Kós Károly transzszilvanizmusa
Egy országos vitához kapcsolódva, mely akkor robbant ki, amikor a budapesti kormánykörök elutasították a kolozsvári műegyetem életre hívását, mondván, hogy Erdély nem is létezik, Kós Károly még a nála is szokatlan hevességgel kelt ki az általa szerkesztett Kalotaszegben:
„… Erdély csak politikailag nincsen, de földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is addig, amíg csak meg nem változik a pesti közvélemény rólunk. Ha pedig az a közvélemény ilyen marad, akkor időtlen időkig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata. […]
Ahol fizikai határ mutatkozik, ott bizonyos különállóság, a határok szerepe fejlődik ki. Magyarország és Erdély területén ennek a geográfiai különállásnak eredménye egykor a politikai és történelmi különállás volt. De ez nem jelent most különállóságot, hanem csak életmódot, külön társadalmi és gazdasági centralizálódást. […] Minálunk a határ kétségtelen és ez mindig ketté fogja választani országunkat bizonyos tekintetben, ami miatt az egyik centrum itt, a másik pedig amott fog kifejlődni. Fizikai földrajzi szempontból tehát Erdély külön része országunknak.
Hogy históriailag mi Erdély, azt röviden emlékezetébe idézzük mindazoknak, akiket illet... Erdélyország a honfoglalás óta, az 1848-ban kimondott Unióig, illetőleg annak ’67-ben való érvényesüléséig mindig önálló életet élt. Az Árpádok alatt is külön vajdaság, […]. Ügyeit tehát önállóan intézte már akkor is. A későbbi, fejedelemség korabeli alkotmányának, intézményeinek csiráit már az Árpádok alapozzák a szászoknak, székelyeknek adományozott privilégiumokkal.
A mohácsi veszedelem sírba dönti a magyar impériumot. Magyarország középső része török uralom alá kerül, nyugati része és Felsőmagyarország a Habsburgok kegyelmére bízza magát: csak Erdély marad meg nemzeti országnak. […]
Azóta 200 esztendőn keresztül Erdély képviselte a magyarságot: Erdély tartotta, őrizte és harcolt a magyarság ideáljaiért. […]
A Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak zászlóikra íratták: »Istenért és Szabadságért« és ezeket a lobogókat Erdély hétszilvafás nemesei, kopjás székelyei, lándzsás szászai Bécsig, Nikolsburgig és Linzig vitték diadalra – »Magyarország«-ért. Nem magukért bizony! […]
Földrajzi fekvésünk ma is ugyanaz, mint ezer esztendeje; magába zárt, egységes, magas fekvésű medence Erdély. Históriánk csak ötven esztendeje közös Magyarországéval, de néprajzi, gazdasági, közlekedési viszonyaink, nemzetiségi kérdésünk más, nem közös. De mások a tradícióink is […] De ezenfelül magánjogunk, bányajogunk még mai napon is más, mint a »magyarországi«. Tehát még az életben lévő törvényekben is »Erdély« vagyunk még.
Azt nem tudjuk hát, hogy miért akkor a nagy szemrehányás amiatt, hogy mi »erdélyi«-eknek tartjuk magunkat? … mi régen elfelejtettük volna a mi külön »erdélyi«-ségünket, ha Magyarország nem járna el velünk szemben olyan módon, hogy folyton-folyvást eszünkbe kell jutnia ennek…”
Kós Károly 1928-ban az Erdélyi Helikonban megállapítja: „Van erdélyi psziché!". Dsida Jenő, 1934-ben transzszilvanizmusnak nevezi ezt a pszichét, s ugyancsak az Erdélyi Helikonban ezt írja erről: „Etnikai különlegesség, egy földrész sajátos élete".
A transzszilvanizmusnak – az „erdélyi gondolatnak” – a két világháború közötti évtizedekben meghatározó eszmei ereje és közösségteremtő képessége volt, és mint ilyen, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi sorba került erdélyi magyarság erőteljesebb közösségi szolidaritással tudjon ellenállni a bukaresti kormányok politikai támadásainak. Az erdélyi népek – magyarok, románok és németek – közös történelmi múltjának feltárásával és egymásrautaltságának hangoztatásával enyhítette az etnikai feszültségeket, és valamiféle közös erdélyi jövőképet próbált rajzolni a három erdélyi nép elé. A magyar transzszilvanisták erőfeszítéseit mindazonáltal nem igazolta az idő: a román szellemi és főként politikai életben jórészt visszhangtalanok maradtak az erdélyiség híveinek érvei.
Kós Károly élete végéig kitartott az „erdélyi gondolat” mellett, ebben fedezve fel az erdélyi nemzeti kérdés racionális megoldásának lehetőségét. Elengedhetetlennek tartotta a gyakorlati politika eszközeinek alárendelését a célnak, a kezünkből kiütött földi hatalom helyett a szellemnek, mint nemzetfenntartó erőnek előtérbe helyezését a humanista transzszilvanizmus jegyében.
„Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli […] Megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de jellemzi őket az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha” – véli az Erdély című írásában.
A transzszilvanizmus hívei nemcsak a műveltséget tekintették országmegtartó erőnek, hanem a kor kötelező parancsát is – az erdélyi lélekkel, de európai szemmel való világlátást is. S még egy vonását kell kiemelnünk ennek a „pszihének”: a toleranciát. Nem véletlen, hogy a világon először Erdélyben iktatták törvénybe 1568-ban a lelkiismereti (vallási) szabadságot.
oo00oo
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2013. december 17-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében az építész, festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, kiadóvezető és szerkesztő, politikus, egyetemi tanár, a "kalotaszegi ezermester", Kós Károly születésének 130. évfordulóján „Kőből, fából házat, … Igékből, várat”címmel videovetítéssel egybekötött megemlékező előadást tart Erdély utolsó polihisztora tiszteletére. Meghívott előadó: Olasz Angéla Márki-díjas nyugalmazott tanár, közreműködnek ifj. Tóthpál Béla és Tóthpál Eszter, a Csiky Gergely főgimnázium diákjai. Az est házigazdája: Murvai Miklós, társszervező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Összeállította, Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Tizenegy helikoni
A múló év szép emlékei közt őrzöm az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány november végi jubileumi estjét, amelyen jeles irodalomtörténészek, színészek és zenészek tizenegy helikonista író egyéniségét, életművét idézték fel a budapesti MOM Kulturális Központ zsúfolásig telt kupolatermében. Kerek évfordulók indokolták, hogy az Erdélyi Helikon 55 tagja közül rájuk essen a választás. Bánffy (Kisbán) Miklós 140, Kós Károly, Tompa László 130, Bartalis János, Bárd Oszkár, Endre Károly, Szántó György 120, Kemény János 110, Jékely Zoltán 100 esztendeje született, Nyirő József 60, Kovács László 50 éve hunyt el. Az ő írásaikból válogatta az előadásban is remeklő ünnepi műsor irodalmi anyagát Óss Enikő színművésznő.
Érzelemre, értelemre gazdagon ható, színes, színvonalas összeállításnak örülhetett a közönség, amelynek döntő hányadát erdélyi elszármazottak alkották. Igazán elevenbe találhatott náluk a Kiáltó szó. Az a jelképes, persze, hiszen ha bűvkörébe vonzott is minden jelenlevőt a széppróza, a legmeghatóbb pillanatokat mégiscsak a líra teremtette. Egyiket is, másikat is ihletett előadók – a már említett Óss Enikő és a Marosvásárhelyről áttelepült Buzogány Márta, illetve Pelsőczy László színművész – szólaltatták meg a Jánosi együttes (Jánosi András és Túri András) nyújtotta hangulatos zenei keretben. A helikonisták érdemeit, munkásságát a kor és a téma kiváló szakértői – Boka László, Elmer István és Pomogáts Béla – méltatták. Az irodalomtörténészek mellett színháztörténészt is hallhattunk, a szintén vásárhelyi kötődésű Medgyessy Éva az alapítvány Várvédő című irodalmi füzetét ajánlotta a résztvevők figyelmébe. És ahogy igazi összművészeti rendezvényhez illik, az estet kiállítás is gazdagította. Paulovics László festőművész nagyszerű olajkompozíciója és tucatnyi markáns íróportréja különleges vizuális ráadással tette teljesebbé a Kemény Endre által kezdeményezett emlékrendezvény kínálta élményt. Amint az alapítványi elnök hangsúlyozta, 2014-ben is igyekeznek hasonló jubileumi műsorokkal éltetni a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra kiválóságainak az emlékét.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Erről jut eszembe
Kastélysors Romániában… Egyiket kirakják, másikat belaknák. Csak két aktuális helyzet vagy tényállás lényegét vontam tőmondatos párhuzamba, de oldalakon át tehetném a többivel is. Erdélyben jelenleg 141 kastélyt és kúriát tartanak nyilván a szakemberek, mindenik állapota más és más, és helytől, gazdától, önkormányzattól, egyéni és közösségi hozzáállástól függően másképp foglalkoznak vagy nem foglalkoznak velük. Inkább nem, mint igen. A jelek szerint sajnos úgy néz ki, hogy ebben az ügyben még hosszú ideig nem lesz kedvező megoldás tájainkon. Nagy érték megy emiatt veszendőbe, sokféleképp kamatoztatható potenciál marad kihasználatlanul. A konkrét utalás első fele Gyergyószárhegyre vonatkozik, ahol a hírek szerint a jól beágyazott szobrokat is kiásták, kimenekítették a Lázár-kastély udvaráról, nehogy csonkuljon a kiköltöztetett művésztelep értékes műgyűjteménye, miután a tulajdonosokkal nem sikerült egyezségre jutni. Fenti mondatom második része a marosvécsi Kemény-kastély szintén időszerű problémáját érinti. Az eltelt hét utolsó napjaiban érdekes konferencia tárta nyilvánosság elé az erdélyi reneszánsz építészet e nagybecsű remekének múltjával és jövőjével kapcsolatos tudnivalókat, vázolta azokat a lehetőségeket, amelyek révén közhasznú célokat szolgálhat a továbbiakban az épület. A rendezvényt a Kemény Auguszta Kulturális Egyesület, illetve annak alapítója, Nagy Kemény Géza szervezte Galonyán és Marosvécsen, sok támogató állt mellé, mindenekelőtt a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus. Dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul fel is szólalt a sokrétű eszmecserén.
Jegyzet ez, nem tudósítás, nem szándékom valamennyi résztvevőt, előadót, közreműködőt és megnyilatkozást ismertetni. A legfontosabbakról tömören annyit, hogy a kastély jogilag már újra a Kemény családé. Egyelőre azonban, mint köztudott, még egészségügyi rendeltetést tölt be, évtizedek óta számos beteget, fogyatékost gondoznak ott. Dr. Pokorny László intézményvezető és Ördög Ferenc marosvécsi polgármester kijelentette a mostani találkozón, hogy őszig, legkésőbb karácsonyig a neuropszichiátriai és rehabilitációs központot kiköltöztetik a kastélyből, a közelben kialakított új épületekbe kerülnek a gondozottak. A műemlék kastélyt, a létesítményhez tartozó többi építményt és a szépséges parkot teljes egészében visszaadják az örökösöknek. A helikoni írók sok írásában oly megkapóan bemutatott háromszintes épület éppen eddigi felhasználásának köszönhetően van jó állapotban. Ezt az az alapos tanulmány is tanúsítja, ami Wittek Krisztina és Zelenai Tamás vezetésével a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kara diákjainak nyári gyakorlata nyomán született. A felmérést és következtetéseit a konferencián is bemutatták. Ez is segítheti a családot abban, hogy miképpen tegye minél hasznosabbá a nagyon komoly értéket jelentő, de fenntartásában rengeteg pénzt is igénylő, felelősségteljes örökséget. Változatos idegenforgalmi, egészségügyi lehetőségek rejlenek a kastélyban és környékében, de az erdélyi kultúra egyik reprezentatív központjává is lehetne alakítani. A család jelen levő képviselői az utóbbi megoldást pártolnák. Ezért is vált központi témává a konferencián az Erdélyi Helikon és a marosvécsi találkozók kérdésköre. Emiatt volt mindvégig elevenen jelen a tanácskozáson báró Kemény János szelleme, és került szóba példás egyénisége, mecénási magatartása, még mindig népszerűsítésre váró írói hagyatéka. Az ő örökségét ápoló alapítványok vezetői, írók, irodalomtörténészek méltatták mindazt, amit megvalósított. Örvendetes, hogy a fiatal irodalmárok közül is többen aktívan kapcsolódtak a rendezvény munkálataiba. Elmondta gondolatait Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke is. De sokat kell még iparkodni, ügyködni számos lelkes embernek, hogy a legkedvezőbb megoldások megszülessenek. Persze, mint mindig, ezúttal is döntő tényezőnek bizonyulhat a pénz, amiből soha nincs elég. Ide igazán illik a jelszó: Mecénások ne kíméljenek!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

"Fiatal fa a hegyen..."
Tompa Lászlóról képekben
Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.
– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási- levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: "Meg-mondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk".
A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel "az udvarhelyi csillagtalan ég alatt" élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezső udvarhelyi tavasza és Tompa László "bezárt lelke", Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költő köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: "Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek". Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. "Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (...) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről" – mondta barátjáról Tamási.
A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.
– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: "Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet".
Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. "Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tőlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom."
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

Felélesztik a helikoni örökséget a marosvécsi Kemény-kastélyban
„Több évtizedes kényszerű csipkerózsika-álom után újjáéledhet a helikoni örökség, ismét az erdélyi magyar szellemi, kulturális élet szolgálatába állhat a marosvécsi várkastély” – fogalmazott az örökösök nevében Kemény Endre, aki levélben tájékoztatta lapunkat, hogy a Kemény-család november 8-án nyílt napot tart a műemlék épületben.
A belépés az eseményre díjtalan, de az örökösök szívesen várják azok adományait is, akik hozzá kívánnak járulni az ingatlan és a helikoni hagyomány újjáélesztéséhez. Az évszázadok során számos híres tulajdonosa volt az ingatlannak, többek között Werbőczy is, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.
II. Rákóczi György 1648. november 28-án adományozta Kemény János későbbi erdélyi fejedelemnek a kastélyt, és vele együtt hat falvat. Mindez három évszázadon át volt a család tulajdonában, majd a kommunista hatalom, államosítás címen elkobozta az ingatlant, egy ideig árvaház működött benne.
A marosvécsi várkastély mögötti hatalmas park hajdanán Kemény János báró jóvoltából az Erdélyi Helikon holdudvarába tartozó írók, a helikoni közösség találkozóinak helyszíne volt. A Kemény-örökösök 20 éves jogi huzavona után 5 éve kapták vissza az ingatlant, majd idén szeptember 30-án megtörtént az épület tényleges átadása, a kulcsok átvétele is.
„Az író, irodalomszervező Kemény János báró egykor valóra váltott álma most ismét életre kelhet, az Erdélyi Helikont ha nem is újjáélesztve, de annak hagyományait követve ismét élénk szellemi, kulturális, irodalmi műhely állandó helyszínévé válhat a marosvécsi várkastély és környéke” – fogalmazott Kemény Endre.
A kastély mögötti tölgyfák árnyékában – melyeket egyes vélemények szerint még II. Rákóczi György ültettetett – található a Kemény család sírhelye, az 1935-ben felállított, és ma már jelképnek számító Helikon-asztal, melyet Kós Károly készített és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. A kőasztalt a Helikon íróinak ajándékaként, ünnepélyes keretek között Makkai Sándor adta át Kemény Jánosnak és feleségének.
A parkban található Wass Albert író sírhelye is, mely az utóbbi években valódi zarándokhellyé vált. A nyílt napon részt vesz Zsigmond Barna Pál csíkszeredai magyar főkonzul, Tőkés László korábbi királyhágómelléki református püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A résztvevők zenés, táncos produkciókra számíthatnak.
Krónika (Kolozsvár)

Szép remények Marosvécsen
Talán még sohasem voltak egyszerre ennyien a Kemény család vécsi kastélyában. Nagyon sokan várták a november 8-i kapunyitást, legalább félezer ember fordult meg szombaton az ódon falak között és a várat övez sétányokon, az őszi színekben pompázó kastélyparkban. Erdély számos településéről érkeztek érdeklődők, de jöttek messzebbről, az anyaországból és még távolabbról is. Jelen akartak lenni a nagy eseményen, amelyet a szónokok közül többen neveztek történelminek. Sajnos, elkoptatott a jelző, ez esetben a használata mégis jogos, hiszen akárha maga a történelem szólítaná meg az ide látogatót. A műemlék épület sok évszázad zaklatott eseményeinek méltóságteljes tanúja, régi krónikák, tudós munkák, írói remekművek sokat emlegetett helyszíne, a Kemények több mint háromszáz esztendőn át birtokolták, aztán az új hatalom kisemmizte őket, és a diktatúrát megdönt rendszerváltás után még negyed évszázadnak kellett eltelnie, hogy ténylegesen megvalósuljon a jóvátétel, a család visszakapja tulajdonát, amely a két világháború között a "várúr", Kemény János és szerettei jóvoltából az erdélyi magyarság felbecsülhetetlen értékű szellemi fellegvárává vált. Hogyne lenne történelmi a pillanat, amikor az örökösök, az unokák és dédunokák, akiknek évtizedeken át bejárásuk se lehetett a kastélyba, most olyan nyílt napot szervezhettek, amelyen a különböző nemzedékeket képviselő közönség is érzékelhette, valós lehetőség adódik az impozáns építmény felújítására, arra, hogy a közösséget is szolgálva nyerje vissza régi dicsségét.
Egyelőre csak esélyről beszélhetünk, hiszen láthattuk, nagy átalakuláson kell átmennie, hogy a mai elvárások szintjén tölthesse be a nemes hivatást, a kulturális műhely szerepet, amelyet az örökösök szánnak neki, de összefogással ez is lehetségesnek tűnik. Az eseményt méltató, a valós és jelképes kapunyitást köszönt elöljárók – a beszédek sorrendjében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Tőkés László, az EMNT elnöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke – is az összefogás, a közös építés, építkezés fontosságát hangsúlyozták. A párbeszéd házává kell tenni a várkastélyt, és ahogy egykor a "honfoglaló, nagy írónemzedék" bizonyos ellentétek dacára is szót tudott érteni a közös ügy érdekében, a mai magyarok se tévedhetnek a széthúzás útvesztőibe. A múlt, amelyet az épület történetét ismertet Vécsi Nagy Zoltán is felidézett, fontos számunkra, és a küzdelmes jelen is az, de talán még fontosabb az eljövend időszak, olyan jövőben kell gondolkodnunk, amely itthon tudja tartani a fiatalokat. Hogy a község számára mit jelent a korábbi rendeltetését visszanyer Kemény-kastély, azt Ördög Ferenc polgármester és Benkő Mihály református lelkész részletezte a Hunyadi László szobrászművész mintázta Kemény János-dombormű megkoszorúzása előtt. A Nagy Kemény Géza vezette ünnepség végén az örökösök nevében Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt.
Aztán a tömeg vette birtokba a hatalmas műemlék épületet. Órákon át hömpölygött az emberözön, pincétől a padlásig bejárták a szobák, folyosók, mellékhelyiségek, lépcsők labirintusát. Igyekeztek mindent felfedezni. Ebben jelzések, feliratok, eligazítások segítették, fotók tanúsították, hogy néztek ki korábban a termek, milyen volt a díszítés, a berendezés. Volt, akiket a bástyák, az erkélyek, a kilátók vonzottak a leginkább, hiszen a kastélyból gyönyörű tájakra látni. Lehangoló is lehetett volna a fűtetlen, sivár, üres belső terek látványa, ha nem ellensúlyozza az, hogy mindenki ünnepi lélekkel barangolt ezen a felejthetetlen napon a boltívekkel, váratlan benyílókkal, titokzatos csigalépcsőkkel, feljárókkal izgalmassá szabdalt 3000 négyzetméteren. És ha nem mindegyre ugyanoda tér vissza, abba a nagyobb helyiségbe, ahol színész előadók – Kilyén Ilka, B. Fülöp Erzsébet és Kozsik József – szólaltatták meg a hajdani helikoni találkozók halhatatlan egyéniségeit, és olyan közkedvelt zenészek, énekesek, mint Szabó Előd vagy Robert Brai gondoskodtak a színvonalas szórakoztatásról. Ifjabb tehetségek, szólisták és együttesek, marosvécsi gyerekcsoportok is felléptek. És a csendkedvelő szemlélődőkre is gondoltak a rendezők: a kastély egyik meghittebb helyiségében a Kemény János- emlékszobára bukkanunk. A Mecénás, az író kedves berendezései, könyvei és számos korabeli fotó, grafika, kisplasztika, plakett sejteti, milyen lehetett itt az élet az Erdélyi Helikon fénykorában. A szoba a nyílt nap után is látogatható. Persze a tél, pláne ha zord is, nagy kerékkötővé válhat. De tavaszra máris új, népes rendezvény van kilátásban, a vécsi iskolások szeretnék, ha áprilisban a kastélyban szervezhetnék meg hagyományos vetélkedőjüket. A család örömmel ad otthont a versenynek. És remélhetőleg előbb, mint utóbb, egyre több más jelents rendezvénynek is. Miért ne hinnénk, hogy a szombaton hangoztatott sok szép remény mihamarabb beteljesül?
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a  szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló  Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkészült a Barabás Miklós Céh honlapja
Elkészült és immár bárki által megtekinthető a Barabás Miklós Céh honlapja. A közel száz évvel ezelőtt alapított, igencsak rangos képzőművészeti céhnek az elmúlt évtizedek folyamán olyan alkotóegyéniségek voltak a tagjai, illetve vezetői, mint Bánffy Miklós, Bordi András, Kós Károly, Molnár Dénes, Plugor Sándor, Szervátiusz Jenő, avagy Kusztos Endre, jelenlegi tagjai között pedig olyan képző- és fotóművészeket találhatunk, mint Kákonyi Csilla, Márton Árpád, Orth István, Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Zsigmond, Bocskai Vince, Csíky Szabó Ágnes, Fekete Zsolt, Gyarmathy János, Haller József, Hunyadi Mária, Hunyadi László, Kiss Levente, Kuti Botond, Kuti Dénes, Major Gizella, Makkai István, Pokorny Attila vagy Simon Endre.
A céh jelenlegi elnöke Kolozsi Tibor, alelnöke Németh Júlia. A honlapon olvasható céhtörténetet utóbbi jegyzi, A Barabás Miklós Céh a történelem forgatagában című írásában több fejezetre bontva szól a testület múltjáról, jelenéről egyaránt. Mint írja, "A trianoni döntés nyomán kialakult új geopolitikai helyzetben az erdélyi magyar kultúra, s ezen belül a képzőművészeti is kiszakadt eredeti, természetes közegéből, s szembe kellett néznie a számára kedvezőtlen, új helyzettel. A kor kiemelkedő közéleti személyisége, az építész, képzőművész, író Kós Károly a kolozsvári Napkelet főmunkatársaként közvetlenül az impériumváltozás után, már 1920-ban megfogalmazta mozgósító jellegű, új otthonteremtő gondolatait: »...akarunk élni, akarunk dolgozni, akarunk kultúrát. Akarunk művészetet; élőt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk. Amiben a mi lelkünk fürdik meg, hogy megújuljon, hogy erőssé, erősebbé legyen. Lehetséges-e ez? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erőnk is hozzá.« És lett. Irodalmi, művészeti folyóiratok születtek (Napkelet, Pásztortűz, Periszkóp, Erdélyi Helikon), és az írók helikoni közösségének mintájára s annak égisze alatt alakult meg 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezete, a Barabás Miklós Céh is. A névválasztás indokolt volt, hiszen a biedermeier festészet kiemelkedő képviselője, a magyar történelmi múlt kimagasló személyiségeinek megörökítője, a több országban megfordult, több kultúrában is járatos művész, erdélyisége mellett, az európai kultúra felé is nyitottnak bizonyult. Ilyenformán neve méltán fémjelezhette a kor művészeinek törekvéseit, méltán válhatott példaképpé."
A művészcéh honlapja ízléses, nívós és könnyen áttekinthető, számos fotóval gazdagított alkotás, ismerteti a céh történetét, alapszabályzatát, bemutatja az elődöket, az aktív tagokat, a vezetőséget és a tiszteletbeli tagokat, illetve mindannyiuk tárlatait, felsorakoztatja a közös és egyéni kiállításokat, közöl híreket, Médiavisszhang rovatában közzéteszi a céh rendezvényeiről, alkotóiról írott cikkeket, felsorolja a támogatókat és közöl elérhetőséget is. Az oldal a www.bmceh.ro címen látogatható.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

A klasszikus szépség megmutatkozásai
A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kiállítása
Mulandóság és végtelenség, a lét széthullásának lehetősége és bekövetkezése, utak keresése, az anyaság nyugodt szépsége, a női test harmóniája és még számos gondolat, érzés, művészi érzékenységgel megélt pillanat fogalmazódik meg a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kedd délután nyílt tárlatán. A Bernády Ház földszinti termét betöltő alkotásokról Nagy Miklós Kund művészeti író, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke szólt a jelenlevőknek.
– Egy kiváló társaság indítja az idei rendezvénysorozatot. A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi, pontosabban Maros megyei csoportjának kiállítását a tavaly nyitottuk meg először. Mindenki úgy gondolta, hogy jó lenne újra megrendezni ezt a tárlatot. Azt gondolom, hogy akár hagyománnyá is tehetnénk, hogy minden év márciusában helyet adjunk a rendezvénynek, ez ugyanis egy olyan kezdeményezés, amelyet meg kell gyökereztetni. Egy kitűnő művészcsapat munkáit láthatjuk itt, és azok az értékek, amelyeket ezek a munkák képviselnek, együttesen felerősödnek, még több színt mutatnak – mondta a méltató. Nagy Miklós Kund az alkotói közösség történetének rövid körvonalazása során Berde Máriát idézte, aki 1929-ben, a Barabás Miklós Céh születésekor úgy gondolta, hogy "nem vagyunk képváros." Meglátását igazolja, hogy bár az irodalmi és zenei élet abban az időben is fontos szerepet töltött be Marosvásárhelyen, kiállításokról beszámoló írások alig születtek. Az első számottevő tudósítás a Barabás Miklós Céh első nagy kihelyezett kiállításának megnyitásakor, 1943 telén íródott. Az alkotócsoportot a 40-es évek közepén beszüntették, a rendszerváltás utáni években indult újra.
– A letűnt kor veszteségei ellenére ma már elmondhatjuk magunkról, hogy képváros vagyunk – hangsúlyozta a méltató. – Marosvásárhely a művészetet exportálni is képes (…) Van miből válogatni.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund a kiállított munkák – festmények, szobrok, iparművészeti alkotások – üzeneteit tolmácsolta.
– A hagyomány és az újítás olvad egybe ezeken a műveken. A kiállítás legjellemzőbb vonása a klasszikus szépség, annak a hagyományos értelemben vett szépségnek a felkínálása, amely mindannyiunk számára sokat mond.
A méltató arra is emlékeztette a nagyérdeműt, hogy az újítás, fiatalítás gondolata már akkor felmerült, amikor a Barabás Miklós Céh az Erdélyi Helikon védnökségével megalakult. Az utánpótlás biztosítása, a frissítés ma is időszerű – tette hozzá Nagy Miklós Kund, majd a kiállítás műfaji sokszínűségére hívta fel a művészetkedvelők figyelmét, és ki is emelt jó párat az alkotások közül. Kolumbán Kántor Zitának a régi falusi világ kártyavárszerű széthullását érzékeltető textil- installációjáról, Kákonyi Csilla új, hasonló üzenetű festményéről, Major Gizella gyönyörű pasztelljeiről, Bálint Zsigmond élettel teli fotóiról, Bálint Károly és Gyarmathy János szobrairól, Hunyadi László népi hatású alkotásairól és Hunyadi Mária textilművésznek a meglepetés erejével ható festményéről, Sajgó Ilona képeiről, Csíki Ágnes nagy szőnyegkompozíciójáról, illetve Kolumbán Kántor Árpád különleges kisplasztikájáról is szólt.
– Lesz még lehetőség az alkotókkal találkozni, beszélgetni, hiszen idén legalább nyolc kerek évfordulós művészünk van – tette hozzá a tárlatnyitó végén a méltató, majd azt is kihirdette, hogy a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának tárlatát április 9-én az alkotócsoport egyik hajtómotorjának számító, 110 éve született Bordi András festőművész emlékére szervezett kiállítás követi.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiállítása
Április 11-én, szombaton délelőtt 11 órakor a marosvécsi várkastélyban megnyílik az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiállítása, melyen nagy számban kapnak helyet Kemény Endre magángyűjteményének darabjai is. A szervezők remélik, hogy az esemény kedvet ad szervezetek és magánemberek számára, hogy a jövőben hasonló rendezvényeknek adhasson helyt és ismét az erdélyi kultúra palettájára kerüljön a marosvécsi várkastély. A Kemény család és az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány minden érdeklődőt vár a megnyitóra.
Népújság (Marosvásárhely)

Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az ötágú síp
A trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom.
Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne.
Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat.
Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki.
A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről.
Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak.
Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban.
A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

KITÁSZ Vándorgyűlés Aradon
Ezen a hétvégén, Arad a helyszíne s a Kölcsey Egyesület a házigazdája a KITÁSZ ( Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) XXV. Vándorgyűlésének.
Az 1992-ben alakult Szövetség kigondolója és első elnöke Varga Domokos volt. A Szövetség jelenleg mintegy 50 magyarországi és határon túli tagszervezetet egyesít. A Szövetség alapszabálya feladatként rögzíti, hogy évente vándorgyűlést rendeznek valamely tagszervezet székhelyén.
Aradon 2003-ban már volt KITÁSZ-vándorgyűlés.
A vándorgyűlés előadásainak egy része nyilvános. Ezekre szeretettel várnak a rendezők minden érdeklődőt. Rövid 20–25 perces előadásokat hallgathatunk meg, közöttük rövid pár perces szünettel, tehát bárki részt vehet egy vagy több, esetleg valamennyi előadáson.
Az idei vándorgyűlés egyik különleges rendezvénye a Kölcsey-képtár sorozat 7. tárlata. Ez alkalommal 14 Aradi kortárs magyar képzőművész mutatkozik be vendégeinknek, és természetesen a képzőművészetet kedvelő Aradi közönségnek. A kiállítás megnyitója pénteken, július 8-án délután 5 órakor lesz a Széchenyi (Horia) utcai Klió Teremben. A kiállítást Fekete Károly, a kiállítás kurátora és Ódry Mária költő-képzőművész nyitja meg.
Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy mind a Vándorgyűlés megnyitóján a Városházán, mind a kiállításon részt vesz és köszönti vendégeinket és az Aradiakat Bognár Levente alpolgármester úr. A rendezvényt Arad város művelődési központja (Centrul Municipal de Cultură Arad) támogatja.
Reméljük, hogy tartalmas és kellemes időtöltésben lesz része minden résztvevőnek.
A KITÁSZ XXV. Vándorgyűlésének nyilvános előadásai és rendezvényei:
2016. július 8.,péntek– helyszín: a Városháza Díszterme
9.00–9.30 Megnyitó a Városháza Dísztermében;
10.00–10.30 Az Aradi színház zenés és drámai látványosságai– előadó: Piroska Katalin színháztörténész, Arad;
10.30–11.00 Egy zseniális színész portréja. Jávor Pál film- és színpadi sikerei– előadó: Földesdy Gabriella színháztörténész, Budapest;
11.00–11.30 Arad megye szakrális köztéri szobrai– előadó: Ujj János helytörténész, Arad;
11.30–12.00 A Kisjenői címerfák alatt (az EMIR megalapítása)– előadó: Csanádi János helytörténész, Kisjenő;
12.00–12.30 Aradi újságíró személyiségek– előadó: Puskel Péter helytörténész, Arad.
Délután:
15.15–16.30 Az Aradi Ereklyemúzeum kincsei– előadó Erdélyi István, Arad, helyszín: a Kultúrpalota Ereklyemúzeuma;
17.00 Aradi Magyar Kortárs Képzőművészek Tárlata – helyszín a Széchenyi (Horia) utcai Klió Terem – a kiállítás kurátora Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke.
Az Aradi Kölcsey Egyesület tárlatsorozatának 7. kiállítása 14 Aradi kortárs képzőművész alkotásait mutatja be. A kiállítóművészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, MoréSághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka és Steinhübel Zoltán.
2016. július 9., szombat – helyszín az Arad Megyei RMDSZ Batthyány (episcopiei) utcai székházának ülésterme:
9.00–9.30 Virágh Gedeon, az utolsó Aradi fogoly– előadó: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, Kunszentmiklós;
9.30–10.00 Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, gróf Bánffy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsája– előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke, Szentendre;
10.00–10.30 Magányos fenyő (Tompa László)– előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ tiszteletbeli elnöke.
Alternatív program azoknak, akik a 11 órakor kezdődő KITÁSZ-közgyűlésén nem vesznek részt (a közgyűlés zártkörű rendezvény):
11.00–11.30 A magyar képzőművészet Aradi kincsei– előadó: Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, helyszín: az Arad Megyei Múzeum Szépművészeti részlege (Ferdinánd utca – str. Gh. Popa de Teiuș);
12.00–12.30 A minoriták Aradon és az Arad főtéri minorita templom– előadó: Fekete Károly, helyszín: a főtéri minorita templom.
Fekete Károly alelnök
és Berecz Gábor titkár
Nyugati Jelen (Arad)

KITÁSZ-díj az Aradi Kölcsey Egyesületnek
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének 25., ezúttal Aradon tartott vándorgyűlésének résztvevői tegnap délelőtt hazautaztak a kétnapos, gazdag programú összejövetelről. Arad minden jel szerint jó házigazdájának bizonyult a jubileumi összejövetelnek – ennek elismeréseként a KITÁSZ vezetősége „a több évtizedes egyesületi élet megszervezéséért” szombaton oklevelet is átadott a Kölcsey Egyesületnek.
De ne mAradjunk adósok a pénteki megnyitót követő eseményekkel sem.
Délután a múzeum Klió kiállítótermében mondhatni korszakos jelentőségű tárlat nyílt – nem is annyira a falra került munkák rendkívülisége miatt, hanem azért, mert ez volt Aradon az első olyan képzőművészeti tárlat, amelyen kortárs helybeli magyar képzőművészek munkáit mutatták be, s ilyenformán a látogató átfogó (némi túlzással teljes) képet kaphatott arról, hogy milyen is a XXI. század második évtizedének közepe táján az Aradi magyar képzőművészet. Fekete Károly Kölcsey-alelnök, a kiállítás kurátora többek között Lucian Cociuba, az egyetlen román résztvevő képzőművész alkotásai kapcsán arról tartott érdekes eszmefuttatást, hogy létezik-e, létezhet-e egyáltalán „magyar képzőművészet”, és azzal zárta: természetes és kívánatos, hogy a különböző nemzetiségű művészek gazdagítsák egymást. Bognár Levente alpolgármester egyebek között köszönetet mondott azoknak a civilszervezeteknek, amelyek összefogják a magyarságot, és segítenek megőrizni identitását. Ódry Mária képzőművész a kezdeményezést és a bemutatott munkákat méltatta.
A kiállító művészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, Moré Sághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka, Steinhübel Zoltán.
Szombaton délelőtt az RMDSZ Aradi székházában folytatódtak az előadások: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke Virágh Gedeonról, az Aradi vár utolsó 1848–49-es foglyáról értekezett (néhány éve nálunk mutatta be az azóta elhunyt magyarországi Dinyés László képzőművész a Virágh Gedeonról szóló könyvét), Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karoláról, gróf Bánfy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsájáról, dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ (Aradon lemondott) tiszteletbeli elnöke Magányos fenyő címmel Tompa László költőről tartott előadást.
A szombat délután kirándulással telt, hogy a távolról érkezett vendégek valamelyes képet kapjanak a megye építészeti, történelmi stb. értékeiről, emlékeiről. A résztvevők felkeresték az Aradi vesztőhelyet, a gáji, az újzimándi és a szentannai római katolikus templomot, Világoson a Bohus-kastélyt, Pankotán Csiky Gergely szülőházát, a máriAradnai kisbazilikát, majd a nap és a jubileumi összejövetel egy kitűnően sikerült (és hosszúra nyúlt), a Jelen Házban megtartott vacsorával zárult.
Mint említettük, az idei szervező Kölcsey Egyesületet kitüntette a szövetség vezetősége. De a „hivatalos elismerésnél” talán fontosabb, hogy a résztvevők jól érezték magukat a tizenhárom vértanú városában és környékén, nemcsak ismeretekben, hanem egyéb élményekben is gazdagabban távoztak egy olyan városból, ahol sokan most jártak először. Mindez kétségtelenül a mindent beleadó szervezők érdeme is.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Fodorúr (Írói arcképcsarnokom)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent a 700. Helikon
A Kolozsvári Helikon folyóirat legfrissebb, 700. lapszáma az idén 700 éves Kolozsvár előtt tiszteleg. A vezércikket Karácsonyi Zsolt jegyzi, Portik Blénessy Ágota interjúját az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel Pomogáts Béla az Erdélyi Helikonról szóló szövege követi.
Kolozsvárról szóló verseket Király László, André Ferenc, László Noémi, Horváth Benji, Papp Attila Zsolt és Jancsik Pál, prózát Márton Evelin közöl. Selyem Zsuzsa Esterházy Péterre emlékezik, Szőcs István, Gaal György és Bokor Zsuzsa tanulmányt közölnek. A fiatal irodalom Pavilon 420 rovatát – ahol Richard Siken és Ştefan Baghiu versei, valamint Jánosi Vivien és Szabó Attila novellái olvashatók – Székely Ian munkái illusztrálják.
A Kinematográfban Szántai János Kolozsvár filmtörténetéről, a Theátrumban Bartha Katalin Ágnes Bulyovszkyné Szilágyi Lilla színésznőről ír, kritikát Demeter Zsuzsa Gaal György Születtek Kolozsvárt című kötetéről, Biró Annamária pedig Lukáts István 19. századi költő verseinek legfrissebb kiadásáról közöl, a Fülszövegben Molnár Zsófia Kozma Dezső Irodalmunk útjain – Erdélyben és Manas Teodor Mert gyűlölik egymást című köteteiről, az Amplitudóban Jakabffy Tamás Fischer Ivánról ír.
Csillag István és Vincze Ferenc képregényének címe: 700. lapszám. A lapszám oldalait Soó Zöld Margit a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállításának anyaga illusztrálja, melyről Portik Blénessy Ágota közöl méltatást az Artefaktumban.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Korunk 90 – Folyóiratok irodalmi „koalíciója”
A transzszilvanizmusnak ma egyetlen célja van: a kisebbségben élő magyarság nemzeti öntudatának az erősítése – jelentette ki Csapody Miklós magyarországi irodalomtörténész a Korunk folyóirat alapítása 90. évfordulója alkalmából megszervezett kolozsvári konferencián kedden délután.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében tartott rendezvényen Csapody Miklós Vendégek a szomszéd várban. A Korunk és az Erdélyi Helikon szerzői egymás folyóiratában című előadásban többek közt arról értekezett, hogy a két folyóirat közötti konfliktus 1926 és 1940 között éppen a transzszilvanizmussal kapcsolatos nézetkülönbségekből fakadt. Csapody azonban nem magáról a konfliktusról, inkább azokról a szerzőkről beszélt, akik mindkét kiadványban publikáltak: összesen hatvan korabeli közéleti személyiségről, íróról van szó.
Csapody Miklós kifejtette, a transzszilvanizmusnak mint a románoknak és a szászoknak szánt ideológiai kínálatnak csupán egy hibája volt: nem kellett nekik. Mint részletezte, a Korunkban és az Erdélyi Helikonban is publikáló hatvan szerző nem csupán „átjárt néha a szomszéd várba, hanem mindkét helyen otthon volt”. Hozzáfűzte, a nézetkülönbségek ellenére a két lap közötti ellentét csak látszólag volt kibékíthetetlen.
Az irodalomtörténész azt is elmondta, a „gyakorlati” erdélyi magyar politizálás a két világháború között sikertelennek bizonyult Romániában, ezért az értelmiség az igazi nemzetpolitikát a szellemi életben, az irodalomban kényszerült folytatni. A két folyóirat ugyanakkor egyfajta irodalmi koalíciót is kötött, azaz mindketten kizárták a marxista baloldal és a radikális jobboldal képviselőit. Bár a Korunk szerkesztői a Helikont provinciális nyugatutánzónak tartották, idővel rájöttek, hogy együtt tudnak működni a szociográfia, illetve a valóságból ihletődő irodalom terén. Minkét folyóiratnál ugyanis közös volt a cél, az, hogy az irodalom a magyar nyelv megtartását szolgálja.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek. 
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását  főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást? 
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul.  – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Makkai Sándorról nyílik kiállítás Brassóban
Makkai Sándor (1890–1951) erdélyi magyar író, református püspök életművét, egyházi, irodalmi és közéleti tevékenységét bemutató tárlat nyílik Brassóban, a Reménység Házában csütörtökön 19 órától.
A reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett, Tudománnyal és fegyverrel című kiállítást a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete, a brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület és a Reménység Háza szervezi.
A rendezvény házigazdája: Ménessy Miklós református lelkész és Házy Bakó Eszter, a közművelődési egyesület elnöke, kurátor Makkai Lilla református lelkész, köszöntőt mond Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője és Szebeni Zsuzsa, a kulturális központ igazgatója – közölte a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókintézete.
A reformáció 500. évfordulója alkalmából immár Brassóban is bemutatkozó tárlaton olyan ritkaságok is láthatók, mint Makkai Sándor Szilvássy Karolának írt levelei, doktori értekezése, családi képek, valamint grafikái és versei, amelyek kevésbé ismert darabjai az életműnek. Emellett olyan sarkalatos pontokat is felelevenítenek, mint az egyik legnagyobb vitát gerjesztő, Magyar fa sorsa – A vádlott Ady költészete című munkája, valamint a kisebbséggel kapcsolatos felelősségre rávilágító írásai, amelyek szintén nagy vihart kavartak. „Hangulatos és tartalmas tárlatot akartunk létrehozni” – hangsúlyozta a kurátor, hozzátéve, teológiai professzori tevékenységének eddig ismeretlen vetületeire is rávilágítanak. A kiállítás a 125 éve született Makkai Sándor életének – az irodalmi élet jól ismert alakjának – filozófiai és vallástörténeti vonatkozásait is igyekszik bemutatni, körbejárni. Szebeni Zsuzsa kitért arra is, hogy a Makkai-tárlat az Erdélyi Helikont bemutató kiállítások újabb darabja. Ebben a sorozatban mutatták be korábban a Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és Szilvássy Karoláról szóló anyagot is. Kiemelte, a kutatások összefüggenek egymással, és ezáltal egy érdekes területet sikerül egyre jobban feltérképezni. Mint mondta, ide tartozik Kemény János is, akinek a közeljövőben szintén bemutatják az életpályáját. Makkai Sándor 1926-ban lett az erdélyi református egyházkerület püspöke, és e tisztében sokat tett az erdélyi magyarságért, tanügyi, kulturális és irodalmi szintjének megtartásáért, felemeléséért, valamint a román szenátus tagjaként a magyarok politikai jogaiért. A küzdelmekbe belefáradva elhagyta Erdélyt, 1936-tól Debrecenben volt egyetemi tanár. Irodalmi munkássága során történelmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozó regényei, irodalomtörténeti, egyházi témájú, filozófiai és pedagógiai szakcikkei jelentek meg. Elnöke volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak. Krónika (Kolozsvár)