A Szobraink Székelyudvarhelyen néven ismert rendezvénysorozaton egy olyan szoborról esett szó, mely már nem látható. Az előadáson Kápolnási Zsolt, az Eötvös József Szakközépiskola történelemtanára Petru Grozáról beszélt, életéről, pályafutásáról. Gróza Péter avagy a nagy átverés címen vezette be előadását. Petru Groza Hunyad megyében, egy Bácsi nevezetű faluban született 1889-ben. Egyetemi tanulmányokat Budapesten, Lipcsében és Berlinben végzett, jogi doktori címet is szerzett. 1919-ben részt vesz a román alkotmányozó nemzetgyűlésben, képviselő lett, majd Erdély és a kisebbségekért felelős tárca nélküli miniszteri státuszt kapta. 1933-ban létrehozta a magyarul Ekés Frontnak nevezett pártot (Frontul Plugarilor), a neki tulajdonított, az Antonescu-diktatúra elleni véleménye miatt bezárták – két-három hétre. Szovjet nyomásra 1945-ben a Groza lett a miniszterelnök, úgynevezett demokratikus kormányt alakított. 1948 után Groza már csak szimbolikus státust képviselt, 1952-ben pedig Gheorghiu Dej lett a kommunista miniszterelnök. Groza 1958-ban halt meg és szülőfalujában temették el. Groza közös sorsról, közös jövőről beszélt, légies határokról, s az volt a véleménye, hogy a nemzetiségi kérdés magától megoldódik. 1946–1947 között rengeteg rendszerellenes letartóztatást, kivégzést hajtottak végre, és magyarellenes atrocitásokról is voltak. Székelyudvarhelyen 1974. március 9-én leleplezték dr. Petru Groza szobrát a Tamási Áron Gimnáziumhoz vezető út bal oldalán. A szobrot 1990-ben eltávolították. /(bb): Petru Groza, akinek Arany János a kedvence volt. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 2./

Romániában a történetírást a kelet-európai átlagnál jóval nagyobb mértékben fertőzte meg a mítosz, az egyoldalúság, a manipulatív érdek. Amikor e mítoszok közül egyiket-másikat román tudósok megpróbálták lebontani, a felhördülés hatalmasnak bizonyult. Jó példa volt erre Lucian Boia Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a románság tudatában. Editura Humanitas, Bukarest, 1997.) című könyve, ugyanígy a romániai holokausztnak a román történelemírás által tagadott valóságait összegező ún. Wiesel-bizottság jelentése (Comisia Internationala pentru Studierea Holocaustului in Romania [A Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság], Raport final [Zárójelentés]. Editura Polirom, Iasi, 2005.). Ellentmondásos a román történetírásban dr. Petru Groza megítélése. Magyarul is remekül beszélt, Budapesten szerzett doktorátust, miniszter volt a Trianont követő időszak több román kormányában, képviselő a bukaresti parlamentben Dúsgazdag volt az 1930-as években. Később balra sodródott, az Ekés Frontnak nevezett, a kommunistákhoz közel álló parasztmozgalom vezére lett, baloldali és zsidókat pártoló tevékenységéért 1943-ban bukaresti börtönbe került, onnan 1945. március 6-án egyenesen „az első demokratikus román kormány” kormányfői székébe ült, majd 1952-től 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elnöke, azaz államfő lett. Két könyv jelent meg róla az elmúlt években a bukaresti Compania Kiadónál. Az első könyv (Petru Groza, Adio lumii vechi! [Agyő, régi világ!]. Editura Compania, Bukarest, 2003. – a következőkben: Groza, 2003.) Petru Groza memoárjait tartalmazza. A második könyv Dorin-Liviu Bîtfoi fiatal történész munkája, Groza politikai életrajza (Dorin-Liviu Bitfoi, Petru Groza, ultimul burghez. O biografie [Petru Groza, az utolsó nagypolgár. Egy életrajz]. Editura Compania, Bucuresti, 2004. – a következőkben: Groza, 2004.). A hatvanas években azt mondták, róla: kommunista. Később, a kilencvenes évek elején, pedig: nem volt kimondott kommunista. Petru Groza a Piskihez nagyon közel fekvő Bácsi faluban született 1884-ben, régi ortodox (görög keleti) papcsaládban. A szászvárosi Református Gimnáziumban magyar tanult, ahol 1903-ban érettségizett. Ezt követően jog- és gazdaságtudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Berlinben és Lipcsében, s 1907-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. Később az erdélyi románok autonómiájáért küzdő Román Nemzeti Pártban politizált, részvevője volt az Erdély Romániával történő egyesítésével végződő politikai akcióknak. Román nemzetisége miatt a magyarok sokszor megalázták, ezt soha nem tudta elfelejteni. Mégis vallotta, hogy a két nép megbékéléséért harcol. Groza 1919 végén utazott Bukarestbe, hogy az egyesülés utáni Nagy-Románia első, alkotmányozó nemzetgyűlésében képviselője legyen. Megdöbbentette a regáti korrupció, az erkölcstelen élet, a mocsok és a szegénység. Fő céljának tekintette, hogy a Regátot a „nyugatias” erdélyi szintre felemelje. Erőfeszítései sikertelennek bizonyultak, ezért kivonult a politikából, évekre visszavonult dévai ízlésű villájába. A baloldali eszmék híve lett, 1933-ban a dévai központú Ekés Front elnökévé választották, s így közelebb került a Kommunista Párthoz. Ion Antonescu marsall, a román diktátor idején őrizetbe vették, ezután lett az új rendszerben miniszterelnök. A kommunisták nem szerették: benne az osztályát eláruló nagypolgárt látták. Groza kijelentette: az erdélyi magyarok legyenek nyugodtak, mert Románia és Magyarország között nemsokára létrejön a vámunió, és a határokat el fogják törölni. Groza miniszterelnökként 1947 után aktívan részt vett a történelmi román pártok felszámolásában, a magyarokkal történt leszámolásban, a kommunisták választási csalása fölött szemet hunyt. A kommunista vezetők nem mozdították el Grozát, mert tudták, hogy az erdélyi tömegek tisztelik, ezért fölfelé, a pusztán dekoratív államfői székbe buktatták. Maradék befolyását az egykori polgári osztály azon exponenseinek börtönből való kiszabadítására fordította, akik iránt valamennyi tiszteletet érzett. Szobrait 1990-ben Románia-szerte ledöntötték, a dévait és a székelyudvarhelyit is, a róla elnevezett erdélyi város pedig visszakapta régi nevét: Stei (Vaskohsziklás). /Tibori Szabó Zoltán: A nagypolgárság kommunistája, a kommunisták nagypolgára. Petru Groza történelmi szerepének átértékelése. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12., folyt.:15., 16./

A Szabadság három májusi száma (12., 15., 16.) két, nemrég Bukarestben megjelent könyvet ismertetett dr. Petru Grozáról, amelyeknek célja az őt körülvevő „mítoszok” lebontása és rehabilitálása. Az ismertetésnek csak kb. ötöde foglalkozik Groza „hőskorával”, az ország sztalinista-posztsztalinista szakaszával, amikor (1945–52 közt) Groza felelős miniszterelnök volt, majd (1952–58 közt) az ország protokolláris államelnöke. Groza pártja, az 1933-ban alapított Ekésfront, még az utolsó polgári, 1938-as választásokon sem mert indulni, bár a Komintern-parancsra szerveződött „erősen baloldali” MADOSZ-szal (a Magyar Népi Szövetség elődjével) társult. A háború után Sztálin a szovjet hadsereg által „felszabadított” államokat bolsevizálni akarta, noha (az illegalitásból) ezen országokban csak jelentéktelen számú bolsevista élt. Ezért bizonyos fokozatosságot tartott szükségesnek. Előbb mindenütt egy ideiglenes kormányt hozott létre élén egy „baloldali” politikussal, ügyelve, hogy ezekben a kulcspozícióban lévő miniszterek kommunisták legyenek. E kormányok alatt erőltetett tagfelvétellel megerősítette a kommunista pártot, majd 1946-ban vagy 1947-ben jól megszervezett-meghamisított választásokat rendezett. Az ekkor alakult kormányokat már bolsevisták vezették: ők voltak többségben. Csehszlovákiában az 1945-ben alakult ideiglenes kormány elnöke még a jól ismert Benes Eduard volt (1935–38 közt már volt köztársasági elnök). Az első választások 1946-ban voltak, a kormányelnök a pártfőtitkár Gottwald lett, a többi már gyermekjáték. Lengyelországban az ideiglenes kormány elnöke a londoni emigráns kormány elnöke kellett hogy legyen, Mikolajczik-nek hívták. Az 1947-es „választás” után – a recept szerint – már kommunista többség „alakult ki”. Bulgáriában az ideiglenes kormány elnöke egy bizonyos Georgiev volt, de csak a választásig (1946) mikor is a miniszterelnök a híres-hírhedt Dimitrov lett, kommunista többséggel. Magyarországon 1945-ben megpróbált Sztálin – kommunista szempontból előkészítetlenül – választást rendezni. A Független Kisgazdapárt 55 %-ot kapott, a kormány elnöke 3 hónapig Toldy Zoltán volt, majd Nagy Ferenc, aki az 1947. augusztus 31-i „választás” után – mikor is kommunisták győztek – kiszökött Svájcba. 1949 májusában a biztonság kedvéért még egy választásra volt szükség, hogy a sztálini recept gördülékenyen működjön. Romániában 1944. augusztus 23. és 1945. március 6. közt még két „polgári” kormány volt hatalmon (Stanescu versus Radescu), ezután jött Groza Petre, ő olyan jól bevált, hogy az 1946-os, durván meghamisított választások után is miniszterelnök maradhatott, 1952-ig. Groza vállalta a báb szerepét, sőt – amikor már 1952-ben megunta őt a párt – vállalta a másik báb, a köztársasági elnök szerepét. Így minden, ami 1952-ig történt – nemzetközi jogi szempontból – Groza lelkiismeretét terheli. Néhány kommunista emlékirat-író beszámolt ezen időkről is. Gáll Ernő kivételével nem dicsérik, sőt Balogh Edgár keményen bírálta Grozát. Sokan ma is elfeledkeznek Groza hangzatos kijelentéseiről a Duna föderációról, a vámunióról, a határok légiesítéséről, de ezek csak a békeszerződés megkötéséig hangzottak el. /Nagy L. György: Vannak-e a kompromisszumnak erkölcsi határai? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./ A Szabadság május 12–15–16. számaiban Groza Péterről megjelenő cikkeket olvasva írt a lapba Kiss Erzsébet 78 éves nyugdíjas tanítónő, felidézve találkozását Groza Péterrel. Táncversenyen voltak a magyarfenesi lányokkal Kolozsváron. Groza Péter miniszterelnök meglátta a színes leánycsoportot (kalotaszegi népviseletben), és elhatározta fényképet készít a lányokkal. Elbeszélgetett a lányokkal, közvetlen volt. /Kiss Erzsébet: Találkozásom Groza Péterrel. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

Ki volt dr. Petru Groza?
Dr. Petru Groza 1884. december 7-én született a Hunyad-megyei Bácsi/ Băcia községben nagybirtokos családból. Budapesten, Bécsben és Lipcsében szerzett jogtudományi-doktori címet. Rendkívül művelt, a magyar irodalmat és történelmet kitűnően ismerő személyiség volt. Jelentéses mozzanat: Székelyföld autonómiájának pártolójaként vált népszerűvé a magyarság körében!
Földbirtokosként hogyan lehetett Petru Groza az első kommunista román kormány és később a Nagy Nemzetgyűlés elnöke? Baloldali és oroszbarát nézetei miatt – s mint ilyen, egy Băsescu-nyilatkozathoz szeretnék hozzászólni. Éspedig dr. Petru Groza szerepéről a király lemondásával kapcsolatban. Mindenekelőtt tudni kell, hogy Groza nem volt a Román Kommunista Párt, illetve Munkáspárt tagja. Az 1944 augusztus 23-i fordulat után megalapította az Ekés Frontot (Frontul Plugarilor), amelynek vezetője lett, s mint miniszterelnök, földművelési miniszterré egy értelmes parasztembert, Zăroni-t nevezte ki. (Volt szerencsém átélni azokat az időket.)
Először 1945 májusában láttam Petru Grozát, amikor a háború megszűnése napján hirtelen, miniszterelnöki minőségben, Kolozsvárra látogatott, s a sporttéren összegyűlt tömeg előtt hatásos magyar nyelvű beszédet mondott. Kolozsvár lakosságában akkor kevés román ajkú volt, de magyarul mindenki értett. Nagy gondban volt akkor a város vezetősége,mert a román himnuszt, ami a miniszterelnököt megillette volna, senki sem tudta. Tárcza Bertalan zenetanár, rövid gondolkodás után, átmeneti megoldást talált, s a gyorsan összeverbuvált diákénekkarral betanította Berzsenyi Dániel Forr a világ bús tengere, ó magyar kezdetű gyönyörű ódáját. A magyar beszédtől fellelkesedett tömeg a tapsvihar után nagy hangon kiáltotta: „Kérjük a Magyar Himnuszt!” Groza akkor a mikrofonhoz lépett, és határozott hangon bemondta: „ Kérem, tessék elénekelni a Magyar Himnuszt!” Groza jelentős anyagi támogatást nyújtott az illegalitásban működő román munkásmozgalmaknak. Meggyőződése volt, hogy a jól megszervezett mezőgazdasági szövetkezetek kisegítik a parasztságot és főleg annak szegény rétegét a nélkülözésből. Ennek érdekében munkálkodott. Emiatt történhetett meg vele a következő eset: Székelyföld egyik községébe látogatott, ahol a kultúrotthonban éppen a kollektív gazdaság létesítéséről kellett szavazni. Groza is jelen volt. Már jó félórája kínlódott az elnök, hogy megszavazzák a megalakulást, de senki se állt kötélnek. Ekkor Groza felment az emelvényre, félreállította az izzadságtól gyöngyöző homlokú elnököt, és nagy hangon, kitűnő magyarsággal elszavalta Petőfi A Tisza című költeményét, majd a hatalmas tapsorkánt kézlegyintésel lecsendesítve így szólt: „Emberek! A javatok nevében szólok. Alkossátok meg a mezőgazdasági társulást! Ki akarja? „Én igen!” S evvel felemelte a karját. E varázsmozdulatra fellendült a tömeg karja. Meg volt szavazva. (A szépemlékű Agárdy Tamás visszaemlékezéseiből.)
1947. december 30-án I. Mihály királyt lemondásra kényszerítették. Akkor katonai szolgálatomat teljesítettem, és a Biroul Mobilizării titkárságán dolgoztam a szebeni Cercul Teritorial Militar keretén belül. Mivel a román hadsereg a háborúban nagyon leszegényedett, takarékossági célból mindazok a katonák, akik Szebenben laktak, kaszárnyán kívüli engedéllyel otthon lakhattak és étkezhettek. 31-én reggel hat órakor, amikor beléptem a kaszárnyába, felparancsoltak a gyűlésterembe. Ott egy addig számunkra ismeretlen kapitány bejelentette a király lemondását, s mivel ezzel megszűnt a királyság, Románia népköztársaság lett – erre az államformára azonnal le kell tenni az esküt. Feltűnő volt, hogy a kaszárnya parancsnoka, M. ezredes nem volt jelen, és az eskü szövegét a kapitány olvasta fel, mi pedig mindnyájan utána mondtuk. Tudni kell, hogy a hadsereg és főleg a fiatal tisztek Mihály király pártiak voltak. De a parancs az parancs, s azt a hadseregben megszegni főbűnnek számít. Mint kiderült, a parancsnokot nem is értesítették. A dolog drámai kimenetelűvé vált, mert amikor hét órakor belépett a kaszárnyába, az őrség annak rendje és módja szerint jelentett, s ő felment az irodájába, majd néhény perc múlva belépett oda az említett ismeretlen kapitány, és két, addig ugyancsak nem látott főhadnagy letartóztatta a megdöbbent főtisztet. A helyét azonnal egy másik ezredes foglalta el. Az eset hátterében az áll, hogy a román pálfordulás óta eltelt néhány év alatt a Szovjetben a kommunizmus eszméjéhez hű tiszeteket képeztek ki. Ezek mint politikai tisztek kerültek a katonai egységekbe, rendszerint főhadnagyi vagy kapitányi ranggal, nevük „secund politic” volt. Logikai paradoxon, hogy habár rangjuk kisebb volt az illető parancsnokénál, a hatalmuk sokkal nagyobb. Ez volt a kommunizmus egyik módszere, amivel kézben tartotta a hadsereget. Az egész királyi lemondásnak és az eskü letételének a hátterében az akkori honvédelmi miniszter, Emil Bodnăraş állt, aki orosz nemzetiségű, valódi nevén Bodnarenko volt. (Ezt senki se tudta.)
Petru Groza jelleméről Agárdy Tamástól, volt osztálytársamtól és barátomtól szereztem tudomást. Az Agárdy család ugyancsak Hunyad megyei nagybirtokos volt, és jó viszonyt tartott fenn Grozáékkal. Amikor, a kommunizmus idején, az öreg Agárdynak kellemetlenségei lettek, Groza hatalmánál fogva segített rajta.
Személy szerint nem hiszem, hogy a király lemondásra való kényszerítéskor Groza pisztollyal fenyegette volna meg, és diákok kivégzését helyezte volna kilátásba, ha nem mond le. Groza humánus lelkületű ember volt, az egyetemi diákság nagy pártolója, és soha nem adott volna ki parancsot ilyen gaztettre. Inkább azt vallom, hogy Mihályt a lemondását követelő politikai tisztek fenyegették meg ilyesmivel. Groza miniszterelnökként természetesen jelen volt ennél az eseménynél, de nem mint végrehajtó, hanem rangjánál fogva. Miután a kommunista hatalom eszméinek megfelelő kádereket képezett ki, Grozát felfelé buktatták, a Nagy Nemzetgyűlés elnöke lett. Ekkor következtek be a nagy politikai tiszogatások, amelyeknek sok magyar személyiség is áldozata lett. Hogy Groza befolyása és politikai tekintélye idővel mennyi csorbát szenvedett, bizonyítja, hogy amikor koholt vádak alapján letartóztatott Kurkó Gyárfást, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) elnökét a börtönben meg akarta látogatni, nem engedték hozzá.
Groza egyike volt azoknak, akik támogatták az önálló Bolyai magyar egyetem megalakulását és a Magyar Autonóm Tartomány létesítését. Ahányszor Kolozsvárra vitte az útja, meglátogatta az egyetemet és főleg a székelyföldi diákok sorsáról érdeklődött.
Szép eszméinek megvalósulását hetvennégy éves korában magával vitte az örökkévalóságba.
Kalmár Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)