Hétszázan ropták a táncot (Perkő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozó)
Szombaton a zord időjárás miatt nem a szokásos helyen, a perkői nyeregben levő kőszínpadon, hanem a kézdiszentléleki Petőfi Sándor Művelődési Házban tartották meg a nyolcadik Perkő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozót, melyen huszonnégy csoport mintegy hétszáz tagja ropta déltől estig a táncot. Első alkalommal vett részt a seregszemlén a budapesti Babszem Táncegyüttes, a kisújszállási Karakas Ifjúsági Néptáncegyüttes és a Garaguly Gyermek Néptánccsoport, a székelykeresztúri Mákvirág Néptánccsoport, a vargyasi Csillagkövetők Néptánccsoport és a sepsiszentgyörgyi Rügyek Néptánccsoport.
A rendezvény nyitóprogramjaként Orbán Ferenc állatokról szóló népi gyermekdalokat tartalmazó, Nagy az Istenke állatkerje című lemezét mutatta be zenésztársak és Benkő Éva közreműködésével. Esik az eső, ázik a Perkő – e szavakkal nyitotta meg Balogh Tibor polgármester a rangos rendezvényt, és elmondta: nagy öröm, hogy a község adhat helyet évente e jeles eseménynek. Köszönetet mondott a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársainak és mindazoknak, akik a szervezésben segítettek. A megnyitó után sorra lépett színpadra a huszonnégy csoport, kalocsai, mezőségi, kalotaszegi, szilágysági, udvarhelyszéki, sóvidéki, széki, felcsíki, moldvai, Küküllő menti, erdővidéki és szatmári táncokkal arattak megérdemelt sikert. A tánccsoportok fellépésével párhuzamosan az Apor István-iskola folyosóján kézműves-tevékenység – babakészítés, nemezelés, bútorfestés és gyöngyfűzés – zajlott. A művelődési ház előcsarnokában népi mesterek és kézművesek állították ki eladásra szánt tárgyaikat. Virág Endre néptáncoktató, a rendezvény főszervezője összefoglalóként elmondta: a fesztivál elsősorban a gyermekeknek és nem a nagyközönségnek szól, és nem az a legfontosabb, hogy az ifjak megtanuljanak profi szinten táncolni, hanem az, hogy bekerüljenek egy jó közösségbe, és továbbvigyék a hagyományt, s ugyanakkor közösségépítő jellege is van.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tíz éves a határok feletti „huszárdiplomácia”
Az elmúlt hét végén rendezték meg a Hajdú Bihar megyei Létavértesen a IV.Érmelléki Huszárokosító rendezvényt, Bihar megyeiek részvételével is. Arra is emlékezhettek, hogy éppen 10 esztendeje kezdett kialakulni a “huszárdiplomácia”, mely egyesek szerint sokszor hatékonyabb, mint a politikusok ténykedése.
Létavértesre érkezve rögtön szembetűnik a kisváros rendezettsége, a közterületek pedáns tisztasága, a kívülről impozáns sportcsarnok és uszoda épületére irigykedve vetettem sóvár pillantásokat. Mosolyogva igazított útba szombat délelőtt egy cukrászda pultja mögött álló hölgy a Liget tanya irányába, tudta, hogy “a Csontosékat” keresem. Valóban, Csontos János, a Hajdú Bihar megyei Hagyományőrző Huszáregyesület elnökének tanyájára tartok, ahol a IV.Érmelléki Huszárokosítót tartják. Az események már előző nap megkezdődtek, amikor fogadták a határon belüli és kívüli vendégeket, jártak velük Nagykerekiben, Kismarján, Kokadon és Álmosdon is. Utóbbin tölgyfából faragott kopjafát állítottak a honvédő harcokban elpusztult lovak emlékére, melyet több száz kilométerről hoztak el a Kovászna megyei Vargyas település Csillagkövetők civil szervezet ajándékaként. Emlékmű van, de hasonló kopjafa nem őrzi a mai Magyarország területén az ember hűséges bajtársainak emlékét, tudtuk meg Szoboszlai Endrétől, a huszáregyesület sajtófelelősétől. A kopjafát Gellért Gyula nyugalmazott bihardiószegi lelkész áldotta meg, akit köszöntöttek is az eseményen nyugdíjazása alkalmából, elismeréssel a lovas hagyományőrzésben (is) tett munkájáért, hiszen kiemelkedő szerepe volt a határ innenső oldalán a huszárhagyományok felélesztésében, nem is beszélve a Diószeg-Álmosdi csatáról történő évenkénti megemlékezésről.
Okosítás
A Létavértestől nem messze, erdő rejtekén lévő Liget tanyára érve a pipacsos, akácvirágos úton, az első, ami megüti az ember fülét: a megnyugtató csend, amit madárcsicsergés tesz még kellemesebbé. Aztán az “Álomzug”-nak nevezett tanyán sülő lángos illata kecsegtet, de pogácsát is felszolgálnak az ideiglenes konferenciateremmé előléptetett fészerben, ahol Menyhárt Károly létavértesi polgármester, majd Csontos János köszöntötte a magyarországi, illetve a partiumi és erdélyi vendégeket – megyénkből Bihardiószeg és Szentjobb huszárjai voltak jelen, illetve a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület tagjai. A rendezvény címében foglalt “okosítás” következett, egyelőre elméletben lovaglásról, lótartásról, futószárazásról, lótartókat érdeklő kérdésekről. Az elméletet gyakorlat követte, amikor a nagyobb karámban lovaglási és csikós, a kisebben futószáras bemutató volt, de például olyan érdekességet is megtudhatott a kívülálló is, hogy a ló patája az avatott szem számára az állat teljes életrajzát megmutatja. Közben már a több bográcsban rotyogott az étel, bor és pálinka is előkerült a kellemes napsütésben. Ahogy említettük, 10 esztendeje, a 2004. március 15-i ünnepségre érkeztek először a debreceni huszárok Nagyváradra. Az évforduló kapcsán Csontos Jánossal, illetve Rákóczi Lajos érköbölkúti tanárral, a honi lovassport jeles szakértőjével elevenítettük fel az akkori időket.
Emlékek
Ha nem is szóról szóra, de mindketten hasonló nosztalgiával emlékeznek arra, amikor az akkori RMDSZ-vezetők kérésére megszervezték a huszárok felvonulását a főutcán, illetve a Szacsvay és a Petőfi szobornál, arra, hogyan öltöztek huszárruhába a debreceniek az állatkert melletti kaszárnyában, nem kis pánikot keltve az ottani egyenruhások között, micsoda lelkesedéssel fogadták őket a váradiak a Körös partján, majd a felvonuláson, hányan és hányan könnyezték meg a látványukat, hogyan szórtak főleg az idősebbek virágot a lovak patája elé… Abban az évben csatlakozott Magyarország az EU-hoz, később Románia is, és ez könnyebbséget hozott a határ átjárhatóságában, így már sorra meg lehetett szervezni – hogy csak a nevezetesebbeket említsük – a Szent Imre Emléktúrát Csíkszentimre és Hegyközszentimre között, (2007), a marosvásárhelyi huszárok avatását az ottani várban (2009), a Bem-túrát Kolozsvár és Kézdivásárhely között (2011), a Lenkei tábornok-emléktúrát (2013). Közben Bihar megyében is megalakultak a huszárcsapatok, előbb Szentjobbon, majd Diószegen, bekapcsolódva a rendezvényekbe, és sajátokkal is előrukkolva. Mindkét beszélgetőpartnerem politikusi múlttal rendelkezik, így avatottakként válaszolhattak: miben különbözik a “huszárdiplomácia” a hagyományostól? Mindkettejük szerint a nem protokolláris, az emberekhez közvetlenebbül szóló kapcsolatokról van szó, melyeket (jó esetben) nem fertőz meg a fehérgalléros politika, olyan helyekre is eljutnak a magyar huszárok, például legutóbb Máramarosban, ahol a politikusokat nem biztos, hogy szívesen látták volna.
Magatartásforma
“A népi diplomácia, a ló szeretete, a hagyomány tisztelete összehozza az embereket, most például Kárásztelekről, Szilágysámsonból, Kémerről, Koltóról, Magyarremetéről, Szentjobbról, Székelyhídról, Diószegről, Létavértesről vannak vendégeim”, sorolta Csontos János, akinek a huszáregyesület tagjai segítettek a vendéglátásban. “A huszárok mindig is tudták, milyen drága az emberélet, így a huszárság, de akár a fogathajtást is említhetném, egy viselkedésmód, ami a becsületre, a tisztességre, az adott szó és egymás tiszteletére alapul, és nem utolsó sorban felelősségérzetre nevel, hiszen az állat tartása felelősség”, fogalmazott Rákóczi Lajos, hozzátéve, hogy Románia több megyéjére is ki szeretnék terjeszteni a huszárhagyományok őrzését, és a lovassportot is. Közben megfőttek az ételek, és három tangóharmonika is nótázásra csábította a huszárokat, civileket egyaránt, amibe bekapcsolódtak az időközben megérkezett szentjobbi Vadvirágok asszonykórus tagjai is. A “huszárokosítók” célja a kiképzés, a találkozás, a barátság erősítése – mondta Csontos János, aminek ez a negyedik is teljesen megfelelt.
Rencz Csaba
erdon.ro

Székely Lovasok Székelyföldért
Háromszéken 170 kilométeres távot tesznek meg az augusztus 15-17. között zajló székelyföldi lovas váltó résztvevői – tájékoztatott Jakab Kevend-István huszárszázados, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület elnöke. Hozzátette: amióta a lovas hadviselések kora lejárt, nem ült ennyi székely egyszerre lóra. A staféta Székelyföld etnikai határai mentén halad majd Hargita és Kovászna megyében.
Jakab Kevend-István elmondta: rendezvény célja összefogni a székelyföldi lovas közösség minden ágában tevékenykedő magyar nemzeti érzelmű lovasokat, és körbevinni lóháton egy jelképes stafétát Székelyföld etnikai határai mentén. „Így kívánjuk megmutatni, hogy Székelyföld igenis létezik, volt és lesz, egységes és oszthatatlan, és mi székelyek, lovas nemzetként ragaszkodunk ősi földünkhöz és évezredes hagyományaikhoz és ezek védelmében képesek vagyunk összefogni minden körülmények között” – részletezte.
A stafétabotot ezúttal egy GPS-készülék és kis székely zászló helyettesíti, melyet egymásnak adnak át a kijelölt helyeken az egymást éjjel-nappal váltó lovasok. „A rendezvény erejéig összefogtak a Hargita és Kovászna megyei lovasok, akik ötszáz kilométeres távon járják körbe Székelyföldet. Jövőre azonban nagyon reméljük sikerül a Maros-mentét is körbejárnunk, hogy teljesebb legyen az utunk. Ha törik, ha szakad, jövőre beér a staféta oda is” – mutatott rá a háromszéki huszárszázados. Hangsúlyozta: ez egy civil kezdeményezés, mindenféle politikai hátszél nélkül.
A Székely Lovasok Székelyföldért elnevezésű lovasrendezvény háromszéki résztvevői hat civil egyesület tagjai: a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a Vargyasi Csillagkövetők, a Saggitis Siculorum Egyesület, a Háromszéki Lovas Egyesület, a Szentléleki Kassai Lovasíjász Iskola és a Torjai huszárok. A 170 kilométeres háromszéki távot hetven lovas teljesíti majd, akik már többször megtették az utat, „elpróbálták a lovaseseményt” ahogyan Jakab Kevend-István mondja.
A három napon át tartó lovagláson Kovászna megye határát szombaton érik el a lovasok, ahol a Vargyasi Csillagkövetők civil egyesület képviselői veszik át a stafétát a Hargita megyei lovasoktól és viszik azt Vargyason át Barót város Vargyas felőli bejáratáig.
A hagyományőrző tájékoztatása szerint a lovasesemény során csak nagyon ritkán haladnak főúton, a településekre sem mennek be, csak a bejáratig, hiszen az ajánlás szerint ügetve kell a ritmust tartani és az aszfalton ezt nem tanácsos tenni.
Ugyanakkor a staféta ünnepélyes fogadását több településen is megszervezik: Árkos, Sepsiszentgyörgy, Kökös, Szőrcse településeken nappal, Petőfalva, Imecsfalva, Gelence, Ozsdola, Nyújtód, Lemhény, Kézdialmás, Csomortán, Esztelnek, Bélafalva, Kézdiszentkereszt, Szentlélek, Torja községekben pedig fáklyafényben, az esti órákban.
„Mint általában a hagyományőrző és lovas események esetében történni szokott Háromszéken, a Székely Lovasok Székelyföldért esemény Kovászna Megye Tanácsának és az útvonalba eső települések önkormányzatainak támogatását élvezi” – szögezte le Jakab Kevend-István.
Szabó Enikő, Székelyhon.ro

Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

A kultúra és a nemzet szolgálatában
Kiemelkedő népművészeti tevékenységének elismeréseként Erdővidék Kultúrájáért-díjat adományozott Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragónak a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület pénteken este Vargyason az unitárius templomban. Az Erdővidék Közművelődési Napok zárómomentumaként szombaton a baróti művelődési házban huszárbált tartottak.
Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkipásztor történelmünk, balladáink és népünk ünnepeit és hétköznapjait fába faragó embert, Máthé Ferencet közössége példaképének nevezte. Erdővidék Múzeumának vezetője, Demeter László a közművelődési egyesület által tíz esztendeje alapított díj történetét és a díjazottak kiválasztásának módját ismertette. Mint mondotta, jól döntöttek, amikor az időközben elhunyt Bodosi Dániel festőművészt, a szintén vargyasi bútorfestő Sütő családot, Varga Béla fotográfust, Kósa Bálint grafikust, metszőművészt, a Kájoni Consort régizene-együttest, Egyed Ákos akadémikust, Kászoni Zoltán halbiológust, Vargyas volt polgármesterét és értékmentőjét, Deák Vilmát és közösségét több évtizeden keresztül szolgáló Kubánda Gizella tanítónőt díjazták, idén pedig Máthé Ferencnek ítélték az elismerést, hiszen mind olyan személyiségek, akik önzetlenül cselekednek, s irányt mutatnak nemzedékek sorának.
Vargyas polgármestere, Ilkei Ferenc laudációjában Máthé Ferencet olyan embernek írta le, akit az élet nehézségei nem törtek meg, az elnyomó államhatalomnak nem hódolt be, megmaradt nyakas székely embernek, eközben alkotómunkáját az országhatáron túl is megismerték. Máthé Ferenc, miközben megköszönte, hogy a díjat alapítók idén rá gondoltak, mint olyanra, akit érdemes elismerésben részesíteni, arra figyelmeztetett, tapasztalata szerint fogy azok száma, akik hagyományaink ápolására áldoznak, ezért jobban oda kellene figyelnünk örökölt értékeink éltetésére. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület által második alkalommal szervezett huszárbálra (fotó) Erdélyből és az anyaországból érkező vendégeket Kádár László hagyományőrző huszárőrnagy köszöntötte. Külön üdvözölte a Szegedről érkezőket és a Vargyason nemrég megalakult Gyertyánffy Ferenc nevét felvett huszárcsapat tagjait. Mint mondotta, üdvözlendő, hogy a vargyasi hagyományőrzők az 1849. július 5-én Eprestetőn a kozák túlerővel szemben a harcot vállaló bátor százados nevét tűzték zászlójukra: áldozatvállalása követendő példa lehet minden hazájáért cselekedni kívánó számára.
A 3. Honvéd Zászlóalj (Szeged), a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a 6. Württembergi Huszárezred (Erdőszentgyörgy), a 15. Mátyás Huszárezred (Szováta), a 11. Székely Határőr-huszárezred (székelyudvarhelyi és szentegyházi csapatai), a 15. Székely Határőr-gyalogezred, a Gyertyánffy Ferenc Huszárcsapat (Vargyas), a Homoródmenti Hagyományőrző Hannover Huszárok, a Homoródmenti Határőrök és Vörös Darabontok, a Hannoveri Huszárezred (Uzon) és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki tagjai zászlójukkal vonultak fel, s engedélyt kértek feletteseiktől a bálon való részvételre.
A vargyasi Borbáth Szilveszter éneklését, a művelődési ház Minisyncron együttesének palotás táncát, a Csillagkövetők Civil Egyesület tagjainak néptáncolását és a disznótoros vacsora elfogyasztását követően emlékplakettel mondtak köszönetet a megyei tanács alelnökének, Nagy Józsefnek, amiért hivatalnokként és lovainak, tanyájának, felszerelésének rendelkezésre bocsátásával magánemberként is segítette a hagyományőrzőket. Díszoklevelet kapott a Székely Vágta első és a Nemzeti Vágta negyedik helyezését megszerző, s ezáltal egyesületének, Kézdiszéknek és az erdélyi huszárok számára is dicsőséget hozó Zsigmond János is. Idén elért pontszáma alapján egy évre őrmesteri kinevezést nyert Kövér Zsolt és Költő Norbert a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesülettől és az  erdővidékiek közül Dávid Gábor és Barabás Gyula. A huszáravatásra éjjel egy óra után került sor, amikor a jelölteket „nyeregre húzták”, fejüket mentével takarták le, az avatótisztek pedig jókívánságaikat és velük szemben támasztott elvárásaikat fogalmazták meg egy-egy mondatban, majd kardjuk lapjával – kinek gyengébben, kinek erősebben – illették az avatandók fenekét, végezetül kézfogással és egy korty itókával pecsételték meg az elkötelezettséget. A bál hajnalig folytatódott, a talpalávalót sokak megelégedésére a kászonújfalusi Hagyományőrző Népi Zenekar húzta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István, a példakép (Vargyas)
A vargyasi Csillagkövetők Egyesület második alkalommal szervezett erdővidéki néptánctalálkozót Szent István napján. A tánc mellett helye volt a gondolatébresztésnek is: Kincses Kálmán református lelkész Adj magyarságot a magyarságnak címmel tartott előadást.
A szenterzsébeti tiszteletes tavalyi, a Szent Koronáról tartott érdekfeszítő előadásának emléke bizonyosan élénken élt sok vargyasiban: mással aligha magyarázható, hogy dologidőben hétköznap délelőtt zsenge iskoláskorú és meglett emberek sokasága töltötte meg a művelődési ház nem is olyan kicsi termét.
A Csillagkövetők Egyesület elnöke köszöntőbeszédében a feladatot vállaló és azt véghezvivő Szent Istvánt állította a közönség elé példának. „Ez a megemlékezés akkor lesz méltó a nagy királyhoz, ha tanulni tudunk és akarunk életpéldájából. Az ünnepség célja nem a múltba menekülő nosztalgia kell hogy legyen, hanem a jelenbe hozó emlékezés. István király egyéniségét, életpéldáját, országot építő bátorságát állítjuk magunk elé, hogy mindezek fényében mostani és jövőbeni feladatainkat fogalmazhassuk meg” – mondotta.
Kincses Kálmán szerint kétségekkel és fenntartásokkal kellene szemlélnünk mindazt, amit a hivatalos történelemírás a honfoglalásról, Szent István és Koppány viszonyáról, az Árpád-házról állít. Mint mondotta, például a valóságnak nagyon sokat ártott az István, a király rockopera sikere: a dalokat nemzedékek fújták kívülről, ám az abban bemutatott történet és a krónikákban foglaltak sok esetben köszönő viszonyban sincsenek egymással. Azt a fajta Koppány- és István-képet egy XVIII. század végi német írásnak köszönhetjük, amelyet később bizonyos politikai érdekeket követők próbáltak megerősíteni és elfogadtatni – jelentette ki.
A tiszteletes szerint ügyelnünk kell értékeink megőrzésére – például a kaláka erejére –, mert közösségünk erejét a közös gondolkodás és cselekvés adja. Ha nem hagyjuk magunkat, ha elődeink példáját követve éljük életünket, nem lesz igazuk azoknak, akik elveszejtésünkről ábrándoznak – a Kárpát-medencéből nem fogy el a magyar, számottevő erő maradunk szülőföldünkön. Az eseményen fellépett Borbáth Szilveszter fiatal énekes, délután az erdőfülei Dobó, az olaszteleki Hajnalcsillag, a bibarcfalvi Búzavirág és Bóbita, valamint a Csillagkövetők néptánccsoportja, akik közösen vonultak fel, majd mutatták be táncaikat. A talpálávalót Mihály Pál és zenekara szolgáltatta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faluünnep kiállításokkal Nagyajtán
A kultúrotthon és a Kriza János Általános Iskola által határolt egykori piactér jókedvű nagyajtaiakkal, erdővidékiekkel és külföldi vendégekkel volt tele szombaton és vasárnap. A színpadon napközben a házigazdák és a környék tehetséges fiataljai, esténként a nevesebb előadók léptek fel. A Nagyajta szellemi öröksége iránt érdeklődők sem mAradtak élmény nélkül: az óvoda épületében, valamint a vár északnyugati bástyájában kiállítást lehetett megtekinteni.
A középajtai mazsorettek felvonulását követően Bihari Edömér polgármester üdvözölte a falubelieket és az Egyesült Államokból, Madisonból, valamint a Hollandiából, Frieselandból érkező unitárius vendégeket. „Minden magyar kistelepülésnek, így a miénknek is megvannak a maga hétköznapi gondjai. Mindezek mellett nagyon fontos, hogy ebben a felgyorsult világban egy-két napot szenteljünk a kikapcsolódásra, feltöltődésre, az ünneplésre, amikor az elszármazottak hazajöhetnek az ősi portákra, találkozhatnak a rég nem látott rokonokkal, barátokkal, jó ismerősökkel, amikor színpadon megcsodálhatjuk gyermekeink, ifjaink produkcióit, amikor kicsit megáll az idő a hétköznapok forgatagában, amikor a kiállítások révén megcsodálhatjuk az őseink által ránk hagyottakat” – mondotta a községi elöljáró.
Délután fellépett a baróti Mozaik, majd a Syncron tánccsoport, amelyek modern táncokat adtak elő, később a nagyajtai szülőknek és nagyszülőknek a Napsugár tánccsoport, a Magocska dal- és furulyacsoport, a Vadrózsák néptánccsoport, az Áfonya és Motolla citeraegyüttes, valamint az alig kilencesztendős borosnyói, de nagyszülei révén középajtai Osváth-Nagy Sándor szólógitáros okozott örömet. Bár a délutáni programot zápor zavarta meg, alig félórás eltolódást okozott, azt pedig estére – a Székelyudvarhelyi Syntia, majd egy tehetségkutatónak köszönhetően a Magyarországon befutott hazánkfia, Antal Timi, végül a feketehalmi Tudor Noémi és az Új Bolygó együttes tartott koncertjére – „behozták” a szervezők.
A faluünnep tegnap az amerikai és holland vendégek tiszteletére tartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott, amelyen fellépett a Gazdag Miklós Polgári Daloskör is. A központban felállított színpadon hastáncot adtak elő a Fekete Rózsák, néptáncot a középajtai fiatalok, majd a Vargyasi Csillagkövetők Egyesület táncosai. Aki maga is táncolt volna, a Folker együttes által tartott táncházban megtehette. A mulatóst kedvelőknek Postás Józsi húzta a talpalávalót, estére pedig „a nemzet csótányát”, Nagy Ferót és a Beatricét várták.
Az óvoda épületében a Nagyajta értékeit bemutató táblára nyomtatott fényképeknek, az eseményre kölcsönzött gyűjteményeknek, múzeumokba illő használati szerszámoknak köszönhetően lehetett betekinteni, milyenek is lehettek hetven-nyolcvan éve a falu hétköznapjai, ünnepei, vallásos, iskolai és kulturális élete. Az értékes kiállítás létrejöttét Hungaricum-pályázat támogatta. A vár északnyugati bástyájának második emeletén a Nagy Adél és tanítványai által készített, festett tárgyakból és nemezelt darabokból álló gazdag kiállítást lehetett megtekinteni. Mindkét tárlat a következő hetekben is látogatható lesz.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tízéves a Százlábú néptáncmozgalom
A gyermekeknek nem azért kell játékot, zenét, táncot, éneket tanítani, hogy ebből éljenek, nem is azért, hogy mutogassák magukat, hanem azért, hogy boldogabb emberek legyenek – vallja Virág Endre, aki feleségével, Imolával együtt tíz éve indította el a Százlábú Néptáncegyüttest, ezt a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes követte, amelyben jelenleg a harmadik Virág-nemzedék táncol, és jövő héten tartja első próbáját a negyedik táncos alom. Ma este a Százlábú-mozgalom három nemzedéke együtt üli a tízéves születésnapot, a sepsiszentgyörgyi Őszi Vásár színpadán tartják jubileumi gálaműsorukat. Az alkalomból Virág Endrével beszélgettünk.
Az elmúlt tíz év alatt több mint százötven előadást tartottak a Százlábú-együttesek,  az első gyermektáncosok azóta kinőttek az iskolapadból, az őket követő jelenlegi  tizenévesek alkotják a Százlábú Néptáncegyüttest, a legkisebbek pedig a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttest. Manapság, amikor az emberek életében   nincs jelen szervesen a néptánc, a gyermekeknek nincs módjuk, hogy belenevelkedjenek a néptáncba.
A tévé, a számítógép, internet, okostelefon világában pedig háttérbe szorulnak a közösségi tevékenységek, szinte csodával határos, hogy Sepsiszentgyörgyön kétszáz gyermek a néptáncot választja. Tíz év alatt ennyien fordultak meg Virág Endre és Imola keze alatt, és igény van arra, hogy újabb csoport induljon. Mi ennek a titka?
Virág Endre: A múltban a gyermekek valóban belenevelődtek a táncba a bálok, esküvők alkalmával. Ezek az események most is megvannak az emberek életében, csak másként ünneplik meg. Az 1970-es évek végétől elterjedt táncházak visszahozták a néptánc közösségépítő szerepét, és azok a fiatalok mára szülőkké váltak, tudják, mi ennek az értéke, és elhozzák a gyermekeiket tánccsoportba. Az oktatók dolga, hogy a próbákon és egész életvitelükkel átadják ezt a szellemiséget. Tehát, ha a szülő valamilyen szinten érintett volt, tudja, hogy ez egy jó hely, ahol a gyermekek együtt vannak, együtt játszanak, akkor szívesen engedi a táborokba is,  ahol reggel nyolctól este tizenegy óráig kötött program zajlik. Nemcsak népzene, néptánc, kézművesség és játék van, este pedig mesemondás, hanem mindig volt valami, amivel a gyermekeket sikerült ráhangolni ezekre az értékekre. A kisgyermekek elsősorban játszani szeretnek, ezért népi játékokon, közösségépítő játékokon keresztül közelítjük meg a néptáncot, a nagyobbakkal az ének és a tánc mellett szokásokról, viseletről, a magyarságról, kultúránkról  is beszélgetünk.
A Háromszék Táncegyüttes táncosaként nem lett volna ennyi ideje Virág Endrének, hogy tanítson, előadásokat szervezzen, pályázatokat írjon, erre akkor nyílt lehetősége, amikor váltott és a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa lett. Így adott az is, hogy az intézmény hátteret biztosít a pályázatokhoz, ebben a Lajtha László Alapítvány és a Regös Egyesület is segít, így nyertek két alkalommal is támogatást a ruhák beszerzéséhez a megyei tanács székelyruha-programjában, de előadásaikhoz kapnak ruhákat kölcsön a Háromszék Táncegyüttestől is. A kiszállások költségeit szintén pályázati pénzből fedezik, a szülők is támogatják az együtteseket, a Virág házaspár ellenben önkéntes munkában tartja a próbákat, az előadásokat. „Mi ingyen csináljuk, de az az előnyünk, hogy baráti tőkét kovácsoltunk ebből. Ha végigmegyek a városon, minden második-harmadik felnőtt vagy gyermek ismer, odajön, kezet fog, megölel. Rengeteg energiát fektetünk ebbe a munkába, ugyanakkor rengeteg energiát kapunk, ebből töltekezünk.”
Az elmúlt tíz év alatt Virág Endréék kilenc tábort tartottak, önálló előadásaik mellett felléptek a Háromszék Táncegyüttessel, a kézdivásárhelyi Harmatfű Néptánccsoporttal, a vargyasi Csillagkövetők Néptánccsoporttal, a kovásznai Recefice Néptánccsoporttal és a békéscsabai Tabán Táncegyüttessel. A Százlábú együtteseknek muzsikált a Heveder, a Tokos, a Folker és a Kedves zenekar, Dezső Attila és Dezső István, Ábri Béla, Kerezsi Csongor, a Hevedertől minden táncukhoz hangfelvételük is van.
Ma este fellép a Százlábú-táncosok három nemzedéke – a jelenlegi két aktív csoport mellett régi tagokat is meghívtak, zenél a Folker és a Tokos zenekar, énekel Steckbauer-Hanzi Réka, Márkosi Lili, Demeter Gyöngyi és Balázs Gergő. A születésnapi gálaműsor mottója: Tíz év mögöttünk, a jövő előttünk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban.  Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon. 
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi.  Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt. 
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam. 
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát. 
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
 Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)