A Dacia Könyvkiadó /Kolozsvár/ 1992 végéig államilag szubvencionált kiadó volt, ettől az évtől állami részvénytársaság lett. A Dacia magyar részlegéről Kerekes György részlegvezető-szerkesztő adott tájékoztatást. 1989 után először a cenzúra miatt fiókban maradt munkákat adták ki, közöttük volt Mózes Attila Vénasszonyok nyara című könyve ötezer példányban, valamint Székely János Új képes krónika című drámagyűjteménye kétezer példányban. A Tanulók Könyvtára sorozatban sikerült kiadniuk Sipos Domokos-, Horváth István-, Jókai Mór- és Mikszáth Kálmán-köteteket. Azelőtt a cenzúra gátolta a könyvkiadást, most a pénz hiánya. Az erdélyi kiadók számára óriási konkurenciát jelentenek a Magyarországról behozott könyvek. Sikerkönyvük volt viszont Kányádi Sándor Vannak vidékek című verseskötete, 11 ezer példányban jelent meg, azonnal elkapkodták, Tőzsér József csíkszeredai könyvterjesztő jelezte: újabb ötezer példány utánnyomására volna szükség. /Kisgyörgy Réka: A Dacia Könyvkiadó múltjáról, jövőjéről? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./

Az 1989-es fordulat előtt közel két évtizedig a Domokos Géza által vezetett bukaresti Kriterion biztosította jórészt a magyar könyvkiadást Romániában, noha magyar könyveket adott ki a kolozsvári Dacia, a bukaresti Albatrosz, a Műszaki Kiadó /a jelenlegi államelnök, Ion Iliescu volt az igazgatója, sőt a párt hivatalos kiadója, a Politikai Kiadó is megjelentetett értékes munkákat, például a Testamentum sorozatot. 1989 után sok magyar kiadó jött létre, így Kolozsváron Dávid Gyula vezetésével a Polis, Marosvásárhelyen a Látó irodalmi folyóirat munkatársi gárdája alapította a Mentor Kiadót, lassan magára talált a Kriterion is, H. Szabó Gyula vezetésével. Lapok is adtak ki műveket, így a marosvásárhelyi Népújság, a csíkszeredai Hargita /a Hargita Kalendáriumot/, a sepsiszentgyörgyi Háromszék a Háromszék Krónika sorozatot kezdte el. A Szőcs Géza vezette Erdélyi Híradó Lap- s Könyvkiadó vállalta fel az Erdélyi Szépmíves Céh hagyományainak felújítását,a két világháború közötti értékek kiadását. Az átütő siker azonban elmaradt. További kiadók: a nagyváradi Literator, a csíkszeredai Pro Print Nyomda társadalomtudományi könyveket hoz ki, ugyanitt indult a Krónika sorozat. A sepsiszentgyörgyi Bon Ami néprajzi kiadványokkal jelentkezett. - Két kimondottan könyvterjesztésre szakosodott magáncég működik Erdélyben, mindkettő csíkszeredai székhellyel: a Pallas-Akadémia és a Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban tevékenykedő Corvina. - Terjed az előfizetéses rendszer is. - A nagy példányszámok kora lejárt. A verseskötetek Erdélyben 50-1000 példányban jelennek meg, a neves szerzők kötetei ritka esetben haladják meg a 3000-es példányszámot. Sok könyv kap támogatást a magyarországi Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól. /Sarány István, Csíkszereda: Új kiadók magánvállalkozásban. = Népszabadság, jún. 4./

"Nem kell elsorvasztani a hazai magyar kultúrát, sorvad az magától is - állapította meg Kisgyörgy Réka. A következő években jóval több magyar fiatal végez a bölcsész-, színi-, valamint újságírói karon, mint pár évvel ezelőtt. Éppen erre az időszakra időzítették "valakik" jó pár intézmény végleges elsorvasztását is. A kolozsvári Dacia Kiadónak már csak egyetlen magyar szerkesztője van, Jancsik Pál, aki egy év múlva nyugdíjba megy, a másik szerkesztő, Kerekes György már egy éve nyugdíjba vonult. Ebben az évben három magyar könyvet ad ki a Dacia. A terjesztés megoldatlan, a korábbi állami hálózat már nem működik, az újabb még nem alakult ki. /Kisgyörgy Réka: A süllyedés tektonikája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 28./"

Az elmúlt évben jelent meg Mircea Popa román magyar irodalmi kapcsolatokról szóló Apropieri si culturale romano-maghiare /Dacia, 1998/ című könyve. /Könyvbemutató. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 28./

"Két román nyelvű kiadványt mutattak be Nagybányán. Az egyik Constantin Mustafa: Mikó Ervin - Drumuri spre eternitate, Studia, Kolozsvár/, a riporter Mikó Ervinnek állított emléket, a másik az irodalomtörténész Mircea Popa magyar-román irodalmi és kulturális kapcsolatokról szóló tanulmánykötete: Apropieri literatre si culturare romano-maghiare /Dacia, Kolozsvár/. Mircea Popa hazai és magyarországi levéltárakban történt kutatásainak eredményét adta közre. Kifejtette, hogy az erdélyi románok 1918-ig leginkább magyar vagy idegen iskolákban tanultak. Egy olyan "sajátos kulturális környezetben képezték magukat, ahol nem olyan régen még természetes volt a két-, vagy éppen háromnyelvűség, s amely határozottan befolyásolta további fejlődésüket, sorsuk alakulását." Mircea Popa évszázadokra visszamenően követte a román-magyar, román-német kulturális kapcsolatok alakulását. /Vásárhelyi D. Miklós: Könyv a magyar-román kulturális és irodalmi kapcsolatokról. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), febr. 5./"

A Dacia Könyvkiadó részvényeinek. 40 százalékát a szatmári Estromtel Rt. cég vásárolta meg, így a lényegében a könyvkiadó magánkézbe került - ismertette helyzetüket Stefan Melancu főszerkesztő. A szatmári cég már komoly összegeket fektetett a kiadóba, így pillanatnyilag 32 alkalmazottal dolgoznak. A kiadó havonta több mint 30 könyv kiadását tervezi. A kiadó ragaszkodik a Dacia magyar jellegű hagyományaihoz, így egy magyar részleget is szeretne működtetni. Pillanatnyilag van már egy magyar nemzetiségű szövegszerkesztőjük a frissen végzett Lőrincz Kinga személyében. /Szabó Csaba: Magánkézben a Dacia Könyvkiadó. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

"Banner Zoltán Szatmárnémetiben született, évtizedekig volt az Utunk /Kolozsvár/ művészeti szerkesztője. A neves művészeti szakírót és előadóművészt jól ismeri az erdélyi közönség, jelenleg Békéscsabán él. Kolozsvárról Békéscsabára költözése először csak egy címváltozás volt, hiszen írta az Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyvét. 1988-ban Erdély még divatban volt. Készülő könyvét sürgették, előadóestjeire sok helyen volt igény. Azóta nagyot fordult a világ: nincs divatban Erdély, az erdélyi szellem, az erdélyi kultúra. "A közmagyar társadalom sokkal inkább elvesztette a nemzeti tudatát, mint az erdélyi magyar társadalom." - állapíthatta meg Banner Zoltán. Előadói terveivel fel kellett hagynia. Nagy munkájának első kötete 1990-ben jelent meg, a hivatásos művészetet dolgozta fel, a második 1995-ben következett, Teremtő önvédelem címmel, az erdélyi magyar naiv művészekről szólt, a harmadikat most szerkeszti, az önéletíró művészek írásaiból. - Banner 1972-ben a Dacia Kiadónál indított el egy sorozatot, összesen hét könyv jelent meg. Ezt szerette volna folytatni, mert a világ egyetlen régiójában sem fejezi ki magát annyi képzőművész írásban, mint Erdélyben. Ebben a kötetben a levéltől kezdve a naplón keresztül a gondosan megfogalmazott előadásig minden műfaj szerepel majd, eddig 54 művésztől van kézirata. /Ágopcsa Marianna: "Nem lelket, csak lakást cseréltem?" - Beszélgetés Banner Zoltán művészettörténésszel. = Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 1./"

A Kolozsvári Írók Társasága dec. 13-án tizenöt írót díjazott 1998-ban megjelent köteteiért. A kolozsvári magyar írók közül Pusztai János Csapdában (regény, Kriterion Könyvkiadó), Kiss János Pillangó az esőben (novellák, Dacia Könyvkiadó), Szántai János Az igazi meg a márványelefánt (gyermekversek, Tinivár Kiadó) részesült a Kolozsvári Írók Társasága díjában. /Díjakat osztott a Kolozsvári Írók Társasága. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

"Petre Roman külügyminiszter, a Demokrata Párt államelnökjelöltje korteskörúton okt. 13-án Kolozsváron tartotta A szabadság mint kötelesség című önéletrajzi kötetének bemutatóját. Petre Roman elmondta, hogy könyve a franciaországi Éditions Payot 1992-ben született felkérésére született, és ugyanazon év szeptemberében jelent meg francia nyelven, Le devoir de liberté címmel. 1994-ben jelent meg, a kolozsvári Dacia Kiadó gondozásában a könyv román nyelvű változata. A Paideia Kiadónál idén megjelentetett, átdolgozott változatban Petre Roman leírta '89 decemberében játszott szerepét, majd miniszterelnökségét, és apjának, Valter Romannak is szán egy fejezetet. Petre Roman elmondta, annak idején Ion Iliescu, Dan Martian és Alexandru Barladeanu nem a rendszer megváltoztatásáért, hanem az "ésszerű szocializmus", a peresztrojka érdekében, a Ceausescu házaspár eltávolításáért és a Szovjetunióhoz való közeledésért szálltak síkra. A Szabadság kérdésére Petre Roman elmondta, az 1990. december 1-jei gyulafehérvári népgyűlésen tett gesztusáért /az RMDSZ és a magyarság ellen a szószékről bujtogatta a felbőszült tömeget/ vállalja a felelősséget, de nem táplál szégyenérzetet. Kijelentette, hogy akkor még nem volt érett politikus. "Nem saját szándékomból történt, én nem óhajtottam ezt tenni. Oda nem illő gesztusok mindkét részről voltak, és könnyen azzá alakult a párbaj, amivé nem kellett volna. Az, hogy ma eljutottunk addig, hogy az RMDSZ-szel közösen kormányzunk, mutatja, milyen hosszú utat sikerült megtennünk" - nyilatkozta Petre Roman, aki kihagyta önéletrajzi kötetéből a gyulafehérvári epizódot. A külügyminiszter kijelentette, nem tartja valószínűnek, hogy a Demokrata Párt a választások után az Iliescu vezette RTDP-vel szövetkezne. /Salamon Márton László: Petre Roman: Nem szégyellem 1990. december 1-jét! = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./ "

" A "Tőzsér-posta" múltjáról beszélt Tőzsér József, az 1993-ban alapított Pallas-Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Vállalat igazgatója. 1969-ben kezdte megszervezni, hogy Hargita megye minden községében nyissanak könyvesboltot. A bukaresti könyvposta mintájára 1971. február 15-én alakították ki a magyar könyvposta-szolgálatot, amelynek Gyergyószentmiklóson volt a székhelye (mert a gazdasági vállalat is ott székelt). A Kriterion Kiadó, Dacia Kiadó, Ion Creanga Kiadó készleten lévő köteteit hirdették meg, s nagyon hamar levelek sokasága érkezett. Ezt a különleges postaszolgálatot Beke György keresztelte el Tőzsér-postának. A könyvposta 1976-ig működött, amikor Tőzsér Csíkszeredára költözött. Ekkorra már a "szervek" is felfigyeltek, és gazdasági ügyet csináltak a könyvpostából. Tőzsér Józsefet hat hónapra felfüggesztett büntetésre ítélték, kitalált gazdasági okok miatt. A könyvpostát nem működtették tovább, egészen 1989-ig. Az Előre Kiskönyvtárat viszont Csíkszeredából terjesztették, a kötetekben címlistákat tudtak közölni. A könyvlistáikon 300-350 cím szerepelt.- Sikeresek voltak a falusi könyvnapok. Kányádi Sándor Fától fáig című könyvét csaknem falutól faluig vitték Kányádi Sándorral együtt, összpéldányszáma elérte a negyvenezret. Olyan esztendő is volt, hogy a februári könyvnapok alkalmával 34 találkozót szerveztek, tehát több alkalommal naponta kettőt is. Kányádi Sándor, Beke György, Fodor Sándor, Mikó Imre, Horváth István, Benkő Samu voltak rendszeres vendégeik, meghívottjaik. /Harmincéves a Tőzsér-posta. Beszélgetés Tőzsér Józseffel. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 16./"

"67. évében, kovásznai otthonában váratlanul elhunyt Fábián Ernő /Kovászna, 1932. okt. 12. - Kovászna, 2001. aug. 9./ nyugalmazott tanár, író, filozófus. Példaértékű munkás élete, nemzetét féltő szeretetének örök lángolása feledhetetlen emlék, példamutató útjelző marad számunkra, állapította meg a lap munkatársa. Az erdélyi gondolkodás elkötelezett híveként könyvei, elemzései, kritikája maradandó érték az erdélyi magyar közélet számára. Fábián Ernőt aug. 11-én szombaton helyezik örök nyugalomra a kovásznai ravatalozó házból. /(Flóra Gábor): Elhunyt Fábián Ernő. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 11./ A temetésen az elhunyt hozzátartozói, tanítványai, tisztelői és barátai mellett részt vett Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium politikai államtitkára is. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 13./ Akik eljöttek, hogy elkísérjék utolsó útjára Fábián Ernőt, tisztában voltak azzal, hogy olyan kivételes személyiségű nemzettársuktól búcsúznak, aki életútját nemzete-nemzetisége szolgálatába állította. A temetésre Kovásznára érkező Németh Zsolt államtitkár búcsúzott elsőként Fábián Ernőtől, testamentumként jelölve meg Fábián Ernő életfilozófiáját összefoglaló, néhány éve kiadott könyvét, a Megmaradásunk parancsait. Műve - emelte ki a politikus - "üzenet a mának és a jövőnek". A külügyi államtitkár kiemelte: Fábián Ernő tanár volt, a nemzet tanára. Alkotó munkája forrás volt a Fidesz-nemzedék számára a nemzeti megújuláshoz. Befejezésként a magyar kormány és a tanítványok nevében búcsúzott Fábián Ernőtől. A bejelentett programtól eltérve, másodikként Katona Ádám szólt a szertartáson résztvevőkhöz, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés alapító tagjaként említve Fábián Ernőt, aki hatékonyan támogatta a tömörülést az úgynevezett "három szintű autonómia koncepció" kimunkálásában, amely bár most az érdekvédelmi szervezet programjának eleme, az RMDSZ vezetés, vétkes mulasztása nyomán, nem küzd alkalmazásukért. Keményen bírálva az RMDSZ csúcsvezetését, szót emelt a zetelaki ártatlanul elítéltek rehabilitálásáért, a kézdivásárhelyi bebörtönzöttek szabadlábra helyezéséért, s a "nemzeti és keresztény alapú" politizálást sürgetve fölvetette a kettős állampolgárság fontosságát is. Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója a közös diákévek emlékeit idézte. Gazda József, a barát és a harcostárs Fábián Ernő tervezett könyvéről /Panasz az utókorhoz/ szólt. /(Flóra Gábor): Akik az útban bíznak, szárnyakra lelnek... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 13./ Fábián Ernő /Kovászna, 1934. okt. 12. - Kovászna, 2001. aug. 9./ kötetei: Apáczai Csere János /Dacia, Kolozsvár, 1975/, Az ember szabad lehet (Eötvös József eszmevilága, Dacia, Kolozsvár, 1980/ Egy polgártárs a kuckóból - esszék, pamfletek /H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1997- Kaláka Könyvek/ Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség /Téka, Kriterion, Bukarest, Kolozsvár, 1997/ Összeállította, bevezetőt írta: Fábián Ernő."

"Megnyílt Kolozsváron a Könyves Kávézó, a Szentegyház utcai Insomnia Kávéházban. A legrangosabb könyvkiadók termékeit forgalmazzák, szerződéses viszonyban vannak többek közt az Osiris, Balassi, SHL, Móra, Nap, Mentor, Vince, Kairosz, Atlantisz, Kalligram, Jelenkor, Európa, Akadémiai, Kriterion, Literator, Napvilág, Komp-Press, Pro Philosophia, Erdélyi Híradó, Új Mandátum, Paralela 45, Millon-Krisis, PUF, Dacia, Polirom, Oxford University Press kiadókkal. A látogatók számára a kölcsönzés, böngészés, lapozgatás, sőt a jegyzetelés is biztosított. Gazdag a választék a történettudományok, az irodalomtudományok, a nyelvészet terén is, szótárak, folyóiratok, művészeti albumok, regények, verseskönyvek, hasonmás kiadások sora áll rendelkezésére. /Szabó Csaba: A Könyves Kávézó kultúrhonfoglalása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./"

Varró János /Marosvécs, 1927. nov. 21. – Kecskemét, 2004. márc. 22./ hamvait júl. 31-én helyezik örök nyugalomra Marosvécsen, a családi sírhelyen. Varró János író, irodalomtörténész, műfordító, kritikus tanult és tanított a kolozsvári Bolyai Egyetemen. Tanulmányaiban a romániai magyar irodalom keletkezését, különösképpen a marosvécsi Helikon indulását vizsgálta, emellett Ady- és Petőfi-kutató is. Tizenhét éven át volt a kolozsvári Dacia Könyvkiadó magyar osztályának szerkesztője. Több mint 300 magyar nyelvű kiadvány gondozója. Önálló művei: Kós Károly, a szépíró című kismonográfiája 1973-ban jelent meg. Ki koronát nyer, csatát nyer! című regényét 1976-ban adták ki. 1988 óta a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanított. /Sipos Zsolt: Varró János (1927–2004). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./ 1959. február 16-án a kolozsvári katonai törvényszéken megszületett az ítélet a bolyais oktatók és hallgatók (Varró János és "bűntársai") perében. A két tanársegédet: Varró Jánost 16, Lakó Elemért 15 évre, Péterffy Irént és Vastag Lajost 8-8, Páll Lajost 6 év, Iamandi Emilt és Szilágyi Árpádot pedig 5-5 év börtönbüntetésre ítélték. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1953 /Budapest-Szeged, 1994/ Varró János 1964. júl. 28-án szabadult /P. Sebők Anna: Kolozsvári perek 1956, Hamvas Intézet, Budapest, 2001/

Több évvel a rendszerváltozás után hagyta el a sajtót egy volt középszintű pártvezető emlékidéző könyve /Tompa István, Hogyan történhetett? Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1995/, amely új megvilágításba helyezte a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történetének, valamint a költő és tudós Szabédi László életének utolsó éveit, hónapjait. Az egyetem felállítását a Groza-kormány előterjesztésére 1945. június 1-jei hatállyal rendelte el a román király, részint azért, hogy a Kolozsvárt 1872-ben létesített magyar egyetem működésének folytonossága megszakadjon, részint azért, hogy az új létesítmény a béketárgyalásokon az ország kisebbségpolitikájának „helyességét” bizonyítsa. Szabédi Lászlót 1947 októberében meghívták tanárnak a Bolyai Tudományegyetemre. Az intézménynek és tanárának a sorsa ekkortól kezdve, előbb a birtokon belüliség illúziójának, majd a kisemmizettség bizonyosságának a jegyében, összefonódott. A Bolyai Tudományegyetem felszámolása érdekében összehívott gyűlésekről a korabeli sajtó, például a kolozsvári Igazság adott hírt. Szabédi László az 1959. február 27-i tanári nagygyűlés szünetében, a körülötte állók egyikének kérdésére válaszolva, megfogalmazta: nincs szándékában felszólalni, mert esetleg olyasmit mondana, „ami nem lenne a felsőbbség tetszésére”. (A történések színe és visszája, Tánczos Vilmos beszélgetése dr. Antal Árpád irodalomtörténész professzorral, Székelyföld (Csíkszereda), 2003, 9. sz.) 1959. február 28-án a nagygyűlésen valaki ezt a beszélgetést nyilvánosan felidézte, ezután kellett Szabédi Lászlónak felszólalnia. Felszólalásának egyes kitételei zavarhatták a gyűlés szervezőit. Szabédi azt mondta többek között: „Némelyek azt mondják, hogy a főiskolások országos konferenciájának határozataiban lényegileg a B. egyetem megszüntetéséről, a Babes egyetembe való beolvasztásáról van szó” (Kántor Lajos: Szabédi egyeteme = Szabédi napjai, szerk. Cseke Péter, Komp-Press, Kolozsvár, 1998). A durván kioktatott Szabédi Lászlót újabb, önbírálatot megfogalmazó hozzászólásra beszélték rá. Az emlékezők egy része nem biztos abban, hogy az önbírálat 1959. március 1-jén valóban elhangzott. A második felszólalásban az első felszólalás „helytelen” megfogalmazásait kellett helyesbíteni. Tompa István emlékiratában jelezte, nem emlékszik arra, hogy „Szabédinak ez a hatalom előtt teljesen kapituláló szövege nyilvánosan elhangzott-e”. Mózes Huba idézte Szabédi felszólalását tanulmányában /Mózes Huba: A Szabédi-filológia árkusa = Szabédi napjai, szerk. Cseke Péter, Komp-Press, Kolozsvár, 1998/ Az egykori tartományi párttitkár, Tompa István másképpen idézte a felszólalást, feltehetően eredeti kézirat nyomán. Szabédi László ekkorra befejezte a magyar nyelv őstörténetéről szóló könyvét, s mert tudta, hogy ennek megjelentetésére nincs remény, a kézirat sorsát abszurd módon az elnyomó hatalom egyik vezető képviselőjének ajánlotta figyelmébe. A Szabédi-levél egyfajta végrendeletként olvasható. A levél bevezető sorai két különböző kiadványban máshogyan szerepelnek. Az első változat: „Titkár Elvtárs! Sietek, és talán nem fejezem ki magam a kellő pontossággal. Életem mélypontjára jutottam. Bármely órában letartóztathatnak. Ebben a kétségbeesett pillanatban engedje meg, hogy közöljem Önnel a következőket […]” (Kántor Lajos: Szabédi egyeteme = Szabédi napjai). A második változat: „Titkár elvtárs! Sietek, és lehet, nem fejezem ki magam a megfelelő pontossággal. Életem delére értem. Bármely órában elfoghatnak. Ebben a reménytelen pillanatban engedje meg, hogy a következőket közöljem önnel […]” (Kántor Lajos, Erdélyi sorskerék). Végül Szabédi könyvét /A magyar nyelv őstörténete/ 1974-ben adták ki. Valószínűleg azért, hogy a könyv megjelenése feledtesse: Szabédi László 1959. április 18-án öngyilkos lett. /Mózes Huba: A beváltott ígéret tragikuma. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 7./

Életének 84. esztendejében elhunyt Dáné Tibor /Kolozsvár, 1923. márc. 24. – Kolozsvár, 2006. október 11./ A Bolyai Tudományegyetem jogi, közgazdasági és pedagógiai szakán végzett, de érdeklődése, ismereteinek köre messze meghaladta papíron igazolható tanulmányait. Volt a kriminalisztika megbízott előadója az egyetemen, közben az Erdély c. napilap belpolitikai szerkesztője, tanár Szucságon és Kolozsvárt, a Palocsay-féle növénybiológiai kutatóállomás munkatársa, majd 1958 és 1969 között az Ifjúsági Könyvkiadó kolozsvári fiókjának felelős szerkesztője, végül 1970-től nyugdíjazásáig a Dacia Könyvkiadó magyar részlegének tudományos szerkesztője, többek között a népszerű Antenna sorozat gondozója. Dáné Tibor mindenekelőtt író volt, aki gyermekeknek, fiataloknak történeteket mesél és ismereteket ad át (Kortársaim a gyermekek, Négy tenger hajósa, Vadvirág szelídítő, Hüvelyk Matyi családfája), aki az egyiptomi történelembe vagy a világmindenségbe kalauzolja az olvasókat (Athá-Rá, a fáraó írnoka, A Tau Ceti hívójele), aki személyes sorsáról, élethivatásáról vall (A fáraó igazlátó szeme), aki a régi Kolozsvár történetét, a kincskeresés izgalmait eleveníti meg (A varázsvessző lovagja), aki élményei alapján a második világháború fegyverropogását vagy éppen egy szélcsendes epizódját mutatja be (Huszonegy éves lettem, Delatini házunktája). Évtizedeket kellett várnia, amíg A gáláns kor breviáriuma c. könyve megjelenhetett, amely az idén írószövetségi díjat kapott. /Jancsik Pál: Búcsú Dáné Tibortól. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

A néhány napja Kolozsváron elhunyt gróf Béldi Miklósra /sz. Dicsőszentmárton, 1925. ápr. 9. – Kolozsvár. 2007. aug. / természettudományi szakíróra emlékezett Fodor Sándor, akit a Bolyai Tudományegyetemen még hallgató korában gyakornokká nevezte ki professzora. Béldi Miklós Szucságon tanított, onnan ment nyugdíjba. A madártannal foglalkozott és még diktatúra éveiben három könyve jelent meg: a 60-as évek elején az Ismerjük meg a madarakat című, tudománynépszerűsítő könyve az Ifjúsági Kiadónál (Dáné Tibor szerkesztői jóvoltából), a Madarász szemmel a Kárpátokban, amelyet 1970-ben adott ki a kolozsvári Dacia Kiadó. Ezt tíz év múlva, 1980-ban követte szintén a Dacia gondozásában a Madárhatározó, majd pedig 1989-ben a Kriterionnál az Élet az erdőben című kötet. 1995-ben a kolozsvári Studium Kiadó jóvoltából megjelent az Egy esztendő a madarak világában című könyve, majd pedig a Kriterion kiadásában, 1999-ben az Európa vízimadarai, végül az ugyancsak kolozsvári Tinivár Kiadó gondozásában Az erdélyi havasok ösvényein című munkája 2005-ben. Összesen tehát nyolc könyvet írt Béldi Miklós. A román kommunista rezsim a magyar nyelvű tudományos jellegű könyvek kiadását rossz szemmel nézte, mert hangoztatta, hogy a tudomány nyelve ebben az országban nem a magyar. Így Béldi Miklós könyvei is csak egyes szerkesztők ügyes politizálása nyomán láthattak napvilágot. Béldi Miklós származása miatt az egyetemen nem folytathatta kutatói munkáját, doktorálni se hagyták. Nemcsak egyetemi állásából távolították el, de az elemi iskolában sem dolgozhatott: Szucságról is eltávolították mintegy négy-öt évre, hogy üzemi munkásként dolgozzon. Béldi nem panaszkodott az őt ért méltatlanságok miatt. /Fodor Sándor: Tiszteletadás. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Beke Mihály András hetek óta izgalmas olvasmányt olvas. Apja, Beke György író nem akart belenézni, attól tartott, csalódnia kell. Vannak benne nyomozók, rendőrök és gyanúsítottak, csak az, hogy kik a gyilkosok, kik az igazi bűnösök és az igazi áldozatok, az nem derül ki az olvasmány végére sem… A családi „szekus dossziét”, apja és – meglepően vaskos – saját nyomozati anyagát böngészi. Kíváncsi lett saját múltjára, úgy, ahogyan mások, a nem-barátai látták. Apjáról két dosszié, róla egy készült, elég vaskosak és állítólag ez csak az eddig előkerült anyag. Majd szólnak, ha még lesz. A konspiratív neveket csak felelőtlen ember tudná teljes bizonyossággal azonosítani. A nevek azonosítását külön kellett kérnie, mondták: talán, majd, egyszer, valamikor. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a „forrás” („sursa”) mikor jelent megfigyelt személyt és mikor besúgót. Beke Mihály András megtudta, hogy a „szekus keresztségben” apja „Barbu”, ő meg „Béla” lett, Magyarországot csak „Helga”-ként emlegetik, megtudta, hogy őt így jellemzik: „merev, zárkózott, rögeszmés nacionalista”, továbbá számára ismeretlen hölgyekkel akarták összeházasítani; megtudta,, hogy az egyik illusztris megfigyeltnek, Tőkés Lászlónak olyan konspiratív névjegykártyával kellett volna bemutatkoznia, amelyikre átszúrt szívet kellett volna rajzolnia. /!/ A „szeku” jól tudta kezelni a lehallgató magnókat, ezekből valóban sok volt. Kiváló követési jegyzőkönyvet tudtak írni arról, hogy apja például – igen gyanús módon – paradicsomot vásárolt a piacon. Egyébként egyetlen magyar nyelvű jelentés szerepelt a paksamétában. A dossziék jól dokumentálják a hajdani rendszer logikáját. Alig találni utalást arra, hogy bárki bírálni merészelte volna a Ceausescut, a Kondukátort vagy a szocialista rendszert. A megfigyelt személyek magatartásának a jelzője a „nem megfelelő” („nekorászpunzátor”). Az összes magyar megfigyelt „irrendenta és nacionalista” eszméket vallott. Azonban többen voltak a tisztességesek, mint remélni merte volna! Nagyon sok volt a besúgó, de kevesebb, mint amennyitől rettegtek az emberek. Néhányra persze kíváncsi lenne: ki volt végülis „Bíró Ferenc”, aki apjáról is szorgalmasan írta jelentéseit; ki lehetett „Adam”, a Korunk szerkesztője; ki volt „Vasilescu”, a Dacia Könyvkiadó szerkesztője, akitől a Szentendrei Múzeum igazgatója – Balogh Edgár, Benkő Samu és apám mellett – írást kért Kós Károlyról; és ki volt „Literat”, az Utunk szerkesztője, írója, neves értelmiségi („intelectuál cu prestigiu”), aki morálisan apjára is hatással volt? Ki volt „Goga”, Bartha”, „Szabó Tibor”, „Rusz Péter”, „Dinu”, „Udrea”, „Kovács”, a szebeni „Ghergel”, a besztercei „Peiut”,”Stelian”, „Dragan”, a nagybányai „Kiss Gheorhe”, a kolozsvári „Suster”, a szilágysági „András” ,”Constantinescu”, a kolozsvári „Horea”, „Luca”,”Maes”, a bákói „Clejeanu” ,”Constantinescu”? A jelentgetők kevesen voltak, szánalmasak és nevetségesek. /Beke Mihály András: Töltőtoll. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./

Életének 72. évében Budapesten elhunyt Lászlóffy Aladár /Torda, 1937. máj. 18. – Budapest, 2009. ápr. 20./ József Attila- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő. Lászlóffy Aladár első írása 1946-ban, a Dolgozó Nő folyóirat gyermekmellékletében jelent meg. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen 1959-ben szerzett magyar irodalom szakos oklevelet. 1960–1961 között az Állami Könyvkiadónál, 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, 1962–1969 között a Napsugár című gyermeklap szerkesztője, 1970-ben pedig rövid ideig a kolozsvári Dacia Könyvkiadó főszerkesztője volt. 1982-től a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap, illetve az Előre bukaresti napilap munkatársa. 1990 után a kolozsvári Helikon irodalmi lap szerkesztőségi tagja és a Korunk folyóirat munkatársa volt. 1994 után meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet oktatott. Kossuth-díjat 1998-ban kapott, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és a Románia Csillaga tiszti fokozatával is. Az elmúlt évtizedben többnyire Budapesten élt. /Elhunyt Lászlóffy Aladár. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./

Rendhagyó írástudói pálya volt Varró Jánosé (1927–2004). Nagy áldozatok árán sikerült kitörnie a paraszti létformából, azonban gyanús elemnek minősítették mind 1947 nyarán középiskolás nagydiákként, mind 1950 nyarán, amikor egyetemi hallgatóként visszautasította a felkínált szovjet ösztöndíjat. Varró János hatvanévesen, megírta emlékiratát /Varró János: Erdélyi sorsvallató. Egy erdélyi ‘56-os utolsó vallomása. Kecskemét, Korda Kiadó, 2008/ életének új, kényszer hatása alatt választott helyszínén, Budapesten. 1987 augusztusában települt Magyarországra a kiváló irodalmár, a Kós Károly-monográfia (1973) szerzője, a Dacia Könyvkiadó szerkesztője. Volt egy biztos iránytűje Varró Jánosnak: szülőfaluja, lakóinak „gondját-baját vittem magammal, s az ő sorsuk alakulásán mértem le bármely tan, bármely ideológia valóságtartalmát. ” Emlékezésében szólt a marosvécsi gyermekkorról, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban töltött diákévekről. A nagy reményekkel való indulása hirtelen derékba tört. Varrót 1958 augusztusában letartóztatták, és tizenhat év börtönbüntetésre ítélték. /Borcsa János: Erdélyi magyar írástudó sorsvallató műve. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 8./

Szamárfülbe rejtett tudás
Krónikus tankönyvhiány
Rongyos, hiányos vagy telefirkált tankönyvekből próbálnak tudást meríteni, sok esetben pedig – elégséges példány hiányában – padtársukkal, a közel lakó osztálytárssal osztoznak a könyveken a Maros megyei diákok – jelezték többen olvasóink közül. Az – elsősorban magyar osztályokat érintő – tankönyvhiány az országos szintű, évek óta megoldatlan problémák közé tartozik. A jelenség okairól, következményeiről kérdeztük az illetékeseket.
– Idén kevesebb pénzt kaptunk a tanügyminisztériumtól a tankönyvek beszerzésére, mint a múlt évben. Egyrészt ez nehezítette meg a dolgunkat, másrészt pedig az, hogy a magyar tagozatnak alacsonyabb, 300-400-as példányszámú tankönyveket kellene nyomtatni, az ilyen megrendelések viszont nem kifizetődők, így gyakran előfordul, hogy a kiadók nem vállalják ezeknek a tankönyveknek az előállítását. A gimnazisták például nem tanulhatják magyar tankönyvből a zenét, mert ilyen kiadvány jelenleg nem létezik – tájékoztatott Illés Ildikó, a tankönyvek megyei szintű elosztásával megbízott főtanfelügyelő- helyettes. Azok az iskolák, amelyekben a tavalyi osztályokból a szükségesnél több tankönyv maradt, a pluszkönyveket a megyei tankönyvlerakathoz küldték, múlt hónap végén pedig elkezdődött ezeknek a könyveknek az újraosztása olyan iskolák számára, ahol hiány van belőlük – tudtuk meg a főtanfelügyelő- helyettestől.
"Hadirokkant" román tankönyv
Harmadikos és negyedikes diákoknak szóló román tankönyv, ötödikes történelem, biológia, hatodikos földrajz szerepel többek között a hiánylistán, a legnagyobb gondot viszont a kisebbségi oktatásban részesülő harmadikos diákok számára írt román tankönyv jelenti. Somlai Melinda, a Bolyai líceum pedagógusa elmondta, 30-as létszámú osztályából – mivel a tavalyi harmadikosok kevesebben voltak – évkezdéskor négy diáknak nem jutott tankönyv román nyelv és irodalomból, a továbbiakban azonban pedagóguskollégák segítségével megoldódott a helyzet. A kölcsönkapott, illetve a korábbi harmadikosoktól "örökölt" könyveket viszont nyolc évvel ezelőtt adták ki, szakadtak, hiányosak, egyszóval használhatatlanok.
– A tankönyvlerakattól sem kaptunk segítséget. Szerencsére nagyon jó munkafüzeteink vannak, elsősorban ezekből dolgozunk, ugyanakkor otthonról is rendszeresen hozunk olvasmányokat, feldolgozásra alkalmas szövegeket – mondta a pedagógus.
– A harmadikos román tankönyvek hiánya a megye valamennyi kisebbségi oktatást biztosító tanintézetét érinti. A tankönyv előállítási jogát évekkel ezelőtt a kolozsvári Dacia Kiadó nyerte, amely azonban jó pár éve nem nyomtat tankönyveket. Mivel más kiadóknak nincs joguk ezt a könyvet előállítani, patthelyzet alakult ki – világosított fel az előzményekről Lazar Marius, a tankönyv-lerakat felelőse, aki azt is elmondta, bár vadonatúj tankönyv kötelezően csak az elsősöknek jár, felsőbb osztályokban, illetve más tantárgyakból nincsenek ilyen méretű gondok.
Dáné Károlytól, az Országos Tankönyvkiadó igazgatójától megtudtuk, a kiadó évekkel ezelőtt, még 2008-ban átvette volna a Dacia Kiadótól a harmadikos román tankönyv előállításának jogát, erre azonban nem kapott lehetőséget.
– Annak idején, amikor a versenytárgyalást meghirdették, hárman indultunk, és a Dacia Kiadó alacsony árajánlatával megnyerte a licitet. A későbbiekben azonban a dömpingár megbosszulta magát. Ami minket illet, korábban felajánlottuk a jogok átvételét, és technikailag most is ki tudnánk adni a tankönyvet, de erre nincs jogi keretünk – tette hozzá a kiadó igazgatója.
– A rendeléseinket nagymértékben teljesítettük, ugyanakkor a kiadó honlapján – ahogy más kiadókén is – további rendeléseket lehet leadni.Természetesen minden igényt egyetlen kiadó sem tud lefedni – tette hozzá Dáné Károly.
Történelem, földrajz: rendben
A nyolcadikos, illetve tizenkettedikes diákok történelem és földrajz tankönyvei még a tanévkezdés előtt megérkeztek, és – bár ingyenes tankönyv csak tizedik osztályig jár – országos szinten 2500 földrajz- és ugyanennyi történelemkönyvért nem kellett fizetniük a diákoknak. A tizenkettedikes ingyen tankönyvek több mint tíz százaléka, 300-nál több történelem, illetve földrajzkönyv Maros megyei diákokhoz jutott – tudtuk meg az Országos Tankönyvkiadó igazgatójától.
– Ezeket a tankönyveket arányosan osztottuk el az egyes iskolákban – nyilatkozta Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes.
Tankönyvből zsebpénz
A Traian Vuia Iskolaközpontban eggyel több kilencedik osztály indult az új tanévben, mint tavaly, így több diáknak nem jutott a tavalyi könyvekből.
– Úgy oldottuk meg a hiányt, hogy két, egymáshoz közel lakó diáknak egy könyvet adtunk. Ami a tizedikesek tankönyvellátását illeti, csak a szaktantárgyak esetében vannak gondok. A tizenegyedikesek és tizenkettedikesek a tavalyi végzősöktől vásárolják meg a könyveket. A frissen végzett diákjaink tanévkezdéskor eljönnek az iskolába, és értékesítik tankönyveiket, igazi piac alakult ki. Igyekszünk rávenni a diákokat, hogy legalább azokból a tantárgyakból szerezzék be a tankönyveket, amelyekből érettségizniük kell. Szűkös költségvetésből gazdálkodunk, sok a vidéki diákunk, sok pénz elmegy az ingázásra, önerőből ezen a téren sem tudunk sokat tenni – mondta Mezei Sándor, a tanintézet aligazgatója.
Kérdőjelek
A helyzet ismeretében érdemes elmerengeni azon, hogyan lehetséges, hogy a szaktárca diáktudást méricskélő, a célba érést szigorúan nyomon követő tekintete a – talán jelentéktelennek vélt, de az oktatás menetét, minőségét meghatározó – részletek fölött elsiklik. Hogyan lehet elvárni egy iskolástól, hogy jó szívvel, tisztelettel vegye magához a felkínált tudást, ha azt pacákba, krikszkrakszokba, szamárfülekbe – vagy még abba sem – csomagolták?
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Megérkeztek Nyirő József földi maradványai Madridból Budapestre
Nyirő József földi maradványai megérkeztek Madridból Budapestre. Az emigrációban 1953-ban elhunyt erdélyi írót május 27-én, pünkösd vasárnapján temetik újra szülőföldjén, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben.
Kedden délben Madriban, az Almudena köztemetőben Bucsi Szabó Edit magyar nagykövet és Németh Zoltán első beosztott jelenlétében került sor Nyirő József földi maradványainak exhumálására – tudatta Lukács Csaba, az újratemetés kommunikációs vezetője az MTI-vel szerdán.
Felidézte, hogy az 1953-ban elhunyt magyar író egyik utolsó, szellemi végrendeletnek is tekinthető írásában úgy fogalmazott: „ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.”
A székely író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását. Az író földi maradványait tartalmazó, lezárt fémkoporsó szerda este érkezett meg Budapestre, a Liszt Ferenc-repülőtérre.
A hamvakat május 24-én, a csíksomlyói búcsúra induló Boldogasszony zarándokvonattal szállítják Székelyföldre, a szervezők pedig azt tervezik, hogy Csíkszeredától Székelyudvarhelyig huszárok kísérik át, mert a két település között nincs vasútvonal.
Korábban Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány vezetője, a Magyar Polgári Párt elnöke az MTI-vel azt közölte, hogy az újratemetést Kövér László házelnök védnöksége alatt a magyar Országgyűlés Hivatala szervezi, a Székelyudvarhelyért Alapítvány pedig a székelyföldi társszervezői feladatokat látja el.
„Gyakorlatilag Nyirő végrendeletének teszünk eleget és úgy vélem, a székely apostolnak itthon kell nyugodnia, és ezáltal egy olyan kérdést rendezünk, amivel tartozik a székelység, a magyarság Nyirőnek” – mondta a társszervező alapítvány elnöke.
Nyirő József Nyirő József író, közíró, katolikus pap Székelyzsomboron született 1889-ben. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt. Madridban hunyt el 1953-ban.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Engedély nélkül is megtartják Nyirő József újratemetését
Az emigrációban elhunyt Nyirő József újratemetését szervező Országgyűlés Hivatala szerint Székelyudvarhely polgármestere nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterülethasználati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt.
Az Országgyűlés Hivatalának pénteki közleménye szerint a hivatal képviselői – mint Nyirő József újratemetésének szervezői – április 18-án Székelyudvarhelyen megbeszélést folytattak Bunta Levente polgármesterrel az újratemetéssel összefüggő székelyudvarhelyi közterülethasználati igényekről, és a városvezető akkor az ügy kapcsán a nemzeti összefogás szükségességéről beszélt.
Mint írják, ezek után sajnálattal vették tudomásul, hogy a város polgármestere nem támogatta a Márton Áron térre vonatkozó közterülethasználati kérelmet, amelyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be. A közlemény arra is felhívja a figyelmet, hogy a március 26-án benyújtott kérelemre a törvény által meghatározott 30 napos határidő legutolsó napján válaszoltak ezáltal is szűkítve a rendelkezésre álló további szervezési időt, megnehezítve az esemény újratervezését.
Az Országgyűlés Hivatala ugyanakkor közölte: ennek ellenére Nyirő József újratemetésére május 27-én, Pünkösd vasárnapján Székelyudvarhelyen sor kerül, „oly módon, hogy engedélyköteles közterülethasználatra nem lesz szükség".
„Sajnálattal vettük tudomásul azt is, hogy Székelyudvarhely jelenlegi polgármesterének 2012-ben sem sikerült túllépnie azon álláspontján, amely miatt már 2004-ben is támadást intézett a Nyirő József szobrát is magába foglaló székelyudvarhelyi Emlékezés Parkja ellen" – írja az Országgyűlés Hivatala, egyben emlékeztetve arra, hogy 2004. július 3-án Bunta Levente egy RMDSZ ülésen úgy fogalmazott, Székelyudvarhelyen nincs szükség olyan szoborparkra, melyben „Csaba királyfi szobra Orbán Viktorra emlékeztet".
A közlemény kitér arra is, hogy az újratemetés kapcsán egyébként valamennyi érintett romániai önkormányzati és egyházi hatóság kifogástalan és gyors eljárásban támogató magatartást tanúsított, beleértve egy Arad megyei román nemzetiségű polgármestert is.
Az újratemetést szervező Országgyűlés Hivatal szerint Nyirő József tisztelői május 23-án, 10 és 15 óra között a fiumei úti Nemzeti Sírkert ravatalozójában róhatják le kegyeletüket, az író koporsóját Romániába szállító zarándokvonat május 24-én 6 órakor indul a budapesti Nyugati Pályaudvar 10-es vágányáról. A szervezők az újratemetés részletes programjáról 2012. május 14-én tájékoztatják a közvéleményt.
Nyirő József földi maradványai április elején érkeztek meg Madridból Budapestre. Az 1953-ban elhunyt magyar író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását.
Nyirő József író, közíró, katolikus pap, Székelyzsomboron született 1889-ben, Madridban hunyt el 1953-ban. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Erdély.ma

Korteshadjárat
Több mint két hónappal ezelőtt, Nyirő hazatér címmel az ÚMSZ Vélemény oldalán közöltem egy hosszabb írást az éppen akkor felröppent hírről, miszerint május 27-én, pünkösd vasárnapján, hazahozzák Madridból a magát mindig székely írónak tartó Nyirő József földi maradványait. A magyar állam megbízásából Magyarország konzulátusa exhumáltatja a hamvakat Spanyolországban, azokat az egyik csíksomlyói zarándokvonat hozza el Csíkszeredába, ahonnan huszárkísérettel szállítják majd át Székelyudvarhelyre. Az előző mondat első fele már múltidő, hiszen az exhumálás megtörtént, az író földi maradványai légi úton Budapestre érkeztek, és a hét végén indulnak tovább. Azt is megírtam akkor, hogy a Magyar Távirati Irodának az íróval kapcsolatos közleményei rendkívül hiányosak.
Több mint két hónappal ezelőtt, Nyirő hazatér címmel az ÚMSZ Vélemény oldalán közöltem egy hosszabb írást az éppen akkor felröppent hírről, miszerint május 27-én, pünkösd vasárnapján, hazahozzák Madridból a magát mindig székely írónak tartó Nyirő József földi maradványait. A magyar állam megbízásából Magyarország konzulátusa exhumáltatja a hamvakat Spanyolországban, azokat az egyik csíksomlyói zarándokvonat hozza el Csíkszeredába, ahonnan huszárkísérettel szállítják majd át Székelyudvarhelyre. Az előző mondat első fele már múltidő, hiszen az exhumálás megtörtént, az író földi maradványai légi úton Budapestre érkeztek, és a hét végén indulnak tovább. Azt is megírtam akkor, hogy a Magyar Távirati Irodának az íróval kapcsolatos közleményei rendkívül hiányosak.
„Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.” Ezt írta például az MTI, és jómagam kiegészítettem azzal, hogy mindehhez föltétlenül hozzá kell tenni: a legnagyobb erdélyi magyar könyvkiadó, az 1993-ban alakult és mindeddig több mint félezer könyvcímet megjelentető csíkszeredai Pallas Akadémia 2003. és 2009. között a Nyirő életmű sorozatban tizenöt kötetet jelentetett meg, és nem is akárhogyan. A világon szétszóródott Nyirő-örökösöktől ugyanis csupán a Pallas-Akadémia szerezte meg a törvényes kiadási jogot, a válogatott munkákhoz pedig olyan neves irodalomtörténészek írtak előszót, mint Pomogáts Béla vagy Marosi Ildikó. Akkori írásomat a következő gondolatsorral zártam: „A két világháború, majd 1940-1944 között több neves erdélyi magyar író és újságíró, szerkesztő vándorolt ki szűkebb hazájából Magyarországra, a szélsőjobb hatalom alatt volt, akinek az útja az országházba vezetett, volt, akit az ígéret földjén a Dunába lőttek. Az élet és az irodalom, a mítoszok és a hétköznapok több ponton érintkezhetnek, de soha nem tanácsos egyiket helyettesíteni másokkal. És miközben Nyirő József földi maradványai hazatérnek, még valamire érdemes figyelni: a politika ne sajátítsa ki magának ezt a kegyeleti cselekedetet. A birtoklás csírái ugyanis az erdélyi magyar politikai élet különböző vonulataiban már megjelentek, a hozzájuk tapadó magyarországi kapcsolatokkal egyetemben. Kinek az érdeme, hogy Nyirő József földi maradványai itthon folytatják végső pihenésüket? Mindenekelőtt az íróé, hiszen ha nincsen életmű, akkor Nyirő is csupán egyike azoknak a névtelen magyaroknak, akik a világon szanaszét hajtották örök álomra a fejüket.”
Most leírhatnám azt, hogy amikor arra figyelmeztettem, a politika ne sajátítsa ki magának ezt a kegyeleti cselekedet, akkor a próféta szólt belőlem. Tegyem hozzá, a nagyon szomorú próféta, hiszen előre sejtettem, hogy a „legmagyarabb városban”, a vitáktól évek óta szétdúlt Székelyudvarhelyen mi következik: az egyik fél választási tőkét akar kovácsolni a végső tisztességadás jelképes cselekedetéből, a másik pedig nyilvánvalóan nem ért egyet vele, és megkezdődik a Küküllő partján az újabb, ki tudja már hányadik kötélhúzás.
Az egykori korteshadjáratokban még csapra vert boroshordóval és sült ökörrel akarták megnyerni a választók jóindulatát, most Nyirő József hamvait silányították politikai díszletté, hiszen már szó sincs az életműről, az irodalomról, hanem csupán arról, hogy kinek az érdeme a nagy tömegek előtt megrendezett újratemetési ceremónia, a koporsót úgy hurcolják végig a Székelyföldön, mint egy diadalmi zászlót, és ráadásul Pünkösdkor, amely ünnep egyáltalán nem erről szól.
A Madéfalvi veszedelem díszhelyen áll minden székely család könyvespolcán. Ha Nyirő József hamvait – mondjuk az író születésnapján, vagy halálának napján – Madéfalván ravatalozzák fel, majd Székelyudvarhelyen helyezik örök nyugalomra, akkor azt mondhatta volna Uz Bence: ezért érdemes volt lejönni a hegyekből. A cirkusz láttán lehet, hogy ott marad.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Avar titkok nyomában
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a vers megelevenedik
Jancsik Pál 80 éves
Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.
Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag (Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben(1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira),Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe (2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).
Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette.
Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars Galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.
De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.
Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.
… Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80-éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)
*
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.

Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.

Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.

Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.

És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.

Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.

Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.
*Régi kolozsvári képeslap felirata
EGYED EMESE
Szabadság (Kolozsvár)