Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Chicagói Egyetem
4 tétel
2013. szeptember 10.
Felsőoktatási világrangsor: négy román egyetem a legjobbak között
Négy romániai egyetem is felkerült a Quacquarelli Symonds (QS) 2013/2014-es felsőoktatási világrangsorára. A kedden közzétett lista élén ismét a Massachusetts Institute of Technology (MIT) áll.
A négy romániai egyetem a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, a iasi-i Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem, a Bukaresti Tudományegyetem és a Temesvári Nyugati Tudományegyetem. A tavalyi eredményekhez képest a nyolcszáz intézménynevet tartalmazó ranglistán a romániai helyezettek összesen száz helyet estek. Míg tavaly a négy intézmény a 600 és 700 közötti helyeken volt, a friss listán a 700 és 800 közötti helyekre csúszott. A csökkenés oka: az érintett felsőoktatási intézményekben született tudományos munkák idézésének ritkulása, az oktatók és a külföldi diákok számának csökkenése.
A QS Quacquarelli Symonds cég 2004 óta minden évben elkészíti a felsőoktatási intézmények világrangsorát, amelyet hat szempont – többek között az oktatók és a hallgatók aránya, az intézményhez köthető tudományos munkák idézési gyakorisága, a munkaadók véleménye, a nemzetközi kapcsolatok, a külföldi hallgatók és oktatók száma – alapján állítanak össze.
A top 10-es lista alig-alig változott a 2012-eshez képest: az élen ismét a Massachusetts Institute of Technology (MIT) áll, a 2004 és 2011 között a Harvarddal felváltva az első helyen végző Cambridge azonban a harmadik helyre csúszott vissza az amerikai magánegyetem miatt. A tíz legjobb közé került a University College London, az Imperial College London, az Oxford, a Stanford, a Yale, a Chicagói Egyetem, valamint a Princeton és a CalTech – utóbbi kettő holtversenyben a tizedik.
A magyarországi felsőoktatási intézmények közül a Szegedi Tudományegyetem érte el a legjobb eredményt: az 501-550. helyre sorolták. Az ELTE megőrizte tavalyi 551-600. helyezését, a Debreceni Egyetem – amely először tavaly került fel a 800-as listára – a 601-650., míg a Corvinus a 651-700. helyet szerezte meg.
2014. október 27.
18. Élőnyelvi Konferencia
A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép- európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, az intézet mellett működő Arany A. László Polgári Társulás és a dunaszerdahelyi székhelyű Gramma Nyelvi Iroda 2014. szeptember 18–20. között Nyitrán szervezte meg a 18. Élőnyelvi Konferenciát.
Hosszú volt az út Marosvásárhelytől a szlovákiai Nyitráig, azonban mindent feledtetett az a környezet, kedvesség, figyelmesség, mellyel a szervezők vártak bennünket. A konferencia 107 résztvevője 15 országból érkezett Nyitrára, a három nap alatt négy szekcióban 76 előadás hangzott el. Az előadásokkal párhuzamosan sor került A bevonódás, együttműködés a társadalmi felelősség avagy a sztenderd kritikai újraértelmezésének empirikus lehetőségei elnevezésű két napos módszertani műhelyre.
Az Élőnyelvi Konferenciák a magyar társadalomnyelvészet s egyben a Kárpát-medencei magyar nyelvészek együttműködésének legfontosabb fórumai.
A 2014-es konferencia központi témája a sztenderd nyelvváltozat volt. A konferencia a következő fő kérdések köré szerveződött:
Mennyiben változott meg maga a sztenderd? Hogyan módosult a státusa, belső rendszere? Milyen kép rajzolódik ki a sztenderd és a többi nyelvváltozat közötti viszonyról?
A szakmai napokat egy-egy plenáris előadás nyitotta meg, így lehetőségünk volt meghallgatni Susan Galt (University of Chicago), aki a Magyar nyelv Európában: szempontok és ideológiák, közelkép távolról c. előadásban a magyar nyelv helyzetét – mint hivatalos nyelv és mint kisebbségi nyelv – többnyelvűségi keretben vizsgálta Európa és más európai nyelvek szempontjából. Lanstyák István (pozsonyi Comenius Egyetem, BTK) A nyelvi standardizáció és a gonosz problémák c. előadásában néhány olyan nyelvi problémát vizsgált meg, amelyre a megoldást a standardizációban szokták látni, s megpróbálta bizonyítani, hogy ezeknek a "gonosz" problémáknak a kategóriájába tartoznak, ebből következően pedig a standardizációtól nem várható, hogy megoldást hoz ezekre, sőt, inkább az várható, hogy újabb problémák keletkeznek. Ilyenek pl. a kisebbségi nyelveknek az "emelkedett funkciókban" való használatával kapcsolatos problémák, továbbá ilyen a nyelvcsere visszafordítása, sőt, ilyen talán még a nyelvi hiánnyal kapcsolatos problémák egy része is. Tolcsvai Nagy Gábor (Eötvös Loránd Tudományegyetem, BTK; Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, KETK) Folyamatos sztenderdizáció: jelen idejű magyar alakulástörténet c. előadásában a magyar sztenderd nyelvváltozat ezredforduló utáni helyzetét mutatta be több szempont szerint. Megállapításai szerint a magyar sztenderd történetileg változott az elmúlt kétszáz évben, funkciói először szaporodtak, majd korlátozódnak, presztízse növekedett, a 20. század végén csökkent. A jelen folyamatokban a közösségi önalkotás, az egyéni és csoportidentitás, a kreativitás (a dinamikus fogalomalkotás, közös jelentésképzés és a szerkezeti kreativitás), valamint az inter-kulturális hatások a különbözés egységének nyelvi és kulturális tényezőit erősítik.
A plenáris előadásokat követően négy kisebb szekcióban vitattuk meg, ki-ki a szakterületéhez legközelebb álló kutatókkal, legújabb kutatási eredményeinket.
A konferencia keretében bemtatták Borbély Anna Kétnyelvűség című kötetét, valamint a Vanèo Ildikó és Kozmács István szerkesztésében megjelent A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején c. kötetet.
A program Bajmóc várkastélyának meglátogatását is magába foglalta, mely különleges élmény volt – azt hiszem – minden résztvevőnek, ugyanis a kastélyt a XI. században kezdték el építeni, minden tulajdonosa bővítette, új stílust alakított ki a kastély egyes részeiben, így a látogatónak lehetősége nyílik szinte a teljes stílustörténetet végigkövetni, miközben bejárja a kastély szobáit, s a végén csodás parkban, utána hirtelen a kastély alatti cseppkőbarlangban találja magát.
A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány és az OTP Bank támogatta.
Both Csaba Attila
Forrás: a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tájékoztatója
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 25.
A tranzit.ro-s szellemi csatározásokról kérdeztük Tordai S. Attilát
Különleges szigete nemcsak a kolozsvári, de az erdélyi kulturális életnek a tranzit.ro. Az Erste Alapítvány támogatásával működő nonprofit szervezet kortárs művészeti projektek mellett felvállalja olyan baloldali gondolkodók meghívását, akik egy krízisben levő Európa számára releváns alternatívákat képesek felmutatni. Tordai. S. Attila kurátort, a kolozsvári tranzit.ro egyesület vezetőjét kérdeztük.
Hogyan jött létre a tranzit.ro, milyen támogatási logikában, milyen célkitűzésekkel, iránnyal?
A tranzit.ro egyesületet 2012-ben jegyeztük be, az alapítók, művészek és kurátorok, név szerint Matei Bejenaru, Livia Pancu, Lia Perjovschi, Raluca Voinea meg jómagam. A létrejöttében az játszott szerepet, hogy 2010-ben az Erste Alapítvány levélben megszólított tíz romániai kurátort, tegyen javaslatot egy új kulturális intézmény létrehozására, mert hajlandóak lesznek a tevékenységét egy bizonyos összeggel támogatni. Az Erste Alapítvány ekkor már egy elég nagy befolyással bíró intézményként volt jelen az európai művészeti szcénában. Nemcsak a mind jobban kibontakozó támogatói politikája miatt, vagy az időközben egyre jelentősebbé váló kelet és közép-európai művészek alkotásait tömörítő gyűjteménye révén, hanem a Prágában, Pozsonyban, Budapesten és Bécsben működő tranzit.org hálózata révén is. Ezt a képzőművészeti intézményi hálózatot kívánták bővíteni Románia felé. Fontos ugyanakkor megjegyeznem, a tranzitok nem az alapítvány projektjei. A tranzit.ro Romániában bejegyzett egyesület, amely azután is kifejtheti tevékenységét, hogy az Erste megvonja támogatását.
Két évvel ezelőtti beszélgetésünkkor a fikció, retorika és tény hármasa adta a tematikát, milyen koncepció mentén zajlott az idei év?
A kolozsvári tranzit.ro esetében ez a koncepció érvényesült a továbbiakban is. Larisa David Erdélyből származó, de Bukarestben élő művésznő a román történelemírást, azon belül a történelemkönyvek által megalkotott és fenntartott kollektív identitás-konstrukciókat dolgozta fel. Egyszerűen és meggyőzően mutatott rá, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem mintha ezt nem tudnánk, de a művészet eszközei más érzékenységet tudnak aktiválni az emberekben, másként szembesítenek a valósággal, mint például egy leírás.
Ugyancsak 2015-ben két budapesti művésznő, Bogyó Virág és Hódi Csilla a kiválasztottságról készítettek projektet. Létrehozták a Kiválasztottak Könyvtárát, amelybe kizárólag olyan könyvek kerültek, melyek a kiválasztottság valamilyen formáját jelenítették meg. A könyveket egy mozgó „tüzes szekérre” tették és Kolozsvár utcáin és terein állomásoztatták. Tanulságos volt kihámozni, milyen valós vagy képzelt entitások, struktúrák, hatalmi pozíciók felelősek az egyesek kiválasztásáért. A projekthez kapcsolódott két előadás is, Patakfalvi-Czirják Ágnes például a kiválasztott testről és a hozzá kapcsolódó képzetekről beszélt.
Az idei évet is a fikció, retorika, tények problémakörével zárjuk. Decemberben Kiss Pál Szabolcs kiállítása lesz látható A műhegyektől a hitig (From the Fake Mountain to the Faith) munkacímmel. Ez két nagylélegzetű videóból áll és egy kvázi-múzeumi tárlatból. A művész a budapesti állatkertben felállított, valamikor reprezentatívnak megálmodott, majd Trianon után az elszakított területeket jelképező műhegy történetéből indul ki, majd bejárja a magyar nemzet szakrálissá váló történelmi stációit, megérkezve a mai Magyarország politikai realitásába. A poggyásza tele tárgyakkal, irredenta relikviákkal – érdemes lesz megnézni.
Hogyan alakult az elmúlt években a tranzit.ro viszonya a külföldi és hazai kortárs művészekkel és a közönséggel? Gondolok itt arra, hogy sikerült-e szélesebb körből érkező közönséget megszólítani?
Úgy tűnhet, eléggé elfordulunk a művészektől, holott ahogyan az a fentiekből is kiderül, a képzőművészeti alkotások továbbra is nagyon fontosak számomra. Olyan nyelven szólnak, olyan eszközeik vannak, amelyek tartósan és mélyrehatóan tudnak társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Ennek ellenére évente csupán 2-3 kiállítást szervezek. A ritkább jelenléttől azt remélem, hogy a munkák jobban felértékelődnek, több idő marad a tartalmak elmélyítésére, az átadott tudás beépülésére.
Ahogy te is említed, az elmúlt két évben különös hangsúlyt kapott a szélesebb közönség bevonása. Ezt olyan projektek által értük el, amelyek ugyancsak társadalmi problémákkal foglalkoznak, de nem képzőművészeti jellegűek. Ez azért is fontos, mert mindig is szerettem kivinni a képzőművészeti alkotásokat a művészeti közegből. Nem fizikális értelemben, azaz köztéri művészetként, hanem szellemi értelemben.
Rendszeresen szerveztünk elméleti szemináriumokat, a tavaly A modernitás hagyománya címmel, amelyeknek Tamás Gáspár Miklós állandó vendége volt, idén Soirée Critique név alatt kezdtük el a CriticAtac szerkesztőivel közösen. Ezek a beszélgetések különböző aktuális témákat érintenek, a kapitalista tőkefelhalmozástól a szabad kereskedelmen át a brexitig. Idén elindult egy új szemináriumi sorozat, amely a nem-marxista gazdasági elmélettel foglalkozik, Dana Domsodi vezetésével. Ezek mind olyan programok, amelyek nemcsak segítenek jobban megérteni, mi zajlik Európában, a térségünkben, de kohéziós erővel is bírnak. Emellett természetesen elméleti alapul szolgálnak az elkövetkező projektek számára.
A Culture and Politics of Crisis az elmúlt években négy fejezetet ért meg, marxista előadókat hívtatok meg, akik perifériára szorult világszemléletet képviselnek. Mi a beszélgetések célja?
Ezek elméleti konferenciák, melyekre külföldi egyetemeken tanító előadókat hívunk meg. A projekt felelőse Alex Cistelecan. Bár az ortodox baloldali eszmék eléggé kiszorultak a reálpolitikából, nagyon komoly bibliográfia áll mögöttük, ami, mondanom sem kell, folyton gyarapszik. Ráadásul a kapitalizmus kritikája újra nagyon aktuális. Nehezen találni olyan embert, aki azt mondaná, a világ, úgy ahogy van, jól van, nincs és nem is kellene rajta változtatni. A társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, a gazdasági válságokat a hegemón pozícióba került kapitalista és neoliberális politikai és gazdasági berendezkedések szülték, ezen változtatni kell. A rendezvényeink szellemi csatározások, általában két meghívott a vendég, ők ütköztetik gondolataikat. Kivételt képezett a Chicagói Egyetemről meghívott Moishe Postone előadása, neki nem volt vitapartnere, de két előre felkért felszólaló saját kritikai meglátásával gazdagította a professzor előadását. Majd zúdultak a kérdések.
Örök kérés, hogy ezeket a beszélgetéseket, az elhangzottakat hogyan lehet tálalni a nagyközönség felé, pedig égető szükség volna rá. Látsz-e esélyt arra, hogy olyan tabutémák akár, mint legutóbb Lenin és Polányi aktualitása, egy együttműködésnek köszönhetően a szélesebb közönséghez is elérnek?
Ez egy komoly kérdés. Annak ellenére, hogy elméleti fejtegetésekről van szó, a cél mégiscsak az lenne, hogy az elhangzottak nemcsak minél több emberhez eljussanak, de minél több emberben indítsanak el gondolatokat. Közvetítőkre, közvetítő platformokra lenne szükség. Szerintem komoly változások elé néz Európa. Erősen polarizálódik. Nem kellene megvárni, hogy olyan kilátástalan helyzet alakuljon ki, amely már nem teszi lehetővé a mérlegelést, racionális gondolkodást, a békés társadalomszervezést.
Az általad is említett beszélgetésen Krausz Tamás és Gareth Dale új formátumban vitázott, az egyikük Lenin, a másikuk Polányi Károly szerepébe helyezkedve – mindkettő szakértőjeként az általa alakított szerzőnek. Tulajdonképpen dekódolták és alkalmazni próbálták a mai társadalmi problémákra az említett szerzők gondolatait. Ezt akár a jobb érthetőség irányába tett lépésnek is értelmezhetjük, de messze nem elégséges. Nem tudom mi a teendő.
Két évvel ezelőtt úgy fogalmaztál, „nem kizárt, hogy jelenlegi vagy jövendő politikusok olvassák a baloldali CriticAtac honlapját, eljárnak kortárs művészeti kiállításokra vagy elméleti előadásokra, és érzékenyebbek lesznek bizonyos dolgok iránt.” Látsz ilyen jellegű előrelépést?
Persze. Két olyan személyről is tudok, akik kezdetektől fogva eljártak az eseményeinkre, egyikükkel többször is együtt dolgoztunk, most pedig képviselő- illetve szenátorjelöltek, tehát már nyakig vannak a reálpolitikában.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2017. szeptember 5.
Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)