Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2009. január 28.
Évtizedek óta leveleznek a gyerekek Csipikével, újabban Cimbivel és Mákvirággal is, küldözgetik rajzaikat, verseiket, meséiket a szerkesztő bácsiknak, néniknek, és olvasmányélményeiket is megosztják a különböző folyóiratok hasábjain. Vannak nagy múltú és frissen indult erdélyi magyar gyermeklapok. A Krónika bemutatta a sepsiszentgyörgyi Cimbora, a nagyváradi Mákvirág és a kolozsvári Napsugár és Szivárvány című gyermeklapot. A Jóbarát jogutódjaként 1990–től Sepsiszentgyörgyön megjelent, gimnazistáknak íródó Cimbora Benedek Elek szerkesztői célkitűzéseit kívánta folytatni Csire Gabriella főszerkesztő irányításával. A Cimbora újabban Kíváncsi diákok lapja alcímmel lát napvilágot, Forró László és Szántai János főszerkesztőket követve 2000-től Farkas Kinga irányításával. Az 5–8. osztályos magyar diákoknak ajánlott Cimbora 2006-ban kívül-belül megújulva jelent meg. A folyóirat egyik legfontosabb rovata a Cimbirodalom, amelyben kortárs magyar írók, költők gyermek- és ifjúsági alkotásai olvashatók. A www.cimbora.net weboldal a Cimbora 2006 szeptemberétől megjelent számait kínálja a diákoknak. Napilapok gyermekrovatából nőtte ki magát a nagyváradi szerkesztésű Mákvirág gyermeklap. A Bihari Napló gyermekrovata volt, Kulcsár Andrea és Bonczidai Éva 1998-tól 2001-ig szerkesztette, a lapban kéthetente jelent meg. Amikor az osztrákok megvásárolták a Bihari Naplót, a kultúrának, a publicisztikának és az anyanyelvoldalnak, de a Mákvirágnak sem volt többé hely benne. 2004-ben Nagyváradon elindult a Reggeli Újság, Bonczidai Éva odakerült, akkor felélesztette a Mákvirágot, Amikor Bonczidai Éva eljött a Reggeli Újságtól, elhatározta, hogy a gyermeklapot elindítja. A Mákvirág gyermeklap 2007-ben elindult, de saját tőke hiányában csak pár lapszám jelent meg, most kezd magához térni a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően – ismertette helyzetüket Both Abigél főszerkesztő. Neves mai írók, költők kimondottan a Mákvirágnak írt versei, meséi jelennek meg a lapban, Szűcs László, Tóth Ágnes, Kinde Annamária, Szilágyi Aladár, Gittai István és Szálinger Balázs az állandó szerzők. A fél évszázados múltra visszatekintő, kolozsvári szerkesztésű Napsugár és a később induló Szivárvány című gyermeklap máig megőrizte irodalmi jellegét. A Napsugár színes irodalmi ismeretterjesztő gyermeklap 8–12 éveseknek. A gyermekirodalmi folyóirat írók, költők, képzőművészek kezdeményezésére jött létre, első száma 1957 januárjában jelent meg A lap több mint fél évszázados fennállása óta az erdélyi magyar irodalom és képzőművészet legjelesebb alkotóit vonta be munkájába. A Napsugár szerkesztősége 1980 januárjában A Haza Sólymai címmel képes, irodalmi gyermeklapot indított az óvodásoknak, amelynek oldalain nemcsak versek, rajzok, mesék jelentek meg, hanem Csipike postaládájából előkerült leveleket is közöltek. A diktatúra által kikényszerített nevet 1989 decemberében változtatták meg az eredetileg javasolt Szivárványra. 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki mindkét lapot, és ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett. A Napsugár és a Szivárvány kiadói jogát 1990-től a Román Nemzeti Kiadó vette át, amely megvonta az anyagi támogatást, és akadályozta a terjesztést. Az 1991-ben megalakult Napsugár Kft. átvette a két gyermeklap terjesztését, fokozatosan a kiadását és gazdasági irányítását is, majd 1998 nyarán a Napsugár Kft. az 1995 óta működő Napsugár Alapítvány tulajdonába került, amely azóta is irányítja a Napsugár gyermeklap körüli szellemi életet. A Napsugár Kiadó napsugar.ro címen elérhető honlapja arról tájékoztat, hogy az 1990-es évek közepén a két gyermeklap elérte az 53 000-es példányszámot. „Ez azóta ismét évente csökken a jól ismert társadalmi, gazdasági okok miatt, de gyermeklapjaink példányszáma még mindig a legmagasabb a romániai magyar sajtóban, sőt a folyóiratok mezőnyében összmagyar viszonylatban is az elsők között vagyunk” – ismertetik a kiadó weboldalán. A Napsugár Kiadó nemcsak a Napsugár és a Szivárvány rendszeres és pontos megjelentetését és terjesztését irányítja, hanem Napsi címen évente két vakációs mese-, rejtvény- és játékkötetet ad ki, megjelenteti az iskolai színjátszást segítő műsorfüzeteket, tehetséggondozó anyanyelvi táborokat szervez kisiskolásoknak, szakmai fórumokat létesít pedagógusoknak, társszervezője országos anyanyelvi mesemondó és általános műveltségi versenyeknek, valamint a Kárpát-medencei gyermeklapok nemzetközi szimpóziumainak. A Zsigmond Emese főszerkesztő irányításával havonta megjelenő Napsugár a minőségi irodalom népszerűsítése mellett hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre is. Az Itt születtem című rovatban 2000 szeptemberétől 2007 decemberéig 78 települést mutattak be az ott lakó gyerekek és tanító nénik. /Bonczidai Éva: Mit olvas Csipike, Cimbi és Mákvirág? = Krónika (Kolozsvár), jan. 28./
2009. szeptember 28.
Százötven éve született, és nyolcvan éve hunyt el a nagy székely meseíró, lapszerkesztő és irodalomszervező, Benedek Elek, a szülőfalujában, Kisbaconban működő emlékház pedig negyven esztendővel ezelőtt létesült. E hármas évforduló alkalmából Háromszéken ezt az évet Benedek Elek-emlékévnek nyilvánították, melynek keretében szeptember 25–30. között Benedek Elek-emlékünnepség-sorozat zajlik. A Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott megnyitón Tamás Sándor elmondta: 15 millió magyar ismeri Benedek Elek meséit, generációk nőttek fel ezeken a meséken. Gyermek a képzelet és valóság határán, a mese, az olvasás és a tanulás kapcsolódási pontjai napjainkban címen szakmai konferenciát tartottak. Adventre kiadják a Benedek Elek-emlékkönyvet is. Győri Lajos, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének elnöke Mint a mesékben címmel fotókiállítást nyitott meg Sepsiszentgyörgyön, majd a gyermekfolyóiratok szerkesztőinek Kárpát-medencei szakmai találkozója zajlott, ahol a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány, a vajdasági Jó Pajtás, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cimbora, a pozsonyi Kincskereső és Tücsök, az eszéki Barkóca, a kárpátaljai Irka folyóiratok szerkesztői mutatták be kiadványaikat. /Bíró Blanka: Harminckét rendezvény Háromszéken Benedek Elek emlékére. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./
2011. december 14.
Kultúrával a szórványért
Háromszéki művelődési intézmények decemberben véglegesítik azt a jövő évi kulturális ajánlatot, szórványvidéknek szánt közművelődési, művészeti programot, amit itteni alkotók visznek innen oda abban a reményben, hogy ezáltal is sikerül lassítani a magyarok fogyását. Olyan rendezvényeket szeretnének, amelyeket Hunyad, Szeben és Fehér megyei településekre juttatnak el, oda, ahol olykor egy-egy magyar szó is ünnepnek számít.
A háromszéki Összetartozunk szórványprogram mozgatói így jó néven vesznek minden ajánlatot. Mert mindenféle kultúra nélkül valók a Piskin élő emberek, nagyon tragikus a helyzet, alig szólalnak meg magyarul – vázolt komor helyzetképet Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a legutóbbi szórványtanácskozáson, amikor a megye művészeti, közművelődési intézményeinek képviselői arról beszéltek, milyen programokat szervezhetnek a háromszékiek erdélyi szórványvidékeken 2012–ben.
Pályája elején maga Vargha Mihály is érzékelte a szórványgondokat, hiszen két évet élt Piskin, de azóta a helyzet csak súlyosbodott, a Hunyad megyei vasúti csomóponton élő magyar ajkúak fogyása még hangsúlyosabbá vált, akárcsak más, hasonló településeken (a Piskire vonatkozó, drámai apadás mértékét alátámasztandó érdemes rápillantani a népszámlálási adatokra: míg 1910-ben a település 3099 lakosából 2810 vallotta magát magyarnak, 2002-ben a 11 354 lakosból már csupán 395 magyar). Így nagyobb súlyt kapnak Vargha Mihály szavai: egyrészt, szerinte fontos lenne „magyarságtábort" szervezni azoknak, akik nem tudnak vagy szégyellnek magyarul beszélni, másrészt, Piskire vonatkoztatva, nemcsak a híres csata helyszínét kellene megjelölni, hanem figyelmet érdemelne a város pusztuló dendrológiai parkja, ahol egykor Kazinczynak is asztala volt, de más magyar emlékeket is fel lehetne eleveníteni.
A szórványvidéken élők csak úgy maradhatnak meg magyarnak, ha elmegyünk az ottani emberekhez – nyomatékosított Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. El kell tehát indulni, előadásokkal, kiállításokkal, alkotó emberekkel. Magyar kultúrát, magyar szót kellene vinni nekik, ebben (is) rejlik a tömbben élők felelőssége, feladata. Színházi előadást ugyan körülményes például Dévára vinni, de a sepsiszentgyörgyi Cimborák bábtagozat többször játszott már szórványbéli gyermekeknek, s felmerült, hogy „könnyebb" előadásokkal a kézdivásárhelyi és a csíkszeredai színházak társulatai is beszállhatnának.
A Háromszék Táncegyüttes az elmúlt huszonegy esztendőben erején felül teljesített ezen a téren, „nincs olyan társulat, amely annyiszor lett volna a szórványban, mint mi" – magyarázta Deák Gyula. Szilágyi Zsolt a Vox Humana karnagyaként, illetve a művészeti népiskola igazgatójaként lelkileg számos szállal kötődik Magyarigenhez, Gyulafehérvárhoz, Dévához, Vajdahunyadhoz. Magyarigenben egyébként mindössze hét magyar maradt, s a jövő esztendei Bod Péter-év kapcsán (is) nagyobb figyelmet szánnak neki. Ha ott összegyűl az a hét ember, oda is el tudunk menni, hangversennyel, előadással – hangoztatta Szilágyi Zsolt, hozzátéve: messzemenő támogatást próbálunk nyújtani a szórványvidéknek, művészi produkciókkal karoljuk fel.
Felmerült még a Cimbora gyermeklap eljuttatása, diákfelolvasás szervezése, fotó- és más táborok szervezése, enyedi művészek szentgyörgyi bemutatkozása. Szükségesek a kulturális ajánlatok, s eredmény vélhetően akkor remélhető, ha – miként Balla Barna málnási református lelkész is hangoztatta – nemcsak pénzforrásokat szerzünk és rendezvényeket szervezünk, hanem az itt élő magyarsághoz is megpróbálunk eljutni a szórványkérdéssel, bevonva, érdekeltté téve a székely embereket az erdélyi magyar ügy felkarolásában.
Mózes László
Háromszék
Erdély.ma
Háromszéki művelődési intézmények decemberben véglegesítik azt a jövő évi kulturális ajánlatot, szórványvidéknek szánt közművelődési, művészeti programot, amit itteni alkotók visznek innen oda abban a reményben, hogy ezáltal is sikerül lassítani a magyarok fogyását. Olyan rendezvényeket szeretnének, amelyeket Hunyad, Szeben és Fehér megyei településekre juttatnak el, oda, ahol olykor egy-egy magyar szó is ünnepnek számít.
A háromszéki Összetartozunk szórványprogram mozgatói így jó néven vesznek minden ajánlatot. Mert mindenféle kultúra nélkül valók a Piskin élő emberek, nagyon tragikus a helyzet, alig szólalnak meg magyarul – vázolt komor helyzetképet Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a legutóbbi szórványtanácskozáson, amikor a megye művészeti, közművelődési intézményeinek képviselői arról beszéltek, milyen programokat szervezhetnek a háromszékiek erdélyi szórványvidékeken 2012–ben.
Pályája elején maga Vargha Mihály is érzékelte a szórványgondokat, hiszen két évet élt Piskin, de azóta a helyzet csak súlyosbodott, a Hunyad megyei vasúti csomóponton élő magyar ajkúak fogyása még hangsúlyosabbá vált, akárcsak más, hasonló településeken (a Piskire vonatkozó, drámai apadás mértékét alátámasztandó érdemes rápillantani a népszámlálási adatokra: míg 1910-ben a település 3099 lakosából 2810 vallotta magát magyarnak, 2002-ben a 11 354 lakosból már csupán 395 magyar). Így nagyobb súlyt kapnak Vargha Mihály szavai: egyrészt, szerinte fontos lenne „magyarságtábort" szervezni azoknak, akik nem tudnak vagy szégyellnek magyarul beszélni, másrészt, Piskire vonatkoztatva, nemcsak a híres csata helyszínét kellene megjelölni, hanem figyelmet érdemelne a város pusztuló dendrológiai parkja, ahol egykor Kazinczynak is asztala volt, de más magyar emlékeket is fel lehetne eleveníteni.
A szórványvidéken élők csak úgy maradhatnak meg magyarnak, ha elmegyünk az ottani emberekhez – nyomatékosított Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. El kell tehát indulni, előadásokkal, kiállításokkal, alkotó emberekkel. Magyar kultúrát, magyar szót kellene vinni nekik, ebben (is) rejlik a tömbben élők felelőssége, feladata. Színházi előadást ugyan körülményes például Dévára vinni, de a sepsiszentgyörgyi Cimborák bábtagozat többször játszott már szórványbéli gyermekeknek, s felmerült, hogy „könnyebb" előadásokkal a kézdivásárhelyi és a csíkszeredai színházak társulatai is beszállhatnának.
A Háromszék Táncegyüttes az elmúlt huszonegy esztendőben erején felül teljesített ezen a téren, „nincs olyan társulat, amely annyiszor lett volna a szórványban, mint mi" – magyarázta Deák Gyula. Szilágyi Zsolt a Vox Humana karnagyaként, illetve a művészeti népiskola igazgatójaként lelkileg számos szállal kötődik Magyarigenhez, Gyulafehérvárhoz, Dévához, Vajdahunyadhoz. Magyarigenben egyébként mindössze hét magyar maradt, s a jövő esztendei Bod Péter-év kapcsán (is) nagyobb figyelmet szánnak neki. Ha ott összegyűl az a hét ember, oda is el tudunk menni, hangversennyel, előadással – hangoztatta Szilágyi Zsolt, hozzátéve: messzemenő támogatást próbálunk nyújtani a szórványvidéknek, művészi produkciókkal karoljuk fel.
Felmerült még a Cimbora gyermeklap eljuttatása, diákfelolvasás szervezése, fotó- és más táborok szervezése, enyedi művészek szentgyörgyi bemutatkozása. Szükségesek a kulturális ajánlatok, s eredmény vélhetően akkor remélhető, ha – miként Balla Barna málnási református lelkész is hangoztatta – nemcsak pénzforrásokat szerzünk és rendezvényeket szervezünk, hanem az itt élő magyarsághoz is megpróbálunk eljutni a szórványkérdéssel, bevonva, érdekeltté téve a székely embereket az erdélyi magyar ügy felkarolásában.
Mózes László
Háromszék
Erdély.ma
2012. május 15.
Kelemen Hunor mérleget vont a megvalósításokról
A kulturális és örökségvédelmi minisztérium, valamint annak élén folytatott két és fél éves tevékenységét, megvalósításait összegezte tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor volt művelődésügyi tárcavezető, az RMDSZ elnöke, aki a Ponta-kabinet beiktatását követően a miniszteri széket Mircea Diaconunak adta át. Kifejtette: az általa irányított szaktárca elsőrendű feladatának tartotta, hogy kiegyensúlyozza az erdélyi magyar és román kulturális értékek, intézmények támogatásai között mérhető különbségeket. A 2009-re kiéleződött gazdasági és pénzügyi válság körülményei közepette a minisztérium a szükséges reformok végrehajtása mellett a kulturális intézményrendszer fenntarthatóságának biztosítására törekedett, és megkezdte egy összefüggő törvénykezés kidolgozását a kulturális örökség védelme érdekében – részletezte Kelemen Hunor.
A szaktárca 2009–2012 közötti tevékenységének hangsúlyos összetevője volt az örökségvédelem, a kulturális projektek támogatása és a kulturális befektetések megvalósítása – emelte ki beszámolójában Kelemen Hunor. Emlékeztetett: 2009-ben még alig szerepeltek magyar vonatkozású elemek a minisztérium támogatásával felújított, vagy felújítás alatt levő műemlékek listáján, de a tárca múlt heti átadásakor elmondhatta: 356 (köztük több mint 30 százalékban magyar vonatkozású) műemléken folynak 70 millió lejes költségvetéssel helyreállítási munkálatok.
Míg 2009-ben a magyar emlékekre csupán 0,9, 2010-ben 7,9, 2011-ben 14,2, 2012-ben már 33,53 millió lejt irányozott elő a minisztérium. A politikus szerint hasonló szellemű finanszírozásra lenne szükség több éven át, hogy felszámolják a korábbi időszakban kialakult aránytalanságokat. Úgy vélte, a paradigmaváltás az elmúlt két és fél évben megtörtént, és bízik abban, hogy az elkezdett jelentős projekteket utódja is folytatja. A tárca támogatásával sikerült restaurálni például a gyulafehérvári székesegyház szentélyét, a püspöki palota homlokzatát. A minisztérium kezdeményezésére Erdély minden megyéjében elkezdődött a közösség számára kiemelt fontosságú műemlék épületek felújítása, legyen szó a csíkszeredai Mikó-várról, a koltói Teleki-kastélyról, az ákosi, tasnádi, menyői, zilahi, vagy a kolozsvári kétágú református templomokról.
Kelemen Hunor emlékeztetett: Gyulafehérvárhoz kötődik a szaktárca által támogatott régészeti feltárás, amelynek során Erdély legrégebbi, X. századi templomának maradványaira bukkantak a kutatók. A megvalósítások sorában említette a Házsongárdi temető 397 síremlékének műemlékké való nyilvánítását is.
Két – magyar szempontból – fontos ügyiratot is benyújtottak az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez, az UNESCO-hoz – tájékoztatott a politikus. Az egyikben azt kérték, hogy a világörökség részének nyilvánított magyarországi Hollókő minősítését terjesszék ki az erdélyi Torockóra is. A világörökségi listán ugyanis Európa túlreprezentált, ezért kellett ilyen megoldáshoz folyamodni. Mindemellett Románia első ízben nyújtott be olyan dossziét az UNESCO-hoz, amely a magyar szellemi örökség egy kiemelt rendezvényének, éspedig a csíksomlyói pünkösdi búcsúnak nemzetközi elismerését kéri. A már leadott ügyiratokat visszavonni ugyan nem lehet, de a kormányváltás adott esetben hátráltathatja elfogadásuk folyamatát, mivel az UNESCO szakbizottságaiban, és a szervezet közgyűlése előtt a tárca képviselőinek kell majd fenntartaniuk a javaslatokat – magyarázta újságírói kérdésre Kelemen Hunor.
A minisztérium 2009–2012 között több mint 440 kulturális eseményt támogatott jelentős összegekkel (2010-ben 2,6 millió, 2012-ben 5 millió lej értékben). Míg 2009-ben csupán 4 magyar vonatkozású rendezvénynek ítéltek támogatást, 2010-ben a magyar projektek száma már 25-re emelkedett, a magyar zenei fesztiváloktól kezdődően a film- és színházfesztiválokig, tánc- és alkotótáborokig. A 2012 májusáig aláírt magyar kulturális eseményekre vonatkozó támogatási szerződések teljes összege meghaladja a 760 ezer lejt. Mint kiderült, megtörténhet, hogy lekerülnek magyar rendezvények a támogatási listáról, ugyanis jellemző módon a funkcióban levő miniszter állapítja meg a tárca prioritásait, bár a már aláírt szerződéseket nehezebben lehet felbontani.
Az Országos Kulturális Alap idén csaknem 4 millió lejt fordított könyvek, folyóiratok és kulturális tartalmú honlapok finanszírozására, az összeg több mint 14 százalékát magyar pályázóknak ítélték – összegezte a politikus. A volt tárcavezető kezdeményezésére 2010-től évente több mint 2,5 millió lejt kapnak a magyar és román kulturális kiadványok a kormány tartalékalapjából. A program keretében támogatásban részesültek a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és a Cimbora folyóiratok. „Bízom benne, hogy Mircea Diaconu miniszter úr nem fogja leállítani az elkezdett programokat, de erre mérget nem mernék venni” – mondta a politikus. Kelemen Hunor kudarcként említette, hogy nem sikerült befejezni a kulturális örökség törvénykönyvét. Hangsúlyozta, a büntetések szigorítását tartja szükségesnek azok esetében, akik tudatosan rombolják a kulturális örökséget.
Az Országos Filmterjesztő Vállalat (RADEF) tulajdonából, a 293 moziépületből Kelemen Hunor miniszteri mandátuma alatt 93-at vettek át a helyi önkormányzatok azzal a feltétellel, hogy az ingatlan vetítésre is alkalmas kulturális központ maradjon.
– Véleményünk szerint az elmúlt két és fél évben megtettünk mindent, amit a gazdasági válság körülményei között megtehettünk, bízunk benne, hogy az elkezdett projektek folytatódnak, és a jelenlegi tárca a politikai megfontolásoktól eltekintve, kiegyensúlyozottan gondozza majd a társadalom kulturális örökségét, támogatja a kulturális alkotómunkát – összegezte Kelemen Hunor.
-------------------------------------------------------------------------------
Újságírói kérdésre Kelemen Hunor kifejtette: a Szociálliberális Szövetség (USL) által javasolt, egyfordulós, egyéni választókörzetes választási rendszer „politikai katasztrófának” bizonyul Románia számára. Mint mondta, ha a szenátus által elfogadott törvénytervezetet az RMDSZ által összegzett érvek ellenére a képviselőház is elfogadja, az Alkotmánybírósághoz fordulnak. Elfogadhatatlan az aránytalanságokat eredményező választási rendszer, amelynek alkalmazása nyomán a szavazóközönség 20-25 százaléka törvényhozási képviselet nélkül marad, és amely nem az össztársadalmi, hanem a pártérdeket szolgálja – hangsúlyozta Kelemen Hunor. A politikus emlékeztetett, néhány hónapja még az USL is az RMDSZ javaslatát támogatta, egy vegyes, az országos lista és az egyéni választókörzetek szavazatait ötvöző választási rendszerre vonatkozóan. Mint ismeretes, a felsőház május nyolcadikán szavazta meg a törvénytervezetet, amelynek értelmében azok a képviselők és szenátorok szereznek mandátumokat, amelyek választókörzeteikben megszerzik a szavazatok többségét.
A társadalombiztosítási járulék csökkentésére irányuló, az USL által előrevetített szándékra vonatkozóan Kelemen Hunor megállapította: „jó dolognak” tartja a kezdeményezést, amelyet elő kellene készíteni, hogy 2013-tól gyakorlatba is lehessen majd ültetni. Hozzátette: a járulék csökkentését az RMDSZ is támogatta, szándékukban állt kivitelezése. A többkulcsos adórendszer esetleges bevezetését illetően kifejtette: a szövetség még nem elemezte a kérdést, de szerinte az egykulcsos rendszer javallott. Kelemen Hunor 2009. december 23. és 2012. május 7. között vezette a művelődésügyi minisztériumot. A tárca 2010-ben 730, 2011-ben körülbelül 800 millió lejjel gazdálkodott. A 2012-es költségvetésből 713 millió lejt irányoztak elő számára, amit várhatóan pozitív irányban módosítanak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
A kulturális és örökségvédelmi minisztérium, valamint annak élén folytatott két és fél éves tevékenységét, megvalósításait összegezte tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor volt művelődésügyi tárcavezető, az RMDSZ elnöke, aki a Ponta-kabinet beiktatását követően a miniszteri széket Mircea Diaconunak adta át. Kifejtette: az általa irányított szaktárca elsőrendű feladatának tartotta, hogy kiegyensúlyozza az erdélyi magyar és román kulturális értékek, intézmények támogatásai között mérhető különbségeket. A 2009-re kiéleződött gazdasági és pénzügyi válság körülményei közepette a minisztérium a szükséges reformok végrehajtása mellett a kulturális intézményrendszer fenntarthatóságának biztosítására törekedett, és megkezdte egy összefüggő törvénykezés kidolgozását a kulturális örökség védelme érdekében – részletezte Kelemen Hunor.
A szaktárca 2009–2012 közötti tevékenységének hangsúlyos összetevője volt az örökségvédelem, a kulturális projektek támogatása és a kulturális befektetések megvalósítása – emelte ki beszámolójában Kelemen Hunor. Emlékeztetett: 2009-ben még alig szerepeltek magyar vonatkozású elemek a minisztérium támogatásával felújított, vagy felújítás alatt levő műemlékek listáján, de a tárca múlt heti átadásakor elmondhatta: 356 (köztük több mint 30 százalékban magyar vonatkozású) műemléken folynak 70 millió lejes költségvetéssel helyreállítási munkálatok.
Míg 2009-ben a magyar emlékekre csupán 0,9, 2010-ben 7,9, 2011-ben 14,2, 2012-ben már 33,53 millió lejt irányozott elő a minisztérium. A politikus szerint hasonló szellemű finanszírozásra lenne szükség több éven át, hogy felszámolják a korábbi időszakban kialakult aránytalanságokat. Úgy vélte, a paradigmaváltás az elmúlt két és fél évben megtörtént, és bízik abban, hogy az elkezdett jelentős projekteket utódja is folytatja. A tárca támogatásával sikerült restaurálni például a gyulafehérvári székesegyház szentélyét, a püspöki palota homlokzatát. A minisztérium kezdeményezésére Erdély minden megyéjében elkezdődött a közösség számára kiemelt fontosságú műemlék épületek felújítása, legyen szó a csíkszeredai Mikó-várról, a koltói Teleki-kastélyról, az ákosi, tasnádi, menyői, zilahi, vagy a kolozsvári kétágú református templomokról.
Kelemen Hunor emlékeztetett: Gyulafehérvárhoz kötődik a szaktárca által támogatott régészeti feltárás, amelynek során Erdély legrégebbi, X. századi templomának maradványaira bukkantak a kutatók. A megvalósítások sorában említette a Házsongárdi temető 397 síremlékének műemlékké való nyilvánítását is.
Két – magyar szempontból – fontos ügyiratot is benyújtottak az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez, az UNESCO-hoz – tájékoztatott a politikus. Az egyikben azt kérték, hogy a világörökség részének nyilvánított magyarországi Hollókő minősítését terjesszék ki az erdélyi Torockóra is. A világörökségi listán ugyanis Európa túlreprezentált, ezért kellett ilyen megoldáshoz folyamodni. Mindemellett Románia első ízben nyújtott be olyan dossziét az UNESCO-hoz, amely a magyar szellemi örökség egy kiemelt rendezvényének, éspedig a csíksomlyói pünkösdi búcsúnak nemzetközi elismerését kéri. A már leadott ügyiratokat visszavonni ugyan nem lehet, de a kormányváltás adott esetben hátráltathatja elfogadásuk folyamatát, mivel az UNESCO szakbizottságaiban, és a szervezet közgyűlése előtt a tárca képviselőinek kell majd fenntartaniuk a javaslatokat – magyarázta újságírói kérdésre Kelemen Hunor.
A minisztérium 2009–2012 között több mint 440 kulturális eseményt támogatott jelentős összegekkel (2010-ben 2,6 millió, 2012-ben 5 millió lej értékben). Míg 2009-ben csupán 4 magyar vonatkozású rendezvénynek ítéltek támogatást, 2010-ben a magyar projektek száma már 25-re emelkedett, a magyar zenei fesztiváloktól kezdődően a film- és színházfesztiválokig, tánc- és alkotótáborokig. A 2012 májusáig aláírt magyar kulturális eseményekre vonatkozó támogatási szerződések teljes összege meghaladja a 760 ezer lejt. Mint kiderült, megtörténhet, hogy lekerülnek magyar rendezvények a támogatási listáról, ugyanis jellemző módon a funkcióban levő miniszter állapítja meg a tárca prioritásait, bár a már aláírt szerződéseket nehezebben lehet felbontani.
Az Országos Kulturális Alap idén csaknem 4 millió lejt fordított könyvek, folyóiratok és kulturális tartalmú honlapok finanszírozására, az összeg több mint 14 százalékát magyar pályázóknak ítélték – összegezte a politikus. A volt tárcavezető kezdeményezésére 2010-től évente több mint 2,5 millió lejt kapnak a magyar és román kulturális kiadványok a kormány tartalékalapjából. A program keretében támogatásban részesültek a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és a Cimbora folyóiratok. „Bízom benne, hogy Mircea Diaconu miniszter úr nem fogja leállítani az elkezdett programokat, de erre mérget nem mernék venni” – mondta a politikus. Kelemen Hunor kudarcként említette, hogy nem sikerült befejezni a kulturális örökség törvénykönyvét. Hangsúlyozta, a büntetések szigorítását tartja szükségesnek azok esetében, akik tudatosan rombolják a kulturális örökséget.
Az Országos Filmterjesztő Vállalat (RADEF) tulajdonából, a 293 moziépületből Kelemen Hunor miniszteri mandátuma alatt 93-at vettek át a helyi önkormányzatok azzal a feltétellel, hogy az ingatlan vetítésre is alkalmas kulturális központ maradjon.
– Véleményünk szerint az elmúlt két és fél évben megtettünk mindent, amit a gazdasági válság körülményei között megtehettünk, bízunk benne, hogy az elkezdett projektek folytatódnak, és a jelenlegi tárca a politikai megfontolásoktól eltekintve, kiegyensúlyozottan gondozza majd a társadalom kulturális örökségét, támogatja a kulturális alkotómunkát – összegezte Kelemen Hunor.
-------------------------------------------------------------------------------
Újságírói kérdésre Kelemen Hunor kifejtette: a Szociálliberális Szövetség (USL) által javasolt, egyfordulós, egyéni választókörzetes választási rendszer „politikai katasztrófának” bizonyul Románia számára. Mint mondta, ha a szenátus által elfogadott törvénytervezetet az RMDSZ által összegzett érvek ellenére a képviselőház is elfogadja, az Alkotmánybírósághoz fordulnak. Elfogadhatatlan az aránytalanságokat eredményező választási rendszer, amelynek alkalmazása nyomán a szavazóközönség 20-25 százaléka törvényhozási képviselet nélkül marad, és amely nem az össztársadalmi, hanem a pártérdeket szolgálja – hangsúlyozta Kelemen Hunor. A politikus emlékeztetett, néhány hónapja még az USL is az RMDSZ javaslatát támogatta, egy vegyes, az országos lista és az egyéni választókörzetek szavazatait ötvöző választási rendszerre vonatkozóan. Mint ismeretes, a felsőház május nyolcadikán szavazta meg a törvénytervezetet, amelynek értelmében azok a képviselők és szenátorok szereznek mandátumokat, amelyek választókörzeteikben megszerzik a szavazatok többségét.
A társadalombiztosítási járulék csökkentésére irányuló, az USL által előrevetített szándékra vonatkozóan Kelemen Hunor megállapította: „jó dolognak” tartja a kezdeményezést, amelyet elő kellene készíteni, hogy 2013-tól gyakorlatba is lehessen majd ültetni. Hozzátette: a járulék csökkentését az RMDSZ is támogatta, szándékukban állt kivitelezése. A többkulcsos adórendszer esetleges bevezetését illetően kifejtette: a szövetség még nem elemezte a kérdést, de szerinte az egykulcsos rendszer javallott. Kelemen Hunor 2009. december 23. és 2012. május 7. között vezette a művelődésügyi minisztériumot. A tárca 2010-ben 730, 2011-ben körülbelül 800 millió lejjel gazdálkodott. A 2012-es költségvetésből 713 millió lejt irányoztak elő számára, amit várhatóan pozitív irányban módosítanak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 17.
Elismerés a Cimbora folyóiratnak (Átadták a Szalay Annamária-díjakat)
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere első ízben adott át díjat a gyermekek tudatos médiahasználatra nevelését segítőknek a Szalay Annamária Média Alapítvány rendezvényén tegnap Budapesten. Az elismerésben a sepsiszentgyörgyi Cimbora folyóirat is részesült.
Balog Zoltán kiemelte: Szalay Annamáriának, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság tavaly elhunyt elnökének szívügye volt a tudatos médiahasználat a gyermekek körében. Szalay Annamária médiaszakemberként felhívta arra a figyelmet, hogy ugyanaz a szülő, aki a játszótéren vagy a városi közlekedésben félti a gyermekét, a média világában rá leselkedő veszélyekről sokszor mit sem tudva hihetetlen támadásoknak engedi kitenni ugyanazt a kislányt vagy kisfiút. Éppen ezért azon az állásponton volt, hogy missziós feladatunk a szülői tudatlanságot megszüntetni, és a médiában, mindenekelőtt a digitális médiában, az interneten mindent meg kell tenni, „ha kell, szigorú jogszabályokat kell hozni, hogy az úgynevezett szabadság jegyében ne lehessen gyermeket zaklatni, bántani, károsan befolyásolni” – fejtette ki.
Az eseményen Balog Zoltán Szalay Annamária nevét viselő díjat adott át Balázs Biankának, az M2 gyermekcsatorna kidolgozójának, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap gyermek- és ifjúsági műsorokért felelős főszerkesztőjének, a sepsiszentgyörgyi Cimbora irodalmi folyóiratnak és a miskolci református Európa Rádió munkatársainak. A díj nettó egymillió forintos pénzjutalommal jár.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke a rendezvényre küldött levelében azt írta: Szalay Annamária és nemzedéktársai, a fideszesek annak idején egymásra találtak, megszerveződtek és hűségesek maradtak önmagukhoz, a szabad gondolkodáshoz, a keresztény értékekhez és a nemzeti azonossághoz. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, az alapítvány kuratóriumának elnöke köszöntőjében kiemelte: az alapítvány 2013. októberben, nem sokkal Szalay Annamária halála után jött létre, feladata, hogy továbbvigye az ő munkáját, támogassa azokat, akik ugyanazokért a célokért dolgoznak, mint Szalay Annamária tette.
Farkas Kinga, a Cimbora főszerkesztője rámutatott: Benedek Elektől kezdődően a mai folyóirat sokak munkájának eredménye. Erdélyi, háromszéki, sepsiszentgyörgyi újraéledését – ahol megyei és városi önkormányzati támogatással ma is megjelenik – 1994-től számítják. Mai munkatársait, állandó szerzőit az egész magyar nyelvterületről toborozták, irodalmi rovata, a Cimbirodalom a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalom meghatározó alkotóit hozza közel olvasóihoz. Ugyanakkor a folyóirat rendszeres visszatérő szerzői maguk a diákok. „A díj lendületet jelenthet ahhoz, hogy új munkatársakat és olvasókat vonzzunk a Cimbora világába, jövő ősztől fiatalosabban indulhassunk, kereshessük tovább a közös szót kamasz olvasóinkkal, az erdélyi magyar iskolák 10–15 éves diákjaival, valamint a világunkkal való cimborálásra remélhetőleg egyre nagyobb kedvet kapó magyar diáksággal” – fejtette ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere első ízben adott át díjat a gyermekek tudatos médiahasználatra nevelését segítőknek a Szalay Annamária Média Alapítvány rendezvényén tegnap Budapesten. Az elismerésben a sepsiszentgyörgyi Cimbora folyóirat is részesült.
Balog Zoltán kiemelte: Szalay Annamáriának, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság tavaly elhunyt elnökének szívügye volt a tudatos médiahasználat a gyermekek körében. Szalay Annamária médiaszakemberként felhívta arra a figyelmet, hogy ugyanaz a szülő, aki a játszótéren vagy a városi közlekedésben félti a gyermekét, a média világában rá leselkedő veszélyekről sokszor mit sem tudva hihetetlen támadásoknak engedi kitenni ugyanazt a kislányt vagy kisfiút. Éppen ezért azon az állásponton volt, hogy missziós feladatunk a szülői tudatlanságot megszüntetni, és a médiában, mindenekelőtt a digitális médiában, az interneten mindent meg kell tenni, „ha kell, szigorú jogszabályokat kell hozni, hogy az úgynevezett szabadság jegyében ne lehessen gyermeket zaklatni, bántani, károsan befolyásolni” – fejtette ki.
Az eseményen Balog Zoltán Szalay Annamária nevét viselő díjat adott át Balázs Biankának, az M2 gyermekcsatorna kidolgozójának, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap gyermek- és ifjúsági műsorokért felelős főszerkesztőjének, a sepsiszentgyörgyi Cimbora irodalmi folyóiratnak és a miskolci református Európa Rádió munkatársainak. A díj nettó egymillió forintos pénzjutalommal jár.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke a rendezvényre küldött levelében azt írta: Szalay Annamária és nemzedéktársai, a fideszesek annak idején egymásra találtak, megszerveződtek és hűségesek maradtak önmagukhoz, a szabad gondolkodáshoz, a keresztény értékekhez és a nemzeti azonossághoz. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, az alapítvány kuratóriumának elnöke köszöntőjében kiemelte: az alapítvány 2013. októberben, nem sokkal Szalay Annamária halála után jött létre, feladata, hogy továbbvigye az ő munkáját, támogassa azokat, akik ugyanazokért a célokért dolgoznak, mint Szalay Annamária tette.
Farkas Kinga, a Cimbora főszerkesztője rámutatott: Benedek Elektől kezdődően a mai folyóirat sokak munkájának eredménye. Erdélyi, háromszéki, sepsiszentgyörgyi újraéledését – ahol megyei és városi önkormányzati támogatással ma is megjelenik – 1994-től számítják. Mai munkatársait, állandó szerzőit az egész magyar nyelvterületről toborozták, irodalmi rovata, a Cimbirodalom a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalom meghatározó alkotóit hozza közel olvasóihoz. Ugyanakkor a folyóirat rendszeres visszatérő szerzői maguk a diákok. „A díj lendületet jelenthet ahhoz, hogy új munkatársakat és olvasókat vonzzunk a Cimbora világába, jövő ősztől fiatalosabban indulhassunk, kereshessük tovább a közös szót kamasz olvasóinkkal, az erdélyi magyar iskolák 10–15 éves diákjaival, valamint a világunkkal való cimborálásra remélhetőleg egyre nagyobb kedvet kapó magyar diáksággal” – fejtette ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 27.
A közíró (155 éve született Benedek Elek)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 8.
A vadász (Váradi B. Lászlóról)
Hogy ki is volt Váradi B. László, tudok válaszolni: egymásra futó nemzedékeink egyik legkülönösebb írója. Első könyve, A kölyökharcsa, melynek darabjai néhány év alatt egymást követték az Utunkban, általános feltűnést keltve 1972-ben jelent meg.
Még követte néhány, aztán 1974-ben távozott Romániából, Németországba emigrált, itt is természetközelben maradt, állattelepítésekkel foglalkozott a felnémet vadaskert munkatársaként, de írni már nem írt. Hogy miért nem, arra 1984-ben, amikor tíz év után újra találkoztunk (zuhogó esőben ment el a bukaresti repülőtérről, kikísérhettem, s zuhogó esőben jelent meg Sepsiszentgyörgyön, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt), nem válaszolt. Biztatóan nézve rám, annyit bevallott, hogy vannak tervei. És itt fel kell tenni a kérdést, amely már tragikusan hirtelen halála előtt is foglalkoztatott: kim volt nekem ő, kije voltam neki én? A barátja voltam. A barátom volt. Egymás életének tanúi voltunk, noha időnként hosszú évekre szem elől tévesztettük egymást. Egymás beavatottjai voltunk? Asszisztáltunk egymás, időnként fárasztóan modoros sztereo-színjátékaihoz? A titkunkat, ha ugyan volt, magával vitte, nekem az emlékek maradtak, és az írásai, melyekben gondosan hallgat titkairól. Visszatérése után egyik mániájáról, a medvéről akart filmet forgatni, két évbe telt körülbelül, amíg megkapta az engedélyt a román hatóságoktól, s több évbe maga a forgatás a legsötétebb években, az aranykorszak fullasztó és sivár Romániájában. De – és azt újabb novellái bizonyítják – a „legjobbkor” került haza, s érzékeny membránként reagált a havasokra, Tusnádra, Bukarestre, Dobrudzsára, novellái egy cigány faluról vagy lepratelepről torokszorítóak. A film furcsa és bizarr kalandok közepette (melyekről egész ciklus olvasható új kötetében Lássuk a medvét! cím alatt) végül is elkészült, és nagy sikert aratott német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, de Ausztriában, Svájcban is. A Duna tévé is bemutatta. Utána újra visszatért a természetbe, az volt az élete, s Magyarországra telepedve vidratelepítésekbe kezdett Somogyban. A medve helyét mintha a vidra vette volna át, a kutyák egész életében elkísérték. Erről tanúskodik gyönyörű vidrás könyve is, amelynek részleteit a Cimbora is közölte.
Mert írni kezdett mégis, s az új évezred első éveiben kezdtek feltünedezni elbeszélései, állattörténetei különféle magyar folyóiratokban. Addig német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket. Ars poeticáját – noha érzelmességét írásaiban gondosan leplezte – már korán megfogalmazta első könyvének egyik darabjában, A gácsérban. Életeleme a természet, erdők, hegyek, a havas, a vadrét, a patak, a morotva volt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? – kérdezi korai írásában. – Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett! Olyanná válik, mint a pénz (…), amelynek nincsen aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, honnan indult.” Ez a nézőpont érvényesül ökológiai, természetvédelmi tanulmányaiban is. Melyekhez világító adalékokat nyújtanak első könyvét negyven év után követő második novelláskötetének írásai.
Második indulása – ahogyan elmondta egyik utolsó találkozásunk alkalmával a zátonyra futott álmok városában, Bú-pesten két sör között az Aranybárány teraszán, miközben negyvenfokos melegben zajlott az Ünnepi Könyvhét – nem várt nehézségekbe ütközött. „Elfelejtettek – fintorgott –, erre azért nem számítottam.” A sors tragikus fintora, hogy miután több évtizedes kalandozások után végre visszatért az irodalomba, és megjelent egymás után három könyve*, hirtelen meghalt. Második írói indulását már nem követhette.
A három kötet közül az első tartalmazza újabb novelláit, van néhány remekmű is (már az első könyvében volt egy, a Borotva). A senki fia például. Döbbenetes erővel idézi fel a nyolcvanas évek Romániájának sivár hangulatát és a közember kiszolgáltatottságát. A hős egy elhajtott magzattal kódorog Tusnádon és környékén, hogy hogyan lesz az ő vagy a más (a szeretője őt nevezte meg apaként, neki kellett gondoskodnia a magzat eltüntetéséről) már soha meg nem születő fiából, a „senki fiából” a kutyák, eszméletlenül elvadult, mégis szánalomra méltó kóbor kutyák messiása, hajmeresztő és egyszerűen elmesélhetetlen. S mutatja, mit vesztettünk tragikusan hirtelen halálával. A Pont Kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri, elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt egyik ellenségének, aki azt híresztelte róla még a balkáni metropolisban a hetvenes évek elején, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki, mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele, mondhatná ő.
Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.
* Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek. Mentor, Marosvásárhely, 2013; Borotva – régi és új elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2014; Luca, a megmentett vidra (egy vidracsalád története), Pont Kiadó, Budapest, 2014.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hogy ki is volt Váradi B. László, tudok válaszolni: egymásra futó nemzedékeink egyik legkülönösebb írója. Első könyve, A kölyökharcsa, melynek darabjai néhány év alatt egymást követték az Utunkban, általános feltűnést keltve 1972-ben jelent meg.
Még követte néhány, aztán 1974-ben távozott Romániából, Németországba emigrált, itt is természetközelben maradt, állattelepítésekkel foglalkozott a felnémet vadaskert munkatársaként, de írni már nem írt. Hogy miért nem, arra 1984-ben, amikor tíz év után újra találkoztunk (zuhogó esőben ment el a bukaresti repülőtérről, kikísérhettem, s zuhogó esőben jelent meg Sepsiszentgyörgyön, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt), nem válaszolt. Biztatóan nézve rám, annyit bevallott, hogy vannak tervei. És itt fel kell tenni a kérdést, amely már tragikusan hirtelen halála előtt is foglalkoztatott: kim volt nekem ő, kije voltam neki én? A barátja voltam. A barátom volt. Egymás életének tanúi voltunk, noha időnként hosszú évekre szem elől tévesztettük egymást. Egymás beavatottjai voltunk? Asszisztáltunk egymás, időnként fárasztóan modoros sztereo-színjátékaihoz? A titkunkat, ha ugyan volt, magával vitte, nekem az emlékek maradtak, és az írásai, melyekben gondosan hallgat titkairól. Visszatérése után egyik mániájáról, a medvéről akart filmet forgatni, két évbe telt körülbelül, amíg megkapta az engedélyt a román hatóságoktól, s több évbe maga a forgatás a legsötétebb években, az aranykorszak fullasztó és sivár Romániájában. De – és azt újabb novellái bizonyítják – a „legjobbkor” került haza, s érzékeny membránként reagált a havasokra, Tusnádra, Bukarestre, Dobrudzsára, novellái egy cigány faluról vagy lepratelepről torokszorítóak. A film furcsa és bizarr kalandok közepette (melyekről egész ciklus olvasható új kötetében Lássuk a medvét! cím alatt) végül is elkészült, és nagy sikert aratott német nyelvterületen, nemcsak az NSZK-ban, de Ausztriában, Svájcban is. A Duna tévé is bemutatta. Utána újra visszatért a természetbe, az volt az élete, s Magyarországra telepedve vidratelepítésekbe kezdett Somogyban. A medve helyét mintha a vidra vette volna át, a kutyák egész életében elkísérték. Erről tanúskodik gyönyörű vidrás könyve is, amelynek részleteit a Cimbora is közölte.
Mert írni kezdett mégis, s az új évezred első éveiben kezdtek feltünedezni elbeszélései, állattörténetei különféle magyar folyóiratokban. Addig német szakfolyóiratokban közölt ökológiai esszéket. Ars poeticáját – noha érzelmességét írásaiban gondosan leplezte – már korán megfogalmazta első könyvének egyik darabjában, A gácsérban. Életeleme a természet, erdők, hegyek, a havas, a vadrét, a patak, a morotva volt. „Mi lenne, ha egyszer nem juthatnék el ide? – kérdezi korai írásában. – Nem bírnám ki! Minden az emberre tartozik: fa, víz, madár és virág. Ezek élnek az emberek háta mögött. Még ha nem is tudnak róluk. Ha az ember egyszer elpusztítja a ráeső részt, befellegzett! Olyanná válik, mint a pénz (…), amelynek nincsen aranyfedezete. Híg lesz, lebegni fog, mint a medúza, és elfelejti, honnan indult.” Ez a nézőpont érvényesül ökológiai, természetvédelmi tanulmányaiban is. Melyekhez világító adalékokat nyújtanak első könyvét negyven év után követő második novelláskötetének írásai.
Második indulása – ahogyan elmondta egyik utolsó találkozásunk alkalmával a zátonyra futott álmok városában, Bú-pesten két sör között az Aranybárány teraszán, miközben negyvenfokos melegben zajlott az Ünnepi Könyvhét – nem várt nehézségekbe ütközött. „Elfelejtettek – fintorgott –, erre azért nem számítottam.” A sors tragikus fintora, hogy miután több évtizedes kalandozások után végre visszatért az irodalomba, és megjelent egymás után három könyve*, hirtelen meghalt. Második írói indulását már nem követhette.
A három kötet közül az első tartalmazza újabb novelláit, van néhány remekmű is (már az első könyvében volt egy, a Borotva). A senki fia például. Döbbenetes erővel idézi fel a nyolcvanas évek Romániájának sivár hangulatát és a közember kiszolgáltatottságát. A hős egy elhajtott magzattal kódorog Tusnádon és környékén, hogy hogyan lesz az ő vagy a más (a szeretője őt nevezte meg apaként, neki kellett gondoskodnia a magzat eltüntetéséről) már soha meg nem születő fiából, a „senki fiából” a kutyák, eszméletlenül elvadult, mégis szánalomra méltó kóbor kutyák messiása, hajmeresztő és egyszerűen elmesélhetetlen. S mutatja, mit vesztettünk tragikusan hirtelen halálával. A Pont Kiadó újabb kötetei megjelenését ígéri, elképzelem, ahogyan egy felhőről nézeget bennünket, vagy a fényvilágból fényként visszajár és elmereng azon, hogy végül mégiscsak igaza volt egyik ellenségének, aki azt híresztelte róla még a balkáni metropolisban a hetvenes évek elején, hogy a szerencse fia, mert neki minden sikerül. Igen, neki, mondhatná az a hajdani kolléga, akivel legfeljebb a másik világon vitatkozhat tovább, ha találkoznak, másodszor is sikerült, ami másoknak egyszer sem. Sokra mentem vele, mondhatná ő.
Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.
* Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek. Mentor, Marosvásárhely, 2013; Borotva – régi és új elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2014; Luca, a megmentett vidra (egy vidracsalád története), Pont Kiadó, Budapest, 2014.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 23.
Csomagban átcipelt múlt
Beszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel
– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája.
Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat.
– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci…
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok.
Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet?
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?
– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében?
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?
– Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet.
– Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását?
– Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel
– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája.
Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat.
– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci…
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok.
Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet?
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?
– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében?
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?
– Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet.
– Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását?
– Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 30.
Megszabják a csíkszeredai óvodák létszámát
A következő, ősszel kezdődő tanévtől Csíkszereda önkormányzata szabja meg, hogy a városi óvodákban hány gyermekkel működhetnek csoportok – döntött pénteki ülésén a képviselő-testület.
Antal Attila, az elöljárói feladatokat is ellátó alpolgármester rámutatott: régóta fennálló probléma, hogy egyes óvodák túlzsúfoltak, máshova pedig alig íratnak be gyermekeket, ezért felmérték, hogy az egyes intézményekben hány négyzetméter, illetve légköbméter jut egy-egy kisgyerekre, és ennek alapján számolták ki az ideális létszámot.
A pénteki tanácsülésen az új számadatokat is elfogadták. Antal Attila úgy fogalmazott: „egyfajta küzdelem zajlott az óvodák között a gyermekekért, amelynek az lett eredménye, hogy néhol megszűntek csoportok, sőt intézményeket is fel kellett számolni vagy össze kellett vonni”. Hozzátette: amit most határozatba foglaltak, azt korábban próbálta „szép szóval” elérni, körlevélben is kérte az igazgatókat, hogy megfelelő számú gyermeket fogadjanak. „A beiskolázási politika ahhoz a torz helyzethez vezetett, hogy egyes óvodák elnéptelenedtek. Reméljük, hogy a beiratkozási keretszámok maximalizálásával helyreáll a rend” – fogalmazott az elöljáró.
A legtöbb helyet egyébként az Aranyalma óvodában hagyták jóvá, ahová 264 gyermek jelentkezhet – itt a jelenlegi létszám eléri a 274-et. Kétszáz beiratkozót fogadhat a jelenleg 202 gyermeket oktató Kis herceg óvoda, míg a Cimborában 192 személyt tudnak fogadni – a jelenlegi létszám 123. A legkisebb határértéket a Napraforgó elnevezésűben szabták meg: ide hatvan gyermeket lehet beíratni, most egyébként 72 óvodást tartanak nyilván.
A képviselő-testület pénteken egy tárgyalóbizottság létrehozásáról is döntött, amelynek feladata egyeztetni bizonyos városi ingatlanok, telkek vásárlásáról és cseréjéről. Ilyen ingatlancsere jöhet létre a csíkszeredai önkormányzat és a Szent Kereszt Plébánia között: az egyház egy Hunyadi János utcai telket adna a városnak a Stadion utcában épülő kollégium és lelátó alatti területért cserébe. A Szeredai fürdő egy részének tulajdonosa is eladási szándékát jelezte, Antal szerint pedig már felértékeltették a területet, ezután tárgyalnak annak megvásárlásáról. Az új bizottság a következő időszakban megvizsgálja a telekcserére, illetve a telek-, valamint az épületvásárlásra vonatkozó lehetőségeket, és a következtetéseket az önkormányzati döntéshozó testület elé terjeszti.
Az önkormányzat arról is döntött, hogy április elsejétől felbontják a Favory Sportklubbal kötött, a zsögödi strand és a hozzá tartozó két teniszpálya működtetésére, korszerűsítésére, fenntartására vonatkozó, 2000-ben kötött szerződést – ezt az egyesület kérte a hivataltól. Ennek nyomán a polgármesteri hivatal versenytárgyalást hirdet a közel 10 ezer négyzetméteres terület haszonbérbe adására.
Barabás Hajnal. Krónika (Kolozsvár)
A következő, ősszel kezdődő tanévtől Csíkszereda önkormányzata szabja meg, hogy a városi óvodákban hány gyermekkel működhetnek csoportok – döntött pénteki ülésén a képviselő-testület.
Antal Attila, az elöljárói feladatokat is ellátó alpolgármester rámutatott: régóta fennálló probléma, hogy egyes óvodák túlzsúfoltak, máshova pedig alig íratnak be gyermekeket, ezért felmérték, hogy az egyes intézményekben hány négyzetméter, illetve légköbméter jut egy-egy kisgyerekre, és ennek alapján számolták ki az ideális létszámot.
A pénteki tanácsülésen az új számadatokat is elfogadták. Antal Attila úgy fogalmazott: „egyfajta küzdelem zajlott az óvodák között a gyermekekért, amelynek az lett eredménye, hogy néhol megszűntek csoportok, sőt intézményeket is fel kellett számolni vagy össze kellett vonni”. Hozzátette: amit most határozatba foglaltak, azt korábban próbálta „szép szóval” elérni, körlevélben is kérte az igazgatókat, hogy megfelelő számú gyermeket fogadjanak. „A beiskolázási politika ahhoz a torz helyzethez vezetett, hogy egyes óvodák elnéptelenedtek. Reméljük, hogy a beiratkozási keretszámok maximalizálásával helyreáll a rend” – fogalmazott az elöljáró.
A legtöbb helyet egyébként az Aranyalma óvodában hagyták jóvá, ahová 264 gyermek jelentkezhet – itt a jelenlegi létszám eléri a 274-et. Kétszáz beiratkozót fogadhat a jelenleg 202 gyermeket oktató Kis herceg óvoda, míg a Cimborában 192 személyt tudnak fogadni – a jelenlegi létszám 123. A legkisebb határértéket a Napraforgó elnevezésűben szabták meg: ide hatvan gyermeket lehet beíratni, most egyébként 72 óvodást tartanak nyilván.
A képviselő-testület pénteken egy tárgyalóbizottság létrehozásáról is döntött, amelynek feladata egyeztetni bizonyos városi ingatlanok, telkek vásárlásáról és cseréjéről. Ilyen ingatlancsere jöhet létre a csíkszeredai önkormányzat és a Szent Kereszt Plébánia között: az egyház egy Hunyadi János utcai telket adna a városnak a Stadion utcában épülő kollégium és lelátó alatti területért cserébe. A Szeredai fürdő egy részének tulajdonosa is eladási szándékát jelezte, Antal szerint pedig már felértékeltették a területet, ezután tárgyalnak annak megvásárlásáról. Az új bizottság a következő időszakban megvizsgálja a telekcserére, illetve a telek-, valamint az épületvásárlásra vonatkozó lehetőségeket, és a következtetéseket az önkormányzati döntéshozó testület elé terjeszti.
Az önkormányzat arról is döntött, hogy április elsejétől felbontják a Favory Sportklubbal kötött, a zsögödi strand és a hozzá tartozó két teniszpálya működtetésére, korszerűsítésére, fenntartására vonatkozó, 2000-ben kötött szerződést – ezt az egyesület kérte a hivataltól. Ennek nyomán a polgármesteri hivatal versenytárgyalást hirdet a közel 10 ezer négyzetméteres terület haszonbérbe adására.
Barabás Hajnal. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 8.
Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)