Megújuló nyergestetői kopjafák
A nyergestetői székely hősök emlékhelyén számos értékes kopjafa az idő és időjárás miatt veszélybe került. A kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Faipari Tanműhely és a Kelengye Egyesület összefogásával a régi kopjafákat minőségi faápolóval lekezelték.
Vasárnap a tanműhely tanulói István Sándor fafaragó, tanműhelyvezető és Taierling Péter, a Praetoria Egyesület elnöke irányításával láttak munkához. Ez idő alatt a Budakeszi Katonai Hagyományőrző Egyesület tagjai is idelátogattak, és tisztelegtek Nyergestető egykori hőseinek emléke előtt. István Sándor eddig tíz kopjafát készített és állított fel a Nyergestetőn. 2007-ben a kézdivásárhelyi öt közép- és három általános iskola kapott egy-egy kopját, az volt a cél, hogy minden iskolából két-három ügyes tanuló készítsen egy-egy emlékjelet a tanintézmény nevében, egyúttal megismerve a háromszéki motívumokat, a faragást és a kopjafák történetét. Három iskola az ügy mellé állt, támogatta a kopjafaállítást, öt ellenben nem, helyettük és nevükben István Sándor készítette el azokat. A Csiszár Dénes Faipari Tanműhelyben kisebb méretű kopjafákat készítenek a tanulók, így merült fel az ötlet, hogy az értékesebb emlékjelek lekezelése mellett tanulmányozzák a jellegzetes motívumokat, a negatív példákat is megismerve, hiszen az évek során rengeteg oda nem illő kopját is felállítottak. A nyergestetői kopjafák lekezelésének az ötlete Taierling Pétertől származik, aki a csíkkozmási polgármesteri hivataltól megkapta az engedélyt a karbantartásra.
Vasárnap István Sándor, Taierling Péter, hét tanuló és egy szülő mintegy harminc kopjafát kezelt le faápolóval. Időközben Berlinger Gábor elnök vezetésével a Budakeszi Katonai Hagyományőrző Egyesület tagjai is megérkeztek a Nyergestetőre. A vitézek között régi ismerősként Jánosi Attilát, a Háromszék Táncegyüttes egykori táncosát is felfedeztük. Előző nap a budakeszi hagyományőrzők Szentegyházán a tizedik Őszi Hadjáraton vettek részt. Előbb az emlékműnél, majd a tömegsírnál emlékeztek az elesett székely hősökre, énekelték el himnuszainkat és a Szózatot Vesztergám Miklós tárogatóművész kíséretével. Ezt követően elbeszélgettek a kopjafák felújítóival, megmutatták a gyermekeknek fegyverzetüket.
Miután befejezték a munkát, a kaláka résztvevői közösen fogyasztották el a Történelmi Kávézó udvarán a bográcsban főtt pityókatokányt.
A kopjafa-felújító kaláka fő médiapartnere a Háromszék napilap volt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tojásfestés a könyvtárban
A Barabás Zsombor Háromszéki Népművészeti Egyesület első alkalommal szervezett családi tojásfestést tegnap délután a kézdivásárhelyi Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtár pincehelyiségében. 
Az egyesület tagjai – László Károly, Bagoly Erzsébet, Opra Etelka, Szabó Erzsébet (Bimbi), Pászka Éva, Vajik Tünde – hagyományos és modernebb technikájú tojásfestésre tanították a kisszámú érdeklődőt. Előző nap a Csiszár Dénes Tanműhelyben tartott Opra Etelka tojásíró népművész hagyományos tojásfestést, amelyen negyven felnőtt és tanuló vett részt. Szombat délután a Gyűjtemények Házában Volloncs Mária torjai iparművész tart óvodások és iskolások részére filctollas tojásfestést. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csak csillogó szemeket és kíváncsi tekinteteket vár
Az alkotás olyan, mint az éhség
André Csongor szobrász-keramikus Csíkszeredában született, jelenleg Csernátonban él, Kézdivásárhelyen oktat. Művészi tehetségére általános iskolai rajztanárnője figyelt fel, szülei az ő ösztönzésére íratták át már hetedikes korában a képzőművészeti iskolába, majd tehetségét a nagyváradi állami egyetem képzőművészeti karán, szobrászati szakon kamatoztatta.
– Családjában volt olyan, aki példaképként szolgált? Vannak-e olyan művészek, akiket mentorként tart számon?
– Családon belül talán nagybátyám az, aki munkásságával ösztönzött, hogy kitartsak a képzőművészet mellett. A művészek közül Salvador Dalit említeném, ő tudta és tudja alám adni a lovat, amivel képzeletem szárnyalhat.
– Mikor döntött-e el, hogy a képzőművészet lesz a hivatása?
– Erre még most sem nyilvánvaló a válasz. Az ember küzd a megélhetésért, ezért minden olyan munkát kipróbál, ami esetlegesen a „szakmájához” köthető. Igazából még most is keresem erre a kérdésre a választ.
– Milyen alkotói utat tud maga mögött?
– A líceumi évek alatt sikerült a csoporttársaimmal néhány komolyabb munkát kivitelezni: méltányosabb iskolai dekoráció, az iskola névadójának mellszobra, köztéri szobor… Mindezt a szaktanárunk inasaként tettük le az asztalra. Ezeknek köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, amit a hagyományos tananyag nem adott volna meg. Ezenkívül az egyetemi évek alatt évente volt két–három csoportos és egyéni vizsgakiállításunk, valamint közvetlenül az egyetem után alkalmam nyílt egy nagyobb méretű, ,,scrap metal” (ócskavas) projektet lebonyolítani, ami talán még most is ki van állítva egy németországi múzeumban. Ezt egy színházi kitérő követte, ahol gyártásvezetőként tevékenykedtem, mellette kellékek, szobrászati elemek készítésével hódoltam szenvedélyemnek. Aztán kisvállalkozóként tevékenykedtem, fa-, vas-, kőimitációkat készítettem, épületdíszítő-elemeket gyártottam, restauráltam, amit egy jó barátom mellett tanultam el, de megmaradt a kellékkészítés, díszlettervezés is. Kis szünet után most próbálok több időt szánni a művészetre, alkotásra.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Szabadúszóként próbálok létezni, és az alkotás segít… Olyan, mintha felemelkednék a földtől három méterre, és nincs más, csak én és a munkám. Az alkotás olyan, mint az éhség. Ha megéhezem, eszem. Nagyrészt valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot érzek valahol legbelül, amit hétköznapi tettekkel nem tudok beazonosítani, ilyenkor nekiülök egy darab agyagnak, fának, réznek…
– Nemrég a kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Tanműhelyben kerámiaszakkört indított be gyerekeknek és felnőtteknek. Honnan az ötlet?
– Azt tartom, nem csak mondani kell, hogy a gyermekekben van a jövő, hanem tenni is kell azért, hogy értékes fiatalokat fedezzünk fel, és segítsük őket a fejlődésükben. Innen jött a kerámiaszakkör ötlete. Mindazok, akik figyelemmel kísérik a tanműhely tevékenységét, tudhatják, hogy Vetró András évek óta tart szobrászati foglalkozásokat gyerekeknek. Így hát ezt a lehetőséget kizártam, így kezdtem el újra hódolni a kerámiának. Legfőbb vágyam, hogy legyen olyan nagy az érdeklődés, hogy a gyerek és felnőtt csoportoknak külön lehessen szakkört tartani. Amúgy nem első alkalom, hogy gyerekekkel foglalkozom, az évek folyamán több tíz olyan táborban és rendezvényen vettem részt, ami kifejezetten nekik szólt.
– Mit kell tudniuk a kezdő tanoncoknak? Mit biztosít a számukra?
– Bízom, hogy hosszas lesz az együttműködés a tanműhellyel, és tényleg eljutunk még a legkisebb tanonccal is arra a szintre, hogy egy gyönyörű kerámiával lepje meg a szeretett személyt. Szeretném mind a gyermekek, mind a felnőttek számára megtanítani azon technikák sorozatát, ami által ők is képesek lesznek otthonra, akár eladásra is szánt, minőségi kerámiát készíteni. Egyedüli dolog, amire szüksége van a tanoncoknak, hogy csillogó szemmel és kíváncsian érkezzenek be a tanműhely kapuján!
– Akik nem ismerik ezt a szakkört, azokat mivel csábítaná a műhelybe?
– Úgy gondolom, minden, ami elszakít néhány órára a telefon, laptop, internet „csodálatos” világától, az igen is fontos az embernek!
– Mi fontosabb számára: az önkifejezés vagy egy üzenet közvetítése a közönségnek?
– Ha ránézünk a kortárs megnyilvánulásokra, azt mondhatni, tele van önkifejezéssel. Két doboz festék vászonra való felfröcskölése a monotonból, rutinból való kiszakadás üzenetének kifejezésére nagyon sekély személyiségre vall a szememben. Ha üzenni akarunk, ne azt várjuk, hogy majd a néző eldönti, hanem adjunk nekik egyenes, kimunkált üzenetet! Én inkább üzenek a világnak, mintsem legmélyebb, sötét gondolataim megtestesülését nevezzem alkotásnak. A marosvásárhelyi rádió műsorának címben megfogalmazott gyönyörű gondolata („A kortársból lesz a jó klasszikus!”) vezéreljen alkotói munkánk során, ne csak polgárpukkasztás legyen a célunk.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?
– Szeretnék újra közel kerülni a színház világához, de vezérszálam a tehetségek esetleges felfedezése. A Csiszár Dénes Tanműhely által nyújtott lehetőség lobbantotta lángra ezt a szikrát, és szeretnék értékes időt eltölteni a műhelyben. Párhuzamosan dolgozunk egy – a csernátoni Haszmann Pál Múzeum berkein belül – olyan állandó foglalkozás indításával, ami úgyszintén gyerek- és felnőttfoglalkozásokat kínál majd. Úgy, ahogy annak idején engem is „felfedezett” a rajztanárnőm, szeretnék én is beállni azok sorába, akikről ezt elmondhatják. Szeretnék segíteni a felszínre törni azoknak, akik tehetségesek, de nem is tudnak róla. Hodor Enikő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)