Beszélgetés László Attilával, a dévai Fioretti csoport vezetőjével
Isten virágoskertjében
Déván, a Szent Antal plébánián kerek egy esztendeje működik a Fioretti csoport, amely az értelmi fogyatékkal élő fiatalok, gyermekek számára nyújt találkozási lehetőséget, közösségi alkalmat. A csoport kezdeményezője László Attila, aki több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött szólította meg az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, gyermekeket illetve szüleiket.
– Tizenegy évvel ezelőtt egy svájci barátom ajánlotta fel a lehetőséget, hogy egy genfi alapítványnak segítsek levezetni a Romániában tervezett táboroztatást. Tulajdonképpen ez volt a mélyebb találkozásom az értelmi fogyatékkal élőkkel. Azonban előtte a katolikus egyház keretében alkalmam volt olyan családokat látogatni, ahol éltek ilyen fiatalok, gyerekek, és már akkor motoszkáltak bennem olyan kérdések, hogy tulajdonképpen mit is jelent az értelmi fogyaték, miben különböznek ezek a gyermekek, fiatalok tőlünk, hogyan élnek, mire volna igazán igényük.
– Azóta mennyire sikerült megválaszolni ezeket a kérdéseket?
– Azóta minden nyáron több táborban veszek részt és annyira mély kapcsolataim lettek ezekkel az emberekkel, hogy úgy érzem: szükségem van arra, hogy találkozzam velük és együtt legyünk. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember fél a közelségüktől, mert nem érti őket meg. Tavaly volt egy olyan gondolatom, hogy tulajdonképpen nem is helyes, hogy fogyatékkal élőről beszéljek, hanem inkább úgy mondanám, hogy ők mások. Mint ahogy mindannyian különbözünk egymástól, mások a képességeink, elvárásaink, azok, akiket fogyatékkal élőknek nevezünk, szintén csak annyiban különböznek tőlünk, hogy bizonyos vonatkozásban mások. Közeledni kell hozzájuk ahhoz, hogy megismerjük és megértsük őket.
Törekvés a természetességre
– Egy éve kezdeményezte a Fioretti csoport létrejöttét. Miért érezte szükségét annak, hogy itthon is foglalkozzon a fogyatékkal élőkkel?
– Hiányérzet volt bennem olyan szempontból, hogy Nyugaton gyakran találkoztam az utcán értelmi fogyatékkal élő emberekkel. Sétálnak kéz a kézben, mosolyogva, üzletbe járnak, és az emberek természetesnek tartják ezt, nem bámulják őket az utcán. Azt szeretném, ha nálunk is természetessé válna ez, hogy az értelmi fogyatékkal élők kijönnek az utcára sétálni a szüleikkel, kísérőikkel, elmennek a boltba, a parkba és a járókelők, vásárlók ezt természetesnek tartják, elfogadják őket a másságukban.
– Romániában mennyire van lehetőségük az értelmi fogyatékkal élőknek, hogy bekapcsolódjanak különböző közösségekbe gyermek- illetve felnőttként?
– Tudomásom szerint 1990 után több hazai nagyvárosban indultak be ilyen kezdeményezések, hogy velük foglalkozzanak, intézményeket hoztak létre. Azonban itt Déván úgy láttam, hogy van egy ilyen űr, főleg ami a magyar közösségünket illeti.
„Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának”
– A jelenlegi törvények, rendelkezések szerint van-e lehetőségük ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak részt venni a közoktatásban, felnőttként pedig munkát vállalni?
– A törvényes kereteket annyira nem ismerem, azonban azok a fiatalok, akikkel jelenleg foglalkozunk, iskolába járnak. Természetesen különleges odafigyelést igényelnek, előrehaladásuk mértéke nagymértékben függ a tanügyi káderek jóindulatától. Később, hogy felnőttként mennyire tudnak munkát vállalni, azt nem tudom. Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának. Akiket én személyesen ismerek, néhányan a szüleik mellett próbáltak dolgozni, többen azonban az adott körülmények között nem tudnak semmilyen munkát végezni.
– Beszéljünk egy kicsit a Fioretti csoportról. Elsősorban mit jelent a név?
– A fioretti olaszul virágoskertet jelent. S amikor csoportban kezdtem gondolkozni, csak ez a szó járt az agyamban, úgyhogy nem tudtam szabadulni tőle. Szent Ferenc életére is utal, meg ahogy úgy elnéztem ezt a csoportot, tényleg olyan, mint egy virágoskert. Sokszínű, különböző formájú, igényű emberek, és úgy érzem, nekünk is megvan ott a helyünk, a szülőkkel együtt ebben a kertben.
– Milyen korú fiatalok kapcsolódtak a csoportba?
– Jelenleg 15 évtől ötven évig terjed a csoporttagok életkora. De el kell mondanom, hogy azoknál, akik értelmi fogyatékkal élnek, az életkor nagyon relatív, úgyhogy nagyjából egyformán tudunk viselkedni mindenkivel, körülbelül egy a szint.
– Hogyan zajlanak a Fioretti csoport találkozói?
– Az első találkozókat úgy képzeltük el, hogy alkalom legyen valamire fókuszálni. Különböző foglalkozásokkal kezdtük, mint papírhajtogatás, festés, gyurmázás, hogy mindnyájan egy hullámhosszra kerüljünk, utána meg játékokkal, tánccal, zenével fűszereztük a találkozóinkat. Majd mikor eljött a jó idő, sokat kirándultunk erdőbe, a dévai várba, a piski arborétumba. Fontos a természetbe kimenni. Főleg azokkal, akiknek nagyobb a mozgásigényük. Mindenkit az igényeiben kell megfogni, nem lehet mindenkivel egyformán foglalkozni. Erre próbáltunk koncentrálni, hogy megismerjük egymást és lassan-lassan közösséget kezdjünk építeni.
Egyre családiasabb találkozók
– Mennyire haladt a közösségépítés egy év alatt?
– Nagy örömmel mondhatom, hogy egy év távlatából nézve azt látom, hogy mind a fiatalok, mind a szüleik egyre családiasabban mozognak a találkozókon. És nagyon jó látni, hogy a fiatalok, gyermekek hogy örvendenek egymás jelenlétének, hogyan közelednek azokhoz, akik végigkísérték őket ezen a kalandon egy év alatt. Nem tartják már egymást idegennek. És nagy tisztelettel nézem ezeket a szülőket, akik tényleg vállalják, hogy támogatják gyermekeiket és nagy szeretetben részesítik őket.
– Bizonyára van elképzelés a folytatásra. Milyen irányba szeretné fejleszteni ezt a csoportot?
– Tulajdonképpen eredetileg nem is annyira a csoport, mint a személy volt a legfontosabb. Az ő igényeiket keresgéltük, beszélgettünk a szülőkkel, hogy milyen irányba menjünk, mert ez a leglényegesebb. Egy év után sok embernek a füléhez eljutott a tevékenységünk és vannak, akik igényelik, hogy bekapcsolódjanak a mozgalmunkba. Tehát nagy levegőt kell vennünk, mert úgy néz ki, hogy tovább kell lépni. A kis közösségünket meg kell nyissuk azok előtt, akik eldugva, esetleg szégyenkezve viselték otthon ezt a terhet, mert van akinek teher elviselni, hogy a gyermeke fogyatékkal él. Félnek a szomszédok megjegyzéseitől, az ilyen vonatkozásban még éretlen társadalmunk. Azt hiszem, jelenleg ez a legfontosabb célkitűzésünk, hogy ilyen embereket befogadjunk, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva, esetleg a fiatalok is kapjanak maguknak egy olyan környezetet, ahol otthonosan tudnak mozogni, együtt tudnak vidám pillanatokat tölteni, szórakozni, kikapcsolódni. Meg a szülők is tudjanak szusszanni.
– Jelenleg havonta egy találkozásra van alkalom. Ez elegendő, vagy igény volna többre is?
– Persze az igény sokkal nagyobb, szerintem ha hetente találkoznánk, az is kevés lenne. Azonban amikor egy új csoport indul, úgy látom, fontos időt szánni arra, hogy mélyen szántsunk, hogy időt adjunk az élmények feldolgozására, próbáljuk jól megismerni egymást és biztos lépéseket tegyünk.
– Az említett svájci tapasztalat táborokról szól, ami már egy egészen komoly lépés lenne a Fioretti életében is. Ilyen terveket szövögetnek-e?
– Természetesen ez is egy távoli terv. Pillanatnyilag a helyi körülmények nem engedik meg egy svájci színvonalú tábor lebonyolítását, azonban bízom benne, hogy kisebb léptékben, de jóakaratú emberek segítésével majd lesz alkalmunk ilyen tevékenységre is. Ez még a jövő titka, hogyan tudunk lépni, milyen támogatásokat tudunk szerezni, mert egyelőre kizárólag az emberek jó szándéka, jó akarata segít minket a munkánkban.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Féléves az ifjúsági zenekar
Féléves fennállását ünnepelhette vasárnap a dévai Szent Antal plébánián működő Ifjúsági zenekar. – Bár ez nagyon zsenge kornak számít, nekünk élménydús időszak áll a hátunk mögött – meséli Todor Franceska, a zenekar ifjú vezetője, aki tavaly szeptemberben döntötte el, hogy összehívja zenekedvelő társait és ifjúsági csoportot alakít. – Régóta járok ferences találkozókra és szinte irigykedve figyeltem, hogy mindenhol működnek ifjúsági csoportok, énekkarok. Úgy gondoltam, ezt nálunk is életre lehetne hívni, csak egy kis erőfeszítés kell hozzá. Megkértem a kántort, hogy segítsen és szóltam a társaimnak is. Örömmel láttam, hogy szinte első szóra tizenketten gyűltünk össze, és azóta is mindannyian kitartanak. Van egy gitárosunk, egy szintetizátoron játszó társunk és néhányan ritmushangszereken kísérjük a dalokat. Ez így éppen elegendő hangszerelés a 9-10 énekhang mellé. Nagyon jó kis csapatunk van – meséli Franceska.
A jó csapatot természetesen nem csupán a zene tartja össze. A közös pizzasütések, tekézések, kirándulások szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy meglegyen az összhang. – Általában hetente egyszer próbálunk, és ezekbe az alkalmakba is belefér a móka, a társalgás is. Ha viszont misére vagy szentségimádásra készülünk, akkor szinte napjában találkozunk, próbálunk és olyankor igyekszünk jobban odafigyelni a zenére. Még sokat kell fejlődnünk, meg jó lenne más ifjúsági zenekarokkal is megismerkedni. De amire vágytam, hogy mi fiatalok együtt énekeljünk, azt már sikerült elérni – mondja Franceska. A további cél az lenne, hogy legalább havi rendszerességgel sikerüljön bevezetni az ifjúsági miséket is. Farsang utolsó vasárnapját a Gyulafehérvári Főegyházmegyében az ifjúság vasárnapjaként tartják számon. Ez alkalommal a dévai Szent Antal templomban az ifjúsági zenekarnak a nagymisén is alkalma volt énekelni. – Szeretnénk rendszeressé tenni a templomi szereplésünket és az ifjúsági énekek által minél több fiatalt megszólítani, közelebb hozni a templomhoz, megerősíteni a hitben – mondja a fiatal karvezető.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)