"Gazda László a Csángó Újság (Sepsiszentgyörgy) hasábjain közreadott néhány történelmi megállapítást a csángók történetéről. A lap románul is összefoglalta írását. Ennek alapján megtámadta Gazda László írását a Cuvintul Nou Sepsiszentgyörgyi román lap, ahol egy nevét nem vállaló szerző azt állította, Gazda László megállapításait magyar forrásokra alapozta. Ez természetesen nem igaz. Gazda László most a Háromszékben közreadta cikkét. A román nép legnagyobb történetíróit idézte, Cantemirt és Iorgát. Dimitrie Cantemirt először 1769-ben Hamburgban megjelent Moldva leírása című könyvében írt a Moldvában élő magyarokról, megállapítva: "Mivel a magyarok megingathatatlanok voltak pápista törvényükben, megőrizték országuk nyelvét." A legnagyobb román történetíró, Nicolae Iorga Romania, cum era pina la 1918 című könyvében szintén elismerte, hogy a moldvai magyarok az 1200-as évek óta élnek falvaikban. A magyarok, írta "a XIII. század elején leereszkedtek a kunok katolikus püspökségének földjére, eljutva zen az úton a Szeret vizéig. Annyi század eltelte után megőrizték régi székely nyelvüket és törvényüket." /Gazda László: Kik is a moldvai csángók? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 30./"

A sepsiszentgyörgyi Cuvantul Nou márc. 2-i számában közölt, Orbán Árpád, Kovászna megyei tanácselnökhöz intézett levél írója elmarasztalta a megye vezetőit a befejezetlenül maradt ortodox templomok ügye miatt, továbbá a románok erőszakos elszékelyesítéséről beszélt. Orbán Árpád válaszában emlékeztetett arra, hogy a harmincas években büntetésekkel fenyegették a magyar lakosságot, hogy járuljon hozzá ortodox templomok építéséhez, olyan településeken is, ahol nem éltek e vallás hívei. A románság erőszakos beolvasztását a tények cáfolják, írta Orbán Árpád. A családnevek elemzése pedig a fasiszta eszmékkel való azonosulást jelenti. Egyébként a hivatalos román statisztika a román lakosság növekedését mutatja Kovászna megyében: 1930-ban arányszámuk 15 százalékos volt, jelenleg 23 %. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 12./

A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cuvintul Nou román napilap márc. 18-i száma közölte az Andrei Saguna Keresztény Kulturális Liga megalakulásának harmadik évfordulója alkalmából kiadott nyilatkozatát. A Kovászna megyei RMDSZ-szervezet visszautasítja ezt a magyarságot rágalmazó közleményt, miszerint a megye román lakossága az utóbbi 55 évben birtokainak, otthonának, templomainak elhagyására kényszerült, emiatt a román lakosság létszáma drasztikusan csökkent. A statisztikák éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Kovászna megye román lakossága 1930-ban 30 962 fő /20,2 %/, 1977-ben 41 060 /20,6 %/, 1992-ben 54 586 fő /23,4 %/. Jelenleg tehát a megye lakosságának 23,4 %-a román, a vezető funkciókban viszont az arányuk 44,5 %, miközben egyes területeken /Állami Tulajdon Alap, számvevőszék, prefektúra, irattár, pénzügyőrség/ a magyarok jelenléte jelentéktelen vagy a nullával egyenlő. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 23., 498. sz./

A Kovászna megyei tanács vagyonkezelésébe került a Háromszék épülete. Egyelőre nincs lehetősége a két Kovászna megyei napilapnak, a Háromszéknek és a Cuvantul Nou-nak, hogy megvásárolja székházát. A megyei tanács úgy döntött, nem adja el az épületet, csak átveszi a szerkesztőségektől saját vagyonkezelésébe. A Háromszék szerkesztősége régen szeretné megvásárolni székházat, Demeter János megyei tanácselnök megígérte, hogy mindent megtesz ez ügyben. Az RMDSZ vezetőségéből többen azonban rosszallásukat fejezték ki, amiért a megyei önkormányzat az általuk „ellenséges hangvételűnek” ítélt lap segítségére siet, Márton Árpád képviselő nyíltan megfogalmazta ezzel kapcsolatos tiltakozását. A zárt tanácsülésről kiszivárgott hír szerint néhányan úgy vélték, a két újság egy „borsos lakbérrel” jól sakkban tartható. A román lap számára jobb lenne, ha nem adnák el az épületet, mert a román szerkesztőségnek nincs pénze vásárlásra. /Farkas Réka: Nem eladó a lapszékház. = Krónika (Kolozsvár), márc. 24./

Kuriózumszámba megy Háromszéken a Cuvantul Nou című napilap, mert 39 éven át kiadó nélkül létezett. Bekövetkezett az, ami várható volt, a leghosszabb életű román nyelvű napilap bukása. Július 25-én nem jelent meg a Cuvantul Nou (CN) napilap. Úgy hírlik, a Kovászna megyei adóhivatal állította le a kiadvány megjelenését, mert úgy vélik, a felhalmozott adósságok miatt a továbbiakban nem adhatják ki a lapot. 1989 után az újságírók egzisztenciális meggondolásokból nem kockáztatták meg egy, a CN-t kiadó vállalkozás bejegyzését. Attól tartottak ugyanis, hogy a megye 25 százaléknyi román ajkú lakossága képtelen lesz fenntartani a lapot. A szerkesztőség inkább a mindenkori kormány támogatására alapozott. Az 1990-es évek elején többnyire a hisztériakeltés biztosította a kormánypénzek folyósítását a lapkasszába. A CN főszerkesztői is az épp soron lévő hatalmi trend szerint váltakoztak. Azt hallani, hogy a kormány törölné a szerkesztőség felhalmozott adósságait, cserében egy újságkiadó kft. bejegyzéséért. Mostantól nem a szerkesztőség, hanem az azonos nevű alapítvány (FCN) adja ki újra a lapot. 1989 decembere előtt öt-nyolc ezres példányszámban nyomtatták az újságot, jelenleg alig 800 példányban. Ráadásul két éve konkurense a fiatal szabadelvűek által szerkesztett Observatorul de Covasna. Szintén két éve került piacra a konzervatív román erőket képviselő Adevarul de Covasna hetilap is. /Domokos Péter: Kisebbségi lombikújság. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./

Hosszas viták jellemezték Sepsiszentgyörgyön a Kovászna megyei önkormányzat első rendes ülését. A legnagyobb ellenkezést az MPP részéről Bodó Lajos RMDSZ-es tanácstag kezdeményezése váltotta ki. A tervezet szerint a tanács felállítana egy bizottságot, amely elemezné az önkormányzat tulajdonában levő, mindenki által sajtóháznak nevezett ingatlan hatékonyabb kihasználásának lehetőségét. A sajtóházban működő két megyei napilap, a Háromszék és a Cuvantul Nou viszont mindössze négyzetméterenként egy eurót fizet az önkormányzatnak. Fazakas Tibor MPP-s tanácstag megfogalmazta gyanúját, hogy egyes politikai szervezetek neheztelnek a Háromszék napilapra, mert az bírálta őket, és most így próbálják befolyásuk alá helyezni. Tamás Sándor tanácselnök /RMDSZ/ kifejtette, más cégek is jelezték, hogy bérelnének helyet az ingatlanban, például az Observatorul de Covasna napilap, és egy udvarhelyi cég, amelyik magyar megyei napilapot indítana Kovászna megyében. Végül a tervezet szövegét általánosították olyan módon, hogy a bizottság az önkormányzat minden épületének kihasználtságát megvizsgálja. /Bíró Blanka: RMDSZ–MPP-csata. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./

Szeptember végén lejár a megyei tanácsnak a Háromszék lapkiadójával, valamint a Cuvantul Nou román napilapot megjelentető alapítvánnyal kötött, az újságok szerkesztőségére vonatkozó bérleti szerződése. Az ingatlanokat felmérő bizottság a megyei önkormányzatnak javasolta, ne újítsák meg a bérleti szerződést, hanem értékesítsék az épületet. Végül az önkormányzati testület tudomásul vette a jelentést. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke közölte, úgy tűnik, néhány hónapra meghosszabbítják a bérleti szerződést. /Szekeres Attila: Levegőben a szerkesztőség székháza. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 26./

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Akit elbűvölt a fény (Bartha Árpád-emlékkiállítás)
Mindig azt mondta, március 15-én született. Az anyakönyvbe azonban március 20-át írtak. Szülőfalujában, Lécfalván, 1941-ben. Most, ha megérte volna, immár 81. éves lenne. Bartha Árpád azonban fájdalmasan korán, mindössze 43 évesen távozott erről az árnyékvilágról. Jókor született, s ha jó helyen is – világhírű fotográfus lehetett volna belőle. A 2004-es első emlékkiállítása után második, életműösszegző tárlata nyílt meg tegnap az Árkosi Művelődési Központ Bástya-házbeli termeiben.
Bartha Árpádot, a szenvedélyes fényképészt és az embert idézték meg a tegnapi kiállításmegnyitón pályatársai, tisztelői. Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei szervezetének elnöke villogó szemű, lobogó zakójú, mindig siető, de mindenre figyelő, kereső-kutató emberként jellemezte, akiben a dokumentarista és a művészeti fotográfus párhuzamosan élt. Kiemelte, olyan kortársai, mint Plugor Sándor, Baász Imre, hatással voltak alkotására, művészetének alakulására. Beliczay László, az MTI fotográfusa és képszerkesztője szakmai szempontból értékelve életművét megállapította, Bartha Árpád a fényképezést soha nem tekintette csak munkának, az alkotás napi látásmódja volt. Természetfotói, a paraszti életet bemutató felvételei szerkesztésükben, emotív hatásukban a két világháború közötti „magyaros fotózásra” emlékeztetnek, alkotásaira jellemzőek a fény-árnyék hatások, a nehéz kompozíciós elemeket rendkívül ügyesen használta – méltatta a szakember. Felhívta a figyelmet Bartha stílusváltására, amikor elkezdett a képzőművészet felé fordulni, ebből a korszakából való alkotásain Moholy-Nagy, Kepes hatása érződik. Bartha ugyanakkor szenvedélyes sötétkamra-kísérletező is volt, nagy újítását azonban, a vakok számára kifejlesztett domborfotóit „elsüllyesztették” akkoriban. Bartha Árpád remélhetőleg megtalálja méltó helyét a magyar fotóművészetben – zárta beszédét Beliczay László.
Az örökmozgó, mindenütt fotótémát találó Bartha Árpádról egykori munkatársai, a Cuvântul Nou napilap volt újságírói, Dumitru Manolăchescu és Ioan Drăgan emlékeztek meg, utóbbi elmesélve: Bartha már brassói fémipari munkás korában szenvedélyes fotós volt, s hogy több ideje maradjon a fényképezésre, a nagyvárosban albérlet után nézett. Talált is – egy használaton kívül helyezett halottaskocsit...
Nem közvetlen munkatársa, de barátja volt az akkori „társlapnál”, a Megyei Tükörnél dolgozó Czegő Zoltán és Bogdán László – előbbi arról beszélt, könnyű Bartha Árpádra emlékezni, hiszen ő állandóan emlékeztet, utóbbi pedig a Bartha Árpádhoz írott versét olvasta fel. „Összehúzott szemmel néz bennünket a fotográfus, / ahogyan ismert blende pillantásával is nézett esztendőkön át, / és bűvös kameráján keresztül is csak nézett. / Tudta, ha odanézünk: sikerül a valóság!” – emlékidézés helyett találóbb a költő jellemzése. A mostani emlékkiállításra reprezentatív Bartha-fotóalbum is megjelent. Kopacz Attila felidézte: a 2004-es kiállításkor csak egy vékony, 48 oldalas kiadványra futotta, és akkor úgy érezte, „mi végeztük ki” Bartha Árpádot. Azóta motoszkált benne, hogy el kellene valamikor készíteni a Bartha életművéhez méltó albumot, és ennek most jött el az ideje. Eleinte 150–180 oldalas kiadványt tervezett, ebből végül 450 oldalas lett, „de el lehetett volna menni még egyszer ekkoráig” – tette hozzá. Ismertette azt is, pár hónapon belül elkészül az album román és angol nyelvű fordítása is, „mert az egész világon be kell mutatni Bartha Árpádot, hiszen olyan művész, aki megérdemli”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)