A gödöllői Három Halom Alapítvány a határokon kívüli magyarság megsegítésére jött létre. Ecker Károly, az alapítvány képviselője elmondta, hogy több alkalommal vittek segélycsomagokat, többek között a csíksomlyói árvaházba, Kárpátaljára, Zentára. /Pest Megyei Hírlap, dec. 28./

Febr. 3-5-e között a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban az árva és félárva, illetve nehéz körülmények közt élő gyermekekkel foglalkozók gyűltek össze, a gyulafehérvári főegyházmegye Caritas-szervezetének szervezésében. Böjte Csaba /Déva/ ferences szerzetes, a program szervezője és lelki irányítója tartotta a bevezetőt. Szakemberek tartottak előadásokat, a helyi Csibész Alapítvány munkatársai osztották meg tapasztalataikat a résztvevőkkel, majd mindannyian meglátogatták a csíksomlyói árvaházat. /Vasárnap (Kolozsvár), febr. 13./

Júl. 31-én Csíkszeredában a Csíki Játékszín művészei színre vitték a Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj című zenés mesejátékot. A társulat a mesejátékot bemutatja a csíksomlyói árvaházban, Szentegyházán, Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, a Millenniumi sokaság rendezvényen, valamint a Csíki Napok alkalmából is. /Kulcsár Edit: Bemutató előadás a Mikó-várban. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 1./

November 17-én a dévai Szent Ferenc Alapítvány szerződéssel 49 évre átvette a Csíki Magánjavaktól a csíksomlyói árvaház épületét. Az új kollégiumot nyáron szeretné felszentelni Böjte Csaba. Nagyszabású jótékonysági koncertet rendeztek november 14-én a budapesti Papp László Sportarénában, ahol a somlyói árvaház felújításának költségeihez mintegy nyolcezer ember járult hozzá jegyvásárlással. ”Benne vagyok a csodában, szemem előtt zajlik ennek a szép intézménynek a születése, és mégis is olyan hihetetlen, döbbenetes, ahogy a jó Isten építi az Ő Országát: néhány őszinte, igaz dallam, egy koncertjegy, ezt megszorozva 7-8 ezer nagylelkű emberrel, és mindezt hozzáadva néhány igaz székely ember nagylelkűségéhez, akik nem pénzért adják ki ezt a csodaszép fekvésű csíksomlyói ingatlant vállalkozóknak, hanem őseink döntését tiszteletben tartva ingyen átengedik a bajban lévő gyermekeknek. És ennyi ember összefogásából megszülethet egy épület, melyben 120 fiatal otthonra talál. Minden tanévben 120 székely fiatal a csíksomlyói Szűzanya lábánál nevelkedhet, válhat becsületes, tisztességes, jóravaló emberré” – olvasható Böjte Csaba vallomása a magnificat. ro honlapon. A somlyói kollégiumban a Szent Ferenc Alapítvány rendszerében élő középiskolás és egyetemista fiatalokat szeretné elhelyezni Csaba testvér. /Takács Éva: Csíkszereda. Szerződést kötöttek. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 27./

Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./