"Szőcs Géza költő, lapkiadó tart előadást "Költészet és érdekképviselet" címmel Aradon dec. 2-án. Szőcs Géza szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat folyóiratnak. A román titkosrendőrség meghurcolta, majd külföldre kényszerítette. 1990-ben hazatelepedett, 1990 és 1991 között az RMDSZ főtitkára, 1991 és 1993 között politikai alelnöke, 1990 és 1992 között szenátor volt. 1993-tól 1999-ig, az RMDSZ-ből való kilépéséig a Reform Tömörülés és a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének (MISZSZ) tiszteletbeli elnöke. 1992-től az Erdélyi Híradó Lap- és Könyvkiadó vállalat vezetője, 2001-től a Dunánál című folyóirat szerkesztője. /Szőcs Géza Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 30./"

Tóth Károly Antal 1942-ben született Szatmárnémetiben. Kolozsvári egyetemi tanulmányainak elvégzése után Nagyvárad különböző iskoláiban tanított, elsősorban biológiát és kémiát. Csaknem tíz éven át részt vett a minden héten összeülő nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör vezetésében, munkájának szervezésében. Egyik szerkesztője volt az 1982-ben megjelenő, Ellenpontok című nagyváradi földalatti folyóiratnak. Az ebben közölt írásai közül a szamizdat szerkesztőségének Programjavaslata a romániai magyarság jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében (ennek végleges változatába beépítette társai javaslatait is), valamint a Memorandum a közismertebb. Közvetítők révén mindkét dokumentum eljutott a Helsinki értekezlet madridi utókonferenciájának résztvevőihez. A román állambiztonsági szerveknek az Ellenpontok szerkesztőivel szembeni akciói után családjával áttelepedett Magyarországra. Mivel a szocialista magyar állam némi segítség helyett inkább lehetetlenné igyekezett tenni az életüket, néhány év múlva elhagyták az országot. Egy kanadai kitérő után végül Svédországban telepedtek le. T. K. A. menetközben volt levéltári „tudományos munkatárs”, nyomdai betanított munkás, egyetemista és környezetvédelmi tanácsadó. Jelenleg betegnyugdíjas. Négy gyermeke van, és egy unokája. Írásai a hatvanas évek második fele óta jelennek meg a legkülönbözőbb lapokban. A Hova-tovább? című gyűjteményes kötetét 1994-ben nyomták Szombathelyen, az Ellenpontok általa sajtó alá rendezett dokumentumait pedig Csíkszeredában adták ki 2000-ben. Mindenekelőtt kisebbségi és nemzeti kérdésekkel foglalkozik, de vallásos esszéi is vannak. Több mint 20 év eltelt az Ellenpontokban megfogalmazott Memorandum óta. Borbély Zsolt Attila kérdésére elmondta, a követelésekből egyetlenegy sem valósult meg. A megfogalmazott igények közül igazi – bár itt is inkább részleges – sikert csak a magyar feliratok ügyében sikerült elérni. A követeléseket illetően: nem alakult egyetlen magyar állami egyetem sem; Erdély elrománosítása, a regátiak támogatott áttelepedése tovább folyik; folyamatosan és tudatosan rombolják a történelmi és kulturális múlthoz kapcsolódó környezetet, hagyják pusztulni a magyar műemlékeket; a magyarok többségének érvényesülési lehetőségei ma is kisebbek, mint a románoké. A csángók helyzete a jelentős erőfeszítések ellenére sem sokat változott. A Programjavaslat autonómiát követelt: az egész Székelyföldre kiterjedő területit, továbbá kulturálist. Szerinte most a legfontosabb lenn egy olyan többszintes magyar ifjúsági szervezet megléte, amelynek fő célkitűzése a gerinces emberi tartás, a méltósággal teli öntudat kialakítása, erősítése lenne. Egy ilyen szervezet irányítója csak az egyházak által létrehozott valamilyen ökumenikus társaság lehetne. Alapvető nemzetpolitikai igény, hogy az erdélyi magyar közösség maga intézhesse életének ügyeit. Ezt az autonómia különböző formái biztosíthatják. A legfontosabb nemzetpolitikai imperatívuszok közé tartozik az is, hogy a magyar nemzet tagjainak összetartozása méltó jogi-intézményi formát öltsön végre: a világ bármely országában, így a Romániában élő minden magyar is megkaphassa a magyar állampolgárságot, ha kéri. Az RMDSZ szocialista-szociáldemokrata politikát folytat. Ezek a pártok a legéletképesebbek: mindig arra fordulnak, amerre a nagyvilág szelei fújnak. Amíg az RMDSZ vezetése a jelenlegi elit kezében van, addig e szervezettől épp a legfontosabb célokért való küzdelmet hiába várja az erdélyi magyarság. /Borbély Zsolt Attila: „Erdély elrománosítása, a regátiak áttelepedése tovább folyik”.= Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 21./

A megdönthetetlennek hitt Ceausescu-diktatúra 22. évében, 1987. november 15-én a brassói traktorgyár és a nehézgépgyár munkásai az utcára vonultak, és emberibb életkörülményeket követeltek. A tüntetést hamar szétverték, sok embert letartóztattak. A napilapok holmi részeg csavargók utcai csetepatéjáról írtak. Ebben az időben az életszínvonal rohamosan esett, bevezették a jegyrendszert. Román értelmiségiek – mint Doina Cornea – ekkor kezdték el nyilvánosan megkérdőjelezni a rendszer működőképességét, és próbáltak párbeszédet kezdeményezni a párttal – eredménytelenül. Az előző években /1982-ben/ indult erdélyi magyarok irodalom egyedülálló kezdeményezése, az Ellenpontok szamizdat lap. 1987. november 15-én választások voltak országszerte. Brassóban november 14-én, a Tractorul és a Steagul Rosu vállalatok vezetősége bejelentette, hogy a gyárakban dolgozó több ezer munkás bérét 30 százalékkal csökkenteni fogják. A november 15-i hajnali váltás megérkezésekor az éjszakai váltás nem ment azonnal haza, illetve szavazni, hanem megvárták kollégáikat, hogy megtanácskozzák velük a fizetéscsökkentés hírét. A munkások nem vették fel a munkát. A részlegvezető kiabálva utasította az embereket a munkára, Zsil-völgyi deportálással fenyegetve meg őket. A hangulat egyre feszültebb lett. A helyszínre érkező igazgató ugyancsak ordítozott. Ma már nehéz pontosan kideríteni, mi is történt az üzemben. A szemtanúk visszaemlékezései ellentmondásosak. Többen azt állítják, hogy tettlegességre került sor, több munkás ütlegelni kezdte a magából kikelt igazgatót. Mások úgy emlékeznek, hogy az igazgató és a jelen levő vezetők elmenekültek. Az udvarra vonultak az emberek, az egyik munkás vissza akart szaladni a műhelycsarnokba, egy ottfelejtett táska után. Meglepve kellett tapasztalnia, hogy az ajtókat behegesztették. Utólag kiderült, a műhelycsarnok tőszomszédságában volt az a terem, amelyikben a gyár munkásőrségének fegyverei voltak. Az egyik elmélet szerint ezeknek a fegyvereknek a megszerzését kellett megakadályozni. A munkások a többi részleg munkásait bevárva kivonultak az utcára. A csoport több mint 2000-re duzzadt. A tiltakozó tömeg – amelybe már vegyültek szép számmal járókelők és gyerekek is – elkezdte énekelni a betiltott Desteapta-te romane című nemzeti dalt, majd kiabálni kezdtek: Le a kommunizmussal, le Ceausescuval! Az ehhez hasonló skandálások végig hallatszottak a megmozdulás egész idején: Tolvaj Ceausescu! Adj enni a gyermekeinknek! Tolvajok, tolvajok! Le! Le! A skandáló tömeg a polgármesteri hivatal előtt megállva, körbevette az épületet. A sokaság rövid ideig tanácstalanul állt a hivatal előtt, majd miután egy ismeretlen férfi belülről kinyitotta a hivatal kapuját, az emberek betódultak a hivatal udvarára. A tüntetőkből kivált egy nagyobb csoport, és a polgármesteri hivatal szomszédságában álló megyei pártszékházba nyomult. Valaki festékkel a pártszékház falára festette: Le Ceausescuval! Hazaáruló! A két középület „megszállása” déli 13 óra körül történt. Akik ekkor leváltak a tüntető tömegből, és haza akartak menni, meglepve tapasztalták, hogy a környező utcákban pajzsos rendőrök és páncélozott járművek sorakoztak fel. A két központi épületbe tóduló tömeg viszont erről nem tudott. Szemtanúk beszámolója szerint a pártszékház dísztermében éppen a választásokra Brassóba utazó pártküldöttek megvendégelésére hatalmas ünnepi asztal volt terítve, csupa olyan dolgokkal, amelyek akkor elérhetetlen luxusnak számítottak: sajt, banán, narancs, pepsi, üdítők, friss kenyér. A látvány dühöt és agressziót váltott ki a tömegből. A jelen levő gyerekek a pepsis üvegeket felmarkolva rohantak ki az utcára. A látványtól feldühödött tömeg megrohanta a polgármesteri hivatalt és a pártszékházat, és mindent, ami a kezük ügyébe esett, kidobáltak az ablakokon. Több szobában is az összedobált papírokat meggyújtották, több szoba kiégett, de a tűz nem terjedt tovább. A két épületen egyetlen ép ablak sem maradt. A pártszékház falára kiakasztott, jó négy méter magas Ceausescu-portrét ledobták és széttaposták. A jelenetet hangos éljenzés kísérte. Mintha csak ez lett volna a jel, a teret megrohanták a rendőrség speciális alakulatai. Hangosbemondón távozásra szólították fel a tömeget: „Haladjanak elvtársak! Menjenek a dolgukra!” A tömeg több-kisebb csoportra szakadt, az egyik csoport megpróbált felborítani egy páncélozott járművet. Délután 16 órára a teret teljesen kiürítették, csak kormos és szakadt papírokat sodort a szél. Beszámolók szerint Brassó központja két napig kísértetvárosra emlékeztetett. A 15-ét követő napon a kiégett ablakokon és a néma csenden kívül semmi nem emlékeztetett az eseményekre. A munkások felvették a munkát. A következő napokon több száz embert tartóztattak le. Minden letartóztatás alapja fényképfelvétel volt. A legelső gyülekezéstől a tüntetés szétveréséig több ezer fénykép készült, minden lehető szögből. Az 1989-es forradalom több tucat brassói forradalmárt talált a börtönökben. /Visky István: A brassói munkások lázadása. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./

A holland reformátusok lapja – Reformatorisch Dagblad – március 16-án egyik hírfejében a következőt jelezte: „Nagy a nyugtalanság a Magyar Református Egyházban. Tőkés visszaél egyházi hatalmával. ” A tudósítás pedig így kezdődik: „A Romániai Református Egyházban nagy nyugtalanság keletkezett Tőkés László és Pap Géza magyar református püspökök fellépése miatt. Püspöki hatalmukat politikai cél elérésére használják, mondják a bírálók. ” – írta Cs. Gyimesi Éva, hozzátéve, hogy egyetlen erdélyi egyházi személy, egyetemi teológiatanár folytat február vége óta magányos küzdelmet. Visky S. Béla több mint egy évtizede a Babes–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán ad elő hittudományi tárgyakat. Mostanában több cikket, tanulmányt, esszét írt: Nehéz ma reformátusnak lenni (Szabadság, 2007. február 28.); Templomaink nyugalmáért (Krónika, március 2-4.); Nyílt levél Tőkés Istvánnak; Március idusán. Szentenciák két hangra (Szabadság, március 17.); Adalékok egy kortárs magyar drámához (Erdélyi Riport, március 22.); Tőkés morálisan alkalmatlan (Élet és Irodalom, március 23.); Nyílt levél Horváth Andorhoz. (Erdélyi Riport, április 5.). A reagálás: Tőkés István: Viták hevében. Balogh Béla: Egyházi EP-jelölés. Szabadság, 2007. március 6; Horváth Andor: Hang és értelem, Új Magyar Szó, március 21; Kincses Előd: Tőkés alkalmatlan?; Élet és Irodalom, március 30. „Ma egyházam egyetlen esélye a nyilvánossá. ” – írta Visky az Erdélyi Riportban. Cs. Gyimesi kitágította e kijelentés érvényét: a demokrácia egyetlen esélye a kárpát-medencei magyarság minden közösségében a nyilvánosság, „a legteljesebb átvilágítás”. Ez utóbbit a romániai magyar politikai elit is elszabotálta. Cs. Gyimesi Éva megjegyezte, hogy a reformátusok az egész világon zsinat-presbiteriánus egyházban élnek. Csupán a magyarokra érvényes az egyszemélyes, „visszaélésekre csábító püspöki uralom”. Cs. Gyimesi Éva mindkét református püspököt ismeri előző korszakukból. Pap Géza akkor hitelesen szólt híveihez. Az Ellenpontok című, 1982-es szamizdat kapcsán találkozott először Tőkés Lászlóval, nyíltan szolidarizált a tetteivel. „Ám amikor lelkészi hivatásával ellentétes módokon – a reménytelenség sugallatával, destruktív politikai víziókkal, agresszív kirohanásokkal és az uszítás eszközeivel – kezdett a szószékre lépni, előttem elvesztette addigi tekintélyét. ”Cs. Gyimesi Éva lehetetlennek tartja, hogy félnie kell valakinek az egyházban azért, mert a Királyhágómelléki Egyházkerület püspökét méltatlannak tartja EU parlamenti képviseletre. /Cs. Gyimesi Éva: Bodri és a hatalom. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 20./

A romániai totalitarista rendszerben nem alakulhatott ki a demokratikus politikai ellenzék, a szamizdat reménytelen vállalkozásnak tűnt. Ennek ellenére Nagyváradon 1982 elején megjelent az Ellenpont, az első szamizdat Romániában. 1982-ben nyolc száma jelent meg Nagyváradon, majd a Magyarországra átcsempészett anyagokból még egy lapszámot adtak ki. Az Ellenpontok a kommunista rendszerek politikája ellen tiltakozó mozgalmak részeként lépett fel; célja az volt, hogy ismertesse a kelet-európai jogfosztottságot s ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális és gazdasági elnyomását. A Szabad Európa Rádió 1982 augusztusában ismertette az első három szám tartalmát, majd októberben Hanák Tibor Nyitott szemmel című műsorában olvasott fel jegyzetet a kiadványról. 1982. novemberében letartóztatták a szerkesztőket, Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal és Szőcs Géza egyetemlegesen vállalták a felelősséget az illegális kiadvány megjelentetésével és terjesztésével kapcsolatban. 1983 májusában a vizsgáló szervek lezárták a szamizdat ügyét, és arra kényszerítették a szerkesztőket, hogy elhagyják az országot. 1988-ban Balázs Sándor kezdeményezésére született meg az Erdélyben szerkesztett, viszont biztonsági okokból Magyarországon sokszorosított Kiáltó Szó. A Kiáltó Szó szamizdat célja a párbeszéd kialakítása, az elszigeteltség feloldása, a magyarság helyzetének ismertetése és a román demokratikus erőkkel való szövetkezés volt. A szamizdat történetéről első ízben Balázs Sándor írt a Korunk 1990. évi első számában. /Győrffy Gábor: Két erdélyi szamizdat kiadványról. = Korunk (Kolozsvár), 10. sz. /

Körülbelül 800 magyarországi és romániai magyar fiatal vett részt augusztus 6-án a negyedik EMI-tábor megnyitóján. A tábort a Gyergyószentmiklós közelében fekvő Hétvirág panzió területén szervezik. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, Bagoly Zsolt, az Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke, Strahl Zoltán, az Egyesült Magyar Ifjúság elnöke, Nagy Endre unitárius lelkész és Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. Az első napi programban szerepel többek között A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában című előadás, a Lehull nevedről az ékezet – emigráns magyar élet az óceánon túl előadás, az Erdély, a hét autonómia országa, valamint Az autonómiáért való küzdelem a román parlamentben előadás. A szervezők szerint a tábor célja az, hogy "egyesítse azokat a magyar fiatalokat, akiknek egészséges nemzeti öntudatuk van". A tábor meghívottjai között van Tőkés László református püspök, Asztalos Lajos író, Bakk Miklós politológus, Toró T. Tibor képviselő, Sógor Csaba parlamenti képviselő, Patrubány Miklós MVSZ-elnök. A tábor szervezői, az EMI és az Egyesült Magyar Ifjúság, naponta ezer személy részvételére számítanak. /Mintegy 800 magyar fiatal az EMI-táborban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ A délvidéki helyzetről, a népesedésről, a ’89 előtti magyar ellenzékiségről, a székelyek eredetéről, valamint Erdély európai értékeiről esett szó a negyedik EMI-táborban augusztus 7-én. Vincze Gábor történész és Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat egyik szerkesztője idézte fel az akkori időket. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója népesedési helyzetről szólt, rámutatva, a 24. óra utolsó perceiben vagyunk. Megállapította: a politikumban nincs elképzelés a folyamat megállítására, s ha így megy tovább, 2200-ban eltemetik az utolsó magyart. A szakember a defetista, pesszimista hozzáállás ellen emelte fel szavát, bizalmának adva hangot a civil szervezetekben, melyek végzik a felvilágosító munkát addig, míg egy olyan politikus meg nem jelenik a színen, aki a megfelelő jogszabályok megalkotására felhívja a figyelmet, s így államilag ösztönzik majd a gyermekvállalást. A beszélgetésen részt vett Csíki Sándor, a Pro Familia Egyesület vezetője és Ábrám Noémi nagycsaládos, aki személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró, őt Grandpierre Attila követte, aki a székelység eredetéről beszélt, Csetri Elek akadémikus pedig Erdély európai értékeiről tartott előadást. A táborba várják Wittner Mária ’56-os szabadságharcost is. Augusztus 7-én délutánig napi 3500 látogatót tartottak számon a szervezők. /Népesedés, ellenzékiség (EMI-tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

Önrendelkezés, egyetem, nyelvi jogok, népesedés, Wass Albert, történelmünk, kultúránk, nemzeti önvédelem: az Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ által folyamatosan felszínen tartott témák, rangos szakértők előadásában, hatalmas érdeklődés mellett – a második legnagyobb magyar ifjúsági rendezvénnyé lépett elő a vasárnap véget ért IV. EMI-tábor. Több előadó a nemzeti gondolat erdélyi zászlóvivőjeként értékelte az eseményt és a mögötte álló fiatalokat az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában, Gyergyószentmiklóson. Az autonómiáért vívott küzdelméről számolt be Garda Dezső képviselő. Elmesélte, hogyan ellenezte és próbálta megakadályozni az RMDSZ kezdettől fogva a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumának benyújtását. Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat folyóirat egyik szerkesztője megállapította, az akkori tájba simuló magyar politikusokhoz hasonló utat jár „a Markó-féle társaság” is, akik a hatalom és a pénz érdekében kiszolgálják a román politikát. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója „népesedési riadót” fújt. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró. Előadást tartott többek között Jókai Anna, Wittner Mária, Csath Magdolna, Raffay Ernő, Czakó Gábor, Buzánszky Jenő, Wass Endre és Bartha József. Jókai Anna rámutatott: lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez az állapot sem marad fenn tovább – szögezte le az írónő. Levetítették a Wittner Máriáról készült filmet, jelen volt maga a szabadságharcos is. A Hóhér, vigyázz! végén a népes nézőközönség álló vastapssal köszöntötte Wittner Máriát és a film egyik készítőjét, Siklósi Beatrixot. Eva Maria Barki az autonómiáról beszélt. Szilágyi Zsolt rámutatott, hogy a délszláv válság minden rendezési terve az autonómiára alapult, mely a térség stabilitását volt hivatott biztosítani. Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnöke tartott előadást Szélárnyékban erősödve címmel. Böjte Csaba atya arra szólította fel hallgatóságát, hogy „fejezzük be a Trianon utáni nyavalygást”, teremtsünk élhető életet magunknak, és oldjuk meg bátran, amit Isten kér tőlünk. A magyar nyelvhasználati lehetőségek Erdélyben című előadáson Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Soós Sándor EMI-elnök, Bagoly Zsolt alelnök és Barta Béla, a szervezet partiumi régiójának elnöke ismertette a helyzetet. A táborban összesen 15 ezren voltak jelen. /Bagoly Zsolt: Közel tizenötezer látogatóról számoltak be. Erdélyt ébresztgették az EMI-táborban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 21./

Megkezdődött az 1989-es decemberi temesvári forradalom 20. évfordulójára meghirdetett emlékév. Aradon a belvárosi református egyházközségben szintén egy kerek évfordulóra emlékeztek: húsz éve, szeptember 6-án született meg a romániai falurombolás elleni első állásfoglalás. Az akkor még Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek többsége folyamodvánnyal fordult az egyház és az állam szocialista vezetőségéhez, kifejtve aggodalmukat és fenntartásaikat a Ceausescu-féle területrendezési terv ellen. A testületi fellépés egyik kezdeményezője Tőkés László akkori temesvári lelkész volt. Az aradi állásfoglalás jelentette az első lépést az 1989-es rendszerváltozáshoz vezető úton, mégis, a romániai és a magyarországi köztudatban ez alig él. Ennek ellensúlyozását szolgálta a konferencia és megemlékezés, melynek címe: Szemben a kommunizmussal. -Bár a falurombolás már a múlté, öröksége ellen még mindig kell küzdeni Romániában – mondta Tőkés László európai parlamenti képviselő. „Továbbra is sorvadnak falvaink, pusztul a népünk, továbbra is a nacionalista nemzetpolitika érvényesül a kisebbségekkel és különösen a magyarsággal szemben, csupán a kirakat változott – mondta. – „Erdély teljes nemzetiségi egyneműsítésének a folyamata most is tart. Ma is szólnunk kell a jogtalanságok, hatalmi visszaélések ellen, vissza kell utasítanunk a hátrányos megkülönböztetést. ”Arad meghatározó volt a rendszerváltó forradalom kitörésében. Tőkésék az egész református egyházra kiterjesztették az akciót, de mint mondta, az egyik lelkész, akiről tavaly derült ki, hogy a titkosszolgálat, a Securitate besúgója volt, leleplezte ténykedésüket. Utána kezdődött a leszámolás a temesvári gyülekezettel, és személy szerint Tőkés Lászlóval. Dinu Zamfirescu a külhoni román ellenzék egyik vezetője volt, annak idején Franciaországból emelte fel szavát a falurombolás ellen. „Nem hangsúlyozhatjuk eléggé azoknak a romániai magyar egyházi személyiségeknek a szerepét, akiknek köszönhetően erről a rombolásról hamarabb tudomást szereztek Magyarországon, és amely ellen tiltakoztak a szomszédos országban, majd a határokon túl is. Nicolae Ceausescu bűnös terve az ország városainak és falvainak tönkretétele volt, közigazgatási átszervezésükkel pedig az egyén felügyeletét, az önálló gondolkodás megsemmisítését akarta elérni. 1988. március 3-án jelentette be a falvak úgynevezett szisztematizálását, de a terv már 1974 óta létezett, és 2000-ben kellett volna befejezni. A 9 ezer községből 2 ezret hagyott volna meg, a falvak számát 13 123-ról 9 192-re csökkentette volna, a lakosokat pedig panellakásokba költöztette volna. ”A 20 évvel ezelőtti történteket idézte fel előadásában Molnár János szegedi egyetemi tanár, volt borossebesi lelkipásztor, az állásfoglalás egyik megszövegezője. Zétényi Zsolt magyarországi volt országgyűlési képviselő a falurombolás elleni budapesti 1988. június 27-én rendezett tüntetésről beszélt, Szőcs Géza költő mint a kolozsvári Ellenpontok című szamizdat kiadvány egyik szerkesztője szólt, Szűrös Mátyás volt magyar köztársasági elnök a rendszerváltást közvetlen megelőző magyar–román diplomáciai kapcsolatokról tartott előadást. Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke fájlalta, hogy az akkori lelkészek, illetve a maiak közül kevesen jelentek meg a konferencián. Április 20-án, vasárnap Temesváron is megemlékezés volt, Tőkés László részvételével. Az ünnepi istentisztelet után megkoszorúzták néhai Újvárossy Ernő sírját. A presbiter, a Tőkés család barátja a forradalom első mártírja: holttestére 1989 decemberében bukkantak rá, halálának körülményei nem tisztázottak. /Pataky Lehel Zsolt: Húszéves az aradi állásfoglalás. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./

Az értelmiség erkölcsi felelősségét vitatták meg Kolozsváron
Követhet-e el egyáltalán árulást az írástudó? – tette fel a kérdést Demeter Szilárd író az Írástudók árulása? című kolozsvári kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében. A hétfő este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában rendezett eszmecsere vendége Szőcs Géza és Egyed Péter volt. A moderátor szerepét betöltő Demeter elmondta, szerinte a 70–80-as évek Erdélyében a legnyomasztóbb az értelmiség számára a gondolat szabad áramlásának hiánya volt.
Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müller férje, Richard Wagner egyik írásából idézett, aki feleségével együtt megtapasztalta a romániai kommunizmust. Wagner szerint az egyetlen komolyabb magyar nyelvű szamizdat Erdélyben az Ellenpontok című folyóirat volt, amely csupán kilenc lapszámot érhetett meg (ezeket írógéppel, majd stencillel sokszorosították) 1981 decemberétől, ’82 novemberében azonban a Szekuritáté letartóztatta a lap szerkesztőit, többek között Szőcs Gézát, és csak a Nyugat nyomására tették lehetővé számukra az emigrációt. „Ezt követően mély depresszióba zuhant az erdélyi értelmiség” – áll Wagner írásában.
Igény az értelmiségi diskurzusra
Szőcs Géza elmondta: a lap nem volt előzmények és következmények nélküli. Az alapító Ara-Kovács Attila személyes kapcsolatban állt olyan magyarországi lapok szerkesztőivel, mint a Beszélő vagy a Demokrata, amelyek ötletet adtak az Ellenpontok létrehozásában, majd a lap megszüntetése után létrejött a Kiáltó Szó, amelyet Magyarországon jelentettek ugyan meg, de erdélyiek szerkesztették. „Voltak próbálkozások, számos magányos kísérletről tudunk, de a legfontosabb az volt, hogy éreztük: igény volt rá, hogy egy értelmiségi diskurzus tárgya legyen a diktatúrában senyvedő Erdély helyzete. Az Ellenpontok inkább abban volt egyedülálló abban az időben, hogy viszonylag sok ember szervezett együttgondolkodásának adott keretet” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter Demeter Szilárd kérésére a Bretter-iskoláról is beszélt, arról, hogy Bretter György irányításával hogyan indulhatott el egy magasabb filozófiai gondolkodás a diktatúrában. Demeter Szilárd rákérdezett, hogy milyen igényt is szolgált ki a Bretter-iskola és az Ellenpontok. „Ez nem elvárás kérdése, sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi morál előbb-utóbb feltör, akármilyen vastag vasbeton fedi” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter hozzátette: türelmetlenség, általános várakozás jellemezte az értelmiséget, tudták, hogy történnie kell valaminek, és ez a hangulat szülte az ilyen kezdeményezéseket. Egyed Péter arról is beszélt, hogy később egyre erőszakosabban akarta a hatalom a kezében tartani a kultúrát. Visszaemlékezett arra, hogy ’85-ben egy héten át ellenőrizte a Kriterion Könyvkiadó munkáját egy felügyelőbizottság, melynek nyomán több regényt visszavontak.
Demeter Szilárd visszaterelte a beszélgetést a fő témához, és feltette a kérdést: volt-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége a diktatúrában?
„A közösség által kiválasztott elit kell hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek az egész közösség túlélését biztosítják” – fogalmazott Szőcs Géza, hozzátéve, hogy ez az elit nem csak a politikai vezetőket jelenti, az írástudóknak is van felelősségük. Példaként az erdélyi szászokat hozta föl, akik évszázadokon át ragaszkodtak vezetőikhez, követték azok útmutatását, ami a történelem során segítette is túlélésüket.
Egyed Péter szerint is volt felelőssége az értelmiségnek, példaként többek között Márton Áron püspököt említette, akinek útmutatásait nagyon sokan követték.
A beszélgetés folytatásában Demeter Szilárd azt kérdezte a meghívottaktól, hogy a rendszerváltást követően és a demokrácia kialakításában milyen szerepe volt az írástudóknak Erdélyben. Szőcs Géza elmondta, a rendszerváltást követően a frissen megalakult RMDSZ-ben sokféle ember volt: írók, humán értelmiségiek, mérnökök, csak olyanok nem, akik tudatosan készültek volna erre a politikai szerepre. „Akkor azt gondoltam, hogy ez most lesz, ahogy lesz, majd ezt a sok hályogkovácsot felváltja a következő generáció, akik már tudatosan készülnek erre a szerepre. Sajnálatos módon azt kellett tapasztalnom, hogy az elmúlt 20 év alatt nem változott semmi. Azok, akik a rendszerváltás után vállalták ezt a politikai szerepet, cseppet sem voltak felkészületlenebbek, mint a mostaniak” – értékelt Szőcs.
Az értelmiség „piaca”
Egyed Péter arról beszélt, hogy a ’90-es években a szabad légkörben elkezdtek létrejönni a civil szervezetek, és az értelmiség nagyon gyorsan és mohón próbálta visszaszerezni mindazt, amit évtizedekig elvettek tőle. „Nagyon sokan mentek Budapestre tanulni, hogy kiegészíthessék hiányos ismereteiket, ez az út azonban nem volt könnyű, elég ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben négy bányászjárás is volt” – mutatott rá. Ugyanakkor Bibó István Értelmiség és szakszerűség című tanulmányának gondolatát idézte, miszerint a rendszerváltás utáni első generációs értelmiségi csak akkor független az őt létrehozó hatalomtól, ha nagyon magas szinten képviseli szakirányát, jó az önértékelése, így nincs kiszolgáltatva a politikának. Egyed Péter szerint az erdélyi értelmiség elindult ezen az úton, próbálja elég magas színvonalon művelni szakmáját, a feladat az, hogy megfelelő piacot teremtsenek ezen értelmiség munkái számára, ahol a „szakszerűséget értékén lehet eladni”.
Szőcs Géza az 1940-ben kiadott Írók a viharban című kötetet vette elő, amelyben 13 magyar író közölte gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mire számíthat, ha belép a háborúba. Szőcs Kassák Lajos írásából idézett gondolatokat, amely szerint az írónak egyetlen erkölcsi feladata, hogy létrehozza a művet. Szőcs kifejtette: nem akkor követ el az írástudó árulást, amikor nem vállal politikai szerepet, hanem akkor, ha nem hozza létre a műveit.
A beszélgetés végén az egybegyűltek tehették fel kérdéseiket. Arra a kérdésre, hogy mi a helyzet azon írókkal, akik tehetségesek voltak ugyan, de egyben besúgók is, Szőcs azzal válaszolt, hogy különbséget kell tenni egy író magánéleti árulása és a közösség elárulása között. Kifejtette: volt rá példa, hogy valaki magánemberként makulátlan, de közösségi szerepében áruló volt, és fordítva is. „Szét kell választani a két szerepet” – hangsúlyozta Szőcs.
Varga László. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Az értelmiség erkölcsi felelősségét vitatták meg Kolozsváron
Követhet-e el egyáltalán árulást az írástudó? – tette fel a kérdést Demeter Szilárd író az Írástudók árulása? című kolozsvári kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében. A hétfő este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában rendezett eszmecsere vendége Szőcs Géza és Egyed Péter volt. A moderátor szerepét betöltő Demeter elmondta, szerinte a 70–80-as évek Erdélyében a legnyomasztóbb az értelmiség számára a gondolat szabad áramlásának hiánya volt.
Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müller férje, Richard Wagner egyik írásából idézett, aki feleségével együtt megtapasztalta a romániai kommunizmust. Wagner szerint az egyetlen komolyabb magyar nyelvű szamizdat Erdélyben az Ellenpontok című folyóirat volt, amely csupán kilenc lapszámot érhetett meg (ezeket írógéppel, majd stencillel sokszorosították) 1981 decemberétől, ’82 novemberében azonban a Szekuritáté letartóztatta a lap szerkesztőit, többek között Szőcs Gézát, és csak a Nyugat nyomására tették lehetővé számukra az emigrációt. „Ezt követően mély depresszióba zuhant az erdélyi értelmiség” – áll Wagner írásában.
Igény az értelmiségi diskurzusra
Szőcs Géza elmondta: a lap nem volt előzmények és következmények nélküli. Az alapító Ara-Kovács Attila személyes kapcsolatban állt olyan magyarországi lapok szerkesztőivel, mint a Beszélő vagy a Demokrata, amelyek ötletet adtak az Ellenpontok létrehozásában, majd a lap megszüntetése után létrejött a Kiáltó Szó, amelyet Magyarországon jelentettek ugyan meg, de erdélyiek szerkesztették. „Voltak próbálkozások, számos magányos kísérletről tudunk, de a legfontosabb az volt, hogy éreztük: igény volt rá, hogy egy értelmiségi diskurzus tárgya legyen a diktatúrában senyvedő Erdély helyzete. Az Ellenpontok inkább abban volt egyedülálló abban az időben, hogy viszonylag sok ember szervezett együttgondolkodásának adott keretet” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter Demeter Szilárd kérésére a Bretter-iskoláról is beszélt, arról, hogy Bretter György irányításával hogyan indulhatott el egy magasabb filozófiai gondolkodás a diktatúrában. Demeter Szilárd rákérdezett, hogy milyen igényt is szolgált ki a Bretter-iskola és az Ellenpontok. „Ez nem elvárás kérdése, sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi morál előbb-utóbb feltör, akármilyen vastag vasbeton fedi” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter hozzátette: türelmetlenség, általános várakozás jellemezte az értelmiséget, tudták, hogy történnie kell valaminek, és ez a hangulat szülte az ilyen kezdeményezéseket. Egyed Péter arról is beszélt, hogy később egyre erőszakosabban akarta a hatalom a kezében tartani a kultúrát. Visszaemlékezett arra, hogy ’85-ben egy héten át ellenőrizte a Kriterion Könyvkiadó munkáját egy felügyelőbizottság, melynek nyomán több regényt visszavontak.
Demeter Szilárd visszaterelte a beszélgetést a fő témához, és feltette a kérdést: volt-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége a diktatúrában?
„A közösség által kiválasztott elit kell hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek az egész közösség túlélését biztosítják” – fogalmazott Szőcs Géza, hozzátéve, hogy ez az elit nem csak a politikai vezetőket jelenti, az írástudóknak is van felelősségük. Példaként az erdélyi szászokat hozta föl, akik évszázadokon át ragaszkodtak vezetőikhez, követték azok útmutatását, ami a történelem során segítette is túlélésüket.
Egyed Péter szerint is volt felelőssége az értelmiségnek, példaként többek között Márton Áron püspököt említette, akinek útmutatásait nagyon sokan követték.
A beszélgetés folytatásában Demeter Szilárd azt kérdezte a meghívottaktól, hogy a rendszerváltást követően és a demokrácia kialakításában milyen szerepe volt az írástudóknak Erdélyben. Szőcs Géza elmondta, a rendszerváltást követően a frissen megalakult RMDSZ-ben sokféle ember volt: írók, humán értelmiségiek, mérnökök, csak olyanok nem, akik tudatosan készültek volna erre a politikai szerepre. „Akkor azt gondoltam, hogy ez most lesz, ahogy lesz, majd ezt a sok hályogkovácsot felváltja a következő generáció, akik már tudatosan készülnek erre a szerepre. Sajnálatos módon azt kellett tapasztalnom, hogy az elmúlt 20 év alatt nem változott semmi. Azok, akik a rendszerváltás után vállalták ezt a politikai szerepet, cseppet sem voltak felkészületlenebbek, mint a mostaniak” – értékelt Szőcs.
Az értelmiség „piaca”
Egyed Péter arról beszélt, hogy a ’90-es években a szabad légkörben elkezdtek létrejönni a civil szervezetek, és az értelmiség nagyon gyorsan és mohón próbálta visszaszerezni mindazt, amit évtizedekig elvettek tőle. „Nagyon sokan mentek Budapestre tanulni, hogy kiegészíthessék hiányos ismereteiket, ez az út azonban nem volt könnyű, elég ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben négy bányászjárás is volt” – mutatott rá. Ugyanakkor Bibó István Értelmiség és szakszerűség című tanulmányának gondolatát idézte, miszerint a rendszerváltás utáni első generációs értelmiségi csak akkor független az őt létrehozó hatalomtól, ha nagyon magas szinten képviseli szakirányát, jó az önértékelése, így nincs kiszolgáltatva a politikának. Egyed Péter szerint az erdélyi értelmiség elindult ezen az úton, próbálja elég magas színvonalon művelni szakmáját, a feladat az, hogy megfelelő piacot teremtsenek ezen értelmiség munkái számára, ahol a „szakszerűséget értékén lehet eladni”.
Szőcs Géza az 1940-ben kiadott Írók a viharban című kötetet vette elő, amelyben 13 magyar író közölte gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mire számíthat, ha belép a háborúba. Szőcs Kassák Lajos írásából idézett gondolatokat, amely szerint az írónak egyetlen erkölcsi feladata, hogy létrehozza a művet. Szőcs kifejtette: nem akkor követ el az írástudó árulást, amikor nem vállal politikai szerepet, hanem akkor, ha nem hozza létre a műveit.
A beszélgetés végén az egybegyűltek tehették fel kérdéseiket. Arra a kérdésre, hogy mi a helyzet azon írókkal, akik tehetségesek voltak ugyan, de egyben besúgók is, Szőcs azzal válaszolt, hogy különbséget kell tenni egy író magánéleti árulása és a közösség elárulása között. Kifejtette: volt rá példa, hogy valaki magánemberként makulátlan, de közösségi szerepében áruló volt, és fordítva is. „Szét kell választani a két szerepet” – hangsúlyozta Szőcs.
Varga László. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

Szőcs Géza, a fekete bárány
Mint ismeretes, az új magyar kormánystruktúra nyolc csúcsminisztériumot foglal magába, ezek között az egyik a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma (NEFMI), élén Réthelyi Miklós tárcavezetővel, amely minisztérium alá öt ágazat tartozik, mindeniket államtitkári rangú szakpolitikus irányítja. A tárca parlamenti államtitkára Halász János, közigazgatási államtitkára pedig Jávor András lett. A sportért Czene Attila, az oktatásért Hoffmann Rózsa, a szociálpolitikáért Soltész Miklós, az egészségügyért Szócska Miklós, míg a kultúráért Szőcs Géza felel államtitkárként.
Utóbbit már június 2-i kinevezése előtt számos támadás érte a választásokat csúfosan elbukott balliberális oldalról, de övön aluli ütéseket kapott származási helyéről, Erdélyből is. Szőcs Géza Marosvásárhelyen született 1953-ban, költő, író, szerkesztő, Szőcs István újságíró, kritikus fia. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon. 1979-80-ban Sütő András javaslatára egy évig Herder-ösztöndíjas volt Bécsben. 1981–82-ben szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság többször is letartóztatta és bántalmazta, ezután elhagyta Romániát. A rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990–91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt. Az RMDSZ-ből lassan kiszorították a bukaresti hatalom iránt lojális klikkek, a kilencvenes évek közepétől inkább csak íróként, könyvkiadóként, kultúrpolitikusként tevékenykedett, Magyarországon előbb a Duna Tv, később az első Orbán-kormány háttérembereként vállalt feladatokat.
Szőcs Géza mostani kinevezését a Fideszen belül is kísérte elutasítás, ám Orbán Viktor kitartott mellette. Tette ezt annak ellenére, hogy már idén áprilisban, amikor rögvest a választások után felröppent Szőcs esetleges „kultuszminiszteri” megbízatása, Erdélyből megindult az ellen való áskálódás. Az RMDSZ mai vezetői nem mertek ugyan nyíltan fellépni a szövetség egykori főtitkára ellen, ezért a pártsajtót használták fel a lejáratására. A nagyváradi Bihari Napló például még az új Orbán-kormány körvonalazódása előtt rávetette magát a költőre, s jól értesültségét mímelve próbálta meg politikai spekulációkra bírni és ezzel csőbe húzni a költőt, majd Máris lecserélhetik Szőcs Gézát! címmel valósággal beleszuggerálta volna a Fidesz-vezetésbe annak alkalmatlanságát. Ugyanezt tette a múlt héten az Index című budapesti balliberális portál, amely kötekedő-gunyoros nagyinterjúban próbálta Szőcs kultúr- és nemzetpolitikai koncepcióit dehonesztáló szövegkörnyezetben tálalni.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Szőcs Gézát fúró RMDSZ ismét egy gyékényen árul a magyar nemzetre folyton rárontó magyarországi baloldallal.
*
Az új magyar kulturális államtitkár a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján Kecskeméten, az Országzászló emlékmű avatásán azt mondta, hogy kétféle nézet ütközik a magyar nemzet számára tragikus trianoni döntés kapcsán: az egyik szemlélet önmagunk feladásához és a trianoni döntés elfogadásához, röviden magához Trianonhoz vezet, a másik tagadja Trianon igazságosságát, és mindent meg kíván tenni azért, hogy a nemzet épségét visszaállítsa. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés következtében kilencven éve kialakult határok megváltoztatására nincs lehetőség, de az Európai Unió esély a nemzet újraegyesítésére – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a mi feladatunk ennek a megvalósítása.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kitüntették a Krónikát a felsőoktatás kiépítésének szorgalmazásáért
Noha hosszú út vezet a teljes értékű, az autonómia szellemében megszervezendő romániai magyar egyetemi hálózat kiépítéséhez, az erdélyi magyar közösség nem adhatja alább ennél az igénynél – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tegnap Kolozsváron a Báthory-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.
Az elismerést a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az EMNT oktatási szakbizottsága 2005-től adományozza olyan személyiségnek vagy szervezetnek, akik az adott évben vagy a megelőző időszakban a legtöbbet tették a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében.
A korábbi évekhez hasonlóan idén is tizenhat Báthory-díjat osztottak ki: kitüntették Antal András nyugalmazott agronómus professzort, Ádám Valériánt, a Marosvásárhelyi Orvosképzésért Alapítvány ügyvivőjét, Deák Ernőt, a Nyugat-európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnökét, a Duna Televíziót, az erdely.ma hírportált, Koszorús Ferencet, az American Hungarian Federation elnökét, a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorát, a Krónikát, az MTV Kárpát Expressz műsorát, Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga elnökét, Székely Leventét, a Genfi Magyar Misszió első beosztottját, Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-es parlamenti képviselőt, Szőcs Géza költőt, Vincze László újságírót, Wanek Ferencet, a Bolyai Társaság egykori elnökét és Zsembery Ferenc mérnök-vállalkozót.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróság által megakasztott, a kisebbségi oktatás számára számos kedvező előírást tartalmazó román oktatási törvény ellen bukaresti politikusok, sőt Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora hisztérikus támadást indított, az EP alelnöke ugyanakkor olcsó engedménynek, porhintésnek nevezte, hogy a BBTE főépületében nemrég elhelyezték a Bolyai Egyetem öt egykori magyar rektorának arcmását, miközben a Ferencz József Tudományegyetem professzorainak, rektorainak domborművei hiányoznak a gyűjteményből.
Hantz Péter, a BKB alelnöke – akit egykor a magyar táblák elhelyezése miatt távolítottak el a BBTE-ről – „bizalombitorlóknak” nevezte az erdélyi magyar politika és akadémiai élet ama képviselőit, akik szerinte a „tanult tehetetlenség” állapotában mellőzik a magyar felsőoktatás ügyének előmozdítását. Szőcs Géza költő a díjátadáson felidézte, hogy a román állambiztonsági szervek által üldözött Ellenpontok című szamizdat kiadványban már 1984-ben felvetette a magyar egyetem ügyét, 1985-ben írt emlékiratában pedig szembesítette az anyanyelvű oktatáshoz való jogot papíron biztosító akkori román alkotmányt az ezzel ellentétes valósággal.
Közölte, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként kiemelt céljának tekinti bevinni a köztudatba Kolozsvár jelentős szellemi értékeit, például megjelölni a kincses város nagyjainak elfeledett szülőhelyét. Szőcs Géza konkrét ígéretet tett arra, hogy 2012-ben szobrot emelnek a kincses városban Végh Sándor hegedűművésznek, karnagynak, a 20. század egyik legnagyobb, 1997-ben elhunyt zenei előadóművészének, akinek tiszteletére nemzetközi vonósnégyesversenyt is tervez. Krónika (Kolozsvár)

„Banális témák": mit jelentett Heltai Péter a Szekunak?
A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy a most Magyarországon élő médiaszemélyiség kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait.
Öt év alatt 17-szer rendelte be a későbbi tévés személyiséget, Heltai Pétert elbeszélgetésre a Securitate (Szeku), amiből a nyilvántartás szerint 28 jelentés született, ám ebből csak 15-öt találtunk meg a bukaresti levéltárban. A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy Heltai kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait, és érdektelen dolgokat mondott a tartótiszteknek. Ám továbbra sem lehet tudni, hogy a Heltaitól kapott információkat mire és hogyan használta fel a Securitate. „Nem tudom, hogy miért tette ezt. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megzsarolták, és nem önként jelentett, de a rendszerváltás után egyszer sem keresett meg azzal, hogy ez volt, nem mondta el, miért tette” – mondta decemberben a Hírszerzőnek Gáll Tibor Berlinben élő képzőművész, hozzátéve: nagyon elkeserítette, amikor kiderült, hogy az 1980-as években régi ismerőse, Heltai Péter jelentett róla a román állambiztonságnak.
A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval. A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla készült jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő bukaresti levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta.
Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (románul: informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Hírszerző magyarországi hírportál és a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott hálózati dossziéban szereplő jelentések szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A két tartótiszt, Rusu Valer és Gavril Neciu az öt év alatt 17 alkalommal találkozott Heltaival, a beszélgetésekről a Szeku nyilvántartása szerint 28 beszámoló készült, igaz, ezekből csak 15 lelhető fel a hálózati dossziéban. Számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat, az államvédelem szempontjából érdektelen eseményekről számolt be, sőt gyakran megvédte az ismerőseit, hangsúlyozva, nincs kapcsolatuk az ellenzékkel.
„Civilizáltan bántak vele”
„Nagyon nehéz megítélni Hegel tevékenységét, csak a Securitate 1980-as évekbeli működését feltáró történeti kutatás deríthet fényt arra, hogy mire és hogyan használta fel a Hegel révén szerzett információkat” – mondta Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. A CNSAS által őrzött „hálózati dossziéban” fellelhető, a tartótisztek által készített összefoglalók szerint Heltait 1982. szeptember 29-én azért szervezték be, hogy egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétéről még nem tudni –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól szerezzenek minél több információt. A belső használtra készült jelentések arra is utalnak, hogy az elsőéves egyetemistát vélhetően zsarolással – egy 1981-es magyar zászlós, „nacionalista” székelyföldi bulin való részvételre hivatkozva – vették rá az együttműködésre. Furcsa, hogy miközben 1982 nyarán, ősz elején a Securitate kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy kik szerkesztik az Ellenpontokat – Keszthelyit többedmagával novemberben le is tartoztatták – a szeptemberben beszervezett, de korábban is kihallgatott Heltait csak a következő év januárjában rendelik be először jelentéstételre. A januári beszámolóhoz fűzött kommentár szerint „a forrás alaposan ki lett képezve arra, tudja meg Keszthelyiről, mivel foglalkozik, mik a szándékai, milyen a környezete”. A jelentésből annyi derül ki, hogy Keszthelyi és ifjabb Kányádi Sándor (a kolozsvári költő fia – a szerk.) meglátogatta Heltait, akivel filozófiáról és irodalomról beszélgettek. Keszthelyi távozáskor beszámol neki arról, hogy gondjai voltak az állambiztonsági szervekkel, azonban civilizáltan bántak vele. A jelentés így végződik: „Keszthelyi nem tett említést a szamizdattal kapcsolatos szerepvállalásáról, ezt a forrás más személyektől tudja”.
A forró kása
Visszatérő elem a jelentésekben, hogy Heltai igyekezett elterelni a szót a politikai témákról. Amikor 1983-ben egy évfolyamtársnőjéről kérdezik, azt mondja, a diáklány jelen volt 1981-ben azon a Szent Anna-tó melletti táborozáson, ahol az úgynevezett „nacionalista” megnyilvánulás történt, azonban Hegel szerint a politikai jellegű demonstráción nem vett részt. Amikor egy évfolyamtársáról faggatják, azt válaszolja: úgy tudja, a pszichológia iránt érdeklődik, politikai nézeteit nem ismeri. A tartótiszt megjegyzéséből kiderül, a diák iránt azért érdeklődnek, mert „nacionalista-irredenta” anyagokat hozott külföldről.
Keszthelyiről többször is azt jelenti, hogy nincs kapcsolata az Ellenpontok Magyarországra költözött szerkesztőivel, az esküvőjére készül, könyveit árusítja. Kiköltözése után néhány héttel, 1985 februárjában Heltai meglátogatja Budapesten – erről az utazásról készült a leghosszabb, 15 kézzel írott oldal kitevő jelentés, melyet nem Hegel írt saját kezűleg, hanem a tartótiszttel való beszélgetés alapján készült egyfajta összefoglaló az elhangzottakról. Úgy tűnik, hogy a tervezett útról előre tudott a Securitate, erre egy korábbi jelentésben utalás történik. A budapesti út előtti találkozón született jelentés végén a tartótiszt megemlíti a budapesti utat és feladatként jelöli meg egy találkozó előkészítését Tamás Gáspár Miklóssal, valamint Ara-Kovács Attilával. A jelentés szerint Keszthelyi folytatja a tanulmányait, ösztöndíjat kap, és egy szociológiai vagy néprajzi szótár összeállításán dolgozik. Egy „kisebb buli” során, Heltai szóba hozta a román állambiztonságnak sok bosszúságot okozó – a romániai magyarok elnyomásáról rendszeresen beszámoló, a Ceauşescu-rendszert bíráló – Erdélyi Magyar Hírügynökséget is. A témát Heltai úgy vezette fel Keszthelyi számára, hogy a hírügynökségről a Szabad Európa Rádióból hallott. A barátja szerint elképzelhető, hogy a hírügynökség a már Budapesten élő egykori Ellenpontok-szerkesztő, Ara-Kovács Attila ötlete volt. Ám Heltai szerint Keszthelyi nem ismeri azokat a romániai személyeket, akiktől a hírek származnak, mivel azokat Ara-Kovács rendszeresen, szinte havonta cseréli. Heltai szerint barátja az Ellenpontok másik szerkesztőjével, Szőcs Gézával (az Orbán-kormány jelenlegi államtitkára – a szerk.) sem tartja már a kapcsolatot, mert Szőcs „viselt dolgai korábban kihatással voltak rá”. Heltai kétszer is összefutott Ara-Kováccsal Budapesten az utcán, de csak „általános, banális” témákról beszélgettek. A megbeszélt harmadik találkozóra a hírügynökség szerkesztője már nem ment el, mert megbetegedett. Ebben a jelentésben szóba kerül az Ellenpontok-ügyben 1982-ben letartóztatott, de később szintén Magyarországra költözött Józsa Márta (jelenleg az Magyar Televízió szerkesztője) is, akiről Heltai megjegyzi: ártatlan volt, őt Ara-Kovács, Szőcs és Keszthelyi „csak kihasználta”. A szintén kivándorolt Kiss Csabáról, Heltai egykori albérlőjéről és barátjáról a jelentés annyit tartalmaz: anyagi nehézségei vannak, éppen válik, egy biztos, hogy a politika iránt már nem érdeklődik (a román hatóságok 1981-ben őt is kihallgatták a Szent Anna-ügyben).
TGM utópisztikus gondolatai
A budapesti látogatás során Keszthelyivel együtt meglátogatták a magyar fővárosban élő kolozsvári származású filozófust, Tamás Gáspár Miklóst is. A filozófus hidegen fogadta kettejüket: Heltaihoz egyetlen, romániai eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatos kérdést sem intézett, mint ahogy Keszthelyi iránt sem mutatott érdeklődést. A jelentésben Heltai kitér arra, hogy Tamás Gáspár Miklós munkáinak közlésétől elzárkóznak a kiadók, nyíltan kijelentve, hogy ellenzéki akciói miatt nemkívánatos személy. Heltai elmesél egy érdekes történetet a filozófusról: egy 6-7 oldalas recenzióért a szokásos 6-700 forint helyett szokatlanul sok pénzt, 10 ezer forintot kapott – amit Tamás Gáspár Miklós úgy értelmezett, hogy a hatóságok azért segítik, hogy „befogják a száját”. Ám TGM-et nem lehet eltántorítani: bár igen magas szintű beszélgetésre hívták, ahol felajánlották, hogy hagyja el az országot, a filozófus ezt elutasította, azt mondván, ő jól érzi magát Magyarországon.
TGM jellemzésekor Heltai Keszthelyit idézi: a filozófust utópisztikus gondolatok foglalkoztatják egy határok nélküli Európáról, egyetemi kurzusai ugyanakkor nagy népszerűségnek örvendenek.
Kockázatos információk
A román állambiztonság számára vélhetően nem túl izgalmas, legfeljebb háttérként használható adatok – melyik fiúnak melyik lánynál van esélye, milyen jó előadó Steiger Kornél filozófus, Ara-Kovácsnak vannak butikos, csencselő barátai, Kiss Csaba a fizika helyett inkább a színházzal foglalkozik – mellett két olyan jelentés van, melyre a beszámolókhoz fűzött kommentárok szerint a tartótisztek felkapták a fejüket. A Valer Rusuval való első találkozóján Hegel beszámolt egy Józsa Mártával folytatott beszélgetéséről. Józsa egy magyarországi, féllegális szamizdatról mesélt neki, és azt is elárulta, hogy Romániában is voltak ilyen irányú próbálkozások kolozsvári és nagyváradi fiatalok részéről. Józsa név szerint Szőcs Gézát és Kertész Attilát említette, majd kitért arra, hogy a Securitate ez ügyben már kihallgatta. Heltai hozzáfűzi, Józsa és Kertész nagyon jó barátok. (Az Ellenpontok-ügyet erre az időszakra már felderítette a Securitate, az említett személyek szerepe is világos volt.) Ezt követően Rusu megjegyzi: mivel Józsa Márta folytatja az Ara-Kovács Attilával és Kertész Attilával való „gyanús kapcsolatát, ugyanakkor segíti az előbbiek kapcsolattartását Szőcs Gézával és Keszthelyi Attilával (a szekus rosszul tudta a nevet, helyesen: András), azt javaslom, hogy engedélyezzék Józsa Márta nagyon komoly figyelmeztetését az egység székházában”. Józsa a Hírszerzőnek azt mondta, ebben az időszakban számos alkalommal idézték be és hallgatták ki. Úgy emlékszik, 1983 januárjában is volt ilyen figyelmeztetésben része.
Szőcs Géza, a Securitate embere?
A másik jelentés, amire felkapta az állambiztonság a fejét, a Gáll Tiborról szóló 1985. decemberi keltezésű dokumentum, mely szerint Heltai és Gáll egy szegedi egyetemi hallgatók által tervezett történeti folyóiratról beszélgettek. Az egyik tiszt által összeállított dokumentum szerint Gáll a találkozón azt mondta, hogy a szegedi fiatalok szeretnének romániai írásokat is közölni, és ehhez szerzőket keresnek a kolozsvári egyetem történelem szakos hallgatói között. Mivel ennél többet Gáll nem mondott, a tartótiszt arra utasította Heltait, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot képzőművésszel, és kérdezze meg, milyen profilú lesz a szegedi történeti folyóirat. Ám erről több jelentés nem született.
A jelentésekhez fűzött kommentárok szerint a tartótisztek újabb és újabb feladatokat róttak ki Heltaira. Többnyire megelégedtek azzal, hogy továbbra is figyelje Keszthelyit, próbáljon minél többet megtudni Ara-Kovácsról vagy TGM-ről. Ugyanakkor 1985-től egy újabb feladat is megjelenik a megjegyzésekben: terjeszteni kell ellenzéki körökben, hogy Szőcs Géza és Keszthelyi a román hatóságok ügynöke. Heltai például Budapesten megkérdezte Keszthelyitől, hogy vajon nem azért hagyják Szőcsöt békén a hatóságok, mert a Securitate embere? Keszthelyi azt válaszolta, nem hisz benne, csak arról lehet szó, hogy Szőcs egy ismert, Herder-ösztöndíjas költő.
„Értem jöttek”
„Felütötték, kiszínezték ezeket a beszámolókat. Soha semmiféle felkészítés nem volt, nem állítottak rá senkire. Pontosan tudták, hogy mikor hol voltam, kivel beszéltem, ez alapján időnként – meg kell mondanom, elég szertelenül – beidéztek és kihallgattak. Ha nem mentem, ők jöttek értem, nem tudtam megszabadulni tőlük” – mondta Heltai a Hírszerzőnek, hangsúlyozva, hogy átköltözéséig nem is ismerte Szőcs Gézát.
„Amikor 1987-ben áttelepültem Magyarországra, magam mögött akartam hagyni az egész borzalmat. Nem volt egy könnyű pillanat, amikor 2009-ben belenézhettem a hálózati dossziémba” – magyarázta Heltai, hogy az elmúlt 23 évben miért nem beszélt arról, milyen viszonyban állt a Securitatéval. „Miután megnéztem az anyagomat, úgy gondoltam, hogy nekem tisztáznivalóm csak az egykori és jelenlegi barátaimmal van, velük meg is beszéltem a dolgot.” Heltai szerint ő a szekusokkal való találkozókon csakis olyan dolgokat mondott, ami köztudomású volt, amit előzőleg hallott a rádióban, továbbá igyekezett érdektelen dolgokról „fecsegni”. „Tudom, hogy senkinek nem ártottam, senkinek nem okoztam kellemetlenséget. Azokért a saját kezűleg írt kihallgatási jegyzőkönyvekért vállalom a felelősséget, a szekusok beszámolói és kommentárjai az ő írói munkásságuk része. Amennyiben az anyag csak arról szól, amit én magam írtam, a szekusok magyarázatai nélkül bizonyosan egészen más megvilágításba kerül” – hangsúlyozta Heltai Péter.
„Információértéke nagyon csekély”
„Nem feltétlenül a Szeku műve, hogy Heltai ismeretlenül is felkeresett ismert erdélyi embereket budapesti utazása alatt” – mondta Keszthelyi András, miután megmutattuk neki az őt is emlegető beszámolókat. „Aki kijött látogatóba, igyekezett minél többekkel találkozni, akár ismeretlenül is, cserében meg mesélt arról, hogy mi van otthon. Ez szerintem jellegzetes emigráns szindróma, nem kell hozzá feltétlenül a Szeku.” Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. Kiss Csaba színházi rendező Heltai barátjaként, későbbi lakótársaként több jelentésben is név szerint szerepel. Kiss szerint a CNSAS-től megkapott, a Heltaival való szekus találkozókról készült beszámolók, valójában jegyzőkönyvek információértéke nagyon csekély, közismert tényeket, sajtóban is megjelent, mindenki számára hozzáférhető információkat tartalmaznak – mintha olyan személytől származnának, akit megzsaroltak valamivel, de semmilyen igazán fontos dologról nem tud vagy nem akar beszélni. Ezek a jegyzőkönyvek tartalmilag Heltai Péter mellett tanúskodnak. „Ha végigelemezzük a ’jelentéseket’, azt tapasztaljuk, hogy Hegel sok barátját lebuktathatta volna, ha készülő ’kitelepülési’ névházasságuk fiktív voltát felfedi. Heltai tudta ezeket, de nem tett még csak célzást se” – mondta Kiss Csaba. Szerinte hasonló „stratégiával próbálták megúszni a beidézett vagy, erőszakkal bevitt erdélyi fiatalok a Securitate kihallgatásait. „Ez vonatkozik a leghosszabb, kézzel írt 15 oldalas budapesti jelentésre is, amelyből egyetlen épkézláb terhelő információ sem olvasható ki senkire nézve, ami eléggé furcsa egy ellenzékiekre ’ráállított’, fedőnévvel ellátott, ételjegyekkel és kínai tollakkal honorált ’informátortól’ – mondta Heltai egykori lakótársa. Kiss meg van győződve, hogy amikor a „jelentések” birtokosai végre nyilvánosságra fogják hozni a náluk lévő teljes szövegét – és nem csak kontextusból kiragadott, tendenciózusan értelmezett mondatokat ismerhet meg a közvélemény– akkor ez utólag Heltainak is igazságot fog szolgáltatni.
-
Ami a Szekut is meglepte Piros Simona történész szerint a Securitate működésében jelentős változás következett be az 1980-as évek elején. A kisebbségi-nemzetiségi intézményrendszer visszavágása ellen ugyanis korábban a baloldali nézeteket valló, a Román Kommunista Pártban tevékenykedő magyar értelmiségiek és politikusok inkább a Ceauşescuhoz vagy a Központi Bizottsághoz küldött levelekben tiltakoztak. Az 1980-as évek elején viszont feltűnt egy új generáció, amely a nyílt tiltakozást választotta. Az állambiztonságot meglepte az Ellenpontok nevű nagyváradi szamizdat újság jelentkezése, amely szűk körben terjedt ugyan, de a nemzetközi szervezeteknek és a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően viszonylagos ismertségre tette szert.
Az Ellenpontok nyíltan bírálta a rendszert, a Ceauşescu-diktatúra kisebbségpolitikáját, az emberi jogok betartását követelte. Az állambiztonság viszont hónapokig tehetetlen volt, nem tudta, hogy kik szerkesztik, írják. A román titkosrendőrség végül 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit; többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt.
Ezt követően a román állambiztonság szorosabb felügyelet alá vonta a társadalmat, a megelőzés lett a kulcsszó. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a különböző értelmiségi körökben legyenek forrásaik, a legjelentéktelenebb információmorzsákra is odafigyeltek. Ugyanakkor jelentős nyomás volt a vezetőség felől az alacsonyabb rangú tisztekre, hogy produkáljanak eredményeket, akik igyekeztek is megfelelni az elvárásnak: időnként kiszínezték a jelentéseket, felnagyították a különféle információk jelentőségét.
M. L. F., S. Z.,Erdély.ma

Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elhunyt Borbély Ernő csíkszeredai közéleti személyiség
Borbély Ernő 1951. március 30-án született, tanári oklevele megszerzése után Csíkszeredában történelmet és filozófiát tanított. 1982. november 23-án a kommunista hatóságok őrizetbe vették. A vád: hozzájárult a Szőcs Géza által létrehozott Ellenpontok szamizdat-lap megjelenéséhez. A házkutatások során magyarországi könyveket, a magánlevelezését és írógépeket foglaltak le. Államrend elleni összeesküvés vádjával elítélik. A börtönből 1987. július 22-én szabadul és Magyarországra költözik.
Az '89-es fordulat után hazatér Csíkszeredába, és hamarosan parlamenti képviselővé választják. 1990. és 1992. között az RMDSZ parlamenti képviselője és külügyi titkára, majd 1994. és 1996. között a területi szervezet elnöke volt. 2000. és 2008. között a szövetség színeiben megyei önkormányzati képviselőként tevékenykedett.
2008. októberében hivatalosan bejelenti, hogy kilép az RMDSZ-ből. Tettének indokai: az RMDSZ-nek az egypártrendszerhez hasonlítható politizálása, és az autonómia eszméjének lejáratása. Borbély az RMDSZ tisztségviselőinek és képviselő-jelöltjeinek közvetlen előválasztások útján való kiválasztását szorgalmazta.
2011. november 10-én Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést adott át Borbély Ernőnek, ezzel méltatva a romániai kommunista diktatúra magyarellenes politikája ellen kifejtett tevékenységét.
Nyugodjék békében! 
Erdély.ma

Tőkés László: vigyék dűlőre az átvilágítási kérdést!
Vigyék dűlőre Magyarországon is az átvilágítási kérdést, megfelelő módon és megfelelő hangsúlyokkal, a megújuló társadalom érdekében – hangsúlyozta Tőkés László korábbi Királyhágó-melléki református püspök, európai parlamenti képviselő pénteken Budapesten, a Terror Háza Múzeumban könyvbemutatón.
Tőkés László emlékeztetett arra, hogy Joachim Gauckból, az egykori keletnémet lelkipásztorból, aki a titkosszolgálati múltat feltáró intézet alapító vezetője volt, államelnök lett. Kitért arra is, hogy a genfi székhelyű Reformátusok Világszövetségének két évtizedig cseh főtitkára volt, akiről – a cseh átvilágításnak köszönhetően – kiderült, hogy besúgó volt a korabeli Csehszlovákiában.
Beszédében örömének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Mindszenty József bíborost a napokban végérvényesen rehabilitálta a Legfőbb Ügyészség.
Utalt arra, hogy az egyik bemutatott könyv szerzője, Molnár János egyháztörténész , aki családjával 1989-ben elhagyni kényszerült Erdélyt, ahol az Ellenpontok című szamizdat folyóiratot szerkesztette, az évfolyamtársa volt.
Tőkés László szólt arról is, hogy a kommunizmussal megalkuvó magatartásra oktatták a teológiákon a leendő lelkészeket. A rendszerváltás után óriási volt a lelkészhiány, 15 év alatt sikerült csak betölteni a státuszokat a püspökségében – tette hozzá.
Demeter Szilárd író, filozófus, Tőkés László irodájának vezetője Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című kötetével kapcsolatban elmondta: azok az egyháztagok, akik emberileg gyengék voltak, vállalták, hogy jelentést készítenek az állambiztonságnak. Annak a meggyőződésének adott hangot: „nem igaz az, hogy nem volt alternatíva”, lehetett nemet mondani az ügynöki felkérésre.
Az ügynökök rossz utat választottak, amikor a diktatúra kiszolgálása mellett döntöttek, de azok is rossz úton jártak, akik elhallgatták múltjukat az elmúlt 22 évben. Közelebb vinne a megoldáshoz a múlttal való számvetés, hogy soha többé ne forduljon elő a diktatúra kiszolgálása. Aki ma „diktatúrát vizionál Magyarországon”, az relativizálja a kommunista rendszert – jegyezte meg.
Elmondása szerint Erdélyben a szembenézés a kommunista múlttal „terhes számunkra, mert kiszolgálták sokan”, és „kétszeresen fájó, hogy magyar emberek magyar embereket jelentettek fel”. A kötet érdeme, hogy nemcsak a megfigyelők-megfigyeltek párosításában szól a témáról, hanem az erdélyi tartótisztek névsorát is közzéteszi.
Beszámolt arról, hogy a belső átvilágítási folyamatot sikerült elindítani, és a tényfeltáró bizottsági munkálatok a református, evangélikus és unitárius vonalon is beindultak. és az egyházak között rendszeres a konzultáció. Azt is közölte, hogy a magyarországi Ügynökök és hitvallók című filmnek leforgatták az erdélyi vonatkozású részeit, az egyik Márton Áron püspökről, a másik Tőkés Lászlóról szól majd.
Molnár János arról beszélt, hogy korábban Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát rámutatott: nincs „semleges információ”, amelyet az ügynökök adtak tartótisztjeiknek, mert amikor a kommunikáció megtörténik, nem lehet tudni, hogy az abban rejlő információkat ki vagy kik és hogyan használják fel. A könyv igyekszik a „politikai huzavona” végét kijelölni, de „magát a kérdést nem kezeli”, ahhoz a politikumnak sokkal több szabadságot kellene adnia a kutatóknak – mondta.
Zsumbera Árpád író Szabó Gyula történész A Pápai Magyar Intézet, mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája című könyvéről elmondta: a szerző több tízezer oldalt kutatott az állambiztonsági levéltárban és más közgyűjteményekben, és megjelenik benne, hogy a Pápai Magyar Intézet irányítását a magyar püspöki kar 1964-ben vette át. A kötet jól dokumentált, színes, olvasmányos könyv, gazdag illusztrációkkal és tanulságos életrajzokkal, és forrásértékű, mert eddig nem ismert iratokat hoz nyilvánosságra.
Szabó Gyula közölte: a Magyar Országos Levéltárban 30 ezer oldalnyi, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában 200 ezer oldalnyi iratot fénymásoltak számára, de „nem arra törekszünk, hogy ügynökvadászok legyünk”. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyházi levéltárak ugyanakkor nem nyíltak meg előttük.
A Pápai Magyar Intézetnél – amely a római magyar nagykövetséggel egy épületben foglalt helyet – sok kollaboráns dolgozott, „itt mindenki mindenkit lehallgatott” – mondta.
Hozzátette: kutatásai alapján a Pápai Magyar Intézet vezetői, a rektorok az állambiztonság beszervezett emberei voltak, közülük később többen püspökök lettek Magyarországon a múlt rendszerben. Véleménye szerint az ott tanulók között is fennáll a gyanú, hogy az állambiztonsági hálózat emberei voltak, mert „nem akárki kerülhetett ki Rómába”.
MTI
Erdély.ma

A Partiumról a IX. Partiumi Írótáborban
Július 5-7. között a nagyváradi Góbé csárdában zajlott le a IX. Partiumi Írótábor, melyen számos érdekes előadás hangzott el és több könyv bemutatására került sor.
Az eseménysorozat csütörtökön délután kezdődött a hivatalos megnyitóval, majd Kisteleki Ibolya zenei vonatkozású ex libris gyűjteményének tárlatnyitójára került sor. Ezt követően dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartott előadást Nagyvárad irodalmi életéről. Az irodalomtörténész a város történetét felidézve beszélt Nagyvárad irodalmi nagyságairól, a jelentősebb irodalmi teljesítményekről. Elhangzott, hogy a város jelentős kulturális központja volt Magyarországnak, először Vitéz János idejében érte el ragyogásának csúcspontját, amikor is reneszánsz művelődési központ volt. Ugyancsak virágkorát élte a város a magyar reformkor idején, de talán a város kiemelkedőbb korszaka XIX. és XX. század fordulóján volt, amikor az Ady Endre nevével fémjelzett irodalmi élet a magyar irodalom egyik legjelentősebb momentumát képezi, mint ahogy korszakos jelentőségű volt a Holnap Antológia megjelenése is. Az impériumváltás után elkezdődött Várad hanyatlása, hiszen központi helyzetűből határvárossá vált, és elkezdődött a magyar lakosság visszaszorulása a román ajkú lakossághoz viszonyítva. Ez a folyamat 1920-ban kezdődött, Nagyvárad az 1970-es években vált román többségű várossá. A 80-as években a bukaresti zsarnokság ellenhatásaképpen jelent meg Nagyváradon az Ellenpontok folyóirat, de általános jellemzője ennek a korszaknak bárminemű magyar irodalmi kezdeményezés elsorvasztása, ami nem a pártcélokat szolgálta. 1990-től ismét gazdag helyi magyar sajtóélet kezdődött el, és a helyi irodalmi életet gazdagítja a kilenc évvel ezelőtt útjára indított partiumi írótábor is, mondta Pomogáts Béla. Az első napon előadást tartott még dr. Major Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára, majd bemutatkozott a Pallas Akadémia könyvkiadó, bemutatták továbbá Pataki István (Éreosz egén heten meg én) valamint Tóth János és Péter I. Zoltán kötetét (Egy kis séta), és a jelenlevők szemelvényeket hallhattak kortárs partiumi magyar költők román nyelvre fordított műveiből.
A második nap
Másnap, pénteken is több előadás és könyvbemutató színesítette a műsort. Ennek a napnak az egyik legkiemelkedőbb programja a kerekasztal-megbeszélés volt a 21. századi partiumi magyar irodalom ismertségéről. Már a kerekasztal megbeszélés előtt polémia alakult ki annak kapcsán, hogy Papp Für Lajos költő előadásában elárulta, hogy a Poet.hu irodalmi portálon évente huszonhárom ezer vers jelenik meg. Több jelenlevőt megdöbbentett ez a szám, Szakolczay Lajos műkritikus kifejtette, hogy ekkora mennyiségű vers nyilvánvalóan nem képezhet minőséget, ez a versdömping oda vezet, hogy a költészethez nem értő közönség a gagyit olvassa a jó versek helyett. „Az olvasót a jó irodalom felé kell terelni”, szögezte le. Papp Für Lajos válaszában kiemelte, hogy a honlap segített abban, hogy igényesebb irodalmi portálok látogatottsága is megnőjön, ugyanakkor ez a honlap segített abban is, hogy valóban tehetséges költőket fedezzenek fel. A kerekasztal beszélgetésen Pomogáts Béla kifejtette, hogy a magyar irodalom általában, ezen belül a költészet különösképpen nem tudja ellátni azt a feladatot, amit hosszú éveken át betöltött. A magyar költészet mint intézmény belterjessé vált, nagyon sok költő magának ír. A korábban említett 23 ezer megjelenő vers is a költészet lényegtelenné válását bizonyítja. A költészet korábbi közvéleményformáló szerepe az utóbbi húsz évben teljesen erodálódott, de a magyar szellemi élet nem vet számot ezzel a jelenséggel, pedig rá kellene döbbenni a költészet szerepvesztésére, és ezt a nem kedvező irodalmi helyzetet valahogy meg kellene változtatni – figyelmeztetett Pomogáts Béla.
Magyar és európai kultúrpolitika
Július 7-én szombaton délelőtt Tőkés László EP-képviselő tartott előadást Kulturális politikánk az Európai Unióban címmel. Azzal a gondolattal kezdte beszédét, hogy a globalizmus, a »maradék« internacionalizmus és az erősödő kozmopolitizmus korszakában tudatában kell lennünk regionális értékeinknek, vagyis a sajátosság méltóságát kell megélnünk és megőriznünk. Beszédében hangsúlyozta az európai esélyegyenlőség gondolatát. Az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény, mely lehetővé teszi azt, hogy Kárpátalján a magyar hivatalos nyelvvé váljon, megmutatja azt az irányt amerre haladnunk kell – fejtette ki. Tőkés László a továbbiakban elmondta: „Elismeréssel szólhatok az európai soknyelvűség stratégiájáról, amelynek kidolgozásában Leonard Orban román biztosnak is jelentős része volt. Sajnálatos, hogy ő maga nem tudja a saját maga által meghirdetett nyelvi alapelveket például a Babes Bolyai Tudományegyetem esetében alkalmazni.” Tőkés László a kulturális sokszínűséget támogató európai intézményekről beszélt a továbbiakban, kiemelve többek között az Európai Fordítói és Tolmács Szolgálatot, és az Európai Kultúra Fővárosa intézményt. Majd rátért saját tevékenységének ismertetésére az Európai Parlament intézményén belül. Mint elmondta: „Az EP alelnökeként a vallási, egyházi párbeszéd intézményesítésével foglalkoztam. Ezzel kapcsolatban fogadtunk el az Európai Parlament elnökségében egy fontos határozatot, amely beillesztette az egyházakat az európai politika struktúráiba, és alanyi jogot biztosít az egyházaknak, a vallási közösségeknek, sőt, a nem vallási világnézeti közösségeknek is az európai politika alakításában.” Kiemelte, hogy a magyar európai elnökség kiváló alkalom volt arra, hogy a magyar kulturális művelődési politika és az európai művelődési politika terén kihangsúlyozódjon.
Magyarok Európában
Beszéde utolsó harmadában a különböző nemzeti türelmetlenségek veszélyeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve többek között azt, hogy a 250 ezres lélekszámú moldvai csángó magyar közösség ellen, kivált az első világháborút lezáró trianoni békediktátum óta vértelen genocídium folyik, melynek következtében a magyarság egyik legősibb kultúráját hordozó közösségének nyelve és identitása tűnik el. „Mindezeket meghaladva beszélhetünk egy olyan kontinentális békeprojektről, amelynek megvalósulásán fáradozik az Európai Unió, szembeállíthatjuk ezt a békeprojektet a békeszereződéseknek a lesújtó hatásával.” Tőkés László kiemelte, hogy az Európai Unióban meg lehet valósítani a magyar uniót, vagyis most a magyar érdek és az európai érdek egybeesik. „Ebben a közegben, az Európai Unióban keressük felemelkedésünk módját” – zárta előadását Tőkés László.
Díjazott
Tőkés László előadást követően Oláh József költő beszélt az érmelléki, vagy onnan származó költőkről. Majd maga Szakolczay Lajos kritikus mutatta be Vasy Géza Versvilág című, verselemzéseket tartalmazó kötetét. F. Márton Erzsébet színművésznő Régi váradi dalok gyűjtőcím alatt szavalt Váradról szóló, Váradhoz köthető verseket. A IX. partiumi Írótábor zárásaképpen és immár nemes hagyományt követve kiosztották a Partiumi Írótábor díját, melyet ez alkalommal Oláh János költő, a Magyar Napló főszerkesztője kapott meg. A laudációt dr. Kösöböcz Gábor fogalmazta meg és olvasta fel. Többek között elmondta: „Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző.” A méltató kiemelte Oláh Jánosnak nem csak írói, hanem szerkesztői munkáját is: Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el. „A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette.” A kitüntetett Tőkés Lászlótól vette át az oklevelet és az emlékplakettet.
Pap István
Erdon.ro

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Szekusblog és emberiesség
Most, hogy lecsengett ez a borzasztó választási kampány, talán el kellene gondolkodnunk arról, kiket és milyen módon pécézünk ki mint szekus besugókat, és meddig hagyjuk büntetlenül lébecolni a zsaroló, erőszakoskodó tartótiszteket.
A romániai magyar írók ügynökügyeivel kapcsolatos mondanivalómat két történet felelevenítésével kezdem.
A tudomásom szerint egyetlen romániai-erdélyi magyar szamizdat, az Ellenpontok felszámolása után kézen fogva felkeresett ügyvédi irodámban egy házaspár azzal, hogy válni szeretnének. Néhány nap múlva, a válókereset benyújtása után a felperes feleség a következőket mondta: láttam, hogy az ügyvéd úr nagy szemeket meresztett, mivel kézen fogva jöttünk válni. Azért kell elválnom, mert férjemet, Molnár János református lelkészt az Ellenpontok szerkesztésében való részvételéért Papp László püspök megfosztotta palástjától. (Ugyanarról a kollaboráns püspökről van szó, aki a Tőkés László elleni kilakoltatási pert kezdeményezte 1989 tavaszán.) Férjemet azzal fenyegette a szekuritáté, hogy ha nem hagyja abba szamizdatos tevékenységét, akkor kapunk egy tízkilós húscsomagot (ez volt gyerekük testsúlya...). A tanárnő feleségnek pedig azt mondták, ha nem válik el, kirúgják a tanügyből, s ez esetben semmilyen jövedelmük sem lett volna. Végül is kitelepedtek Magyarországra.
Az általam áttanulmányozhatott szekus megfigyelési dossziém csak az 1972–1986-os időszakot öleli fel – tehát amikor 1989-ben Tőkés Lászlót képviseltem a temesvári felkeléshez vezető kilakoltatási perben, állítólag nem álltam megfigyelés alatt. Erre azért hívom fel a figyelmet, mivel környezetemben elsősorban nem magyar irodalmárok forgolódtak, akiknek akár utólagos lejáratásához bizonyos ultranacionalista román körök érdeke fűződhet, hanem olyan emberek, akik a román hatalomnak jelenleg is politikai szolgálatot tehetnek. Szekusdossziémban található egy ügynöki jelentés, miszerint a gyűléseken újabban nagyon elvszerű hozzászólásaim vannak. Ha csak annyit tudnék, hogy az illető besúgott, akkor Könczei Csilla stílusában blogbejegyzésben ki kellene pécézzem néhai ügyvédkollégámat, és családja kétségbeesetten olvashatná, hogy milyen hitvány apjuk volt.
A Ceausescu-korszak második felében három politikai perben láttam el ügyvédi képviseletet, tehát közvetlenül tapasztaltam, mire is volt képes a szekuritáté azért, hogy megtörje, megalázza, emberi méltóságától megfossza a politikai ellenállókat. Ezenkívül a tíz kivégzéssel és 47, átlag 17 éves börtönbüntetéssel járó Szoboszlai-per anyagát is megismertem, a túlélőkkel elbeszélgettem. Ezek alapján meggyőződéssel vallhatom azt, hogy volt politikai elítéltet, ha történetesen megtörték és besúgásra kényszerítették, csak olyan embernek van joga megbélyegezni, aki hasonló körülmények között ellenállt. De azt is tudni kell, hogy mit jelentett, ártott-e vele a besúgottnak, hiszen például az elvszerű hozzászólás ismertetése aligha árthatott valakinek – legfeljebb magának a besúgónak, akiről a tartótiszt megállapította, hogy hasznavehetetlen.
A nacionál-kommunista román hatalomnak volt még egy igen perfid húzása. 1964-ben elkezdték különutasnak számító politikájukat, kijelentvén, hogy a szovjet–kínai vitában semlegesek. Küldöttséget menesztettek az Egyesült Államokba és politikai-gazdasági támogatásért folyamodtak. Az USA mindezt a politikai foglyok szabadon bocsátásától tette függővé. Az Államtanács azonban nem egyetlen kegyelmi rendelettel engedte szabadon a politikai foglyokat, hanem, ahogy ez mostanra kiderült, hónapokon át szotyogtatta a kegyelmi rendeleteket. Ezt a helyzetet sok esetben arra használták fel, hogy megzsarolják a politikai foglyokat, mondván, hogy csak akkor engedik őket szabadon, ha vállalják, hogy besúgók lesznek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy legkevesebb hétévi borzasztó börtön után egyesek aláírtak – de ez még nem bizonyítja azt, hogy szabadlábra kerülve ártottak valakinek, ehhez meg kell ismerni a jelentéseket!
Huszonkét évvel a fordulat után a szekuritátés tartótiszteket kellene előállítani, nagy nyugdíjuktól megfosztani őket, és feltétlen el kellene kerülni azt, hogy ehelyett a börtönviselt, megzsarolt, megalázott, időközben elhunyt, tehát védekezni képtelen volt politikai elítéltek becsületébe gázoljunk. Erre még a szeretett apa emlékének ápolása sem jogosít fel senkit!
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

Tóth Károly Antal – Borbély Imre – Borbély Zsolt Attila: Harc a nemzet érdekében.
Tóth Károly Antal, a legendás Ellenpontok egyik szerkesztője vetette fel évekkel ezelőtt, hogy készítene egy mélyinterjút Borbély Imrével, az RMDSZ hajdani képviselőjével és a Magyarok Világszövetségének tisztségviselőjével, amit könyv formában meg lehetne jelentetni.
A beszélgetés magvát képező hanganyagot 2013 nyarán vették fel, a szöveg első változata hamarosan elkészült, viszont a két jó barát folyamatos emailen és skype-on keresztüli kommunikációja nyomán az anyag állandóan bővült. Újabb és újabb témák és kérdések merültek fel, melyek nem egy esetben komoly kutatást igényeltek, mint például a Második Vatikáni Zsinatról szóló rész, amit Borbély Imre nem sokkal halála előtt fejezett be. Ily módon a főszereplő nem élhette meg a könyv megjelenését.
Az elkészült interjú mellé Borbély Zsolt Attila válogatta össze azokat a tanulmányokat, amelyekre a szövegben hivatkozás történik, a szöveget pedig kettéosztotta. A terjedelmesebb része kerül most az olvasóközönség elé, mely elsősorban Borbély Imre életpályájával foglalkozik.
A szöveget Borbély Zsolt Attila és Szakács Árpád gondozta.
Hadd idézzünk Gazda Árpád előszavából:
“Borbély Imre 1989 előtt sem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Securitatéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával.”
A könyvbemutatóra és beszélgetésre szombaton 15 órától kerül sor Temesváron, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előterében.
Tóth Károly Antal – Borbély Imre – Borbély Zsolt Attila: Harc a nemzet érdekében
Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében – Interjú Borbély Imrével, temesvári mérnökkel és politikusokkal /Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék, 2017/ temesvarimagyarnapok.ro

Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hetvenöt év az igazság útján
Kamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik.
A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először.
Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával.
Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni.
Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel.
Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra.
Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja.
Az igazságot kereső
A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron.
Bátorság és politikai éleslátás
S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt.
Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül.
Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó.
Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá.
A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)