Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Erdélyi Irodalmi Társaság
8 tétel
2007. október 27.
Ferenczi Zoltán másfél évszázaddal ezelőtt, 1857. október 7–én született Kolozsborsán, és nyolcvan éve, 1927. május 31–én halt meg Budapesten. Gimnáziumi és egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, az 1872-ben alakult kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori címet szerzett. Tanított a kolozsvári Református Kollégiumban, közben mint egyetemi magántanár (később rendkívüli tanár) előadásokat tartott az egyetemen. Jelentősebb könyvei, forrásértékű tanulmányai kolozsvári évtizedei idején látnak napvilágot. Ferenczi Zoltán elsősorban adatfeltáró könyveivel, kiadványaival, folyóiratokban és napilapokban alkalmi gyűjteményekben megjelent közleményeivel, szövegmagyarázataival járult hozzá a magyar művelődés múltjának jobb megismeréséhez. Tíz évig volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az egyetem egyesített könyvtárának, majd a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának az igazgatója. Megírta a nagy múltú kolozsvári nyomdászat történetét. (A kolozsvári nyomdászat története, 1896). Írói életrajzok egész sora kerül ki tolla alól: Petőfiről, Csokonairól, Eötvös Józsefről, Jósika Miklósról, Rimay Jánosról és Deák Ferencről ír monografikus pályaképet. Tevékeny részt vesz a korabeli erdélyi művelődés összefogását szolgálni kívánó Erdélyi Irodalmi Társaság irányításában, írásaival jelen volt az 1874-ben megjelenő Erdélyi Múzeum és az általa szerkesztett Petőfi-Múzeum hasábjain. Az utóbbi célja volt, hogy teljes tájékozást nyújtson a Petőfi-irodalom terén, előkészítve egy teljes és kritikai Petőfi-kiadás létrejöttét. Ennek eredményeként készült el Petőfi verseinek első kritikai kiadása, született meg az első tudományos igényű Petőfi-életrajz (1896). Fontos Ferenczi Zoltán A kolozsvári színészet és színház története (1897) című, a színháztörténészek számára ma is kútfőnek számító munkája. /Kozma Dezső: Ferenczi Zoltán. Szellemi múltunk búvára. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./
2012. november 15.
Történelmi konferencia a tudomány napján
Bartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők.
A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű.
Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is.
A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején.
Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel.
Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők.
Simon Eszter
Székelyhon.ro
Bartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők.
A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű.
Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is.
A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején.
Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel.
Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők.
Simon Eszter
Székelyhon.ro
2013. március 27.
Éjszaki Károly, az elfelejtett mérnökíró
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának rendezésében hétfő este Gaal György tartott előadást az egyesület székházában Éjszaki Károly vígjátékszerző, mérnök, Sztána alapítója címmel.
Éjszaki Károlyt, aki 1818–1907 között élt és alkotott, alig emlegetik tájainkon, kiesett a köztudatból. Pedig életműve sokoldalú. Életrajzából kiderül, hogy Bakony egyik Eszterházy-birtokán született, mérnöki és jogi tanulmányait magánúton a magyar irodalom megismerésével egészítette ki. 1848-ban hadimérnök a forradalom és szabadságharc oldalán, ezért annak leverése után néhány hétig börtönbüntetést kell elviselnie. 1867-ben a közlekedési minisztérium főmérnöke, 1868–1871 között a Nagyvárad–Predeal vasútvonal megépítését készíti elő. Sztánánál egy évet töltött el a munkatelepen, ott villát épített magának, és ezzel lerakta a település alapjait. Mérnöki munkássága mellett íróként és irodalomszervezőként is tevékenykedett: tizenöt darab (vígjátékok, történelmi darabok, népszínművek), elbeszélések, emlékidézők, beszédek, felolvasó ülések fűződnek nevéhez, de volt elnöke az Írók és Művészek Társaságának, alelnöke a Petőfi Társaságnak (Jókai elnöksége alatt), és miután Kolozsvárra költözött, a Dávid Ferenc Egylet egyik alapítójaként, EME- és EKE-tagként, az Erdélyi Irodalmi Társaság tiszteletbeli tagjaként ismerték, miközben a vasútigazgatóság hatszáz kilométernyi vonalát is irányította. Köztiszteletben álló személyként halt meg, a Házsongárdban temették el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának rendezésében hétfő este Gaal György tartott előadást az egyesület székházában Éjszaki Károly vígjátékszerző, mérnök, Sztána alapítója címmel.
Éjszaki Károlyt, aki 1818–1907 között élt és alkotott, alig emlegetik tájainkon, kiesett a köztudatból. Pedig életműve sokoldalú. Életrajzából kiderül, hogy Bakony egyik Eszterházy-birtokán született, mérnöki és jogi tanulmányait magánúton a magyar irodalom megismerésével egészítette ki. 1848-ban hadimérnök a forradalom és szabadságharc oldalán, ezért annak leverése után néhány hétig börtönbüntetést kell elviselnie. 1867-ben a közlekedési minisztérium főmérnöke, 1868–1871 között a Nagyvárad–Predeal vasútvonal megépítését készíti elő. Sztánánál egy évet töltött el a munkatelepen, ott villát épített magának, és ezzel lerakta a település alapjait. Mérnöki munkássága mellett íróként és irodalomszervezőként is tevékenykedett: tizenöt darab (vígjátékok, történelmi darabok, népszínművek), elbeszélések, emlékidézők, beszédek, felolvasó ülések fűződnek nevéhez, de volt elnöke az Írók és Művészek Társaságának, alelnöke a Petőfi Társaságnak (Jókai elnöksége alatt), és miután Kolozsvárra költözött, a Dávid Ferenc Egylet egyik alapítójaként, EME- és EKE-tagként, az Erdélyi Irodalmi Társaság tiszteletbeli tagjaként ismerték, miközben a vasútigazgatóság hatszáz kilométernyi vonalát is irányította. Köztiszteletben álló személyként halt meg, a Házsongárdban temették el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. november 10.
Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékiratai
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
2015. július 18.
Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 30.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 6.
Ösvényverők
Bikfalván minden törekvés, minden pályázat és összefogás eredményeként létrejött siker egy célt követ: olyanná tenni, varázsolni ezt a természeti értékekben és épített örökségekben felette gazdag települést, hogy ráléphessen arra az ösvényre, amely az UNESCO központja felé irányul, ráverekedni arra, hogy az elkövetkezőkben a világörökség része lehessen a Kövesponk és a Zákány-gerinc árnyékában meghúzódó sepsiszéki település. A községvezetés pénzalap hiányában a jövő évre halasztotta a világörökségi rang elnyeréséhez szükséges előtanulmány elkészítését.
Adottságok özöne
Nem vitás, hogy festői és majdnem érintetlen Bikfalva természeti környezete. A Bodzai-hegyek mindent nyújtanak, amit egy lombhullató erdőtakaró kínálhat a pihenni, lazítani akaró ember számára. Legelőterülete és a lanka televénye megterem kemizálás nélkül is annyi bioeledelt, amennyi egy vendéglátóegység konyhájához szükséges. Az altalaj még gazdag ivóvíztartalékokban, és felbecsülhetetlen a település épített öröksége: itt láthat több ősi kúriát az idelátogató, amelyek a késő reneszánsz, a barokk, a klasszicista és népi rokokó ízlésvilágát megőrizték. Zömét sikerült felújítani a lepergett negyedszázad alatt, s a megyei műemlékvédőknek gondjuk van arra, hogy ne pusztulhasson el semmi, ami értéket őriz.
A Horváth család, akár sok más família, szépen felújíttatta az 1801-ben épült, a neoklasszicizmus jegyeit őrző Zátyi-kúriát, amely örökség révén jutott Zita asszony tulajdonába. Egyhektárnyi gyümölcsöskertje felnyúlik a domblábi övezetbe. Ide építtették pályázati pénzből ifj. Török Áron Sepsiszentgyörgyi tervező álomszép elképzelése alapján hatszobás, összkomfortos vendégházukat. A tágas és üveges nyílászárók, a minden irányba szabad kilátás, a szellős és levegős tornác vonzóvá teszi az új épületet. A kert szolgáltatja a konyhához szükséges biotermékeket, s a család tervében szerepel, hogy hamarosan természetgyógyász szolgáltatásokat is beindítanak, ugyanis erre képzett és gyakorlott tagja is van a famíliának – tudtuk meg Horváth Zitától és férjétől. Szomszédságukban, a Gát utcában még áll a mindenképpen mentésre szoruló, csodaszép híres-nevezetes Simonyi Óbester-kúria. Bizonyára ez ihlette meg a székely történelmi témákat regényekbe foglaló Zathureczky Bertát, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagját, amikor megírta a Simonyi Óbesterné című regényét.
Sokadik panziója a Zöld Diófa Bikfalvának, de a legfiatalabb, csupán fél esztendeje kezdte meg működését. Hozzá hasonló, de típusában, szolgáltatásában különböző Bikfalva többi vendégháza, a Huszár-féle, a Mókus Panzió és táborok szervezésének is helyet adó Téglás Vendégház. A Bikfalván kiépült vendégházhálózat jelen pillanatban mintegy százötven személy elszállásolását tudja megoldani. Egy ősi kuriális épület és tágas kertjében vadonatúj szálláshely lesz a település jövőbeni vendégháztípusa. De nem csak ennyiből áll itt az épített örökség, látogatásunk idején folyamatban volt a dombtetőn álló műemlék, az egykori református vártemplom együttesének felújítása is. Tornyában az egész térség első harangja, amelyen a latin mellett édes anyanyelvünkön is megjelenik a felirat. A helyi adottságok sorához tartozik az a gazdag kiállítási anyag, amelynek létrejötte az évekkel ezelőtt itt letelepedő Kerezsi János nyugalmazott tanárnak és családjának köszönhető, nemkülönben azok a komolyzenei koncertsorozatok, amelyeket – mert jelenleg szünetelnek az előadások – csodák-csodája, igényel és hiányol az itt lakó egyszerű gazdaember, a munkás és a fiatalság is. – Tatarozás és bővítés előtt áll a kultúrotthon jelenlegi épülete – mondta Kerezsi tanár úr –, a kiállítások anyagát saját lakásomban tárolom abban a reményben, hogy több mint egy év eltelte után megkezdik a munkálatokat.
Nem előzmény nélküli Bikfalván a népnevelő és szellemi értéket is teremtő tevékenység. A tatarozás előtt álló épületen emléktábla adja tudtára az utóbbi időben egyre több, Bikfalvát felkereső turistának is, hogy ennek a falunak szülötte bikfalvi Kóréh Zsigmond (1761–1793) festő-rézmetsző és tehetséges tanítványa, a bikfalvi előnevet mindig használó Falka Sámuel (1766–1825) híres nyomdász. A Kerezsi család tevékenysége rég túlnőtte Bikfalva határát. Nyáron turistajelzéssel látták el azt az ösvényt, amelyen a mondákba burkolódzó Csigavár helyéhez lehet eljutni. A bikfalviak szerint búvóhelye lehetett a falubelieknek a török-tatár időkben, avagy éppen őrtorony. Mondanunk sem kell, eddig régész még nem kutatta ezt a kérdéses eredetű létesítményt. Az érem másik oldala
– Van itt még éppen elég tennivaló – sorolták a helyi gondokat a faluközpontban alkalmira váró bikfalviak. Veszélyezteti a főút menti kúriákat és lakóházakat, de a gyalogjárókat is a nemrég szabaddá tett, igen gyors teherforgalom, amely felette zajszennyező. Nincs keresnivalója az ilyen közlekedésnek ebben a faluban, kérték az uzoni önkormányzatot, hogy orvosolja panaszukat, lépjen közbe a nehéz teherforgalom zárolása érdekében, létesítsenek egy rövid elterelő utat a szomszédos Dobolló irányába. Sajnos, sikertelenül pályáztak a községvezetők a falu mellékutcáinak aszfaltozására, ahol nyári időben nagy a por. Érdemes-e egyáltalán világörökségi címre áhítozni, ha nincs a faluban ivóvízhálózat, s félbeszakadt a kanálisrendszer kiépítése is? A bajok részletezése és megoldási lehetőségei felől Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterét kérdeztük, aki elmondta, hogy ezen a héten két jelentős beruházás indul: megkezdik a kultúrotthon teljes felújítását, bővítését, korszerűsítését, tetőterének beépítését. Az egymillió lejes beruházás része az épület belső bútorzata is. Ennek a hírnek Kerezsi tanár úr örvendett a legjobban, és elsorolta, hogy mennyi hasznos, jó dolgot szeretne majd beindítani a felújított épületben. Az is jó hír a bikfalviaknak, hogy megkezdik családi telkek bekötését a megépített szennyvízelvezető rendszerbe, amelyre szintén egymillió lejt nyertek a Világbanktól a környezetvédelmi minisztériumon keresztül. A rendszer tervezője elmondta, mivel a szennyvízhálózat szabadeséssel fog működni, kivitelezhető, hogy használatba vegyék az egész rendszert még mielőtt megépülne a falu ivóvízhálózata, ugyanis már elkészült a szennyvíz derítőállomása is. Sajnos, a mellékutcák aszfaltozására elkészített pályázatot még nem tudták érvényesíteni – mondta a polgármester –, de saját erőből térkőből kirakják a templom felé vezető két szorost – a gyalogos közlekedést szolgáló keskeny allékat –, és személyesen kérte a megyei tanács elnökét, Tamás Sándort, hogy tereljék el a falun áthaladó teherforgalmat. Zátyi Tibor falufelelős és községi tanácsos jelentős lépésnek nevezte az említett két bikfalvi beruházást, és elmondta: a helyiek bármiben készek segíteni, ami a település javát szolgálja.
Ahhoz, hogy a faluközösség meg is tudjon birkózni az előtte álló elvárásokkal, és abban cselekvően részt is vállaljon, egyfajta lelkierőre-töltetre is szüksége van és lesz – hangsúlyozta Sánta Imre, a bikfalviak református lelkipásztora. Mint mondta, gyülekezetének régi nemes hagyományai vannak, s arányosan odafigyelnek a legkülönbözőbb korú egyháztagok helyzetére. Holland testvéreik segítségével szociális programot működtetnek, jelenleg a faluban élő és ott vakációzó gyerekek számára vallásos és nevelő jellegű programok futnak.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bikfalván minden törekvés, minden pályázat és összefogás eredményeként létrejött siker egy célt követ: olyanná tenni, varázsolni ezt a természeti értékekben és épített örökségekben felette gazdag települést, hogy ráléphessen arra az ösvényre, amely az UNESCO központja felé irányul, ráverekedni arra, hogy az elkövetkezőkben a világörökség része lehessen a Kövesponk és a Zákány-gerinc árnyékában meghúzódó sepsiszéki település. A községvezetés pénzalap hiányában a jövő évre halasztotta a világörökségi rang elnyeréséhez szükséges előtanulmány elkészítését.
Adottságok özöne
Nem vitás, hogy festői és majdnem érintetlen Bikfalva természeti környezete. A Bodzai-hegyek mindent nyújtanak, amit egy lombhullató erdőtakaró kínálhat a pihenni, lazítani akaró ember számára. Legelőterülete és a lanka televénye megterem kemizálás nélkül is annyi bioeledelt, amennyi egy vendéglátóegység konyhájához szükséges. Az altalaj még gazdag ivóvíztartalékokban, és felbecsülhetetlen a település épített öröksége: itt láthat több ősi kúriát az idelátogató, amelyek a késő reneszánsz, a barokk, a klasszicista és népi rokokó ízlésvilágát megőrizték. Zömét sikerült felújítani a lepergett negyedszázad alatt, s a megyei műemlékvédőknek gondjuk van arra, hogy ne pusztulhasson el semmi, ami értéket őriz.
A Horváth család, akár sok más família, szépen felújíttatta az 1801-ben épült, a neoklasszicizmus jegyeit őrző Zátyi-kúriát, amely örökség révén jutott Zita asszony tulajdonába. Egyhektárnyi gyümölcsöskertje felnyúlik a domblábi övezetbe. Ide építtették pályázati pénzből ifj. Török Áron Sepsiszentgyörgyi tervező álomszép elképzelése alapján hatszobás, összkomfortos vendégházukat. A tágas és üveges nyílászárók, a minden irányba szabad kilátás, a szellős és levegős tornác vonzóvá teszi az új épületet. A kert szolgáltatja a konyhához szükséges biotermékeket, s a család tervében szerepel, hogy hamarosan természetgyógyász szolgáltatásokat is beindítanak, ugyanis erre képzett és gyakorlott tagja is van a famíliának – tudtuk meg Horváth Zitától és férjétől. Szomszédságukban, a Gát utcában még áll a mindenképpen mentésre szoruló, csodaszép híres-nevezetes Simonyi Óbester-kúria. Bizonyára ez ihlette meg a székely történelmi témákat regényekbe foglaló Zathureczky Bertát, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagját, amikor megírta a Simonyi Óbesterné című regényét.
Sokadik panziója a Zöld Diófa Bikfalvának, de a legfiatalabb, csupán fél esztendeje kezdte meg működését. Hozzá hasonló, de típusában, szolgáltatásában különböző Bikfalva többi vendégháza, a Huszár-féle, a Mókus Panzió és táborok szervezésének is helyet adó Téglás Vendégház. A Bikfalván kiépült vendégházhálózat jelen pillanatban mintegy százötven személy elszállásolását tudja megoldani. Egy ősi kuriális épület és tágas kertjében vadonatúj szálláshely lesz a település jövőbeni vendégháztípusa. De nem csak ennyiből áll itt az épített örökség, látogatásunk idején folyamatban volt a dombtetőn álló műemlék, az egykori református vártemplom együttesének felújítása is. Tornyában az egész térség első harangja, amelyen a latin mellett édes anyanyelvünkön is megjelenik a felirat. A helyi adottságok sorához tartozik az a gazdag kiállítási anyag, amelynek létrejötte az évekkel ezelőtt itt letelepedő Kerezsi János nyugalmazott tanárnak és családjának köszönhető, nemkülönben azok a komolyzenei koncertsorozatok, amelyeket – mert jelenleg szünetelnek az előadások – csodák-csodája, igényel és hiányol az itt lakó egyszerű gazdaember, a munkás és a fiatalság is. – Tatarozás és bővítés előtt áll a kultúrotthon jelenlegi épülete – mondta Kerezsi tanár úr –, a kiállítások anyagát saját lakásomban tárolom abban a reményben, hogy több mint egy év eltelte után megkezdik a munkálatokat.
Nem előzmény nélküli Bikfalván a népnevelő és szellemi értéket is teremtő tevékenység. A tatarozás előtt álló épületen emléktábla adja tudtára az utóbbi időben egyre több, Bikfalvát felkereső turistának is, hogy ennek a falunak szülötte bikfalvi Kóréh Zsigmond (1761–1793) festő-rézmetsző és tehetséges tanítványa, a bikfalvi előnevet mindig használó Falka Sámuel (1766–1825) híres nyomdász. A Kerezsi család tevékenysége rég túlnőtte Bikfalva határát. Nyáron turistajelzéssel látták el azt az ösvényt, amelyen a mondákba burkolódzó Csigavár helyéhez lehet eljutni. A bikfalviak szerint búvóhelye lehetett a falubelieknek a török-tatár időkben, avagy éppen őrtorony. Mondanunk sem kell, eddig régész még nem kutatta ezt a kérdéses eredetű létesítményt. Az érem másik oldala
– Van itt még éppen elég tennivaló – sorolták a helyi gondokat a faluközpontban alkalmira váró bikfalviak. Veszélyezteti a főút menti kúriákat és lakóházakat, de a gyalogjárókat is a nemrég szabaddá tett, igen gyors teherforgalom, amely felette zajszennyező. Nincs keresnivalója az ilyen közlekedésnek ebben a faluban, kérték az uzoni önkormányzatot, hogy orvosolja panaszukat, lépjen közbe a nehéz teherforgalom zárolása érdekében, létesítsenek egy rövid elterelő utat a szomszédos Dobolló irányába. Sajnos, sikertelenül pályáztak a községvezetők a falu mellékutcáinak aszfaltozására, ahol nyári időben nagy a por. Érdemes-e egyáltalán világörökségi címre áhítozni, ha nincs a faluban ivóvízhálózat, s félbeszakadt a kanálisrendszer kiépítése is? A bajok részletezése és megoldási lehetőségei felől Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterét kérdeztük, aki elmondta, hogy ezen a héten két jelentős beruházás indul: megkezdik a kultúrotthon teljes felújítását, bővítését, korszerűsítését, tetőterének beépítését. Az egymillió lejes beruházás része az épület belső bútorzata is. Ennek a hírnek Kerezsi tanár úr örvendett a legjobban, és elsorolta, hogy mennyi hasznos, jó dolgot szeretne majd beindítani a felújított épületben. Az is jó hír a bikfalviaknak, hogy megkezdik családi telkek bekötését a megépített szennyvízelvezető rendszerbe, amelyre szintén egymillió lejt nyertek a Világbanktól a környezetvédelmi minisztériumon keresztül. A rendszer tervezője elmondta, mivel a szennyvízhálózat szabadeséssel fog működni, kivitelezhető, hogy használatba vegyék az egész rendszert még mielőtt megépülne a falu ivóvízhálózata, ugyanis már elkészült a szennyvíz derítőállomása is. Sajnos, a mellékutcák aszfaltozására elkészített pályázatot még nem tudták érvényesíteni – mondta a polgármester –, de saját erőből térkőből kirakják a templom felé vezető két szorost – a gyalogos közlekedést szolgáló keskeny allékat –, és személyesen kérte a megyei tanács elnökét, Tamás Sándort, hogy tereljék el a falun áthaladó teherforgalmat. Zátyi Tibor falufelelős és községi tanácsos jelentős lépésnek nevezte az említett két bikfalvi beruházást, és elmondta: a helyiek bármiben készek segíteni, ami a település javát szolgálja.
Ahhoz, hogy a faluközösség meg is tudjon birkózni az előtte álló elvárásokkal, és abban cselekvően részt is vállaljon, egyfajta lelkierőre-töltetre is szüksége van és lesz – hangsúlyozta Sánta Imre, a bikfalviak református lelkipásztora. Mint mondta, gyülekezetének régi nemes hagyományai vannak, s arányosan odafigyelnek a legkülönbözőbb korú egyháztagok helyzetére. Holland testvéreik segítségével szociális programot működtetnek, jelenleg a faluban élő és ott vakációzó gyerekek számára vallásos és nevelő jellegű programok futnak.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 28.
Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)