Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)