszínen kiállított iratokat, amelyek negyven év után most ismét bekerülhettek abba a gyűjteménybe, ahonnan 1971-ben kiszakították azokat.
Az iratok között található egy 1518-ból származó pápai bulla, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozzák, amelyeket a többi koldulórend élvez. Egy másik dokumentum a Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi református iskolának. Visszaszolgáltatták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevelét, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának. Újabb dokumentum Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére. Fontos irat Halicsi Mihály karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak a jegyzéke is, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott. Egy másik dokumentumban I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postamester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
****
Ősz Sándor Előd levéltárossal a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokról beszélgettünk. A videointerjú a WebSzabadság (www.szabadsag.ro) Napirenden rovatában tekinthető meg. Keresési kulcsszó: felbecsülhetetlen.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Létrejött az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete
Az egyesületet 2011 tavaszán-nyarán Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy az állami, egyházi és privát szektorban dolgozó levéltárosokat és iratkezelőket megszólítsa és stabil hátteret biztosítson a szakma népszerűsítéséhez és a szakmai konzultációhoz.
Debütáló projektjüket a Kolozsvári Magyar Napok keretében indítják útjára: Kolozsvár város régi iratai, konkrétan az oklevélgyűjtemény megőrzésén szeretnének segíteni azzal, hogy egy örökbefogadási programot indítanak "Fogadd örökbe a múltad" címmel. Célja, hogy korszerű, savmentes, méretre vágott dobozokba csomagolják át a város közel 500 oklevelét. Szintén a város történetéhez kapcsolódik egy jövő évi tervük is: Kolozsvár első levéltári jegyzéke 420 éves lesz, s ennek apropóján egy egész tematikus év indulna (Diósy-év), amelyhez más civil szervezetek is kapcsolódnának. 
Az egyesület első elnöke: Flóra Ágnes levéltáros (Kolozs Megyei Állami Levéltár)
Két alelnöke: Dr. Sipos Gábor levéltáros (Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyűjtőlevéltára) és Nagy Botond levéltáros (Kovászna Megyei Állami Levéltár)
Az egyesület ellenőre (felügyelőbizottság): László Márton levéltáros (Marosvásárhelyi Állami Levéltár)
Az új egyesület máris elérhető a világhálón. Bár önálló honlappal egyelőre nem rendelkezik, de a Facebook-os profiljukon lehet informálódni róluk. leveltaros.hu/node/9

Elbukó jogállammal veszélyben az egyházi közvagyon?
Magyar (egyházi) közvagyon – Hol tartunk? cím alatt zajlott a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében szerdán kerekasztal-beszélgetés az egyházi levéltárak, ingóságok visszaszolgáltatásának, az épített örökség fenntarthatóságának, támogatási lehetőségeinek kérdéseiről. Az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki tanácsadója, Maksay Ádám által moderált panelen Mikó Zsuzsanna, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának levéltárosa, Dácz Tibor, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági tanácsadója, valamit Marosán Tamás, az Országos Restituciós Bizottság volt tagja vett részt.
Mikó Zsuzsanna a magyarországi levéltárak helyzetét körvonalazva kiemelte: a rendszerváltás alapvető kérdése volt, hogy mindazok a magánszemélyek, szervezetek – köztük az egyházak is –, amelyek valamiféle vagyonfosztást szenvedtek el, kárpótlásban részesüljenek. Mindamellett Magyarországon az egyházi levéltárak a pártállami időszak alatt is megtarthatták gyűjteményeiket. A vonatkozó törvény értelmében a különböző jogcímeken elszenvedett sérelmekért kapnak részleges kárpótlást az érintettek. Mint mondta, az adatokat már összesítették, megfelelő forrásként szolgálhatnak a kutatóknak, az iratanyag mintegy 14 kilométernyi.
Az erdélyi egyházi levéltárak anyagait három lépésben államosították: először az anyakönyvek kerültek állami kezelésbe, majd kölcsönadás címén a megalakult Román Nemzeti Múzeumba vándoroltak könyvtári anyagok, kegytárgyak (utóbbiak jelentős többsége visszakerült jogos tulajdonosához), majd az Állami Levéltárba szállítottak különféle egyházi iratokat – magyarázta Ősz Sándor Előd levéltáros. Utóbbi intézményben őrzött egyházi anyagok visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvényt az alkotmánybíróság formai okok miatt alaptörvénybe ütközőnek nyilvánította, a jelenlegi politikai körülmények között pedig egyelőre szóba sem jöhet újratárgyalása – fejtette ki. Mint mondta, az alkalmas pillanat majd elérkezik, de addig is az egyházi levéltárak feladata, hogy a meglévő, főként az elszórványosodó gyülekezetek iratanyagát begyűjtse, feldolgozza, és a tudományos munkát elősegítő forráskiadványokat jelentessen meg.
Ősz Sándor Előd emlékeztetett arra is, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület gyűjtőlevéltára ideiglenes székhelyén, a kolozsvári Farkas-utcai templomban, kutatásra alkalmatlan körülmények között működik.
Kulturális közkincs, vagy állambiztonsági kérdés?
Lapunk kérdésére, miszerint a még állami tulajdonban levő egyházi anyagok rendezésének elmaradása késleltetheti-e a majdan törvényi erőre emelt visszaszolgáltatás folyamatát, Ősz Sándor Előd elmondta: az államosított egyházi levéltárak eleve szakszerűen rendezve voltak, de az állami intézmény másképpen értelmezi a rendszerezés fogalmát. Mikó Zsuzsanna megjegyezte: új lehetőségek rejlenek abban, hogy tavaly júliusban a Magyar Országos Levéltár és a Román Országos Levéltár együttműködési szerződést írt alá, amelynek keretében a két intézmény leszögezte: az elkövetkező években közös programnak tekinti az 1918–1919-ig keletkezett romániai, illetve magyarországi közlevéltárakban őrzött, Erdélyre vonatkozó levéltárak feltárását és megjelentetését, hozzáférhetővé tételüket a tudományos kutatás számára. A Magyar Országos Levéltár főigazgatója ugyanakkor hozzátette: nehezíti a folyamatot, hogy míg a magyar állam kulturális közkincsekként kezeli levéltári anyagait, Romániában még állambiztonsági kérdés, hogy ki fér hozzá levéltáraihoz.
A Magyar Unitárius Egyház 86 ingatlan-visszaigénylési kérelmet jegyzett, kettőt elutasítottak, 20-25, kárpótlásra kiírt dosszié még függőben van. 2003–2005 között az egyháznak sikerült legfontosabb ingatlanait – ha lelakott állapotban is – visszaszereznie, a még hátralévő épületek nagyrészt tanári lakások, köztük néhány iskolával – mondta Dácz Tibor gazdasági tanácsadó. Említést tett arról, hogy nagy nehézségekbe ütköztek a különböző okból hiányzó telekkönyvek miatt a tulajdonjog bizonyításánál, az államosítás tényét ugyanis nem fogadták el érvként. Hozzátette: egyébként az elmúlt évben semmilyen választ nem kaptak egyetlen megkeresésükre sem.
– A következő években a magyar kormánynak az erdélyi épített örökség felújítására irányuló olyan projekteket kellene támogatnia, amelyek segítségével, idejében összeállított pályázatokkal lehívhatók a 2014-es európai uniós pályázati ciklusban meghirdetett pénzek – összegezte Maksay Ádám építőmérnök, műszaki tanácsadó. Mint mondta, minden egyháznak ki kellene jelölnie prioritásait: melyek azok az épületek, amelyeket lehetőségeihez mérten meg tud menteni.
Törvények és romániai valóság
Marosán Tamás, az Országos Restitúciós Bizottság volt tagja, akit Markó Attilával együtt, a visszaállamosított Székely Mikó Kollégium ügyében három év letöltendő börtönbüntetésre ítélt alapfokon a bíróság, elmondta: a jogállamiság fogalmát megrendítő, megdöbbentő ítélet még nem jogerős, a bírónak meg kell indokolnia határozatát, amelynek nincs jogi alapja. Hangsúlyozta: lépéseket kellene tenni annak értekében, hogy a döntés ne emelkedjen jogerőre, hiszen az olyan precedenst teremthet, amelyre a továbbiakban nagy valószínűséggel hivatkozni fognak, és a visszaszolgáltatási folyamat útjából továbbra sem hárulnak el az akadályok. Megállapította: Romániában jogszabályok születnek, amelyeknek mindenki számára kötelező érvényűek kellene hogy legyenek, de a valóságban a „kulisszák mögött” ettől teljesen eltérő folyamatok zajlana.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Harangot a Sapientiának!
Harangot kellene állíttatni a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának tornyába, vagy egy különálló haranglábba – az ötlet az egyetem kommunikáció szakos hallgatóinak körében egy szakmai gyakorlaton merült fel. Ennek alapján készült el a négy harmadéves hallgató projektje, amely A bölcsesség hangja címet kapta. A harang megszerzése, felszerelése és működésbe helyezése a közösségépítést, a közösség megerősödését szolgálja, s a mindennapi és az ünnepi kommunikációban betöltött szerepe mellett annak a csoportnak, évfolyamnak az emlékműve lesz, amely felállította. Az ötletet tett követte, s a terv részeként tartottak pénteken konferenciát Harang és harangszó – tárgy, jel, jelentés címmel ismert szakemberek és a diákok részvételével.
Az ötletet dr. Dávid László professzor, az egyetem rektora valamint dr. Székely Gyula egyetemi tanár, rektorhelyettes üdvözölte. Véleményük szerint a haranghoz hasonlóan a Sapientia egyetem is szimbólummá vált. Azt a megtartó erőt jelképezi, amelynek célja a szülőföldhöz való kötődés megerősítése, az elvándorlás megállítása.
Az előadók, dr. Buzogány Dezső professzor, egyháztörténész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára, Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának levéltárosa, dr. Tóth Levente és a marosvásárhelyi Teleki Tékát vezető Lázok Klára történészek, Gagyi József docens, az ötletgazda diákok évfolyamfelelős tanára és dr. Máté Márton gépészmérnök, docens a Gépészeti Tanszékről a harang kulturális és társadalmi funkciójának bemutatására vállalkoztak. Mellettük megszólaltak a hallgatók is, András Hanga, a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció szakos hallgatója, aki mesterképzésen vesz részt, Gidófalvi Tamás, Dobos Szilveszter, Sófalvi László és Tóth Lehel kommunikáció szakos hallgatók, a projekt kezdeményezői és kollégájuk, Jakab István.
Az előadások során sok érdekes adat hangzott el a harang történetéről, amely a kezdetektől fogva a szakrális kommunikáció, azaz az ember és a természetfölötti erő közötti kapcsolat jelképe, ami a modern korban egyre inkább a világi kommunikáció időjelző eszközévé válik. A leggyakoribb feliratok szerint kulturális és társadalmi szerepe az élők megszólítása (VIVOS VOCO), a halottak siratása (MORTUOS PLANGO) és a villámok elűzése (FULGURA FRANGO) volt. A harang kapcsolatot teremt az ember és a kozmosz szférái között, jelzéseket ad a közösségben élő embernek, biztonságot, az otthonosság érzetét nyújtja, hazahív. Az időt tájolták, kifejezték a megtiszteltetést, a megemlékezés és a vészjelzés eszközei voltak, amely szerepekből vesztettek az idők során, amikor a harangozás napi gyakorisága megritkult. A magyarság számára különleges jelentőséggel, töltettel bírt, hogy a déli harangszót VI. Sándor pápa Hunyadi Jánosnak a törökök fölött aratott nándorfehérvári győzelme emlékére rendelte el egész Európában. Érdekes epizódként hangzott el, hogy 1970-ben rokoni látogatásra Dél-Magyarországra érkezett a balavásári Székely András, aki a helyi eklézsia harangjának szavát hallván kijelentette, hogy az otthoni harangot kongatják, ami a toronyban be is igazolódott, s így visszaadták a harangot az erdélyi falunak. Mint kiderült, a székely ember a jelenlegi rektor nagyapja volt.
Biztató hírként hallottuk, hogy a kolozsvári protestáns teológia egyháztörténészei 13 éve az egyház harangjainak a felleltározásába kezdtek.
Ősz Előd levéltáros előadásában hallottuk, hogy az erdélyi református falvakban a fatornyos haranglábak voltak jellemzőek. A harangozás kezdetben a papok feladata volt, később hárult a harangozókra, akik a faluközösség legmegbízhatóbb emberei közül kerültek ki, s a velük kötött díjlevelek az első munkaszerződéseknek számítanak.
Lázok Klára történész a Teleki Tékában őrzött könyvekről szólt, amelyek témája a harang, majd hozzátette, hogy elképzeléseik szerint a harang szerepét szánják az intézménynek is.
Mit jelent a mai ember számára, hogyan profanizálódik a harang szerepe? – adatokban gazdag dolgozatában András Hanga pécsi mesterképzős hallgató erre a kérdésre keresett és adott választ. A harang történetét, szerkezetét, hangzását, elkészítési módját vette számba a műszaki szakember szemszögéből és pontosságával dr. Máté Márton gépészmérnök, docens.
Majd a projektet kezdeményező hallgatók következtek, akik a környező falvak (Marosszentanna, Koronka, Jedd, Ákosfalva község, Marosszentgyörgy és Székelykál) harangjait mutatták be a hallgatóságnak. Végül Balogh József marosvásárhelyi öntőmester beszélt az életéről, a harangöntésről, az édesapjától örökölt mesterség elsajátításáról, a Bernády-szobor, és a legnagyobb, egy 500 kilós harang öntéséről.
A harangprojekt kezdeményezőinek célja, hogy a 300 kilós harang öntéséhez szükséges 24.000 lejt összegyűjtsék, s ehhez indulásként tanárukkal együtt már egy bizonyos összeget fel is ajánlottak. A közösségi adományozás folytatódik, s erről a harang.kommunikáció.ro honlapon lehet tájékozódni – válaszolta kérdésünkre Gidófalvi Tamás. A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában szeretnék elhelyezni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Ősz Előd: igazi forrásból kutatni
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi campusán tartott Harang-konferencia meghívottai között voltak a Pokoly Egyháztörténeti Kutatóműhely tagjai is. Dr. Buzogány Dezső professzor, dr. Tóth Levente történész és Ősz Előd levéltáros a harang jelentőségéről, és az egyházi és nem egyházi közösségekben való fontos szerepéről beszéltek. Ősz Előddel beszélgettünk a Harang-projektről, a Pokoly Társaságról, a kutatásról és a forrásokról.
– Hogyan került Ön kapcsolatba a Harang-projekttel? Mit gondol a Sapientiás diákok ötletéről, hogy harangot ajándékozzanak a marosvásárhelyi kampusznak?
– A Harang-projektre dr. Gagyi József tanár úr hívta fel a figyelmemet, aki felkért bennünket, Buzogány Dezső professzort, Tóth Leventét és engem, hogy beszéljünk a harangok múltbeli szerepéről, jelentőségéről, arról, hogy miképpen határozták meg annak az egyházi (és nem feltétlenül csak egyházi) közösségnek az életét, amely hallotta hangjukat. A diákok ötlete természetesen tetszik. Nem szabad elfelejteni, hogy a Sapientiát az erdélyi magyar történelmi egyházak alapították, és azok is tartják fenn mai napig. Tulajdonképpen ez egy ökumenikus egyházi egyetem. Az egyházi iskoláknak a régiségben is volt harangjuk. A Harang-projektben tehát nem látok mást, mint egy régi hagyománynak a felújítását és újrafogalmazását.
Ön a Pokoly Társaság tagja. Kérem, meséljen erről a társaságról. Mikor alakult? Mi a célja? Kik a tagjai?
– A Pokoly Társaság, vagy hosszabb nevén Pokoly József egyháztörténeti kutatóműhely hivatalosan 2012-ben vált jogi személyiséggé, de a tagok együttműködése évtizednél is hosszabb időre nyúlik vissza. A Társaságról gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy Buzogány Dezső (a Protestáns Teológiai Intézet illetve a BBTE Református Tanárképző Karának egyháztörténész professzora) és Sipos Gábor (a BBTE Történelem karának docense és az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár vezetője) tanítványi köre. A Társaság tagjai valamiképpen a mentorok szolgálati helyéhez kapcsolódnak. Vannak közöttük történészi, illetve teológiai alapképzéssel rendelkező egyháztörténészek, művészettörténészek, zenetörténészek. A Társaság célja az egyháztörténet minél szélesebb körű művelése, hiszen a csapatmunka sokkal hatékonyabb, mint a „magányos farkasok” tudományművelése. A Társaság műhely kívánt és kíván lenni, így pedig könnyebb az újabb kutatógenerációk kinevelése is.
– Milyen forrásokból dolgoznak? Milyen adatokat tartalmaznak ezek? Miket lehet ezekből kiolvasni, megtudni?
– Örülök, hogy említette a forrás szót, hiszen számunkra ez a kulcsfogalom. Sajnos olyan világot élünk, ahol egyre több érték devalválódik. Ma már összeollózott dolgozattal is lehet doktori címet nyerni és haladni a tudományos ranglétrán. Sajnos a történettudomány sem mentes ettől a kórtól: sokan könyvekből írnak könyvet, „kutatásaikat” kizárólag eddig megjelent adatokra építik. A mi munkaközösségünk számára az elsődleges feladat a források feltárása, közzététele, és csak azután következik az értelmezés. Elsősorban egyháztörténeti forrásokat tárunk és térképezünk fel, illetve adjuk azokat annak rendje és módja szerint. Az írott források (jegyzőkönyvek, anyakönyvek, periratok, magánlevelezések mellett) igen fontos forráscsoportot alkotnak az egyházközségekben őrzött műtárgyak (úrasztali edények, textíliák, harangok, templomi berendezések). Ezeket is „szóra lehet és szóra kell bírni”, mert igen érdekes dolgokat „mesélnek” múltunkról.
– Milyen gyakorlati haszna van ezeknek a kutatásoknak?
– A történésznek (foglakozzon a történettudomány bármely ágával) tudomásul kell venni, hogy munkájának nincsenek látványos eredményei. (A mérnök kézbe foghatja saját tervezésű gépét, és örülhet annak, hogy mások is használják.) A mi kutatásaink mikroközösségekről szólnak – és nem feltétlenül, vagy csak áttételesen a mikroközösségnek. Könyveink nem bestsellerek, és nem is várjuk el, hogy az egyszerű gyülekezeti tagok olvassák a 300 éves, részben latinul írott szövegeket. Viszont egy közösség (jelen esetben egyházközség) életére pozitívan hat, hogy az ő gyülekezetükről könyv jelenik meg. Nagyon sok szórványközösség úgy érzi, hogy őket elfelejtették, nem kíváncsi senki sem a múltjukra, sem a jelenükre. És akkor megjelenik a faluban hét kutató, keresik a múltjukat, lefényképezik a templomot, az iratokat, a kegytárgyakat, majd megérkeznek a kész kötettel. Ezen túl az, hogy felmérjük a gyülekezetek műtárgyait, elősegíti azok megőrzését is. Sok esetben az ilyen kutatóutak tudatosítják a lelkipásztorban, presbiterekben, hogy milyen értékek őrzői.
– Milyen más tevékenységeket folytatnak?
– A közös kutatás mellett mindnyájunknak megvan a saját kutatási területe. A csapatmunka kitölti ugyan a kutatásra szánt időnknek több mint felét, de ezen túl marad idő kinek-kinek a saját témakörében elmélyülni.
– Van-e Önnek saját kutatása? Ha igen, miről szól?
– Természetesen. Két fő csapáson dolgozom: Az egyik az Erdélyi Református Egyház egyházmegyéinek (esperesség) igazgatása a múltban. Azt kutatom, hogy milyen jogköre volt az esperesnek, hogyan működött az egyházmegye két igazgatási fóruma, a vizitáció (egyházlátogatás) és a parciális zsinat (egyházmegyei törvényszék és közigazgatási gyűlés egyben) és milyen viszonyban voltak egymással. Ez az a terület, amely belesimul a Pokoly Társaság csapatmunkájába. A másik témám az egyháztörténet és a könyvtörténet határán helyezkedik el. A reformátori tanok erdélyi hatásait kutatom. Ez gyakorlatilag arról szól, hogy az ember górcső alá vesz egy reformátort, megkeresi műveit az erdélyi könyvtárakban, kibetűzi a tulajdonosbejegyzéseket, odafigyel a lapszéli bejegyzésekre: ekkor nagy valószínűséggel kiderül, hogy kik forgatták az elmúlt századokban a könyvet, melyik részét olvasták, esetleg mikor olvasták. Nagyon hálás téma, rengeteg új, ismeretlen adatot hoz felszínre.
Puskás Eszter
vasarhely.ro,

A 16–17. századi hitvitákról, mai szemmel
Katolikus–protestáns hitviták a 16–17. században, mai szemmel – ez lesz a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet május 31-én, pénteken délután 6 órától tartanak a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen Gábor-termében. Kiindulópontja a Polis Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Keresztyéni felelet című kötet, amelyben gondos körültekintéssel válogatott szövegek olvashatók a kor nagy egyházi íróinak és polemikusainak (Pázmány Péter, Káldi György, Monoszlói András, Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Magyari István, Geleji Katona István, Gyarmathi Miklós, Zvonarits Imre, Enyedi György és mások) műveiből.
A kötet gondozója, Gábor Csilla irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Tanszékének tanára, akinek szerkesztői koncepcióját – amint az előszóban írja – nem „valamely vitatkozó táborral való maradéktalan azonosulás” szándéka vezette. A téma korábbi megközelítéseit meghaladva, nem csak „a replikák mögötti gondolkodásmódot” kívánta láthatóvá tenni, hanem „az igazságkeresés módszereire, a polémia retorikájára összpontosított”, „az érvelésmódok, a hagyományhoz való viszonyulások és mentalitások eltéréseire, akár látens hasonlóságaira” figyelt, válogatott és kommentált. A vizsgálódása tárgyává tett hitvita, így, „mint kulturális és kommunikációs jelenség” is megközelítésre kerülhet.
Ebből kiindulva teszik mérlegre a beszélgetésen a vitákat és az azokkal kapcsolatban felvetődő mai problémákat a kötet gondozójával együtt a meghívottak: Marton József, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának tanára, Kovács Sándor, a Protestáns Teológiai Intézet unitárius egyháztörténet-tanára, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának tudományos munkatársa. A beszélgetés moderátora: Jakabffy Tamás.
Szabadság (Kolozsvár)

Vita hitvitákról
A Polis Kiadónál nemrég megjelent és a Minerva-házban már bemutatott Keresztyéni felelet című kötettel kapcsolatban tartottak nyilvános kerekasztal-megbeszélést a 16–17. századi magyarországi és erdélyi hitvitákról pénteken este a Protestáns Teológiai Intézetben.
A rendezvény résztvevői Gábor Csilla egyetemi tanár, a könyv szerkesztője, Marton József római katolikus és Kovács Sándor unitárius teológiai tanár, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárának tudományos kutatója voltak, a moderátori szerepet pedig Jakabffy Tamás újságíró töltötte be. Az eseményről a TVR felvételt készített, amelynek vágott változatát a közeljövőben fogják műsorra tűzni.
A Polis Kiadó vezetője, Dávid Gyula, megköszönte mindazok munkáját, akik hozzájárultak a kötet megszületéséhez, amely ma is használható általános tanulságokkal szolgál. A kerekasztalon több múltbeli hitvita-téma szóba jött: Pázmány Péter érdemei a katolikus tanok magyarul való összefoglalásában, a protestáns erdélyi fejedelmek kapcsolata az egyházzal, a laikusok bevonása az egyházi életbe, reform és ellenreformáció, régiek helyén kialakult új egyházmegyék, a nép vagy a tudósok döntsenek a felmerült egyházi ellentétek megoldásáról stb. A korabeli hitviták stílusa fokozatosan vált nyerssé, és a felek az ellenfél legyőzése érdekében nem válogattak az eszközökben.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Az Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek legújabb köteteinek bemutatója
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár és a Pokoly József Egyháztörténeti kutató műhely szervezi az Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek legújabb köteteinek bemutatóját.
Az egybegyűlteket Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke köszönti.
Ősz Sándor Előd A Görgényi Református Egyházmegye történeti névtára című könyvét dr. Buzogány Dezső egyetemi tanár ismerteti.
Tóth Levente A Sepsi Református Egyházmegye történeti névtára 1900-ig című könyvét dr. Sipos Gábor egyetemi tanár ismerteti.
Időpont és helyszín: 2014. március 3. 19 óra, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székháza, Jókai/Napoca utca 2-4. sz., I. emelet
reformatus.ro,

MTA-közgyűlés: több külhoni magyar tudóst is díjaztak
Biológusok, történészek, vegyészek mellett nyelvész és orvoskutató díjazottja is van 2015-ben a külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló Arany János-díjnak és -éremnek.
A kitüntetéseket Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke (képünkön) adta át hétfőn az intézmény 186. közgyűlésén tartott külső tagok fórumán.
Lovász László rövid köszöntőjében arról beszélt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára nagyon fontos a Kárpát-medencével és a világgal való kapcsolattartás. Ebben óriási szerepet játszanak a külhoni magyar tudósok.
Kocsis Károly, az MTA levelező tagja, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy az 1996-ban létrehozott testület a határon túli magyar tudományosság letéteményese az Akadémián.
Mint kifejtette, számos ország akadémiája honosította meg a tiszteleti tagság intézményét, ám az MTA által a rendszerváltozás után a határon túli magyar kutatók integrálása érdekében bevezetett külső tagság igazi hungarikum.
Két világháború kényszerítette a határon túlra vagy diaszpórába a magyar kutatókat. A külső tagsággal az MTA a nemzeti tudományosság egyesítését tűzte célul, lehetővé tette, hogy az érintettek felvegyék a magyar tudományos állampolgárságot. A köztestület külső tagjai száma folyamatosan bővül és jelenleg meghaladja az 1900 főt. Közülük 187 az akadémikus, a többi doktori fokozattal rendelkező külső köztestületi tag.
Az Arany János-életműdíjat a közgyűlés délelőtti ünnepi ülésén kapta meg Benkő Samu, a 18-19. századi erdélyi művelődéstörténet neves kutatója.
A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díjjal tüntette ki Szkála Károlyt, a Zágrábi Villamosmérnöki Egyetem, a Zágrábi Grafikai Egyetem és az Eszéki Orvostudományi Egyetem oktatóját. Az optoelektronikával, lézertechnikával, holográfiával és mikroelektronikával foglalkozó kutató nevéhez másfélszáz publikáció fűződik, emellett úttörő jelentőségű tankönyveket írt, programcsomagokat dolgozott ki.
Arany János Fiatal Kutatói Díjban részesült Fenesi Annamária, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének adjunktusa. Az invazív fajok kutatója egyaránt foglalkozik adatbázisok elemzésével, terepi és kísérletes vizsgálatokkal. 2010 óta tíz cikke jelent meg angol nyelvű folyóiratokban.
Hét kutatót tüntettek ki Arany János-éremmel. Beregszászi Anikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója, a kárpátaljai magyar nyelvhasználat jellemzőivel, a magyar nyelvtervezés elméleti és gyakorlati kihívásaival, a magyar mint anyanyelv oktatásának problémáival foglalkozik.
Meghatározó szerepe volt abban, hogy 2003-ban magyar nyelv és irodalom szakos tanárképzés indulhatott a beregszászi felsőoktatási intézményben.
Posztumusz tüntették ki Borbándi Gyulát (1919-2014), a Látóhatár, majd az Új Látóhatár folyóirat alapító főszerkesztőjét, aki 1951-től 1984-ig pedig a Szabad Európa Rádió magyar osztályának helyettes igazgatója volt. Történészi-irodalomtörténészi tevékenysége felöleli az emigráns kiadványok szisztematikus gyűjtését, a nyugati magyar emigráció történetének feldolgozását.
Lelley Jan Iván Németországban élő mikológus, egyetemi tanár 1971 óta foglalkozik a nagygombák kutatásával. 1982-től az alkalmazott mikológia oktatója a bonni Rajnai Friedrich Wilhelms Egyetemen. Magyarországon közel két évtizede tart előadásokat a gombákkal kapcsolatos témákból, rendszeres előadója a Budapesti Corvinus Egyetemnek.
Majdik Kornélia a bio-szerveskémia kutatója 1988-ban szerzett doktori oklevelet. 1976 és 1981 között gyógyszergyári vegyész, 1981-1997 között a Kolozsvári Gyógyszerkutató Intézet tudományos főmunkatársa. Egyetemi docens, 2004-2014 között a BBTE Vegyészmérnöki Kar magyar tagozatának egyik vezetője. 48 tanulmányt közölt impaktfaktoros folyóiratokban. Három könyve jelent meg, öt szabadalom fűződik a nevéhez.
Petrik József sejtkárosodási mechanizmusokkal, molekuláris patológiával, a rákos megbetegedések diagnosztikájával foglalkozik. 1989 óta dolgozik a Zágrábi Tudományegyetemen, 2012-től egyetemi tanára, az Orvosi Biokémiai és Hematológiai Tanszék professzora és az Alkalmazott Orvosi Biokémiai Központ vezetője. Nevéhez 35 tudományos közlemény fűződik.
Sipos Gábor református egyháztörténettel, nyomda- és könyvtártörténettel foglalkozik. 1977-től levéltáros az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, 1998-tól a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára. 1990-es újraalakulásától fogva előbb az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, majd alelnöke, 2010-től elnöke.
Vigh Gyula 1970-ben diplomázott a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, és ugyanott szerzett doktori fokozatot 1975-ben. Az 1970-80-as években meghatározó szerepe volt a nagyhatékonyságú folyadékkromatográfia magyarországi bevezetésében. 1985 óta a Texasi A&M Egyetem kémiai tanszékének professzora. Munkásságát mintegy kétszáz, jórészt angol nyelvű tudományos munka dokumentálja.
Az Arany János-díjat külhoni magyar tudósok, kutatók számára alapította 2003-ben az MTA, első ízben 2004-ben adták át. A díjat azok kapják, akik jelentős tudományos munkásságot mutattak fel életük során, kiemelkedő tudományos teljesítményt értek el, vagy fiatal kutatóként alkottak figyelemre méltót.
Az Arany János-éremmel emellett olyan külhoni magyar tudósokat, kutatókat tüntet ki az MTA, akiknek nemcsak kutatói teljesítménye maradandó, hanem érdemeket szereztek a külhoni magyar tudományosság és közösség ügyének előremozdításában is.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Sipos Gábort, az EME elnökét Arany János-éremmel tüntették ki
Rangos elismerések, köztük az Akadémiai Aranyérem és az Akadémiai Díjak átadásával, valamint a 21. század szupermikroszkópjáról szóló tudományos előadással kezdődött hétfőn a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 186. közgyűlése Budapesten.
Arany János-éremmel tüntették ki Sipos Gábort, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökét . Sipos Gábor református egyháztörténettel, nyomda- és könyvtártörténettel foglalkozik. 1974-ben végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán, 2011-ben habilitált a Debreceni Egyetemen. 1977-től levéltáros az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, 1998-tól a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára. Fontosabb köteteiben az Erdélyi Református Egyház 16-18. századi történetével foglalkozik. 1990-es újraalakulásától fogva előbb az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, főtitkára majd alelnöke, 2010-től elnöke.
"Sipos Gábor vállalt tisztségeiből és tudományos kutatás iránti elkötelezettségéből következően az EME elnökeként meghatározó szerepet játszik az erdélyi magyar tudományosság szervezésében. Szerepe az erdélyi magyar egyetemi oktatásban is kiemelkedő" áll az összegző laudáció szövegében.
Az Arany János-éremmel olyan külhoni magyar tudósokat, kutatókat tüntet ki az MTA, akiknek nemcsak kutatói teljesítménye maradandó, hanem érdemeket szereztek a külhoni magyar tudományosság és közösség ügyének előremozdításában is.
[Hírforrás: mta.hu]
eme.ro -

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Egyházmegyék közös reformációi ünnepsége
Együtt emlékezni és épülni
Szombaton este Marosvásárhelyen a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye közös reformációi emlékünnepségére érkezők töltötték meg a Kultúrpalota nagytermét.
A Marosi Református Egyházmegye és a Maros- mezőségi Református Egyházmegye elöljárói és hívei a reformáció 499. évfordulóját egyházi és világi meghívottakkal ünnepelték október 29-én, lélekben az ötszáz éves évfordulóra készülődve. A köszöntések, igehirdetés, ünnepi műsorszámok közepette tudományos értekezést is hallgathattak a résztvevők, a szeretetvendégség keretében pedig a művelődési hajlék előcsarnokában közvetlen beszélgetésekre kerülhetett sor.
Első ízben ezelőtt 2013-ban tartottak közös ünnepséget, tavaly már a Bernády által a székely fővárosnak építtetett művelődési fellegvárban gyűlhettek össze a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye reformátusai és meghívottaik. Idén második alkalommal tarthatták a reformáció emlékünnepségét a Kultúrpalotában, ami reményeik szerint hagyománnyá válik. A köszöntések sorát Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese indította, őt követte Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán, illetve Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Chiorean Ioan pedig a polgármesteri hivatal megbízottjaként olvasta fel dr. Dorin Florea polgármester köszöntését. Az estünnepélyességét a felsorolás teljességének igénye nélkül többek között a Marosi Református Egyházmegye egyesített vegyes karának szolgálata, az ifjúsági zenekar és kórus Bíró Jenő csejdi lelkipásztor irányításával, a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba lelkész tanár vezetésével, dr. Molnár Tünde orgonaművész előadása, illetve tanítványa, Lőrinczi Lehel orgonajátéka, Szabadi Nóra színművésznő szavalatai tették színvonalasabbá.
Megújulást hozó reformáció
Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a két egymázmegye elöljáróit és híveit, a világi meghívottakat, a politikai pártok képviselőit, akik együtt ünnepelni, emlékezni és épülni gyűltek össze. Hangsúlyozta a megújulást, helyreállítást jelentő reformáció szó értelmezését, amelyre napjainkban is folyamatosan szükség van. Szimbolikus tartalmú tárggyal idézte fel a nagy reformátor emlékét. Mint elmondta, 1517. október 31-én Luther Márton egy kalapáccsal indította el a reformációt, a wittembergi vártemplom kapujára szegezve a kilencvenöt tételből álló vitaindító dokumentumát, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa a Szentírást.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a hadban állás fogalmát fejtegette. Mint hangsúlyozta, a köztünk tapasztalható tehetetlenség miatt is hadban állunk, és "csak az éberséggel lehet kiutat találni a szorongató helyzetből". A reformáció ötszáz éve tart, és mindig volt kiemelkedő képviselője, az évszázadok során azonban sok szerep vált hiteltelenné. Beszédében felemlítette azokat az egyetemes alapértékeket, amelyeket a reformáció révén megkaphattunk, mint hangsúlyozta, mindenkit gazdagított és gazdagít, még akkor is, ha nem tud róla. Ugyanakkor a feladat közel ötszáz év múltán sem változott – fejtette ki köszöntőjében az anyaországot képviselő vendég.
Péter Ferenc megyei tanácselnökként és a szovátai református egyházközség tagjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Az álmodozás és elégedetlenkedés helyett a cselekvés fontosságát emelte ki a Maros megye előtt álló új politikai helyzetre utalva, ugyanakkor a reformáció által kiváltott gazdasági fellendülést említette.
A polgármesteri hivatal megbízottja, Ioan Chiorean felolvasta az objektív okok miatt távol maradt dr. Dorin Florea városvezető magyar nyelvre fordított levelét, amelyben hangsúlyozta az egyházakkal való együttműködés fontosságát, és a reformáció jövő évben tartandó 500. évfordulójának méltó megünnepléséhez az önkormányzat támogatásáról biztosította az egyházi elöljárókat.
A reformáció mint ajándék és feladat
Papp Béni Zsombor, a cserealjai református gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a gazdátlan világ szomorúságát emelte ki, azt, hogy sokszor az önelégültség szemüvegén át tekintjük a dolgokat, abban bízva, hogy ha eleget teszünk az egyházi rítusoknak, kötelezettségeknek, minden a legnagyobb rendben lesz. Fontos azonban csendben kimondani a jaj szót és elismerni fogyatékosságainkat, hiányosságainkat. "Amikor gazdátlan világban élünk, és az egyén saját magát ülteti trónra, csak földi értékeket hajszolva, az igencsak szomorú. Akárcsak amikor a hatalmas Isten egyesek tekintetében és életében összezsugorodik, mert a kicsi Istent el lehet dugni, amikor kényelmetlen, de a kicsi Istennek a követője is kicsi, mert az csak kicsit mer álmodni" – fejtette ki. Amint a lelkipásztor igehirdetésében hangsúlyozta, minden generációnak megvan a maga küldetése és feladata, az igazi kiváltság pedig a másság felvállalásában keresendő.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese, galambodi lelkipásztor megköszönte az ünnepség létrejöttének lehetőségét, a szervezők áldozatos munkáját, az anyagi támogatásokat. "A reformáció ajándék és feladat egyszerre. A nap süt, de nekünk kell a redőnyöket felhúzni, a mi feladatunk az, hogy legyen világosság." Mint jelezte, "tudunk és akarunk közösen ünnepelni", és a közeljövőben hasonló, de sokkal nagyobb méretű rendezvény megszervezésének gondolatát körvonalazta, amely révén a teljes Maros megyei református egyházkerületet – a Marosi és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye mellett a Küküllői és Görgényi Egyházmegyét is – bevonnák.
Az erdélyi reformátusság bástyája Marosvásárhely
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának munkatársa Kálvin Marosvásárhelyen című értekezését hallgathatták meg a jelenlévők. Egy nappal korábban a reformáció emléknapja alkalmából Budapesten Károli Gáspár-díjjal tüntették ki a gyergyószéki születésű, de Marosvásárhelyhez több szállal is kötődő levéltárost, akinek egyik legfontosabb munkája az erdélyi református Kálvin- bibliográfia összeállítása. Előadása indító momentumaként úgymond megfejelte az est során elhangzott beszédeket. Mint hangsúlyozta, "a reformáció nem innováció, azaz nem akármilyen innováció". Értekezése szerint a reformátorok nem újat akartak hozni az egyházba, hanem azt vissza akarták alakítani Krisztus példájára, és az érzékletesebb szemléltetés érdekében a vérkeringés helyreállításának hasonlatával élt, amikor az ige nem a szívben van, hanem a kézben, a periférián, ahol nincs mit kezdeni vele. Egyházszervezetet Luthertől tanultak a reformátorok, ellenben teológiai eszméket, tanrendet, az úrvacsorához való viszonyulást, a Krisztus-központúságot Kálvintól. A Teleki Tékában fellelhető wittembergi kötésű Kálvin-kötetek annak bizonyítékai, hogy az erdélyi reformátusság szíve több mint négyszázötven éve ebben a városban dobog. Kálvin Jánost a kisebbségi lét, az üldözött kisebbség teológusának nevezte, akinek tanai igencsak korán megjelentek Marosvásárhelyen, ahol elfogadták azokat, kinyomtatták és terjesztették. Az előadó kitűnően illusztrálta a Kálvin-műnek városunkhoz, valamint a Maros-parti településnek Kálvinhoz való viszonyát, így képet alkothatott a hallgatóság is arról, hogy miként lett Marosvásárhely Erdély legkarakteresebb református városa, a szabad királyi városok közül az egyetlen kálvinista többségű település, ahol főképp a Biblia-kommentárjai váltak népszerűvé. Annak dacára, hogy sosem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, a tanaiban folyamatosan jelen volt és jelen van Marosvásárhelyen – hangzott el az előadás végkövetkeztetése, melyet vastapssal jutalmazott a közönség.
Lőrincz János esperes ösztönzésére az újítás erejével ható, közösen felolvasott pár soros zsoltárvers vallomása képezte az áldást a reformáció szombat esti emlékünnepségére, mely nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely),

Tárlat nyílik Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész pályaképéről Kolozsváron
Különleges, Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész munkásságát bemutató tárlattal nyílik meg Kolozsváron a Református Múzeum időszakos kiállítóterme szombaton a Bocskai (Avram Iancu) tér 13. alatt, 14 órát követően – közölték a szervezők.
A rendezvény a reformáció 500. jubileumát ünneplő kincses városbeli rendezvénysorozat része. A tárlat a művész-testvérpár, R. Berde Mária és Dóczyné Berde Amál pályaképét ábrázolja okmányok és műalkotások, valamint riportok segítségével, és az „isteni ingyen kegyelem” ajándékát hivatott bemutatni.
A szervezők azt írták, a Berde család tagjai az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkottak maradandót. Nem véletlen, hogy a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem" ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés.
„A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád. Kató Béla főtiszteletű püspök úr kiemelte annak az 1629-ben minden felekezetre kiterjesztő Bethlen Gábor-féle nemeslevélnek a jelentőségét, amely lehetővé tette, nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református, unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait: »A lelkipásztor az ordináció révén korábban is a nemesség közé számláltatott és privilégiumai kiterjedtek családjára is.« Bethlen intézkedése példátlan volt a korabeli Európában, hiszen – ahogy Tonk Sándor fogalmaz – egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává.
Közülük került ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett" – idézi a közlemény az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát, Ősz Elődöt.
A kiállításon bemutatott két alkotó jelentőségéről talán elég, ha azt említjük meg, hogy Szabó Magda ezt írja Berde Máriáról, a Baumgarten-díjas, Corvin-koszorús írónőről: „Aki úgy tud írni, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta mesemondó képességét.” Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét" Thorma János, legkedvesebb mestere, így figyelmeztette: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nem igen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.”
A tárlat Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója kitartó gondoskodása nyomán született meg, és nem jöhetett volna létre az alábbi intézmények támogatása, együttműködése nélkül: Erdélyi Református Egyházkerület, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, Sapientia EMT Filmművészeti Szak, Székely Nemzeti Múzeum, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium.
A szervezők köszönetet mondanak a Tőkés és Berde családnak, valamint a leszármazottaknak, akik mind a debreceni, mind a zalaegreszegi, mind az udvarhelyi ágon segítették a kiállítás létrejöttét. A bemutatott mozgóképeket Ambrus Emese operatőr készítette. A kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, grafikai szerkesztője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. Krónika (Kolozsvár)

Csejd, az élni akaró közösség
Azok akik a város közelségét szeretik, de nem kívánnak része lenni a zajos, füstös hétköznapjainak, ide költöznek ki, a Marosvásárhelytől alig tíz kilométerre fekvő Csejdre. A település egyszere nevezhető város közeli, de rejtőzködő közösségnek is. Lakói legtöbben a megyeközpontba járnak dolgozni, mégis lelkipásztor, tanító, képzőművész és polgármester egyaránt arra törekszik, hogy a településből vonzó falu váljék
Egy körzeti presbiterkonferencia alkalmával látogattunk el Csejdre, az utolsó igazán meleg szeptemberi szombat délután. Marosszentgyörgy határáig aszfaltúton autóztunk, majd Tófalva következett, és egy éles kanyar után előtűnt a Csejdet jelző településtábla. A két falu között a mezőn is építkeztek. Egy szalmabálából készülő házat és egy zöldházat is láttunk igen érdekes építkezési megoldásokkal. Azt jelzi, hogy azok, akik a város közelségét szeretik, de nem kívánnak része lenni a zajos, füstös hétköznapjainak, ide költöznek ki.
A települést alig több mint 150 református lakja pár katolikus családdal. Számukra 2009-ben a millenniumi év alkalmából felépült az 50 négyzetméteres Szent Gellért-ház, ahol minden év szeptember utolsó vasárnapján Szent Gellért-búcsút tartanak. Számottevő a roma családok száma is, házaik jól láthatók a református templom szomszédságában kezdődő utcában.
Múltról tanúskodó feljegyzések Csejd első írásos említése az 1560-as évekből való, akkor a közeli Székes filiájaként jegyezték fel. Első templomát az 1680-as években építették, s a jelenlegi óvoda helyén állt. A fatemplom leégett, de szemöldökfáját sikerült megmenteni, s beépíteni a jelenleg is álló templomba, amely 1789-ben készült el. Nincsenek feljegyzések, hogy 1680-tól az új templom megépítéséig hol tartottak istentiszteleteket. Akkor tizenhárom porta volt a faluban, azok a családok építették fel a ma is használt templomot. A csejdi gyülekezet fénykorában négyszáz lelket számlált, majd az 1900-as évek elején 170-re csökkent: az emberek a jobb élet reményében elhagyták a kis települést.
Debreczeni László művészettörténész 1933-ban több rajzot készített a falu szakrális emlékeiről. Ezek ma az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában találhatók meg. A rajzok kelyhek, úrasztali terítők, tetőszerkezet, cinteremkapu és fejfák formáját, mintáját, feliratát örökítik meg. A dokumentumok szerint Csejd temetőjében a múlt század elején még számos, művészien faragott és feliratozott fejfa állt. Ma már csak a kőből faragott síremlékek léteznek, a fából készülteket elpusztította az idő és a vidéken átvonuló háború.
Feljegyezték, hogy Nagy Lajos csejdi lelkész 1918. február 8-án egy levelet intézett az esperességhez, amelyben így panaszkodott: „folyó hó. 5-én a kurátorom jelentette, hogy a községünkben állomásozó magyar királyi 33. honvéd gyalogezred katonáiból alakult menetzászlóaljak legénysége a református temetőből a fejfákat elhordja és feltüzeli. Azonnal közöltem a dolgot a parancsnoksággal, amely óvintézkedéseket léptetett életbe, de szükségesnek tartom, hogy saját katonaságunk erről a botrányos cselekedetéről nt. Esperes urat is értesítsem.” Aktív gyülekezet
Bíró Jenő református lelkipásztor 2001-től szolgál Csejden. „A mostani gyülekezetet aktív közösségnek jellemezném, s bár ez a vasárnapi templomlátogatásban nem tükröződik, az elmúlt években a kis közösség felújította műemléktemplomát, a szószékkoronát, az orgonát, és most a lelkészi lakás rendbetételével foglalatoskodik. 15 vallásórás gyerek van, két konfirmandus, és tíztagú ifjúsági kórus működik. Bár sokszor a napi taposómalomban nem érezzük, de az elmúlt évek bebizonyították, Csejden életképes és élni akaró közösség van” – mondja a lelkész, akinek szívügye a gyermekekkel való foglalkozás. A helyi ifjúsági kórus már nemcsak a környéken, de máshol is ismert, elsősorban autentikus magyar népdalokat és magyar reneszánsz dalokat ad elő. A lelkész szerint fontos, hogy a gyülekezeti tagok megismerjék az eredeti magyar dallamokat és szövegeket, tudják, mit érdemes és kell megtanulni, ápolni és hallgatni.
„Nagyon elkeserít, ha egy tiszta magyar faluban, mint Csejd, román manele zenét hallok, hiszen ez azt is jelenti, hogy a közösség nem ismeri a saját dalait, nem ismeri a gyökereit.”
A gyerekekkel és az ifjúsággal való foglalkozásnak része a nyaranta megszervezett képzőművészeti tábor is, amikor fiatal képzőművészek kiköltöznek egy hétre Csejdre festeni, rajzolni. Lőrinczi Izabella helyi festőművész líceumi, majd egyetemi társait hívja szülőfalujába alkotni, ahol naponta foglalkoztak a helyi gyermekekkel, fiatalokkal is, így próbálták megszerettetni velük az agyagozást, a festékeket, s rávezetni őket az alkotás örömére. „A tájképfestészet különleges kihívás. Ha alázattal tekintünk a tájra, a természetre, a környezetre, akkor megszólalnak az elemek, ihletet adnak, ha viszont a gőgös ember szemével nézzük ezeket, elveszítik művészi értéküket” – fejtette ki Bíró Jenő lelkipásztor. Lőrinczi Izabella így vall erről: „a táborban kivonulunk a mezőre, az erdőbe, a temetőbe, ott festünk. Általában felhasználjuk a természet elemeit, máskor csak egy-két komponenst építünk be az alkotásba. A táborba szívesen látjuk a helyi gyermekeket is, akiket próbálunk bevonni a festészet rejtelmeibe, majd a végén mindenki megnézheti az alkotásokat a kultúrotthonban szervezett kiállításon”.
Megbecsülik a helyi iskolát
Az egyházak mellett a gyermekek nevelésében fontos szerepet tölt be a helyi óvoda és iskola is. Török Szilárd 14 éve tanít Csejden, és saját bevallása szerint megszerette a helyi közösséget. Úgy érzi, sikerült olyan bizalmi kapcsolatot kialakítania a helyiekkel, amely nagyon fontos. Jelenleg 23 gyermek tanul az iskola összevont osztályaiban (az előkészítősök, elsősök a harmadikosokkal osztoznak egy tanítón, míg a másodikosok a negyedikesekkel vannak egy osztályban), és 24 óvodás is van. Számuk az elmúlt években enyhe növekedést mutat, elsősorban a helyi roma családok létszámának szaporodása miatt.
„Megpróbálunk legjobb tudásunk szerint foglalkozni a gyermekekkel, differenciáltan a jobb képességűekkel, s ennek van eredménye is. Vannak olyan diákjaink, akik a színművészeti főiskolán tanulnak, vagy informatikusoknak készülnek. Kevés gyereket visznek be Marosvásárhelyre az elemi osztályokba, inkább csak azokat, akik sportolnak vagy a művészeti iskolában tanulnak. A többiek az óvodában és az I-IV. osztályban itthon maradnak, majd ötödiktől iskolabusz viszi őket a községközpontba, a marosszentgyörgyi iskolába. A szülők az évek során látták, hogy a gyermekek fejlődnek, tanulnak, s ha bekerülnek ötödiktől a marosszentgyörgyi iskolába, ott is megállják a helyüket. Megtaláltuk a közös hangot, s kölcsönösen megbízunk egymásban, ők elfogadják tanácsainkat, s mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyermekekből a legjobbat kihozzuk” – mondja a tanító, aki a községközpontból jár ki a gyerekekkel foglalkozni.
A hiányzó mobil megoldódhat
Sófalvi Szabolcs marosszentgyörgyi polgármester szívügyének tekinti Csejdet. Látszik ez a köztereken elhelyezett virágokból vagy a szépen kialakított buszmegállóból is. A hivatal több programot szervezett a helyi roma gyerekek felzárkóztatása érdekében, de az elmúlt években lehetőségeik szerint támogatta a helyi egyházakat is. A polgármester a csejdiek két nagy megoldatlan gondját – nincs mobiltelefonos térerő s nincs aszfaltút – ismeri.
Elmondja, bár évekkel ezelőtt megnyertek egy pályázatot az aszfaltút elkészítésére, végül a központi pénzhiány miatt nem kapták meg a szükséges összeget. Most elsőbbséget élvez a víz- és csatornahálózat kiépítése, ezután következik majd a hétkilométernyi út leaszfaltozása, remélhetőleg erre is mihamarabb sor kerül. Közben több mobiltelefonos céggel egyeztetnek annak érdekében, hogy egy jelerősítőt szereljenek a környékre, így Csejden is akadozás nélkül lehetne telefonálni és internetezni. Lehetséges, hogy ezt nagymértékben elősegíti az elmúlt napokban történt nagy viharok nyomán elkezdett intézkedéscsomag. Mint ismeretes, országos szinten szeretnének egy olyan szolgáltatást beindítani, amely mobiltelefonon értesíti a lakosságot a vihar közeledtéről. Ehhez azonban szükség van az országos lefedettségre. Egyelőre a fehér foltokat jegyzik fel, hogy a szolgáltatók erősítőket állíthassanak oda. Csejdnek jó esélye van arra, hogy a marosszentgyörgyi községvezetés közbenjárása és az országos programnak köszönhetően ne legyen többé elszigetelt.
Simon Virág / liget.ro

Kiállítás a protestáns lelkészcsalád két erdélyi nagyasszonyáról
Isteni kegyelem ajándéka: Berde Mária és Berde Amál
Berde Mária és Berde Amál – két lány, két nő, két asszony. Az egyik könyvekkel, a másik festménnyekkel gazdagította az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúrát. Két testvér, református teológus, lelkész lányai, akiknek tehetségét sokan „isteni ingyen kegyelem” ajándékának tartanak. Mindketten a kolozsvári Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugszanak. A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat. Mindemellett figyelmet szentelnek annak a Bethlen-féle nemeslevélnek is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú- és lányutódait. Mindez meghatározta Mária és Amál életútját, munkásságát is.
Érdemes betérni s kicsit elidőzni a szombaton, Kolozsváron a reformáció 500 éves évfordulója alkalmából megnyílt Erdélyi Református Múzeum időszakos kiállítótermébe (Bocskai/Avram Iancu tér 13.). Ugyanis az itt látható gazdag anyag (festmények, képek, okmányok, újságcikkek) az erdélyi női irodalom és festészet két úttörőjőnek, R. Berde Máriának és Dóczyné Berde Amálnak az életművébe és munkásságába nyújt nagyon alapos betekintést. Ugyan az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében már látható volt egy Berde-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ezúttal azonban teljesen új szempontból megszervezett, egy-két kivételt leszámítva, teljesen új „felhozatallal” rukkoltak elő a szervezők.
„A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád , s így kapcsolódik a testvérpárnak, Berde Amália és Berde Mária református papleányoknak, laborfalvi Berde Sándor kackói, majd nagyenyedi lelkész és ónódi Weress Mária gyermekeinek életműve az ünnepléshez” – vélekedett a kiállítás kapcsán Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Berde-lányok munkássága hosszú évtizedek után ismét reflektorfénybe kerüljön.
A kiváló író-festőművész testvérpár életúja ugyanis a Dés városához közeli Kackóról indult egy református lelkészcsaládból: sajnos, a Kolozs megyei településen jelenleg már csak szórványosan élnek magyarok, alig akad egy-két református hívő, akiket időnként a legközelebbi lelkész felkeres és mond értük egy imát. S bár a templom szépen felújítva, de zárva, míg a parókia romos állapotban, lakatlanul áll, a hozzá tartozó szép kertet és udvart felnőtte a gyom, amit valakik időnként lekaszálnak. Az egykori Berde-parókián a vasárnapi harang már nem kondul, helyette a közvetlen átellenben felépített ortodox temlomban celebrált, kihangosított mise hallatszik át.
Két olyan igazgyöngyöt, két olyan életművet próbáltak meg ismét a a felszínre, a köztudatba hozni, szóban és képekben megcsillantani, akiknek az élete példa, mi több ajándék volt szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt – mondta Gergely Erzsébet. „Isten különös kegyelmének érzem, hogy 32 évig Dóczyné Berde Amáliával, talán az utolsó erdélyi nagyasszonnyal, mély emberi kapcsolatot ápolhattam. Őszinte törekvésem az, hogy őrizzem és felmutassam azt a szellemi hagyatékot, amelyből három évtízeden át meríthettem és református papleányként beálhassak azok sorába, akik ragaszkodnak a megtartó örökséghez, a folyamatossághoz és hálaadással fordulnak kegyelmes Istenük felé” – hangsúlyozta a Házsongárdi Alapítvány igazgatója.
A kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész szerint a Berde család egy olyan dinasztia, amely az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkotott maradandót. „Nem véletlen, a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hit- és elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés” – szögezte le.
Szebeni Zsuzsa emlékeztett arra, hogy a kiállítás szerves folytatása annak az immár húsz éves munkának, amelynek során Bánffy Miklós, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Makkai Sándor, Ignácz Rózsa és báró Kemény János pályaképét mutatták be. Mindegyikük esetében megtapasztalhatók az erős református gyökerek, legyenek püspökök, lelkészek, főgondnokok vagy lelkészgyermekek. Ugyanakkor hangsúlyozta, Berde Mária hagyatékát teljes mértékben sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen ez az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható.
A kiállítás kurrátorától megtudtuk, a Berde-család debreceni leszármazottai átadták a szervezőknek minden tulajdonukban lévő levelet. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumnál található öt festményből hármat (Berde Amál önarcképe, Berde Mária portréja, valamint egy Kalotaszeg-vázlat, amelyen egy idős parasztbácsi a kalapját a templompadra helyezi) sikerült kiállítaniuk.
De ugyanilyen jelentősnek tartja a szakember Berde László nyugalmazott székelyudvarhelyi református lelkésznek, Berde Amál unokaöccsének a felajánlásait is, aki első szóra a rendelkezésükre bocsátotta mind a Dózsa népe című festményt, mind pedig egy egészalakos írógépen dolgozó férfit ábrázoló munkát. A test valójában Berde Amál fia, ifj Dóczy Ferenc világutazó és az ausztráliai Pen Club titkára, aki azonban a kép felvázolása után tragikus körülmények között elhunyt, így az arc már Berde Lászlót formázza.
Továbbá Szőcs Ildikót, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatónőjét is köszönet illeti, hiszen irodájából első alkalommal nélkülözi Dóczy Ferencnek, Amália férjének a portréját. Értékes és fontos adalékokat rögzítenek az Ambrus Emese operatőr által készített mozgóképek is, amelynek megvalósulásában a Dóczy család, a Tőkés-lányok, valamint a nagyenyedi kollégium nyújtott segítséget. A kiállítás grafikai szerkesztője, Szebeni-Szabó Róbert fotográfus is nagymértékben hozzájárult a tárlat létrejöttéhez.
Mindemellett figyelmet érdemel Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben kiadott nemeslevele is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református és unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait. A lelkész az ordináció révén korábban is a nemesség közé tartozott, ám a Bethlen-féle intézkedésnek köszönhetően ez a privilégium mostantól kiterjedt a családjára is. Ősz Előd református lelkész, levéltáros tájékoztatása szerint az okmány példátlan volt a korabeli Európában, hiszen egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává, közülük kerülve ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. „A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett” – hívja fel a figyelmet a levéltáros.
A tárlat az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Sapientia EMT Filmművészeti Szak, a Székely Nemzeti Múzeum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Berde család leszármazottainak köszönhetően jöhetett létre.
A kiállítás szombaton, október 7-én de. 10-13 , illetve du. 16-18 óra között látható Szebeni Zsuzsa vezetésével, október 8-án, vasárnap pedig Gergely Erzsébet fogadja az érdeklődöket 11.30 -14 óra között. Hétköznapokon hétfőtől-péntekig, azaz október 9-13. között tekinthető meg a tárlat, hétfőn, szerdán és pénteken de. 10-13, valamint kedden és csütörtökön du. 16-18 óra között. Kérésre a következő héten is lehetőség nyílik megnézni a kiállítást, érdeklődni lehet Gergely Erzsébetnél a 0741-217210-es telefonszámon. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)