Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Eminescu Könyvkiadó
3 tétel
2010. november 25.
Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro
2016. augusztus 27.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 1.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)