A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Pusztai János író
Pusztai János szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952–53), onnan pedig háromévi katonáskodás után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották. Politikai okokból többé nem kapott újságírói állást.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba. Pászkán János néven közölt ugyan verseket, ám 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. Ütemesen dolgozik tovább, 1969 és 1981 között megírja trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, ám ez a cenzúra miatt csak a második kötet, A sereg után egy évvel, 1979-ben jelenik meg, a harmadik kötet, a Csapdában pedig már csak a rendszerváltás után.
1984-ben megjelent Futótűz című regényével újabb trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása a Hamu és a Parázs így csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét. Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben Mikes Kelemen Kör-díjjal tüntették ki. A Magyar Írószövetség 80. születésnapján munkássága elismeréséül Oklevéllel tüntette ki (2014). 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az író 2014. augusztus 29-én hunyt el.
/Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19. –Budapest, 2014 augusztus 29.)
nagybanya.ro/itthon-hirek –

Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Voltak békésebb idők, midőn a halotti búcsúztatóra készülődő barát engesztelő érzésekkel állhatott egy ravatal mellett. Ámbár, ha az Ady Endrét búcsúztató Babits Mihály, a Babitstól búcsút vevő Illyés Gyula egykori fájdalmas vallomástételeire gondolok, megállapíthatom, hogy a visszatekintést sohasem pusztán a személyes és közösségi veszteség fájdalma járta át, többnyire az a történelmi szorongás is, amely akár 1919 januárjában, akár 1941 augusztusában súlyos próbák elé állította a lelkeket. Pusztai Jánosnak is zaklatott történelmi sors jutott: szülővárosának, Szatmárnémetinek fémipari szakiskolájában tanult, volt a szatmári Unió gyár lakatosa, majd az ottani Dolgozó Nép című lap szerkesztőségi munkatársa, 1953-ban verseivel jelentkezett az irodalmi életben, éveken át a Bányavidéki Fáklya című lap riportereként, majd visszatérve tanult szakmájához, szerszámlakatosként dolgozott. 1965-ben jelent meg első, Ösvény a világban című elbeszéléskötete, ezt követve bontakozott ki gazdag életműve: regények, novelláskötetek, önéletrajzi művek, majd 2000 után Nagy álomkönyv című nagyszabású munkájának hat kötete. Ez utóbbiban az álmoké a főszerep, az igazi mondanivaló azonban a valóságról szól, mondhatnám a gazdag és szövevényes álomvilág szinte csak ürügy arra, hogy az író a mögöttünk álló évtizedek köznapi tapasztalatait és nem egyszer drámai tanulságait örökítse meg. Ahogy magam látom, Pusztai János életművének középpontjában két nagyszabású „regényfolyam” helyezkedik el. A hetvenes évek végén (még Erdélyben írott) három abszurdba hajló regény: A sereg, a Zsé birtoka és a Csapdában, bizonyára nem függetlenül az író személyes romániai tapasztalataitól, az önkényuralom mítoszát kínálta. A nyolcvanas években közreadott Futótűz, Hamu és Parázs című regénytrilógiája a tatárjárás országpusztító eseményeit örökítette meg. Az évezredfordulón az olvasó elé került ugyancsak háromrészes Önéletrajz az erdélyi önéletírások hagyományait követve adott képet arról, hogy a kisebbségi sors és különösen a romániai zsarnokság milyen, alig elviselhető súllyal nehezedett az egyszerű emberek életére. Ezt a munkáját az író a közeli években megjelentetett Öregség című ugyancsak önéletrajzi ihletésű munkájával zárta le. Ez utóbbi műve azonban nem csupán önéletrajz, inkább a köznapi tapasztalataival, olvasmányaival (és ismét: álmaival) számot vető író önvizsgálatának esszéisztikus és publicisztikus foglalata. Pusztai János írói pályája, gondolom ez az előbbiekből is kitetszett, igen gazdag eredményekkel járt. A pálya kezdetén a „munkásíró” hagyományos (az ötvenes években nagy megbecsülésnek örvendő) státusának adott újszerű értelmet, ugyanis a hivatalos várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem idealizálta ezt a státust, ellenkezőleg azokról a valóságos tapasztalatokról adott számot, amelyeket kétkezi dolgozóként vagy üzemi tudósítóként szerzett. Ezt követve igen gyorsan váltott át egy mindezzel merőben ellentétes témára és írásmódra, az önéletrajzi mozzanatokra épülő valóságábrázolást elhagyva az abszurd regénnyel tett sikeres kísérletet, majd a széles korfestő panorámát kínáló történelmi regényben, végül az önéletrajzi beszámolóban és a naplóműfajban találta meg a számára alkalmas tárgyat és kifejezést. Ezek a prózapoétikai szempontból nagyon is különböző írói stratégiák ugyanakkor nem bontották meg az életmű egységét, az út, amelyet megtett, egyenes vonalú maradt, minden új kezdeményezés mellett is, ezt a szellemi egységet részben a vallató történelmi, közösségi kérdések kifejezésre juttatása, részben az írásmód: műveinek egyéni nyelvezete alapozta meg. Irodalmunk igen értékes személyisége távozott el a már évek óta betegeskedő íróval, akihez engem nem csak a művei iránt érzett megbecsülés fűzött, hanem a személyes barátság is, jóllehet az utóbbi években már csak a posta és a telefon segítségével tudtunk eszmét cserélni egymással. Távozását nem csak az erdélyi magyar irodalom elkötelezett híveként és történetírójaként fájlalom, személyes barátként is. És végül még egy megjegyzés: ismét volt egy írónk, aki a már régen megérdemelt Kossuth-díj nélkül hagyott itt bennünket – ez figyelmeztetés lehet a kulturális kormányzat számára is. Nekünk azonban, akik most itt összegyűltünk János ravatala körül, a gyász fájdalma mellett éreznünk kell a hűség kötelezettségét is. Meg kell őriznünk és tisztán kell tartanunk barátunk emlékét, őriznünk írói alkotásait.
*A búcsúztató Pusztai János ravatalánál, szeptember 30-án, a Farkasréti temetőben hangzott el.
Helikon (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: Erdélyben szükség van a nyomtatott sajtóra
Fennállásának és működésének 25. évfordulóját ünnepelte január 17-én, szombaton este a Szatmári Friss Újság szerkesztősége. A nagykárolyi kastélyban tartott ünnepi eseményen előfizetők, újságírók, közéleti személyiségek vettek részt, házigazdaként Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere köszöntötte a jelenlévőket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatásában köszönetet mondott újságíróknak és olvasóknak egyaránt, akik sokszor nehéz körülmények között, versenyhelyzetben, ám kitartottak.
„A Szatmári Friss Újság sok mindent látott, tapasztalt az elmúlt 25 esztendőben, ám bebizonyosodott, van tartalékuk arra, hogy előre menjenek, haladjanak” – mondta az RMDSZ elnöke, aki beszédében a laptulajdonos és kiadó munkáját is méltatta.
„Az újságírás az erdélyi magyar közösségben többet jelent, mint máshol. Nálunk az újságírás közszolgálatiságot, identitás – megőrzést jelent, ez pedig többletfelelősség újságírónak, lapkiadónak, közéleti embereknek egyaránt. És éppen ez a közszolgálatiság az, ami miatt nagyon sok szempontból újságíró és politikus munkája hasonló. Összeköt ez bennünket, e mellett pedig nekünk, politikusoknak, szükségünk van arra, hogy tükröt tartsanak elénk, és szükségünk van arra is, hogy közös célokat tűzzünk ki magunk elé” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Hozzátette, a megyei lapok fennmaradása azt bizonyítja, hogy az olvasók hisznek abban, hogy szükség van a nyomtatott újságokra.
A negyedszázados születésnap folytatásában az erdélyi magyar sajtó helyéről és szerepéről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke beszélt. A Szatmári Friss Újság múltjáról Veres István, a Szatmári Friss Újság volt főszerkesztője tartott személyes hangvételű beszámolót. A napilap jelenéről Elek Anikó, a Szatmári Friss Újság főszerkesztője beszélt, Baranyai Zoltán, a Szatmári Friss Újság kiadóvezetője pedig a jövőbeli terveket osztotta meg a résztvevőkkel.
A II. világháború után, a kommunizmus éveiben Szatmár megye napilapja a Dolgozó Nép volt (1949-1968), majd 1968 és 1989 között a Szatmári Hírlap. Az 1989-es változások során a napilap függetlenné vált, és megváltoztatta nevét. 1989. december 23-án Szabad Szatmári Hírlapként jelenik meg. A kommunista korszakot idéző elnevezés emlékét is törölve 1990. január 3-án Friss Újságként jelenik meg, majd néhány nap múlva véglegessé válik a Szatmári Friss Újság név. 2012. április 1-től kezdődően a lap kiadója a szatmárnémeti Tradeholding Kft. rmdsz.ro
Erdély.ma