Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Csíkszeredai Burgonyakutató és Kísérleti Intézet
3 tétel
2000. április 11.
Élelmiszerkémiai és környezetvédelmi szakokkal indulna Csíkszeredában a Székelyföldi Egyetem Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kara, hangzott el április 10-én a szakértői egyeztetésen Csíkszeredában, Hargita megye székhelyén. A sajtótájékoztatón Kolumbán Gábor, a Hargita Megyei Tanács elnöke, dr. Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere, György Antal, a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány elnöke, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese, Búzás László és dr. Bíró Dénes, a VET Csík Széki szervezetének vezetői ismertették az előkészületet és a megvalósíthatósági tervezetet. A szakmai előkészületeket a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Vegyészeti Tanszékének professzorai, dr. Almási Miklós és dr. Zsakó János, valamint Gálffy Nándor, a Csíkszeredai Burgonyakutató és Kísérleti Intézet vezetője segítik. Az egyetemalapításban és az akkreditálás folyamatában jelentős szereppel bír az a 60.000 kötetes vegyészeti könyvtár, amelyet a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága (VET) szállított Csíkszeredába. A kezdeményezők az egyházi alapítású erdélyi egyetem felügyeletét ellátó Sapientia Alapítványhoz fordulnak. /Székelyföldi Egyetem. Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar Csíkszeredában? = Nyugati Jelen (Arad - Temesvár), ápr. 11./
2009. május 29.
Hargita Megye Tanácsa Csíkszentmártonban tartott díszülésén átadták a Hargita Megyéért Díjat Hajdu Gábor ügyvédnek, egykori RMDSZ-szenátornak és egészségügyi miniszternek. Hajdu Gábor, akinek tiszteletére szülőfalujában, Csíkszentmártonban tartották a dísztanácsülést, 1990-től, tíz éven át képviselte RMDSZ-színekben Csíkországot a román szenátusban, 1998 és 2000 között egészségügyi miniszteri tisztséget töltött be a román kormányban, az Isarescu-kabinetben pedig államminiszter volt, ő volt az első magyar személyiség, aki ilyen tisztséget kapott. Egészségügyi minisztersége alatt ő ültette gyakorlatba az 1997-ben elfogadott, egészségbiztosítási rendszert bevezető törvényt, igyekezett helyzetbe hozni a magyar szakorvosképzést, komoly szerepet vállalt az államosított egyházi javak visszaszolgáltatásában. Idén nyolc személyiség vehette át Hargita Megye Tanácsának Életműdíját. Post Mortem Életműdíjat kapott Antal István, a Csíkszeredai Sport Club nemrég elhunyt elnök-vezérigazgatója; a burgonyatermesztés terén elért magas szintű tudományos munkásságáért dr. Bedő Imre nyugalmazott agrármérnök, a Csíkszeredai Burgonya-kutató Állomás megalapítója; Boros Gábor grafikusművész; Hecser Zoltán, a Hargita Népe főmunkatársa; dr. Micu Ion egyetmi tanár, nyugalmazott erdőmérnök, a Hargita Megyei Erdészeti Hivatal egykori igazgatója; dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi fül-orr-gégész főorvos, a székelyudvarhelyi fül-orr-gégészeti osztály szervezője és elindítója, majd az új városi kórház létrehozója; Péter Attila, székelyudvarhelyi nyugalmazott matematika-fizika szakos tanár; valamint Sturzu Maria tusnádfürdői román szakos tanárnő, aki interetnikai kommunikációs csatornát talált, többek között azzal a román nyelvből immár hetedik éve megszervezett versennyel, amelyet kizárólag magyar anyanyelvű diákok számára rendez. /Forró-Erős Gyöngyi: Hargita Megyéért Díj Hajdu Gábornak. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 29./
2017. március 2.
Bedő Imre, a vetőmagburgonya elismert kutatója
Kiemelkedő tudományos munkát végzett a vetőmagburgonya termesztésének kutatásában a csíkszeredai dr. Bedő Imre agrármérnök, aki a csíkszeredai Burgonyakutató Állomás alapítója volt, és a Hargita Megyei Vetőmagfelügyelet vezetőjeként is dolgozott.
Bedő Imre háromszéki, sepsikőröspataki származású, mint mondta, már gyermekként megtapasztalta a nehéz időket. A második világháború előtt, 1938-ban született. „Emlékszem az eseményekre, a háború utáni nagy szegénységre. Anyám papleány volt, az apám, akárcsak a nagyapám, ükapám pedig kántortanító – mivel volt egy kis földjük, kuláknak nyilvánítottak, kisepertek a faluból, mindenünk ott maradt. Ötödikes koromban, 11 évesen már napszámba dolgoztam, hogy meg tudjunk élni, majd elkerültem otthonról, és én kellett megoldjam a problémáimat” – említette. A középiskola elvégzése után orvosi egyetemre akart felvételizni, mert szerette a természettudományokat, de származása miatt nem vették fel.
Ezért két évig nevelőként, helyettes tanárként, adóhivatali alkalmazottként dolgozott. „Mikor elmentem felvételizni, a professzor gratulált, és amikor az eredményeket közölték, nekünk, akiket nem akartak felvenni, mindig 2–3 jeggyel leütötték az általánosunkat, mert nem voltunk társadalmilag megfelelők. 1956 hatására megnyitották a magyar agronómiát, és akkor az orvosi felvételin elért eredmények alapján felvettek. De csak úgy, hogy amikor vittem az eredményeket, azt kérdezték: munkás, paraszt? Mondtam, munkások vagyunk, mert azért, hogy megélhessünk a tanítói fizetésből, apám a kollektív méhészetét is elvállalta, és az egész család segített neki. Azt mondták, hozzak egy papírt erről, és így felvettek” – mesélte.
Az egyetemen a tudományos körök felelősének választották meg, ebben a tevékenységben aktívan részt vett. 1962-ben, a gyakorlóév után több társával együtt a burgonyakutatással bízták meg, akkor került Csíkszeredába.
Erdőalján kezdett dolgozni kutatómérnökként 1962-ben, ahol most a hegyivadász zászlóalj van. „Lovasfogattal jártunk a hegy alól, négy órakor kimentem a mezőre, hétig végeztem a kutatást, utána pedig nappal a többi munkát”. A hatvanas évek elején a nagybani vetőmagtermesztés és vírusmentesítés megszervezése az akkori feltételek mellett nehéz volt. „A mezőn egész nap vizsgáltuk a parcellák vírusfertőzöttségét, olyan is volt, hogy egy kis parcellán a növények tíz százaléka maradt meg, a többit ki kellett szedjük, mert fertőzöttek voltak. A vetőmagtermesztés kritériuma az volt, hogy csak egészséges burgonyát lehet szaporítani. Az államvizsga-dolgozatomban is leírtam, hogy az alapfajták annyira fertőzöttek voltak, hogy az új fajta is megfertőződött, és a termést nem a biológiai értékének megfelelően biztosította, hanem annak függvényben, hogy mennyire volt fertőzött. Azt is mondtam, hogy az addig végzett összehasonlító kísérletek érvénytelenek – nem azt jelezték, hogy mire képes egy burgonyafajta, hanem azt mutatták meg, hogy a fertőzöttség függvényében mennyit termett. Amikor elértünk hat-nyolc-tízezer kilós termést hektáronként, az csak hat százaléka volt annak, amire képes lett volna maga a fajta. Ezért kellet beindítani az országos vetőmagtermesztést” – emlékezett Bedő Imre.
„1966-ban újraszerveződött az egész munka, én alakítottam meg a csíki és gyergyói zárt vetőmagtermesztő övezetet – eljutottunk addig, hogy Hargita megyében 6200 hektáron évente több mint 100 000 tonna vetőmagburgonyát állítottunk elő, amelyből 70 000 tonnát évente eladtunk. Annak az ára a fogyasztási burgonya másfélszerese volt, el lehet képzelni, mennyi pénz került a termelőszövetkezetekhez. Képesek voltunk a szépvízi vagy szentsimoni kavicsos földön is termeszteni, aztán jöttek a külföldi kutatók, és azt mondták, ilyen feltételek mellett máshol nem termesztenek burgonyát. A 25–30 cm-es termőréteg alatt kavics volt” – emlékezett.
Többször ellentétbe került a kommunista tervgazdálkodás diktálta „megvalósításokkal”. „A végén oda jutottunk a hazugsággal, hogy egyes egységek azt állították, 70–80 ezer kilogrammot termeltek hektáronként, amikor én kimutattam a kísérleti állomásnál, hogy a mi vidékünkön öntözés nélkül akármilyen mennyiségű műtrágya-felhasználás is van, az éghajlati tényezők miatt, 54 ezer kilós hektáronkénti termésnél többet nem tudunk elérni. Jöttek a nézeteltérések, mondták, mit kell csinálni, habár mi tudtuk mi a feladatunk. Mindig megmondtam a véleményemet, aztán mentegetőzni kellett, hogy nem tudok tökéletesen románul, nem jól fejeztem ki magamat, mert amit a plénum előtt mondtam, azért be kellett volna zárassanak. Amikor visszavonultam az igazgatói tisztségből, a nyolcvanas években, megkérdezte az első titkár, hogy nem akarok tovább dolgozni? Mondtam, én igen, de adjon garanciát arra, hogy ha megüt a guta, eltartja a családomat. Azt kérdezte, én bolondnak tartom őt? Én pedig azt, hogy ő bolondnak tart engem? Mint kutatóegység, meg tudtam valósítani 40–50 ezer kilós termést hektáronként, és a termelőszövekezetek 70–80 ezer kilogrammot? Olyan gazdaságok voltak, amelyek száz vagon földet írtak be, mint leírt mennyiséget, hogy egy nagyobb átlaghozamot tudjanak megvalósítani. Ezek olyan aberrációk voltak, amelyeket józan ésszel nem lehetett követni” – elevenítette fel.
1970-ben a brassói kutatóintézethez hívták. Tusnádon, ahol három évig végzett vetőmag-minősítést, egy alkalommal a földművelésügyi miniszter is jelen volt, és felvetődött a kérdés, hogy mi legyen vele. „Mondtam, miniszter elvtárs, az a helyzet, hogy van egy csángó hiedelem, miszerint 2000-ben lesz a világvége, s csak az menekül meg, aki a Naskalatra menekül, s az itt van. Mindenki elkacagta magát, s megértették, hogy itt kell maradnom. Amikor lemondtam az igazgatói tisztségről, rá egy évre találkoztam az első titkárral, aki megjegyezte, milyen jól nézek ki, mi a titkom? Mondom, adja be maga is a felmondását. Mindenki elsápadt. Mondom, ne szó szerint értse, hanem úgy, hogy visszavonultam, és kint a hegyen a vetőmagburgonya termesztésével dolgozom, a friss levegő pedig hasznomra vált” – emlékezett.
Tudományos dolgozatokat, értekezéseket írt, munkáját számos díjjal, kitüntetéssel, oklevéllel ismerték el. Közben megszerezte a mezőgazdasági tudományok doktora címet, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja lett. Együttműködött a szakma külföldi képviselőivel is, továbbképzéseken vett részt. „Nagyon jó kapcsolatom volt a magyarországi vetőmagburgonya-termesztőkkel, eljöttek ide, hogy megnézzék, mit csinálunk, fogadtam őket, gondoskodtam az ellátásukról, visszahívtak, minden esztendőben tíz napot, két hetet ott töltöttem, meglátogattam azokat az egységeket, amelyeket fenntartottak, és azokkal az emberekkel tartottam a kapcsolatot, akik a szakmában világszínvonalat jelentették. Azokat a szakfolyóiratokat, kiadványokat rendeltem meg, amelyekre szükség volt” – mesélte.
Az idős szakember nincs túl jó véleménnyel a mai állapotokról. „Az emberek képesek megalkudni a pénzügyi előnyökért, nem merik, és nem is akarják az igazságot kimondani, nem szolgálatot végeznek, hanem harcot vívnak a pozíciókért. Minket egész életünk során a szolgálat vezérelt, ennek kellett eleget tenni, becsülettel, jóérzéssel, emberséggel. Mindig meg voltam elégedve, soha nem volt elég az időm, nem unatkoztam. Jól éreztem magam, s hálát tudtam adni minden este, hogy milyen jó, hogy amit kitűztem, meg tudtam valósítani. S ez sokat jelentett. Az ember elsősorban saját magával kell elégedett legyen, azzal, hogy valamit tett” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
Kiemelkedő tudományos munkát végzett a vetőmagburgonya termesztésének kutatásában a csíkszeredai dr. Bedő Imre agrármérnök, aki a csíkszeredai Burgonyakutató Állomás alapítója volt, és a Hargita Megyei Vetőmagfelügyelet vezetőjeként is dolgozott.
Bedő Imre háromszéki, sepsikőröspataki származású, mint mondta, már gyermekként megtapasztalta a nehéz időket. A második világháború előtt, 1938-ban született. „Emlékszem az eseményekre, a háború utáni nagy szegénységre. Anyám papleány volt, az apám, akárcsak a nagyapám, ükapám pedig kántortanító – mivel volt egy kis földjük, kuláknak nyilvánítottak, kisepertek a faluból, mindenünk ott maradt. Ötödikes koromban, 11 évesen már napszámba dolgoztam, hogy meg tudjunk élni, majd elkerültem otthonról, és én kellett megoldjam a problémáimat” – említette. A középiskola elvégzése után orvosi egyetemre akart felvételizni, mert szerette a természettudományokat, de származása miatt nem vették fel.
Ezért két évig nevelőként, helyettes tanárként, adóhivatali alkalmazottként dolgozott. „Mikor elmentem felvételizni, a professzor gratulált, és amikor az eredményeket közölték, nekünk, akiket nem akartak felvenni, mindig 2–3 jeggyel leütötték az általánosunkat, mert nem voltunk társadalmilag megfelelők. 1956 hatására megnyitották a magyar agronómiát, és akkor az orvosi felvételin elért eredmények alapján felvettek. De csak úgy, hogy amikor vittem az eredményeket, azt kérdezték: munkás, paraszt? Mondtam, munkások vagyunk, mert azért, hogy megélhessünk a tanítói fizetésből, apám a kollektív méhészetét is elvállalta, és az egész család segített neki. Azt mondták, hozzak egy papírt erről, és így felvettek” – mesélte.
Az egyetemen a tudományos körök felelősének választották meg, ebben a tevékenységben aktívan részt vett. 1962-ben, a gyakorlóév után több társával együtt a burgonyakutatással bízták meg, akkor került Csíkszeredába.
Erdőalján kezdett dolgozni kutatómérnökként 1962-ben, ahol most a hegyivadász zászlóalj van. „Lovasfogattal jártunk a hegy alól, négy órakor kimentem a mezőre, hétig végeztem a kutatást, utána pedig nappal a többi munkát”. A hatvanas évek elején a nagybani vetőmagtermesztés és vírusmentesítés megszervezése az akkori feltételek mellett nehéz volt. „A mezőn egész nap vizsgáltuk a parcellák vírusfertőzöttségét, olyan is volt, hogy egy kis parcellán a növények tíz százaléka maradt meg, a többit ki kellett szedjük, mert fertőzöttek voltak. A vetőmagtermesztés kritériuma az volt, hogy csak egészséges burgonyát lehet szaporítani. Az államvizsga-dolgozatomban is leírtam, hogy az alapfajták annyira fertőzöttek voltak, hogy az új fajta is megfertőződött, és a termést nem a biológiai értékének megfelelően biztosította, hanem annak függvényben, hogy mennyire volt fertőzött. Azt is mondtam, hogy az addig végzett összehasonlító kísérletek érvénytelenek – nem azt jelezték, hogy mire képes egy burgonyafajta, hanem azt mutatták meg, hogy a fertőzöttség függvényében mennyit termett. Amikor elértünk hat-nyolc-tízezer kilós termést hektáronként, az csak hat százaléka volt annak, amire képes lett volna maga a fajta. Ezért kellet beindítani az országos vetőmagtermesztést” – emlékezett Bedő Imre.
„1966-ban újraszerveződött az egész munka, én alakítottam meg a csíki és gyergyói zárt vetőmagtermesztő övezetet – eljutottunk addig, hogy Hargita megyében 6200 hektáron évente több mint 100 000 tonna vetőmagburgonyát állítottunk elő, amelyből 70 000 tonnát évente eladtunk. Annak az ára a fogyasztási burgonya másfélszerese volt, el lehet képzelni, mennyi pénz került a termelőszövetkezetekhez. Képesek voltunk a szépvízi vagy szentsimoni kavicsos földön is termeszteni, aztán jöttek a külföldi kutatók, és azt mondták, ilyen feltételek mellett máshol nem termesztenek burgonyát. A 25–30 cm-es termőréteg alatt kavics volt” – emlékezett.
Többször ellentétbe került a kommunista tervgazdálkodás diktálta „megvalósításokkal”. „A végén oda jutottunk a hazugsággal, hogy egyes egységek azt állították, 70–80 ezer kilogrammot termeltek hektáronként, amikor én kimutattam a kísérleti állomásnál, hogy a mi vidékünkön öntözés nélkül akármilyen mennyiségű műtrágya-felhasználás is van, az éghajlati tényezők miatt, 54 ezer kilós hektáronkénti termésnél többet nem tudunk elérni. Jöttek a nézeteltérések, mondták, mit kell csinálni, habár mi tudtuk mi a feladatunk. Mindig megmondtam a véleményemet, aztán mentegetőzni kellett, hogy nem tudok tökéletesen románul, nem jól fejeztem ki magamat, mert amit a plénum előtt mondtam, azért be kellett volna zárassanak. Amikor visszavonultam az igazgatói tisztségből, a nyolcvanas években, megkérdezte az első titkár, hogy nem akarok tovább dolgozni? Mondtam, én igen, de adjon garanciát arra, hogy ha megüt a guta, eltartja a családomat. Azt kérdezte, én bolondnak tartom őt? Én pedig azt, hogy ő bolondnak tart engem? Mint kutatóegység, meg tudtam valósítani 40–50 ezer kilós termést hektáronként, és a termelőszövekezetek 70–80 ezer kilogrammot? Olyan gazdaságok voltak, amelyek száz vagon földet írtak be, mint leírt mennyiséget, hogy egy nagyobb átlaghozamot tudjanak megvalósítani. Ezek olyan aberrációk voltak, amelyeket józan ésszel nem lehetett követni” – elevenítette fel.
1970-ben a brassói kutatóintézethez hívták. Tusnádon, ahol három évig végzett vetőmag-minősítést, egy alkalommal a földművelésügyi miniszter is jelen volt, és felvetődött a kérdés, hogy mi legyen vele. „Mondtam, miniszter elvtárs, az a helyzet, hogy van egy csángó hiedelem, miszerint 2000-ben lesz a világvége, s csak az menekül meg, aki a Naskalatra menekül, s az itt van. Mindenki elkacagta magát, s megértették, hogy itt kell maradnom. Amikor lemondtam az igazgatói tisztségről, rá egy évre találkoztam az első titkárral, aki megjegyezte, milyen jól nézek ki, mi a titkom? Mondom, adja be maga is a felmondását. Mindenki elsápadt. Mondom, ne szó szerint értse, hanem úgy, hogy visszavonultam, és kint a hegyen a vetőmagburgonya termesztésével dolgozom, a friss levegő pedig hasznomra vált” – emlékezett.
Tudományos dolgozatokat, értekezéseket írt, munkáját számos díjjal, kitüntetéssel, oklevéllel ismerték el. Közben megszerezte a mezőgazdasági tudományok doktora címet, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja lett. Együttműködött a szakma külföldi képviselőivel is, továbbképzéseken vett részt. „Nagyon jó kapcsolatom volt a magyarországi vetőmagburgonya-termesztőkkel, eljöttek ide, hogy megnézzék, mit csinálunk, fogadtam őket, gondoskodtam az ellátásukról, visszahívtak, minden esztendőben tíz napot, két hetet ott töltöttem, meglátogattam azokat az egységeket, amelyeket fenntartottak, és azokkal az emberekkel tartottam a kapcsolatot, akik a szakmában világszínvonalat jelentették. Azokat a szakfolyóiratokat, kiadványokat rendeltem meg, amelyekre szükség volt” – mesélte.
Az idős szakember nincs túl jó véleménnyel a mai állapotokról. „Az emberek képesek megalkudni a pénzügyi előnyökért, nem merik, és nem is akarják az igazságot kimondani, nem szolgálatot végeznek, hanem harcot vívnak a pozíciókért. Minket egész életünk során a szolgálat vezérelt, ennek kellett eleget tenni, becsülettel, jóérzéssel, emberséggel. Mindig meg voltam elégedve, soha nem volt elég az időm, nem unatkoztam. Jól éreztem magam, s hálát tudtam adni minden este, hogy milyen jó, hogy amit kitűztem, meg tudtam valósítani. S ez sokat jelentett. Az ember elsősorban saját magával kell elégedett legyen, azzal, hogy valamit tett” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
Székelyhon.ro