Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. július 4.
Budakalászon találkoztak a kisebbségi magyar civilek
A Budakalászon 2016. június 17–19. között megtartott XIII. találkozón 7 ország (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna) civil szervezeteinek 61 képviselője volt jelen, és vitatta meg az általa képviselt szervezetek megvalósításait, problémáit, az együttműködés lehetőségeit és eredményeit, a Budakalászi Találkozók örökségét, folytatásának lehetőségeit és célkitűzéseit. Nagyváradról jelen volt dr. Fleisz János, Fleisz Judit és Dukrét Géza.
A találkozó résztvevőinek nagy örömére szolgált, hogy két év kényszerkimAradás után a szervezőknek sikerült megrendezniük a XIII. Budakalászi Találkozót.
Az ünnepélyes megnyitón Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldotta meg a jelenlevőket. Az üdvözletek után Csűry István püspök tartott egy szívhez szóló, érdekes előadást A magyarok megújulásának pászmái – egy ökumenikus közegben élő lelkész látása szerint címmel. Útmutatást nyújtott a mai nehéz világban élő civileknek hangsúlyozva a szeretetet és az összetartozást. Délután a találkozó főszervezője, Romhányi András beszélt közös ügyeinkről, beszámolva a szervezés nehézségeiről. Ezután megkoszorúztuk Parlagi Endre hajdani polgármester sírját, aki éveken keresztül volt házigazdája e találkozóknak.
Másnap dr. Lánszki Imre számolt be a Budakalász környéki kutatásainak legújabb eredményeiről. Dr. Záhonyi András tartott előadást a magyar nyelvben előforduló nevekről, azok jelentéséről és eredetéről. Délután szekcióülések voltak: a Budakalászi Találkozók öröksége, valamint Léteznek-e kultúrahatárok a Kárpát-medenceében? címmel. E szekcióülések következtetései szerint a magyar közművelődés határai nem Magyarországon, de nem is a Kárpát-medenceében vannak. Magyar kultúra létezik Európán kívül is, s bár közhelynek számít, hogy ilyen szempontból a határok légiesek, most mégis a meglevő, sokszor nagyon is tapasztalható fizikai határoktól beszélünk. Ezek természete, átjárhatósága, vagy fékező ereje akár rövid idő alatt is változhat az aktuális politikai viszonyok függvényében.
A tanácskozáson a fő hangsúlyt a kapcsolatteremtés bővítése és állandósítása kapta. Kijelenthetjük, hogy a Budakalászi Találkozókon a résztvevő szervezetek többsége kiterjedt kapcsolathálózatot hozhatott létre szűkebb és tágabb hazájában és a határokon túl, amelyek serkentőleg hatnak tevékenységükre. A találkozó szekcióülésein megvitatott, majd a plenáris ülésen a résztvevők által elfogadott javaslatok szerint ennek megvalósítása létrejöhet internetes közösségi oldalak révén (kiemelkedően a facebook és levelező listák); egy levelező csoport létrehozása (amely akár a Kalászosok nevet is viselheti); nyomtatott és elektronikus művelődési tájékoztatók révén (lapok, rádió, tévé); személyes kapcsolatok révén, amelyek közművelődési, vagy más találkozókon alakulnak ki a kultúra menedzserei között; egy fizetett állás létrehozása, amelynek munkaköre az állandó figyelés, továbbítás és a rendszeres kapcsolattartás lenne. Ez utóbbi javaslat gyakorlatba ültetését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületek (EMKE) elnöksége tanulmányozná, és a kialakuló lehetőségekről tájékoztatja a budakalászi találkozó résztvevőit.
A résztvevők örömmel tapasztalták, hogy egyre több fiatalt és önkéntest sikerül bevonni szervezeteik munkájába, és ennek a fiatalítási folyamatnak a folytatását továbbra is szükségesnek tartják. Egybehangzó vélemény, hogy szükséges és érdemes a gyerekekkel foglalkozni, hiszen van érdeklődés, lelkesedés a részükről is. Ennek egyik legfontosabb eszköze lehetne a pedagógusokkal és oktatási intézményekkel való szorosabb együttműködés.
Egyik legfontosabb feladata az EMKE-nek az Erdélyi Magyar Értéktár összeállítása. Ez tartalmazna építészeti örökségeket, jellegzetes szokásokat, mezőgazdasági és ipari értékeknek számító tárgyakat és megoldásokat, természeti környezetet, turizmust, művelődési értékeket. A helyi javaslatok alapján ezeket az országos bizottság helyi, megyei vagy régiós értékekké nyilváníthatja. Az Értéktár kérdéskörének koordinálását a Kriza János Néprajzi Társaság (www.kjnt.ro) végzi, dokumentumait ennek honlapján lehet tanulmányozni. Jó lenne, ha az értéktár összeállításában más régiók egyesületei is bekapcsolódnának a megadott honlap segítségével.
A XIII. Budakalászi Találkozó résztvevői támogatják az Erdélyi Magyarok Egyesületének azon kezdeményezését, hogy az Alaptörvénybe foglaltaknak megfelelően a magyar kormány hozzon létre Budapesti székhellyel egy erdélyi központot, és nyújtson rendszeres normatív támogatást működtetéséhez.
Az összmagyarság nemzettudatának erősítésében továbbra is fontos szerepet kell vállalniuk a civil szervezeteknek, az egyházaknak, iskoláknak, valamint a magyar államnak.
A találkozó szép mozzanata volt a szombat esti, úgynevezett közös Kárpát-medencei kenyér felmutatása és elfogyasztása. E nagyméretű lepényt a Kárpát-medence különböző településeiről hozott lisztből és kovászból készítették. A találkozó másik érdekessége volt résztvevők saját maguknak előadott műsora.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Budakalászon 2016. június 17–19. között megtartott XIII. találkozón 7 ország (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna) civil szervezeteinek 61 képviselője volt jelen, és vitatta meg az általa képviselt szervezetek megvalósításait, problémáit, az együttműködés lehetőségeit és eredményeit, a Budakalászi Találkozók örökségét, folytatásának lehetőségeit és célkitűzéseit. Nagyváradról jelen volt dr. Fleisz János, Fleisz Judit és Dukrét Géza.
A találkozó résztvevőinek nagy örömére szolgált, hogy két év kényszerkimAradás után a szervezőknek sikerült megrendezniük a XIII. Budakalászi Találkozót.
Az ünnepélyes megnyitón Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldotta meg a jelenlevőket. Az üdvözletek után Csűry István püspök tartott egy szívhez szóló, érdekes előadást A magyarok megújulásának pászmái – egy ökumenikus közegben élő lelkész látása szerint címmel. Útmutatást nyújtott a mai nehéz világban élő civileknek hangsúlyozva a szeretetet és az összetartozást. Délután a találkozó főszervezője, Romhányi András beszélt közös ügyeinkről, beszámolva a szervezés nehézségeiről. Ezután megkoszorúztuk Parlagi Endre hajdani polgármester sírját, aki éveken keresztül volt házigazdája e találkozóknak.
Másnap dr. Lánszki Imre számolt be a Budakalász környéki kutatásainak legújabb eredményeiről. Dr. Záhonyi András tartott előadást a magyar nyelvben előforduló nevekről, azok jelentéséről és eredetéről. Délután szekcióülések voltak: a Budakalászi Találkozók öröksége, valamint Léteznek-e kultúrahatárok a Kárpát-medenceében? címmel. E szekcióülések következtetései szerint a magyar közművelődés határai nem Magyarországon, de nem is a Kárpát-medenceében vannak. Magyar kultúra létezik Európán kívül is, s bár közhelynek számít, hogy ilyen szempontból a határok légiesek, most mégis a meglevő, sokszor nagyon is tapasztalható fizikai határoktól beszélünk. Ezek természete, átjárhatósága, vagy fékező ereje akár rövid idő alatt is változhat az aktuális politikai viszonyok függvényében.
A tanácskozáson a fő hangsúlyt a kapcsolatteremtés bővítése és állandósítása kapta. Kijelenthetjük, hogy a Budakalászi Találkozókon a résztvevő szervezetek többsége kiterjedt kapcsolathálózatot hozhatott létre szűkebb és tágabb hazájában és a határokon túl, amelyek serkentőleg hatnak tevékenységükre. A találkozó szekcióülésein megvitatott, majd a plenáris ülésen a résztvevők által elfogadott javaslatok szerint ennek megvalósítása létrejöhet internetes közösségi oldalak révén (kiemelkedően a facebook és levelező listák); egy levelező csoport létrehozása (amely akár a Kalászosok nevet is viselheti); nyomtatott és elektronikus művelődési tájékoztatók révén (lapok, rádió, tévé); személyes kapcsolatok révén, amelyek közművelődési, vagy más találkozókon alakulnak ki a kultúra menedzserei között; egy fizetett állás létrehozása, amelynek munkaköre az állandó figyelés, továbbítás és a rendszeres kapcsolattartás lenne. Ez utóbbi javaslat gyakorlatba ültetését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületek (EMKE) elnöksége tanulmányozná, és a kialakuló lehetőségekről tájékoztatja a budakalászi találkozó résztvevőit.
A résztvevők örömmel tapasztalták, hogy egyre több fiatalt és önkéntest sikerül bevonni szervezeteik munkájába, és ennek a fiatalítási folyamatnak a folytatását továbbra is szükségesnek tartják. Egybehangzó vélemény, hogy szükséges és érdemes a gyerekekkel foglalkozni, hiszen van érdeklődés, lelkesedés a részükről is. Ennek egyik legfontosabb eszköze lehetne a pedagógusokkal és oktatási intézményekkel való szorosabb együttműködés.
Egyik legfontosabb feladata az EMKE-nek az Erdélyi Magyar Értéktár összeállítása. Ez tartalmazna építészeti örökségeket, jellegzetes szokásokat, mezőgazdasági és ipari értékeknek számító tárgyakat és megoldásokat, természeti környezetet, turizmust, művelődési értékeket. A helyi javaslatok alapján ezeket az országos bizottság helyi, megyei vagy régiós értékekké nyilváníthatja. Az Értéktár kérdéskörének koordinálását a Kriza János Néprajzi Társaság (www.kjnt.ro) végzi, dokumentumait ennek honlapján lehet tanulmányozni. Jó lenne, ha az értéktár összeállításában más régiók egyesületei is bekapcsolódnának a megadott honlap segítségével.
A XIII. Budakalászi Találkozó résztvevői támogatják az Erdélyi Magyarok Egyesületének azon kezdeményezését, hogy az Alaptörvénybe foglaltaknak megfelelően a magyar kormány hozzon létre Budapesti székhellyel egy erdélyi központot, és nyújtson rendszeres normatív támogatást működtetéséhez.
Az összmagyarság nemzettudatának erősítésében továbbra is fontos szerepet kell vállalniuk a civil szervezeteknek, az egyházaknak, iskoláknak, valamint a magyar államnak.
A találkozó szép mozzanata volt a szombat esti, úgynevezett közös Kárpát-medencei kenyér felmutatása és elfogyasztása. E nagyméretű lepényt a Kárpát-medence különböző településeiről hozott lisztből és kovászból készítették. A találkozó másik érdekessége volt résztvevők saját maguknak előadott műsora.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. július 6.
Örökségvédelem és hagyományőrzés egy szórványközösségben (VII. Hungarikum napok Nagyszebenben)
Szebenben nem érezzük egyáltalán, hogy háttérbe szorulnánk, és azt sem, hogy másodrendű állampolgárok lennénk. Élhetünk kultúránknak, anyanyelvünknek, hagyományainknak, és ez senkit sem zavar – vallja Józsa Benjamin nyugalmazott nagyszebeni magyartanár, akivel a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által július 1–3. között szervezett VII. Hungarikum Napok szabadtéri programjain találkoztunk. A közel százhektáros Astra falumúzeumban tapasztalt nyüzsgés, a szebeni magyar napoknak is nevezett rendezvényen gyakran hallott román szó, a gulyásfőző verseny vegyes csapatai bizonyították a mondottakat – ebben a közegben anyanyelvétől függetlenül valóban egyenrangú mindenki.
A magyar kultúra értékeinek bemutatása, jelentőségének hangsúlyozása céljával szervezett Hungarikum Napok az Ars Hungarika fesztivál mellett a nagyszebeni magyar szórvány legkiemelkedőbb eseménye. Mindkettőnek a HÍD egyesület a szervezője, de a nagyszebeni önkormányzat és civil szervezetek, önkéntesek támogatása nélkül egyik sem lehetne sikeres. Serfőző Levente, a HÍD elnöke lapunknak elmondta, úgy állítják össze az évi kulturális programokat, hogy mindenki találjon benne magának valót, az is, aki a komoly, nehezebb műfajokat kedveli, és az is, aki pusztán találkozásra, kikapcsolódásra vágyik.
Ez a szemlélet a VII. Hungarikum Napok esetében is érvényesült: első nap a híres Szolnoki Gulyásfesztiválról szóló fotókiállításon fogadták az érdeklődőket a patinás Tanács Toronyban, a Thalia nagyteremben pedig a Magiszter Fényes Adolf Szolnoki Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának évzáró műsorából látott részleteket a közönség, valamint nóta-, operett- és musical-összeállítással fellépett a Kolozsvári Operettisimo együttes. Második napra szervezték a szabadtéri programokat, amelyek vasárnap is folytatódtak, amikor a kulturális ínyencségek műsorfolyamát fotókiállítással és könyvbemutatóval gazdagították. A református templom galériájában báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, a szegények pártolója, Bánffy Miklós múzsája pályaképét bemutató fényképkiállítást nyitottak meg. A Hungarikum Napok záróestéjén bemutatták Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című könyvét, amely a szerző szórványban készült riportjainak egy részét tartalmazza, és amelyet hídnak szánt az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak.
Transylvanicum versus hungarikum
Az örökségvédelem érdekében történő összefogás volt a témája a Transylvanikum versus hungarikum című minikonferenciának, amelyen a magyarországi hungarikumtörvény alapján tavaly létrehozott Erdélyi Értéktár Bizottság és a Szeben, Maros és Brassó megyei örökségvédelmi civil szervezeteket tömörítő TransylvaNet Föderáció mutatkozott be. Az Astra – Erdélyi Népi Civilizáció Múzeuma alig egy hónapja átadott multikulturális pavilonjában tartott tanácskozáson Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, az Erdélyi Értéktár Bizottság tagja ismertette a helyi, regionális és erdélyi értéktárak jelentőségét és az azokat kezelő bizottságok működését. Elmondta, kevesebb mint egy év alatt száznegyven javaslat érkezett felvételre az értéktárba, ebből kilencvenöt erdélyi, a többi helyi érdekeltségű.
Utóbbi közé tartozik a négy eddig regisztrált Háromszéki érték: a Jancsó-udvarház és a Szent Imre római katolikus műemlék templom Gelencéről, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese és Kézdivásárhely történelmi központja (forrás: a Kriza János Néprajzi Társaság digitális értéktára,http://www.kjnt.ro/ertektar/erdelyi/kovászna).
Széman Péter lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a Hungarikum Napok is nagy értékeink közé tartozik, hisz nagyon jó példája, hogy miképpen lehet szórványban is megőrizni a hagyományokat. Eugen Vaida, a húsz Szeben, Brassó és Maros megyei örökségvédelmi szervezetet tömörítő TransylvaNet Föderáció elnöke hangsúlyozta, feladatuknak tartják az értékőrzést, amelynek szabályozásához jó törvényre van szükség, a terepen végzett konzultációk, közmeghallgatások alapján kívánnak törvénykezdeményezéseket megfogalmazni. Úgy látja, az államnak segítenie kell az épített örökség tulajdonosait, hogy karbantarthassák, felújíthassák az értékes ingatlanokat, amelyek megőrzése közös felelősség. Vaida elmondta: együttműködést javasolt az örökségvédelmi szervezetek között, bővíteni szeretnék a TransylvaNetet, mert szerinte közös összefogással több eredményt lehet elérni. A magyar közösség szempontjából fontos jelentségre hívta fel a figyelmet Mirela Iancu, az Astra múzeum marketingfelelőse. Elmondta, a kommunista időkből úgy örökölték, hogy a falumúzeum több száz éves parasztházai, ipari létesítményei (szám szerint közel négyszáz – szerk. megj.) mind a román népi kultúra képviselői, holott ez nem igaz, és nekik az utóbbi években sikerült ezt a történelmi tévedést kiigazítaniuk, feltüntették a házak valós identitását, és létrehozták a nemzeti kisebbségek sétányát, ahová három szász házat is telepítettek, mert korábban egy sem volt. Az ország legnagyobb skanzene ma nyitott a rendezvények számára is, mesterségbemutatókat, múzeumi foglalkozásokat tartanak, hogy minél közelebb hozzák a népi kultúrát, a népi örökséget a mai emberhez – mondotta.
Gulyástól a kőlevesig
Készítsünk vajas pogácsatésztát, nyújtsuk ki, kenjük meg töpörtyű- és gulyáskrémmel, hajtogassuk össze, ismét nyújtsuk ki, daraboljuk pogácsaszaggatóval, kenjük be a tetejét gulyáskrémmel és süssük szép pirosra – így készül a Csányi Sándor-féle gulyáspogácsa. A magyar gulyáskirály saját találmányát mi is megkóstolhattuk a Hungarikum Napokon, a kemencében sült pogácsa nagyszerűen bevezet a gulyás ízvilágába, amiben bőségesen volt része a falumúzeum egyik szegletében megszervezett gulyásfőző verseny közönségének. A híres Szolnoki Gulyásfesztivál főszervezője lapunknak elmondta, a magyar éttermekből egy kicsit kiszorult a gulyás, viszont ez az étel a magyarságtudatunkat erősíti. Szerinte a gulyásfőző versenyeknek éppen az a célja, hogy ezt a tudatot és a magyar gasztrokultúrát erősítsék.
Míg közel húsz bográcsban rotyogott a főként marhahússal készített étel, a gyermekek a kőlevesről szóló bábjátékon mulattak, majd mindannyian megkóstolták a meséből szőtt kőlevest. Az üstök alatti tüzek füstjében észrevettük a Torja csapata feliratot, rögtön kérdeztük, hogy kerülnek a Háromszéki gulyásfőzők a Hungarikum Napokra. Kiderült, a torjaiak Nagyszebenben kaptak néhány évvel ezelőtt jól jövedelmező munkát egy régebb odatelepedett falustársuknál, most összeálltak, és bíznak abban, övék lesz a legfinomabb gulyás.
A kézművesek során is találkoztunk Háromszékiekkel: ott volt a bodosi mézeskalácsos, a Sepsiszentgyörgyi csontfaragó, a kovásznai fafaragó, a sepsiillyefalvi kovács. Standjuknál gyakran hallottunk román szót, alig sikerült elcsípni szebeni magyar embereket, akik elmondhatják, mit jelentenek számukra a Hungarikum Napok. A Balavásáron született, több évtizede nagyszebeni Borsai István szerint ilyenkor látszik meg, hogy ki vallja magát magyarnak, Páskuly Ibolya pedig azt mondta, ez a legjobb találkozóhelyük, ahová minden magyar eljön, mert a városban szaladnak az emberek a dolguk után, nincs idejük egymásra. Török-Szász Annát még a Németországban élő leánya is felhívta, nehogy kihagyja a Hungarikum Napokat, nem is mAradt otthon, láthatóan jól érezte magát a falumúzeumban tartott majálison.
Igaza van Józsa Benjaminnak, aki szerint a háromezer főnyi (kétszázaléknyi – szerk. megj.) szebeni magyar lakosság nagyon lelkes, „különösen, amióta két kultúrszervezetünk van, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a HÍD, amelyet Serfőző Levente vezet, azóta megpezsdült a szellemi élet”.
Felzárkózni és megmAradni
Templomban, könyvesboltban, kiállító- és előadóteremben, multikulturális pavilonban, az ország legszebb és leggazdagabb falumúzeumában három nap alatt több ezren fordultak meg, magyarok és románok, hazaiak és külföldről hazaérkezettek.
Lapunk számára Sefőző Levente főszervező összegezte a Hungarikum Napok lényegét: „Szórványban minden műfajt meg kell mutatni, hisz a magyar kultúra egészéhez tartozunk, oda próbálunk felzárkózni és megmAradni a Kárpát-medencei körforgásban, és ahhoz, hogy ezt megtehessük, ébren kell tartanunk értékeinket, hagyományainkat. A nagyobb eseményekkel nem csupán a magyar közösséget kell megszólítani, hisz Nagyszebenben rengeteg a vegyes házasságban élő magyar ember, aki ilyenkor büszkén fogja meg a párját és gyermekeit, akiket lehet, hogy nem sikerült megtanítania magyar nyelvre, de most megmutathatja, ő milyen kultúrából származik. Egyesületünk neve nem véletlenül HÍD, eseményeinkkel próbálunk híd lenni kultúrák és nemzetiségek között.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szebenben nem érezzük egyáltalán, hogy háttérbe szorulnánk, és azt sem, hogy másodrendű állampolgárok lennénk. Élhetünk kultúránknak, anyanyelvünknek, hagyományainknak, és ez senkit sem zavar – vallja Józsa Benjamin nyugalmazott nagyszebeni magyartanár, akivel a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által július 1–3. között szervezett VII. Hungarikum Napok szabadtéri programjain találkoztunk. A közel százhektáros Astra falumúzeumban tapasztalt nyüzsgés, a szebeni magyar napoknak is nevezett rendezvényen gyakran hallott román szó, a gulyásfőző verseny vegyes csapatai bizonyították a mondottakat – ebben a közegben anyanyelvétől függetlenül valóban egyenrangú mindenki.
A magyar kultúra értékeinek bemutatása, jelentőségének hangsúlyozása céljával szervezett Hungarikum Napok az Ars Hungarika fesztivál mellett a nagyszebeni magyar szórvány legkiemelkedőbb eseménye. Mindkettőnek a HÍD egyesület a szervezője, de a nagyszebeni önkormányzat és civil szervezetek, önkéntesek támogatása nélkül egyik sem lehetne sikeres. Serfőző Levente, a HÍD elnöke lapunknak elmondta, úgy állítják össze az évi kulturális programokat, hogy mindenki találjon benne magának valót, az is, aki a komoly, nehezebb műfajokat kedveli, és az is, aki pusztán találkozásra, kikapcsolódásra vágyik.
Ez a szemlélet a VII. Hungarikum Napok esetében is érvényesült: első nap a híres Szolnoki Gulyásfesztiválról szóló fotókiállításon fogadták az érdeklődőket a patinás Tanács Toronyban, a Thalia nagyteremben pedig a Magiszter Fényes Adolf Szolnoki Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának évzáró műsorából látott részleteket a közönség, valamint nóta-, operett- és musical-összeállítással fellépett a Kolozsvári Operettisimo együttes. Második napra szervezték a szabadtéri programokat, amelyek vasárnap is folytatódtak, amikor a kulturális ínyencségek műsorfolyamát fotókiállítással és könyvbemutatóval gazdagították. A református templom galériájában báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, a szegények pártolója, Bánffy Miklós múzsája pályaképét bemutató fényképkiállítást nyitottak meg. A Hungarikum Napok záróestéjén bemutatták Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című könyvét, amely a szerző szórványban készült riportjainak egy részét tartalmazza, és amelyet hídnak szánt az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak.
Transylvanicum versus hungarikum
Az örökségvédelem érdekében történő összefogás volt a témája a Transylvanikum versus hungarikum című minikonferenciának, amelyen a magyarországi hungarikumtörvény alapján tavaly létrehozott Erdélyi Értéktár Bizottság és a Szeben, Maros és Brassó megyei örökségvédelmi civil szervezeteket tömörítő TransylvaNet Föderáció mutatkozott be. Az Astra – Erdélyi Népi Civilizáció Múzeuma alig egy hónapja átadott multikulturális pavilonjában tartott tanácskozáson Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, az Erdélyi Értéktár Bizottság tagja ismertette a helyi, regionális és erdélyi értéktárak jelentőségét és az azokat kezelő bizottságok működését. Elmondta, kevesebb mint egy év alatt száznegyven javaslat érkezett felvételre az értéktárba, ebből kilencvenöt erdélyi, a többi helyi érdekeltségű.
Utóbbi közé tartozik a négy eddig regisztrált Háromszéki érték: a Jancsó-udvarház és a Szent Imre római katolikus műemlék templom Gelencéről, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese és Kézdivásárhely történelmi központja (forrás: a Kriza János Néprajzi Társaság digitális értéktára,http://www.kjnt.ro/ertektar/erdelyi/kovászna).
Széman Péter lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a Hungarikum Napok is nagy értékeink közé tartozik, hisz nagyon jó példája, hogy miképpen lehet szórványban is megőrizni a hagyományokat. Eugen Vaida, a húsz Szeben, Brassó és Maros megyei örökségvédelmi szervezetet tömörítő TransylvaNet Föderáció elnöke hangsúlyozta, feladatuknak tartják az értékőrzést, amelynek szabályozásához jó törvényre van szükség, a terepen végzett konzultációk, közmeghallgatások alapján kívánnak törvénykezdeményezéseket megfogalmazni. Úgy látja, az államnak segítenie kell az épített örökség tulajdonosait, hogy karbantarthassák, felújíthassák az értékes ingatlanokat, amelyek megőrzése közös felelősség. Vaida elmondta: együttműködést javasolt az örökségvédelmi szervezetek között, bővíteni szeretnék a TransylvaNetet, mert szerinte közös összefogással több eredményt lehet elérni. A magyar közösség szempontjából fontos jelentségre hívta fel a figyelmet Mirela Iancu, az Astra múzeum marketingfelelőse. Elmondta, a kommunista időkből úgy örökölték, hogy a falumúzeum több száz éves parasztházai, ipari létesítményei (szám szerint közel négyszáz – szerk. megj.) mind a román népi kultúra képviselői, holott ez nem igaz, és nekik az utóbbi években sikerült ezt a történelmi tévedést kiigazítaniuk, feltüntették a házak valós identitását, és létrehozták a nemzeti kisebbségek sétányát, ahová három szász házat is telepítettek, mert korábban egy sem volt. Az ország legnagyobb skanzene ma nyitott a rendezvények számára is, mesterségbemutatókat, múzeumi foglalkozásokat tartanak, hogy minél közelebb hozzák a népi kultúrát, a népi örökséget a mai emberhez – mondotta.
Gulyástól a kőlevesig
Készítsünk vajas pogácsatésztát, nyújtsuk ki, kenjük meg töpörtyű- és gulyáskrémmel, hajtogassuk össze, ismét nyújtsuk ki, daraboljuk pogácsaszaggatóval, kenjük be a tetejét gulyáskrémmel és süssük szép pirosra – így készül a Csányi Sándor-féle gulyáspogácsa. A magyar gulyáskirály saját találmányát mi is megkóstolhattuk a Hungarikum Napokon, a kemencében sült pogácsa nagyszerűen bevezet a gulyás ízvilágába, amiben bőségesen volt része a falumúzeum egyik szegletében megszervezett gulyásfőző verseny közönségének. A híres Szolnoki Gulyásfesztivál főszervezője lapunknak elmondta, a magyar éttermekből egy kicsit kiszorult a gulyás, viszont ez az étel a magyarságtudatunkat erősíti. Szerinte a gulyásfőző versenyeknek éppen az a célja, hogy ezt a tudatot és a magyar gasztrokultúrát erősítsék.
Míg közel húsz bográcsban rotyogott a főként marhahússal készített étel, a gyermekek a kőlevesről szóló bábjátékon mulattak, majd mindannyian megkóstolták a meséből szőtt kőlevest. Az üstök alatti tüzek füstjében észrevettük a Torja csapata feliratot, rögtön kérdeztük, hogy kerülnek a Háromszéki gulyásfőzők a Hungarikum Napokra. Kiderült, a torjaiak Nagyszebenben kaptak néhány évvel ezelőtt jól jövedelmező munkát egy régebb odatelepedett falustársuknál, most összeálltak, és bíznak abban, övék lesz a legfinomabb gulyás.
A kézművesek során is találkoztunk Háromszékiekkel: ott volt a bodosi mézeskalácsos, a Sepsiszentgyörgyi csontfaragó, a kovásznai fafaragó, a sepsiillyefalvi kovács. Standjuknál gyakran hallottunk román szót, alig sikerült elcsípni szebeni magyar embereket, akik elmondhatják, mit jelentenek számukra a Hungarikum Napok. A Balavásáron született, több évtizede nagyszebeni Borsai István szerint ilyenkor látszik meg, hogy ki vallja magát magyarnak, Páskuly Ibolya pedig azt mondta, ez a legjobb találkozóhelyük, ahová minden magyar eljön, mert a városban szaladnak az emberek a dolguk után, nincs idejük egymásra. Török-Szász Annát még a Németországban élő leánya is felhívta, nehogy kihagyja a Hungarikum Napokat, nem is mAradt otthon, láthatóan jól érezte magát a falumúzeumban tartott majálison.
Igaza van Józsa Benjaminnak, aki szerint a háromezer főnyi (kétszázaléknyi – szerk. megj.) szebeni magyar lakosság nagyon lelkes, „különösen, amióta két kultúrszervezetünk van, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a HÍD, amelyet Serfőző Levente vezet, azóta megpezsdült a szellemi élet”.
Felzárkózni és megmAradni
Templomban, könyvesboltban, kiállító- és előadóteremben, multikulturális pavilonban, az ország legszebb és leggazdagabb falumúzeumában három nap alatt több ezren fordultak meg, magyarok és románok, hazaiak és külföldről hazaérkezettek.
Lapunk számára Sefőző Levente főszervező összegezte a Hungarikum Napok lényegét: „Szórványban minden műfajt meg kell mutatni, hisz a magyar kultúra egészéhez tartozunk, oda próbálunk felzárkózni és megmAradni a Kárpát-medencei körforgásban, és ahhoz, hogy ezt megtehessük, ébren kell tartanunk értékeinket, hagyományainkat. A nagyobb eseményekkel nem csupán a magyar közösséget kell megszólítani, hisz Nagyszebenben rengeteg a vegyes házasságban élő magyar ember, aki ilyenkor büszkén fogja meg a párját és gyermekeit, akiket lehet, hogy nem sikerült megtanítania magyar nyelvre, de most megmutathatja, ő milyen kultúrából származik. Egyesületünk neve nem véletlenül HÍD, eseményeinkkel próbálunk híd lenni kultúrák és nemzetiségek között.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 8.
Rendhagyó ünnep gidófalván
Azért rendhagyó a községközpont művelődési otthonának és könyvtárának otthont adó épület emléktáblával és fémdomborművel való megjelölése, mert ritka esemény, hogy lelkészről nevezzenek el egy régi, de felette hasznos ingatlant – hangsúlyozta a gidófalvi vártemplomban tartott vasárnapi ünnepi istentiszteleten Bereczki László református lelkipásztor.
Pál apostolnak a sáfárkodás dolgairól írt leveléről szólva részletezte prédikációjában, hogy elődje, az építtető Erdős Gábor (1889–1963) lelkész Isten földi szolgájaként is jól sáfárkodva cselekedett, „teljesítette a Krisztus által diktált ritmust”. Korabeli dokumentumok és a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Székely Nép sorai alapján ismertette az egykor több funkciót betöltő Hangya Szövetkezeti Ház és kultúrotthon építéstörténetét. Elmondta, az 1943-ban tartott avatóünnepségen jelen volt Szentiványi Gábor, Háromszék vármegye akkori főispánja és az EMKE képviseletében a Kézdivásárhelyi Földi István író.
Gidófalva község önkormányzata és polgármesteri hivatala nem kis nehézségek és anyagiak árán az eltelt évek alatt bővítette és korszerűsítette a községközpontban álló épületet, számos rangos rendezvény színhelyét. Szükségszerűnek tűnt, hogy emléktáblával jelöljék meg az épületet, emlékezzenek az építtetőről, építtetőkről, az ötletgazda és kiviteleztető Erdős Gáborra – hangsúlyozta avatóbeszédében Berde József polgármester. Áldást mondott Berecki László lelkipásztor. Fellépett a Badi Alpár vezényelte helybeli egyházi vegyes kórus, a Czetz János Általános Iskola tanulói bemutatták a Kultúra és hagyomány című irodalmi összeállítást (Betanította Tóth Lajos és Mátyás Judit), indulókat és magyar muzsikát játszott Sándor Sándor fiatalokból álló fúvószenekara, majd a tágas kultúrteremben terített asztalok mellett ünnepeltek a résztvevők.
A falunap-sorozatot az étfalvazoltáni tekepálya-avatóval kezdtük – tájékoztatott Berde József. Ezt követte most a gidófalvi emlékünnepség, s folytjuk fotosmartonosban és angyaloson.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Azért rendhagyó a községközpont művelődési otthonának és könyvtárának otthont adó épület emléktáblával és fémdomborművel való megjelölése, mert ritka esemény, hogy lelkészről nevezzenek el egy régi, de felette hasznos ingatlant – hangsúlyozta a gidófalvi vártemplomban tartott vasárnapi ünnepi istentiszteleten Bereczki László református lelkipásztor.
Pál apostolnak a sáfárkodás dolgairól írt leveléről szólva részletezte prédikációjában, hogy elődje, az építtető Erdős Gábor (1889–1963) lelkész Isten földi szolgájaként is jól sáfárkodva cselekedett, „teljesítette a Krisztus által diktált ritmust”. Korabeli dokumentumok és a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Székely Nép sorai alapján ismertette az egykor több funkciót betöltő Hangya Szövetkezeti Ház és kultúrotthon építéstörténetét. Elmondta, az 1943-ban tartott avatóünnepségen jelen volt Szentiványi Gábor, Háromszék vármegye akkori főispánja és az EMKE képviseletében a Kézdivásárhelyi Földi István író.
Gidófalva község önkormányzata és polgármesteri hivatala nem kis nehézségek és anyagiak árán az eltelt évek alatt bővítette és korszerűsítette a községközpontban álló épületet, számos rangos rendezvény színhelyét. Szükségszerűnek tűnt, hogy emléktáblával jelöljék meg az épületet, emlékezzenek az építtetőről, építtetőkről, az ötletgazda és kiviteleztető Erdős Gáborra – hangsúlyozta avatóbeszédében Berde József polgármester. Áldást mondott Berecki László lelkipásztor. Fellépett a Badi Alpár vezényelte helybeli egyházi vegyes kórus, a Czetz János Általános Iskola tanulói bemutatták a Kultúra és hagyomány című irodalmi összeállítást (Betanította Tóth Lajos és Mátyás Judit), indulókat és magyar muzsikát játszott Sándor Sándor fiatalokból álló fúvószenekara, majd a tágas kultúrteremben terített asztalok mellett ünnepeltek a résztvevők.
A falunap-sorozatot az étfalvazoltáni tekepálya-avatóval kezdtük – tájékoztatott Berde József. Ezt követte most a gidófalvi emlékünnepség, s folytjuk fotosmartonosban és angyaloson.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 16.
Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com
2016. július 27.
„Átlátszóbb” az RMDSZ költségvetése
Az Átlátszó Erdély oknyomozó portál nyomására az RMDSZ pár napja közzétette honlapján a 2015-re szóló pénzügyi jelentését, melyből több részlet is kiderül arról, hogy a szövetség mire költi az erdélyi magyarságnak járó állami támogatást.
Bő másfél hónappal a helyhatósági választások után tette közszemlére az RMDSZ a 2015-re szóló pénzügyi jelentését, melyből több részlet is kiderül arról, hogy a szövetség hogyan költi el az erdélyi magyarságnak járó állami támogatást. Kelemen Hunor szövetségi elnök a választási hajrában ígérte meg, hogy a június 5-ei megmérettetést követően nyilvánosságra hozzák a 2009–2015 közötti kiadásokról szóló dokumentumokat. Úgy tűnik, a procedúra többfelvonásos lesz, mivel első körben csak a tavalyi számsorokat tették elérhetővé az alakulat honlapján.
A dokumentumokat böngészve többek közt az derül ki, hogy az RMDSZ 2015-ben 23 684 081 lejből (5,1 millió euró) gazdálkodott, büdzséje jelentős részét – 22 201 078 lejt – az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás teszi ki, ezt 2015. január 1. és 2016. március 31. között folyósították. Az összeg kisebb része tagdíjakból és különböző adományokból állt össze.
Költséges infrastruktúra-fenntartás
A beszámoló alapján a szövetség 7 164 408 lejt (1,5 millió euró) költött a Kolozsvári elnöki hivatal, a főtitkárság, a nőszervezet, valamint a megyei és területi szervezetek működésére, ebből matekozták ki az alkalmazottak fizetését, a székházfelújításokra, autópark-bővítésre és különböző beruházásokra szánt összegeket is. Az alkalmazottak fizetésére például az elmúlt évben 3 309 882 lejt fordított az alakulat, míg a működési költségek 2 308 697 lejt emésztettek fel. Állóeszközökre, az autópark bővítésére és a székházak felújítására összesen 1 545 829 lejt számoltak el.
A szövetség miniparlamentjének számító Szövetségi Képviselők Tanácsa ( SZKT) üléseinek megszervezése tavaly 145 454 lejbe került, míg a Kulturális Autonómia Tanács működése 6772 lejt emésztett fel. A nyilvántartásból kiderül továbbá, hogy a különböző rendezvényeket – beleértve a képzéseket és szakmai konferenciákat – az RMDSZ tavaly 1 254 428 lejből hozta tető alá. Nem meglepő módon a március 15-ei rendezvények kerültek a legtöbbe, összesen 195 569 lejbe. Az erdélyi augusztus 20-ai ünnepségek lebonyolítását 100 500 lejjel finanszírozta a szövetség – derül ki továbbá a kiadásokról szóló dokumentumokból. Az ünnepségek naptárát gazdagította a tavaly a szövetség megalapításának 25. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat is, amely 187 869 lejbe került.
Elszámolnak az alapítványok is
A szövetség által működtetett Communitas Alapítvány az elmúlt évben 8 493 753 lejt „hívott le" az RMDSZ költségvetéséből, ebből 762 241 lejt bérekre költöttek, míg 367 296 lejből a működési költségeket – az infrastruktúrához és a pályázati rendszerhez kapcsolódó kiadásokat és illetékeket – fedezték. Az alapítvány nyilvántartása szerint a Communitas 18 536 lejt adott az elmúlt évben a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontnak beruházás címen.
Az alapítvány kuratóriuma 7 345 680 lejt osztott szét az elmúlt évben a beérkező pályázatok alapján, ebből az összegből összesen 1843 program lebonyolítását támogatták. Az alakulat hat évvel ezelőtt létrehozott tudományos háttérintézménye, a Kós Károly Akadémia Alapítvány 431 248 lejből gazdálkodott úgy, hogy 111 359 lejt saját működésére költött el. Az alapítvány által támogatott programok közül az EU-tábor és a MIÉRT-akadémia került a legtöbbe, 32 821 lejbe, míg például a Marosvásárhelyi könyvvásár keretében lezajlott könyvbemutatókra alig 909 lejt szántak. Jelentős összeget, 32 821 lejt fizetett ki a Kós Károly Akadémia Az erdélyi népesség demográfiája 2030-ig című kutatásra is.
Tavaly egyébként 21 erdélyi civil szervezet részesült normatív támogatásban, ezen a címen az RMDSZ összesen 529 547 lejt osztott szét. Ebből a legnagyobb összeget, 98 726 lejt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kapta, míg a lista végére került Romániai Magyar Doktorandusok Szövetsége (Rodosz) egy szerényebb összeget, 10 970 lejt kapott.
Amint arról a Krónika is beszámolt, az Átlátszó Erdély oknyomozó portál az elmúlt időszakban a kormányhoz benyújtott, közérdekű adatigénylés révén megszerzett dokumentumok alapján próbált betekintést nyújtani az RMDSZ pénzügyeibe. Az Átlátszó Erdély szerint az RMDSZ az elmúlt hét évben 28 millió eurót kitevő támogatást kapott az állami költségvetésből, és noha a szövetség a romániai magyarságnak szánt pénzt kezeli, csak az összeg – pályázati úton kiosztott – töredékének a felhasználását tette átláthatóvá.
A portál május 17-én közérdekű adatigényléssel fordult az RMDSZ-hez, kérve a szövetség és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) között kötött megállapodás alapján elkészített dokumentumokat a 2009/2015-ös időszakra, választ azonban nem kaptak.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök május 30-án bejelentette, bár az RMDSZ nem közintézmény, és rá nem vonatkoznak a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférésről szóló jogszabály előírásai, a költségvetésére vonatkozó adatokat a szövetség honlapján közzéteszik 2009-g visszamenőleg. A 2015-ös adatokat július 22-én tették elérhetővé, egy héttel korábban azonban az oknyomozó portál bejelentette, pert indít az RMDSZ és a Communitas Alapítvány ellen a késés miatt.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke egyébként lapunk korábbi munkatársa, Gazda Árpád – az MTI jelenlegi Kolozsvári tudósítója – „marhaságának" nevezte, hogy nem az RMDSZ-nek, hanem az erdélyi magyar közösségnek járnak azok a román kormány által folyósított pénzek, amelyeket a kisebbségek támogatására szánnak. Az ügyvezető elnök ezzel arra utalt, hogy Gazda Árpád a Krónika hasábjain több ízben is próbált utánajárni, hogyan költi el az RMDSZ a pénzt, amelynek csupán egy részét osztja ki pályázatok révén a magyar civil szervezetek között.
Kovács válaszában ragaszkodott ahhoz, hogy ebben a támogatásban azok a kisebbségi szervezetek részesülnek, amelyeknek képviseletük van a parlamentben. Július 14-én egyébként kiderült, a parlament módosította a közérdekű információkhoz való hozzáférést biztosító törvényt, amely most a pártokra és a közhasznú civil szervezetekre is vonatkozik. Az RMDSZ ugyan pártként működik a parlamentben, de érdekvédelmi civil szervezetként van bejegyezve. Az Átlátszó Erdély múlt héten közölte, adatigénylést küldött az Erdélyi Magyar Néppártnak ( EMNP) és a Magyar Polgári Pártnak ( MPP) is.
Honorálták a baráti sajtó hűségét
A 2015-ös pénzügyi nyilvántartás alapján az RMDSZ holdudvarába tartozó Maszol.ro hírportál működésére és béralapjára összesen 607 219 lejt különített el a szövetség saját költségvetéséből.
Kiderül továbbá az is, hogy a Kós Károly Alapítvány az elmúlt évben 99 963 lejjel finanszírozta az időközben csak az interneten elérhető Erdélyi Riport egykori hetilapot.
A Hargita Népe működését 25 ezer lejjel segítette a Communitas Alapítvány, a megyei napilap kulturális melléklete pedig külön 20 ezer lejt kapott pályázat révén.
A Transindex portált szintén az alapítvány által meghirdetett pályázat keretében 23 ezer lejjel támogatta az RMDSZ alapítványa. A Transindex egyébként egy tavaly márciusban Csíkszeredában lezajlott, egynapos Pityókakonferencia lebonyolítására is kapott 13 350 lejt – erre a portál kiadójának számító Média Index Egyesület nyújtott be pályázatot. A Média Indexnek az Ady Endre-hangoskönyv legyártásához és kiadásához is nyújtottak egy 7000 lejes segítséget.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
Az Átlátszó Erdély oknyomozó portál nyomására az RMDSZ pár napja közzétette honlapján a 2015-re szóló pénzügyi jelentését, melyből több részlet is kiderül arról, hogy a szövetség mire költi az erdélyi magyarságnak járó állami támogatást.
Bő másfél hónappal a helyhatósági választások után tette közszemlére az RMDSZ a 2015-re szóló pénzügyi jelentését, melyből több részlet is kiderül arról, hogy a szövetség hogyan költi el az erdélyi magyarságnak járó állami támogatást. Kelemen Hunor szövetségi elnök a választási hajrában ígérte meg, hogy a június 5-ei megmérettetést követően nyilvánosságra hozzák a 2009–2015 közötti kiadásokról szóló dokumentumokat. Úgy tűnik, a procedúra többfelvonásos lesz, mivel első körben csak a tavalyi számsorokat tették elérhetővé az alakulat honlapján.
A dokumentumokat böngészve többek közt az derül ki, hogy az RMDSZ 2015-ben 23 684 081 lejből (5,1 millió euró) gazdálkodott, büdzséje jelentős részét – 22 201 078 lejt – az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) által az erdélyi magyarságnak szánt támogatás teszi ki, ezt 2015. január 1. és 2016. március 31. között folyósították. Az összeg kisebb része tagdíjakból és különböző adományokból állt össze.
Költséges infrastruktúra-fenntartás
A beszámoló alapján a szövetség 7 164 408 lejt (1,5 millió euró) költött a Kolozsvári elnöki hivatal, a főtitkárság, a nőszervezet, valamint a megyei és területi szervezetek működésére, ebből matekozták ki az alkalmazottak fizetését, a székházfelújításokra, autópark-bővítésre és különböző beruházásokra szánt összegeket is. Az alkalmazottak fizetésére például az elmúlt évben 3 309 882 lejt fordított az alakulat, míg a működési költségek 2 308 697 lejt emésztettek fel. Állóeszközökre, az autópark bővítésére és a székházak felújítására összesen 1 545 829 lejt számoltak el.
A szövetség miniparlamentjének számító Szövetségi Képviselők Tanácsa ( SZKT) üléseinek megszervezése tavaly 145 454 lejbe került, míg a Kulturális Autonómia Tanács működése 6772 lejt emésztett fel. A nyilvántartásból kiderül továbbá, hogy a különböző rendezvényeket – beleértve a képzéseket és szakmai konferenciákat – az RMDSZ tavaly 1 254 428 lejből hozta tető alá. Nem meglepő módon a március 15-ei rendezvények kerültek a legtöbbe, összesen 195 569 lejbe. Az erdélyi augusztus 20-ai ünnepségek lebonyolítását 100 500 lejjel finanszírozta a szövetség – derül ki továbbá a kiadásokról szóló dokumentumokból. Az ünnepségek naptárát gazdagította a tavaly a szövetség megalapításának 25. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat is, amely 187 869 lejbe került.
Elszámolnak az alapítványok is
A szövetség által működtetett Communitas Alapítvány az elmúlt évben 8 493 753 lejt „hívott le" az RMDSZ költségvetéséből, ebből 762 241 lejt bérekre költöttek, míg 367 296 lejből a működési költségeket – az infrastruktúrához és a pályázati rendszerhez kapcsolódó kiadásokat és illetékeket – fedezték. Az alapítvány nyilvántartása szerint a Communitas 18 536 lejt adott az elmúlt évben a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontnak beruházás címen.
Az alapítvány kuratóriuma 7 345 680 lejt osztott szét az elmúlt évben a beérkező pályázatok alapján, ebből az összegből összesen 1843 program lebonyolítását támogatták. Az alakulat hat évvel ezelőtt létrehozott tudományos háttérintézménye, a Kós Károly Akadémia Alapítvány 431 248 lejből gazdálkodott úgy, hogy 111 359 lejt saját működésére költött el. Az alapítvány által támogatott programok közül az EU-tábor és a MIÉRT-akadémia került a legtöbbe, 32 821 lejbe, míg például a Marosvásárhelyi könyvvásár keretében lezajlott könyvbemutatókra alig 909 lejt szántak. Jelentős összeget, 32 821 lejt fizetett ki a Kós Károly Akadémia Az erdélyi népesség demográfiája 2030-ig című kutatásra is.
Tavaly egyébként 21 erdélyi civil szervezet részesült normatív támogatásban, ezen a címen az RMDSZ összesen 529 547 lejt osztott szét. Ebből a legnagyobb összeget, 98 726 lejt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kapta, míg a lista végére került Romániai Magyar Doktorandusok Szövetsége (Rodosz) egy szerényebb összeget, 10 970 lejt kapott.
Amint arról a Krónika is beszámolt, az Átlátszó Erdély oknyomozó portál az elmúlt időszakban a kormányhoz benyújtott, közérdekű adatigénylés révén megszerzett dokumentumok alapján próbált betekintést nyújtani az RMDSZ pénzügyeibe. Az Átlátszó Erdély szerint az RMDSZ az elmúlt hét évben 28 millió eurót kitevő támogatást kapott az állami költségvetésből, és noha a szövetség a romániai magyarságnak szánt pénzt kezeli, csak az összeg – pályázati úton kiosztott – töredékének a felhasználását tette átláthatóvá.
A portál május 17-én közérdekű adatigényléssel fordult az RMDSZ-hez, kérve a szövetség és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) között kötött megállapodás alapján elkészített dokumentumokat a 2009/2015-ös időszakra, választ azonban nem kaptak.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök május 30-án bejelentette, bár az RMDSZ nem közintézmény, és rá nem vonatkoznak a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférésről szóló jogszabály előírásai, a költségvetésére vonatkozó adatokat a szövetség honlapján közzéteszik 2009-g visszamenőleg. A 2015-ös adatokat július 22-én tették elérhetővé, egy héttel korábban azonban az oknyomozó portál bejelentette, pert indít az RMDSZ és a Communitas Alapítvány ellen a késés miatt.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke egyébként lapunk korábbi munkatársa, Gazda Árpád – az MTI jelenlegi Kolozsvári tudósítója – „marhaságának" nevezte, hogy nem az RMDSZ-nek, hanem az erdélyi magyar közösségnek járnak azok a román kormány által folyósított pénzek, amelyeket a kisebbségek támogatására szánnak. Az ügyvezető elnök ezzel arra utalt, hogy Gazda Árpád a Krónika hasábjain több ízben is próbált utánajárni, hogyan költi el az RMDSZ a pénzt, amelynek csupán egy részét osztja ki pályázatok révén a magyar civil szervezetek között.
Kovács válaszában ragaszkodott ahhoz, hogy ebben a támogatásban azok a kisebbségi szervezetek részesülnek, amelyeknek képviseletük van a parlamentben. Július 14-én egyébként kiderült, a parlament módosította a közérdekű információkhoz való hozzáférést biztosító törvényt, amely most a pártokra és a közhasznú civil szervezetekre is vonatkozik. Az RMDSZ ugyan pártként működik a parlamentben, de érdekvédelmi civil szervezetként van bejegyezve. Az Átlátszó Erdély múlt héten közölte, adatigénylést küldött az Erdélyi Magyar Néppártnak ( EMNP) és a Magyar Polgári Pártnak ( MPP) is.
Honorálták a baráti sajtó hűségét
A 2015-ös pénzügyi nyilvántartás alapján az RMDSZ holdudvarába tartozó Maszol.ro hírportál működésére és béralapjára összesen 607 219 lejt különített el a szövetség saját költségvetéséből.
Kiderül továbbá az is, hogy a Kós Károly Alapítvány az elmúlt évben 99 963 lejjel finanszírozta az időközben csak az interneten elérhető Erdélyi Riport egykori hetilapot.
A Hargita Népe működését 25 ezer lejjel segítette a Communitas Alapítvány, a megyei napilap kulturális melléklete pedig külön 20 ezer lejt kapott pályázat révén.
A Transindex portált szintén az alapítvány által meghirdetett pályázat keretében 23 ezer lejjel támogatta az RMDSZ alapítványa. A Transindex egyébként egy tavaly márciusban Csíkszeredában lezajlott, egynapos Pityókakonferencia lebonyolítására is kapott 13 350 lejt – erre a portál kiadójának számító Média Index Egyesület nyújtott be pályázatot. A Média Indexnek az Ady Endre-hangoskönyv legyártásához és kiadásához is nyújtottak egy 7000 lejes segítséget.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 2.
300 éves céhszabályzat, 200 éves pecsétnyomók
Emlékek Kolozsvár múltjából a címe a tárlatnak, amely tegnap óta látható a Röser antikváriumban.
A tulajdonos Röser Ferenc saját gyűjteményéből állított ki muzeális értékű könyveket és korabeli tárgyakat. Ízelítő a látványból: Enyedi György Unitárius bibliamagyarázata 1598-ból, katolikus imakönyv 1762-ből (a Kolozsvári Akadémia kiadványa, érdekessége, hogy a szokásos Madonna-képet a Piarista templombelivel helyettesítették), a református egyház kiadásában 1722-ben napvilágot látott héber nyelvkönyv, pecsétnyomók (Kolozsvári Német Kalapos Céh 1819-ből, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ből), az új Kolozsvári posztócsináló céh 1700-as évi szabályzata, emlékérmek (a Magyar orvosok és természetjárók 1844-esi Kolozsvári kongresszusára, illetve a reformáció fennállásának 300. évfordulójára).
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)
Emlékek Kolozsvár múltjából a címe a tárlatnak, amely tegnap óta látható a Röser antikváriumban.
A tulajdonos Röser Ferenc saját gyűjteményéből állított ki muzeális értékű könyveket és korabeli tárgyakat. Ízelítő a látványból: Enyedi György Unitárius bibliamagyarázata 1598-ból, katolikus imakönyv 1762-ből (a Kolozsvári Akadémia kiadványa, érdekessége, hogy a szokásos Madonna-képet a Piarista templombelivel helyettesítették), a református egyház kiadásában 1722-ben napvilágot látott héber nyelvkönyv, pecsétnyomók (Kolozsvári Német Kalapos Céh 1819-ből, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ből), az új Kolozsvári posztócsináló céh 1700-as évi szabályzata, emlékérmek (a Magyar orvosok és természetjárók 1844-esi Kolozsvári kongresszusára, illetve a reformáció fennállásának 300. évfordulójára).
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 5.
Nagykárolyi Anziksz
ANZIKSZ A FŐHAJTÁSRÓL
Nemzeti imánkat, a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményt mondta el Varga Sándor Szatmárnémeti színművész Sződemeteren, a helyi istenháza előtt lévő Kölcsey Ferenc-szobor talapzatánál a költő-gondolkodó-politikus születésének 226. évfordulója alkalmából megtartott ünnepség nyitányaként.
Immár a 27. alkalommal sereglettek egybe azok, akik főt kívántak hajtani Kölcsey munkássága, életműve előtt. A Kölcsey-megemlékezések szervezője, Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület főtanácsosa köszöntötte a résztvevőket. „Sződemeter s az itt született európai gondolkodású Kölcsey gyűjtő fókuszává kell váljék mindazoknak, akik Kárpát-medencei származásúnak vallják magukat, arra büszkék, s hozzánk tartozókként gondolkodnak és viselkednek!” – fogalmazott. Pakulár István református lelkész, a sződemeteri gyülekezet tiszteletese beszámolt arról, hogy anyaországi támogatás révén épülőfélben van a Kölcsey Kulturális Központ. Többek között szintén üdvözölte a szépszámú egybegyűltet Pataki Csaba, a megyei önkormányzat vezetője.
A Moldovai Magyarok Egyesületének egy küldöttsége is jelen volt. A Moldovai Köztársaságban élő magyar eredetűek közül kevesen beszélnek magyarul, ám származásúkra büszkék. Román nyelven mondtak Kölcsey-költeményeket. A lélekmelengető rendezvényen számos más diák is szolgált versmondással, illetőleg szép nóta-összeállítással a Dancs Lajos Népdalkör. A rendezvény a koszorúk elhelyezésével, illetve nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Impresszum: Az Anziksz egy Nagykárollyal és vidékével foglalkozó blog, vlog, világhálós újság. Megjelentetője Megyeri Tamás Róbert mint magánember.
anziksz.com
ANZIKSZ A FŐHAJTÁSRÓL
Nemzeti imánkat, a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményt mondta el Varga Sándor Szatmárnémeti színművész Sződemeteren, a helyi istenháza előtt lévő Kölcsey Ferenc-szobor talapzatánál a költő-gondolkodó-politikus születésének 226. évfordulója alkalmából megtartott ünnepség nyitányaként.
Immár a 27. alkalommal sereglettek egybe azok, akik főt kívántak hajtani Kölcsey munkássága, életműve előtt. A Kölcsey-megemlékezések szervezője, Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület főtanácsosa köszöntötte a résztvevőket. „Sződemeter s az itt született európai gondolkodású Kölcsey gyűjtő fókuszává kell váljék mindazoknak, akik Kárpát-medencei származásúnak vallják magukat, arra büszkék, s hozzánk tartozókként gondolkodnak és viselkednek!” – fogalmazott. Pakulár István református lelkész, a sződemeteri gyülekezet tiszteletese beszámolt arról, hogy anyaországi támogatás révén épülőfélben van a Kölcsey Kulturális Központ. Többek között szintén üdvözölte a szépszámú egybegyűltet Pataki Csaba, a megyei önkormányzat vezetője.
A Moldovai Magyarok Egyesületének egy küldöttsége is jelen volt. A Moldovai Köztársaságban élő magyar eredetűek közül kevesen beszélnek magyarul, ám származásúkra büszkék. Román nyelven mondtak Kölcsey-költeményeket. A lélekmelengető rendezvényen számos más diák is szolgált versmondással, illetőleg szép nóta-összeállítással a Dancs Lajos Népdalkör. A rendezvény a koszorúk elhelyezésével, illetve nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Impresszum: Az Anziksz egy Nagykárollyal és vidékével foglalkozó blog, vlog, világhálós újság. Megjelentetője Megyeri Tamás Róbert mint magánember.
anziksz.com
2016. augusztus 6.
Horváth István: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszkadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben. Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé mArad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszkadva lép a poétai mezőkre.
És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet.
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, Horváth István-os, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül – csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget, amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben. Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon-nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé mArad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből – mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott.
Horváth István-emlékünnepély Magyarózdon
Magyarózdon augusztus 6-án Horváth István-emlékünnepségre kerül sor. A református templomban 10 órától Ötvös József vártemplomi lelkész hirdet igét. Márkus Béla irodalomtörténész a Magyarózdi torony alatt, Fekete Vince költő Kortársunk, Horváth István címmel tart előadást. Csomós Attila, az RMGE Maros megyei szervezetének elnöke változó világunkról, Dávid Gyula irodalomtörténész Horváth Istvánról őrzött emlékeiről beszél. 12 órakor a megújult emlékházban Szémán Péter EMKE-elnök beszél a költő hagyatékáról. Ezt követően a résztvevők a temetőbe látogatnak. Az ünnepség a művelődési házban folytatódik.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 11.
Kolozsvár szégyenszobra
Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a régvolt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotás, amely fügét mutat a jóérzésnek és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a magyarirtó Avram Iancu szobra, amely egyebek mellett Gheorghe Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről szúrja az ember szemét. Magának a térnek a felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egyetlen célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet lépten-nyomon a város magyar múltjára. Persze nem sikerült. A hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy követ, hogy az ne egy magyar történelmi emléket találjon el. Ha bármelyik Kolozsvári lakost arról kérdezzük, hol a Főtér, senkinek nem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér.
A szoborállítással más „eredményt” is elért a 90-es évek eleji városvezetés: gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyet kapott. Ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején neve Hitler térre változott. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem tér lett.
1993. december 1-jétől a kincses város sok névváltoztatáson átesett közterét a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében egy gyilkos figura szobra uralja.
„Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Şorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei).
A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása Kolozsváron, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja az akkor még majdnem teljesen magyar város közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig.
Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs széles e hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel.
Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését.
Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.
Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó-e arra, hogy megkapja a kitüntető címet. És ezt nem kizárólag a Kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem több román nemzetiségű oktatója. A város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbi kell, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”.
Avram Iancu megítélése – annak függvényében, hogy román vagy magyar történészek nyilatkoznak róla – homlokegyenest eltérő. Történelmi tény, hogy az 1849-ben fellázadt császárhű románok – Avram Iancu vezetésével – magyarellenes pogromjuk alatt összességében 7500–8500 embert mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint is Európa egyik legrondább – köztéri szobor mégis ott virít Kolozsvár szívében. Mintegy emlékeztetve minket, magyarokat, hogy ne ugráljunk, mert megjárhatjuk…
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a régvolt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotás, amely fügét mutat a jóérzésnek és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a magyarirtó Avram Iancu szobra, amely egyebek mellett Gheorghe Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről szúrja az ember szemét. Magának a térnek a felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egyetlen célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet lépten-nyomon a város magyar múltjára. Persze nem sikerült. A hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy követ, hogy az ne egy magyar történelmi emléket találjon el. Ha bármelyik Kolozsvári lakost arról kérdezzük, hol a Főtér, senkinek nem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér.
A szoborállítással más „eredményt” is elért a 90-es évek eleji városvezetés: gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyet kapott. Ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején neve Hitler térre változott. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem tér lett.
1993. december 1-jétől a kincses város sok névváltoztatáson átesett közterét a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében egy gyilkos figura szobra uralja.
„Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Şorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei).
A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása Kolozsváron, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja az akkor még majdnem teljesen magyar város közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig.
Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs széles e hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel.
Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését.
Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.
Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó-e arra, hogy megkapja a kitüntető címet. És ezt nem kizárólag a Kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem több román nemzetiségű oktatója. A város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbi kell, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”.
Avram Iancu megítélése – annak függvényében, hogy román vagy magyar történészek nyilatkoznak róla – homlokegyenest eltérő. Történelmi tény, hogy az 1849-ben fellázadt császárhű románok – Avram Iancu vezetésével – magyarellenes pogromjuk alatt összességében 7500–8500 embert mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint is Európa egyik legrondább – köztéri szobor mégis ott virít Kolozsvár szívében. Mintegy emlékeztetve minket, magyarokat, hogy ne ugráljunk, mert megjárhatjuk…
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. augusztus 13.
Virágkehelyben harmatcsepp
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 19.
Asztalfiókból a nagyközönség elé
Bemutatták Laczkó Vass Róbert verseskötetét
Huszonhárom év terméséből válogatott egy kötetre valót Laczkó Vass Róbert színművész, elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy az asztalfióknak írt verseit a világ elé tárja. Szeretett volna megszabadulni az édes tehertől, amelyet már régóta hordozott, erre utal az Exit Kiadó gondozásában megjelent kiadvány címe: Felix culpa. Ebből a boldog bűnből/édes teherből töltekezhettek mindazok, akik a nyomdából frissen kikerült munka szerda délutáni bemutatóján részt vettek az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában: Demény Péter és a szerző beszélgetése a szerkesztési folyamatba is bepillantást engedett, majd zárásként – telitalálatként – Szép András zongorista és a szerző előadásában hallgathattunk meg néhány költeményt.
– Laczkó Vass Róbert elsősorban színész, viszont az előadóművészetek más műfajaiban, például énekesként is megismerhettük. A Györkös-házban házigazdaként és beszélgetőtársként is jelen van, a Nyitott szemmel sorozat által ebben a szerepkörben vált közönségünk kedvencévé – hangsúlyozta köszöntőjében Kós Katalin, az emlékház vezetője.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
Bemutatták Laczkó Vass Róbert verseskötetét
Huszonhárom év terméséből válogatott egy kötetre valót Laczkó Vass Róbert színművész, elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy az asztalfióknak írt verseit a világ elé tárja. Szeretett volna megszabadulni az édes tehertől, amelyet már régóta hordozott, erre utal az Exit Kiadó gondozásában megjelent kiadvány címe: Felix culpa. Ebből a boldog bűnből/édes teherből töltekezhettek mindazok, akik a nyomdából frissen kikerült munka szerda délutáni bemutatóján részt vettek az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában: Demény Péter és a szerző beszélgetése a szerkesztési folyamatba is bepillantást engedett, majd zárásként – telitalálatként – Szép András zongorista és a szerző előadásában hallgathattunk meg néhány költeményt.
– Laczkó Vass Róbert elsősorban színész, viszont az előadóművészetek más műfajaiban, például énekesként is megismerhettük. A Györkös-házban házigazdaként és beszélgetőtársként is jelen van, a Nyitott szemmel sorozat által ebben a szerepkörben vált közönségünk kedvencévé – hangsúlyozta köszöntőjében Kós Katalin, az emlékház vezetője.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 10.
Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 15.
Ajándék a szórványnak
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 23.
Ma kezdődnek a XXIV. Báthory-napok
Szilágysomlyón szeptember 23–25-én rendezik meg az immár 24. Báthory-napokat, amelyek kerek évforduló köré épülnek: 440 éve lépett a lengyel trónra és 430 éve halt meg Báthory István.
A program ma délután az immár hagyományos, többnapos orvostovábbképzővel kezdődik, majd 4 órától anyanyelvi játékokkal várják a kicsiket, nagyokat az EMKE – Magyar Házban, ahol 17 órától élő könyvtárat és könyvturit is szerveznek.
Szombat délelőtt az anyanyelvi játékok, az élő könyvtár és a könyvturi is folytatódik, de elkezdődnek a sportrendezvények is, így az érdeklődők a Báthory Kupa – Nemzetközi Ifjúsági Sakkfesztiválon vagy a Báthory István emlék-kerékpártúrán vehetnek részt.
Szabadság (Kolozsvár)
Szilágysomlyón szeptember 23–25-én rendezik meg az immár 24. Báthory-napokat, amelyek kerek évforduló köré épülnek: 440 éve lépett a lengyel trónra és 430 éve halt meg Báthory István.
A program ma délután az immár hagyományos, többnapos orvostovábbképzővel kezdődik, majd 4 órától anyanyelvi játékokkal várják a kicsiket, nagyokat az EMKE – Magyar Házban, ahol 17 órától élő könyvtárat és könyvturit is szerveznek.
Szombat délelőtt az anyanyelvi játékok, az élő könyvtár és a könyvturi is folytatódik, de elkezdődnek a sportrendezvények is, így az érdeklődők a Báthory Kupa – Nemzetközi Ifjúsági Sakkfesztiválon vagy a Báthory István emlék-kerékpártúrán vehetnek részt.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 25.
Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelez
Tíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk.
Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban?
Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni.
A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat?
Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni.
Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni.
Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne.
Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás?
Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől.
Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud.
Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér?
Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe.
Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni.
Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok?
Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier.
Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem.
Megérte ez a kompromisszum?
A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus.
Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak.
Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni.
Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél?
Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk.
A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak.
Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak.
Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom.
Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának.
Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni?
Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen.
Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni.
Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek.
Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor.
Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni.
Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó.
A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF.
Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását.
Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket.
Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen.
Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra.
Tasi Annabella
maszol.ro
Tíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk.
Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban?
Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni.
A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat?
Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni.
Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni.
Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne.
Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás?
Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől.
Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud.
Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér?
Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe.
Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni.
Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok?
Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier.
Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem.
Megérte ez a kompromisszum?
A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus.
Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak.
Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni.
Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél?
Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk.
A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak.
Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak.
Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom.
Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának.
Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni?
Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen.
Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni.
Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek.
Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor.
Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni.
Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó.
A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF.
Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását.
Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket.
Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen.
Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra.
Tasi Annabella
maszol.ro
2016. október 1.
Ünnepi Báthory Napok Szilágysomlyón
Báthory István lengyel trónra lépésének 440., halálának 430. évfordulójára emlékeztek
Múlt hét végén, szeptember 23-a és 25-e között immár XXIV. alkalommal szervezte meg a Báthory István Alapítvány Szilágysomlyón a Báthory Napokat, amelynek a kerek évfordulók mellett ünnepi hangulatot adott az is, hogy a rendezvények egy része végre visszatérhetett az eredeti helyszínre, a Várkertbe. Pénteken délután egyszerre két helyszínen, három eseménnyel kezdődött a program. A Ioan Ossian Technológiai Líceum dísztermében a XXIII. Orvostovábbképző nyitotta meg kapuit a három országból jött vendégek, előadók és résztvevők előtt. Az EMKE–Magyar Házban ezzel egy időben indult az EMKE Ifjúsági Szervezetének Könyvturi|élőKönyvtár programja, valamint a már hagyományossá vált anyanyelvi játékok.
Szabadság (Kolozsvár),
Báthory István lengyel trónra lépésének 440., halálának 430. évfordulójára emlékeztek
Múlt hét végén, szeptember 23-a és 25-e között immár XXIV. alkalommal szervezte meg a Báthory István Alapítvány Szilágysomlyón a Báthory Napokat, amelynek a kerek évfordulók mellett ünnepi hangulatot adott az is, hogy a rendezvények egy része végre visszatérhetett az eredeti helyszínre, a Várkertbe. Pénteken délután egyszerre két helyszínen, három eseménnyel kezdődött a program. A Ioan Ossian Technológiai Líceum dísztermében a XXIII. Orvostovábbképző nyitotta meg kapuit a három országból jött vendégek, előadók és résztvevők előtt. Az EMKE–Magyar Házban ezzel egy időben indult az EMKE Ifjúsági Szervezetének Könyvturi|élőKönyvtár programja, valamint a már hagyományossá vált anyanyelvi játékok.
Szabadság (Kolozsvár),
2016. október 1.
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján
Halálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben.
Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre.
Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke.
A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken.
Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is.
Antal Erika
maszol.ro,
Halálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben.
Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre.
Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke.
A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken.
Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is.
Antal Erika
maszol.ro,
2016. október 3.
„Idejétmúlttá válnak” Sütő András művei?
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján Marosvásárhelyen szeptember utolsó napján, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel. Az író sírjánál tartott megemlékezésen alig húszan vettek részt.
Demeter József lelkipásztor, a baráti társaság elnöke arról beszélt, többen is megpróbálják kétségbevonni az író irodalmi munkásságának értékét, mondván, művei immár „lecsengtek”, idejétmúlttá váltak. Az egyik, nemrég megjelent magyar irodalmi lexikonból a szerkesztők kihagyták a nevét, a baráti társaság elnöke azonban hiszi, hogy a munkájuk és a törődésük nem hiábavaló. Demeter József úgy fogalmazott, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak olvasója.
Az emlékezők az író kedvenc zsoltárát, Tebenned bíztunk kezdetűt énekelték el. A koszorúzást követően Demeter József kihirdette, hogy október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson is tartanak egy megemlékezést a Sütő András szülőházánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a ház felújítását követően rendbe tette a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkáváját is. Az emlékezők a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten vehetnek részt, majd a szülői háznál róják le tiszteletüket.
Érdeklődésünkre, hogy vajon mikor lesz Sütőnek szobra Marosvásárhelyen, hiszen az önkormányzat költségvetésében idén immár harmadik éve szerepelt a terv, a baráti társaság tagjai szkeptikusan válaszoltak. Kilyén Ilka színművésznő elmondta, úgy látja, még csak utalás sem történik az utóbbi időben a szobor felállítására: „Sajnálatos módon ahányszor változik a képviseletünk az önkormányzatban, feledésbe merül a terv, aztán elölről kell kezdeni mindent” – mondta a baráti társaság tagja.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma.
Antal Erika | Krónika (Kolozsvár)
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján Marosvásárhelyen szeptember utolsó napján, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel. Az író sírjánál tartott megemlékezésen alig húszan vettek részt.
Demeter József lelkipásztor, a baráti társaság elnöke arról beszélt, többen is megpróbálják kétségbevonni az író irodalmi munkásságának értékét, mondván, művei immár „lecsengtek”, idejétmúlttá váltak. Az egyik, nemrég megjelent magyar irodalmi lexikonból a szerkesztők kihagyták a nevét, a baráti társaság elnöke azonban hiszi, hogy a munkájuk és a törődésük nem hiábavaló. Demeter József úgy fogalmazott, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak olvasója.
Az emlékezők az író kedvenc zsoltárát, Tebenned bíztunk kezdetűt énekelték el. A koszorúzást követően Demeter József kihirdette, hogy október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson is tartanak egy megemlékezést a Sütő András szülőházánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a ház felújítását követően rendbe tette a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkáváját is. Az emlékezők a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten vehetnek részt, majd a szülői háznál róják le tiszteletüket.
Érdeklődésünkre, hogy vajon mikor lesz Sütőnek szobra Marosvásárhelyen, hiszen az önkormányzat költségvetésében idén immár harmadik éve szerepelt a terv, a baráti társaság tagjai szkeptikusan válaszoltak. Kilyén Ilka színművésznő elmondta, úgy látja, még csak utalás sem történik az utóbbi időben a szobor felállítására: „Sajnálatos módon ahányszor változik a képviseletünk az önkormányzatban, feledésbe merül a terv, aztán elölről kell kezdeni mindent” – mondta a baráti társaság tagja.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma.
Antal Erika | Krónika (Kolozsvár)
2016. október 10.
Gyöngykoszorú-találkozó Mezőbándon
A hagyomány arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához! E mottó jegyében tizenhárom évi szünet után Mezőbándon újraéledt a Gyöngykoszorú-találkozó mozgalom. A helyi Csipkebogyó tánccsoport és a református egyházközség közös erővel leheltek életet a rendezvénybe, tizenkét néptánccsoportot hívtak meg, s tették a találkozót a népi kultúra ünnepévé, amelynek legfőbb hozadéka az ősi hagyaték éltetése, gyerekek, fiatalok közösséggé kovácsolása a Székely-Mezőségen.
Csillagszemű gyermekekben gyönyörködünk
A találkozó a csoportok felvonulásával kezdődött, majd a református templomban istentiszteletet tartottak, ahol köszöntések hangzottak el. Lukácsi Szilamér, az egyházközség lelkésze hangsúlyozta, öröm, hogy van folytatás, hogy többéves vágyuk teljesült, hiszen tovább vihetik Böjthe Zoltán és Judit munkáját. Mezőbándon ma több mint 50 gyerek kapcsolódott be a néptáncoktatásba, a Csipkebogyó három csoportjába, sok a fiatal, a lelkes szülő, akik fontosnak tartják a hagyomány éltetését. A csoportokat Szabó Éva vezeti fáradtságot nem ismerő buzgalommal. Körülötte egy olyan közösség állt össze, amely összetart, s aminek gyümölcsei ma már nyilvánvalóak. Azon túlmenően, hogy a nagyszámú közönség gyönyörűségére táncolnak, egymástól is tanulhatnak a fiatalok, főként a székely-mezőségi régió táncaiból.
– Azért szerveztük a Gyöngykoszorú- találkozót, hogy felszínre hozzuk az igazgyöngyöket, támogassuk csillagszemű gyermekeinket, csodáljuk a mélyről fakadó rátermettségüket, s együtt örüljünk velük! Mutassuk meg Európának, hogy vannak gyökereink, amiből táplálkozzunk, van élő népi kultúránk, amit nem engedünk megtépázni. Addig vagyunk erősek ezeken a tájakon, amíg gyermekeink táncolnak, szól a szívből jövő népdal! – fogalmazott a lelkész a találkozó megnyitóján.
Köszönet a szülőknek, az édesanyáknak
Kilyén Ilka, Magyar Örökség díjas színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke főként a gyerekekhez szólt, hangsúlyozva, mennyire büszkék lehetnek arra, hogy megadatik nekik néptáncot tanulni. Olyan gazdag magyar néptánckincsünk, hogy egy emberélet nem lenne elég valamennyit elsajátítani. Ami a miénk, annak megőrzésére igyekezni kell, hogy az anyanyelv mellett a zenei anyanyelvünket, a mozgáskultúránkat is sajátjának érezze a felnövő nemzedék. Ennek a megtartása, továbbadása az ő feladatuk lesz – fogalmazott az EMKE elnöke, aki köszönetet mondott a szülőknek azért, hogy szép ruhába öltöztetik és elküldik a gyermeket táncolni, és hogy áldozatot hoznak e mozgalom éltetéséért, amelyet Szabó György Pál és Szabó Éva indított el Maros megyében.
Erdély új nemzedékének zászlóvivői
– A magyar népi kultúrában valami olyan hatalmas erő és minőség van, ami újjá tud születni – fogalmazott Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. – Biztos vagyok abban, hogy ti, fiatalok, akik gyönyörű népviseletet öltöttetek, akik megtanultátok a táncokat, a muzsikát, nem valami gyászmenetbe álltatok be, hanem ti vagytok Erdély új magyar nemzedékének a zászlóvivői. Minden táncotok, fellépésétek legyen az élet nagy öröme! – hangzott a biztatás.
Dr. Vass Levente, az RMDSZ képviselőjelöltje a közösség erős érdekképviseletére hívta fel a figyelmet, akárcsak Böjthe Zoltán, a helyi RMDSZ elnöke, aki a decemberi választásokon való részételre is buzdította a jelenlevőket.
A rendezvény résztvevőit a község elöljárói, Horváth Árpád alpolgármester és Radu Mircea polgármester is köszöntötték.
Tánc, mulatság, jókedv
A tánccsoportok a református közösségi otthon színpadán léptek fel. Bevezetőül Balázsi János, a falu kántora népdalokat énekelt. A színpadon a helyi Csipkebogyó csoportjait, a mezőmadarasi Árvalányhajt, a medgyesi Gyöngyvirág néptánccsoportot, a Csillagfény és a Szivárvány néptánccsoportot, a felfalusi Bíborkát, a szabédi Fürge Lábakat és a mezőbergenyei Kincsásót láthatta a közönség. Népdalt énekelt még Barabás Beatrix.
A fellépések mögött álló rengeteg munkát oklevéllel jutalmazták a szervezők.
Délután mindenki táncházba volt hivatalos, ahol jókedvvel, örömmel táncolhatott.
A helyi közösség, az asszonyok nagyon kitettek magukért, az eseményre nagy adag töltött káposztát főztek. Hat nagy fazékban 1800 töltelék rotyogott, amihez 65 kg húst használtak fel. A táncosok, a vendégek jóízűen falatoztak belőle. Ezenkívül házi sütemény, kalács és egyéb finomságok is kerültek az asztalra, ami ismét a helyiek összefogását, a közért tenni akaró hajlandóságát bizonyítja.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)
A hagyomány arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához! E mottó jegyében tizenhárom évi szünet után Mezőbándon újraéledt a Gyöngykoszorú-találkozó mozgalom. A helyi Csipkebogyó tánccsoport és a református egyházközség közös erővel leheltek életet a rendezvénybe, tizenkét néptánccsoportot hívtak meg, s tették a találkozót a népi kultúra ünnepévé, amelynek legfőbb hozadéka az ősi hagyaték éltetése, gyerekek, fiatalok közösséggé kovácsolása a Székely-Mezőségen.
Csillagszemű gyermekekben gyönyörködünk
A találkozó a csoportok felvonulásával kezdődött, majd a református templomban istentiszteletet tartottak, ahol köszöntések hangzottak el. Lukácsi Szilamér, az egyházközség lelkésze hangsúlyozta, öröm, hogy van folytatás, hogy többéves vágyuk teljesült, hiszen tovább vihetik Böjthe Zoltán és Judit munkáját. Mezőbándon ma több mint 50 gyerek kapcsolódott be a néptáncoktatásba, a Csipkebogyó három csoportjába, sok a fiatal, a lelkes szülő, akik fontosnak tartják a hagyomány éltetését. A csoportokat Szabó Éva vezeti fáradtságot nem ismerő buzgalommal. Körülötte egy olyan közösség állt össze, amely összetart, s aminek gyümölcsei ma már nyilvánvalóak. Azon túlmenően, hogy a nagyszámú közönség gyönyörűségére táncolnak, egymástól is tanulhatnak a fiatalok, főként a székely-mezőségi régió táncaiból.
– Azért szerveztük a Gyöngykoszorú- találkozót, hogy felszínre hozzuk az igazgyöngyöket, támogassuk csillagszemű gyermekeinket, csodáljuk a mélyről fakadó rátermettségüket, s együtt örüljünk velük! Mutassuk meg Európának, hogy vannak gyökereink, amiből táplálkozzunk, van élő népi kultúránk, amit nem engedünk megtépázni. Addig vagyunk erősek ezeken a tájakon, amíg gyermekeink táncolnak, szól a szívből jövő népdal! – fogalmazott a lelkész a találkozó megnyitóján.
Köszönet a szülőknek, az édesanyáknak
Kilyén Ilka, Magyar Örökség díjas színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke főként a gyerekekhez szólt, hangsúlyozva, mennyire büszkék lehetnek arra, hogy megadatik nekik néptáncot tanulni. Olyan gazdag magyar néptánckincsünk, hogy egy emberélet nem lenne elég valamennyit elsajátítani. Ami a miénk, annak megőrzésére igyekezni kell, hogy az anyanyelv mellett a zenei anyanyelvünket, a mozgáskultúránkat is sajátjának érezze a felnövő nemzedék. Ennek a megtartása, továbbadása az ő feladatuk lesz – fogalmazott az EMKE elnöke, aki köszönetet mondott a szülőknek azért, hogy szép ruhába öltöztetik és elküldik a gyermeket táncolni, és hogy áldozatot hoznak e mozgalom éltetéséért, amelyet Szabó György Pál és Szabó Éva indított el Maros megyében.
Erdély új nemzedékének zászlóvivői
– A magyar népi kultúrában valami olyan hatalmas erő és minőség van, ami újjá tud születni – fogalmazott Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. – Biztos vagyok abban, hogy ti, fiatalok, akik gyönyörű népviseletet öltöttetek, akik megtanultátok a táncokat, a muzsikát, nem valami gyászmenetbe álltatok be, hanem ti vagytok Erdély új magyar nemzedékének a zászlóvivői. Minden táncotok, fellépésétek legyen az élet nagy öröme! – hangzott a biztatás.
Dr. Vass Levente, az RMDSZ képviselőjelöltje a közösség erős érdekképviseletére hívta fel a figyelmet, akárcsak Böjthe Zoltán, a helyi RMDSZ elnöke, aki a decemberi választásokon való részételre is buzdította a jelenlevőket.
A rendezvény résztvevőit a község elöljárói, Horváth Árpád alpolgármester és Radu Mircea polgármester is köszöntötték.
Tánc, mulatság, jókedv
A tánccsoportok a református közösségi otthon színpadán léptek fel. Bevezetőül Balázsi János, a falu kántora népdalokat énekelt. A színpadon a helyi Csipkebogyó csoportjait, a mezőmadarasi Árvalányhajt, a medgyesi Gyöngyvirág néptánccsoportot, a Csillagfény és a Szivárvány néptánccsoportot, a felfalusi Bíborkát, a szabédi Fürge Lábakat és a mezőbergenyei Kincsásót láthatta a közönség. Népdalt énekelt még Barabás Beatrix.
A fellépések mögött álló rengeteg munkát oklevéllel jutalmazták a szervezők.
Délután mindenki táncházba volt hivatalos, ahol jókedvvel, örömmel táncolhatott.
A helyi közösség, az asszonyok nagyon kitettek magukért, az eseményre nagy adag töltött káposztát főztek. Hat nagy fazékban 1800 töltelék rotyogott, amihez 65 kg húst használtak fel. A táncosok, a vendégek jóízűen falatoztak belőle. Ezenkívül házi sütemény, kalács és egyéb finomságok is kerültek az asztalra, ami ismét a helyiek összefogását, a közért tenni akaró hajlandóságát bizonyítja.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 10.
Átvették a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro
2016. október 10.
Átvette az EMKE a pusztakamarási Sütő-emlékház rehabilitált épületeit
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson.
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson.
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro
2016. október 11.
A remény üzenetével adták át a Sütő-házat Pusztakamaráson
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 17.
Árpád-szobor-emléktúra a Cenken
A Történelmi Vitézi Rend székely törzsének sepsiszéki állománya emléktúrát szervezett szombaton a brassói Cenkre a millenniumi Árpád-szobor felállításának 120. évfordulója tiszteletére.
Az emléktúrán közel hetven vitéz, illetve hozzájuk csatlakozott háromszéki és brassói civil vett részt – tudtuk meg Ambrus Ágnestől, a rend kézdiszéki székkapitányától, aki azt is elmondta, hogy a Cenken Vass Vince a szobor felállításának, majd lerombolásának történetét ismertette, majd Szente Lajos, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság brassói fiókszervezetének elnöke az emlékmű szoborfejének kiszabadításáról szólt. „A Berczik Gyula tervei alapján Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel. A 18 méter magas emlékoszlopon a 3,5 méter magas kőszobor Árpád-kori harcost ábrázolt, egyik kezében kardját, a másikban Magyarország címerét tartotta. 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta az emlékmű talapzatát, majd az 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar az Árpád-szobrot ledöntötte, s az darabokra törött. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték. A rendszerváltás után a brassói Erdélyi Közművelődési Egyesület kiszabadította az emlékmű pincében lappangó, épen megmaradt fejrészét, azóta azt a helyi magyar evangélikus egyház hivatalában őrzik” – ismertette Vass Vince és Szente Lajos építész, aki annak idején a szoborfej kiváltását intézte. A Cenken ma is létező talapzatig tartó gyalogtúra után az evangélikus egyház hivatalában megkoszorúzták a szoborfejet.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Történelmi Vitézi Rend székely törzsének sepsiszéki állománya emléktúrát szervezett szombaton a brassói Cenkre a millenniumi Árpád-szobor felállításának 120. évfordulója tiszteletére.
Az emléktúrán közel hetven vitéz, illetve hozzájuk csatlakozott háromszéki és brassói civil vett részt – tudtuk meg Ambrus Ágnestől, a rend kézdiszéki székkapitányától, aki azt is elmondta, hogy a Cenken Vass Vince a szobor felállításának, majd lerombolásának történetét ismertette, majd Szente Lajos, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság brassói fiókszervezetének elnöke az emlékmű szoborfejének kiszabadításáról szólt. „A Berczik Gyula tervei alapján Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel. A 18 méter magas emlékoszlopon a 3,5 méter magas kőszobor Árpád-kori harcost ábrázolt, egyik kezében kardját, a másikban Magyarország címerét tartotta. 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta az emlékmű talapzatát, majd az 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar az Árpád-szobrot ledöntötte, s az darabokra törött. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték. A rendszerváltás után a brassói Erdélyi Közművelődési Egyesület kiszabadította az emlékmű pincében lappangó, épen megmaradt fejrészét, azóta azt a helyi magyar evangélikus egyház hivatalában őrzik” – ismertette Vass Vince és Szente Lajos építész, aki annak idején a szoborfej kiváltását intézte. A Cenken ma is létező talapzatig tartó gyalogtúra után az evangélikus egyház hivatalában megkoszorúzták a szoborfejet.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 2.
Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 7.
Kolozsváron is megemlékeztek Szilágyi Domokosról
A négy településen lezajlott XI. Szilágyi Domokos Napok utolsó állomása volt szombaton délután Kolozsvár, a negyven éve elhunyt költőre a Házsongárdi temetőben és az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában emlékeztek.
Sírjánál Ferenczy Miklós református lelkipásztor mondott imát, Bartók zenéjéhez hasonlítva a törékeny alkatú költőóriás sajátos művészetét. Isteni ajándékként kell megőriznünk az utókor számára mindazt, amit a magyarság és az emberiség számára megalkotott – sugallta. Koszorút helyezett el Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Korsós Tamás konzul (képünkön) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében Muzsnay Árpád főtanácsos. Pomogáts Béla irodalomtörténész beszédében azt domborította ki, hogy bármennyire is szerencsétlen volt a költő élete, nem bizonyult hiábavalónak. Életműve mintha azt üzenné, hogy magányos nemzet vagyunk, ezt a szorongató érzést mégis fel lehet oldani, fűzte hozzá Pomogáts Béla.
Dávid Gyula irodalomtörténész arra emlékeztetett, hogy Szilágyi Domokos múltját ma is homály fedi, nem ismerjük a teljes igazságot, a fél igazság pedig fél hazugság. Egy, a Securitate irattárából előkerült levelet idézett, valamint két kihallgatási jegyzőkönyvet, amelyek a költő hatósági meghurcolását bizonyítják az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt tanúsított rokonszenv-megnyilvánulásai miatt. – Amit azonban Szilágyi Domokos az irodalomnak adott, azt senki nem veheti el – mondta a szónok. A házsongárdi megemlékezésen Széman Emese Rózsa a költő Számvetés című versét, a Szatmárnémetiből érkezett irodalomkedvelők közül pedig Ary Dalma a Törpe ecloga című művet szavalta el.
A rendezvénysorozat kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Györkös Mányi Albert Emlékházban, a résztvevők Szilágyi Domokos megítélését vették górcső alá negyven év távlatából. Kántor Lajos moderálásával a Budapestről érkezett két irodalomtörténész, Pomogáts Béla és Jánosi Zoltán azt fejtette ki, amit csütörtökön a Szatmárnémetiben lezajlott Sajtóértekezlet – 2016 elnevezésű irodalmi tanácskozás megfogalmazott: a nagy költőt az utókornak nem szabad elítélnie, inkább fel kell mentenie a felelősség alól mindazokért, amiket a diktatúra elnyomása alatt követett el, annál is inkább, mert halálának pontos körülményei napjainkban sem ismertek.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)
A négy településen lezajlott XI. Szilágyi Domokos Napok utolsó állomása volt szombaton délután Kolozsvár, a negyven éve elhunyt költőre a Házsongárdi temetőben és az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában emlékeztek.
Sírjánál Ferenczy Miklós református lelkipásztor mondott imát, Bartók zenéjéhez hasonlítva a törékeny alkatú költőóriás sajátos művészetét. Isteni ajándékként kell megőriznünk az utókor számára mindazt, amit a magyarság és az emberiség számára megalkotott – sugallta. Koszorút helyezett el Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Korsós Tamás konzul (képünkön) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében Muzsnay Árpád főtanácsos. Pomogáts Béla irodalomtörténész beszédében azt domborította ki, hogy bármennyire is szerencsétlen volt a költő élete, nem bizonyult hiábavalónak. Életműve mintha azt üzenné, hogy magányos nemzet vagyunk, ezt a szorongató érzést mégis fel lehet oldani, fűzte hozzá Pomogáts Béla.
Dávid Gyula irodalomtörténész arra emlékeztetett, hogy Szilágyi Domokos múltját ma is homály fedi, nem ismerjük a teljes igazságot, a fél igazság pedig fél hazugság. Egy, a Securitate irattárából előkerült levelet idézett, valamint két kihallgatási jegyzőkönyvet, amelyek a költő hatósági meghurcolását bizonyítják az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt tanúsított rokonszenv-megnyilvánulásai miatt. – Amit azonban Szilágyi Domokos az irodalomnak adott, azt senki nem veheti el – mondta a szónok. A házsongárdi megemlékezésen Széman Emese Rózsa a költő Számvetés című versét, a Szatmárnémetiből érkezett irodalomkedvelők közül pedig Ary Dalma a Törpe ecloga című művet szavalta el.
A rendezvénysorozat kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Györkös Mányi Albert Emlékházban, a résztvevők Szilágyi Domokos megítélését vették górcső alá negyven év távlatából. Kántor Lajos moderálásával a Budapestről érkezett két irodalomtörténész, Pomogáts Béla és Jánosi Zoltán azt fejtette ki, amit csütörtökön a Szatmárnémetiben lezajlott Sajtóértekezlet – 2016 elnevezésű irodalmi tanácskozás megfogalmazott: a nagy költőt az utókornak nem szabad elítélnie, inkább fel kell mentenie a felelősség alól mindazokért, amiket a diktatúra elnyomása alatt követett el, annál is inkább, mert halálának pontos körülményei napjainkban sem ismertek.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 14.
Székely Árpádot is díjazta a Dalosszövetség
Beszámolóval, díjkiosztással és a 80 éve született marosvásárhelyi származású zeneszerző, Szabó Csaba (1936–2003) emléke előtt tisztelgő kórushangversennyel ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját szombaton a Romániai Magyar Dalösszövetség (RMD). Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke örömmel nyugtázta, hogy a civil szervezet célkitűzései ugyanazok, mint 95 évvel ezelőtt: az Éneklő Erdély megteremtése Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében. A közgyűlésnek és díjkiosztásnak idén is a Református Kollégium díszterme adott otthont, míg a színvonalas koncertet az Egyetemiek Háza nagytermében tartották. A koncertet megtisztelte jelenlétével a zeneszerző özvegye, Szabó Csabáné Szántó Klaudia asszony is. (Képünkön: Székely Árpád karnagy, a Református Kollégium igazgatója Tóth-Guttman Emesétől vette át a Jagamas János-díjat, a felvételt Rohonyi D. Iván készítette)
Oláh József református lelkipásztor igeolvasása után Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója, valamint az EMKE részéről Bartha Katalin Ágnes köszöntötte a jelenlévőket.
– A 95 éves RMD célkitűzései mind a mai napig nem változtak. Fő célunk és kötelességünk az Éneklő Erdély megteremtése Kodály és Bartók szellemében. Ezt főleg a kórustalálkozók révén valósítjuk meg: Erdély minden régiójában szervezünk kórustalálkozókat felnőtteknek és gyerekeknek, a tömb- és a szórványmagyarságban egyaránt – hangsúlyozta Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke. Örvendetesnek nevezte, hogy a magyar iskolákban újraszerveződnek az énekkarok, és ezáltal bővülhet a Dalosszövetség ifjúsági énekkarainak sora. Támogatják továbbá a népdaléneklési versenyek, zenei táborok, továbbképzések szervezését – ezek a tevékenységek egyúttal közösségépítő jellegűek, amelyek értéket, harmóniát, a szép élet stílusát alakítják ki, fűzte hozzá. Ezt követően Köllő Ferenc a Hargita megyei kórusmozgalomról, Sógor Magda pedig az egyházzenei eseményekről értekezett. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és Kovács András marosvásárhelyi karnagy bemutatta a folyóirat azon mellékletét, amely tizenkét magyar népdalfeldolgozást tartalmaz.
Évek óta szokás, hogy a díjazottak tevékenységéről rövid videoklipet vetítenek, ám az idei első kitüntetett esetében erre nem volt szükség: a Jagamas János-díjjal jutalmazott Székely Árpád igazgató-karnagy énekkari csoportja ugyanis „élő videoklippel” örvendeztette meg a hallgatóságot.
– Székely Árpád szakmai felkészültsége kiváló, doktori értekezését az énekkar egyéni hangzásáról írta. Koncertjein az áhítat, a bensőségesség kristálytiszta élményét élhetjük meg. Énekkara az éneklő esztétikai élmény bizonyosságával van jelen a kulturális és egyházi eseményeken, a történelmi évfordulók ünneplésekor, a karácsonyi koncertek és kórusfesztiválok alkalmával. Ars poeticája több mint negyedszázada így határozható meg: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében – olvasta fel Angi István zeneesztéta méltatását Tóth-Guttman Emese, majd a jelenlévők hosszas tapssal fejezték ki a díjazott iránti elismerésüket.
Gergely Gábor kézdivásárhelyi kántor-tanárt Zsizsmann Rezső-díjjal tüntették ki. Az életút ismertetése mellett Fórika Balázs a laudált szerénységét, segítőkészségét, szakmai kiválóságát emelte ki. A díjat Zsizsmann Endre lelkipásztor, a díj névadójának dédunokája adta át.
– Máyer Róbert a közjó szolgálatába állította munkásságát. Mindent szűkebb hazája, a Székelyföld, a kórusmuzsika, a klasszikus és a népzene szolgálatába állított. Önzetlen oktató-nevelő tevékenysége mellett karmesterként is helytáll, fúvóstáborokat szervez – mondta a Rónai Antal-díj idei kitüntetettjéről Köllő Ferenc székelyföldi tanár-karnagy. A díjat a zeneszerző fia, Rónai Ádám hegedűművész adta át.
– Fülöp Judit zeneszeretete meghatározó pedagógusi pályafutása során. Óvónőként nagy hangsúlyt fektetett a gyermekek zenei nevelésére, a népi hagyományok ápolására és átadására. A gyermekek számára vetélkedőket szervezett, énekkart alapított, továbbá létrehozta a szovátai Intermezzo kamarakórust, ahol a tagok az együtténeklés öröméért, a zene szeretetért gyűlnek össze, nagy hiányt pótolva a város énekkari kultúrájában. Fülöp Judit bátor, mert megvalósította azt, amit követendőnek tartott. A kisvárosban az egyetemes zeneirodalom alkotásait adta elő, nem félt a kudarctól, az emberek véleményétől, merte vállalni önmagát – magyarázta a Márkos Albert-díj kitüntetettjéről Orosz Pál József.
A búzásbesenyői vegyeskar vezetőjét, Szakács Zoltán tanár-karnagyot Seprődi János-díjjal tüntették ki. Kovács András marosvásárhelyi karnagy ismertette a fiatal szakember életútját, majd kijelentette: az elismerés jó kezekbe került.
A negyedik alkalommal kiosztott Guttman Mihály-díjat a karnagy fia, Guttmann Szabolcs építész adta át Bartha Ilona marosújvári karnagynak. Laudációjában Fórika Éva zenetanár a díjazott sokoldalú tevékenységét, a kórus iránti gondosságát méltatta.
Ünnepi hangverseny volt a javából a Szabó Csaba-emlékhangverseny, ahol hét kórus lépett színpadra: a S. Toduță Zenei Főgimnázium V–VIII.osztályos magyar diákjait tömörítő kórus (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum kamarakórusa (Farkas László), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (Kovács András), a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara (Molnár Katalin), a BBTE Református Tanárképző Karának kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet), a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus (Ványolós András) és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes). Illesse dicséret a karnagyokat elsősorban a művek betanításáért, másrészt a zeneművek kiválasztásáért: minden kórus azokat a darabokat énekelte el, amelyek megfeleltek az együttes felkészültségének, zenei képességének. Biztos vagyok abban, hogy ezeket a műveket nem volt könnyű feladat elsajátítani egy nem (csak) profi énekesekből álló kórusnak, ám az eredmény kitűnőre sikeredett.
Megbizonyosodhattunk arról, hogy Szabó Csaba munkásságát elsősorban nekünk, erdélyi magyaroknak kell megőriznünk, hiszen a zeneszerző életének javát Marosvásárhelyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
Beszámolóval, díjkiosztással és a 80 éve született marosvásárhelyi származású zeneszerző, Szabó Csaba (1936–2003) emléke előtt tisztelgő kórushangversennyel ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját szombaton a Romániai Magyar Dalösszövetség (RMD). Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke örömmel nyugtázta, hogy a civil szervezet célkitűzései ugyanazok, mint 95 évvel ezelőtt: az Éneklő Erdély megteremtése Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében. A közgyűlésnek és díjkiosztásnak idén is a Református Kollégium díszterme adott otthont, míg a színvonalas koncertet az Egyetemiek Háza nagytermében tartották. A koncertet megtisztelte jelenlétével a zeneszerző özvegye, Szabó Csabáné Szántó Klaudia asszony is. (Képünkön: Székely Árpád karnagy, a Református Kollégium igazgatója Tóth-Guttman Emesétől vette át a Jagamas János-díjat, a felvételt Rohonyi D. Iván készítette)
Oláh József református lelkipásztor igeolvasása után Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója, valamint az EMKE részéről Bartha Katalin Ágnes köszöntötte a jelenlévőket.
– A 95 éves RMD célkitűzései mind a mai napig nem változtak. Fő célunk és kötelességünk az Éneklő Erdély megteremtése Kodály és Bartók szellemében. Ezt főleg a kórustalálkozók révén valósítjuk meg: Erdély minden régiójában szervezünk kórustalálkozókat felnőtteknek és gyerekeknek, a tömb- és a szórványmagyarságban egyaránt – hangsúlyozta Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke. Örvendetesnek nevezte, hogy a magyar iskolákban újraszerveződnek az énekkarok, és ezáltal bővülhet a Dalosszövetség ifjúsági énekkarainak sora. Támogatják továbbá a népdaléneklési versenyek, zenei táborok, továbbképzések szervezését – ezek a tevékenységek egyúttal közösségépítő jellegűek, amelyek értéket, harmóniát, a szép élet stílusát alakítják ki, fűzte hozzá. Ezt követően Köllő Ferenc a Hargita megyei kórusmozgalomról, Sógor Magda pedig az egyházzenei eseményekről értekezett. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és Kovács András marosvásárhelyi karnagy bemutatta a folyóirat azon mellékletét, amely tizenkét magyar népdalfeldolgozást tartalmaz.
Évek óta szokás, hogy a díjazottak tevékenységéről rövid videoklipet vetítenek, ám az idei első kitüntetett esetében erre nem volt szükség: a Jagamas János-díjjal jutalmazott Székely Árpád igazgató-karnagy énekkari csoportja ugyanis „élő videoklippel” örvendeztette meg a hallgatóságot.
– Székely Árpád szakmai felkészültsége kiváló, doktori értekezését az énekkar egyéni hangzásáról írta. Koncertjein az áhítat, a bensőségesség kristálytiszta élményét élhetjük meg. Énekkara az éneklő esztétikai élmény bizonyosságával van jelen a kulturális és egyházi eseményeken, a történelmi évfordulók ünneplésekor, a karácsonyi koncertek és kórusfesztiválok alkalmával. Ars poeticája több mint negyedszázada így határozható meg: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében – olvasta fel Angi István zeneesztéta méltatását Tóth-Guttman Emese, majd a jelenlévők hosszas tapssal fejezték ki a díjazott iránti elismerésüket.
Gergely Gábor kézdivásárhelyi kántor-tanárt Zsizsmann Rezső-díjjal tüntették ki. Az életút ismertetése mellett Fórika Balázs a laudált szerénységét, segítőkészségét, szakmai kiválóságát emelte ki. A díjat Zsizsmann Endre lelkipásztor, a díj névadójának dédunokája adta át.
– Máyer Róbert a közjó szolgálatába állította munkásságát. Mindent szűkebb hazája, a Székelyföld, a kórusmuzsika, a klasszikus és a népzene szolgálatába állított. Önzetlen oktató-nevelő tevékenysége mellett karmesterként is helytáll, fúvóstáborokat szervez – mondta a Rónai Antal-díj idei kitüntetettjéről Köllő Ferenc székelyföldi tanár-karnagy. A díjat a zeneszerző fia, Rónai Ádám hegedűművész adta át.
– Fülöp Judit zeneszeretete meghatározó pedagógusi pályafutása során. Óvónőként nagy hangsúlyt fektetett a gyermekek zenei nevelésére, a népi hagyományok ápolására és átadására. A gyermekek számára vetélkedőket szervezett, énekkart alapított, továbbá létrehozta a szovátai Intermezzo kamarakórust, ahol a tagok az együtténeklés öröméért, a zene szeretetért gyűlnek össze, nagy hiányt pótolva a város énekkari kultúrájában. Fülöp Judit bátor, mert megvalósította azt, amit követendőnek tartott. A kisvárosban az egyetemes zeneirodalom alkotásait adta elő, nem félt a kudarctól, az emberek véleményétől, merte vállalni önmagát – magyarázta a Márkos Albert-díj kitüntetettjéről Orosz Pál József.
A búzásbesenyői vegyeskar vezetőjét, Szakács Zoltán tanár-karnagyot Seprődi János-díjjal tüntették ki. Kovács András marosvásárhelyi karnagy ismertette a fiatal szakember életútját, majd kijelentette: az elismerés jó kezekbe került.
A negyedik alkalommal kiosztott Guttman Mihály-díjat a karnagy fia, Guttmann Szabolcs építész adta át Bartha Ilona marosújvári karnagynak. Laudációjában Fórika Éva zenetanár a díjazott sokoldalú tevékenységét, a kórus iránti gondosságát méltatta.
Ünnepi hangverseny volt a javából a Szabó Csaba-emlékhangverseny, ahol hét kórus lépett színpadra: a S. Toduță Zenei Főgimnázium V–VIII.osztályos magyar diákjait tömörítő kórus (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum kamarakórusa (Farkas László), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (Kovács András), a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara (Molnár Katalin), a BBTE Református Tanárképző Karának kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet), a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus (Ványolós András) és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes). Illesse dicséret a karnagyokat elsősorban a művek betanításáért, másrészt a zeneművek kiválasztásáért: minden kórus azokat a darabokat énekelte el, amelyek megfeleltek az együttes felkészültségének, zenei képességének. Biztos vagyok abban, hogy ezeket a műveket nem volt könnyű feladat elsajátítani egy nem (csak) profi énekesekből álló kórusnak, ám az eredmény kitűnőre sikeredett.
Megbizonyosodhattunk arról, hogy Szabó Csaba munkásságát elsősorban nekünk, erdélyi magyaroknak kell megőriznünk, hiszen a zeneszerző életének javát Marosvásárhelyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 16.
Magyar Házak IV. Találkozója Kolozsváron
November 11–12-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében Kolozsváron tartották meg a romániai Magyar Házak IV. Találkozóját. A rendezvény keretében mutatták be dr. Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét.
A rangos rendezvénysorozat kezdőeseményére a kolozsvári EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban került sor. Itt mutatták be Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét. Kós Katalinnak, az Emlékház vezetőjének köszöntője után a megjelenteket dr. Széman Péter, az EMKE országos elnöke üdvözölte, kiemelve az esemény fontosságát. A könyvet Benkő Levente történész, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője mutatta be. Ebben ismertette a könyv struktúráját, tartalmi elemeit, értékeit. Hangsúlyozta, hogy a kötet nemcsak a korabeli sajtó helyzetét tisztázza, hanem komoly történelmi ismereteket is ad. Ezután a szerző elmondta, mi késztette arra, hogy a sajtótörténettel ilyen mélységben foglalkozzon, mi volt a könyv alapkoncepciója, és miért tartotta fontosnak ennek a bonyolult korszaknak a részletes bemutatását. Kifejtette, hogy várostörténészként igyekezett az egyes városokban, régiókban kialakult sajtót rangsorolni, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. A bensőséges esemény dedikálással zárult. A könyvbemutatót megtisztelte jelenlétével dr. Skelecz György kolozsvári konzul.
A kétnapos rendezvény a Magyar Házak szerepe a helyi értékek feltárásában, nemzeti identitásunk megőrzése érdekében. A Magyar Házak működésének fenntarthatósága nevet viselte, amely pénteken este a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban folytatódott a résztvevők bemutatkozásával. A szakmai civil szervezetek részéről Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége elnöke, az EMKE partiumi területi alelnöke bemutatta az általa vezetett szövetség sokrétű tevékenységét, kiemelve az olyan hagyományteremtő határok feletti kezdeményezéseket, mint a Magyar Kultúra Ünnepe, Művelődés Hete stb. Kitért a Partiumban és Bihar megyében folyó közösségépítő tevékenység általános helyzetére is. A bemutatkozásokból élénk tevékenység bontakozott ki, amelyet a sokszínűség és a sorozatos helytállás jellemzett.
Másnap a megnyitó és üdvözlések után Tibád Zoltán a Bethlen Gábor Alap, Márton Katalin pedig a Communitas Alapítvány pályázati rendszerét mutatta be, vázolták, hogyan lehet sikeresebben pályázni, de kitértek a pályázatok lebonyolítására és az elszámolás elkészítésére is. Az előadásokat hosszú közös megbeszélés követte. Végül Értékfeltárás címmel Jakab Antal Zsolt (Kriza János Néprajzi Társaság) mutatta be az értéktár-feltárások helyzetét, azonban az értéktár-bizottságok együttműködését és szerkezetét kevésbé sikerült megvilágítani. A megbeszélések során is kiderült, hogy a helyi értékek feltárása még kezdeti stádiumban van. Délután a Jó példák – sikeres programok a Magyar Házakban című tanácskozáson részletesen megtárgyalták a főbb teendőket, problémákat és azok megoldásának lehetőségeit.
Összességében megállapítható, hogy az elmúlt negyedszázadban az önerőből intézményesülő magyar közösség egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása, mivel helyi szinten, elsősorban a szórványvidéken meghatározó szerepet töltenek be a magyar identitás megőrzésében. A jó hangulatú, sikeres találkozót jövőre is megszervezik.
Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 /Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2016/
Reggeli Újság (Nagyvárad)
November 11–12-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében Kolozsváron tartották meg a romániai Magyar Házak IV. Találkozóját. A rendezvény keretében mutatták be dr. Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét.
A rangos rendezvénysorozat kezdőeseményére a kolozsvári EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban került sor. Itt mutatták be Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét. Kós Katalinnak, az Emlékház vezetőjének köszöntője után a megjelenteket dr. Széman Péter, az EMKE országos elnöke üdvözölte, kiemelve az esemény fontosságát. A könyvet Benkő Levente történész, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője mutatta be. Ebben ismertette a könyv struktúráját, tartalmi elemeit, értékeit. Hangsúlyozta, hogy a kötet nemcsak a korabeli sajtó helyzetét tisztázza, hanem komoly történelmi ismereteket is ad. Ezután a szerző elmondta, mi késztette arra, hogy a sajtótörténettel ilyen mélységben foglalkozzon, mi volt a könyv alapkoncepciója, és miért tartotta fontosnak ennek a bonyolult korszaknak a részletes bemutatását. Kifejtette, hogy várostörténészként igyekezett az egyes városokban, régiókban kialakult sajtót rangsorolni, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. A bensőséges esemény dedikálással zárult. A könyvbemutatót megtisztelte jelenlétével dr. Skelecz György kolozsvári konzul.
A kétnapos rendezvény a Magyar Házak szerepe a helyi értékek feltárásában, nemzeti identitásunk megőrzése érdekében. A Magyar Házak működésének fenntarthatósága nevet viselte, amely pénteken este a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban folytatódott a résztvevők bemutatkozásával. A szakmai civil szervezetek részéről Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége elnöke, az EMKE partiumi területi alelnöke bemutatta az általa vezetett szövetség sokrétű tevékenységét, kiemelve az olyan hagyományteremtő határok feletti kezdeményezéseket, mint a Magyar Kultúra Ünnepe, Művelődés Hete stb. Kitért a Partiumban és Bihar megyében folyó közösségépítő tevékenység általános helyzetére is. A bemutatkozásokból élénk tevékenység bontakozott ki, amelyet a sokszínűség és a sorozatos helytállás jellemzett.
Másnap a megnyitó és üdvözlések után Tibád Zoltán a Bethlen Gábor Alap, Márton Katalin pedig a Communitas Alapítvány pályázati rendszerét mutatta be, vázolták, hogyan lehet sikeresebben pályázni, de kitértek a pályázatok lebonyolítására és az elszámolás elkészítésére is. Az előadásokat hosszú közös megbeszélés követte. Végül Értékfeltárás címmel Jakab Antal Zsolt (Kriza János Néprajzi Társaság) mutatta be az értéktár-feltárások helyzetét, azonban az értéktár-bizottságok együttműködését és szerkezetét kevésbé sikerült megvilágítani. A megbeszélések során is kiderült, hogy a helyi értékek feltárása még kezdeti stádiumban van. Délután a Jó példák – sikeres programok a Magyar Házakban című tanácskozáson részletesen megtárgyalták a főbb teendőket, problémákat és azok megoldásának lehetőségeit.
Összességében megállapítható, hogy az elmúlt negyedszázadban az önerőből intézményesülő magyar közösség egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása, mivel helyi szinten, elsősorban a szórványvidéken meghatározó szerepet töltenek be a magyar identitás megőrzésében. A jó hangulatú, sikeres találkozót jövőre is megszervezik.
Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 /Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2016/
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. november 21.
Szabó Csaba zeneszerzőre emlékeztünk
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) szombaton, november 12-én a kolozsvári Református Kollégium dísztermében tartotta közgyűlését. Az évi tevékenységekről szóló beszámolók, majd az azokat követő hozzászólások után került sor a szövetség tevékenységének különböző területein kimagasló eredményt elért tagok kitüntetésére. Örömünkre a kitüntetettek között volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenei Tagozatának 2011-ben diplomázott fiatal zenetanár-karnagya, Szakács Zoltán, aki iskolai munkája mellett megyénk két községének kórusát is vezeti: a búzásbesenyői Gaudete kamarakórust és a mezőpaniti Vivit vegyes kart. Kórusvezetői és szervezői munkásságának elismeréseként a Seprődi János nevét viselő díjat vehette át.
A Művelődés folyóirat főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán bemutatta a lap Félre tőlem, búbánat című mellékletét, mely az RMDSZ, a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY és az EMKE támogatásával karvezetőink számára készült, és erdélyi szerzők 12 népdal vegyes kari feldolgozását tartalmazza.
A tavaly a szövetség Vermesy Péter zeneszerzőre emlékezett, az idén a közgyűlés után, délután 4 órától a Babes–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében az egybegyűltek In memoriam Szabó Csaba (1936 – 2003) ünnepi kórushangversenyét hallgatták meg. A nagy sikerű hangversenyen hét kórus a zeneszerző műveiből összeállított műsorát mutatta be. Fellépett a kolozsvári Sigismund Toduta Zenei Főgimnázium V-VIII. osztályos kórusa, karnagy: Kállay Miklós Tünde, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum Férfikara, karnagy: ft. Farkas László, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus, karnagy: Kovács András, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, karnagy: Molnár Katalin, a kolozsvári BBTE Református Tanárképző Kamarakórusa, karnagy: dr. Windhager Geréd Erzsébet, a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus, művészeti vezető: Ványolós András, valamint a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus, karnagy: Bedő Ágnes.
A fellépő kórusok vezetőinek az RMD elnöke, Guttman Emese karnagy emléklapot adott át, a zeneszerző özvegye pedig az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba-emlékkönyvvel ajándékozta meg a karnagyokat.
Kovács András
Népújság (Marosvásárhely)
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) szombaton, november 12-én a kolozsvári Református Kollégium dísztermében tartotta közgyűlését. Az évi tevékenységekről szóló beszámolók, majd az azokat követő hozzászólások után került sor a szövetség tevékenységének különböző területein kimagasló eredményt elért tagok kitüntetésére. Örömünkre a kitüntetettek között volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenei Tagozatának 2011-ben diplomázott fiatal zenetanár-karnagya, Szakács Zoltán, aki iskolai munkája mellett megyénk két községének kórusát is vezeti: a búzásbesenyői Gaudete kamarakórust és a mezőpaniti Vivit vegyes kart. Kórusvezetői és szervezői munkásságának elismeréseként a Seprődi János nevét viselő díjat vehette át.
A Művelődés folyóirat főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán bemutatta a lap Félre tőlem, búbánat című mellékletét, mely az RMDSZ, a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY és az EMKE támogatásával karvezetőink számára készült, és erdélyi szerzők 12 népdal vegyes kari feldolgozását tartalmazza.
A tavaly a szövetség Vermesy Péter zeneszerzőre emlékezett, az idén a közgyűlés után, délután 4 órától a Babes–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében az egybegyűltek In memoriam Szabó Csaba (1936 – 2003) ünnepi kórushangversenyét hallgatták meg. A nagy sikerű hangversenyen hét kórus a zeneszerző műveiből összeállított műsorát mutatta be. Fellépett a kolozsvári Sigismund Toduta Zenei Főgimnázium V-VIII. osztályos kórusa, karnagy: Kállay Miklós Tünde, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum Férfikara, karnagy: ft. Farkas László, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus, karnagy: Kovács András, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, karnagy: Molnár Katalin, a kolozsvári BBTE Református Tanárképző Kamarakórusa, karnagy: dr. Windhager Geréd Erzsébet, a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus, művészeti vezető: Ványolós András, valamint a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus, karnagy: Bedő Ágnes.
A fellépő kórusok vezetőinek az RMD elnöke, Guttman Emese karnagy emléklapot adott át, a zeneszerző özvegye pedig az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba-emlékkönyvvel ajándékozta meg a karnagyokat.
Kovács András
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 22.
Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 8.
Civilek és szellemi honvédők találkoztak Budapesten
December 2-án rendezték meg a Kárpát-medence legfontosabb civil szervezeteinek és szellemi honvédőinek ünnepi összejövetelét a Civil Összefogás Forum (CÖF) és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) évzáró ünnepségén.
A budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében a Kárpát-medence magyar régióinak civil szervezetei és a szellemi honvédők találkoztak. Nagyváradról jelen volt az eseményen dr. Fleisz János, a BINCISZ elnöke, az EMKE alelnöke és Fleisz Judit, a Sapientia Varadiensis Alapítvány alelnöke.
Megnyitó beszédében Csizmadia László CÖKA elnök megállapította: „a mai, pártérdekekkel és elaggott ideológiákkal tömjénezett világunkban olyan polgárokra van szükség, akik nemzetüket, a nemzetek közösségét a szuverenitás eszmeiségét követve kívánják megőrizni”, majd hozzátette: „a több mint kétezer kárpát-medencei szervezet megkérdőjelezhetetlen hozzáállással bizonyítja érdekeltségét a civil összefogást illetően”. Hangsúlyozta, hogy a civileknek fontos szerepük van abban, hogy a nemzeti kultúra fennmaradjon.
Ezután Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere tartott előadást, melyben kifejtette: „Magyarország erősödik, és ezt nemcsak a számok mutatják, hanem az is, hogy erősödnek polgári, nemzeti, keresztény közösségei”. Ezután kiemelte: „egy ország ereje nem elsősorban a gazdasági erejében, nem is kizárólag politikai erejében vagy tudományos eredményeiben van, hanem a közösségei erejében”. Aláhúzta azt is, hogy ma már nem elég defenzív módon megnyilvánulni: „Nem elég megvédeni azt, amink van, hanem vissza kell szerezni, ami a miénk volt.”
Dr. Fricz Tamás politológus a mai helyzetet elemezte. Rámutatott, hogy a liberális globalista erők teljesen vissza akarják szorítani a nemzeti eszmét és a demokráciát, ezek fölé akarják helyezni a globalizációt. Erre találták ki a PC kifejezést (political correctness), amely a liberális világ szellemi kifejezője. Ebben most léket ütött az új amerikai elnök megválasztása, aki a jó értelemben vett amerikanizmust és a nemzeti elvet a globalizáció elé helyezi. Véleménye szerint a magyarságnak továbbra is a nemzeti és demokratikus úton kell haladnia, amely tehát a mostani politikai irány folytatását jelenti.
A rendezvényen átadták a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) kuratóriumának „szellemi honvédő” díjait. A kitüntetést idén ifj. Tóth György szerkesztő-műsorvezető, dr. Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró és a FOKUSZ, a Kárpát-medencei Kulturális Kapcsolatokért Közhasznú Egyesület vehette át. A résztvevők megkapták a Civilitika – A népfelség tudománya című könyvet, amely a civil társadalom jelenlegi problémáit elemzi.
Fleisz János
Kiegészítés: BINCISZ - Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége Reggeli Újság (Nagyvárad)
December 2-án rendezték meg a Kárpát-medence legfontosabb civil szervezeteinek és szellemi honvédőinek ünnepi összejövetelét a Civil Összefogás Forum (CÖF) és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) évzáró ünnepségén.
A budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében a Kárpát-medence magyar régióinak civil szervezetei és a szellemi honvédők találkoztak. Nagyváradról jelen volt az eseményen dr. Fleisz János, a BINCISZ elnöke, az EMKE alelnöke és Fleisz Judit, a Sapientia Varadiensis Alapítvány alelnöke.
Megnyitó beszédében Csizmadia László CÖKA elnök megállapította: „a mai, pártérdekekkel és elaggott ideológiákkal tömjénezett világunkban olyan polgárokra van szükség, akik nemzetüket, a nemzetek közösségét a szuverenitás eszmeiségét követve kívánják megőrizni”, majd hozzátette: „a több mint kétezer kárpát-medencei szervezet megkérdőjelezhetetlen hozzáállással bizonyítja érdekeltségét a civil összefogást illetően”. Hangsúlyozta, hogy a civileknek fontos szerepük van abban, hogy a nemzeti kultúra fennmaradjon.
Ezután Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere tartott előadást, melyben kifejtette: „Magyarország erősödik, és ezt nemcsak a számok mutatják, hanem az is, hogy erősödnek polgári, nemzeti, keresztény közösségei”. Ezután kiemelte: „egy ország ereje nem elsősorban a gazdasági erejében, nem is kizárólag politikai erejében vagy tudományos eredményeiben van, hanem a közösségei erejében”. Aláhúzta azt is, hogy ma már nem elég defenzív módon megnyilvánulni: „Nem elég megvédeni azt, amink van, hanem vissza kell szerezni, ami a miénk volt.”
Dr. Fricz Tamás politológus a mai helyzetet elemezte. Rámutatott, hogy a liberális globalista erők teljesen vissza akarják szorítani a nemzeti eszmét és a demokráciát, ezek fölé akarják helyezni a globalizációt. Erre találták ki a PC kifejezést (political correctness), amely a liberális világ szellemi kifejezője. Ebben most léket ütött az új amerikai elnök megválasztása, aki a jó értelemben vett amerikanizmust és a nemzeti elvet a globalizáció elé helyezi. Véleménye szerint a magyarságnak továbbra is a nemzeti és demokratikus úton kell haladnia, amely tehát a mostani politikai irány folytatását jelenti.
A rendezvényen átadták a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) kuratóriumának „szellemi honvédő” díjait. A kitüntetést idén ifj. Tóth György szerkesztő-műsorvezető, dr. Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró és a FOKUSZ, a Kárpát-medencei Kulturális Kapcsolatokért Közhasznú Egyesület vehette át. A résztvevők megkapták a Civilitika – A népfelség tudománya című könyvet, amely a civil társadalom jelenlegi problémáit elemzi.
Fleisz János
Kiegészítés: BINCISZ - Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége Reggeli Újság (Nagyvárad)