Csernátoni életképek
Két fotótárlat nyílt a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában: Nézőpont (Moldován Zsolt és Deme Tamás képei) és Életképek (Máthé Zoltán, Bimbó Botond) címmel. Lung László Zsolt, a Vigadó igazgatója elmondta: a kiállítás a december 20-án felavatott galéria második tárlata, melyet a KreaKids Stúdió és a CsomóPont hozott tető alá.  Erőss Sándor, a KreaKids Stúdió egyik vezetője  elmondása szerint a stúdió és a CsomóPont tavalyi első közös táborában készült fotókat állították ki.
Deme Tamás és Moldován Zsolt Felső- és Alsócsernáton fotóarchívuma alapján megkereste Gere István, Bortnyik György, id. Haszmann Pál és pár ismeretlen fotós főként kúriákat, más házakat megörökítő fotóit, majd újrafotózták az épületeket. Az általuk készített képeken múlt és jelen szervesen kapcsolódik egymáshoz, látható Csernáton épített öröksége.  Máthé Zoltán és Bimbó Botond fekete-fehér portréfotóikat csernátoni sétájuk során készítették, mindegyik fotóhoz pár soros frappáns szöveget írtak.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alkotótábor Székelyföld csomópontjában
A tavaly Csernátonban tartott első, nemzetközi ismertséget is szerző vándortábor után a CsomóPont és a KreaKids Stúdió idén augusztus 6. és 14. között második alkalommal Bálványosfürdőt és Torját választotta Székelyföld csomópontjának.
A szervezők célja, amint a Noise tábor neve is sugallja, hogy erősítsék a zajt, az életet Székelyföldön, és értékeinkre felhívják a nagyvilág figyelmét. Az egyhetes alkotótábornak köszönhetően – főtámogatók a Bálványos Resort tulajdonosai – az alkotni vágyó fiatalok kísérletezhetnek az építészet, a dizájn és a divattervezés területén, animáció készítésében, fotó-videózásban. A zömében Háromszéki, mintegy negyven állandó táborlakó szabadon választhatott a műhelymunkák közül. A szervezők ismertetése alapján, a hely szelleméből és a hozzá kapcsolódó változatos legendákból inspirálódva készítették munkáikat. A divattervezők a Szent Anna-tó legendájából ihletődve tizenkét ruhából álló kollekciót terveznek. Az építészeti műhelygyakorlaton részt vevők többek között egy kültéri tusolót és a közeli erdőben található mofettát építenek újra. Péntektől a Budapesti FabLabnak köszönhetően egy 3D-nyomtató műhellyel is bővül a lehetőség. Augusztus 13-án, szombaton az elkészült alkotások nagyközönség előtti bemutatásával, divatbemutatóval, kiállítással és borkóstolóval zárul a tábor, amelyre a szervezők minden érdeklődőt várnak a Bálványos Resorthoz.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-ra emlékezünk
Hatvanéves a magyar forradalom 
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Magáénak érzi minden magyar szerte e világon, október 23-án pedig tisztelettel adóz a szabadságharc emlékének, bárhol éljen is.
Ahogyan a forradalom idején is a fiatalok játszották a kulcsszerepet annak kitörésében, Kézdivásárhelyen is a diákoké, ifjaké a főszerep ezen a napon. Kézdivásárhely önkormányzata és a helyi iskolák közösen emlékeznek idén is az 1956-os eseményekre, október 23-án, vasárnap több helyszínen, több időpontban lesznek rendezvények. 
A 60 éves évforduló tiszteletére az esti megemlékezésen az énekek és szavalatok mellett alkalomhoz illő video-aláfestés színesíti majd a kulturális programot, amelyet a CsomóPont Egyesület és a KreaKids Stúdió munkatársai valósítanak meg. 
Az esemény részletes programja: 11 órától ünnepi istentisztelet a református templomban, ünnepi műsort adnak a Református Kollégium diákjai. 13 órától tisztelgés az 1956-os szabadságharc hősei előtt a református temető kopjafáinál, ünnepi műsorral emlékeznek a Református Kollégium tanulói. 18.30-tól a kézdivásárhelyi iskolák fáklyás felvonulása a Gábor Áron téren, végül 19 órától megemlékező műsor és koszorúzás a Hősök Emlékművénél, közreműködnek a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákjai. 
A szervezők szeretettel várnak mindenkit! Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A fiataloké volt a fő szerep (Kézdivásárhely)
Tegnap, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján Kézdivásárhelyen egész napos rendezénysorozattal emlékeztek. 
Délelőtt a református templomban ünnepi istentisztelet zajlott, ahol az alkalomhoz illő műsort adtak elő a Református Kollégium tanulói. A megemlékezés a református temetőben a Szoboszlai-kirakatper áldozatai emlékére 1994-ben felavatott kopjafánál folytatódott, ahol a többéves hagyományhoz híven a Református Kollégium diákjai ünnepi műsorral rótták le kegyeletüket az 1956-os hősök emléke előtt.
A megemlékezésen Beder Imre református lelkész Makay Botond ny. református lelkipásztor Könyv vagy te is! című kötetéből olvasott fel részleteket, majd Mike Bernadett, az iskola végzős tanulója idézte fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, a pesti srácok küzdelmét, akik életüket adták a magyar szabadságért. Ezt követően a Református Kollégium három tanulója a templomban előadott ünnepi műsorukból szavalt verset, majd Fórizs Barbara énekelt, gitáron kísérte Ruszka Sándor lelkipásztor. A temetői ünnepség a magyar himnusz eléneklésével, koszorúzással és gyertyagyújtással ért véget. Az iskola tanulói gyertyákból kirakták az ’56-os évszámot. 
Annak jegyében, hogy a forradalom kitörésében a fiatalok játszották a kulcsszerepet, Kézdivásárhelyen a diákoké, ifjaké volt a fő szerep délután is. A 60. évforduló tiszteletére a város középiskolásai fáklyákkal vonultak fel a Gábor Áron téren, majd a Vigadó színháztermében került sor a megemlékező gálaműsorra. 
A Vigadóból a résztvevők fáklyákkal a kezükben a Hősök emlékműve elé vonultak: énekek és szavalatok mellett videoaláfestés színesítette a kulturális programot, amelyeket a CsomóPont Egyesület és a KreaKids Stúdió munkatársai valósítottak meg. A megemlékezés himnuszaink eléneklésével és koszorúzással zárult.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jakabos Ödön-emléktáblát avattak (Kézdivásárhely)
Vetró András szobrász által készített domborműves emléktáblával jelölték meg tegnap a kézdivásárhelyi Bem József utca 2. szám alatti ház homlokzatát, ahol Jakabos Ödön élt, illetve megírta Indiai útinaplóját. Az emlékjelállítást a CsomóPont Egyesület egyik alapembere, ifj. Hodor Levente kezdeményezte, a csomópontos fiatalok anyagi támogatókat kerestek, így készülhetett el az emléktábla. Terveik szerint a jövőben újabb helyi hírességeknek szándékoznak emléket állítani azért – miként Erőss Sándor megfogalmazta –, hogy „emlékük ne menjen feledésbe”.
A zord időjárás ellenére mintegy százan vettek részt az eseményen, jelen voltak a Jakabos család tagjai is. Elsőként Jakabos Ödön fia, a Tatabányán élő Zoltán szólt az egybegyűltekhez. Kezében édesapja – az alig harminckilenc évet élt Jakabos Ödön – 1983-ban a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Indiai útinaplóját tartotta. Elmondása szerint édesapja a nagy út végén is szerény és elégedett ember volt. Azt javasolta, tanév végén a több nyelvet beszélő, kiváló tanulókat egy-egy Kőrösi Csoma Sándor- vagy Jakabos Ödön-jelvénnyel, illetve más helyi híres emberről készített kitűzővel lehetne jutalmazni, hogy a mai fiatalok továbbvigyék a Jakabos Ödön által is képviselt szellemiséget, szerénységet és akaraterőt.
A nagy utazó emlékét a család kérésére egykori barátja, Czegő Zoltán költő méltatta, arra emlékeztetve, hogy mielőtt elment volna Indiába, kerékpárral bejárta Európa egy részét, amihez „valami megkapó és megható lelkierő kellett, és vállalta a koldulást a szó igazi értelmében egy-egy vízumért, hogy átmehessen a határon. Soha nem a kalandvágy serkentette arra, hogy megtegye a nagy utat. Autóstoppal, teveháton, gyalogosan, hajón egyenesen ment a cél felé. Sok Jakabos Ödönre és ilyen jellemre van szüksége ennek a népnek.”
Deák Ferenc magyartanár arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a márványtáblára Magyari Lajos egyik ismert versének a két sora – „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – került fel, mert nagyon lényeges, hogy mindig legyenek olyan emberek, akik tudják vállalni a küzdelmet. A domborműves emléktáblát dr. Jakabos Sára, Jakabos Ödön húga és Jakabos Zoltán leplezte le. A rendezvény a Jakabos-porta udvarán kötetlen beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárult. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)