Nem tehetjük meg, hogy letagadjuk a múltat. Hogy letagadunk hatvan évet, amiből több mint negyvenet egy olyan korban kellett megélni, leélni, amelyben az újságírói hivatás nem jelenthetett egyebet, mint hamis várakozásokról, rózsaszín reményekről festeni álságos képeket. Domokos Géza elismerte, hogy része volt egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, ezzel keresztezte mások sorsát. A történteket nem lehet semmissé tenni. Egy dolog lehetséges: lehajtani a fejet, írta Domokos Géza öt évvel ezelőtt a Romániai Magyar Szóban. Őszinteség. Ez az, amit most, a Romániai Magyar Szó alapításának hatvanadik évfordulóján megjelenő laputód elvár az elődöktől, és végső soron önmagától. „Beálltam, anélkül, hogy valaki kért volna, még csak nem is egy eszme, hanem egy hazug, az embereket manipuláló, megfélemlítő rendszer szolgálatába” – vallotta meg Cseke Gábor volt RMSZ- és Előre-munkatárs is a mostani, 60. „születésnapon” megjelenő évfordulós Színkép-mellékletben. Ők beismerik azt, amit mások tagadnak: önszántukból, kényszer nélkül váltak eszközeivé egy hazug rendszernek. Salamon Márton László főszerkesztő szerint, ha ők ilyen őszinték tudnak lenni, akkor nem tagadják meg őket. Magunk revízióját kell elvégezni, ahogyan Makkai Sándor püspök fogalmazta meg 1931-ben, kritikai nemzetszeretettel, önmagunk, életünk újraértékelésével. /Salamon Márton László: Magunk revíziója. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./

A központi magyar lap megalapításának 60. évfordulóját ünnepelte Bukarestben a napokban ötszázadik lapszámát megért Új Magyar Szó szerkesztősége. A lapelőd Romániai Magyar Szó 1947. szeptemberi alapítása, illetve a 2005. szeptemberi, Új Magyar Szó néven történt újraindulás kettős jubileumát ünnepelték. A rendezvényt Vincze Lóránt, a lapot kiadó Scripta Rt. vezérigazgatója nyitotta meg. „Csináljátok úgy tovább, ahogy a lelkiismeretetek diktálja. Próbáljátok azt egy pillanatra se kikapcsolni, és akkor nagy baj nem lehet” – hagyatkozott Cseke Gábor, a Romániai Magyar Szó és az Előre egykori munkatársa a laputód Új Magyar Szó munkatársainak. Cseke Gábor levelét Salamon Márton László, az ÚMSZ főszerkesztője olvasta fel. „Nem voltam elég erős nemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon” – vallotta meg Cseke Gábor. Markó Béla, az RMDSZ elnöke a lap szakmai sikereit méltatta, hangsúlyozva annak a nyelvi igényességnek a szükségességét, amelyre korábban sokkal kényesebbek voltak a napilapok munkatársai is, mint manapság. Ágoston Hugó az ÚMSZ korábbi főszerkesztőjeként, jelenlegi vezető publicistájaként mondott beszédet. Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Szövetségének elnöke tolmácsolta a szakmai testület elnökségének üdvözletét, és – a Brassói Lapok főszerkesztőjeként – visszautalt az RMSZ hatvan évvel ezelőtti megalapítására, amikor a BL akkori főszerkesztője, Kacsó Sándor „utazott le Bukarestbe, lapot alapítani”. Verestóy Attila, az Új Magyar Szót kiadó Scripta Kiadó főrészvényese méltányolandónak nevezte a magyar központi napisajtó üzleti szempontból meg nem térülő támogatását. /Lapalapítási évforduló. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 28./

Az Új Magyar Szónál dolgozók megünnepelték a Romániai Magyar Szó megjelenésének 60. évfordulóját. Ennek nincs oka, mert nincs közös a két újság között. A Romániai Magyar Szó országos demokratikus napilapként 1947. szeptember 1-én jelent meg, a kommunista párt pénzelte, ennek volt a központi magyar szócsöve. 1951. február 19-től lett hivatalosan a Magyar Népi Szövetség központi bizottságának napilapja, de ettől a lényeg nem változott. Az MNSZ megszűnése után, 1953. március 31-tól vette fel az Előre nevet és vált a néptanácsok lapjává, elismerve, hogy az RMSZ utóda, az évfolyamjelzést sem kezdte újra. Az Előre végül mint a Szocialista Egységfront lapja fejezte be pályafutását 1989. december 21-én. Másnap, december 22-én a volt Előre maroknyi munkatársa megjelentette az új Romániai Magyar Szót. Román Győző is részt vett az új lap indításában, mindnyájan szakítani akartak a múlttal. Azonban nem mindenki gondolkodott így. Bár megváltak több, a diktatúra idején hangadó kollegától, maradtak elegen olyanok, akik nem függetlenként, hanem az RMDSZ árnyékában szerették volna látni a lapot. A lapindítók többsége azonban nem akart újból pártlapnál dolgozni, s így az elején még ki lehetett védeni a szövetség lapfoglalási szándékát. Már a többedik számot szerkesztették, a lapot kiadó Transil Rt – ahol az újságírók voltak a részvényesek – beíratását is megkezdték, amikor megjelent a szerkesztőségben a bukaresti RMDSZ hat tagú küldöttsége, benne Domokos Gézával, Verestóy Attilával, Demény Lajossal, hogy átvegye az... Előrét. A szerkesztők megmondták, az Előrét, ha még létezik, menjenek és vegyék át, ez már a Romániai Magyar Szó, független napilap, amelynek nincs szüksége sem gazdasági, sem politikai mankókra, megáll a maga lábán. Nagyon hosszú ideig a magas példányszám és a reklám biztosította a szerkesztőségnek a szükséges pénzösszegeket. Azonban teltek az évek és mindinkább pártosodott az RMDSZ, a szerkesztőségben is megerősödött a hangja azoknak, akik az újságot pártlappá akarták visszaminősíteni. Lassanként a lapindítók is távoztak az RMSZ szerkesztőségéből, a lap élére kerülők könnyen átjátszhatták az RMDSZ-t kiszolgáló Birtalan Józsefnek (akinek a háta mögött Verestóy állt) a részvények többségét. A kisebbségi részvények azonban továbbra is a volt munkatársak kezében maradt, akik a közgyűlések alkalmával mindegyre felvetették a lap függetlenségének kérdését. Az RMDSZ vezetősége egy időn túl nagyon jól tudta, hogy a Gyarmath János vezette újság az RMDSZ támogatása nélkül nem jelenhet meg. Akkor ugyanis már óriási volt a veszteség. Olyannyira, hogy azzal a pénzzel könnyebb volt egy új lapot indítani. Főleg úgy, hogy nemcsak a szerkesztőségi szobákat, hanem az újságírók, korrektorok nem kis hányadát, a dokumentációt is fizetség nélkül eltulajdonítják. A Transil Rt. kiad egy napilapot, amely bizonyos részvényesek tulajdona és akkor jön a Scripta Rt., amelyben Stanik István mellett, főleg Verestóy Attila a főrészvényes, tehát mások a tulajdonosok és az előfizetőknek, mintha mi sem történt volna, kezdik küldeni az új lapot. Az egészért a Scripta a Transil Rt. -be pénzt beruházó részvényeseinek, egy banit nem fizetett. S mindezt a Stanik vezénylete alatt tették, akinek intézkedésére leállították a Romániai Magyar Szó nyomtatását és hozzákezdtek az Új Magyar Szó szerkesztéséhez. S mivel féltek, hogy a Transil Rt. részvényesei beperelik ezért a Scripta Rt. -t, a Transilt suba alatt felszámolták, úgy hogy, amikor ezt a kisrészvényesek megtudták, már kifutottak a perindítási időből. Mindezek tudatába kérdés, hogy akkor az ÚMSZ-sok mit ünnepelnek? Talán csak nem az RMSZ-t kiadó Transil Rt. vagyona lenyúlásának második évfordulóját? /Román Győző: Az ellopott lap. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 17./

Aki dicsőítő verseket írt Ceausescuhoz, és most is a közéletben tevékenykedik, álljon elő. Erre „sarkall” leleplező-sorozatában a maszol.ro Előre című „könyöklőblogja”, mely eddig Oláh Istvánt és Barabás Zoltánt „vette elő” az Előre régi számai alapján. Mindketten ma is aktív személyek. Gáspárik Attila betársult Salamon Márton László mellé. „Virtuális Múzeumra gondoltam, ahol kiállítjuk régi dolgainkat” – fogalmazott Gáspárik Attila. Egyrészt okulásul a fiatalok számára, másrészt példamutatásként, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat. Salamon Márton László szerint a legérdekesebb a nyolcvanas évek második feléből a régi pártlap, az Előre számainak vizsgálata. Közéletileg ma is aktív személyeket találtak az elnyomó kommunista rezsimet kiszolgáló írások közlői között. Az Előre blog Nicolae Ceausescu elvtárs születésnapjára, illetve hozzá írt verseket tett közzé például a Székelyudvarhelyen élő, MTI-Press–díjas Oláh Istvántól, vagy Barabás Zoltántól, ki jelenleg a királyhágómelléki református püspökség Partiumi Közlöny című lapjának főszerkesztője. Azt várják, hogy a versek írói megszólaljanak. „Nem értek egyet azzal, hogy tizennyolc éve Hajdú Győző az egyetlen mumusunk, eközben töretlen karriereket látunk” – állítja Gáspárik. Szerinte az írástudóknak jóval nagyobb a felelőssége. Dicsérő verseket írni nem volt kötelező. Az RMDSZ-en belül is vannak ma tisztségben olyanok, akik írtak dicsérő verseket: Molnos Lajos tanácsos vagy Magyari Lajos. /Gergely Edit: Mumusok és pellengérek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./

Új vezetővel az élén jelenik meg a Nagyváradon készülő Partiumi Közlönynek – a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hivatalos lapjának – idei első száma, miután Barabás Zoltán lemondott a főszerkesztői tisztségről. Barabás egyelőre a Tőkés László vezette egyházkerület sajtófőnöke maradt. Barabás – aki nem kevesebb mint 17 évig szerkesztette a Közlönyt – a rendszerváltás előtt az Előre újságírójaként dolgozott, és – a maszol.ro hasonló nevű blogján megjelentetett – Nicolae Ceausescu volt kommunista diktátort és feleségét dicsőítő, 1989 előtti írásairól volt ismert. Barabás Zoltánt az ÚMSZ megkérdezte, milyen összefüggés van az Előre blogon nyilvánosságra hozott művek és a lemondás között. Barabás azonban nem nyilatkozott, „és nem is fog, amíg az ÚMSZ szerkesztősége nem kér tőle bocsánatot”, mert – szavaival élve – „a lap mélységesen megbántotta emberi mivoltában”. Barabás helyét a Partiumi Közlöny élén Wágner Erika vette át, aki korábban is a lapnál dolgozott. Barabás vezeti egyébként a Partiumi Magyar Művelődési Céhet, és továbbra is a KREK Tájékoztatási Osztályának vezetője. /Lemondott Barabás Zoltán. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 1./

A Népújság két részletet közölt Gáll András: Innen az Óperencián nem voltunk boldogok /Novum Verlag, Sopron, 2008/ című kötetéből. A szerző Kolozsváron született, itt nőtt fel. 1944-ben a téglagyárból Auschwitz helyett a németek Budapestre vitték, így életben maradt. A Bolyai Egyetemen 1952-ben végzett, ezután Bukarestbe került, az akkori Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe. Újságírói nevén Gáll András, eredeti nevén Glancz András, van aki így szólítja, a héberül beszélők számára Andréj – Andrei Glancz. Ez a név szerepel útlevelében. Gáll András lelkes meggyőződéssel lett tagja a Kommunisták Romániai Pártjának. Meggyőződéses kommunista maradt 1956-ig. 1975-ben kivándorlási útlevelet kért Izraelbe. Kijutva belátta: magyar nyelvhez kötött értelmiséginek lenni Izraelben annyit jelent, hogy a társadalom peremén él. Adminisztratív munkát vállalt, majd amikor megjelentek a számítógépek, programozó lett. „Ma, már a hetvenhaton is túl, még mindig ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Kolozsvári magyar zsidó” – írta. Romániában újságíró barátja volt Tabák László, aki Izraelbe települése után megjelentetett egy kötetnyi szellemes karcolatot a következő címmel: "Lemondtam a világfelelősségről". A bukaresti Előre című lap történetéhez hozzátartozik, hogy ellentétben Robotos Imrével, aki 1952-ben, a "jobboldali elhajlás" ürügyén elküldte a laptól főszerkesztő-helyettesét – és konkurensét -, Kenyeres Pált, s aki tíz éven át Gaál Gábortól Daday Lórándig és másokig bárki fejét élvezettel a víz alá nyomta, majd Szilágyi Dezsőt azért neveztek ki az Előre élére, hogy Gállékat nyomja a víz alá, végül is jobb embernek bizonyult elődjénél. Nem firtatta munkatársainak belső meggyőződését, csak az érdekelte, hogy elvégezzék a penzumot. Szilágyi Dezső szakembereket vett maga köré, nem pártszolgálatos idiótákat. Domokos Gézát hozta maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Robotos Imre a sztálinista korszak tipikus képviselője volt. /Egy outsider emlékei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./

A Bukarestben élő Mezei József műkritikus, szerkesztő /sz. Kolozsvár, 1938. szept. 6./ 1959-ben szerzett diplomát a Babes-Bolyai Tudományegyetem jogi karán. Kolozsváron, majd Bukarestben lap- és folyóirat- szerkesztőként dolgozott (Igazság, Előre, Művelődés). Kritikai írásaiban a kortárs művészet jelenségeivel foglalkozott, tanulmányaiban a XX. századi magyar avantgárd kisugárzását kutatta. Tanulmányai, esszéi: Balogh Péter (monográfia, Bukarest, 1976), Moholy-Nagy László: A festéktől a fényig (Mezei József bevezető tanulmányával, Bukarest, 1979), Tőrös Gábor (Bukarest, 1982), Mátyás József (Bukarest, 1984). Mezei József 1990-ben újraindította a Ceausescu idején elnémított Művelődés folyóiratot, melynek főszerkesztője volt 1991-ig. Később az RMDSZ szenátusi frakciójának tanácsosa volt. Újabban magyar-román-angol szakszótárak szerkesztésével foglalkozik. Ennek eredménye a 2006-ban megjelent 1379 oldalas munka: Magyar-román-angol jogi közgazdasági és üzleti szótár. /Bölöni Domokos: Kisportré. Mezei József. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

Szabédi öngyilkosságának /1959. április 18./ híre már másnap elterjedt, a nyugati rádiók is bemondták. Felháborodást keltett, mert mindenki tudta, hogy összefüggésben van a Bolyai Tudományegyetem erőszakos beolvasztásával. A pártvezetés a szokásos módszerrel Szabédi hitelességét lejártó eszközöket terjesztettek. Az egyik szerint nyelvészeti munkájának elutasítása a szakemberek részéről váltotta ki tettét, de azt is kimutatták, hogy családjában történt már öngyilkosság. Nyilvános gyűlésen kellett elítélni Szabédi „meggondolatlan, pártellenes cselekedetét”. Marosvásárhelyen Szabó Lajosnak kellett elítélnie Szabédit, aki közismerten jó barátja volt. Neki a Színművészeti Főiskola igazgatójaként kellett vállalnia ezt méltatlan feladatot. Tragikus veszteségnek minősítette, nem fűzött hozzá politikai magyarázatot. Erre megszólalt egyik előadó az asztalnál, szemére vetette és köntörfalazásnak minősítette, hogy Szabó Lajos nem foglal nyíltan állást Szabédival és életművének hibáival szemben. Inkább senki nem mondott semmit, kitért a válasz elől. Katona Szabó István készülő emlékiratában felidézte, hogy Balogh Edgár előtt szóba hozta Szabédi öngyilkosságát. Balogh Edgár elmondta, hogy találkozott Szabédival néhány nappal halála előtt, nagyon rossz hangulatban volt s azt mondta neki: „Neked könnyű, mert gyermekeid vannak! Sajnos, nem értettem elszólását, nem sejtettem, mire készül, pedig talán meg tudtam volna győzni. Mert semmi oka nem volt – magyarázta Edgár – a dolgok jól alakulnak. Megmarad a két egyetem önállósága, már fel is terjesztettük a legfelső vezetéshez. Szegény Laci nem hitt a jövőben, nem bízott eléggé a pártban.” Katona Szabó István nem látta értelmét vitatkozni vele, hiszen ő minden pártdöntésnek kereste a jó oldalát. Újvári Ferenc jelen volt Szabédi temetésén, melyet civilruhás szekusok egész csapata tartott szemmel. Katona Szabónak eszébe jutott, amit Szabédi mondott, a Luka-ügy után: „úgy érzem, mintha egy mozdony közeledne felénk, hogy elsöpörjön kíméletlenül.” Luka László megbélyegzése után törölték a szervezeti szabályzatból, hogy a Vasgárda tagjai nem lehetnek a Román Munkáspárt tagjai, ezután ezrével léptek be volt vasgárdista fiatalok. Fokozatosan Ceausescu kezébe került a párt középvezetésének irányítása. Mogyorós Sándor pártvezető kijelentette, hogy a Bolyai Tudományegyetem létesítése a magyar reakciónak és nacionalista erőknek tett engedmény volt. Április végén, amikor kiderült, hogy végleg megszületett az új egyetem Babes–Bolyai elnevezéssel, még egy tanár öngyilkos lett. Molnár Miklós, a közgazdasági karról. Május elején újabb megdöbbentő öngyilkosság történt, a Bolyai Egyetem beolvasztása miatti tiltakozásul, Csendes Zoltán prorektor, aki kezdettől részt vett az „egyesítési” tárgyalásokon, feleségével együtt lett öngyilkos. Ő már tisztában lehetett azzal, hogy valójában miről van szó, mert ekkor már kiderült, hogy minden szakon, kivéve a magyar nyelv és irodalom tanszéket, a magyarnyelvű oktatás egyharmadára csökkent. Sőt a jog és közgazdasági karon csak román nyelvű oktatás maradt. Szó sem volt két egyenrangú, önálló egyetem működéséről. Ezt nem akarta vállalni Csendes Zoltán prorektor, ez ellen tiltakozott Szabédi módjára. Közben külön bizottság vizsgálta a magyar irodalomtörténeti szakon előadó tanárok jegyzeteit. A bizottság tagjai a Központi Titkárságban működő „az együtt élő nemzetiségek problémáival foglakozó bizottság” két küldötte, Vécsey Károly és Blénesi Ernő élesen bírálta Szigeti József és Jancsó Elemér „nacionalista”, értékmentő munkásságát. Tanulmányuk az Igaz Szóban jelent meg májusban. Vécsey minden kormányt és irányzatot hűségesen kiszolgált az államosítástól az összevonásokig. Blénesi Ernő az Előrénél lett főszerkesztő-helyettes. Csendes Zoltán a statisztika professzora, prorektor, országosan elismert szakember volt a maga területén. Kiváló tehetség volt. (Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből) /Ötven éve történt. A kolozsvári önálló magyar egyetem felszámolása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

Életének 72. évében Budapesten elhunyt Lászlóffy Aladár /Torda, 1937. máj. 18. – Budapest, 2009. ápr. 20./ József Attila- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő. Lászlóffy Aladár első írása 1946-ban, a Dolgozó Nő folyóirat gyermekmellékletében jelent meg. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen 1959-ben szerzett magyar irodalom szakos oklevelet. 1960–1961 között az Állami Könyvkiadónál, 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, 1962–1969 között a Napsugár című gyermeklap szerkesztője, 1970-ben pedig rövid ideig a kolozsvári Dacia Könyvkiadó főszerkesztője volt. 1982-től a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap, illetve az Előre bukaresti napilap munkatársa. 1990 után a kolozsvári Helikon irodalmi lap szerkesztőségi tagja és a Korunk folyóirat munkatársa volt. 1994 után meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet oktatott. Kossuth-díjat 1998-ban kapott, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és a Románia Csillaga tiszti fokozatával is. Az elmúlt évtizedben többnyire Budapesten élt. /Elhunyt Lászlóffy Aladár. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./

A Szabadság július 1-i számában Volt egyszer egy Bolyai Tudományegyetem címmel a magyar egyetemen végzett utolsó filozófiaszakosai visszaemlékeztek egykori egyetemi éveikre. Az olvasókat bizonyára meglepte, hogy ha 1954-ben végeztek, az egyetemet viszont 1959-ben számolták fel, akkor miért ők az utolsók? Azért, mert az utolsó években megszüntették a magyar nyelvű filozófusképzést. Az emlékezésben Sztranyicki Gábor felrótta, hogy „utólag mindenki mindent jobban tud, nem ritkán úgy, ahogyan a megváltozott helyzet éppen ezt megkívánja. ” Balázs Sándor elvárta volna tőle az önmagával való őszinte szembenézést. Sztranyicki ugyanis 1959-ben az Előrében arról írt, hogy a Bolyai ki van téve a burzsoá nacionalista behatásoknak, s ezzel „alátámasztotta” a pártállami indokot: ez az egyetem a magyar nacionalizmus tűzfészke, s ezért meg kell szüntetni. Mindenki tudja, milyen körülmények között születtek az ilyen cikkek, azonban ez az évfordulós visszaemlékezés talán alkalmas lett volna arra, hogy bocsánatot kérjen az ilyen kényszer-állásfoglalásért, s annak káros következményeiért. Sztranyicki Gábor a Bolyai vezetőségéről azt írta, miszerint a „demokratikus gondolkodómód” karakterizálta. Balázs Sándor mást tapasztalt. Sztranyicki Gábor a párt Központi Bizottsága környékén betöltött funkciója után most Bukarestben kiadót működtet, 1990-ben a tévében szorgalmazta a Kommunista Párt újjáalakítását. Antal Margit ellentmondást nem tűrően a kijelentette: a magyar egyetemet „a megváltozott világban már nem lehet visszaállítani”. A cikkíró megkérdőjelezte Bartha Zoltán állítását: „a Bolyai Tudományegyetem feltámasztása a politikum részéről hiú ábránd”. Lehet, EGYELŐRE hiú ábránd. De a Bolyai Társaság azért dolgozik, hogy a politikum vállalja fel ezt az ügyet. /Balázs Sándor: Nyílt levél. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 3./

Az elszámolást el kell végezni
Cseke Gábor: Jelentések – magamról. (Emlékezés ellenfényben) Kolozsvár, Polis, 2009.
"Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nekik. Ám ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló hús-vér ellenállók mellett ugyanakkor széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – nem beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet. * Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni, és az eredménybe bele kell törődni. (389. oldal)
"Aki a kommunista rendszer évtizedeit – pláne közéleti szerepet vállaló értelmiségiként – megélte, nem kerülheti meg a személyre szabott kérdést: hogyan történhetett? Lehet-e mentség a naivitás? Meddig igazolható a – közmondás szerint pokolba vezető – jószándékú kompromisszumkeresés? Cseke Gábornak van bátorsága nyíltan szembenézni ezekkel a kérdésekkel. A hatvanas évek végétől Bukarestben élt költő, prózaíró, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, majd az Előre vezető publicistája maga is része volt az akkori ideológiai gépezetnek, s most, miközben első kézből nyújt betekintést az 1989 előtti romániai magyar sajtó belső életébe, az emlékidézés szeszélyes útján haladva gazdag tényanyagot is felvonultatva, kemény önkritikával néz szembe a maga rossz döntéseivel is." (A kötetborító szövege)
"…1990-ig azt kellett figyelnie az embernek egy szövegben, hogy lehetőleg ne lépjen át bizonyos tilalomfákat, tabukat, előírásokat. Egy problémás írással kapcsolatban az ember érveket keresett s gyártott ahhoz, hogy miért nem közölhető az illető kézirat, vagy milyen beavatkozással tehető azzá. A sajtószabadság eljövetele után viszont már úgy okoskodtam: bármilyen probléma is legyen az írás, ha megüti a minimális szakmai küszöböt, joga van napvilágot látni, de nemcsak az illető szövegnek, hanem minden egyébnek, ami éppen vitába száll vele. Megtanultam elvonatkoztatni attól, hogy ki ír az ízlésem, a gondolatmenetem, a stíluseszményem szerint, és ki homlokegyenest ellenkezőleg. S rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy részének igenis a vérében van az ízlés- és gondolati terror, s egyedüli helyes álláspontnak csak a sajátjukat hajlandók elfogadni, ugyanakkor el is tiltanák a nyilvánosságtól a másfajta megnyilvánulásokat." (254. oldal)
"A megfáradt, keserű, meghasonlott fickók az egykori Előre munkatársai, akik az új világban már új fejléccel, de a múlt terhét hordozva, nem igazán tudják megünnepelni a lap fennállásának 55. évfordulóját, meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolnivalójával" – így fogalmaz Cseke Gábor memoárjában. Írja róluk, írja magáról, hiszen közéjük tartozik. Nem első alkalommal vall a maga elszámolnivalójáról: a világhálón, az Andrassew Iván honoldalán Milos könyve című naplójában már olvastunk arról, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként hogyan írta meg az egykori román diktátort dicsőítő első versét, a jelen szövegben: Jelentések – magamról folytatja önmaga élve boncolását. Keresi azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: "balekségét" eredményezték, melyeknek "köszönhetően" a diktatúra eszközévé vált. * "Mint Ifjúmunkás- főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak." Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a "lehajtott fej" politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak. * Cseke Gábor vétkei két csoportba oszthatók: az elsőbe tartozók a főszerkesztői székhez kapcsolódnak, amiről nem ő maga, hanem az egyre jobban szorító diktatúra tehet. Ha nem ő, vállalja más, hiúságból, balekségből, vagy mint Cseke utóda esetében, kényszerből. Tekinthető ez valamiféle társadalmi "leosztás"-nak, amiért akár a közösségi felmentés is kijár. A másik kategóriába tartoznak a megbocsáthatatlan bűnök, amik abból adódnak, hogy főként az Előre szerkesztőjeként túlságosan is azonosul a szerepével. Jelen könyvében mindkettőért egyformán vezekel. Ám túl sok, amit a szennyből felvállal, a differenciálás tárgyilagosabb képet eredményezne. * Irtózott mindenféle konfliktustól, egyenesen félt ("Akkoriban sok mindentől féltem"). Féltette többek között családját, amelyiknek lakást szeretett volna szerezni, s az abban az időben fölöttesei akaratától függött… Bűnnek számított, hogy két testvére külföldre távozott. Saját hibájából, vagy csak helyzete következtében nagyon egyedül állt. Szellemi társak nélkül (azt kellett nézni, ki besúgó a közvetlen közelében), egy idegen városban (miért kellett magyar lapot írni a román fővárosban?) sebezhető az írástudó. Nem beszélve arról, hogy mindig is meg akart felelni, jófiúnak látszani, számítsuk ide hiúságát ("még ha dekoratív is, helyem volt a hatalmi hierarchiában"), meg hogy hitt a szóban, továbbá hitt a szocialista eszmékben, meggyőződése volt, legalábbis kezdetben, hogy a pártot belülről alakítani lehet. Hite baleksággá változott, s mire felkapta a fejét, már beszennyeződött a lelke, kifosztották. * Cseke őszintén feltár minden titkot, célja nem a bocsánatkérés, hanem, hogy belső nyugalmát meglelje ("Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges"). Alapállását a következő elvek magyarázzák: "Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét." Néhány sorral lennebb ez áll: "Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás – csupa szégyenletes tett." * …őszintesége a legerősebb pontja a memoárnak, melynek legizgalmasabb oldalain konkrét esetekről olvashatunk az Ifjúmunkás című hetilap, valamint a párt orgánumaként szolgáló napilap, az Előre kulcsfontosságú eseményeiről. Például arról, hogyan zajlott le ez utóbbinál rendszerváltáskor a főszerkesztőváltás. Arról, hogyan történt a hetvenes években újságírók káderezése. Hogyan telepedett rá a szerkesztőségekre a Securitate. A szerző szándéka az élmények leülepedtekor még egyszer megfogalmazni a vele megesetteket. Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk, addig is ajánljuk kötelező olvasmánynak a Jelentések…-et azok számára, akik nem élték át a szóban forgó éveket, akiknek élete tisztábbra sikeredett, s nem utolsósorban a szembenézést eddig elodázóknak, hadd ismerjék meg belülről a kényszerűségből együttműködő politikai "balek" lélekrajzát. Önéletrajzok általában nem erről szólnak – Cseke Gábornak volt ereje megírni. * Szemelvények Gergely Tamás írásából ("Keserű, meghasonlott fickók" – Cseke Gábor: Jelentések – magamról c. könyvéről. Látó, 2009. december)
Összeállította: B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Puskás Attila: Szép szavakban forradalom

Már csak ősszel lesz Törzsasztal – Évadzáró Balla Zsófiával
A Várad folyóirat Törzsasztal című rendezvénysorozata keretében jobbára magyarországi, ritkábban nyugaton vagy Erdélyben élő írók, költők látogatnak el Nagyváradra, minden esetben az innen Budapestre származott Kőrösi P. József költő, író, könyvkiadó meghívására és közreműködésével. Általában ő maga hozza el autójával a magyar fővárosból a vendégeket, akik többnyire egy bizonyos irodalmi-szellemi körhöz tartoznak, s azon belül a balliberálisnak mondott Szépírók Társaságához. (A Szépírók Társasága 1997-ben jött létre. A tagság nagy része az Magyar Írószövetségből kivált írók közül került ki. A változás nagy viharokat váltott ki, mert az új társaság az addigi gyakorlattól eltérő működést vállalt fel, elhatárolta magát a nép- és nemzetszolgálattól, urbánus és internacionalista diskurzussal tüntetett a politikai jobboldallal szimpatizáló pályatársak ellen.) A „törzsasztalhoz” invitáltak nagy része ugyanakkor kiadói-üzleti szempontból is közel áll Kőrösihez, a váradi író-olvasó találkozókat a szerzők és műveik népszerűsítése is motiválja, amiben aligha találni kivetnivalót. Az más kérdés, hogy az elmúlt években többen is felvetették (inkább csak suttogva, mint nyíltan), hogy a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Communitas Alapítványa és a Szülőföld Alap által támogatott, közpénzen fenntartott Várad kulturális folyóirat miért csak egy bizonyos, politikailag is determinált körhöz tartozó vagy sorolható írókat lát vendégül és népszerűsít. Ennek az ellenérzésig fajuló kérdésfelvetésnek volt kicsúcsosodása tavaly a botrányos, köpködéssel kísért Demszky-ügy, amikor a Törzsasztalhoz íróként invitálták meg a politikusként igen-igen népszerűtlen budapesti főpolgármestert.
A 2009-2010-es évadban ilyesmire már nem került sor, igaz, az idén már egyre kevesebb érdeklődőt vonzottak a Törzsasztal-rendezvények. Olyannyira, hogy az évadzáró eseményre érkezett irodalombarátok bővel elfértek pénteken a Várad egyszobányi Nagyvásártéri szerkesztőségében is. Bár korábban egy vajdasági írónőt harangoztak be vendégként, objektív okokból végül Balla Zsófia vállalta a találkozót, aki szülővárosába, Kolozsvárra utaztában tudott időt szakítani a Körös-parti fellépésre. A házigazda Szűcs László főszerkesztő előbb a Várad legfrissebb, idei 4. számáról ejtett néhány szót, majd Kőrösi P. József köszönt meg a költőnőnek a „beugrást”. Akiről aznap este az is kiderült, hogy nemcsak verseket ír, hanem más, főleg színházi és rádiós műfajokban is otthonosan mozog. Emlékezetes társszerzője volt Bodor Ádám A börtön szaga című könyvének, az író ebben neki vallott életéről. Balla Zsófia viszont pénteken saját életéről, pályafutásáról és munkásságáról vallott szeretetteljes közvetlenséggel és szerénységgel, de kellő önérzettel is ugyanakkor. Nem kerülte meg a választ arra a kérdésre sem, hogy noha már Erdélyben is sikeres költőnek számított, mégis miért telepedett ki, már a rendszerváltás után. Döntésének előzményeiről szólva beszélt a szegény kolozsvári zsidó családban töltött gyermekéveiről, meggyőződéses kommunista (eleinte illegalista, majd sztálinista) szüleiről, akiket a nácik deportáltak, majd a lágerekből hazatérve a saját elvtársaik is meghurcoltak, s miután csalódtak a rezsimben, a rendszerellenesség vádját is „kiérdemelték”. Zsófia korán félárva maradt (tízévesen vesztette le apját, Balla Károlyt, aki maga is író volt), de szerencsére sikerült továbbtanulnia, zenei képzettségével éveken át volt rádiós szerkesztő a kincses városban, majd riportere az Előrének. Újságíróként és irodalmárként sok szállal kötődött Biharhoz, Váradhoz és Szalontához, erről is mesélt, közismert személyiségekhez fűződő barátságáról nemkülönben. Kéttucatnál is több önálló kötetéről kevesebb szó esett, de a két legutóbbiból (A harmadik történet, 2002, A nyár barlangja, 2010) fel is olvasott több, különböző hangulatú és üzenetű verset. A közel kétórás nyilvános interjú végén a Budapesten élő Balla Zsófia a szabadúszó író helyzetéről és megbecsültségéről, a magyarországi szellemi életben kialakult válaszfalról (művészet és boldogulás között), a díjakról és ösztöndíjakról, az irodalmi karrierizmusról és Arany János mesejátékának adaptálásáról is beszélt, majd dedikálta is könyveit. Amelyekből néhány még kapható talán a Libris Antica könyvesboltban, a Garasos híd mellett.
D. L.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Konszolidálni kell a sajtót
Interjú Lukács Lászlóval, a Chronos médiaügynökség tulajdonosával
„Nem lehet magyar sajtópiacot Erdélyben csak támogatásokból fenntartani. A helyi vállalkozók, vállalkozói szövetségek is helyet kell kapjanak az új médiaműködtetési rendszerben” – vélekedik Lukács László. A székelyudvarhelyi Chronos Consulting médiaügynökség tulajdonosával, a Székelyföldi Vállalkozók és Egyesületek Szövetségének ügyvezető igazgatójával a Székelyföldi Régió Magazinban megjelent interjút kivonatosan közöljük.
Hogyan került kapcsolatba a médiával?
Még 1991-ben, a rendszerváltást követően kapcsolatba kerültem az írott sajtóval. Az Erdélyi Napló akkori tulajdonos-főszerkesztője (...) munkát ajánlott, így kerültem a kiadó marketingosztályára. Az egy más világ volt, az újságok zöme több tízezres példányszámban jelent meg, ami főleg annak volt tulajdonítható, hogy akkoriban nagy volt az eufória, a sajtóéhség, mivel a Ceauşescu-időkben kiéheztették a magyar olvasókat. (...) Sajtódömping volt a piacon.
És akkor jöttek a változások.
Az erdélyi magyar sajtópiacon a változások több időszakát is megkülönböztethetjük. Az első a már említett rendszerváltás utáni időszakban volt, (...), a második változás annak a következtetésnek adott helyet, hogy tényleg csak azok maradhatnak meg a piacon, akik profi rendszereket alakítanak ki mind szakmai, mind kiadói szinten. (...)
Ebben az időszakban kitermelődött egy új generáció az újságírás területén. (...) Természetes folyamat volt a szakmai váltás mellett a kiadók irányításának is a szemléletváltása, megjelent egy fiatal, tettre kész generáció.
Ön 2002 és 2006 között volt a Krónika Kiadó vezérigazgatója, de már 1999, a napilap indulása óta tagja volt a menedzsmentnek. Milyen új színt, új rendszert hozott a Krónika?
A Krónika Kiadó koncepciója egy olyan erdélyi napilap megteremtése volt, amely segítségével összeköthetjük a különböző régiók információit. (...) Az értékesítési rendszert mi magunk építettük fel, és rövid idő elteltével összesen 240 településen rendelkeztünk saját lapkihordóval, akikhez saját logisztikai rendszer segítségével szállítottuk ki a lapot. (...)
A talán legnépszerűbb szolgáltatás a magyarországi magazinok behozatala volt, és a Krónikáról ekkor kezdett kialakulni az a kép, hogy nem csupán egy újság, nemcsak egy kiadó, hanem intézmény. (...) Abban az időszakban ez volt talán újszerű: az intézményesen felépített és irányított kiadó, ahol az értékesítés folyamatosan összedolgozott az újságírókkal, ahol (...) olyan szemléletet sikerült kialakítani a több mint 400 emberben, aki a kiadónál dolgozott, hogy csak jó munkával lehet sikert elérni.
Az erdélyi magyar sajtópiac 2005 környékén tisztult le... (2005. októberében jelent meg a Romániai Magyar Szó és az Előre utódlapja, az Új Magyar Szó is – szerk. megj.)
– (...) Ekkor, 2005-2006 táján jött el az a pillanat, amikor el lehetett már mondani, hogy minőségibb sajtópiacunk lett, letisztultak a viszonyok, felépültek a rendszerek, de ezzel együtt egyfajta „példányszámstop” is beköszöntött. Példányszámot növelni nagyrészt már csak egy másik piaci szereplő kárára lehetett és lehet ma is növelni. (...) Kialakult egy versenyhelyzet, ami ma is tart. (...)
Egyértelműen lehet azt is látni, hogy előretört a piacon az internet, és így születtek meg az újságok elektronikus változatai is, amelyek megint újszerűséget, változást eredményeztek a piacon.
Segíti vagy inkább hátráltatja a saját honlap az újságok eladhatóságát?
Ez is egy nagyon érdekes kérdés: készítsél-e írott sajtóterméknek honlapot vagy sem? Ha készítsz, megnézik a lapot az interneten, és nem lehet igazából felmérni, hogy meg fogják-e vásárolni a nyomtatott terméket... ez nagy dilemma.
Megmondom őszintén, nem vagyok annak a híve, hogy egy újságnak legyen honlapja. Erre más technikákat kell kitalálni, valami hírportálszerű megoldást. Több sajtótermék esetében is lehet látni, hogy olyan típusú internetes felületeket hoztak létre, amelyek más tartalmakat közölnek, mint az újság. Ez lehet több, vagy akár kevesebb tartalom is. Nos, ennek így már van értelme. (...)
Hogyan lehet a nyomtatott lapok példányszámának csökkenését megállítani?
Túl sok sajtótermék van jelenleg a piacon, főleg így, hogy előretört az internet. (...) Szerintem különböző összevonásokban lehetne gondolkodni a média területén, valamilyen együttműködésben. (...) A hirdetési piacon a meglévő kampánypénzeket koncentráltabban lehetne elhelyezni. (...)
Sok kicsi sok helyre elszórva nem megy sokra. Ezért látom megoldásnak a sajtópiac konszolidációját. Hogy ezt milyen formában és milyen struktúrák szerint, azt ki kell dolgozni. (...)
A vállalkozói szövetségek is helyet kell kapjanak ebben az új rendszerben, mert így jobban magáénak érezné a vállalkozó is a kiadványokat. (...) Mindenképpen be kell vonnunk a helyi vállalkozói erőket, mert nem lehet magyar médiapiacot Erdélyben csak támogatásokból fenntartani, kell a helyi erők hirdetési hozzájárulása is.
Z. Nagy István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet. 
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Keszthelyi Gyulától
Életének 77. évében, hosszú és súlyos betegség után, október 6-án, Budapesten elhunyt Keszthelyi Gyula, az egykori Igazság főszerkesztője.
Nincs halálhír, amely ne érintené meg az embert, hiszen a cipőtalpunk alá tévedt kavics is kidöccenthet egyensúlyunkból. A hír hatása rám talán érthetőbb lesz, ha azt is hozzáteszem, hogy hosszú évekig osztálytársak voltunk, és számtalan kanyar után lettünk kollégák is e lap szerkesztőségében. Eddig megjelent naplójegyzeteim talán ővele foglalkoznak a legtöbbet, s most a halál kiváltotta döbbenet teszi nyilvánvalóvá, hogy olykor mennyire igazságtalanul elégedetlenkedtem Vele! Mintha megfeledkeztem volna róla, hogy a lap főszerkesztőjeként, intézményvezetőként övé volt a napilappal kapcsolatos minden felelősség! Sőt, abban a rendszerben, annál sokkal több is. Mert a lehető legárgusabb szemekkel „ügyeltek” nemcsak ránk, hanem az amúgy nagyon kilógó kisebbségi lapokra. Neki kellett ugyanis „gazdáinkkal”, a megyei pártbizottsággal szemben képviselnie a lap és szerkesztői, de mindenek előtt az olvasó érdekeit. Márpedig – közismert – akkor egyetlen érdek volt és lehetett, csak az érvényesülhetett. Ezzel pedig életveszélyes volt szembehelyezkedni. Mi, többiek nyilvánvalóan arról is sokszor megfeledkeztünk – mert nem a mi bőrünket égette! –, milyen kínos és gyötrő lehetett neki tudomásunkra hozni gazdáink bicskanyitógatóan értelmetlen – no, nem kívánságait, hanem – parancs jellegű utasításait, amelyek – nagyon jól tudta – fittyet hánynak az újságírás-szerkesztés, de legtöbbször a józan ész minimális szabályainak is. Iszonyatosan hálátlan szerep volt az övé, hozzánk, beosztottjaihoz képest. Főképpen azért, mert mi, kényszerű hallgatói belefásulva az állandó meglepetésekbe, amelyek nap mint nap ránk zúdultak, és egyre nehezebbé tették munkánkat, életünket, akár Vele is azonosítottuk ezeket a minden józan észnek ellentmondó feladat-rémálmokat.
Most már értem őt – nálam jobban ismerte azt a kíméletlen világot, amelyben éltünk, nem engedhette meg magának azt az öngyilkos könnyelműséget, hogy szelídítve, ésszerűsítve hozza tudomásunkra az eszement utasításokat. Pontosan tudta azt is, hogy miért fontos „látogatás-őrületek” idején ott lennünk a nyomdában, ugyanis az ilyenkor is dolgozó nyomda ördöge legártatlanabb hibái is sokak számára végzetesek lehetnek.
Mindenképpen nagy érdeme, hogy józan, okos vezetése alatt a kolozsvári Igazság egyetlen szerkesztője, munkatársa sem került tragikus helyzetbe. Ellenkezőleg. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt kimondani, hogy a Keszthelyi Gyula vezette Igazságnak mégis-mégis sikerült, minden megszorítás ellenére, megőriznie olvasói megbecsülését, szeretetét azzal, hogy nemcsak a „musz” feladatokat látta el, hanem az olvasói igényeket is megpróbálta kielégíteni. Ennek alátámasztására hadd idézzem Ion Arcaşnak, az akkori Făclia főszerkesztő-helyettesének, egy a fővárosi napilapok vezetői tanácskozásán elhangzott, akkor igen bátornak számító megállapítását: „Egyetlen vidéki napilap van ebben az országban, amelynek sikerült megőriznie újság jellegét, minden más újságtól megkülönböztető arcélét: az a kolozsvári Igazság!”
Úgy gondolom, ez mindenképpen az egykori főszerkesztő Keszthelyi Gyula munkásságát dicséri. Bár életének utolsó szakaszában Magyarországon élt, halála nekünk, Kolozsváron maradottaknak is nagy veszteség.
Nyugodjon békében!
Kiss János
Keszthelyi Gyula (Alsójára, 1934. március 26.–) sportújságíró, rádió és televízió kommentátor, újságszerkesztő, szerkesztő.
A kolozsvári 2. számú Fiúlíceumban érettségizett (1952), a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett diplomát. A bánffyhunyadi Fakitermelő Vállalat (1956–57), majd a kolozsvári Libertatea Bútorgyár (1957–69) tisztviselője. Újságírói pályáját az Új Sport tudósítójaként kezdte, évekig a Kolozsvári Rádió s a Román Televízió magyar adásának kommentátora. 1969-től az Előre ipari rovatvezetője Bukarestben, 1972-től 1983. november 2-ig az Igazság főszerkesztője Kolozsvárt, ezt követően az Előre kolozsvári tudósítója.
Az 1990-es és a 2000-es években a Határon Túli Magyarok Titkárságán működött, ahol többek között a tanácskozások anyagainak köteteit szerkesztette.[1]A Határon Túli Magyarok Hivatalában 2000. december 19-én bemutatták a Magyarország 2000 tanácskozások anyagát tartalmazó a három kötetet, amelyet Keszthelyi Gyula szerkesztett.[2]
Magyarország - 2000 : Magyarország képe a nagyvilágban : külföldi és hazai magyarok tanácskozása az országról, 1997. május 30-31. / [szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Osiris, 1997. 419 p.; (Rend. a Miniszterelnöki Hivatal Előadások és hozzászólások) ISBN 963-379-315-7
Az egyházak szerepe a magyar kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági építésében : nemzetközi konferencia : Budapest, 1998. április 1-2. / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [a szöveget gond. Báthory János, Keszthelyi Gyula]. Budapest : Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala és a Határon Túli Magyarok Hivatala, 1998. 183 p. ISBN 963-03-5250-8
Magyarország 2000 : egyház és magyarság : hét egyház és felekezet határon túli és hazai lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, [Esztergom], 2000. január 27-28. : [előadások és hozzászólások] / [szerk. Keszthelyi Gyula]. – Budapest : Custos, 2000. 466 p. (A 2000. januári rendezvény a harmadik konferencia volt.) ISBN 963 85596 7 5
Magyarság a médiában, magyar médiastratégia : határontúli és médiaszakértők tanácskozása, 2000. április 12-13. / [... szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Custos Kiadó, 2000. 229 p. (A IV. Magyarország 2000 tanácskozás anyaga Közreadja a Határon Túli Magyarok Hivatala). ISBN 963-85596-8-3
A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón : Magyarország 2000 : külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása : 2000. május 19-20., [Budapest] / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [közrem. Erdélyi Istvánné]. Budapest : Custos, 2000. 422 p. (Előadások és hozzászólások.) ISBN 963 85596 67

Szabadság (Kolozsvár)

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Muzsnay Árpád szatmárnémeti művelődésszervezővel
Magyartanár, újságíró, művelődésszervező. 1941. június 21-én született Szatmárnémetiben. Kiskolcson és Batizon tanított, majd az Előre, a Falvak Dolgozó Népe, később a Falvak Népe, ez utóbbi megszűnését követően pedig rövid ideig a Szatmári Friss Újság belső munkatársa. 2003-ban az RMDSZ alkalmazottjaként ment nyugdíjba. A rendszerváltást követően újjáalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület partiumi alelnöke.
Számos, évente ismétlődő, magyar vonatkozású, főként irodalmi rendezvény elindító-szervezője Szatmár megyében. Az ön nevéhez fűződnek a Páskándi-, Rákóczi- és Szilágyi Domokos-megemlékezések, az érmindszenti zarándoklatok, a Kölcseyhez fűződő rendezvények és még számos más megmozdulás. Számos, a nagyjaink előtt tisztelgő szobrok állításának is kezdeményezője volt. Miért érezte fontosnak ezt a tevékenységet?
– A kommunizmus végén Szatmár, illetve Szatmárnémeti úgy nézett ki, mintha nem is élnének itt magyarok, szinte egyáltalán nem voltak itt magyar vonatkozású emlékhelyek. Annak ellenére, hogy ez a térség igen sok írót, költőt adott a magyarságnak. Sokan nem is tudják, hogy milyen sokat. Úgy éreztem, fontos felmutatni, hogy a jelenlegi romániai Szatmár megye, ha természeti látványosságokkal különösebben nem nagyon büszkélkedhet, vonzó lehet gazdag kulturális értékeinek köszönhetően. Szomorúan látom a mai napig, hogy a Magyarországról jövő turisták lényegében csak átutaznak rajtunk, esetleg bekukkantanak Kalotaszegre, aztán a Székelyföldig meg sem állnak, pedig itt is lenne bőven mit megnéznie egy olyan embernek, aki érdeklődik a kultúra iránt. Emellett pedig úgy éreztem, tartozom ezzel az itteni magyarságnak. Egyfajta népszolgálat ez a részemről: szolgálni azt a közösséget, mely taníttatott annak idején.
– Jelenleg Szatmárnémeti nem a pezsgő kulturális életéről híres, annak ellenére, hogy számos irodalmi, kulturális, történelmi személyiség származik innen. Miért van ez így ön szerint?
– Szatmár soha nem tudta megtartani nagy szülötteit – talán Gellért Sándort kivéve. A térség soha nem számított kulturális központnak, és egyike volt azon vidékeknek, ahol a leghamarabb tűnt el a népi kultúra. Trianon pedig felszabdalta, és perifériára került. A pezsgő kulturális élet hiányáért részben az itt a magyar televíziózás kezdetétől mindig jól fogható magyar tévé is okolható. Az emberek rászoktak a televíziózásra, és ettől eléggé eltunyultak. „Ellustul” kissé az, aki mindent tálcán kap. A Ceauşescu-rendszerben a szatmáriak fizikailag itt tartózkodtak ugyan, de szellemileg a budapesti tévéadásoknak köszönhetően tulajdonképpen az összmagyarságban élték mindennapjaikat. S valljuk be, annak idején művelődési szempontból sokkal színvonalasabb műsorokat sugároztak, mint manapság. Talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nincs túl élénk kulturális élete a városnak. De korántsem vállalkoznék arra, hogy kimerítő választ próbáljak adni – épp egy beszélgetés keretében – erre a kérdésre.
– Hogyan fogadta az ön ténykedését 20 éve a magyar közösség, és hogyan értékelik ma?
– Az 1989-es fordulatot követő esztendőkben nagyobb mozgósító erővel bírt egy-egy magyar kulturális rendezvény, mint manapság. A szatmárnémeti Kölcsey-szobor avatásán például több ezren vettek részt. Az első Dsida-megemlékezésre annyian jöttek el, hogy a színház kakasülője is megtelt, az első Ifjú szívekben élek Ady-pódiumvetélkedő pedig zsúfolásig megtöltötte a filharmónia termét, de a kezdetben maratonira sikeredett ökumenikus kórustalálkozók iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy a főtéri római katolikus székesegyház szinte kicsinek bizonyult. Manapság jó eredménynek számít, ha 20-25 érdeklődő eljön egy eseményre. Az emberek nagyon elfoglaltak lettek, szinte semmire nem jut idejük. Talán nem ártana korosztályonként megnézni, felmérni, hogy kiknek mi tetszik, és aszerint alakítani a kulturális programokat.
– A város, valamint a megye románsága hogyan reagált a kezdeményezéseire?
– Az elején lehet, hogy voltak egyeseknek ellenérzéseik, de komoly gondjaim nem voltak e téren. Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobrát például meg is rongálták közvetlenül a leleplezése után, mostanában azonban már nem történik ilyesmi. Mielőtt egy-egy ötletemmel előrukkoltam, mindig megpróbáltam a románok fejével is végiggondolni a dolgokat: románként én hogyan viszonyulnék a rendezvényhez? Úgy érzem, ezzel is magyarázható, hogy Majtény községben a román értelmiség is magáénak érzi Rákóczit és a vele kapcsolatos hagyományos megemlékezésünket.
Továbbá hogy Sződemeteren, ahol kezdetben nagyon is ellenségesen fogadták a Kölcsey-megemlékezéseket és emlékjelhagyásokat, az évek során olyannyira enyhült, változott a helyzet, hogy a polgármester részt vesz az ünnepségeinken, annak szervezésében ma már aktív szerepet vállal. Nem volt könnyű meggyőzni az ott élő románokat, hogy nincs szándékunkban az egykori Kölcsey-szülőházat erőszakkal elvenni a görögkatolikus egyháztól. Az Ady-megemlékezések kapcsán segítette a kölcsönös bizalmat, hogy ő – a jelenlegi Szatmár megyében Popp Aurel festőnek köszönhetően is – a románság számára már e vidék eleve elfogadott magyar személyisége volt. Egyféle híd a románok és magyarok között. II. Rákóczi Ferenc sem okozott gondot, hiszen nem csupán a magyar, de a Kárpát-medence történelmének legszebb, legelőremutatóbb alakja ő.
Hiszen a több nemzetiségű Kárpát-medence olyan utolsó társadalmi megmozdulását vezette, melynek zászlaja alatt egyesíteni tudta a nemzetiségeket, sőt a különböző társadalmi osztályok tagjait is és a korában igen kiélezett katolikus-református ellentétet is tompítani tudta. A mozgalmat nem árnyékolta így be sem nemzetiségi, sem felekezeti feszültség. Bár nem ez vezérelt, hatással voltak rám az 1990-es véres márciusi események is. Ma már bizonyos, hogy a Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktusba torkollott úgynevezett „fekete márciust” eredetileg Szatmárnémetire tervezték, de legalábbis itt tartották a főpróbát. Nagy szerencsénkre azonban itt mind a magyarság, mind a románság körében akadtak olyanok, akik képesek voltak megakadályozni a komolyabb következményekkel járó összetűzést.
– Az ünnepségeket, főleg kerek évfordulókkor irodalmi, történelmi tanácskozással is egybeköti, az előadások kivonatait pedig általában kötet formájában jelenteti meg…
– Igen, erre büszke vagyok. A tanácskozások anyagát – bár közművelődési rendezvények keretében állnak össze – a szaktudományok is értékelik, főiskolákon például ajánlott irodalomként szerepelnek.
– Körülbelül két évvel ezelőtt nyilvánosan bejelentette, hogy felhagy a közéleti tevékenységgel, átadja a rendezvényeit a fiatalabbaknak. Ennek ellenére ismét dolgozik, sőt az ön által elindított hagyományos rendezvények zömének szervezését újra kézbe vette. Mi történt?
– Ez egy olyan időszakban volt, amikor nagybeteg voltam, és nem tudtam, mi következik. Őszintén megmondva, nem voltam megelégedve azzal, ahogyan továbbvitték a rendezvényeket. Korántsem tetszett például, ahogy tavaly szervezték meg az Érmindszenti Zarándoklatot. Úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, csinálom. Ezzel tartozom a feleségem emlékének is, aki mindvégig mellettem állt és támogatott. Sajnos eddig nem sikerült megtalálnom, illetve megtalálnunk az utódomat. Lehetséges, hogy velem van a baj, nehéz követni az elképzeléseimet.
Ez a feladat nem könnyű. Rámenősnek, erőszakosnak is kell lennie az embernek, ha azt akarja, hogy neves személyiségek jelenjenek meg a rendezvényein. Megtörtént például, hogy Szatmárról Kolozsvárra azért mentem el egy ünnepi fogadásra, mert tudtam, hogy ott lesznek azok az irodalmárok és politikusok, akiket valamelyik általam szervezett ünnepségre előadónak, vagy szónoknak meg szeretnék hívni. Másként fogadják ugyanis a felkérést tartalmazó e-mail-t, ha az egy olyan embertől jön, akivel már személyesen is találkoztak, szót váltottak az esemnényről.
– Mik a további tervei? A hagyományos rendezvények mellett tervez újakat is?
– Különböző elképzeléseink vannak a Kölcsey-kultusz ápolására, továbbéltetésére. Felmerült egy turisztikai útvonal terve is, mely a Hymnus szerzőjéhez leginkább kötődő településeket – Sződemetert, Álmosdot és Szatmárcsekét – egybefűzné, hogy segíthessünk abban, hogy az érdeklődők könnyebben eljuthassanak életének fő színhelyeire. Az irodalmunk nagyjaihoz kötődő emlékhelyek szerintem olyanok, illetve olyanok lehetnének, mint fizikaórán a kísérletek vagy a szemléltető gyakorlatok. Sokat segíthetnek a megértésben, az ismeretek elmélyítésében. Ezért jónak tartom a magyar kormány határon túli magyarlakta területeket célzó osztálykirándulás-programját, azonban ez csakis akkor érheti el a célját, ha előzetesen otthon a gyerekeket alaposan felkészítik, voltak ugyanis a téren negatív tapasztalataim is. 
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Kép/tár
Láttam, olvastam
„Kettős kötődés – kettős felelősség”. Hosszan kell ma már magyarázni a fiatalabbaknak, hogyan válthatta ki 1968-ban a román pártvezetés haragját a budapesti írók állásfoglalása, mely szerint a határon túli magyar irodalmak sorsának alakulása őket is érinti, sőt, felelősséget éreznek érte.
Mi lett volna, ha Bukarestben felkarolják ezt a gondolatot? Ha megköszönik az érdeklődést és helyeslik a tartalmasabb együttműködés, a kölcsönös irodalmi cserék gondolatát? Ez akkor egyszerűen lehetetlen volt, mert azt jelentette volna, hogy az írók szabadon járnak-kelnek, eszmét cserélnek, s közben mindenféle szentségtörő nézetet ültetnek el egymás fejében. Bármennyire is a kisebbségi (az akkori szóhasználattal: nemzetiségi) irodalom helyzete váltotta ki az ellentétet, lényegét tekintve az közvetlenül az emberi szabadságjogokról szólt: a szólás, a mozgás, az alkotás szabadságáról.
Dávid Gyula szakszerű alapossággal eleveníti fel e történet Domokos Gézára vonatkozó részleteit (olvasható a Látó tavalyi 5. számában). A tényekről annyit: több más erdélyi magyar íróval együtt őt is felszólították, hogy válaszoljon a budapesti állásfoglalásra és utasítsa el a benne foglalt gondolatot. D. G. két cikket közölt az Előre című bukaresti napilapban. Az első nem volt elég kemény, ezért kellett megírnia a másodikat, amelynek hangneme határozottabb. Hagyatékának irataiból (melyek tanulmányozhatók a kolozsvári Szabédi-házban) kiderül, hogy volt egy harmadik változat is, amely nem jelent meg.
Az 1989-es decemberi fordulat után Debrecenben került sor arra a találkozóra, ahol Domokos Gézától egyik ifjabb pályatársa nyíltan számon kérte akkori megszólalását. Válasza több szempontból is figyelmet érdemel. Elismerte: már akkor tudatában volt annak, hogy súlyos erkölcsi terhet vállal magára a válaszcikk megírásával. Indoklásként emlékeztetett arra, hogy attól tartott: a román pártvezetés annyira „bekeményít”, hogy annak az egész (kisebbségi) közösség kárát látja.
Ez a cselekvő ember klasszikus erkölcsi dilemmája. Kényszer hatására azt teszi, amit maga is helytelenít és elítél. De nem az a mentsége, hogy kényszer hatására teszi – ne feledjük: 1968-ban a kérés megtagadása már nem járt életveszéllyel –, hanem az, hogy az adott játszmában ez elkerülhetetlen.
Idézem Debrecenben mondott szavait:
„[...] Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában, ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsorai, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett »mini kulturális forradalom« agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt – hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.
Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben azok megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.”
D. G. nem azért tette, hogy kiadó-igazgató legyen. Igazgatóként viszont azt tette, a tisztséggel járó – ellenőrzött – szabadság körülményei között, amit valódi feladatának érzett. Hogy milyen sikerrel, arra nézve már a Kriterion története és a húsz év termése a koronatanú. Erről közöl szép tanulmányt a Székelyföld 2011 decemberi számában Egyed Péter.
*
Karácsony este Ungvári Tamás beszélgetett Németh Sándorral az ATV esti műsorában. (Jómagam csak a második részt láttam.) Nem találtam különösen inspiráltnak sem a nagy műveltségű egyetemi tanárt, sem a hit kérdéseiben szakembernek számító partnerét, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lapos kérdésekre felszínes, közhelyes válaszokat hallottunk. Jézus: szupermen, aki az élet minden területére hatást gyakorolt, történelmi személyiség, noha mindmáig kérdés, hogy próféta volt-e, Messiás vagy Isten Fia. U. T. arról beszélt, hogy van „isteni terv”, s az emberi civilizáció, amely spiritualizálja a történelmet, ebbe próbál beilleszkedni, elérni az eljövendő „aranykort” (?). Elhangzik egy csakugyan nagy súlyú kérdés: integrálhatók-e a világvallások? A válasz sommásan az, hogy nem, mivel eltérnek egymástól „az alapviszonyok”, ami úgy értendő, hogy míg az egyik vallás elfogadja a vitát, addig a másik fatalista. Előkerül Jézus „nemzeti identitása”, akit Pál egyetemesnek hirdetett ugyan, de aki „elkötelezett a zsidóság iránt”. N. S. szerint újabban meg is nőtt az érdeklődés iránta Izraelben, ahol úgy érzik, hogy alakját „elpogányosították”. N. S. a Szentírást idézi: Vigyázzatok! Legyetek készen! Baljóslatú események várnak az emberiségre.
Karácsony este. Talán rossz volt az időzítés.
HORVÁTH ANDOR 
Szabadság (Kolozsvár)

Szaloniki főkonzullá nevezték ki az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjét
Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki kedden a kormány Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó című napilap megbízott felelős szerkesztőjét.
A 2005 és 2010 között lettországi és litvániai nagykövetként tevékenykedő Tokay György után újabb két romániai magyar kap diplomáciai megbizatást. Az Ungureanu-kormány tegnap Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó megbízott felelős szerkesztőjét, miközben Pataki Júlia volt RMDSZ-es parlamenti képviselő kenyai nagykövet lesz.
A tegnapi kormányülésen elfogadott határozatok szerint Románia visszahívja Görögországból Dumitru Hriţuleac szaloniki főkonzult, akinek megbizatása kilencven napon belül lejár. Utódja, a 42 éves, matematikus- és politológusi végzettségű, jelenleg szociológiából doktoráló Salamon Márton László korábban a kolozsvári Szabadság, majd a Krónika munkatársa volt, 2006 decemberétől néhány hónapig a Bukaresti Zsidó Közösségi Központ igazgatójaként tevékenykedett, 2007-ben pedig kinevezték az Új Magyar Szó főszerkesztőjévé.
Az utóbbi két évben a távközlési és informatikai minisztérium alkalmazottjaként, tanácsosként is dolgozott. Tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, elnöke a zsidó közösségi projektekkel foglalkozó Haver Egyesületnek. A 49 éves, jogi diplomát a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett Pataki Júlia 2000 és 2004 között volt bukaresti listán megválasztott parlamenti képviselő, azelőtt az RMDSZ-frakció szakértőjeként, valamint az egészségügyi minisztérium tanácsosaként dolgozott, a szövetségben pedig betöltötte a bukaresti szervezet ügyvezető elnöki posztját.
Az elmúlt időszakban az Európai Parlament, az ENSZ és különböző amerikai és európai intézmények, civil szervezetek megbízásából Irakban és Szomáliában teljesített szakértői feladatokat. Pataki Júlia kinevezését tegnap 19 igen és egy ellenszavazat mellett támogatta az alsóház külügyi bizottsága, ezt pedig az államfőnek és a befogadó országnak kell még jóváhagynia, mivel Pataki és Salamon nem karrierdiplomaták, csak négyéves mandátumuk idejére kapnak diplomata státust. Niculescu Tóni, a külügyminisztérium államtitkára lapunknak elmondta, Tokay Györgyhöz hasonlóan a leendő nagykövet és a főkonzul is politikai úton jutott a külföldi misszióhoz, mégpedig az RMDSZ javaslatára. Lapunk különben úgy tudja, Salamon korábban az izraeli nagyköveti posztra is „pályázott”, de eredménytelenül.
Különben irányítása alatt az ÚMSZ megőrizte hangsúlyos RMDSZ-közeliségét, a főszerkesztő pedig tavaly március 15-én azzal vonta magára a figyelmet, hogy bukaresti újságírókkal és civilekkel tüntetést szervezett a magyar médiatörvény ellen. A távozásával megüresedő felelős szerkesztői poszt várományosa egyelőre ismeretlen. Cseke Péter Tamás vezető szerkesztő kérdésünkre elmondta, őt nem kérték fel a tisztség betöltésére, de ha megtörténne, sem vállalná.
Az utóbbi időben jelentős anyagi nehézségekkel küzdő lap egyébként 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként, és négy éven keresztül Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, aki – bevallása szerint – több mint egymillió euróval támogatta a lapot megjelentető Scripta Kiadót. 2009 májusában a nagyváradi újságírók alapította Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy 99,89 százalékos tulajdonrészét a Scripta Rt.-ben.
Szűcs László, az alapítvány kuratóriumának tagja tegnap lapunknak elmondta, a legszerencsésebbnek azt tartaná, ha a tulajdonossal konzultálva, a szerkesztőség választana új főszerkesztőt az ÚMSZ élére. Szűcs megerősítette a Krónika értesülését, miszerint a lap a közeljövőben a fővárosból Kolozsvárra költözik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Júliustól nem jelenik meg nyomtatásban az Új Magyar Szó
Anyagi nehézségei miatt felfüggesztette a nyomtatásban való megjelenését az Új Magyar Szó című napilap. A pénteken megjelent még nyomtatott számban a lap több vezető publicistája elköszönt az olvasóktól. A pénteki lapszámban közölt szűkszavú közlemény tudatja, hogy a Scripta Kiadó Rt. döntése értelmében az Új Magyar Szó romániai országos magyar napilap 2012. július 1-jétől szünetelteti nyomtatott változatának megjelentetését. A lapkiadó súlyos anyagi helyzete miatt kényszerült erre döntésre, amelyet ideiglenesnek tekint. A lap tartalma ezután az Új Magyar Szó internetes felületén, a maszol.ro portálon olvasható. A portál ezentúl napközben is folyamatosan frissül naprakész hírekkel, és a nyomtatott lapban megszokott rovatokkal, publicisztikákkal jelentkezik.
Ágoston Hugó, a lap vezető publicistája vezércikkében azt írta: a lap munkatársai abban a meggyőződésben dolgoztak, hogy szükség van a közösségnek elkötelezett és a közösség „legitim érdekképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek elkötelezett" orgánumra. Időközben azt tapasztalták, nincsen nehéz dolguk, hiszen – amint a választási eredmények sora is igazolja – a közösség „együtt élt" az RMDSZ-szel. „Örömmel olvasott ismertetést, elemzést, józan kritikát, akár elismerést is a munkájáról, vezetőiről, tagjairól, a kényszeres ellenzékiség, a gáncsoskodás, olykor a mocskolódás helyett" – fogalmazott visszatekintésében Ágoston Hugó.
A vezető publicista azt is elismerte, hogy a lap szembement a konzervatív hullámmal. Tudatosan kerülte az „olcsó nemzetieskedést", kímélet nélkül elítélte „az antidemokratikus tempókat, a populizmust, a konfliktuskereső, macsó politizálást, a gyűlöletbeszédet, a torz tudati megnyilvánulásokat – Romániában és Magyarországon."
A bukaresti székhelyű Új Magyar Szó 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben.
A Krónika 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium fizetési listáján szerepel, és a lap több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a Bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét.
A nyomtatott romániai magyar napilapok piacán már csak a kritikus hangvételű Krónika rendelkezik országos terjesztéssel.
MTI. Erdély.ma

Megszűnt az Új Magyar Szó nyomtatott kiadása
Anyagi nehézségei miatt felfüggesztette a nyomtatásban való megjelenését az Új Magyar Szó című romániai magyar napilap. A pénteken megjelent még nyomtatott számban a lap több vezető publicistája elköszönt az olvasóktól. A pénteki lapszámban közölt szűkszavú közlemény tudatja, hogy a Scripta kiadó Rt. döntése értelmében az Új Magyar Szó romániai országos magyar napilap 2012. július 1-jétől szünetelteti nyomtatott változatának megjelentetését. A lapkiadó súlyos anyagi helyzete miatt kényszerült erre döntésre, amelyet ideiglenesnek tekint. A lap tartalma ezután az Új Magyar Szó internetes felületén, a maszol.ro portálon olvasható. A portál ezentúl napközben is folyamatosan frissül naprakész hírekkel, és a nyomtatott lapban megszokott rovatokkal, publicisztikákkal jelentkezik. Ágoston Hugó, a lap vezető publicistája vezércikkében azt írta: a lap munkatársai abban a meggyőződésben dolgoztak, hogy szükség van a közösségnek elkötelezett és a közösség „legitim érdekképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek elkötelezett” orgánumra. Időközben azt tapasztalták, nincsen nehéz dolguk, hiszen – amint a választási eredmények sora is igazolja – a közösség „együtt élt” az RMDSZ-szel” A bukaresti székhelyű Új Magyar Szó 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben. A Krónika napilap 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium fizetési listáján szerepel, és a lap több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét. Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjét egyébként márciusban Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki.
UDVARHELYI HÍRADÓ
Székelyhon.ro

Propaganda a romániai sajtóban, az 1950-es években
Az objektív valóság fogalma megszűnt létezni: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom létüket megengedte.
A második világháború után berendezkedő kommunista rendszerek ideológusai tisztában voltak azzal, hogy a hatalom megszilárdításához ki kell alakítaniuk a rendszer iránti hűséget. A meggyőzés teljes és folyamatos propagandát feltételezett, amelynek része volt a történelem újraértelmezése, a jelen egyoldalú bemutatása, valamint a tökéletes jövőkép ábrázolása. Az új történelemszemlélet az egész román nép akarataként fogalmazta meg a kommunista hatalomátvételt, amely a párt évtizedekig tartó hősi harca révén valósulhatott meg. Mindez történelmi szükségszerűségként jelent meg, és ilyen értelemben a hatalomra került kommunista párt feladata volt, hogy jóvátegye a történelem igazságtalanságait, megvalósítsa a tökéletes, kommunista társadalmi rendszert.
Az ideológia terjesztése az 1944–1953 közötti időszakban egyre tervszerűbben ment végbe és egyre agresszívabb formákat öltött. „Amilyen mértékben erősebbé vált, megszilárdult a népi demokratikus rendszer forradalmunk első szakaszában, olyan mértékben vált erőteljesebbé a szocialista ideológia offenzívája. A szocialista ideológia támadása nem torpant meg egy pillanatra sem” – emlékezik vissza Kallós Miklós 1959-ben másfél évtized propaganda tevékenységre.
Az 1947-ben induló Romániai Magyar Szó élen járó feladatként fogalmazta a „szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemének ápolását a népi tömegek, és különösen az ifjúság soraiban.” Az ötvenes években a lapnak mozgósítania kellett az „ötéves terv és a villamosítási terv teljesítésére és túlszárnyalására”, rendszeresen ismertette a tömegszervezetek tevékenységét, az ifjúság és a nők tömegeinek politikai, kulturális és szakmai nevelésének kérdéseit.
A meghirdetett cél érdekében a sajtóban fontos szerepet kaptak a munkáslevelezők.
Cikkeik az ország különböző részeiről számoltak be a szocialista építőmunka eredményeiről, és hozzájárultak a propaganda hitelességéhez, amely ily módon a nép nyelvén, a nép képviselőinek közvetítésével szólalt meg. Válság- vagy konfliktushelyzetben látványos megnőtt az „ország minden részéből érkező” támogató táviratok száma, mellyel a különböző társadalmi csoportok egyhangú egyetértésüket fejezték ki a párt politikája iránt.
Az újságcikkek azt bizonygatták, hogy Románia „egész dolgozó népe a párt határozatainak megvalósításáért küzd”. A propaganda ugyanakkor megteremtette a szocialista munkamítoszt, amely szerint a szocializmusban a munka alapvető emberi szükséglet, ennek megfelelően alapvető jog, amelyet a szocialista társadalom biztosít tagjai számára, szöges ellentétben a kapitalizmusban végzett, kizsákmányoláson alapuló munkával.
A sajtóban elkezdődött a termelési propaganda, a munkafogadalmak sorra követte egymást, a mozgósítás kritériumai pedig a kötelező ünnepek szerkezete mentén bontakoztak ki.
Január elején a lapszámok az elmúlt év termelési mutatóinak túlszárnyalására vonatkozó fogadalmakkal indultak. Lenin halálának évfordulója január 22-én a marxizmus-leninizmus szellemében ösztönzött a Szovjetunió dicső példájának követésére. Március elején Sztálin halálának évfordulójáról emlékezett meg a sajtó, miközben a „dolgozó nők ünnepe” alkalmából megkezdődött a női munkaerő mozgósítása a szocialista munkaversenyben való részvételre. A párt meghirdette, hogy „a nők még elszántabban fognak harcolni a békéért, az új, boldog élet építéséért drága hazánkban, családjaik és gyermekeik ragyogó jövőjéért.” Áprilisban Lenin születésnapjának ünneplése szolgáltatott újra alkalmat arra, hogy a sajtó a győzedelmes szovjet nép példáját tárja az olvasók elé, közben pedig teljes gőzerővel folyt a május 1-jéhez kapcsolódó mozgósítás, melynek során „munkások és parasztok kiváló eredményekkel köszöntik” a munka ünnepét.
Az augusztus 23-i felszabadulás ünnepének előkészítése már hónapokkal előre elkezdődött. A nép szintén a munka jegyében fejezte ki „végtelen ragaszkodását felszabadítónk és nagy segítőtársunk, a Szovjetunió iránt”. Az elért eredmények és vívmányok arról beszélnek majd, hogy „népünk híven követi pártunkat, kormányunkat és minden tettével erősíti népi demokratikus rendszerünket.”
Október a szovjet–román barátság hónapja, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplését készíti elő. Az évet a munkatervek idő előtti teljesítésére vonatkozó mozgósítás zárta; az üzemek és gyárak, gazdasági egységek munkásai sorra jelentik, hogy a párt útmutatásainak köszönhetően idejében teljesítették az éves tervet, és már a következő évre termelnek.
Az RMP Propaganda és Agitációs Osztályának jegyzőkönyvei elárulják, hogy 1950-ben a propaganda tevékenységét konkrét feladatok vezérelték. A falvakban újult erővel folyt a mezőgazdaság kollektivizálásának népszerűsítésére és a kulákok leleplezése. Kiemelt helyet kapott a Duna–Fekete-tenger-csatorna építőtelepe, ahol 12 napos agitátori tanfolyamokat szerveztek, hogy megfelelő káderek segítségével mozgósítsák a nehéz körülmények között dolgozó, lakóhelyükről erőszakkal elhurcolt munkásokat. A propaganda céljait szolgálta a Canalul Dunăre–Marea Neagră című röplap, amely először 1949 szeptemberében jelent meg. A kommunizmus politikai és gazdasági integrációs propagandája mindenekelőtt azt próbálta az olvasóba sulykolni, hogy a szocialista országokban, így Romániában is megvalósult az a demokratikus rendszer, amely a lehető legnagyobb fokú jólétet és biztonságot garantálja a társadalom tagjai számára.
A kijelentés alátámasztásához a propaganda azt hivatott bizonyítani, hogy a szocialista gazdaságban nem létezik válság, nyomor és munkanélküliség, mivel ezek kizárólag a kapitalista rendszerek jellemzői. A negyvenes évek végén majdnem napi rendszerességgel jelentek meg a sajtó külpolitikai rovatában a kapitalista országokban kirobbant sztrájkokról szóló hírek. A kapitalizmusról szóló elméleti írások általános jelenségként mutatták be a munkanélküliek számának állandó növekedését és a nyomor fokozódását. „Mivel a termelés nem zajlik tervszerűen, sokszor hiány mutatkozik az alapvető termékekből” – írják a lapok. Az angliai üzemanyaghiányt sem a hideg tél okozta, hanem az anarchikus termelés. Az ötvenes évek elején, a háborús uszítók elleni harc időszakában az amerikai gazdasági válság okait abban látták az elemzők, hogy „haditermelés útjára terelték az ország gazdaságát.”
Ezen kívül a szerkesztőségek különböző tematikus terveket is készítettek, amelyek a szocializmus eredményeit igazolják.
A gazdasági propagandához kapcsolható például a kolozsvári Világosság 1951. januári negyedéves munkaterve, amely kitűzi, hogy a következő három hónapban 4 vezércikk, 11 riport, 17 véleménycikk, 1 vers, 7 grafikon és 3 visszhanglevél fog megjelenni a villamosítási tervvel kapcsolatban. A külpolitikai rovat három hónapos munkaterve ugyanarra az időszakra a következő témákat foglalta magába: A Szovjetunió eredményeinek, tapasztalatainak népszerűsítése; Népek harca békéért, a varsói határozat gyakorlatba ültetéséért; Hírek a népi demokráciákról; Hetente egyszer hírek a Szovjetunióból; Gyarmati népek felszabadító harca; A kapitalizmus általános válságával foglalkozó elvi-ideológiai cikkek.
A szovjet központi napilap, a Pravda álláspontja minden esetben általános érvényű igazságként jelent meg. Megszólatak azonban figyelmesen válogatott egyéni hangok is: például a Szovjetunióban élő Varga Jenő, akit a sajtó „világhírű magyar pénzügyi szekértőként” mutat be, és aki az Egyesült Államokat közvetlenül fenyegető gazdasági válságot prezentálja a romániai újságolvasók számára. Más esetekben a sajtó már nem is nevezte meg forrásait, hanem a „demokratikus közvélemény” hangjára hivatkozott, vagy egyszerűen azzal a szófordulattal vezette be kijelentését, hogy „amint köztudott”. A propaganda hatékony terjesztése azonban csak megfelelő irányítás mellett valósulhatott meg. Az útmutatások pontos értelmezése érdekében a lapszerkesztőknek részt kellett venniük a pártbizottság gyűlésein, valamint a Propaganda és Agitációs Osztály tanácskozásain. A pártszervek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lapok a szovjet sajtó szerint alakítsák arculatukat. Ezért a szerkesztőségekben orosz nyelvtanfolyamot tartottak, amelyeken az újságírónak kötelező módon részt kellett vennie. A pártbizottság jelentése elégedetten vette tudomásul, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségében öt „elvtárs” már eljutott arra a szintre, hogy szótár segítségével olvassa a Pradvát.
A propaganda szerint az igazi politikai szabadság csakis a szocialista demokrácia feltételei között létezhet, hiszen csak itt számolták fel a kizsákmányolást és a gazdasági egyenlőtlenséget. A kapitalista országokban nem léteznek ezek a szabadságjogok, mivel hiányoznak hozzá az anyagi alapfeltételek; ezért „a valóságban még akkor sem létezhetnek, ha a néptömegek nyomására be is vezetik az úgynevezett demokratikus alkotmányaikba”.
A szocialista országok közötti barátságot maga a társadalmi berendezkedés, a politikai és gazdasági érdekközösség garantálja, hiszen „valamennyiük érdeke a béke a megszilárdítása, az új társadalmi felépítéshez szükséges kedvező külpolitikai előfeltételek megteremtése”.
A kapitalista világban viszont törvényszerűek a konfliktusok, hiszen az amerikai imperialista külpolitikát a „nagytőke motorja hajtja”. Az amerikaiak célja nem az, hogy Nyugat-Európa országain segítsenek, hanem az, hogy „politikailag és gazdaságilag leigázza ezeket az országokat”. A lapok szerint főleg az amerikai és angol imperialisták frontját „marcangolják széleskörű és kibékíthetetlen ellentétek.”
A szocialista rendszer felsőbbrendűsége a tudományos eredményekben is megmutatkozik, így a szovjet tudomány páratlan sikerekre képes: Filatov a világon először hajt végre szaruhártya átültetést, amit „csak abban az országban sikerülhetett megoldani, ahol semmi áldozatot nem kímélnek, amikor arról van szó, hogy az embereken segítsenek”. A propaganda szerint a tudományos kutatás terén lényeges különbség van a kapitalista és szocialista országok között. Az atommag kutatása például egészen más célokból történik a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban: „az amerikai tudósok kutatásait háborús célokra használják fel, és semmit sem tettek azért, hogy a békés termelés szolgálatába állítsák az atomenergiát. […] Egészen más a helyzet a Szovjetunióban, ahol a szocialista társadalmi berendezkedés lehetővé tette minden alkotó erő szabad kifejlődését.” A szovjet tudomány ugyanakkor a béke és a szabadság szolgálatában áll, minden egyes tudományos felfedezés, technikai újítás a nép közös java lesz, az életszínvonal emelése érdekében. Az amerikai tudósok pedig mind jobban kételkednek munkájuk értelmében és „iszonyodva látják, hogy kutatási eredményeiket az élet és a kultúra elpusztítására akarják felhasználni”.
Fontos eleme volt a kommunista sajtónak a sportpropaganda, amely a hazai sportolók különféle világversenyeken elért sikereiről számolt be. Tilos volt azonban részletesen írni az edzőtáborok időtartamáról és jellegéről, valamint a sportolóknak kiosztott anyagi juttatásokról. Az utóbbi rendelkezés a termelési propaganda kampányaival függ össze, amelyek az ötvenes években a munkafeladatok teljesítésére buzdítottak. Az aktuális ideológia szerint ezen kötelesség alól még az élsportolók sem vonhatták ki magukat, tehát nem lehetett arról írni, hogy edzőtáborokban töltik idejüket és ezért még pénzt is kapnak. A román sportolóról ily módon az a kép maradt meg az olvasóban, mintha egyenesen az esztergapad mellől menne versenyezni.
A kommunista propaganda még a természeti katasztrófákat is arra használta, hogy a szocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdesse. A lapokban megjelent tudósítások szerint a Közép-Európát 1954-ben sújtó árvizek sokkal nagyobb károkat okoztak a kapitalista országokban, mint a szocialista tábor államaiban, ahol megfelelően szervezték meg a mentési műveleteket, és ahol megmutatkozott az egész nép szolidaritása. Az Előre híradása szerint Magyarországon a lakosság és a katonai egységek védőgátakat építettek, a hatóságok kitelepítették és biztonságba helyezték a lakosságot.
Csehszlovákiában is megfelelően folytak a mentések, a kitelepítettek időben részesülhettek orvosi ellátásban. A NDK-ban az egész lakosság a károsultak segítségére sietett, a szovjet katonai egységek pedig felmérhetetlen segítséget nyújtottak a mentések során. Bajorországban viszont ötvenezer ember vált hajléktalanná (a kifejezést csak a kapitalista menekültekre használja a sajtó), az áradások elleni küzdelmet rosszul szervezték meg, s a Die Welt című lap véleményét idézve még az kiderül, hogy a károkat el lehetett volna kerülni, ha a gátak karbantartását idejében elvégzik.
A propaganda tehát oly módon mutatta be alaptételként megfogalmazott igazságait, hogy ezek kikerüljenek bármilyen racionális ellenőrizhetőség alól. A bemutatott kijelentések csupán a rendszer ideológiáját voltak hivatottak alátámasztani. A propaganda szervei a pártapparátus struktúrája mentén bontakoztak ki, és meghatározták az adott időpontban érvényes igazságokat. Az objektív valóság fogalma megszűnt létezni: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom létüket megengedte.
Győrffy Gábor
Győrffy Gábor 1971-ben született Nagybányán. 1996-ben fizika szakos, 2001-ben bölcsész oklevelet szerzett. 2007-ben doktori fokozatot szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Hungarológia Doktori Iskolájában, 2008-tól a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudomány Kar Újságírás szakán egyetemi adjunktus. Kutatási területe: sajtó- és médiatörténet Fontosabb publikációk: Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában. Komp-Press, Kolozsvár, 2009. Az erdélyi magyar kultúra a cenzúra árnyékéban. Magyar Média, Budapest, 2001/1. 6–15.
Transindex.ro

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Zöld Lajos
November 14-én, pénteken hajnalban elhunyt Zöld Lajos erdélyi magyar újságíró, közíró, közösségszervez, a gyergyószárhegyi alkotótábor egyik alapítója.
Zöld Lajos 1932. december 22-én született Gyergyószárhegyen, középiskolai tanulmányait a gyergyószentmiklósi gimnáziumban végezte(1943–51), majd a Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Karán szerzett egyetemi oklevelet 1955-ben. Pályafutását újságíróként kezdte, 1955–57 között az Előre országos napilap szerkesztője, később az Ifjúmunkás szerkesztőbizottsági tagja (1957–66), végül nyugdíjazásáig a Hargita (1968–89) és a Hargita Népe (1992–2003) napilap újságírója, szerkesztőbizottsági tagja. Külső munkatársként riportokkal, interjúkkal, publicisztikával jelentkezett az Utunk, Korunk, Látó és a Romániai Magyar Szó hasábjain.
Társszerkesztője volt az 1973-ban kiadott Hargita megye útikönyve (Csíkszereda, 1973) című kötetnek.
1974-ben Márton Árpád és Gaál András képzőművészekkel közösen hozta létre, és húsz éven át igazgatta a gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábort. Házigazdája volt a Szárhegyi Kriterion Írótáboroknak (1980, 1990, 2000). Ugyancsak Szárhegyen kezdeményezte és megszervezte a Szépteremtő Kaláka népművészeti tábort, amelynek 1985-ig volt igazgatója.
Nevéhez fűződik a gyergyószárhegyi Lázár-kastély több épületének restaurálása, mint például a Kapubástya, a Lovagterem és részben az Asszonyok Háza helyreállítása.
„Mindennek mindenese volt. Egyházi hatóságoknál kilincselt a romos kastély átengedéséért, építőanyagért szaladgált, ha kellett, meszet kavart és épületanyagot hordott, harcolt a hatalom nagyuraival és helyi kiskirályaival” – írta róla Dávid Gyula 1992-ben.
Az alkotótábor létrejöttének, kiteljesedésének történetét A víz szalad, a kő marad… (A gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábor 25 éve. 1974–1999. Gyergyószárhegy, 1999) című személyes hangvételű monográfiájában írta meg.
Értékes munkásságát számos díjjal jutalmazták: 1992-ben megkapta az EMKE Szolnay Sándor-díját; 2000-ben Kriterion-koszorúval, 2003 nyarán pedig Hargita Megyéért-díjjal tüntették ki, 2004 augusztus 20-án pedig a magyar kulturális minisztériumtól a Wlassics Gyula-díjat kapta meg.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro