Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. november 13.
Javaslat: hagyjuk el a rovást a székely írásból
Tizedik alkalommal ünnepelték meg Székelyudvarhelyen a hétvégén a magyar tudomány napját. A rendezvénysorozat részeként a városháza Szent István Termében szombaton magyarországi, illetve helybéli jeles kutatók a székely írásról tartottak előadásokat. Kiderült, minél több írásos emlék kerül elő, annál inkább tétje van a rovásírást kutató munkának.
A tudományos ismeretterjesztő konferencián a székely írás történetéről, szerepéről és egyes változatairól esett szó. Vásáry István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára a kelet-európai rovásírásokat vette számba, főként azok kapcsolatát a székely írással. A feltárt emlékeket és a máig vitatott eredetkérdést is érintette. Részletesen elemezte a különböző ábécék betűrendszerét, kapcsolatát. Egyebek közt az is kiderült, hogy a rovásírás terminus nem elég precíz, helyesebb, ha székely írást használunk, hiszen nemcsak vésett formában használták. Zsupos Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa szintén a székely írás eredetkérdésével foglalkozott előadásában. Kettejük között kisebb vita is kialakult, hiszen Zsupos szerint az adott korszakban még titkosírásként is funkcionált a székely írás, ezt viszont Vásáry megkérdőjelezi.
Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára nem tudott részt venni a konferencián, így az ő előadását a rendezvény egyik főszervezője, Kolumbán Zsuzsanna olvasta fel. A szöveg a székely írás identitásjelző szerepének változásait vette számba, főbb kérdése, hogy mennyiben változik a székely írás szimbólumainak használata határon innen és túl.
Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze a Székely Támadt-várban folytatott ásatások során előkerült feliratos téglatöredékről beszélt. Elsősorban az ásatások körülményeit osztotta meg a jelenlevőkkel, valamint Ráduly János néprajzkutató felirattal kapcsolatos elméletét. Elmondta, arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a várban készült volna a tégla, de minden jel arra mutat, hogy Udvarhelyen készült. Azt is megtudtuk, hogy egyelőre nincs elfogadott olvasata a székelyudvarhelyi rovásleletnek – az erről szóló tudományos dialógus folytatódhat. Ráduly János értelmezése szerint a „TuRUL ÍRJÁN VÓT” szöveget vésték a téglára.
Tubay Tiziano, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának diákja kutatómunkája során egy ismeretlen, Wolfenbüttelből nemrég előkerült emléket elemzett, erről tartott előadást.
Végül Mihály János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa néhány ismert és eddig ismeretlen székely írásos udvarhelyszéki emléket mutatott be, egyebek közt a székelydályai templomon található feliratot, valamint homoródkarácsonyfalvi és bögözi leleteket.
Könyvbemutató Az Areopolisz Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum magyar tudomány napi rendezvénysorozata keretében pénteken bemutatták Petrarcha Ferenc A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól – Székely László fordítása (1760–1762) című kötetét a múzeum képtárában. Székely László erdélyi gróf 1760 és 1762 között készítette el Petrarca művének első és máig egyetlen teljes magyar fordítását, amely tavaly Szegeden jelent meg először nyomtatásban. A gróf kéziratát a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár őrzi.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
Tizedik alkalommal ünnepelték meg Székelyudvarhelyen a hétvégén a magyar tudomány napját. A rendezvénysorozat részeként a városháza Szent István Termében szombaton magyarországi, illetve helybéli jeles kutatók a székely írásról tartottak előadásokat. Kiderült, minél több írásos emlék kerül elő, annál inkább tétje van a rovásírást kutató munkának.
A tudományos ismeretterjesztő konferencián a székely írás történetéről, szerepéről és egyes változatairól esett szó. Vásáry István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára a kelet-európai rovásírásokat vette számba, főként azok kapcsolatát a székely írással. A feltárt emlékeket és a máig vitatott eredetkérdést is érintette. Részletesen elemezte a különböző ábécék betűrendszerét, kapcsolatát. Egyebek közt az is kiderült, hogy a rovásírás terminus nem elég precíz, helyesebb, ha székely írást használunk, hiszen nemcsak vésett formában használták. Zsupos Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa szintén a székely írás eredetkérdésével foglalkozott előadásában. Kettejük között kisebb vita is kialakult, hiszen Zsupos szerint az adott korszakban még titkosírásként is funkcionált a székely írás, ezt viszont Vásáry megkérdőjelezi.
Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára nem tudott részt venni a konferencián, így az ő előadását a rendezvény egyik főszervezője, Kolumbán Zsuzsanna olvasta fel. A szöveg a székely írás identitásjelző szerepének változásait vette számba, főbb kérdése, hogy mennyiben változik a székely írás szimbólumainak használata határon innen és túl.
Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze a Székely Támadt-várban folytatott ásatások során előkerült feliratos téglatöredékről beszélt. Elsősorban az ásatások körülményeit osztotta meg a jelenlevőkkel, valamint Ráduly János néprajzkutató felirattal kapcsolatos elméletét. Elmondta, arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a várban készült volna a tégla, de minden jel arra mutat, hogy Udvarhelyen készült. Azt is megtudtuk, hogy egyelőre nincs elfogadott olvasata a székelyudvarhelyi rovásleletnek – az erről szóló tudományos dialógus folytatódhat. Ráduly János értelmezése szerint a „TuRUL ÍRJÁN VÓT” szöveget vésték a téglára.
Tubay Tiziano, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának diákja kutatómunkája során egy ismeretlen, Wolfenbüttelből nemrég előkerült emléket elemzett, erről tartott előadást.
Végül Mihály János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa néhány ismert és eddig ismeretlen székely írásos udvarhelyszéki emléket mutatott be, egyebek közt a székelydályai templomon található feliratot, valamint homoródkarácsonyfalvi és bögözi leleteket.
Könyvbemutató Az Areopolisz Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum magyar tudomány napi rendezvénysorozata keretében pénteken bemutatták Petrarcha Ferenc A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól – Székely László fordítása (1760–1762) című kötetét a múzeum képtárában. Székely László erdélyi gróf 1760 és 1762 között készítette el Petrarca művének első és máig egyetlen teljes magyar fordítását, amely tavaly Szegeden jelent meg először nyomtatásban. A gróf kéziratát a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár őrzi.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
2017. május 24.
Bemutatták a Kölcsey Egyesület újabb kötetét
Csiky Gergely írói életműve
Méltó környezetben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban mutatták be hétfőn délután a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 36. kötetét. Nem véletlenül választották az iskolát helyszínként, hiszen a kötet a tanintézmény névadójának, a magyar dráma- és színműirodalom jelentős képviselőjének, Csiky Gergelynek az életművét ismerteti egy teljesen új, mindenki számára érthető megvilágításban. Földesdy Gabriella Csiky Gergely írói életműve c. könyvét kisszámú közönség előtt mutatták be, a szerzőről Berecz Gábor, a Kölcsey titkára mondott néhány szót, a kötetet Ruja Ildikó, az iskola tanára méltatta.
A könyv szerzője egyébként az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–könyvtár szakon, 2005 óta tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, ahol évente kétszer tart előadást Madách Imréhez kapcsolódó témakörökben. A hölgy tanár és színháztörténész, jelen kötete arról a Csiky Gergelyről szól, aki drámaíróként vált híressé. Az írónő 21. századi szemlélettel közelít Csiky Gergely műveihez, „keresve bennük mindazt, ami egy mai ember számára vonzó, érdekes, különleges lehet” – írja Berecz Gábor az előszóban.
A könnyen forgatható kötet, inkább összefoglaló, ismeretterjesztő értékelés, mint tudományos értekezés, mellyel Csiky Gergely születésének 175. és halálának 125. évfordulójára szeretnének emlékezni.
Ruja Ildikó beszédében emlékeztette a közönséget, hogy Csiky Gergely sokféle szállal kötődik régiónkhoz, majd elmondta: a könyv tartogat meglepetéseket azok számára, akik Csikyt csak a színpadról ismerik. (49 évéből 15-öt töltött írással és egész életében vonzotta a prózaírás.) A drámai alkotások és prózai művek bemutatásán túl a könyv felvázolja Csiky színháztörténeti munkásságának hátterét is, ami fontos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk hagyatékát. „A színház szerelmeseinek kötelessége emlékezni rá, mert a magyar színháztörténet egyik fontos szereplője volt és az, amit ő technikailag, színpad-technikailag és a színdarabírás technikájában adott a magyar színműírásnak, meghatározta hosszú ideig még a 20. századi magyar drámairodalmat is” – mondta Ruja tanárnő, hangsúlyozva, hogy Csiky életműve a mai napig is jelen van a magyar színháztörténetben, és kötelességünk nem elfelejtkezni róla. Erre pedig a legjobb alkalom a könyv fellapozása.
A könyvbemutatót egy vetítéses prezentáció zárta, melyet maga a szerző, Földesdy Gabriella készített Csikyről.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
Csiky Gergely írói életműve
Méltó környezetben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban mutatták be hétfőn délután a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 36. kötetét. Nem véletlenül választották az iskolát helyszínként, hiszen a kötet a tanintézmény névadójának, a magyar dráma- és színműirodalom jelentős képviselőjének, Csiky Gergelynek az életművét ismerteti egy teljesen új, mindenki számára érthető megvilágításban. Földesdy Gabriella Csiky Gergely írói életműve c. könyvét kisszámú közönség előtt mutatták be, a szerzőről Berecz Gábor, a Kölcsey titkára mondott néhány szót, a kötetet Ruja Ildikó, az iskola tanára méltatta.
A könyv szerzője egyébként az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–könyvtár szakon, 2005 óta tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, ahol évente kétszer tart előadást Madách Imréhez kapcsolódó témakörökben. A hölgy tanár és színháztörténész, jelen kötete arról a Csiky Gergelyről szól, aki drámaíróként vált híressé. Az írónő 21. századi szemlélettel közelít Csiky Gergely műveihez, „keresve bennük mindazt, ami egy mai ember számára vonzó, érdekes, különleges lehet” – írja Berecz Gábor az előszóban.
A könnyen forgatható kötet, inkább összefoglaló, ismeretterjesztő értékelés, mint tudományos értekezés, mellyel Csiky Gergely születésének 175. és halálának 125. évfordulójára szeretnének emlékezni.
Ruja Ildikó beszédében emlékeztette a közönséget, hogy Csiky Gergely sokféle szállal kötődik régiónkhoz, majd elmondta: a könyv tartogat meglepetéseket azok számára, akik Csikyt csak a színpadról ismerik. (49 évéből 15-öt töltött írással és egész életében vonzotta a prózaírás.) A drámai alkotások és prózai művek bemutatásán túl a könyv felvázolja Csiky színháztörténeti munkásságának hátterét is, ami fontos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk hagyatékát. „A színház szerelmeseinek kötelessége emlékezni rá, mert a magyar színháztörténet egyik fontos szereplője volt és az, amit ő technikailag, színpad-technikailag és a színdarabírás technikájában adott a magyar színműírásnak, meghatározta hosszú ideig még a 20. századi magyar drámairodalmat is” – mondta Ruja tanárnő, hangsúlyozva, hogy Csiky életműve a mai napig is jelen van a magyar színháztörténetben, és kötelességünk nem elfelejtkezni róla. Erre pedig a legjobb alkalom a könyv fellapozása.
A könyvbemutatót egy vetítéses prezentáció zárta, melyet maga a szerző, Földesdy Gabriella készített Csikyről.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 27.
Versek a pelenkázóasztal felett (Beszélgetés Varró Dániel költővel)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 27.
Ételelméletek az 5. Avantâge esztétikatáborban
Augusztus 7. és 12. között Sepsiszentgyörgyön újra megszervezik az Avantâge esztétikatábort. A Kónya Ádám Művelődési Ház és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala támogatásával megvalósuló szakmai rendezvénysorozat témája idén az ételelméletek. Az egyhetes tábor során hazai és magyarországi filozófusok, esztéták, egyetemi oktatók tartanak majd előadásokat és szemináriumokat. A szervezők negyven résztvevő számára tudnak szállást és ellátást biztosítani, azok számára, akik ezt igénylik, a táborban való részvétel 150 lejbe kerül. Akik nem igénylik, azok számára ingyenes. A szervezők főként bölcsész szakos egyetemisták részvételére számítanak, de a tábor minden érdeklődő számára nyitott. A regisztrációval kapcsolatos tudnivalók a tábor Facebook-eseményén érhetők el: https://www.facebook.com/events/136691743551719/
Az étel mindig is foglalkoztatta a tudományokat, és ezen belül a filozófiát is. Az idei tábor témája a food theories (ételelméletek) hagyományosan azzal foglalkozik, hogy mit jelent az étel (metafizika), honnan tudjuk, hogy valami étel (episztemológia), hogy mit ehetünk meg (etika), hogy hogyan jön létre, miképpen dolgozzuk fel és milyen formában terjesztjük az ételt (politikai). A tábor egyik részét a zártkörűbb, elmélyültebb délelőtti szemináriumok alkotják, amelyeket Darida Veronika (ELTE BTK, Budapest), Szigeti Attila (BBTE, Kolozsvár) és Nemes Z. Márió (ELTE BTK, Budapest) egyetemi oktatók tartanak minden hétköznap délelőtt. A második részét a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben zajló délutáni előadások képezik, amelyek a tábor állandó résztvevői mellett minden érdeklődő számára nyitottak.
A szemináriumok különböző területeken felmerülő étel-elméletekkel, -értelmezésekkel és -reprezentációkkal foglalkoznak. Darida Veronika szemináriumán arról lesz szó, hogy hogyan jelenik meg a keleti és a nyugati színpadokon az ételfogyasztás, a hét folyamán a színpadi kannibalizmustól eljutunk egészen az eucharisztia színpadáig. Szigeti Attila szemináriumán a globális ételmennyiség illetve élelmiszer-ellátás paradoxonával indítunk a kapitalista gazdaság kontexusában, amelynek elsődleges célja nem a használati javak (jelen esetben: az étel) létrehozása, hanem a profit, a többletérték vég nélküli növelése. Nemes Z. Márió szemináriuma során az étkezés, bekebelezés, fogyasztás kulturális metaforáit vizsgáljuk majd az irodalom és a vizuális kultúra területén.
Az előadások közül Seregi Tamás (ELTE BTK, Budapest) Táplálkozásfilozófia, Ligetfalvi Gergely (Universität Wien – Institut für Kunstgeschichte, Bécs) Eat Art és konyhamávészet és Sepsi László (ELTE, Budapest) Tömegfilm és kannibalizmus című előadásait emelnénk ki. Seregi Tamás előadása a XX. század táplálkozásfilozófiai fogalmaival, az úgynevezett táplálkozás-metaforikával foglalkozik, Ligetfalvi Gergely előadásán Daniel Spoerri művészetével és az eat art fogalmával ismerkedhetünk, Sepsi László előadásán pedig a kannibalizmus amerikai tömegfilmekben való ábázolása kerül terítékre. Az előadásokat nyílt vita és beszélgetés követi.
A Közösségi részvétel évének jegyében a szervezők a tábor témáját igyekeznek közelebb hozni a széles közönséghez és a helyi vendéglátóipari, illetve élelemforgalmazó vállalkozásokhoz is. Így sor kerül majd parki piknikezésre, kerekasztalbeszélgetésre és a konyhaművészettel kapcsolatos előadásra is.
Az Avantâge partnerei: MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, Köntés Kávézó, Andrei Mureșanu Színház. Erdély.ma
Augusztus 7. és 12. között Sepsiszentgyörgyön újra megszervezik az Avantâge esztétikatábort. A Kónya Ádám Művelődési Ház és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala támogatásával megvalósuló szakmai rendezvénysorozat témája idén az ételelméletek. Az egyhetes tábor során hazai és magyarországi filozófusok, esztéták, egyetemi oktatók tartanak majd előadásokat és szemináriumokat. A szervezők negyven résztvevő számára tudnak szállást és ellátást biztosítani, azok számára, akik ezt igénylik, a táborban való részvétel 150 lejbe kerül. Akik nem igénylik, azok számára ingyenes. A szervezők főként bölcsész szakos egyetemisták részvételére számítanak, de a tábor minden érdeklődő számára nyitott. A regisztrációval kapcsolatos tudnivalók a tábor Facebook-eseményén érhetők el: https://www.facebook.com/events/136691743551719/
Az étel mindig is foglalkoztatta a tudományokat, és ezen belül a filozófiát is. Az idei tábor témája a food theories (ételelméletek) hagyományosan azzal foglalkozik, hogy mit jelent az étel (metafizika), honnan tudjuk, hogy valami étel (episztemológia), hogy mit ehetünk meg (etika), hogy hogyan jön létre, miképpen dolgozzuk fel és milyen formában terjesztjük az ételt (politikai). A tábor egyik részét a zártkörűbb, elmélyültebb délelőtti szemináriumok alkotják, amelyeket Darida Veronika (ELTE BTK, Budapest), Szigeti Attila (BBTE, Kolozsvár) és Nemes Z. Márió (ELTE BTK, Budapest) egyetemi oktatók tartanak minden hétköznap délelőtt. A második részét a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben zajló délutáni előadások képezik, amelyek a tábor állandó résztvevői mellett minden érdeklődő számára nyitottak.
A szemináriumok különböző területeken felmerülő étel-elméletekkel, -értelmezésekkel és -reprezentációkkal foglalkoznak. Darida Veronika szemináriumán arról lesz szó, hogy hogyan jelenik meg a keleti és a nyugati színpadokon az ételfogyasztás, a hét folyamán a színpadi kannibalizmustól eljutunk egészen az eucharisztia színpadáig. Szigeti Attila szemináriumán a globális ételmennyiség illetve élelmiszer-ellátás paradoxonával indítunk a kapitalista gazdaság kontexusában, amelynek elsődleges célja nem a használati javak (jelen esetben: az étel) létrehozása, hanem a profit, a többletérték vég nélküli növelése. Nemes Z. Márió szemináriuma során az étkezés, bekebelezés, fogyasztás kulturális metaforáit vizsgáljuk majd az irodalom és a vizuális kultúra területén.
Az előadások közül Seregi Tamás (ELTE BTK, Budapest) Táplálkozásfilozófia, Ligetfalvi Gergely (Universität Wien – Institut für Kunstgeschichte, Bécs) Eat Art és konyhamávészet és Sepsi László (ELTE, Budapest) Tömegfilm és kannibalizmus című előadásait emelnénk ki. Seregi Tamás előadása a XX. század táplálkozásfilozófiai fogalmaival, az úgynevezett táplálkozás-metaforikával foglalkozik, Ligetfalvi Gergely előadásán Daniel Spoerri művészetével és az eat art fogalmával ismerkedhetünk, Sepsi László előadásán pedig a kannibalizmus amerikai tömegfilmekben való ábázolása kerül terítékre. Az előadásokat nyílt vita és beszélgetés követi.
A Közösségi részvétel évének jegyében a szervezők a tábor témáját igyekeznek közelebb hozni a széles közönséghez és a helyi vendéglátóipari, illetve élelemforgalmazó vállalkozásokhoz is. Így sor kerül majd parki piknikezésre, kerekasztalbeszélgetésre és a konyhaművészettel kapcsolatos előadásra is.
Az Avantâge partnerei: MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, Köntés Kávézó, Andrei Mureșanu Színház. Erdély.ma
2017. szeptember 4.
Berényi Mária lesz a FITC díszvendége
Berényi Mária történész, tudományos kutató, a Magyarországi Románok Kutatóintézetének igazgatója lesz a díszvendége az október 3-a és 8-a között Kolozsváron zajló Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztiválnak (Festivalul Internațional de Carte Transilvania - FITC), olvasható a fesztivált szervező Eikon Kulturális Egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.
Berényi Mária 1959. április 15-én született a magyarországi Méhkeréken (Micherechi).1983-ban diplomázott a budapesti „Eötvös Lóránd” Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán, itt szerzett tudományos fokozatot 1986-ban, majd 2001-ben PhD fokozatot (Történettudomány) a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen. A gyulai székhelyű Magyarországi Románok Kutatóintézetét 1993 óta vezeti.
Több verses- és tanulmánykötete jelent meg, cikkei és recenzió mellett közölt román és magyar nyelvű verseket különböző romániai és magyarországi folyóiratokban, periodikákban.
Kutatási témái között szerepelt többek között a magyarországi román ortodox és görög katolikus egyházak története a 18-19. században, az egyházi és magán alapítványok szerepe Erdélyben és Magyarországon a 19. században, a román értelmiségi elitek képzése a Budapesti Egyetemen a 19. században, a nő szerepe az erdélyi és magyarországi román társdalomban és kultúrában a 19. században. Szabadság (Kolozsvár)
Berényi Mária történész, tudományos kutató, a Magyarországi Románok Kutatóintézetének igazgatója lesz a díszvendége az október 3-a és 8-a között Kolozsváron zajló Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztiválnak (Festivalul Internațional de Carte Transilvania - FITC), olvasható a fesztivált szervező Eikon Kulturális Egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.
Berényi Mária 1959. április 15-én született a magyarországi Méhkeréken (Micherechi).1983-ban diplomázott a budapesti „Eötvös Lóránd” Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán, itt szerzett tudományos fokozatot 1986-ban, majd 2001-ben PhD fokozatot (Történettudomány) a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen. A gyulai székhelyű Magyarországi Románok Kutatóintézetét 1993 óta vezeti.
Több verses- és tanulmánykötete jelent meg, cikkei és recenzió mellett közölt román és magyar nyelvű verseket különböző romániai és magyarországi folyóiratokban, periodikákban.
Kutatási témái között szerepelt többek között a magyarországi román ortodox és görög katolikus egyházak története a 18-19. században, az egyházi és magán alapítványok szerepe Erdélyben és Magyarországon a 19. században, a román értelmiségi elitek képzése a Budapesti Egyetemen a 19. században, a nő szerepe az erdélyi és magyarországi román társdalomban és kultúrában a 19. században. Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 23.
Kun Miklós Kolozsváron: előadás a Szovjetunió titkos történetéről
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós történész, habilitált egyetemi tanár 1946-ban született Kasinban (ma Oroszország) ahol családja száműzetésben élt, majd 1959-ben szüleivel Magyarországra költözött. 1969-ben a budapesti ELTE-en szerzett diplomát, ahol több mint negyven esztendeig tanított a Kelet Európa Történeti Tanszéken. Ösztöndíjas volt és dolgozott az Egyesült Államokban, Hollandiában, Csehszlovákiában, Szovjetunióban. Művei magyar mellett angol, orosz, görög, portugál és vietnámi nyelven láttak napvilágot. Könyvei közül hatot a neves budapesti Akadémiai Kiadó adta ki.
Főbb kutatási terrénuma az évek során: 19. századi orosz és lengyel szabadságmozgalmak, pánszlávizmus története, Mihail Bakunyin és a korai anarchista ideológia, „baloldali” szabadkőművesség a 19 században, Lev Trockij és Nyikolaj Buharin pályaképe, a bolsevizmus históriája az 1920/1930-as években, Jószif Sztálin pályafutásának ismeretlen epizódjai, az ukrajnai Holodomor, a Molotov—Ribbentrop paktum, az 1968-as „prágai tavasz”, újabban pedig a GULÁG és 1956 egy-egy fontos szegmensének feldolgozása történelmi távlatból.
Kun Miklós a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), az Ukrajna Szolgálatáért Érdemrend (2009), a Széchenyi-díj (2011) kitüntetettje. Szabadság (Kolozsvár)
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós történész, habilitált egyetemi tanár 1946-ban született Kasinban (ma Oroszország) ahol családja száműzetésben élt, majd 1959-ben szüleivel Magyarországra költözött. 1969-ben a budapesti ELTE-en szerzett diplomát, ahol több mint negyven esztendeig tanított a Kelet Európa Történeti Tanszéken. Ösztöndíjas volt és dolgozott az Egyesült Államokban, Hollandiában, Csehszlovákiában, Szovjetunióban. Művei magyar mellett angol, orosz, görög, portugál és vietnámi nyelven láttak napvilágot. Könyvei közül hatot a neves budapesti Akadémiai Kiadó adta ki.
Főbb kutatási terrénuma az évek során: 19. századi orosz és lengyel szabadságmozgalmak, pánszlávizmus története, Mihail Bakunyin és a korai anarchista ideológia, „baloldali” szabadkőművesség a 19 században, Lev Trockij és Nyikolaj Buharin pályaképe, a bolsevizmus históriája az 1920/1930-as években, Jószif Sztálin pályafutásának ismeretlen epizódjai, az ukrajnai Holodomor, a Molotov—Ribbentrop paktum, az 1968-as „prágai tavasz”, újabban pedig a GULÁG és 1956 egy-egy fontos szegmensének feldolgozása történelmi távlatból.
Kun Miklós a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), az Ukrajna Szolgálatáért Érdemrend (2009), a Széchenyi-díj (2011) kitüntetettje. Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 5.
Interjú dr. Sztáncsuj Sándor Józseffel, a Székely Nemzeti Múzeum régészével
A régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm
Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán.
– Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném.
– Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak.
– Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel?
– Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben.
– A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak?
– Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak.
– Miért áll közel önhöz a régészet?
– A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre.
– Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai?
– Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében.
– Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt?
– Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm.
– 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában?
– A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett.
– Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki?
– Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény.
– A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát?
– Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése.
– Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka?
– Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak.
– Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként?
– Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm
Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán.
– Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném.
– Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak.
– Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel?
– Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben.
– A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak?
– Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak.
– Miért áll közel önhöz a régészet?
– A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre.
– Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai?
– Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében.
– Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt?
– Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm.
– 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában?
– A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett.
– Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki?
– Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény.
– A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát?
– Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése.
– Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka?
– Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak.
– Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként?
– Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)