Hervai Zoltán életmű-kiállítása
Hervai Zoltán az autonóm modernitást és kulturális sajátosságot képviselte, festészeti életműve monumentális, annak kutatása megkerülhetetlen – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a tíz éve elhunyt festőművész sepsiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján. A tárlat alkalmával a művész családja tíz reprezentatív olajképet adományozott az Erdélyi Művészeti Központnak (EMŰK).
A Székely Mikó Kollégium egykori rajztanárának életmű-kiállítása csütörtök délután nyílt meg az EMŰK épületében, a rendezvényen részt vettek Hervai Zoltán lányai, Ágnes és Katalin is. Sztakics Éva alpolgármester köszöntőjében megjegyezte, ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgyön kialakulhatott a mostani művészeti élet, nagymértékben hozzájárultak az olyan karizmatikus személyiségek is, mint Hervai Zoltán. Úgy vélekedett, a városnak a kultúrában kell tovább fejlődnie, ehhez művészeti fakultások is kellenének.
Hervai Zoltán tegnap lett volna 96 esztendős – kezdte megnyitóbeszédét Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője. Részletesen is­mertette életpályáját, egy 1994-es kiállítása kapcsán pedig az idős művész leveléből idézett, amelyben a tradíció és a progresszió viszonyát elemezte. Írásában Hervai leszögezte: „Nem az ábrázolt tárgyak teszik erdélyivé az alkotást. A székely ember már nem jár harisnyában vagy kenderből osztovátán szőtt ingben, gatyában. Sok minden már múzeumi tárgy, de él az erdélyi szellem, a transzszilvanizmus, erdélyi öntudattal, önérzettel, kultúrával, erős akarattal, igényességgel, ezeréves históriai múlttal, tradícióval, nagy egyéniségekkel, történelmi múltú iskoláinkkal.” Összegzésében Vécsi Nagy Zoltán úgy fogalmazott, Hervai Zoltán „olyan fontos, a korra jellemző problémák megoldásán fáradozott, mint a realista-absztrakció szemlélet összebékítése vagy a színek és zenei hangok viszonyításán alapuló kompozíció, diszharmónia és harmónia egyidejűsége a műalkotásban, a formák és a színek autonóm megjelenítésének problémája, valamint az ezzel is összefüggő szimbólumképző képesség, a szellemi erőtér kiterjedésének kérdése, mindenekfelett pedig a lélek ábrázolásának problémája”. Végezetül Hervai Katalin mondott köszönetet a kiállításért, megjegyezve, édesapja majdnem mindig zene mellett festett.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kosztándi Jenő 85. születésnapi kiállítása
Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.
A modernség jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ, rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét, akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket. Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el, így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc) erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!
DEÁK FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Naptelep Olaszteleken
Olasztelekre költözött ezen a nyáron az eddig három alkalommal Bikfalván szervezett Naptelep természetművészeti műhely, amelyen iráni, magyarországi és székelyföldi művészek vettek részt. Az Élő tér témakörű alkotótábort Péter Alpár képzőművész ismertette kedd este a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Miután az árkosi Szentkereszty-kastély nem tudta fogadni a Naptelep művészeit, az Élő kastély kulturális programsorozata révén az olaszteleki Daniel-kastély adott otthont erre, az iráni alkotók Living Space (Élő tér) című kiállításának pedig az EMŰK (különleges tárlatuk augusztus 16-ig még megtekinthető). Az EMŰK-ben tartott bemutatón Péter Alpár levetítette Colin Foster pécsi egyetemi tanár filmjét a tavalyi Naptelepről (a NAP esetükben a Nature Art Projekt rövidítése, szerk. megj.), majd a kortárs művészeti rendezvény eddigi, bikfalvi kiadásairól mesélt. Mint mondta, a természetművészetet tájegységenként, kultúránként különböző módon értelmezik, s idén nemcsak egy új helyszínt próbáltak ki, hanem a perzsa és a magyar kultúra, illetve kortárs művészet találkozása jelentett különlegességet számukra. A július 21–31. közötti műhelymunkán létrehozott alkotásokat is ez a folyamat, az öt iráni és öt magyar művész találkozása, közös gondolkodása határozta meg, sokat tanultak egymástól, kirándultak, esténként beszélgettek, baráti társasággá kovácsolódtak. Az alkotók Olaszteleken nagyobb lélegzetű munkákat hoztak létre, azok egy része a helyszínen marad (fotók, videók láthatók az olaszteleki Daniel-kastély Facebook-oldalán).
A perzsák „csapatkapitánya” Mahmoud Maktabi, aki Erdővidéken is bemutatta Politikamentesen című performanszát. Péter Alpár megjegyezte: érdekes, mire figyelnek a más kultúrából érkező alkotók, például arra, hogy itt színesek a háztetők. Az Élő tér témakör során rápillanthattunk, miként jelenik meg különböző társadalmakban a kortárs képzőművészet, a perzsák több ezer éves kulturális gyökerekkel rendelkeznek, s nincs „szellemi sötétség náluk” – magyarázta Péter Alpár.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őszinte művek Zabolán (Tájmisztika Műhely Tábor)
Negyedik alkalommal szervezték meg a zabolai Csipkésben a Tájmisztika Műhely Tábort. Az ott készült alkotásokat tegnap mutatták be a helyi kultúrotthon előterében megszervezett tárlaton.
A nemzetközi táborba különböző műfajokban alkotó művészeket hívtak meg. Tíz napig itt dolgozott Éltes Barna (Feldoboly), Fazakas Csaba és Tompa Lehel (mindketten Bécsből), Hegyeli Hunor (Zabola), Madaras Péter (Zalán), Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Szabó Anna Mária és Szabó Zoltán Judóka (mindketten Marosvásárhelyről) és Ütő Gusztáv (Sepsiszentgyörgy). Vendégként jelen volt Keserű Katalin Budapestről, Jakab Ágnes és Vécsi Nagy Zoltán Sepsiszentgyörgyről. A szervezést Gábor Sándor, Hegyeli Győző és Ütő Gusztáv vállalta. Az anyagi hátteret a zabolai önkormányzat és az Etna Alapítvány biztosította, a megyei tanács idén nem támogatta pénzzel a tábort. A tegnapi zárlótárlaton Hegyeli Győző a helyi önkormányzat nevében köszöntötte a jelenlévőket. Ütő Gusztáv a tábor létrehozásának előzményeit ismertette. 2009-ben első alkalommal szervezték meg a Csipkésben, amely az­óta helyi és művészeti fontosságú rendezvénnyé nőtte ki magát. Céljaként fogalmazták meg, hogy újra összejöjjenek régi iskolatársak, az alkotás mellett szellemi, lelki kapcsolatok is kialakuljanak – mondta Ütő. A tábor résztvevői nemcsak a marosvásárhelyi iskola egykori diákjai, a fiatalabb generáció is helyet kapott a műhelymunkában, idén a legifjabb résztvevő tízéves sem volt. A tábor nevében is benne lévő misztika a fizikai, földrajzi táj misztikuma mellett a lelki misztikumot is magában foglalja – magyarázta. Leíró, ábrázoló művek, performanszok, köztéri alkotás is született a táborban, a tárlaton természetművészeti alkotás fotóját is bemutatták. A műveket Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatta. A zabolai táborban jó alkotások születettek, különböző színvonalas ötletek vannak itt együtt – hangoztatta. Sok alkotás a világ bármelyik tárlatán megállná helyét. Összefoglalva őszinte műveknek lehet nevezni a kiállított alkotásokat – méltatta. Nem könnyű dekódolni üzenetüket, kell hagyni, hogy a művek közeledjenek a szemlélőhöz, így lehet felfedezni hangulatukat, mondanivalójukat. Az idei tábor érdekessége, hogy megszületett a Csipkés székely zászlója Ütő Gusztáv alkotásában – fűzte hozzá Vécsi. A tárlat megnyitója után a résztvevők felavatták Tompa Lehel köztéri szobrát, melyet a községnek ajánlott fel, és amelyet a turisztikai információs iroda előtti téren állítottak fel. A betontalapzatra helyezett, fémből készült obeliszk az Ukkó & Gönüz nevet viseli.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyitány fotóbiennáléval (Székelyföld napok)
Számos díj átadásával és a beérkezett pályamunkákból nyílt fotókiállítással kezdődött tegnap este a hatodik Székelyföld Napok kulturális rendezvénysorozat. A Székelyföldi Fotóbiennáléra tizennyolc ország 149 alkotója 1538 fotográfiát küldött, azokat a kézdivásárhelyi Nagy Lajos által vezetett zsűri értékelte.
A második Székelyföldi Fotóbiennáléra három kategóriában – hagyomány, épített környezetünk és szabad téma – küldhettek képeket a jelentkezők, a rendezvény katalógusába végül hatvan fotós 140 képét válogatták be. A tegnapi díjátadó gálát a Tamási Áron Színház nagytermében tartották, azt a sepsiszentgyörgyi Georgius és a Csíki Kamarazenekar negyvenkét zenésze által játszott filmzenék tették ünnepélyessé, előadásukat „kép és zene ötvözeteként” jellemezte a budapesti karmester, Werner Gábor. A Székelyföld Napok jelentőségét körvonalazva Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Orbán Balázst említette egyik kedvenc fotósaként, aki szekérnyi felszerelését magával cipelve végigjárta Székelyföldet, Hargita megyei kollégája, Borboly Csaba kiemelte, együtt erősebbek vagyunk, míg Maros megye képviseletében Péter Ferenc, Szováta polgármestere úgy fogalmazott: értéket teremteni és bemutatni – ennek jegyében szervezik a rendezvénysorozatot. A díjátadót követően az Erdélyi Művészeti Központban kiállítás nyílt a fotóbiennálé képanyagából, Samo Vidic sportfotós pedig fotográfiáiból vetített.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Időszeletek, relikviák – magunk tükre
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Otthon a fiatal orvosoknak
Orvosi szolgálati lakásokat avattak november 25-én Sepsiszentgyörgyön. A 13 éves tapasztalattal rendelkező Studium-Prospero Alapítvány célját, hogy az itthon maradást vagy a hazatelepülést választó fiatal értelmiségieknek, orvosoknak otthont biztosítson, a magyar kormány és a helyhatóságok karolták fel, s a közös összefogás eredményeként a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház kertjében felépült a hat lakásból álló új épülettömb, amelyet már birtokukba is vettek az első lakók.
Beszédében Potápi Árpád, Magyarország Miniszterelnökségének nemzetpolitikáért felelős államtitkára a sepsiszentgyörgyi kórház nevét adó dr. Fogolyán Kristóf példáját említette, aki külföldi tanulmányai végeztével hazatért szülőföldjére, ahol élete végéig gyógyított. A magyar kormány az állami egyetemeken tanuló fiatalok támogatását felvállaló Studium-Prospero Alapítvány kezdeményezését támogatva 105 millió forinttal járult hozzá az építkezéshez a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. és a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium révén. Céljuk az, hogy megerősítsék szándékukban azokat a fiatal orvosokat, akik a szülőföldjükön szeretnének jövőt építeni. Olyan perspektívát kívánnak biztosítani számukra, ami rövid távon lelassíthatja, hosszú távon pedig leállíthatja az elvándorlást. Az államtitkár üdvözölte az alapítvány szándékát, hogy a Székelyföld határain túl Szatmárnémetiben is otthont épít a fiatal szakembereknek, akik a helyi értelmiségi elit számát növelve az erdélyi magyar közösséget erősítik.
Az értelmiségi fiatalok helyben tartását elősegítő konkrét célok életbe ültetésének fontosságát hangsúlyozta Kelemen Hunorszövetségi elnök, aki értékelte a Studium Alapítvány kezdeményezésére létrejövő partnerséget az alapítvány, a megye és a város, valamint a magyar kormány között. A régi kalákákhoz hasonlította az építkezést, amely során mindenik fél azzal járult hozzá a munkálatokhoz (terület, építőanyag, pénz, munka stb.), amire lehetősége volt. Majd kifejezte reményét, hogy fontos kulturális létesítményként a Sepsiszentgyörgyre tervezett Erdélyi Művészeti Központ székháza is hasonló összefogás eredményeképpen épülhet meg.
Székelyföldön, Háromszéken elsősorban azt várják el az önkormányzati vezetőktől, hogy utat, hidat építsenek és az egészségügyi ellátás színvonalát biztosítsák. Ennek feltételeit teremtette meg Cseke Attila volt egészségügyi miniszter azzal, hogy az önkormányzatok kezelésébe adta a kórházakat, ami lehetővé teszi fizikai és tartalmi rehabilitációjukat – hangzott el Tamás Sándor, a megyei tanács elnökének beszédében. A megye legnagyobb egészségügyi intézménye, ahol 900 alkalmazott 10.000 rászorulónak nyújt minőségi szolgáltatást, 18 millió eurós támogatásból karácsonyra újul meg kívül-belül. Öt új műtő készül el, s 30 millió lej értékben vásárolnak orvosi berendezést. A fiatal orvosok itthon maradását pedig a 30 rezidens orvosnak biztosított havi 600 lejes ösztöndíjjal és az orvosi szolgálati lakások belső munkálatainak a támogatásával is ösztönzik – hangsúlyozta a megyei önkormányzat elnöke.
Romániában mostohán bánnak a fiatal értelmiségiekkel, tanárokkal, orvosokkal, ezért több mint 10.000, köztük ezer magyar orvos hagyta el az országot. A Gyere haza program keretében Sepsiszentgyörgy ezt a folyamatot szeretné megállítani a fiatal tanároknak, értelmiségieknek biztosított 30 lakással és a Studium-Prospero Alapítvány tervének támogatásával, mondta Antal Árpádpolgármester, aki biztosította a résztvevőket arról, hogy Sepsiszentgyörgyön anyanyelvükön szólnak a betegekhez.
Nagy öröm tudást, közösséget építeni – hangsúlyozta Vass Levente, a Studium- Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, aki köszönetet mondott a magyar államtitkárságnak és a két RMDSZ-es önkormányzati vezetőnek az építkezéshez való hozzájárulásért, Böjthe Beyer Kinga műépítésznek a terv elkészítéséért, a Biohouse cégnek a kivitelezésért, munkatársainak a segítségért.
Majd bemutatta a kórház kertjében levő lejtős terepen a környezetbe illeszkedő épületet, amely három kétszobás és három egyszobás lakásból áll. Ezeket az elbíráló bizottság döntése alapján kétszer két évre vehetik bérbe a közszférában dolgozó orvosok. A lakások tágasak, világosak, bebútorozott konyhával és minden szükséges háztartási géppel fel vannak szerelve. A három tömbből álló épület tetőzetén napkollektorok biztosítják a meleg vizet, két tömböt pedig zöld tetőként kertészkedésre használhatnak a lakók. Kialakítottak közösségi tereket is, ahol beszélgetni, közösen ünnepelni lehet. Amint a tervező elmondta, a gyermekek szórakozására játszósarok is készül a fák közötti kellemes környezetben levő épület közelében.
Az ünnepségen a három egyház képviselői, Incze Zsolt református esperes, Kovács István, az unitárius egyház főjegyzője és Hajdú János katolikus esperes mondott áldást az épületre.
Dr. Gyulai Gabriella újszülött- és gyermekgyógyász szakorvos három és fél hónapos kislányával vette számba az új lakást, és elismerően szólt arról, hogy a sepsiszentgyörgyi kórház vezetősége minden ígéretét betartotta. A fiatal orvosnő véleménye szerint itthon van a legnagyobb szükség az orvosokra, s bár a kongresszusokon való részvétel árát nehéz kiteremteni, meg lehet élni, és a szakmai fejlődésre is van lehetőség. Dr. György Szakács Lenke gasztroenterológus rezidens orvosnő, aki gyermeknevelési szabadságon van, férjével, dr. György Szakács Csaba sebészorvossal és két kisgyermekükkel költözik a másik kétszobás lakásba. A két garzont egy labororvosnő, valamint egy korábban Brassóból ingázó altatóorvos foglalja el.
Az avatóünnepségen jelen volt Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese, dr. Szilágyi Péter kabinetfőnök, dr. Grezsa István miniszteri biztos, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Nyomot hagyni az időben
A háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója.
– 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni?
– Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is.
– A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést?
– Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete.
– Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet?
– Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak…
– S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár?
– Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény.
– Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni?
– Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar kultúra napja – Megjelent a Székelység története javított kiadása
A magyar kultúra napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön bemutatták a Székelység története című, oktatási segédanyagként is használható kötet második, javított kiadását – közölte pénteken a Kovászna megyei tanács sajtóirodája.
A székelyföldi történelemtanárokból és történészekből álló 11 tagú szerkesztőbizottság már az első, 2012-es kiadást is úgy állította össze, hogy a székelység múltját választható tantárgy, vagy történelemköri foglalkozás keretében tanuló hatodik-hetedik osztályos tanulók számára tankönyvként is megfeleljen, ugyanakkor kézikönyvként bármelyik korosztály számára hasznos olvasmány legyen. A “székely történelemkönyv” megjelenése akkor magyarellenes médiahisztériát váltott ki Románában, a bukaresti oktatási tárca pedig közölte: tankönyvként nem használható, mert azt a tárca nem láttamozta.
Az Erdélyi Művészeti Központban tartott könyvbemutatón a jelenlévő szerkesztők elmondták: az első kiadás példányait nagy gyorsasággal kapkodták el, a második, javított kiadást pedig a szakma – pedagógusok és történészek – észrevételei alapján készítették elő. A Székelység története című kötetet a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki a Hargita és Kovászna megyei tanács közös projektjeként.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, köszöntőjében arról beszélt: amikor sok székely fiatal külföldön keresi boldogulását, fontos, hogy megismerhessék Székelyföld történelmét. “Ott van a céhes város, Kézdivásárhely esete, ahonnan egykor a fiatal mesterjelöltek elmentek szakmát tanulni, ajánlólevelet szerezni, és utána visszajöttek. Ezzel a tankönyvvel ezt akarjuk elérni: ha elmennek fiataljaink, ha kilépnek Székelyföldről, később jöjjenek haza, hogy tudásukat itt kamatoztassák. Nekünk az a feladatunk, hogy olyan környezetet teremtsünk számukra, ahova érdemes hazaköltözni” – idézte a közlemény a Kovászna megyei tanács vezetőjét. Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke elmondta, nem titkolt szándékuk, hogy a könyvet románul is megjelentessék.
“Mi tanultuk a románok történelmét és ismerjük is azt: úgy gondolom, hogy lehetőséget kell teremtenünk a román fél számára is, hogy megismerhesse a mi történelmünket” – magyarázta. Borboly Csaba hozzátette: a magyar kormány segítségének köszönhetően a Székelység története nemsokára világszerte elérhető lesz interneten is. erdon.ro

Nagyváradon átadták a Magyar Kultúráért-díjakat
A nagyváradi Szigligeti Színházban gyűltek össze az ünneplők a magyar kultúra napján, hogy közösen ünnepeljék meg a Himnusz születését. A bihari megyeszékhely 15. éve ünnepel közösen a Hajdú Bihar megyei Berettyóújfaluval; idén testvérvárosaik, Debrecen és Margitta is csatlakozott a többnapossá bővült rendezvénysorozathoz.
A Himnusz közös eléneklése után Dr. Vitányi István, Berettyóújfalu országgyűlési képviselője mondott beszédet, felidézve többek között az 1989-es rendszerváltás legfontosabb magyarországi és romániai pillanatait, mint mondta, ekkor kezdődött a magyar nemzet lelki újjáegyesítése.
„A családokban is sok a teendő, meg kell tanítsuk gyermekeinket az őszinte beszédre, a toleranciára, a fegyelmezett munkára, családjuk és hazájuk iránti szeretetre” - hangsúlyozta a képviselő.
Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvény védnöke szerint nem könnyű ünnepi beszédet mondani úgy, hogy komor felhők gyülekeznek nemzetünk és Európa felett, melynek keresztény értékrendje mintha megingani látszana. A kultúránk olyan, amilyenné mi is tesszük, emlékeztetett a szenátor, aki hozzátette: mindannyian feltehetjük a kérdést, elengedő-e az, amit mi tettünk azért, hogy megőrizzük és gyarapítsuk kultúránkat.
A köszöntések után a Magyar Kultúráért-emlékplakettek és -díjak, végül a 2014-ben alapított Jakobovits Miklós-díj átadása következett. A díjazottak laudációit Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke olvasta fel, az 50 éve a pályán lévő, életműdíjas Dobos Imre színművészt kollégája, Hajdú Géza méltatta. A díjakat Huszár István váradi alpolgármester adta át.
Magyar Kultúráért-emlékeplakettet kapott Boros Emőke Blanka tanár, az érmihályfalvi Gödör Gasztro Galéria irodalmi stúdió vezetője, Kertész Magdolna, azaz Szerafina vincés-rendi nővér, a Szentjobbi Szent István Szociális Központ vallási-lelki vezetője, valamint a biharszentjánosi Szentjánosbogarak néptánccsoport (a díjat ennek vezetője Gagyi Annamária tanító vett át). Magyar kultúráért-díjat kapott az Élesdi művésztelep (a díjat Bodonyi István vette át), Sárközi Zoltán műemlékvédő és Sorbán Attila író.
A Jakobovits Miklós-díjat a nagyváradi képzőművész özvegye, a kerámiaművész Jakobovits Márta nyújtotta át az idei díjazottnak, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésznek, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti központ vezetőjének. Vécsi Nagy Zoltán megemlékezett az „európai, állhatatos, igényes, és csak a művészetnek szolgáló” Jakobovits Miklósról, mint mondta, megtisztelő, hogy élete első díja a róla elnevezett díj.
A magyar kultúra napján megtartott gálaestet a Szigligeti Társulat Buborékok című előadásával zárult.
 Fried Noémi Lujza. maszol.ro

Bocz Borbálára emlékeztek (Kiállítás és könyvbemutató az EMŰK-ben)
Első látásra nem tűnik szerencsés időpontnak a vasárnap délután egy képzőművészeti kiállítás megnyitójához, Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ rendezvényei azonban rendszeresen rácáfolnak erre. Így történt ez a legutóbbi, nagy érdeklődés által övezett kettős esemény alkalmával is, amikor a sokak által ismert, elismert és szeretett, tragikus sorsú sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála /1955- 1988/ életművét ismertették a szervezők gazdag kiállítás és több szempontból is rendkívül értékes monográfia bemutatásával.
A Bocz Borbála képeiből készült kiállítást Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg, aki az 1955-ben született művésznő életútjának vázolása mellett, a korról, mint Bocz egyik fontos inspirációs forrásáról is beszélt, és a művész képeiről is rendkívül pontos és érzékletes, esszébe hajló bemutatást tartott. Megtudhattuk, hogy a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása mellett a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette Bocz Borbálát, hogy művészi gondolatvilágára nagy hatással volt Bortnyik Éva festőnő, valamint hogy többnyire fehér térben ábrázolt tárgyai – a rendkívül anyagszerű kötelek, láncok, drótok, drapériák – és a tapintható anyag gyötrelmeit bemutató furcsa kompozíciói egy rendkívül érzékeny és sokat szenvedett ember lelkivilágának kivetülései. Bár a kor ideológusa destruktívnak, depressziósnak nevezte alkotásait, Bocz művészete valójában „a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök ahhoz, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”. Gazda József Bocz Borbáláról szóló vaskos monográfiáját Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész mutatta be, aki a könyv kivitelezőiről és szerzőjéről ugyanolyan elismeréssel szólt, mint a mindenkinek kedves Borikáról, aki rendkívül érzékeny és kíváncsi volt, és akinek „törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett”. Mint mondta, a szerzővel együtt maga is azt vallja, hogy Bocz Borbála kiválasztott volt, akinek „a gondviselés bőkezűen osztotta a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá, mert a nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, őszinteséget, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet és tiszta lelket”. Jakabos-Olsefszky Imola fontosnak tartotta külön méltatni a művésznő A fehér térben című sorozatának utolsó darabját, mely monumentális mű részlete a könyv borítóján is látható, és amely Bocz Borbála elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. A könyv kapcsán még elhangzott, hogy az írott tartalmában huszonnyolc évre visszatekintő dokumentáció és az író saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett a nehéz sorsú festőnőhöz közel álló személyek – nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa és mások – idézett gondolatai teszik még hitelesebbé a művet, ezenkívül nyomatékosan megnöveli a kötet értékét a szellemi hagyaték javának a könyvben megtalálható reprodukciója is. Gazda József a könyvbemutatón a kötet személyes hangvételének igazolásaképp elmondta: a Gyárfás Jenővel való kapcsolata tette „lelkivé” a művészethez való viszonyulását, és ennek a lelki közeledésnek köszönheti feleségét, Olosz Ellát is, akivel folyamatosan arra törekedtek, hogy elkerüljék a vidéki lét tragédiáját. Felesége elvesztésének traumája íratta meg vele a róla szóló monográfiát, és miközben arra kereste a választ, hogy vajon van-e joga monográfiát írni arról, akit szeretett, rádöbbent, tulajdonképpen mindenkit szeretett, akiről monográfiát írt. Ugyanilyen lelki kapcsolata volt Borikával is, akinek munkásságában a harmat egyszerűség és lebegés súlyos gondolatokkal ellenpontozódott, és akinek fájdalmasan szép életművét már rég készült átmenteni az utókornak, vagy legalább csak a magyar köztudatba beemelni, más nagyok mellé. A könyvbemutatón a művész nővére és hagyatékának ápolója, Bocz Judit megköszönte mindenkinek a húga iránti figyelmet, majd a kötet kiadásával és más hasonló kiadványok megjelentetésével kapcsolatos kérdésekről, tervekről hallhattunk Kopacz Attilától, a kiadó vezetőjétől, és természetesen a házigazda Vécsi Nagy Zoltán is több ízben hozzáfűzte gondolatait az elhangzottakhoz.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar kultúra: jó és rossz kezekben
Miként az borítékolható volt, a magyar kultúra napjának megünneplése politikai kampánnyá fajult Biharban.
Mint azt előre megírtuk, a bihari RMDSZ kultúraktivistái egy egész héten át ünnepeltették a magyar kultúra napját, óriási médiafelhajtással, aminek a lényege az volt, hogy a tulipános politikusok minél több szereplési lehetőséghez jussanak. A nagyobb érdeklődésre számot tartó rendezvényekhez becsekkolták a magyarországi kormánypárt, a Fidesz-KDNP több képviselőjét is. Néhány eseményt közoktatási intézményekben szerveztek meg, noha Romániában törvény tiltja a pártpolitika bevitelét az iskolákba. Biharban az RMDSZ-nek nincsenek skrupulusai e tekintetben: a magyar tannyelvű iskolák többsége valósággal gyakorló- és felvonulási terepe a párt minden rendű és rangú politikusainak, s már csak azért is van így, mert e tanintézetek vezetőit ez a román parlamenti párt nevezi ki, cseréli le, teszi-veszi.
A Magyar Kultúra Ünnepeként meghirdetett, majd egy hetes rendezvénysorozat eseményei rendben le is zajlottak, az érdeklődés olyan volt, amilyen a szervezői mozgósítás. A civil szervezetek csak a hívó szóra számíthattak, az RMDSZ pedig ezúttal is az apparátusra bazírozott. A BINCISZ által január 21-én tartott civil fórumra kevesebben voltak kíváncsiak – a gyengélkedő Pomogáts Béla is csak írásban küldte el előadását –, a PMMC szervezte szombati Sebő-koncert viszont sikeres és népszerű volt.
A január 22-én este a színházban tartott „gálaesten” – ahogy az várható volt – felvonult a párt helyi vezérkara, végül mégis Szabó Ödön ügyvezető elnök volt a ceremóniamester, pedig elsőre neki nem osztottak szerepet, mert trónkövetelőként lép fel mostanság a megyei szervezet vezetőségében. Mint minden évben, idén is kiosztották a Magyar Kultúráért Díjakat az RMDSZ holdudvarához tartozó „népművelőknek”, de akadt köztük alkalmazottja és tisztségviselője is a pártnak. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő és Biró Rozália RMDSZ-es szenátor voltak a vezérszónokok a magyar kultúra napján, vagyis egy ügyvéd és egy közgazdász. Kakukkfiókaként rítt ki a tulipános tömegből Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központ vezetője, aki a Jakabovits Miklósról elnevezett díjat vehette át ekkor és itt, amit a neves festő hagyatékát és emlékét ápoló alapítvány ítélt oda és adott át neki, Jakabovits Márta közreműködésével.
Ugyanakkor adták át egy másik „tulipános gála” keretében Nagyszalontán a Bocskai-díjat, amit felváltva osztanak ki politikusoknak és népművelőknek. Németh Szilárd Fidesz-alelnök is megkapta már ezt az RMDSZ-díjat korábban, hálából idén ő volt az esemény vezérszónoka. Ráadásul ezúttal párttársa, Borbély Lénárd csepeli polgármester kapta a díjat, akit elleni korábban rágalmazásért indult büntető eljárás, tavaly pedig ittas vezetésért szerepelt a rendőrségi jelentésekben.
V. B. T. itthon.ma

Identitáserősítő programokról egyeztetett Orbán Viktor és Kelemen Hunor
Fontos, hogy az idei romániai választásokat kísérő belpolitikai csatározásokból az erdélyi magyarság megerősödve kerüljön ki, és ez az önkormányzati és parlamenti képviseletben is megmutatkozzon - hangzott el Orbán Viktor miniszterelnök és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke hétfői megbeszélésén, az Országházban.
Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője az MTI-nek elmondta: Kelemen Hunor bemutatta a magyar miniszterelnöknek azokat a kiemelt fejlesztési programtervezeteket, amelyek az erdélyi magyarok identitásának megőrzését és a kulturális élet fellendítését szolgálják.
Orbán Viktor egyetértéséről és támogatásáról biztosította az elképzeléseket, amelyek között szerepel például felsőoktatási szórványkollégium és közösségi tér létrehozása Temesváron, a szamosújvári Mezőségi Téka Szórványkollégium munkálatainak befejezése, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia kialakítása vagy Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ műtárgygyarapítása – emelte ki a sajtófőnök.
„2016-ban meg kell erősítenünk magyar képviseletünket Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor az Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott megbeszélésen, amelyen az elmúlt időszak belpolitikai történéseiről tájékoztatta a magyar kormányfőt.
„Legfontosabb feladatunk a megszerzett jogok megőrzése, az, hogy megakadályozzuk a jogfosztásokat, kivívott eredményeink megcsorbítását annak érdekében, hogy az erdélyi magyar közösség biztonságban érezze magát szülőföldjén” – részletezte az RMDSZ elnöke. Székelyhon.ro

Magyarország támogat (Orbán–Kelemen-találkozó)
Tegnap két alkalommal is napirendre került Orbán Viktor miniszterelnök programjában az erdélyi magyarság helyzete. Délelőtt a nagyköveti értekezleten tette szóvá, hogy Romániában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben, háttérbe akarják szorítani a magyar kisebbség politikai vezetőit, és ígérte, hogy ezt „megfelelő súllyal szóvá teszik”. Délután Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével tárgyalt, és a megbeszélésen elhangzott: fontos, hogy az idei romániai választásokat kísérő belpolitikai csatározásokból az erdélyi magyarság megerősödve kerüljön ki, és ez az önkormányzati és parlamenti képviseletben is megmutatkozzék.
A találkozón Kelemen Hunor hangsúlyozta: „Legfontosabb feladatunk a megszerzett jogok megőrzése, az, hogy megakadályozzuk a jogfosztásokat, kivívott eredményeink megcsorbítását annak érdekében, hogy az erdélyi magyar közösség biztonságban érezze magát szülőföldjén”. A Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője szerint az RMDSZ elnöke bemutatta a magyar miniszterelnöknek azokat a kiemelt fejlesztési programtervezeteket, amelyek az erdélyi magyarok identitásának megőrzését és kulturális életének fellendítését szolgálják. Orbán Viktor egyetértett, és támogatást ígért az elképzelésekhez, amelyek között szerepel például felsőoktatási szórványkollégium és közösségi tér létrehozása Temesváron, a szamosújvári Mezőségi Téka Szórványkollégium munkálatainak befejezése, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia kialakítása, illetve Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ műtárgygyarapítása – emelte ki a sajtófőnök. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016-ban meg kell erősítenünk az erdélyi magyar képviseletet – Kelemen Hunor szövetségi elnök és Orbán Viktor miniszterelnök találkozója
„2016-ban meg kell erősítenünk magyar képviseletünket Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök ma délután Budapesten, ahol Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott megbeszélést. Az erős képviseletet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tudja biztosítani – emelte ki a Szövetség elnöke, majd az elmúlt időszak belpolitikai történéseiről tájékoztatta a magyar kormányfőt.
„Legfontosabb feladatunk a megszerzett jogok megőrzése, az, hogy megakadályozzuk a jogfosztásokat, kivívott eredményeink megcsorbítását annak érdekében, hogy az erdélyi magyar közösség biztonságban érezze magát szülőföldjén” – részletezte Kelemen Hunor szövetségi elnök. „Fontos, hogy az idei romániai választásokat kísérő belpolitikai csatározásokból az erdélyi magyarság megerősödve kerüljön ki, és ez az önkormányzati és parlamenti képviseletben is megmutatkozzon” – hangzott el továbbá a hétfői megbeszélésen. Kelemen Hunor szövetségi elnök bemutatta a magyar miniszterelnöknek azokat a kiemelt fejlesztési programtervezeteket, amelyek az erdélyi magyarok identitásának megőrzését és a kulturális élet fellendítését szolgálják. Orbán Viktor egyetértéséről és támogatásáról biztosította az elképzeléseket, amelyek között szerepel például felsőoktatási szórványkollégium és közösségi tér létrehozása Temesváron, a szamosújvári Mezőségi Téka Szórványkollégium munkálatainak befejezése, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia kialakítása vagy Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ műtárgygyarapítása. „Ezek azok a kiemelt projektek, amelyek az erdélyi magyar közösség szempontjából, intézményrendszerünk megerősítése végett kiemelten fontosak számunkra. Mindezek a szülőföldön való maradást, erdélyi magyar társadalmunk fejlődését jelentik” – értékelte az RMDSZ elnöke. erdon.ro

Fehér térben
Monográfia Bocz Borbála művészetéről
Január végén nagy érdeklődéssel kísért emlékkiállítás nyílt az Erdélyi Művészeti Központ sepsiszentgyörgyi galériáiban. A tárlat a fiatalon elhunyt Bocz Borbála (1955-1988) művészi hagyatékának reprezentatív alkotásait vitte közönség elé. A művésznő életművét Gazda József művészeti író átfogó monográfiában elemezte. A kötetet is a kiállítás közönsége ismerhette meg elsőként. Jakabos Olsefszky Imola brassói képzőművész mutatta be. Az ott elhangzott szöveg rövidített változata olvasható az alábbiakban.
Hogy írott tartalmában 28 évre visszatekintő dokumentáció teszi hitelessé a Bocz Borbála életútjáról, küzdelmeiről, művészi kiteljesedéséről szóló könyvet, Gazda József meleg hangú értékelő szavainak köszönhetjük, aki élete minden meghatározó eseményének hű tolmácsolója. Már Borbála életében felfedezte nem mindennapos tehetségét, írásokat közölt róla, nagy tisztelője volt nemcsak a kitűnő művésznek, hanem a rendkívüli emberi tulajdonságokkal megáldott lénynek is. Ami a könyv szellemi értékét nyomatékosan megnöveli, az Bocz Borbála szellemi hagyatéka javának a könyvben megtalálható reprodukciója, valamint a borítólapon és a fedőlapon szereplő kiváló műveinek részletei.
Ez a könyv egyben tehát album is, amely tartalmazza a grafikus rövid életútjának csodálatos művészi alkotásait, az egyetem első évében készített tanulmányaitól, szárnyprobálgatásaitól az utolsó alkotó periódusának érett, sokatmondó műveiig. Mert Bocz Borbála művészete nem egy könnyed, úgymond szórakoztató műfaj, szobánk falain tetszelgő művészet, az ő művészetének súlya van. Súlya, ami elsősorban a kemény és tragikusan rövidre szabott életének köszönhető. A Borbála név is súlyosan visszhangzik fülemben, de hogy Ő mindenkinek Bori vagy Borika volt, az a gyermekien tiszta és kedves, törékeny mivoltának köszönhető.
Gazda József Borika életútja és kiteljesedése kapcsán sok mindent elmond a szívet, lelket gúzsba kötő korról, amelybe az alkotó született, és amely rövidre szabott életútja korlátait még szűkebbre szabta. Borika családi kapcsolatai és a kor szárnyszegő bemutatása mellett hiteles képet kapunk a szocreál művészet elsorvasztó periódusa után gyorsan megéledő művészi pezsgésről, ami elsősorban Bukarestben volt érezhető, az itt megrendezett nyugati vagy nyugaton élő nagyok kiállításai kapcsán. A bukaresti művészeti egyetem megpezsdült hangulatáról is hiteles képet kapunk. A diákok a fővárosban levő amerikai, franciaországi követségek könyvtáraiban megszerzett értesülések alapján betekintést nyerhettek a nyugaton létező legújabb művészeti áramlatokba. Ez egyre inkább felébresztette bennük az önkifejezés parancsoló igényét, és egyre érettebb alkotások láttak napvilágot. A politikai szorítás ellenére sikerült öntörvényű műveket létrehozniuk már diákkorukban. Ezért is volt szerencsés Bori választása, amikor Bukarestben felvételizett az egyetemre, ahol első próbálkozásra be is jutott, habár nem végzett művészeti középiskolát.
Rendhagyó ez a monográfia olyan tekintetben, hogy a szerző saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett, a Bocz Borikához közelálló személyek, nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa, az egyetemi felvételire előkészítő tanárai, Borika maga és más személyek, hiteles, hangszalagra rögzített, írott vagy mondott szövegei is megjelennek. Az író gyakran idéz a Borikáról megjelent írásokból is. A kötetben sok a reprodukció, a művésznő munkáinak több mint kétharmada látható a monográfus részletes elemzéseinek kíséretében.
A Bocz Borbála életéhez kötődő és művészi arcéle kialakulását befolyásoló társadalmi, politikai, művészeti események részletes bemutatása teszi még komplexebbé ezt a kötetet, amely Bori emberi és művészi egyéniségének hiteles rajzát adja. Amint a szerző említi, én is úgy vallom, hogy Borika kiválasztott volt. Nem volt könnyű sorsa, de szép volt a harc, amit megvívott és ami Őt magasra emelte. A gondviselés bőkezűen osztogatta neki a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá. A nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: a szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, a bátor szókimondást, azaz őszinteséget, ami az alkotásában is megnyilatkozott, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet, meleg szívet és tiszta lelket. Korát meghazudtoló érettséggel élte meg mindennapjait, kíváncsian utazott, amerre tehette, és szivacsként szívta magába az alkotásához szükséges témákat. Az élete utolsó hat hónapjában kerültem közelebbi kapcsolatba vele. Azelőtt rövid idővel értesültem Borika nehéz egészségi problémájáról. Adva volt a lehetőség, hogy ebben az időben gyakran látogassam őt. Ezek a látogatások hosszas beszélgetésekké váltak mindkettőnk örömére. A gyilkos kór, amit távozása előtt 6 évvel diagnosztizáltak, 26 éves korában hozta tudomására, hogy fiatalon halálra van ítélve. Utolsó éveinek kínzó kezelései meghosszabították az életét, másrészt legyengítették és megkínozták testben, lélekben. Törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett, és nagyon szeretett volna egy egyéni kiállítást rendezni, mielőtt végleg távozik. Képes volt minden megmaradt energiáját erre koncentrálni, és utolsó hónapjaiban is alkotó lázban égve, átadni kegyetlenül meggyötört lényét az alkotásnak. Ekkor születtek legszebb alkotásai. Pedig már a lét és nemlét küszöbén állt, a realitás és irrealitás mezsgyéjén létezett. Saját testének, fizikai valójának a kegyetlen pusztulását élte meg drámaian. Érezte, hogy az ezüstszál bármikor elszakadhat, ez annál inkább sarkallta művészi mondanivalója megfogalmazására.
A környezetében található, számára elérhető banális tárgyakból építette fel alkotásait, megszemélyesítve, jelentéshordozóvá téve azokat. A megörökített tárgyak magas szellemi szinten közvetítik alkotójuk parancsát. Életre kelve szimbólumok hordozóivá váltak.
Az utolsó periódusában született Fehér térben sorozata, a Fészek és a Lebegés sorozata azt is érzékelteti, hogy fizikailag még itt létezett, de szellemileg már lebegett, várva a végső beteljesedést. Műveiben a fehér dominál, mégis szellemi mondanivalójukban súlyos művek ezek. Az az érzésünk, hogy a fekete csak azért jelenik meg grafikáin, hogy a fehér még nagyobb ragyogással domináljon. A Fehér térben című sorozat hetedik, utolsó darabja, amelynek egy részlete a borítólapon van, csodálatosan, megrázóan érzékelteti Borika utolsó heteinek az életérzését.
Ez az alkotása az elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. Gazda József is azt írja róla, hogy ez egy monumentális mű. Egyetlen olyan műve, amelynek az alsó részét a művésznő megégette. Nővérének és édesanyjának mondta: ,,ezt meg kell égetni, ez egy mindent megtisztító tűz". Ez az égetett rész nem sima, hanem plasztikai szempontból ítélve egy gyönyörű, gazdag felület, amely párbeszédet folytat a felette megrajzolt többi kompozíciós elemmel. Az égetett felület fölött az elbomlott kacatokból és a vastag kötélből kialakított forma nem más, mint egy furcsa állati fej, ami Borikának az ördögi rosszat, áttételesen a betegségével járó szenvedéseket is jelentette. Ezt akarta elégetni, hogy megszabadulva ettől a rossztól, átlépjen a fehér térbe. A rossz kötelékéből felemelkedő lény egy már lebegő alak, aki a fehér térben kitárt karokkal elkezdi szárnyalását. Szerencsés választás volt, hogy ennek a műnek a részlete került a borítólapra. Népújság (Marosvásárhely)

A Lakóca alkotócsoport hitvallása (Erdélyi Művészeti Központ)
A természet- és természetesközeli lét, a teremtett és nem a mesterséges világ szerinti életberendezkedés, az organikus művészetszemlélet köti össze a Lakóca alkotócsoport tagjait, akiknek közös tárlata nyílt meg szombaton a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban.
Háromszék legmagasabb csúcsa a Lakóca – szimbolikusan ennek magasából kívánnak a fiatal alkotók rálátni és ráláttatni a körülöttünk lévő életre. Nem hivalkodóan, nem erőltetett kortársiassággal, hanem egyszerűen, úgy, ahogy megszületik bennük a kép. Születünk, szaporodunk, tömörülünk, tömeggé, közösséggé válunk – fogalmazza fehér alapon tömör fekete körökben Sipos-Gaudi Tünde. Miként a csillagok és a bolygók az égen, egy település lakói a teljes nemzedéki skálával, kicsi és nagy, világos és sötét fagolyóbisok állnak csatarendben, amelyek évgyűrűiben rejlik a titok, hogy melyikük milyen élettapasztalatot hordoz – formált kis univerzumot installációjában Madaras Péter. Fában láttatja gondolatait, érzéseit Hosszú Zoltán is – a kontyos női fejen a szél akár meg is lebbentheti az odaképzelt hajat, összeölelkező, korcsos alakjai sokértelműek. Éltes Barna faszobrai az életből táplálkoznak: a születéstől az egyenes gerincen át a templomharangig minden benne van alkotásaiban, de nem erőltetetten, inkább nyersen, máshol utalásszerűen, de hitelesen. Fából és fésült kenderkócból építkezik, e két anyagból rakja össze a kint és a bent világát. Nicu Barb szabadra engedi a színeket, formákat, olajfestékfoltjai mélységeket és magasságokat láttatnak, míg a szintén olajban alkotó Horváth Levente lecsendesíti az indulatokat, letisztítja a színeket, és hazavezet falura, ahol a kerítéslécen átsüt a nap.
A szombati megnyitón Vécsi Nagy Zoltán házigazda, az EMÜK igazgatója köszöntötte a népes közönséget, Lovas Fekete Zsolt és Molnár Hunor perkúciós kísérettel társult a képzőművészet mellé zenével. Dimény András képzőművész megnyitóbeszédében kiemelte: az alkotóknak közös az organikus művészetlátásuk, nem a sokkolás lehetőségeit keresik, természetes anyagokhoz nyúlnak, nincs digitális vagy egyéb komplex technológia munkáik hátterében, érdeklődési körük közel áll a természethez és az emberi természethez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi Grafikai Biennále: 41 országból érkeztek alkotások
Románia egyik legnagyobb grafikai szemléjévé vált a negyedik alkalommal megszervezésre kerülő Székelyföldi Grafikai Biennále. A két évvel ezelőtti kiadáshoz képest 40 százalékkal növekedett a benevezett alkotások száma, mutatott rá Siklódi Zsolt, a biennále kurátora, a zsűri elnöke. Idén összesen 1238 alkotást küldött be 507 képzőművész 41 országból.
„Kizárólag szakmai szempontok szerint történt az értékelés, összesen három alkalommal vizsgáltuk meg a munkákat, először a kiírás formai feltételeitől eltérő alkotásokat zártuk ki, aztán megbeszéltük az egyes munkákat, majd a zsűri egyenként szavazott minden pályamunka esetében, hogy melyek legyenek a továbbjutó alkotások” – ismertette a zsűrizés folyamatát Siklódi Zsolt.
A héttagú, nemzetközi zsűri 312 művet válogatott be a 4. Székelyföldi Grafikai Biennále második szakaszába. Meglátásuk szerint a beválogatott anyag teljesíti az elvárásokat, és a kortárs grafika reprezentatív keresztmetszete. A továbbjutó pályamunkák jegyzékét és az alkotók névsorát 2016. április 7-én teszik közzé a rendezvény hivatalos oldalán, ezeket az alkotásokat kell eredetiben beküldeni május 20-ig.
A pályamunkákat értékelő zsűrit hét szakember alkotta, összetétele pedig tükrözi a biennále résztvevőinek származását, hiszen 2014-ben és idén is a legtöbb pályamunka Romániából, Magyarországról és Lengyelországból érkezett. Dr. Erőss István grafikusművész, az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészetek Tanszékének vezetője, dr. Kaja Renkas grafikusművész, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézetének munkatársa, Siklódi Zsolt képzőművész, a biennále kurátora, dr. Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője, Szurcsik József festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettese, Ovidiu Tarța grafikusművész, a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem munkatársa, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője értékelték a munkákat.
„Sokkal jobb anyag gyűlt össze, mint az előző kiadások alkalmával” – értékelte Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a pályamunkákat. „Különböző kulturális és esztétikai felfogások találkozása, ezt jelenti számomra a biennále és idén ez megmutatkozik az anyag sokszínűségében. Más munkákat küldenek be Ázsiából, megint másakat Európából. Markáns bolgár, lengyel, magyarországi és hazai vonal ismerhető fel, a romániai pályamunkák között pedig még a különböző grafikai iskolák jellegzetes vonásai is felfedezhetőek a beküldött grafikákban” – tette hozzá Vécsi.
„A Székelyföldi Grafikai Biennále a pályamunkák tekintetében európai színvonalú, sok tekintetben hasonlít a Krakkói Grafikai Triennáléra” – hangsúlyozta Dr. Kaja Renkas grafikusművész, a zsűri lengyel tagja. Dr. Erőss István grafikusművész szerint művészettörténeti momentum, hogy a kiírás nem engedett különbséget tenni a munkák között a művek létrehozási technikái alapján, így a művészi tartalom szerint lehetett értékelni és nem a technikák szerint. „A digitális technika kanonizálásának vagyunk tanúi, 20–25 évvel korábban nem lehetett részt venni sehol digitális technikával létrehozott művekkel, aztán külön kategóriában szerepeltek, most pedig egyenrangúvá váltak a klasszikus úton létrehozott alkotásokkal” – fűzte hozzá.
A 4. Székelyföldi Grafikai Biennále szervezői: Kovászna Megye Tanácsa, Hargita Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ.
maszol.ro

Jubileumi tárlat az EMŰK-ben (A Stúdió 9 kiállítása)
„Az eltelt tíz esztendő nem a jó tervezésnek köszönhető, hanem a kiállításoknak, a közös munkának, a lassan valóban csoporttá érő alkotók évről évre megújuló lendületének, és annak, hogy mindig volt valaki, aki hajlandó volt kézbe venni a kiállítások megszervezésének és utaztatásának minden nyűgét” – mondta Túrós Eszter, a Csíki Székely Múzeum művészettörténésze a csíki képzőművészekből álló Stúdió 9 alkotócsoport Erdélyi Művészeti Központban látható kiállításának szerda esti megnyitóján Sepsiszentgyörgyön.
A Vécsi Nagy Zoltán, az EMŰK vezetője által rendezett kiállításon Bara Barnabás, Botár László, Gergely Zoltán, Mezey Ildikó, Nagy Ödön, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika és Xantus Géza alkotásaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők a harmadik emeleti kiállítóteremben. A képzőművészet különféle irányaiba mutató rangos kiállítás megnyitóján Túrós Eszter művészettörténész a Studió 9 tízéves történetének rövid ismertetése mellett egyenként is bemutatta az alkotócsoport tagjait. Mint mondta, ha valaki időt és energiát szánna arra, hogy alaposabban megvizsgálja az elmúlt tíz esztendőt, sokszínű és árnyalatokban gazdag kép bontakozna ki előtte, kirajzolódnának egy csoport karakterjegyei, egy-egy alkotói életpálya útkeresései, visszatérő kérdései, kísérletei, személyes küzdelmei, hullámvölgyei, felismerései. És valóban, mintha a kiállítás is tükrözné ezt az állandó útkeresést, ha alaposabban szemügyre vesszük a képeket, tárgyakat, a markánsabb kézjegyek mellett mintha a feléjük vezető út is kirajzolódna előttünk. Sima, göröngyös, lejtős, emelkedő utak, amelyeken néha csak araszoltak a művészek, máskor pedig iszonyú sebességgel száguldoztak ismeretlen tájak felé.
Bara Barnabás famunkáinak lecsiszolt, sima felületei, geometrikus alakzatai, letisztult, szűkszavú, de a mindenség felé nyitó határozott körvonalú formajátékai nagyon izgalmas, ellenpontokként is tekinthető kisplasztikákkal társítva váltak beszédessé. Botár László heves gesztusai kiegyensúlyozottsággal, megfontoltsággal párosulva mintha a szabadjára engedett energiákból próbálnának egyensúlyt teremteni valahol az ösztön és ráció határmezsgyéjén. Gergely Zoltán fa-, fém- és kőalkotásait az elegancia és mértékletesség uralja, miközben a különböző anyagok és ellentétes formák játékosan ötvöződnek bennük egymással. Mezey Ildikó különös, kollázsszerű párnaillusztrációi intim, személyes tereket idéznek, de közben az álom és valóság határmezsgyéjén tátongó mély szakadékokba is berántják a szemlélőt. Nagy Ödön égetett fát használó, de többnyire természetes formákkal való játékaiban mintha a megsemmisülés folyamata válna érzékelhetővé, a nemlétbe való észrevétlen átmenet, de mindez nagyon is megfogható, érzékekbe hatoló tárgyszerűséggel. Szabó Árpád képeinek furcsa sodrása, belső tájai talán leginkább a dekoratív művészet irányába mutatnak, de ha elidőzünk előttük, felületük egyszer csak megnyílik előttünk, és látni engedi a felszín alatt rejtőző hatalmas erejű indulatokat. Turcza László zene ihlette, kollázsszerű, szürreális tárgykompozíciókkal lepi meg a közönséget, bizarr festményei minden részletükben kidolgozott, jellegzetes színes figurákat ábrázolnak kristálytiszta felületeken. Váncsa Mónika játékos, barátságos világát különböző élőlények és mesebeli szereplők népesítik be, képein az ismétlődések különös dinamikája a nézőpontok sokszorozhatóságának felkutatására tett kísérletként is értelmezhető. Xantus Géza áttűnéses festői technikája, a különféle dimenziók egy síkban való megjelenítése időtlenné, monumentális hatásúvá teszi alkotásait. A fények között feltűnő, azokon átsejlő architektúrák és női alakok ábrázolása során mintha a transzcendencia megragadására tenne kísérletet a művész. Túrós Eszter szerint bizonyos kérdések – hogy van-e lehetőség a csoportként való megújulásra, a szellemi frissesség fenntartására egy olyan otthonossá alakított alkotói környezetben, ahol a megszokás könnyen elhatalmasodhat, hogy van-e értelme, lehet-e egyáltalán alkotói csoportban, közösségben gondolkodni – minden évben felmerültek a Studió 9 tagjaiban, de minden alkalommal sikerült továbblépniük ezeken. A tizedik évforduló nemcsak ünnep, hanem mérföldkő is – zárta szavait a fiatal művészettörténész – ahhoz pedig, hogy milyen lesz a folytatás, mindnyájunknak közünk lehet. Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Művészeti egyetemet létesít Sepsiszentgyörgy
ESZME – Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem néven magyar felsőoktatási intézmény létrehozását tervezik Sepsiszentgyörgyön. Bár a lapunknak nyilatkozó művészek szerint a területen túlkínálat van, a szentgyörgyi képzésre valószínűleg lenne kereslet.
Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem létrehozását tervezi a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. A projekt ötletgazdája és névadója Ütő Gusztáv képzőművész, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika tanszékének adjunktusa, aki szerdán az egyetemnek kiszemelt műemlék épület előtt Antal Árpád polgármesterrel tartott sajtótájékoztatót.
Kifejtette, az ESZME létrehozásának legfontosabb indoka, hogy jelenleg a székelyföldi művészeti gimnáziumok végzett diákok és az ott tanító tanárok Nagyváradig kell hogy utazzanak, ha magyar nyelvű művészeti egyetemen szeretnének tanulni és tanítani. A sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, székelyudvarhelyi és marosvásárhelyi művészeti gimnáziumok tanulói iratkoznak be Nagyváradra, a Partiumi Keresztény Egyetemre, ám a nagy távolság, az utazás megterheli a szülők költségvetését. Másrészt a nagyváradi egyetemen például öt sepsiszentgyörgyi tanár oktat, a diákok 75-80 százaléka székelyföldi, a képzőművészeti karon ennél is magasabb az arányuk.
Ütő Gusztáv úgy véli, az ESZME fontos láncszem lenne, hiszen Sepsiszentgyörgy már most jelentős művészeti központ, sikerült megvalósítani Baász Imre képzőművész erre vonatkozó elképzelését, olyan művészeti intézmények működnek, mint az Erdélyi Művészeti Központ (Eműk), a Székely Nemzeti Múzeum, a felújítás alatt álló Gyárfás Jenő Képtár, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium, tehát már csak a magyar nyelvű művészeti felsőoktatási intézmény hiányzik.
Ütő Gusztáv tervei szerint az ESZME a Sapientia EMTE kihelyezett tagozata lenne, hat tanszéket hoznának létre, festészet, szobrászat, művészettörténet, építészettörténet, építészet és tájépítészet szakot. Arra a kérdésre, hogy ez nem veszélyezteti-e a PKE képzőművészeti tanszékének megmaradását, Ütő Gusztáv kifejtette, grafika tanszéket nem terveznek, másrészt a székelyföldi diákok és az itthon tartásuk szempontjából is fontos lenne az ESZME, hiszen „Nagyvárad elszippantja a tehetséges székely fiatalokat, majd löki tovább őket Nyugat felé”.
Antal Árpád polgármester elmondta, ez a projekt a városvezetés és az MPP-t képviselő Ütő Gusztáv nagy, közös terve. A megyei önkormányzattól megszerzik a jelenlegi tüdőkórház műemlék épületét, EU-s, kormányzati forrásokból és saját költségvetésből felújítják, a kórház számára pedig egy betegellátásra alkalmas új ingatlant építenek. Az épülettel szemben, a volt fogorvosi rendelők helyére egy korszerű, új könyvtárat tervez a Kovászna Megyei Tanács, tehát egy új városrész alakulna ki egyetemmel, könyvtárral. Sepsiszentgyörgyön működik különben a BBTE kihelyezett tagozata, közgazdaság- és gazdálkodástudományi kar, valamint környezettudományi és környezetmérnöki kar, a Sapientia EMTE pedig agrármérnöki szakot indított tavaly a városban.
„Mindig örülünk, ha képzőművészeti szak indul bárhol, ugyanakkor ez konkurenciát teremt, a magyarság ereje megoszlik. Ahhoz, hogy akkreditálni tudják az egyetemet, doktori képesítéssel kell rendelkezzenek az oktatók. Kétlem, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan sok, doktori fokozattal rendelkező képzőművész lenne. Ez olyan távlati terv, amely egyhamar nem tud megvalósulni, csak úgy lehetséges, ha vendégtanárokat hívnak, de az nem az igazi” – értékelt lapunknak Ujvárossy László, a PKE művészeti tanszékének vezetője. Hozzáfűzte: nagyon sok képzőművészeti szak működik most már az országban, túlkínálat van: Kolozsváron, Nagyváradon és Temesváron is két-két szak működik, de Aradon és Nagybányán is létezik képzőművészeti felsőoktatás. „Őrület, hogy mennyi van, és annyi képzőművész nem születik” – magyarázta.
Kérdésünkre elmondta: nem tart a konkurenciától, hiszen olyan tanári karral rendelkeznek, amely állja a versenyt. „Nincs ezzel probléma, aki ide akar jönni, az úgyis ide jön” – vélte. Hozzáfűzte: eddig mindig megvolt a szükséges diáklétszám a PKE-n, a székely diákok aránya 30–50 százalékos, évről évre változik. Hozzáfűzte, a székelység miatt is indították el a képzést Nagyváradon, hogy anyanyelven tanulhassanak az ezt inkább igénylő székely diákok.
„Mivel magánegyetemekről van szó, lehet véleményünk róla, de végül is ők döntik el, hogy szükség van-e rá, vagy sem” – szögezte le Kolozsi Tibor szobrászművész, a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem adjunktusa. Kérdésünkre elmondta: szerinte túlkínálat van művészeti egyetemekből, de Sepsiszentgyörgyön a magyar nyelvű oktatásra egész biztosan lesz kereslet. „Fognak majd jelentkezni oda diákok, hiszen művészeti középiskola van Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is, ezért valószínű, hogy ebből a körzetből inkább oda mennek” – magyarázta.
Kérdésünkre elmondta: természetes dolog, hogy a művészetek iránt érdeklődő diákok számban megoszlanak a különböző felsőoktatási intézmények között. Hozzáfűzte: kérdés, hogy melyik egyetem milyen képzést kínál, és nemcsak a képzések minősége, hanem a felsőoktatási intézmények felszereltsége is számít.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Balázs Imre tárlata
A huszadik század második felének egyik legjelentősebb erdélyi képzőművészeként mutatta be Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész (felvételünk) megnyitóbeszédében Balázs Imrét. A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban tegnap nyílt kiállításon harmincnyolc festményét láthatjuk a nyolcvanöt éve az Udvarhely melletti Máréfalván született festőnek.
A grafikusként, szerkesztőként, művészeti íróként, galériavezetőként is ismert alkotó életútját a marosvásárhelyi művészeti középiskolai kibontakozástól a magyarországi kitelepülésig, a váci évekig A balladai drámaiságtól az életörömig címmel vázolta méltatója az életművet bemutató tárlat katalógusában. Az ötvenhatos forradalmi események a kolozsvári főiskolán érik, ahol az egyetemi autonómia megfogalmazása okán többéves börtönbüntetés következik. A börtönévek sötétsége életre szólóan alakítója Balázs Imre festői világának, történelmi, biblikus, színházi tematikájú képeinek. Viszont senkivel össze nem téveszthető stílusvilágának kialakulását egy világosabb színösszetételű, optimistább hangvétel jellemezi azokon a festményeken, melyek a hatvanas, hetvenes években keletkeztek. Ekkor festi meg a romániai magyarság bensőséges szellemi arcképcsarnokát megjelenítő portrékat is. A nyolcvanas évek végén Magyarországra települve, Vácon szinte elölről kell kezdenie művészeti karrierjét. A világ számos vidékét megörökítette, de leggyakrabban erdélyi tájakra látogatott.
Albert Levente
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Balladák a vásznon
Balázs Imre-kiállítás az EMŰK-ben
BalázsImre lenyűgöző tárlatának megnyitóján, Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK / Erdélyi Művészeti Központ/ harmadik emeleti kiállítótermében pénteken este a megszokott törzsközönségnek csak fele volt jelen, ugyanis több más program kezdődött ugyanabban az órában.
Akik azonban ott voltak, biztos feltöltődve távoztak, a huszadik század egyik legjelentősebb erdélyi művészének festményeiből áradó energiának köszönhetően.
A négy éve elhunyt Balázs Imrét és munkásságát Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az intézmény vezetője mutatta be, és jelen volt festő lánya is.
Balázs Imre a bukaresti, majd kolozsvári képzőművészeti egyetemek hallgatója volt. 1956-ban Kolozsváron a diákszövetség titkáraként felolvasta a hallgatók követeléseit (többek között azt, hogy a „felvételnél ne a származás, hanem a tehetség legyen a döntő, a román és az orosz nyelv fakultatív tantárgyak legyenek”), ezért 7 évi börtönre ítélték. Három esztendő letöltése után közkegyelemmel szabadult, és ez az időszak megmutatkozik a későbbi, szűk terekbe komponált portrékban, csendéletekben, ez hívta elő életművének legkarakteresebb vonulatait, például erősen szubjektív történelmi–biblikus témájú képeit vagy a színházi tematikát, de kivételesen bensőséges családi képeit is.
Életművének legjellegzetesebb termését mégis a hatvanas–hetvenes években alkotta: a látványfestészet és absztrakció határán született, széles ecsetvonásokkal felhordott, vagy a festékből visszakapart vonásokkal, sötét felületekből kiemelkedő világos arcokról és virágokról beszélünk.
Vécsi Nagy Zoltán kiemelte az alkotó sokoldalúságát, aki nemcsak emberként volt kivételesen tájékozott, és egész családjának megbízható támasza, hanem a művészet területén is festőként, grafikusként, de reklámgrafikusként, szerkesztőként, galériavezetőként, kiállítás- és művésztelep-szervezőként is jeleskedett. Munkája legnagyobb része Marosvásárhely szellemi–művészi múltját gazdagítja.
Balázs Imre 1987-ben addig kivívott alkotói és társadalmi megbecsülését hátrahagyva kivándorolt Magyarországra, 1989-től haláláig Vácon élt, de visszajárt Erdélybe tájat festeni, illetve más vándorlásainak, intenzív életélményeinek lenyomatát is ott találjuk az akkori gazdag színskálájú alkotásokon. Új hazájában is sikerült, az ismeretlenségből kiemelkedve, néhány barát segítségével sok szép sikerű tárlattal jelentkeznie. A kiállítás július 3-ig látogatható, keddtől péntekig 10 és 17 óra között, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Képzőművészeti egyetem Sepsiszentgyörgyön: pró és kontra érvek
Felsőfokú oktatással bővítené a székelyföldi művészeti képzést Ütő Gusztáv képzőművész. De mit szólnak ehhez az erdélyi képzőművészek?
Sepsiszentgyörgyön Antal Árpád polgármester, Ütő Gusztáv képzőművész, tanácsosjelölt és Bedő Zoltán tanácsosjelölt bejelentették a június 5-i helyhatósági választások előtt, hogy székely képzőművészeti kar beindításában gondolkodnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében. A helyszín a Kovászna Megyei Kórház tüdőgyógyászati osztályának helyet adó műemlék épület, az egykori fiúárvaház lenne.
Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) ötletgazdája és névadója, Ütő Gusztáv szerint a székelyföldi képzőművészeti középiskolák diákjainak legközelebb Nagyváradon van lehetőségük magyarul továbbtanulni, ami a szülőknek komoly anyagi megterhelés – számolt be a Háromszék. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika tanszékének adjunktusa hangsúlyozta, Sepsiszentgyörgy már most jelentős művészeti központ, sikerült megvalósítani Baász Imre képzőművész erre vonatkozó elképzelését, olyan művészeti intézmények működnek, mint az Erdélyi Művészeti Központ (Eműk), a Székely Nemzeti Múzeum, a felújítás alatt álló Gyárfás Jenő Képtár, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium, tehát már csak a magyar nyelvű művészeti felsőoktatási intézmény hiányzik – számolt be a Krónika.
Az ESZME a fiatalok itthon tartásának is hatékony eszköze lehetne, hiszen nem kényszerülnének több száz kilométerre költözni, hogy tovább tanulhassanak, sőt, a székely megyéken kívüli diákok egy részét is ide lehetne vonzani, és meg lehetne előzni, hogy Nagyváradról már csak Nyugatra irányuljanak.
B. D. T.
Transindex.ro

Szomorú évforduló
Emlékezés Baász Imre grafikusművészre
Baász Imre grafikusművész, művészeti szervező emlékére tartanak szimpóziumot július 16-án, szombaton 10 órától Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) földszinti kiállítótermében.
Az eseménynek otthont adó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész elmondta, nem véletlenül választották június 16-át a főhajtás időpontjának. Ezzel is az erdélyi képzőművészetben betöltött fontos szerepét akarták hangsúlyozni, ugyanis egy szerencsétlen kimenetelű baleset következtében Baász ezen a napon hagyott itt minket.
A meghívott előadók között mások mellett olyan személyiségek szerepelnek, mint Mircea Dumitrescu grafikus, festő és szobrász, a Bukaresti Nicolae Grigorescu Művészeti Akadémia professzora, aki egyetemi társa és jó ismerőse volt az elhunytnak. Közéjük sorolható továbbá a Budapesti Martos Gábor művészeti író, illetve a Marosvásárhelyi illetőségű, de szintén Budapesten élő Nagy Árpád Pika képzőművész, Lőrincz Lili Kolozsvárról, aki a mesteri dolgozatát Baász Imre Kalevala-illusztrációiról írta meg. A művész megfigyelési dossziéjából összeállított könyvet annak szerkesztője, Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője ismerteti.
A Baász özvegye, Szigeti Pálma által szervezett rendezvény Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Kovászna Megye Tanácsa támogatásának köszönhetően vált lehetségessé.
Bedő Zoltán
Baász Imre (Arad, 1941. febr. 22. – Sepsiszentgyörgy, 1991. július 16.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A lelkész, aki képekkel prédikált (Tusványos kulturális nyitánya)
Transzcendencia címmel nyílt tegnap képzőművészeti kiállítás a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). A rangos tárlat a Németh–Kriza „összmagyar” gyűjteményből mutat be válogatást, számos erdélyi magyar képzőművész műve látható. A megnyitón beszélők méltatták Németh Géza néhai református lelkészt, kiemelve: nemcsak abban segített, hogy a diktatúra elől menekülő erdélyi magyar emberek otthonra találjanak Magyarországon, hanem határon túli műalkotások befogadását is támogatta.
A kiállítás-megnyitó egyben az idei Tusványos kulturális nyitóeseménye, azon Németh Géza fia, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke mellett több táborozó, politikus is részt vett. A házigazda Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntője után Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere megjegyezte: egy gyűjtemény egy személy, egy család eszmei névjegykártyája. „Látva ezt a gyűjteményt, jobban megértem – hangsúlyozta Antal Árpád –, miért képviseli Németh Zsolt azt az eszmeiséget, amit képvisel, hiszen olyan családban nevelkedett, ahol a Kis-Magyarországon túli világ, Erdély és az erdélyi művészet jelen volt a mindennapokban. Innen származhat cselekvési kényszere az erdélyi magyarok érdekében, mint például a számunkra oly jelentős bálványosi, tusványosi folyamat elindítása is. Németh Zsolt egyike azon kevés magyarországi politikusoknak, akik az értéket teremtő, szülőföldjükön mAradó, megmAradó erdélyi magyar politikát támogatták és támogatják. Tevékenysége során a politika és a képzőművészet kéz a kézben jár, az első pillanattól támogatta az EMŰK létrehozását Sepsiszentgyörgyön, egyetértve velünk abban, hogy a művészet terén mi itt összerdélyi feladatokat kell felvállaljunk. Köszönöm szépen mindazt, amit tett a művészet és a nemzetpolitika terén”.
A kiállítást először Szentendrén mutatták be, onnan érkezett Sepsiszentgyörgyre – közölte Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kiemelte: Németh Géza és felesége, Kriza Judit sorsa, élete példázza az értelmiség felelősségét a Kárpát-medenceében. Németh Gézáék nemcsak embereket menekítettek, hanem értékes alkotásokat is befogadtak – tette hozzá. A mintegy négyszáz alkotásból álló gyűjteményből kiállított nyolcvan művet Szepes Hédi kurátor válogatta, s mint fogalmazott, egy gyűjtemény is önálló alkotás, élete pedig olyan, mint a szivárványé, megszületik, tündököl és elenyészik, ha hagyjuk. „De nem hagyjuk” – nyomatékosított a művészettörténész. Németh Zsolt felolvasta Somogyi Győző festőművész sorait a tárlatról, majd édesanyjával és édesapjával kapcsolatos emlékeiről, keresztény művészeti gyűjteményük születéséről szólt. Somogyi írásában azt körvonalazta, miként találta meg a templomból kitiltott, rézkarc terjesztővé lett lelkipásztor az apostoli hivatás új lehetőségeit, azaz kálvinista lelkészként Németh Géza „képekkel prédikált”. Németh Zsolt megjegyezte, ő maga is megismerte azokat a romantikus körülményeket, amint az országhatáron átcsempészték a festményeket, s most nagyon örül, hogy a tavaszi szentendrei kiállítás után az áramlat iránya visszafelé is mutat. Ez a gyűjtemény szerinte nagyon jól tükrözi a művészet területén a nemzeti integráció tartalmát, jelentőségét, mely nemzeti integrációt az elmúlt huszonvalahány esztendőben a politikában egyelőre elégtelen eredményekkel próbáltak megvalósítani. Szülei halála óta a három Németh testvér gyarapítja a gyűjteményt, egy későbbi szerzemény pedig maga a csoda, Németh Zsolt kedvence: Plugor Sándor hat kiállított grafikája, a Stáció című tusrajz sorozat részei, melyeket most mutatnak be először. Németh Zsolt az EMŰK szükségessége kapcsán kijelentette: közgyűjteményeink életében is filmszakadás történt, teljes hagyatékok várnak feltárásra és bemutatásra.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A példamutató EMŰK
A nemzeti integráció terén van tennivaló
Németh Zsolt, a magyar országgyűlés külügyi bizottságnak elnöke szerint van még tennivaló a művészeti szintű nemzeti integráció terén, és ilyen szempontból nagyon komoly kezdeményezésnek tartja, hogy Háromszéken sikerült létrehozni az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK).
Azt gondolom, hogy a művészet egy nagyon sajátos területe a nemzeti létezésnek, mondta érdeklődésünkre Németh Zsolt, miután tegnap délután részt vett a Transzcendencia című kiállítás megnyitóján a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban.
„Nagy örömömre szolgál, hogy ennek a kiállításnak az apropóján láthatóvá válik, azonos az anyaországban, és azonos a határon túl is a művészet szerepe, funkciója, ahogy az életünkben jelen van, és hogy van egy művészeti szintű nemzeti integráció”– fogalmazott Németh Zsolt.
Ezen a területen „nagyon komoly és példamutató” kezdeményezésnek tartja, hogy van egy Erdélyi Művészeti Központ, és annak is örül, hogy a Magyar Alkotóművészeti Nemzeti Közalapítvány is immáron megjelent Erdélyben, és közös programokat valósítanak meg.
„Most ezen a területen azt gondolom, nagyon sok feladat van még, és ezért vagyok elégedetlen. Úgy vélem, nagyon komoly életművek eltűntek, nincsenek összegyűjtve. Az elkövetkezendő éveknek lesz a feladata ezeknek a feltárása és elérhetővé tétele, és adott esetben piaci eszközökkel a fölfuttatása, hiszen ezek a képek anyagi értéket is képviselnek. Ilyen értelemben fontos lenne, hogy ne csak ismertek, hanem elismertek és értékeltek legyenek ezek a műalkotások”, hangsúlyozta a külügyi bizottság elnöke.
Németh Zsolt nem kívánt politikai kérdésekről nyilatkozni, mint mondta, meghagyja ezt a napot a művészetnek.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)