Elhunyt Maros Tibor professzor /Hátszeg, 1923- Debrecen, 2002. márc. 25./. Főiskolai tanulmányait a kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte. 1949-ben már előadótanárként tevékenykedett Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Anatómia Tanszékén, 1960-tól tanszékvezető egyetemi tanár. Sebész főorvosként igen értékes munkát végzett a marosvásárhelyi sebészeti klinikákon. Maros Tibor több mint 50 éven át egyetemi tanár kimagasló tudományos, szakmai és oktatói tevékenységet fejtett ki. Főbb kutatási területei: a májszövet regenerációja, a szív és vese anatómiája, neuroanatómiai és embriológiai alapkutatások. A sebészeti műtéttan oktatója és kimagasló képviselője volt. Dékánként és rektor-helyettesként hozzájárult a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fejlődéséhez. Több mint 250 tudományos dolgozat szerzője és társszerzője, emellett 43 egyetemi jegyzet és monográfia szerzője, illetve társszerzője. /A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetősége: Búcsú prof. dr. doc. Maros Tibor érdemes egyetemi tanártól. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./Maros Tibor professzor 1989-ben kényszernyugdíjazása miatt Magyarországra települt, Debrecenben az Orvosi Egyetem professzora volt nyugdíjba vonulásáig, 1995-ig.

Dr. Péterffy Árpád szívsebész professzort a fennállásának 60. évfordulójára emlékező Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem díszdoktorává avatták a december 16-i gálaünnepségen. A cím kései elismerés az alma matertől, ahol a kitüntetett pályája kezdetén nem a magyar végzősök számára tartogatták az egyetemi karrier lehetőségét. Ahhoz, hogy édesapja nyomdokain haladva a modern szívsebészet kiváló művelőjévé váljon, Svédországba kellett emigrálnia, hogy szakmai tudása teljében Magyarországra visszatérve Debrecenben építse fel a magyar szívsebészet egyik fellegvárát. Elmondta, hogy a most kapott elismerés nem csak ő munkájának értékelése, hanem édesapja, Péterffy Pál marosvásárhelyi sebészprofesszoré is, aki egész életén át segíteni próbált a Kárpát-medencéből hozzá forduló beteg embereken. Úgy érzi továbbá, hogy a család elismerése is, valamennyien szorosan kötődnek ehhez az egyetemhez, amelyet 12-en végeztek el, s ma is ott tanul egyik unokaöccse. Emlékezett fiatal éveire. Az ’56-os forradalmat követően az egyetemre beköltözött a félelem, a rettegés. Megmondták nekik, hogy vidékre kell menniük, ahonnan már szinte lehetetlen volt visszakanyarodni, mivel 1962-től elkezdődött a román nyelvű oktatás, és azt követően a román előadók számának a gyarapítása volt a fontos. Dr. Péterffy Árpádot először Kapnikbányára helyezték, 1963-tól Nagybányán lett alorvos. Végül elhagyta az országot, Svédországot választotta. A Karolinska Intézetben dolgozott. A doktori disszertációt a habilitáció követte, ami már egyetemi tanári minősítést jelentett. 1983-ban sikeresen megpályázta a Debreceni Orvostudományi Egyetemen professzori állását, feladata volt a szívsebészet kifejlesztése. 1997-re Magyarországon már az elsők lettek, a műtétek számát tekintve. Debreceni kinevezése után megtartotta svédországi állását, ahova rendszeresen kijárt. Minden újat hazahozott, s munkatársait is sikerült kiküldenie. /Bodolai Gyöngyi: A legnagyobb öröm. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 21./

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)